Zrinyi-Újvár.
Egykurú metszet után. Az „Ortelius redivivus et continuatus” (Frankfurt, 1665.) czimű munkából
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Zrinyi-Újvár építése. Portia és Auersperg érdekei. Az új vár hivatása. A porta tiltakozása. A velenczei-török háború. A császár elleni háború terve. Köprilizade Ahmed. A bécsi udvar békés hajlamai. A császári követek a töröknél. A temesvári szerződés. A török tábor Belgrád alatt. Ahmed pasa követelései. Az udvar terve a balkáni szerbek fölkelésének előkészítésére. Brankovics György. A nagy háború küszöbén. Védelmi intézkedések. A békeajánlatok meghiusúlása. A német birodalom készsége a segélyre. Az európai szövetség tervének kudarcza. Wesselényi harczi riadója. A német és magyar hadak közti egyetértés hiánya. Zrinyi Miklós serege. Zrinyi-Újvár ostroma. Zrinyi gyanúsítása és tétlenségre szorítása. A nagyvezér haditerve. Érsek-Újvár ostroma. A nemesi fölkelés. Wesselényi buzgólkodásai. A török pusztítása az északnyugati megyékben. A dunántúli haderő. Érsek-Újvár eleste. Az északnyugati végvárak pusztulása. Apafy a nagyvezér táborában. Felhivása a vármegyékhez. Magyarország önkéntes behódoltatásának kudarcza. A Zrinyiek károlyvárosi győzelme. Apafy hazatérése. Haller Gábor megöletése.
1661 tavaszán Zrinyi Miklós egy új várat épitett, melyet Zrinyi-Újvárnak nevezett. A várépités eszméjét tulajdonképen a töröktől kölcsönzé. A kanizsai pasa épen ő ellene akarta magát és területét egy új erőd épitése útján biztosítani, s 1661 májusban vagy 2000 főnyi haddal megjelent a határszélen, hogy a terepet megvizsgálja. Ki is jelölte azt a halmot; melyen az új várat építtetni akarta. Ha szándékát valósíthatja; az új vár örökösen veszélyeztette volna nemcsak a Muraközt, hanem mindazt, a mi Szlavoniából s a Dráva-Száva közéből még a király kezén volt.1 Zrinyi éber szemmel kisérte a török minden mozdulatát s idején értesült e szándékról. Megelőzte. Maga épített várat a régi Kecskevár helyén, a török határ közvetlen közelében, de még a saját jószágán, vagyis királyi földön. Sietnie kellett az építéssel s hogy példát adjon, maga ásót, kapát fogott, s időnkint ott dolgozott munkásai sorában.
Zrinyinek oly rögtönözve kellett határoznia, hogy az épitésre előzetesen, mint a törvény rendelte, a királytól engedélyt nem kérhetett. De utólag jelentést tett az ügyről s eljárása jóváhagyását sürgette. Portia herczeg nagyon megijedt, s az építést „csaknem rupturára (a törökkel való szakításra) való alkalmatosságnak” találta. Zrinyi azonban nem tágított; kért, könyörgött, fenyegetődzött, s „Isten birószéke elé rettenetes itéletre” idézte2 mindazokat, kik új vára megtartásában gátolni akarnák. De aligha boldogul, ha egy más körülmény nyomatékot nem ad kérelmeinek. Az akkori két vezérlő miniszternek, Portia és Auersperg herczegeknek nagy jószágaik voltak Ausztria déli tartományaiban, főleg Friaulban, melyekhez a török horvát-szlavon földön át könnyen hozzá férhetett, s melyeket régebben ez úton pusztítani is szokott. Most ezt a harczias Zrinyi testvérek gátolták, kik hősiesen védve a szlavon végeket és a Muraközt, elzárták a török útját az osztrák délvidéktől. A két főminiszter, a ki több buzgalommal szolgálta magánérdekeit, mint a császári politikát, ennek következtében jobban megbecsülte a Zrinyieket, mint Montecuccoli vagy Lobkowitz. Ez esetben is, mihelyt megértették, hogy Zrinyi-Újvár közvetve az ő javaik oltalmára szolgál, bármennyire óhajtották a török béke fentartását, Zrinyit végűl még sem gátolták, sőt egyenesen támogatták az építésben.3
A hevenyében készült vár természetesen kisszerű volt. Sem terjedelme, sem bástyái és felszerelése nem emelték ki a harmadrangú határerődök közül. Ahhoz, hogy nagy, az erődítés akkori kivánalmainak megfelelő várat építsen, pénze sem volt Zrinyinek; ki az összes költséget a saját zsebéből fedezte. De ily várra. szükség sem volt e vidéken s Zrinyi-Újvár olyan állapotban, minőbe épitője szerény anyagi erejével helyezte, teljesen megfelelt hivatásának. Ez abból állt, hogy az ellenséges portyázásokat távol tartsa a Muraköztől. Fontossága már építés közben kitünt, mert a munkák biztosítására rendelt őrség alig egy-két hét alatt ötvennél több kóborló törököt fogdosott össze. Messze föld lakóira valóságos áldás lett az erőd s Zrinyi egyre jobban gyönyörködött közhasznú alkotásában, mely csakhamar teljesen összenőtt szivével. Elejétől fogva kész volt utolsó csepp vérét áldozni a vár védelmében s folyton várta a kanizsai török fegyveres támadását. A pasa azonban nem mert Zrinyivel kikötni, hanem a nagyvezérnél emelt panaszt. Azt állította, hogy a vár a fennálló békeszerződés ellenére, még pedig hódolt földön épült. A porta magáévá tette e felfogást s a vár lebontását szorgalmazta. Ezzel a kis Zrinyi-Újvár nemzetközi diplomátiai alkudozások tárgya lett s lényeges befolyást gyakorolt a háború és béke függőben levő ügyének eldöntésére, Vele új kérdés merült fel, mely még inkább összebonyolította a helyzetet. Igy Zrinyi a legnagyobb mértékben elősegítette az udvar békepolitikájának meghiusulását s az új háború felidézését, melytől a magyarság a türhetetlen belviszonyoktól való megmentését várta. Immár öt év óta nyakán ült a német s pusztította szakadatlanúl. A vallásüldözés egyre nagyobb mértékben folyt, a török meg örökösen terjeszkedett és hódoltatta a széleket, s az országot. a valóságos, háború sem dönthette volna nagyobb inségbe. A közvélemény igazi háborút óhajtott tehát s azt hitte, hogy olyan zivatar lesz, mely megtisztítja a közélet romlott légkörét s halomra dönti a türhetetlen viszonyokat. Ezzel szemben az udvar minden igyekezetét a béke fentartására összpontosította. De a higvelejű miniszterek e törekvésükben sem voltak következetesek s az erdélyi, várak megszállásával a portát a legnagyobb mértékben bizalmatlanná tették szándékaik őszintesége iránt.
