Murány vára feladása.
Az „Actions glorieuses du Prince de Lorraine” egykorú metszete után rajzolta Mirkovszky Gyula
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Murány vára feladása.
Az „Actions glorieuses du Prince de Lorraine” egykorú metszete után rajzolta Mirkovszky Gyula
A megtorlás munkája. Rákóczy Munkácson. A felkelő vezérek menekülése. A kérlelhetlenség politikája. Hadüzenet Magyarország alkotmánya ellen. Spork hadjárata. A várak megszállása. Az elfogatások. Báthory Zsófia kegyetlenkedései. Murány elfoglalása. Széchy Mária elfogatása. A lőcsei bizottság. Rottal buzgólkodása Nádasdy megrontásán. Nádasdy elfogatása. A gyanusítás politikája. Szelepcsényi szerepe a politikában. Hajsza a protestáns főurak ellen. Thököly István halála. Thököly Imre menekülése. Árva feladása és a Thökölyek kincseinek elkobzása. A magyarság kétségbeesése. Apafy hiú kisérletei az ellenállás szervezésére. A hűtlenségi pörök. A vezetők sorsa. Zrinyi és Frangepán Német-Újhelyen. Hocher Pál. A pozsonyi vérbiróság. Rákóczy megkegyelmezése.
Immár vége volt a mozgalomnak s „a 13 vármegye csak árnyéktól megijedvén, hadát elbocsátván” a békés kibontakozást kereste, vagyis az udvar kegyelmére bizta magát. De nyomban megindult a megtorlás, megkezdődtek az üldözések és elfogatások. A szatmári német kezdte s Báthory Zsófia követte példáját nemcsak azért, hogy bizonyságot tegyen a maga hűségéről, melyben senki sem kételkedett, hanem azért is, hogy buzgalmával az udvart kedvezően hangolja a fia, Rákóczy Ferencz részére kért kegyelem ügyének. Rákóczy egy pillanatig arra gondolt, hogy Erdélybe menekül, de csakhamar anyjához sietett Munkácsra s kérve-kérte, hogy bünbocsánatot szerezzen neki. Zsófia Starhemberget és társait szabadon bocsátotta, gazdagon megajándékozta, az elfoglalt véghelyeket visszaadatta s Mocskay András püspököt pénzzel Bécsbe inditotta, hogy fiának kegyelmet vásároljon, váraiba pedig német őrséget kérjen, mely féken tartsa a felkelőket. Pedig erre nem volt többé szükség. Május 20-ika óta a nyugalom mindenütt helyreállt s a vármegyék egymás után küldték hódoló nyilatkozatukat az udvarhoz. Azok, kik a békés fordulattal megelégedve nem voltak, vagy büntetéstől féltek, tömegesen futottak erdélyi területre, Debreczenbe, Kővárba, főleg Husztra, hol már június derekán nyolczvanöt bujdosó húzta meg magát. Bocskay Istvánnak is sikerült álruhában elmenekülni, de nejét, ki első férjétől származó fiával, Klobusiczky Jánossal Aranyos-Medgyesre igyekezett, útközben Báthory Zsófia emberei meglesték, mindenéből kifosztották s foglyul a szatmári várba czipelték.
Az események csakhamar azoknak adtak igazat, kik cserben hagyva mindenüket, elfutottak, mert meg voltak győződve, hogy az udvar kegyetlen visszatorlást fog gyakorolni. Bécsben csakugyan ki akarták aknázni a diadalt, még pedig annál kiméletlenebbűl, minél könnyebben jutottak hozzá. Lobkowitz, Montecuccoli, Hocher, Kollonics s egyes magyar urak a legengesztelhetetlenebb politika szóvivői voltak s annyira megnyerték eszméiknek Lipót királyt, hogy ez már május 22-ikén azt irta: „A magyar ügyek jó állapotban vannak. De fel akarom használni az alkalmat, hogy Magyarországban máskép rendezzem be az ügyeket”.
