A Thökölyek késmárki várkastélya.
Rajzolta Forberger Vilmos
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
A Thökölyek késmárki várkastélya.
Rajzolta Forberger Vilmos
Lipót egyéniségének fejlődése. Családi élete. Eleonora anyacsászárné. A császár életmódja. Felfogása az uralkodó felelősségéről. Környezete. Közönyössége alattvalóival szemben. Hangulata a magyarok iránt. Az udvar politikája 1670 után. Magyarország újjászervezésének terve. Az önkényuraom és a vallásüldözés táborainak párhuzamos munkája. Kollonics szerepe a két tábor között. Kollonics a pozsonyi magyar kamara élén. A jószágelkobzások. Az idegen hadak eltartása. A fogyasztási adó behozatala. Az új adórendszer következményei. A protestánsok üldözése. Az örökös tartományok protestáns lakosainak sorsa. A vallásháború Magyarországon. Bársony György. Az üldözők jogi theoriája. Az üldözések. A turolokai zendülés. A királyi városok katholizása. A brandenburgi választó közbelépése. Az elfoglalt templomok száma.
LIPÓT KIRÁLY, ki mint gyönge, tapasztalatlan ifjú ült a magyar királyi székbe, az évek folyamán megemberesedett, megizmosodott, férfi korába lépett.
Egy franczia megfigyelője ez időben (1673) a következő képet adja róla:1 Termete középen alóli, tartása feszes, mintha sakkfigura lenne; nincs benne erő, különösen járása imbolygó. Haja gesztenyebarna, szeme szép, de tekintete révedező. Az orr jól formált, a száj rendkivül nagy s az alsó ajak annyira lecsüng, hogy az arcz fölöttébb kellemetlen benyomást kelt. Az arczszin üde és élénk, a modor barátságos, de fenség nélküli, s a császár komolysága inkább mesterkélt, mint fenséges. Szelleme nagyon hasonlít személyéhez, azaz gyönge; nem lát egyebet a jelentéktelen dolgoknál, kerüli a komoly ügyeket, fél a képes, szorgalmas emberektől s nem bizik bennük. Máskülönben kegyes, tisztességes életű, jó ember, de minden önbizalom nélkül. Életmódja nagyon egyszerű és pontosan szabályozott. Vadászat, zene és vallásos gyakorlatok veszik igénybe legtöbb idejét. Nagyszerű solymászata van, 250-nél több madárral. Igen jó s nagy a zenekara, s udvartartása összes tagjai közül legjobban bánik zenészeivel. A francziának feltünt, hogy a császár milyen keveset ad külsejére, ruházatára; spanyol divat szerinti öltönyben járt, veres harisnyával és czipővel, de minden ruhadarabja viseltes, kopott volt. Nem azért, mintha fukar vagy csak takarékos lett volna. Szerezhetett volna újat is, mert például 1671-ben személyes szükségleteire 64,180 forintot költött. Természete volt olyan, hogy külsőségekre nem sokat adott s udvarában – az akkori sajtóiroda egyik irója szerint – „minden rossz és ócska volt”. A császár nem tudott a pénzzel bánni s jelentéktelen dolgokra vesztegette. Kártyázni sem tudott, a mi nem lett volna baj, ha nem játszott volna. De szenvedélyesen játszott és mindig vesztett. Maga szokta napról napra veszteségét följegyezni, mely például 1671-ben 5457 forintra rúgott. Igy történt, hogy bármi kevéssé felelt meg a császári méltóságnak az udvartartás, tényleg aránytalanul sokba került, s többet elnyelt évi egy milliónál, noha az udvari kamara összes közjövedelmei 1670-ben két és fél milliót, sőt az adójövedelmek csak 1.800,000 forintot tettek. Minthogy a bevételek nagy részét az udvar vette igénybe, a végbeliek néha három évig sem kaptak zsoldot, háború idején meg nem volt orvos, gyógyszerész, gyógyszer, a mire évenként – mondja az udvari kamara – alig 1000 forint kellene, mig ama hiány pótlása, mely a hadseregben a roppant halálozás miatt támadt, tizannyiba is került.2
Lipót ez időben már nős ember volt. 1666-ban vette feleségűl még nem tizenöt éves unokahugát, nővérének; Anna spanyol királynénak leányát, Margit Teréziát. Az ifjú császárné alacsony termetű, csenevész, gyönge teremtés volt, kit inkább apáczának neveltek. Férjét, ki nagyon szerette; csak bácsikájának szokta nevezni; imával, varrással, himzéssel töltötte napjait s igen visszavonultan élt. A gyönge asszony már 1673 márczius 12-ikén meghalt. Lipót megsiratta, meggyászolta ugyan, de még júniusban elhatározta, hogy újra nősül, s október 15-ikén csakugyan megesküdött rokonával, Claudia Felicitas tiroli főherezegnővel. Az új császárné szép és büszke, fényűző hölgy volt, ki a politikára is befolyást igyekezett szerezni. De csakhamar meghalt s Lipót harmadszor nősült. Harmadik hitvese Eleonora Magdolna, pfalz-neuburgi herczegnő volt, ki immár egész életén végigkisérte s két fiúval, József és Károly főherczeggel ajándékozta meg. Igen jó feleség, szerető anya és hitbuzgó lélek volt, ki idejét családi és egyházi kötelességei közt osztotta meg. E mellett még nagyszámú rokonságát, főleg testvéreit igyekezett kenyérbe, minél dúsabban jövedelmező állásba tenni. Eleonora császárné az egyedüli, ki Lipót három neje közül magyar királynévá koronáztatott. Sem fényűző, sem pazarló nem volt; ebben nem utánozta a másik Eleonora császárnét, III. Ferdinánd özvegyét, Lipót mostoha anyját. A büszke Gonzaga-leány mint özvegy s nagy szerepet játszott és fényes udvart tartott Bécsben, mert Lipót végtelenűl szerette mostoháját, ki abban az időben, mikor a kis főherczeg még nem volt trónörökös s a család többi tagjai alig törődtek vele, anyai gondviselésébe fogadta. Mikor később Lipót trónra jutott s a császárválasztáshoz pénzre volt szüksége, a mostoha összerakta minden fillérét s Lipót rendelkezésére bocsátotta. Viszont Lipót a legmelegebb szeretettel ragaszkodott egész életén át mostoha anyjához, kinek szavára sokat adott s kinek költséges mulatságaihoz a kellő pénzt mindig kiutalványozta.