Zrinyi-Újvár.
Egykurú metszet után. Az „Ortelius redivivus et continuatus” (Frankfurt, 1665.) czimű munkából
A török politika vezető eszméje évek hosszú során át a velenczei háború sikeres befejezése volt. Köprili Mohamed nagyvezér tapasztalva, hogy a tengeren nem boldogul, Dalmácziában akarta a döntő csapást az ellenségre mérni. A szárazföldi támadást sürgette maga a hadsereg is, melyet a nagyvezér eleinte hajóra ültetett, hol a szokatlan harczban ezer meg ezer jó katona pusztult el. Köprili Mohamed csakhamar maga belátta, hogy a tengeren kárba vész minden igyekezete. Minden tavaszszal megtette tehát az előkészületeket a Dalmáczia elleni támadáshoz s épen azért keseredett el Erdély iránt, hogy az ott folyton megújuló mozgalmak egyre gátolták szándéka valósításában. Kezdettől fogva az a gyanu élt benne, hogy e mozgalmakat Bécsből szítják, s midőn 1661-ben az udvar nyiltan Kemény mellett foglalt állást, a nagyvezér egyszerre megváltoztatta polititikáját.
Eddig békét akart a császárral, hogy Velenczét megfenyíthesse. Most azonban tanácsosabbnak tartotta a császár elleni háborút, kevésbbé azért, hogy Magyarországban hódításokat tegyen, mint inkább azért, hogy győzelmével Velenczét megfélemlítse, megpuhítsa.
Belpolitikai szempontok szintén háborúra ösztönözték. A janicsárok 1657 óta Konstantinápolyban négy izben fellázadtak és türhetetlenné tették a szultánnak a fővárosban való tartózkodást. Hogy a fékezhetetlen soldatescát másutt foglalkoztassa, egykorúak4 szerint egyenesen azért, hogy a háborúban elpusztuljanak, a nagyvezér már 1661-ben elhatározta a hadüzenetet. Csakhogy nehéz betegségbe esett, melyből föl sem épült többé. De még tiz nappal halála előtt magához kérte Reninger császári követet s tudtára adta, hogy a német beavatkozást Erdély ügyeibe nem tűrheti. A kihallgatáson jelen volt a holtbeteg nagyvezér fia és csakhamar utóda, Köprilizáde Ahmed is. Ahmed még csak valami 26 éves volt; mikor 1661 novemberben atyja halálával nagyvezér lett. Atyja, ki maga irni-olvasni sem tudott, a nagy tehetségű ifjút kitünő nevelésben részesítette s korári megismertette az uralkodás mesterségével s a kormánygépezet működésével. Atyja eszméinek hű letéteményese lett s első sorban a bécsi udvar irányában folytatta politikáját, de mint ifjú több erélylyel, még nagyobb ridegséggel. Őt kétségkivül személyes dicsvágy is ösztönzé a háborúra. Olyan fiatalon lett nagyvezér, hogy rászorult a katonai babérra s győzelmes hadjáratra volt szüksége, hogy tekintélyét fokozza, állását szilárdítsa. A nagyvezérváltozás tehát úgyszólván önmagától felidézte a háborút s a portáról Bécsbe érkező összes jelentések kétségtelenné tették, hogy ott a hadi párt kerekedett felül.
De Bécsben nem vették komolyan e jelentéseket. Békét óhajtottak, békét minden áron s kizártnak tartották megzavarását. Minthogy a végszükség esetén a porta minden kivánságát teljesíteni akarták, nem hittek a szakításban s nem is tettek katonai készülődéseket. Csakhogy a bécsi miniszterek készek voltak ugyan mindent megadni, de régi, kicsinyes taktikájuknak megfelelően huzták, halasztották a döntést, s apró fogásokkal próbáltak időt nyerni. A nagyvezér számos, kevésbbé lényeges kivánság mellett két főfeltételhez kötötte a béke fentartását. Még 1662-ben kijelentette Reninger császári követnek, vigyék ki a német őrséget Erdélyből s bontsák le a Kanizsa közelében emelt várat, különben megvivja és törökkel rakja meg. Az udvar kész volt mindezt megtenni, de nem akkor, mikor a török ennyivel is megelégedett. Az elesett Kemény János fiát és hiveit nem támogatta ugyan tovább, Zrinyi-Újvár épitését meg azzal mentegette, hogy török részről a béke idején nem egy, hanem 83 erődöt emeltek a végeken. A jog szempontjában az udvarnak igaza volt, de mivel semmi esetre sem akarta jogát karddal oltalmazni, a béke érdekében már ekkor el kellett volna fogadnia a török feltételeit. Reninger jelentette is haza, hogy komoly háborútól lehet tartani5 s a szultán 200,000 emberrel készül Magyarországba. Előbb Váradot látogatja meg, melyről azt mondották neki, hogy Konstantinápolyon kivül nincs oly erős vára. Azután Bécs ellen vezeti hadait.6 Juliusban Reninger új kiegyezési tervezetet kapott, melylyel a portán sokat foglalkoztak. De a nagyvezér immár újabb követeléseket emelt; nem akarta Erdély szabad fejedelemválasztó jogát elismerni; másrészt Rákóczi egykori birtokaiból Székelyhid s a hajdúság átengedését kivánta. A magyarországi pasák jelentései folyton újabb igények emelésére nógatták s még Kállóra és Károlyra, mint régóta a töröknek hódoló helyekre is felhivták figyelmét. A határszéli pasákat a bécsi kormány habozása, gyámoltalansága egyre elbizakodottabbakká tette s fennen hirdették, hogy nem félnek a császártól, a ki Váradot sem birta megvédelmezni.