Hasonló szellemben dolgozott Báthory Zsófia, ki egymás után küldte a miniszterekhez a felkelők iránti bősz gyűlöletet lehelő leveleket, melyekről Montecuccoli azt mondotta, hogy aranyba kellene foglalni. Különösen Lobkowitz és Montecuccoli hirdették a kérlelhetetlenség politikáját, mihelyt kitünt a mozgatom erőtlensége. A mig attól tartottak, hogy hatalmas nemzeti fölkeléssel állanak szemben, melynek megtörése sok katonát s még több pénzt igényel, mely idővel esetleg török, lengyel, franczia vagy erdélyi részről nyerhet támogatást, ők is óvatosságot, kiméletet ajánlottak. De mihelyt a mozgalom kardcsapás nélkül véget ért s 8–10,000 főnyi sereg elégnek látszott az ország teljes leigázására, elhatározták, hogy egyszer s mindenkorra kiirtják a magyarok lázongó szellemét. Részben azok vitték az udvarban a hangadó szerepet, kiknek atyjuk, rokonuk fél évszázaddal azelőtt Csehországot vetette alá a merő kényuralomnak. Most a munkát Magyarországban akarták ismételni, s hogy Isten áldását kérje ki hozzá, Lipót Mária-Cellbe zarándokolt, hogy Magyarország boldogságáért és megmaradásáért” imádkozzék. Hazatérve, seregét elindította, hogy a magyar várakat és városokat megszállják s védelmük alatt kezdetét vehesse az a véres, kegyetlen hajsza, mely csaknem az egész uralkodó osztály perbe fogatására, testi-lelki megrontására, az ország régi intézményeinek egyszerű eltörlésére vezetett. A katholikus főpapi kar legtiszteletreméltóbb alakja, Széchenyi György kalocsai érsek, a Habsburgok rendületlen hive, mérsékelni próbálta a miniszterek bősz dühét. Fölkereste őket s kivált Montecuccolit igyekezett irgalomra birni. De hasztalan mondotta, hogy a mozgalom vezetői közül „egyiknek sem volt feje soha a rebellióra”, s nem szabad feledni, milyen siralmas helyzetben van a nép, a mi sokat megmagyarázhat. Montecuccoli azt felelte, hogy ez a mozgalom gonoszabb, mint a csehek, mint Bethlen Gábor vagy a portugallok lázadása, s különben sem szabad az alkalmat elszalasztani, hogy „rendbe szedjék” az országot. Csak május 22-ikén, mikor a Tiszánál már semmi szükség sem volt rá, érkezett Spork tábornok vezetése alatt a császári sereg a Vág vizéhez. Spork, noha harczosainak száma alig 8–9000 volt, meg nem tűrte, hogy magyar katonák is csatlakozzanak hozzá. Németei, leginkább nős emberek, töméntelen szedett-vedett népet czipeltek magukkal, úgy hogy tábora háromszor annyi volt, mint a harczosok száma. E gyülevész nép azután sivataggá tette a vidéket, a hol átvonult. Ellenállással sehol sem találkozott, noha 2–3000 ember elég lett volna, hogy a Liptó és Szepes közti szorosokban útját állja.1 De páni rettegés fogott el mindenkit, s a köznép szerte-szét futott az-erdőkbe. Hasztalan mondották egyesek, hogy „a magyar behunyt szemmel nézi a veszedelmet s várja fejére a sulykot, mint az oktalan állat”. Egyetlen-egy ember sem fogott fegyvert s a ki csak szólani is mert ellenállásról, azt ártalmatlanná tették társai. Bónis Ferenczet, ki megütközött a gyáva meghunyászkodáson, néhány homonnai nemes kötözve vitte Spork táborába. A mint a németek közeledtek, az üldözés és elfogatás még nagyobb arányokat öltött, s Báthory Zsófia egyre kiméletlenebb lett. Férfiakat és nőket tömegesen vetettek fogságba, Bocskaynén kivül Forgách Istvánnét és Barkóczy Istvánnét is. Június 24-ikén Patak megnyilt a németek előtt, kik a Hegyalját iszonyúan sanyargatták. Július 16-ikán a bevehetetlennek tartott Ecsed is kezükbe került. Sok interessatus keresett ott menedéket s a várat egyezség mellett adta át, melyben büntetlenséget nyertek. A német azonban csak megkötötte, de meg nem tartotta az alkut. A nyár derekán Murányon és Aranyos-Medgyesen kivül a felvidék összes várait német őrség szállta meg. Harcz, sőt ellenállás nélkül történt ez rohamos gyorsasággal, s a „siralmas emlékezetű esztendő”2 nyarán Magyarország kötözve hevert az udvar lábainál. A király azzal küldte be hadait, hogy hiveit fegyverrel akarja a hűtlenek ellen