E közben az udvarban végleg felülkerekedett a békepárt, s Beris udvari kamarai tanácsos a portára küldetett, hogy Reninger törekvéseit támogassa. De a nagyvezér szóba sem akart vele állani, hanem Temesvárra, Ali pasához utasította. Ott azonban a pasa azzal fogadta, menjen Konstantinápolyba vagy akárhová, csak nála ne alkalmatlankodjék. November végén az udvar báró Goest szintén Temesvárra küldé. A pasa egy ideig vele sem akart tárgyalni. Később azonban talán csengő érveknek engedve, megkezdte az alkudozásokat s Bécsben végre csakugyan komoly engedményekre határozták el magukat. Készek voltak a török minden kivánságát teljesíteni, az erdélyi várakat kiüríteni, Zrinyi-Újvárt lebontani.7 Októberben Zrinyit Bécsbe idézték, s rá akarták venni, bontsa le maga kedves vára erődítményeit. De Zrinyi vonakodott a kivánságot teljesíteni, mire a miniszterek tudtára adták, hogy egyszerűen kiszolgáltatják a töröknek. Az volt a tervük, hogy megkötik a nagyvezérrel a békét s elrendelik Zrinyi-Újvár lebontását. Ha Zrinyi nem engedelmeskedik, viselje vonakodása következményeit maga. Már előbb kijelentették Ali pasának, hogy a mit Zrinyi tesz, arról a német császár semmit sem tud és tudni nem is akar.8 Most még tovább mentek s úgy okoskodtak, hogy ha a kötendő béke azon határozatát, mely Újvár lebontását elrendeli, Zrinyi végrehajtani vonakodnék, hajtsa azt végre a török fegyveres erővel, vagyis pusztítsa el a várat s az udvar nem fogja akadályozni.
Goes és Beris Ali pasával Temesvárt csakugyan megkötötték 1663 elején az új békeszerződést. Ekkor azonban az udvar meghunyászkodása már idejét multa s czélt tévesztett. A császári kormány félelme a háborútól annyira nyilvánvalóvá lett, hogy a nagyvezérben az a meggyőződés támadt, hogy a császár egyáltalán nem képes háborút viselni. 9A temesvári egyezséget nem hagyta tehát helyben. Nem akarta az alkalmat elszalasztani s már 1662 őszén végkép meghozta elhatározását, melyből titkot sem csinált, mert novemberben értesítette Apafyt, hogy „kikeletkor nekünk is útunk leszen arra felé.”10 Reninger tisztában is volt a helyzettel. Látta, hogy a béketárgyalások megkéstek s folyvást jelentette Bécsbe a török nagy arányú készülődéseit, valamint azt, hogy a háború kikerülhetetlen.
De Bécsben békét akartak s annyira biztak fentartásában, hogy épen ez időben leszállították a hadsereg létszámát s kivitték a Magyarországban levő német katonaság egy részét. Mikor 1663-ban a nagyvezér hadaival már Belgrádban táborozott, a csekély hadseregből további öt ezredet engedtek át a spanyol királynak s küldtek Olaszországba. Még akkor sem hittek a háborúban, mert készek voltak a nagyvezér kivánságait teljesíteni, de arra nem számítottak, hogy Ahmed pasa egészen új követelésekkel állhat elő. Pedig természetes volt, hogy más áron kinálta a békét akkor, mikor még Konstantinápolyban vagy Drinápolyban állt, mint akkor, midőn rengeteg hadaival már Belgrádig jutott. Bécsben ama hitben ringatták magukat, hogy a nagyvezér csak a békefeltételek biztosítása czéljából vonul Belgrádba, a mint tényleg hire járt, hogy a török nem a császár, hanem egyedűl Zrinyi és Újvár ellen készül s a nagyvezér személyesen megy a vár megvivására, vagy legalább nagy sereget küld ellene. Mivel pedig Bécsben Zrinyivel és várával többé nem törődtek, nemcsak nem készültek a háborúra, hanem 1663, tavaszán is folyton csökkentették a rendelkezésre álló hadsereget, mert bizton remélték „a békesség megvételét mint pénzzel, mind darabjával országunknak a legméltatlanabb feltételek alatt is” mint az éles eszű Vitnyédy májusban mondotta. Ellenben a nagyvezér komoly háborút tervezett s nézeteiben osztozott a minisztertanács, mely elé a szultán az ügyet terjeszté. A szultán a sereg főparancsnokává nevezvén ki a nagyvezért, az hadaival 1663 márczius 31-ikén,11 (egy más adat szerint április 13-ikán)12 elindult Drinápolyból.
Belgrádban Beris és Goes császári meghatalmazottak csatlakoztak Reningerhez, kit a nagyvezér magával hozott, s új békeajánlatokat tettek. De Ahmed egyre terhesebb követeléseket emelt. Eszéken a követek kijátszották a nagy trompfot s elfogadtak mindent, mit a porta eddig kivánt tőlük. Itt azonban Ahmed pasa már azzal a kivánsággal állt elő, fizessen a császár magyar birtokaiért, mint a zsitvatoroki béke előtt, évi 30,000 arany adót a szultánnak. Reninger tisztán látta a helyzetet s nem szünt meg figyelmeztetni az udvart, készüljön a háborúra. Még márczius 25-ikén megirta Lobkowitz herczegnek, a hadi tanács elnökének, hogy a török sereg összpontosítása sokáig elhuzódik s hónapok is eltelnek, mig az eszéki hidon átkelhet. Legalább 40–50 napja van a császárnak s ha hadai ez időt felhasználják, sok kárt tehetnek a törökben; már pedig a nagyvezért annál könnyebben békére lehet birni, minél keményebb ellenállással találkozik.13 A török összpontosítás csakugyan nehezen ment s a sereg még május végén is az Eszék, Belgrád, Temesvár közti területen volt szétszórva. Létszámát 70,000 gyalogra, 80,000 lovasra s 225 ágyúra becsülték; óriási podgyász kisérte, mely mozdulatait lassította. Nagy száma sem tette a sereget félelmessé, mert Reninger szerint legfölebb 45–50,000 igazi katona volt benne, a többi kevésbbé használható, sőt legnagyobb részt rabló, szemét nép, mely inkább terhére, mint hasznára volt a tábornak. Maga az ügyes Reninger már előbb, sőt a nagyvezér közvetlen közeléből is a Balkán-szlávokkal keresett érintkezést, hogy fellázítsa őket s a török sereg hátában zendülést keltsen ugyanakkor, midőn a császári hadak szembe lépnek vele. Panajoti volt főeszköze. Daczó János erdélyi követtel, ki adót hozott, egy fiatal török deák, a jenői származású Brankovics György, érkezett a portára, s a hivatalos érintkezésben megismerkedett Reningerrel, ki czéljaira igyekezett használni. A Brankovics szerb fejedelmi család sarjának ismerte el Panajoti meg kivitte, hogy a petyi (ipeki) patriarka szintén elismerje a hires Brankovics György despota ivadékának, s ezzel az egész szerb nemzet törvényes fejének. Általa akarta a császári követ a szerbek fölkelését előkészíteni. De Bécsben nem tudták Brankovicsnak hasznát venni; s minthogy általában nem akartak háborút, számba sem vették a Balkán-szlávok közreműködését. Ekképen semmi sem történt a török sereg előnyomulásának meggátlására s noha a nagyvezér csak júliusban indult el Belgrádból Budára, senki sem állotta útját épen ott, hol legkönnyebben föl lehetett volna tartóztatni.