oltalmazni. De csakhamar kitünt, hogy azért jöttek, hogy mindenkit, akár hű volt, akár hűtlen, egyaránt az idegen uralom igája alá hajtsanak, a mozgalom részesein pedig véres bosszút álljanak. A mint Spork azon várakat és helyeket megszállta, melyek a mozgalomban szerepet játszottak, nyomban azok ellen fordult, melyek a mozgalomhoz nem csatlakoztak, hanem a császár pártján maradtak. Július 27-ikén Kassába vetett német őrséget. A polgárok hasztalan hivatkoztak hűségükre; tiz, sőt huszonöt katonát is kaptak egy házba vendégűl. Ugyane sors érte Eperjest s időnként a többi városokat. Meg lévén szállva minden fontosabb hely, hozzá foghattak a megtorláshoz, s akkor már lázadónak kereszteltek el mindenkit, a kin általában húzni-vonni lehetett valamit, különösen pedig az evangelikusokat.3 Az elfogatások egyre nagyobb méretekben folytak. Az összeesküvés összes fejei, titkainak tudói, Széchy Mária, Zrinyi, Nádasdy, Nagy Ferencz, kikhez immár Rákóczy Ferencz járult, rég megtették vallomásaikat, irásbeli jelentéseiket, sőt az udvar kezébe adták a mozgalom egész levéltárát. Bécsben a legapróbb részletekig ismerték tehát a bűnrészeseket s elkészitették a rebellisek névsorát, melyben vagy százötven név, ezenkivül egész községek szerepeltek, melyek összes lakossága gyanuba vétetett. Ilyen gyanusak voltak a Hegyalja városai majdnem mind, Ecsed s más helyek összes lakói. De mindig többen kerültek rovásra s noha a cancellária csak június 29-ikén rendelte el a gyanusak letartóztatását, ekkor már sokan, férfiak, nők sinylődtek börtönben. Csáky Ferencz főkapitány, hogy bebizonyitsa hűségét, Kassán, Bártfán, Eperjesen megtöltötte a tömlöczöket, mig a vidéken Spork Fodor Ádám nevű homonnai nemessel fogdostatta össze az embereket. Fodor rossz hirű, elvetemült ember volt. Ezt Spork is tudta. De mivel tisztességes ember nem vállalkozott rá, kénytelenségből őt bizta meg az elfogatásokkal. Hivatását olyan kiméletlenűl, oly embertelenséggel végezte, hogy Ónod vidékén, mikor pórázra fűzött rabjait Sporkhoz hurczolta, a köznép rá támadt és elverte keményen. Nem kimélt senkit, ifjat, öreget, férfit, asszonyt s utóbb maga a kormány megbotránkozott aljasságain s börtönbe zárta, – természetesen csak akkor, mikor bakói művét már elvégezte. Hasonló lelketlenséggel járt el Báthory Zsófia, ki tiszteivel egyre sokakat kötöztetett meg. Fogságra került Gyöngyössy István4 a költő, és a beteg Czeglédy István is. Az elfogatásokkal karöltve jártak a jószágelkobzások, melyek égbe kiáltó önkénynyel hajtattak végre, minden tekintet nélkül a feleség saját vagyonára, még ha az első férjétől származott, a gyermekek törvényes részére, hitelezőkre, zálogjogokra. A telhetetlen kincstár rá tette kezét mindenre, s igen kevés volt az, a mit utóbb visszaadott. A császár hivatalos okiratban teljes kegyelmet biztosított, mindenkinek, a ki leteszi a fegyvert. Ez igéretben bizva, igen sokan meghódoltak, de „azután csak nyakon kötötték őket; sokaknak közülük kebelükben volt a hitlevél s úgy vitték a tömlöczre”.5 Még a Széchy Máriának személyesen biztosított kegyelmet sem vették többé figyelembe. A király már április 30-ikán intézkedett, hogy Murányba német őrséget tegyenek. De a parancs végrehajtását akkorra hagyták, mikor a németek az egész felvidék urai lesznek. A mint ez megtörtént, a király (augusztus 2-ikán) Széchy Mária egyszerű elfogatását rendelte el. Az öreg nádorné egy pillanatig ellenállásra gondolt erős sziklavárában. De mikor egy kis német had augusztus 10-ikén megjelent Muránynál, a nádorné a németek vezérével, Károly, lotharingiai herczeggel egyezséget kötött. Befogadta a német őrséget, minek fejében biztosítást nyert, hogy sem személyes szabadságában, sem vagyonában bántódása nem lesz. A herczeg aláirásával és külön becsületszavával kezeskedett az egyezség megtartásáért. De az udvar sem egyezséggel, sem becsületszóval nem törődött, hanem a nádornét Murányban fogságra vetette, jószágait meg elkobozta.
Ecsed vára a XVII. században.
Egykorú metszet után. Éble Gábor „Az ecsedi uradalom és Nyiregyháza” (Budapest, 1898.) czimű munkájának reproductioja után
Megtelvén a börtönök, az udvar Rottal gróf elnöklete alatt Lőcsére bizottságot küldött, még pedig kettős czélból. Az egyik az volt, hogy az illető vármegyékkel fedeztesse a felvidékre küldött német had (hat gyalog- és két lovas-ezred, továbbá a dragonyosok, összesen 8-10,000 ember) eltartásának költségeit. Másik feladata az volt, hogy a fogoly interressatusok elleni pörös eljárás tárgyában megállapodjék a vármegyékkel s mint a király mondotta, „apai szeretettel” gondoskodjék drága Magyarországáról. Rottalt Gubasóczy János pécsi püspök, Esterházy Farkas királyi személynök, Heister Gottfried tábornok, a hadi tanács s gróf Volkra Ottó, az udvari kamara képviselője kisérték számos alsóbb hivatalnokkal Lőcsére, hova augusztus 18-ikán érkeztek. Itt Rottal azt tekintette főfeladatának, hogy bele mártsa az összeesküvésbe Nádasdyt, ki, mióta az udvar megbocsátott neki, teljesen távol maradt a mozgalomtól. A foglyok vallomásaiból igyekezett Nádasdy bűnösségére új adatokat nyerni. Könnyen kaphatott olyan vallomásokat, minőkre szüksége volt, mihelyt czélzatát a kihallgatottak megsejtették. Kivált Nagy Ferencz állt ebben szolgálatára, hogy önmagát megmentse. Noha igazán terhelő tényeket nem tudott Nádasdyról mondani, Rottal nyomban (augusztus 22-ikén) felszólitotta Lobkowitzot, fogassa el az országbirót. Utóbb Nagy Ferenczet, ki minden árulásával sem kerülhette el a letartóztatást, Bécsbe küldte, hogy Nádasdy ellen úgyszólván koronatanúúl szolgáljon.
Gyöngyössy István aláirása, év nélküli levelén.
Az irat eredetije az országos levéltárban
E közben a bizottság a felvidéki megyékkel tárgyalt, melyek az interressatusok ellen a rendes per útját, illetve országgyűlést ajánlották. A hadak eltartása iránt a bizottság s a vármegyék közt egyezmény nem létesült s a katonaság nagy szükséget szenvedett. Ennek következtében dúlta-fosztotta a lakosságot, mely néhol fegyverrel védekezett s nem egy rabló katonát agyonütött.
Rottal elérvén saját czélját, mely Nádasdy megrontására irányult, a még mindig izgatott felvidéken rosszúl kezdte magát érezni. Azt ajánlotta tehát az udvarnak, helyezze át a bizottság működését máshová vagy oszlassa fel. Minthogy a tatárok támadásáról is kósza hirek keringtek, az udvar teljesítette Rottal óhaját. A gróf október 31-ikén értesítette a vármegyéket, hogy a bizottság Lőcséről Pozsonyba helyeztetett át. Ekkor már Nádasdy rég fogva volt. Lobkowitz akár azonnal vérpadra küldte volna s elhitette Lipóttal, hogy ő a főbűnös, a mozgalom tulajdonképeni lelke, megteremtője. A király elfeledte minden igéretét, melyet Nádasdynak tett s kiszolgáltatta bakóinak. Nádasdy e közben neszét vette, hogy veszély fenyegeti s irt Lobkowitznak, hogy kész minden állásáról lemondani, vagyonát átengedni, külföldre vándorolni vagy kolostorba vonulni, csak ne bántsák. De Lobkowitz hajthatatlan maradt. Szeptember 3-ikán reggel katonaság szállta meg a pottendorfi kastélyt, elfogta a még ágyban levő Nádasdyt, mindenét elrabolta, úgy hogy némelyik katona tizenötezer forintot érő zsákmánynyal távozott. A fogoly Bécsbe vitetett s nyomban szigorú őrizet alá helyeztetett, óriási javai meg lefoglaltattak. November végén fogsága a legszigorúbbá vált. Hocher vezette ügyében a vizsgálatot. Nádasdy gyakran fordult hozzá leveleivel, mig egész ridegen tudtára nem adta, ne alkalmatlankodjék többé.