A nagyvezér magyar földre érkezte végre a bécsi minisztereket is kiábrándította. Be kellett látniok, hogy nemcsak fenyegetőzik, nemcsak Zrinyit akarja sujtani, hanem itt a nagy háború, mely az osztrák örökös tartományokra is átcsaphat, sőt Bécs ostromát sem zárja ki. Erre az eshetőségre nem számítottak s az érkező hirek lesujtó hatása alatt végkép elvesztették fejüket.
Tudták, hogy egész Magyarország védtelenűl, nyitva áll a török előtt s két-három főváron kivül a véghelyek kétségbeejtő állapotban vannak. A török véghelyek sem voltak jobb karban s épen azért sürgette Reninger a támadó fellépés korai megkezdését, mert tudta, hogy a ki előbb támad, azé marad a siker s könnyű szerrel megvivhatja a másiknak véghelyeit. De a mivel a császár nemcsak meg nem indította a támadást, hanem a készülődést is elmulasztotta, ama percztől kezdve, melyben a nagyvezér Budára érkezett, a királyi várak a legkomolyabb veszedelembe jutottak. Nem volt sehol „élés, por, golyóbis és ahhoz való öreg lövöldöző szerszám”.14 A mi pedig volt, olyan ócska, hasznavehetetlen volt, hogy lövés közben szétrepedt s az őrségben tett kárt, mint Léván történt. Az egyes várakban csekély had állt s a falakat omladozó félben, védhetetlen állapotban találhatta az ellenség. A véghelyek kapitányai valósággal ostromolták segélyért a nádort, ki azonban csak biztatásokkal tudott felelni, mert pénzről és katonáról Bécsben intézkedtek. De ott a békében bizva ép úgy nem vették számba a nádor sürgetését, mint Reninger tanácsait. Májusban elrendelték ugyan a nemesség személyes fölkelését, de mikor a had a résztvevők nagy költségével összegyült, nem tudtak vele mit csinálni s újra haza bocsátották.
A rendes hadseregből összesen valami 28,000 emberre számítottak. Csakhogy elmulasztották idején való összpontosítását s a katonaság szanaszét állomásozott a különböző tartományokban, s Montecuccoli, a ki fővezérré neveztetett ki, alig 5000 emberrel állt Magyar-Óvárnál. Ily körülmények közt Bécs lakosságát is a legnagyobb rémület fogta el, mert a nagyvezér Budáról feltartózhatatlanul nyomulhatott a császári székváros ellen. A bécsiek tömegesen menekültek tehát. Sőt, Németország közeli részei is fenyegetve érezték magukat s a bajor választó a nyár folyamán megtette az intézkedéseket, hogy udvarával Münchenből biztosabb helyre menekülhessen.
Ekkor az udvar még egy kisérletet tett a béke megvásárlására s immár az adófizetéstől sem riadt vissza. Csupán annyi kedvezményt kért, hogy az évi fizetésnek ne adó, hanem ajándék legyen a neve. A császári követek Budán ily értelemben tettek ajánlatot. Meghunyászkodásuk azonban épen az ellenkező hatást kelté a nagyvezérben, ki biztosra véve győzelmét a katonai babérról semmi áron sem akart többé lemondani, hanem megkezdte a tulajdonképeni háborút.
Ekkor azután az udvari politika áldatlan következményei egész ridegségükben nyilvánultak. Minthogy semmi sem történt az ellenállás szervezésére, a háború nemcsak védtelenül találta az országot, hanem lehetetlenné tette a későn elrendelt honvédelmi intézkedések foganatosítását is. A császári miniszterek magatartása annál érthetetlenebb, mert a török fenyegetések hirére nemcsak Magyar-, hanem Németországban is nagyon harczias, lelkesült volt a hangulat. A birodalomban töméntelen röpirat és újság jelent meg, mely a török véreb szörnyü tetteit rajzolva, harczra buzdította a népet. A papok a szószékről lelkesítették a tömeget, a birodalom összes községeiben déli 12 órakor megkondult a „török harang”, a török ellen imára intve a hiveket.15 A fejedelmek szintén készek voltak támogatni a császárt, ki azonban a lelkesült hangulatot nem használta fel idejében, mert mindig békére számított. A közöny, melyet Bécsben a török háboru veszélye iránt tanusítottak; egész Németországban erős visszatetszést keltett s mindenütt élesen gáncsolták a császári minisztereket. Különösen a bajor választó kárhoztatta, hogy hadseregről nem gondoskodnak, hanem a befolyó közjövedelmeket udvari ünnepélyekre és költséges ballettek szinre hozatalára tékozolják.16 Mikor az udvar végre készülődni kezdett. a németek harczias hangulatát a folyó 1663-iki hadjáratban értékesíteni többé nem lehetett s áldozatkészségüknek az udvar csak a következő évben vette hasznát. De a császár nemcsak Németországban talált volna szövetségeseket, ha diplomatiája lelkiismeretesen felhasználja a kedvező körülményeket. VII. Sándor pápa már Várad bukásának hirére fölvetette a török ellen alakítandó európai szövetség eszméjét. Csakhogy Bécsben nem volt érzék ilyen magas szárnyalású tervek iránt. A pápa mindazáltal Francziaországot is meg akarta nyerni s hosszu ideig folytatta vele a tárgyalásokat. Minthogy Bécsből nem támogatták, tulajdonképeni czélját nem érte el. De részben e tárgyalások eredménye, hogy XIV. Lajos franczia király, mikor a háború kitört, a császárt támogatta.