Wesselényi Ferenczné Széchy Mária.
Egykorú festmény az Esterházy herczegek fraknói várkastélyában. Felirata: COMIT(issa) MARIA SZECZI DE RIMA: SZECZI: CELS(issimi): PRINC(ipis): FRANCISCI: VESELENI: R(egni): HVN(gariae): PALATINI: CONS(ors): A(nno): M: DC: LVI: Az eredetiről másolta Mühlbeck Károly
Az elfogatások mély fájdalmat keltettek országszerte, hisz száz meg száz nemesi család tagjai jutottak tömlöczbe. De egyik elfogatás sem döbbentette meg annyira a közvéleményt, mint a Nádasdyé. Tudták, hogy az 1670-iki fölkelési kisérletekben semmi része sincs, s midőn mégis elfogták, senki sem érzé magát többé biztosságban, bármi hive volt a császárnak. Az aggodalmat fokozták a keringő hirek, hogy több főpap és főúr fog elfogatni.
Thököly Imre bucsúja haldokló atyjától és menekülése.
Székely Bertalan eredeti festménye a Magyar Nemzeti Múzeum képtárában
Az udvar csakugyan gyanúsitott mindenkit, s a miniszterek leplezetlenül kimondották, hogy minden magyar főúr bűnös és áruló. Pálffy Tamás nyitrai püspök és cancellár még a primást is gyanúsitani kezdte. De Szelepcsényi nagyon erélyesen lépett föl ellene s elégtételt szerzett magának. Nemcsak a királynál emelt panaszt, hanem többek kiséretében megjelent Pálffy lakásán és kérdőre vonta. A püspök kénytelen volt kinyilatkoztatni, hogy semmi rosszat sem tud a primásról. E jelentéktelen epizód azonban fontos politikai következményekkel járt. Hogy tettekkel bizonyítsa be föltétlen hűségét, Szelepcsényi, ki eddig az összeesküvők elleni pörök tárgyalása czéljából országgyűlést sürgetett, immár a legszigorúbb eljárást tanácsolta s általában mindenben az udvar rendelkezésére bocsátotta magát. Az országgyűlés eszméjét most sem ejtette el ugyan, de csak azért kivánta, hogy a rémuralom hatása alatt a Habsburgok királyságát örökössé tegye Magyarországban. A németeknek nem kellett ugyan országgyűlés, mert ők ekkor azt kezdték hangoztatni, hogy az 1491-iki szerződés alapján Magyarország mindig a Habsburgok örökös országa volt. De elismerték, hogy a jelen veszélyes időben valóságos szerencse az udvarra, hogy olyan ember ül a primási székben, mint Szelepcsényi, ki a mellett immár egyedüli királyi helytartó, a magyar belügyi kormányzat feje is volt.
Csakugyan, ahhoz, a mit Bécsben terveztek, föltétlenűl hű emberekre volt szükség. Mikor a bűnösök, a gyanúsok, a mennyiben erdélyi területre nem menekültek, el voltak fogva, az udvar elhatározta, hogy az összes protestáns főurakat, Thököly Istvánt, Petrőczy Istvánt, Ostrosits Mátyást is elfogatja s javaikat elkobozza. November 16-ikán katonaság szállta meg Kasza várát, de ura, Petrőczy, elmenekült. Másnap Illava következett s ura, Ostrosits, el sem tudta képzelni, mit véthetett, mikor őrizet alá helyezték. Utolsónak Thököly maradt. A holt-beteg ember novemberben adta férjhez leányát gróf Esterházy Ferenczhez, kinek testvére, Pál és Heister tábornok csakhamar nagy haddal jelent meg Árva vára alatt, hogy német őrséget rakjon belé. Thököly halálos betegen végrendelkezett s hűségét hangoztatva, arra kérte a királyt, hagyja németek nélkül meghalni. De november 28-ikán ostrom alá vették. Az ostrom izgalmai még inkább kimerítették a beteg erejét, ki deczember 3-ikán csakugyan meghalt. Erre az őrség deczember 10-ikén megnyitotta Árva vára kapuit, de olyan feltétellel, hogy ura holttestét Késmárkra szállíthatja, maga meg bántatlan marad. Csakhogy Bécsben ez egyezséget sem vették semmibe, a holttestet elszállítani nem engedték, s a két árva grófkisasszonyt, a tizenöt éves Máriát s a tizenkét éves Évát Árvában elzárták. Innen Heister és Esterházy Likava ellen indultak, hová atyja még Árva ostroma előtt elküldötte egyetlen fiát, a 13 éves Imrét, ki innen csakhamar paraszt ruhában két hű embertől kisérve Máramarosba menekült. Likavát Nemessányi Bálint „prókátor kölök és rossz tacskó” védte ötvened magával6 s mivel karácsonyig sem adta meg magát, Heister a parasztságot hajtotta ostromra. Csakhamar éjjel azonban az őrség kiszökött s deczember 27-ikén a németek bevonultak a várba. Ott voltak a Thökölyek rengeteg családi kincsei egy falba elrejtve. De Heister megtalálta s lelkiismeretesen összeiratta a sok aranyat, ezüstöt, ékszert, drágakövet és pénzt, melynek értékét három millióra becsülték. Mindezt Heister Bécsbe küldötte.