Magyarországon természetesen eleinte még lelkesültebb volt a közhangulat, mely mindig óhajtotta a háborút s most buzgó áldozatkészséggel igyekezett királyát a törökkel való véres mérkőzésben támogatni. Wesselényi Ferencz, Zrinyi Miklós, az urak és a nemesség egyaránt égtek a harczvágytól. A nádor fáradhatatlan volt a levélirásban,17 a buzdításban, hogy talpra állítsa a vármegyéket. Májustól kezdve minduntalan hirdette, hogy a nép „kardot, bárdot, fegyvert, bátor szivet szerezzen s neveljen magában”. Némelyik levele valóságos harczi riadó, költői szárnyalású, erővel, lelkesedéssel telt szózat. Szakadatlanúl mentek szerteszét parancsoló, lelkesítő, biztató, reményt nyujtó vagy feddő levelei s a hazafiság legnemesebb hurjait pengették. Eleinte jól is indult a dolog s úgy látszott, hogy a császári sereg mellett, melyet 40,000 főre akartak emelni, talpra áll a nemesi fölkelés melytől 26,000 embert vártak. Csakhogy a császári sereg nem mutatkozott s a hol voltak némi németek, ezek szokásuk szerint irgalmatlanúl pusztították a lakosságot. A magyarok és németek együttműködését ez a körülmény kezdettől fogva veszélyeztette. Másrészt a német parancsnokok nem helyeztek kellő sulyt a nemesi fölkelésre s megtörtént; hogy behivták ugyan a fölkelő hadat, de alighogy megmustrálták, ismét haza küldték s így az illetők nagy költekezésbe verték ugyan magukat, de a közügynek nem használtak vele. A császári tábornokok s a nádor intézkedései közt sem volt összhang; nem határozott terv szerint jártak el s rendeleteik a legtöbbször ellentétben álltak. Igy a nemesség, a vármegyék harczias hangulata nagyobb részt kárba veszett. A nemesi fölkelést nem idején, hanem akkor igyekeztek mozgósítani, mikor a török műveletek már lehetetlenné tették. Minthogy a nyár folyamán sem jelentkezett sehol tekintélyesebb császárí had, a nagyvezér pedig már Budán állt s elárasztással fenyegette a királyi vármegyéket, a lelkesedést rémület váltotta fel s megdermesztette az ellenállást. Senki sem mert tüzhelye mellől távozni, mert nem tudta, mely pillanatban lesz kénytelen családja védelmére használni fegyverét.
Augusztus végén néhány egyházi és világi úr a Dunán tul összegyűjté ugyan hadait, a felvidéki vármegyék is fogadtak katonát, a nádor meg az új helyzetben sem szünt meg szervezni az ellenállást. De az ország a maga erejére utalva nem tudta többé az ellenség műveleteit megakadályozni. Még sajátszerűbben bánt el az udvar Zrinyi Miklóssal. Az ő ellenállását szándékosan bénították meg. Minthogy az országban nagyobb német had nem állt, azt semmi áron sem akarták engedni, hogy a maga erejével indítson valami nagyobb hadi vállalatot. Zrinyi abból indult ki, hogy a háború tulajdonképen ő miatta, ő ellene indíttatott. Idejében megtett tehát mindent, hogy méltóan fogadhassa ellenségét. Még a tavasszal Bécsbe sietett s 6000 embert kért, hogy támadólag léphessen föl. Az udvar azonban kereken elutasította. De Zrinyi segitett magán. Hirneve ezreket vonzott zászlai alá s könnyen nagy sereget gyűjtött, melylyel meg akarta kezdeni az offensivát. Már akkor foglalkozott a tervvel,18 melyet nehány hónap mulva oly fényesen megvalósított, hogy Eszékig nyomul, felégeti, elrontja az ottani hidat s ezzel hónapokra hátraveti a Belgrádnál gyülekező török fősereg benyomulását az anyaországba. De Bécsben Zrinyit határozottan eltiltották a támadástól. Igy a bán, nem tudva katonáit foglalkoztatni, elbocsátotta kész és tekintélyes seregét. A török háboritatlanúl átjöhetett az eszéki hidon s megkezdhette előnyomúlását oda, „hol Zrinyit Miklóst nem tud”. A gráczi hadi tanács még ekkor is tétlenséget parancsolt Zrinyinek, ki csakugyan veszteg maradt. De augusztus 13-ikán egy kisebb török had, valami 7000 ember, szerencsét próbált Zrinyi-Újvár ellen. Rajtaütést tervezett, mi csaknem sikerült. A legnagyobb veszélyben Zrinyi még is felvillanyozta embereit s visszaverte a rohamot, másnap meg maga támadott s 600 főnyi veszteséggel Kanizsa felé kergette az ellenséget. Leslie tábornok, kihez eközben segélyért fordult, meg sem mozdult s Zrinyi saját erejével aratta győzelmét, melylyel nem csupán Zrinyi-Újvárt, hanem az egész Muraközt megmentette a pusztulástól. A következő hónapokban, noha ismételve fenyegette a török, az ottani nép mindig aggodalom nélkül nézett a jövő elé, mert meg volt győződve, hogy Zrinyiben „ember és oroszlán vezére vagyon”.
Az udvar ez időbeli magaviseleté Zrinyi iránt, támadó fellépésének egyenes eltíltása, a veszély pillanatában teljes magára hagyatása csak részben magyarázható meg a béketörekvésekkel vagy Montecuccoli személyes gyülöletével. Itt sokkal fontosabb okok is közreműködnek. Már 1663 tavaszán keringtek külföldön hirek, hogy Zrinyi a koronára vágyik. Diplomaták is jelentették udvaruknak, az egyik19 oly alakban, hogy a magyarok tényleg felajánlottak Zrinyinek a koronát, ki azonban visszautasitotta, a másik20 olyképen, hogy fegyvert akar fogni, Bethlen Gábor példájára királylyá akarja magát választatni, s hogy öcscse, Péter ez iránt titkos összeköttetésben áll a német fejedelmekkel. Az egykorú magyar emlékekben ilyen törekvésnek semmi nyoma, s a következő évben maga a bécsi nuntius alaptalan ráfogásnak nyilvánította e föltevést. Csakugyan Zrinyi ép oly kevéssé gondolt ekkor a királya elleni támadásra, a mint Magyarországon nem volt számottevő tényező, mely Zrinyinek felajánlhatta volna a koronát. De maga a kósza hir elég volt rá; hogy a különben is gyanus ember iránt komoly bizalmatlanságot ébresszen. Attól féltek, hogy, mint egykor Bethlen Gábor, olyan dicsőségre tehet szert, mely félelmessé válhatik az udvarra. Tétlenségre kárhoztatták tehát s még akkor sem támogatták, mikor az ellenség megtámadta. Zrinyi segített ugyan magán, de hónapokon át mindaddig, mig a német sereg meg nem szaporodott az országban, hadvezéri tehetsége nem érvényesülhetett.