Árva vára.
Rajzolta Dörre Tivadar
Az üldözések és elfogatások a horvát-szlavon részekre is kiterjedtek, mihelyt Zrinyi Bécsbe menekült. Utóbb azokat is összefogdosták, kik meghódolván, irásban kaptak kegyelmet a császári parancsnokoktól. De az udvar nem törődött a kegyelemmel, még akkor sem, midőn Herberstein gróf, adott szavára hivatkozva, erélyesen követelte a tett igéretek megtartását. Ámbár a stíriai kormányszék is úgy gondolkozott, hogy „az adott szót meg kell tartani”, az udvarnak más volt a nézete. Igy a királyi terület minden részében megteltek a tömlöczök s mikor az 1670-iki gyászév lejárt, több mint 2000 nemes és más tehetősebb ember ült fogságban.7 Az elkobzott ingatlanok értékét három millióra becsülték. Sokkal nagyobb értéket képviselt ennél a lefoglalt ingó vagyon, bármi töméntelent elharácsolt belőle a rabló katonaság, Thököly kincsei maguk három milliót értek. Ehhez járultak az ország Crösusának, Nádasdynak ingói, Zrinyi Péter, Bocskay István s más vagyonos urak kincsei s az udvar kezébe minden esetre olyan összegek jutottak, melyekből dúsan fedezhette a Magyarországba küldött hadak költségeit.
A szörnyű események, a tömeges elfogatások, jószágelkobzások; üldözések, a katonaság féktelenkedése a magyar társadalom minden rétegében kétségbeesést és gyilkos elkeseredést keltettek. Különösen a köznép, a tömegek izgatottsága öltött óriási arányokat, s az egykoruak állítása szerint az egész ország fegyvert fogott volna, ha vezére akad, vagy ha a töröktől támogatást nyer. Apafy ez irányban ujra megkezdé kisérleteit. Nem kellett többé trónját Rákóczytól féltenie, sőt épen a németektől remegett, kik már az előtt is be-becsaptak Erdélybe, most pedig túlságosan megszaporodva, még inkább veszélyeztették területét. Azzal fenyegetőztek, hogy Ecsedből és a szomszéd várakból megtámadják Husztot, sőt elveszik Máramarost, mely pedig, mint a fejedelem a töröknek jelenté, Erdélynek majdnem egy harmadrésze, s ennek megfelelő adót fizet. Követével, Rhédey Ferenczczel a portának hosszú emlékiratot küldött tehát, melyben megható képét rajzolta a magyarok szenvedéseinek. Lipót császár – mondja – hitlevelet adott a hazafiaknak s azután elfogatta azokat, kik szavaiban biztak. De nemcsak ilyen érvekkel igyekezett a portát a magyar ügynek megnyerni, hanem utalt a császár eljárásának politikai következményeire is. Magyarország után – irta – Erdélyre kerül a sor, azután meg magára a portára. Mindez azonban semmit sem használt. Szóba sem álltak a követtel, ki 1671 januárban válasz nélkül volt kénytelen haza indulni. Erdély nem moczczanhatott tehát, mert a török tétlenségre kárhoztatta. A császár és a szultán benső viszonya következtében mindezt Bécsben nagyon jól tudták s biztosra vették, hogy 1671 folyamán Törökország, vagy akár csak Erdély az udvart a magyar ügyek rendezésében gátolni nem fogja. Ép oly kevéssé vártak akadályt Francziaország részéről, mely az 1668-ban kötött titkos szerződés érdekében a bécsi kabinettel ekkor a legszivélyesebb viszonyban igyekezett maradni. Ekképen biztosítva voltak, hogy ebben az esztendőben idegen államok nem fogják terveik végrehajtását hátráltatni. Ezt az évet minden esetre fel akarták tehát használni. Első sorban a töméntelen fogoly sorsa várt eldöntésre. Minthogy a hűtlenségi pöröket a magyar törvények értelmében országgyűlés folyamán kellett tárgyalni, a királyi helytartó és a kanczellár egy ideig. országgyűlés öszszehivását ajánlották. Most már a protestáns felvidék is szivesen részt vett volna benne s a megyék jelentették az udvarnak, hogy készségesen elküldik követeiket. Zemplén még az őszszel megtette e nyilatkozatot Bécsben. Követték példáját a többiek, de válaszra is alig méltatták őket. Lobkowitznak nem kellett országgyűlés s különösen azt nem akarta, hogy a folyamatban levő pörökkel foglalkozzék. E pöröket két főcsoportba sorolta. Az egyikbe tartoztak a vezetők, Zrinyi, Nádasdy, Frangepán, kik osztrák börtönben sinylődtek, a másikba pedig a magyar földön őrzött többi interessatusok. A vezetők ellen már rég megindult az eljárás. Mihelyt Spork meghódoltatta Felső-Magyarországot, Bécsben elérkezettnek látták az időt, hogy perbe fogják Zrinyit és Frangepánt. Az ügy vezetését Hocher Pál vette át titkárával, Abele Kristóffal. Megindultak a kihallgatások és vallatások s a két fogoly Német-Ujhelybe vitetett át. Később Nádasdy ügye szintén Hocherra bizatott, ki különösen kitünt kegyetlen vérszomjával.
Hocher Pál.
Egykorú rézmetszet után. Gualdo Priorato id. munkájából
Hocher alanti sorsból inkább szolgálatkészségével, mint tehetségeivel küzdötte fel magát a császár tanácsosai sorába. Jogász ember volt s a római jog gazdag fegyvertárából szedte az érveket a császári kényuralom javára s a rendiség ellen. Főleg az a gyűlölet, melyet a rendi jogok iránt táplált, kedveltette meg Lipóttal. De még inkább gyűlölte a magyarokat, nemcsak mint a rendi alkotmányosság előharczosait, de nemzetiségi elfogultságból is. Velük szemben kegyetlen vérszomja minden féken, korláton túltette magát s bősz indulatai az őrjöngésig menő vadsággal tükröződnek vissza egyik véleményében, melyet ez időben a magyar ügyekben a császár elé terjesztett. „Új Hercules vagy, uram! – kezdi – kinek napról-napra szörnyetegekkel kell küzdenie. Alig hogy az egyiknek leütötted a fejét, már is több nő az előbbinek helyére.” Az összeesküvésre térve át, azt kivánja, hogy a vae victis elvét a legkiméletlenebbűl alkalmazzák. „Kezedben, kötözve, börtönben vannak a legkiválóbb vezetők. Könyörületességből ne kegyelmezz életüknek, ne hallgass a csalfa sirének szavára, kik irgalmat ajánlanak, mert ez csak új veszélyt hoz reád.” Emlékezteti a császárt a régmultakra s minden háborúért, minden pusztulásért, melyet az előző századok folyamán valaha a német tartományok a magyaroktól szenvedtek, a korabeli magyarságon akart megtorlást gyakorolni. „Egyetlen orvosság a halál, – mondja – mert a halottak nem fészkelődnek,” Csak vérrel orvosolhatni a bajt. Erdély II. Rákóczy György által már megkapta a magáét. Most a magyarokon a sor, őket kell emberségre tanítani. „Nincs féktelenebb nép a magyarnál, mely sem régi nemzeti, sem Habsburgházi királyainak nem akart máskép engedelmeskedni, mint a vaskényszerűség alatt. Fel kell tehát használni az alkalmat. Most le van nyügözve, vezetői fogvák, várai német kézben. Le kell tehát végképen verni. „Ne hidd, uram, hogy kegyelmeddel megengesztelheted őket. A legközelebbi alkalommal újra feltámadnak. Perdomita semel Pannonia, biztosan fogod birni Ausztriát és Németországot s nyugodt lesz Európa.”8 Lobkowitz és Montecuccoli egészen hasonlóan gondolkodtak s miniszterei még 1670 augusztus 29-ikén kijelentették a császárnak, hogy a mig Zrinyi, Frangepán és a többi lázadó él,9 lehetetlen a nyugalom Magyarországban. Kimondották tehát a halálos itéletet, mielőtt a pört csak megkezdték volna. Még a rég elhunyt Zrinyi Miklós ellen is keresték a gyanúokokat, hogy gyermeke vagyonát elvehessék. Mikor azután Nádasdyt is elfogták, rá nézve szintén azon határozatot hozták, hogy ügye ne magyar földön nyerjen elintézést.