E közben Ahmed pasa nagyvezér Budán végleg megállapította hadműveleteinek tervét. A nagyvezér igen okos ember, de nagyon tapasztalatlan katona volt. Tudta ugyan, hogy a katonai helyzet reá nézve fölötte kedvező s az előnyöket ki is akarta használni. De már azt nem birta helyesen megitélni, hol arathatja aránylag csekély erőfeszítéssel a legnagyobb, a döntő sikert. Nyitva volt előtte az út Bécsig s a védelemre teljesen készületlen császári székváros aligha állhatott volna ellent nyomatékos támadásnak. De ilyen magasra a nagyvezér gondolatai nem szárnyaltak. Talán általában nem mert veszélyesebb vállalatba fogni. Talán nem is annyira döntő sikert akart, mint inkább könnyü győzelmet, mert igazán nagyra nem merte magát elszánni. Budán sokat tanácskozott pasáival, kikkel végre azt határozta el, hogy nem Bécset, nem is Győrt, hanem Érsek-Újvárt fogja megvivni. Ez a vár szintén jelentékeny erősség volt. Csakhogy azzal a munkával és áldozattal, melybe megvétele került, magát Bécset elfoglalhatta volna, mely esetben úgy is kezébe kerül nemcsak Érsek-Újvár, hanem egész Magyarország. Július végén kezdte meg a műveleteket. Budáról Esztergomnak indult, hol hidat veretett, melyen hadai a Duna jobb partjára juthassanak. A hidverés folyamán a török had Esztergom alatt vesztegelt, de a túlparti Párkányt idejében megszállotta s éjjelenkint széleskörű elővigyázati intézkedéseket tett, mert hire járt, hogy Zrinyi Miklós, vagy Forgách Ádám, Érsek-Újvár főkapitánya a tábort megütni készül. Minden éjjel 20–30,000 embert rendeltek ki strázsára.21 Mikor a rajtaütés elmaradt, a török források szerint egyenesen lesbe igyekeztek csalni Forgáchot. Két török szökött be Újvárba s elmondotta, hogy a dunai hid még nem kész s hogy Párkánynál igen csekély török had áll, melyet, mivel a túlpartról bajosan kaphat segélyt, könnyen meg lehetne semmisíteni. Mások szerint Forgách Komáromból vette a hirt, hogy az árviz elrontotta az esztergomi hidat s Párkányon csak valami 2500 török maradt. Rajtuk akart tehát ütni: magához vette a szomszéd megyék fölkelését, az újvári örség egy részét s augusztus 6-ikán mintegy 8000 emberrel Párkánynak indult, melyet még azon éjjel megrohant. De 12000 török készen várta, bekerítette s serege nagy részét lekaszabolta. Több ezer ember veszett el, köztük sok magyar. Az érzékeny vereség erkölcsileg is nagy hatást tett. A közeli megyéket, melyek számos derék fiukat vesztették, rémület fogta el s egy pillanatig az az aggodalom is fenforgott, hogy Érsek-Újvár sem tarthatja magát, mert az őrség megfogyott s mint Forgách irta, a külső fortificatióra nem lészen emberünk”, Sürgősen kért tehát segitséget a nádortól, főleg gyalogot.22 Wesselényi teljes buzgalommal fáradozott a veszteségek pótlásán s maga is, a győri és komáromi kapitányok is küldtek Újvárra némi hadat. A vár csakhamar ismét el volt látva emberrel, éléssel s mindennel, úgy hogy Forgách azt hirdette, hogy 66 hétig képes ellenállani. A török augusztus 16-ikán érkezett a vár alá, mely valóságos erősség volt, hat kiszögelő bástyával és szilárd falakkal. Lippay esztergomi érsek áldozatkészsége következtében a falak jó karban voltak s hosszú vivást kitarthattak. Ellenben a vár körül futó árok nem volt elég mély s vizét könnyen le lehetett vezetni.23 Sőt az ostrom folyamán kitünt, hogy a védők száma sem elegendő, ámbár sokáig számbeli fogyatkozásukat pótolta a kötelességérzet, melylyel nehéz feladatukat teljesítették. Biztak a nádor azon igéretében, hogy fölmentő sereget alakít s időt engedtek neki igérete beváltására. Wesselényi csakugyan fáradhatlanúl dolgozott, de hasztalan volt minden igyekezete. A vármegyék és az udvar egyaránt cserben hagyták. Amazokat a párkányi vereség valósággal megdermesztette, az udvar pedig sem Ujvárral, sem Magyarországgal nem törődött többé. Egyedűl az lebegett előtte, hogy a rendelkezésre álló csekély német had Bécset és a török hadműveletek által fenyegetett Morvaországot fedezze és megvédje.