A mi a vádlottak másik csoportját illeti, ezeket természetesen már roppant tömegüknél fogva sem szállíthatták Ausztriába, hogy pörüket ott tárgyalják. A királyi helytartó, Szelepcsényi, ki csak még nem rég országgyűlés elé tartozónak mondotta a pöröket, immár azt az álláspontot képviselte, hogy a foglyokat nemcsak országgyűlés nélkül, de az országon kivül is el lehet itélni. Midőn ezzel szemben Rottal némi kiméletet ajánlott, a primás hevesen kifakadt a haszontalan és helytelen kimélet ellen. Azt hangoztatta, hogy meg kell az eddigi úton maradni, a pöröket pedig kivételes birósághoz (judicium delegatum) utasítani. Csakugyan így történt. A lőcsei bizottság folytatásaképen Pozsonyban Rottal elnöklete alatt vérbiróság alakíttatott, melynek tagja volt Szelepcsényi, Forgách Ádám, Zichy István és Majthényi János személynök, kik mellett két bécsi jogtudós működött. Csakhogy a két német szava volt a döntő, mert az udvartól vett utasítás szerint nélkülük a közvádló semmit sem tehetett. A biróság „a császári királyi teljhatalom kifolyása volt,” s így illetősége ellen kifogást emelni nem lehetett, illetve az ilyen kifogás nem vétetett figyelembe. Utasításai máskülönben is korlátlan hatalommal látták el s egyetlen zsinórmértékeül a császár parancsát tüzték ki; másféle, akár emberi, akár isteni joggal vagy törvénynyel törődnie tiltva volt. Hogy igazságról, jogról, méltányosságról ily körülmények közt szó nem lehetett, az természetes. A pörök, mélyek Pozsonyban vagy külföldön folytak, merő torzképei minden igazságszolgáltatásnak. A boszú, a gyűlölet bizonyos alakiságok mögé rejtőzködött ugyan, melyek azonban nem avatták pörré az eljárást.
Abele Kristóf.
Egykorú képről vett régi tusrajz Bubics püspök gyűjteményében
Az udvar összesen két biróságot alakított. Egyet a Német-Újhelyen őrzött Zrinyi és Frangepán s a bécsi rabságban sinylődő Nádasdy, a másikat Pozsonyban a magyar földön levő vádlottak számára. Ez utóbbihoz utasította a király az elhunyt Wesselényi s özvegye Széchy Mária, Rákóczy, Bocskay István, Petrőczy István, Szuhay Mátyás, Szepessy Pál, Gyulaffy László, Kende Gábor s a többiek pörét.10
Rákóczy ügye azonban békés elintézést nyert. Anyja Munkács kivételével összes váraiba befogadta a német őrséget kegyetlen dühvel támogatta az udvar közegeit a lázadók összefogdosásában s máskép is segítette őket. Mindazáltal csak nagy nehezen birta fiát a Hocherek körmeiből kimenteni. Sokakat „megaranyozott” s Kollonits is buzgón támogatta. Vallására való tekintetből végre megkegyelmeztek ugyan Rákóczynak, de csak roppant sarcz árán. Eleinte két milliót követeltek rajta. Hosszas tárgyalás után 1671 február 21-ikén létrejött az alku, mely szerint Rákóczy büntetlenül marad, de 400,000 frt váltságdijat fizet, még pedig felét készpénzben, másik felét élelmi szerben s jószágban. Trencséni jószágát engedte át oly kikötéssel, hogy 50,000 frtban visszaválthatja.11 Ekképen Rákóczi ügye nem került birói útra, hanem egyezségileg intéztetett el.