Ez utóbbi feladat Souchesnak, amaz Montecuccolinak jutott, ki Óvárnál, később Cseklésznél és Köpcsénynél állt. Ugyanaz időben, mikor a nagyvezér megkezdte a műveleteket, július 31-ikén azt a leghatározottabb utasitást vette a hadi tanácstól, hogy szigorúan a védelemre szorítkozzék.24 Egyébiránt neki is, Souchesnak is igen csekély volt a serege. A nádor még sem esett kétségbe s Újvár megsegítésére irányuló munkáját nem hagyta félben. Augusztus 16-ikán összehivta a nemesi fölkelést. Az urak bandériumait s a megyei lovasságot nyolczadnapra táborába, Sellyébe, a Vág mellé rendelte, mig a gyalogságnak a török által fenyegetett részeken az útak őrzését tette feladatává.25 De parancsának nem volt foganatja. A hangulat általában keserü és nyomott volt, a török pedig rettenetes fenyegetésekkel ijesztette a vármegyéket. Zemplénnek azt írta, hogy fő- és alispánját megnyuzatja; ha a nemesség föl merne kelni. A hódolt vármegyékben a nemesség csakugyan moczczanni sem mert s példáúl Heves pénzen váltotta meg magát. Hogy fenyegetéseinek nyomatékot adjon s fokozza a közrémületet, a nagyvezér augusztus végén a tatárokat s a könnyü lovasokat pusztítani küldte szerteszét. A lovas tömegek némi harcz után átlábalták a Vág sekélyes vizét, feldulták Nyitra vármegyét, Pozsony vármegye nagy részét, a dus Mátyus-földét s a morva széleket. Szent-György városa felgyújtatott, lakói megölettek vagy rabszijra kerültek. Hasonlókép elpusztult Trencsén vármegyének a Vágon inneni része.26
Ily körülmények közt a felföldön s a Dunán inneni részekben a nádor felhivásának nem lehetett eleget tenni. Mikor augusztus 21-én a felkelő hadon szemlét akart tartani, a táborban nem volt fegyveres. Csak a megyék küldöttei várták s jelentették, hogy az ellenség közelsége miatt a nemesség nem távozhatik tűzhelyétől. Hasztalan fordult augusztus 29-ikén a nádor már nemcsak a nemességhez, hanem a városi és paraszti személyekhez, felhiva őket, hogy „valaki 16 esztendőt elhaladván fegyvert, avagy csak botot fogjon édes hazánk szabaditására.” Körülhordoztatta, vagy legalább rendeleteire ráfestette a véres kardot, véres nyársot s a legsulyosabb büntetésekkel, a középkori törvény egész szigorával fenyegette azokat, kik felhivását nem követik. De lelkes szava ép oly hatástalan maradt, mint fenyegetése, mert a rémület időközben még inkább erőt vett a kedélyeken. A török-tatár folytatta a pusztítást s a lakosság a hegyekbe és erdőkbe menekült. A harcztérhez közel eső vármegyékben felbomlott minden állami és társadalmi rend s ez a föld semmivel sem járulhatott Érsek-Újvár felmentéséhez. Ép oly kevéssé járulhattak hozzá a felsőmagyarországi vármegyék, melyek joggal féltek attól, hogy a török őket is elárasztja. Otthon kellett tehát maradniok, hogy szükség esetén családi tüzhelyüket oltalmazhassák.
Érsek-Újvár ostroma.
Egykorú rézmetszet után. Bubics püspök gyűjteményének példányáról
Több sikerrel biztatta magát a nádor a kevésbbé fenyegetett dunántúli vármegyékben. Oda sietett tehát s szeptember 8-ikán Vatt mellett összpontosította az urak s a nemesség hadait, melyek fővezérévé Zrinyi Miklóst tette meg. Itt tehát lett volna alkalmas vezér, de itt sem gyűlt össze számottevő hadsereg. Azzal a néhány ezer emberrel, mely együtt volt, a török roppant erejével szemben egy Zrinyi lángelméje sem boldogulhatott. A nádor visszasietett tehát a dunáninneni részekbe, hogy újabb kisérletet tegyen a fölkelés mozgósítására. De ez a vidék már legnagyobb részt a török kezén volt s a kóborló tatárok Pruszka közelében, Trencsénben magát a nádort is megtámadták, s kevésbe mult, hogy el nem fogták. E közben Zrinyit is a Muraközbe szólították az események. Önerejéből a magyarság fel nem menthette tehát Érsek-Újvárt. Minthogy pedig a csekély számú császári hadak az örökös tartományok védelmére szorítkoztak, Érsek-Újvár sorsa eldőlt ama pillanatban, melyben ostrom alá került. Augusztus 17-ikén kezdődtek a harczok s a vivás27 nagy nyomatékkal folyt. Némely nap egy-egy bástyára 340 nagyobb golyó hullott, s sok kárt tett emberben és erődítményben. De a védők, kik biztosra vették, hogy fölmentő sereg érkezik, heteken át halálra szántan teljesítették kötelességüket. Noha számuk egyre fogyott, kitartásuk meg nem ingott s szeptember 1-jén újra szent esküt tettek, hogy mindhalálig megvédik a várat. Biztak a segélyben s midőn 140 hajdúnak csakugyan sikerült a török táboron át a várba bejutni, az őrség a török némely sikerei közepett sem veszté el bizalmát. A falak omladoztak, de a védelem elszántan folyt tovább. Egy izben a törökök erős roham közben már tizenhét zászlót tűztek a falakra. De az őrség visszaverte a rohamot s ártalmatlanná tette az ellenség aknáit is. Noha a rohamok minduntalan, éjjel-nappal ismétlődtek, vitézűl folytatta az ellenállást. Mindazáltal a hosszú ostrom végre mégis kimerítette az ellenállás erejét s mikor a várban nagy szerencsétlenség, puskapor-robbanás történt, az őrség német zsoldosai arra kényszeritették vezérüket, Pió őrgrófot, hogy alkuba lépjen a törökkel. Ezzel a védelem ereje meg volt törve; kénytelenségből maga Forgách vette át az alkudozások vezetését s tisztességes feltételek mellett megadta magát. Szeptember 26-ikán vonult ki Érsek-Újvárból a megmaradt őrség, összesen 2422 ember; csak 400 magyar volt köztük, a többi mind elesett.
Érsek-Újvár bukásának hire zűrzavart és rémületet keltett az összes közeli véghelyekben. Ezek mind a lehető legrosszabb karban voltak. Falaik düledeztek, hiányzott a hadiszer, az eleség s a fővár bukása a csekély őrségek bátorságát nagyon lelohasztotta. Nadányi Miklós, Nógrád vár kapitánya készült ugyan az ellenállásra, de a vár erőditményei olyan elhanyagolt állapotban voltak, hogy védelmükre gondolni sem lehetett. Megadta tehát magát, s ugyanezt tette Nyitra, Léva, Szécsény, Palánk, Buják, Komjáti, Galgócz s még néhány kisebb erőd. Itt-ott történt ugyan próba az ellenállásra, mely azonban czéltalan vérontásnak bizonyult. Az őrség vagy üresen hagyta, vagy maga adta át a várakat,28 s a török roppant területeket vetett alá uralmának. „Újvár, Újvár – kesergett a nádor29 – volt ezeknek gyökere, Újvárnak veszedelme szélhezteti, ide s tova futtatja s bújdostatja a keresztény magyarokat.”
Ekképen a nagyvezér fényes hadi sikert aratott, melynek erkölcsi hatását koczkáztatni nem akarva, befejezte az idei hadjáratot. Az évszak különben is nagyon előre haladt s Ahmednek hetekig Érsek-Újvárt kellett maradnia, hogy az erődítményeket jó karba helyeztesse. Egész seregével oda volt kötve, hogy az ellenség meg ne támadhassa a várat mig az olyan állapotban nincs, hogy maga megvédheti magát. A nagyvezér azonban időközben sem pihent, hanem azon dolgozott, hogy katonai sikereit nagy politikai alkotással tetőzze be. Fel akarta szólitani egész Magyarországot, váljék el a némettől s helyezkedjék a szultán uralma alá. Minthogy méltán tartott tőle, hogy az ő biztatásaira a magyarok nem hallgatnak, eszközűl, közvetitőűl Apafy Mihály erdélyi fejedelmet szemelte ki s táborába rendelte. Apafy, nem ismerve a nagyvezér szándékát s enyingi Török Bálint sorsától remegve, nehezen mozdult ki a biztos Erdélyből. De a nagyvezér ismételt sürgető, parancsoló felhivásának nem lehetett ellenszegülni s szeptember 20-ikán Radnótról indulva, Lippán és Zentán, hol a Tiszán átkelt, lassú menetben Pestre, s onnan Ó-Budára érkezett. Ott egy napot töltött s megnézve Mátyás király budai palotáját, október 18-ikán Érsek-Újvár alá ért.30 A török egész útjában szivélyesen fogadta s a nagyvezér is elhalmozta bizalma jeleivel: Csakhamar közölte vele terveit s a fejedelem a nagyvezér óhaja értelmében az érsekújvári táborból október 22-ikén Magyarországhoz kiáltványt intézett. Felhivta az összes lakosságot, csatlakozzék a törökhöz, hódoljon be önként, mely esetben teljes oltalomban fog részesülni. A felhivás megküldetett a vármegyéknek, melyekhez a nádor október 31-ikén lelkes szózatot intézett, ne higyjenek a török biztatásainak. Gondolják meg, minő sorsra jutottak a már korábban behódolt országrészek. Ezek állapotából megitélhetik, mit ér a török oltalma, hitlevele. „Kardot köss, vonj kardot édes nemzetem – kiáltá – magad oltalmára. Jobb dicsőségesen kezeden veszteni gyermeked, feleségedet szabadsága nyerésében, mint összetett kézzel, gyalázatos, puha hirnévvel a török véredet, lelkedet, szabadságodat, minden jódat kiszopó igája alá adnod.”31 A nádor szavai hatottak s Apafy felhivása sehol sem kelté a legcsekélyebb visszhangot. Hasztalan hiresztelték, hogy a nagyvezér országgyűlést akar a magyarokkal tartani. Senki sem jelentkezett táborában. Még azok a vármegyék sem mozdultak, melyek Várad eleste óta a vallásüldözések elfajulása közben ismételve azzal fenyegetőztek, hogy behódolnak, ha a király nem orvosolja sérelmeiket. Most megvolt az alkalom fenyegetésük beváltására. A király a háborúban teljesen magukra hagyta őket, a török ott ült a nyakukon s oltalmat kinált, ha hozzá csatlakoznak; ellenben végpusztulással fenyegette őket, ha vonakodnak. De bármi nagy volt a rémület, bármennyire fokozta a hadjárat gyászos folyama az udvar elleni elkeseredést, a koronás királyhoz való hűség és ragaszkodás még mindig túlnyomó maradt a nemesség szivében. Egy vármegye, egyetlen egy nemes úr sem követte Apafy hivását s a nagyvezér kisérlete Magyarország önkéntes behódoltatására teljesen meddő maradt. Ahmed pasa érezte, hogy kudarczot vallott, hogy fegyverrel tudott ugyan várakat hóditani, de a magyarok szivét semmiféle igérettel és biztatással nem nyerheti meg. Ezt soha többé nem feledte s ez időtől fogva kegyetlenül meggyűlölte a magyarokat. Midőn később a magyarok támaszt kerestek nála, gúnyosan hányta szemükre, mért nem jöttek akkor, mikor hivta őket, mikor segíteni akart rajtuk. Engesztelhetetlen ellenségük volt mindhaláláig s buzgón támogatta az udvart mindenben, a mi leigázásukra, megsemmisülésükre irányult. De haragját nyomban éreztette legalább azon vidékekkel, hova portyázói gyorslábú lovaikon eljuthattak.
Apafy Mihály.
Sandrart Jakab egykorú metszete után. Eredeti példányról
Érsek-Újvár megvétele után is folytatta a dúlást-fosztást. A tatárok benyomultak a hegységbe s az erdőkben rejtőzködő lakosokból valami tizenkétezret fűztek rabszijra. Zrinyi, ki időközben újra megjelent e vidéken, hasztalan hivta fel ismételve Montecuccolit, hogy egyesült erővel támadják meg az ellenséget. Az olasz épen vele akart legkevésbbé együttműködni. Zrinyi maga kezdte tehát csipdesni a török hadat, midőn az Érsek-Újvárról ismét Esztergomba tért vissza. Sikerült is a rabok egy részét kiszabadítania, s megjelenése általában rémületben tartotta a török tábort. Hogy bosszút álljon rajta, a nagyvezér késő őszszel vagy 16,000 főnyi török-tatár hadat küldött Zrinyi-Újvár ellen. De Zrinyi testvérével, Péterrel, ki október 17-ikén a boszniai pasát Károlyváros közelében keményen megverte, november 27-ikén szétűzte a gyülevész hadat.
A nagyvezér Budáról kegyesen bocsátotta el Apafy fejedelmet. Hazatérését azonban egy véres esemény kisérte. Haller Gábor, Erdély egyik legkiválóbb főura, régóta a török táborban tartatott tisztességes fogságban. Midőn a nagyvezér a távozni készülő Apafyt s kiséretét kaftánnal, diszruhával tüntette ki, Hallert is felkaftánozta. Ez a kegyelem e jelét oda magyarázta, hogy visszanyerte szabadságát s a fejedelemmel ő is békén haza mehet. Útnak indult tehát Apafyval. De a nagyvezér visszavitette s megölette.32 Maga a nagyvezér a telet Belgrádban töltötte, de a tatárokat s a hadsereg egy részét magyar földön hagyta, hogy idejekorán megkezdhesse a jövő évi hadjáratot.