I. Lipót és Eleonóra Magdolna.
Egykorú metszet után. Ernst Lajos gyűjteményének példányáról
A saját egyéniségére és életmódjára azonban sem mostohájának, sem feleségeinek különböző egyénisége nem gyakorolt befolyást. Folytatta addigi szórakozásait, élvezte a zenét, kártyázott, vadászott, sőt a maga módja szerint közügyekkel is foglalkozott. Sűrűn látogatta a minisztertanácsot, szivesen adott kihallgatást, az ügyiratokat átolvasta s gyakran megjegyzéseket irt rájuk. Sokat dolgozott, s például 1667-ben 10,490 ügydarabot irt alá s 684 kihallgatást adott. Csakhogy ezzel a külsőséggel* tisztán testi munkával, kimerítettnek tartotta az uralkodói tevékenységet. Ügybuzgalma pusztán arra terjedt ki, hogy aláirja az okiratokat. Mi van bennük, minő szellemű az elintézés, azzal nem törődött. „Nagy szerencse lenne az alattvalókra – irta a velenczei követ még 1665-ben – ha a császár maga vezetné magát; igy nem esnék kegyenczei pénzszomjának, szeszélyének és érdekeinek áldozatáúl.” De nem vágyott önállóságra; a saját esze után indulni egyáltalán nem akart, pedig néha-néha tisztábban látott minisztereinél. De – mint egy másik velenczei követ irja (1670.) – a jezsuiták tanácsára csupán lelki üdvével törődött, az államügyeket pedig minisztereinek engedte át, hogy a politikai baklövésekért ne ő legyen az Örökkévaló itélőszéke előtt felelős.
E felfogását később maga a pápa tévesnek, egyházellenesnek volt kénytelen nyilvánítani. Csakhogy a császár tisztelte ugyan a katholikus egyház fejét, de nem követte tanácsát. Általában nem az egyház legfőbb papjaira szokott hallgatni, hanem mindenféle szerzetest, egyszerű barátot gyóntatót tüntetett ki bizalmával; ők voltak legmeghittebb tanácsadói, s néha a miniszterek, sőt külföldi uralkodók is csak e szűkebb kör, e camarilla útján férhettek hozzá. E körben Kollonics Lipót püspök és Sinelli Imre vitte a főszerepet. Sinelli komáromi mészáros fia volt, ki 1674 után miniszter és bécsi püspök lett. Az uralkodó e szűkebb papi tanácsa folyton azt hangoztatta, hogy, ha lelki üdvösségét koczkáztatni nem akarja, ne a saját esze után induljon, hanem mindig miniszterei többségének tanácsát kövesse. Ezeket a minisztereket, Lobkowitzot, Lamberget és a többieket még egy osztrák történész is higvelejűeknek, Hochert meg épen nyomorult embernek nevezi.3
Mindazáltal föltétlenűl uralkodtak a császáron s elfojtották benne az önállóságot. „A császár – mondotta Lobkowitz Gremonville franczia követnek – nem olyan, mint az önök királya, ki mindent lát, mindent maga végez. A császár olyan, mint a szobor, melyet oda állítunk, a hova tetszik.” Ennek megfelelően egyszerű báb volt miniszterei kezében. Aláirta ugyan az ügyiratokat, élénk levelezést folytatott sokakkal, de közelebbről semmi sem érdekelte. Jót és rosszat egyforma megadással, az Istenbe vetett bizalommal fogadott s közönyösen folytatta megszokott életmódját, szórakozásait, akármi történt alattvalóival és országaival. 1681 október 6-ikán a kül- és belföldről egész sereg Hiob-hir érkezett az udvarba. A francziák elfoglalták Strassburgot és Casalt, Thököly Kállót, a török Stiria határán rezgelődött, gróf Rosenberg miniszter meghalt. Egy napra ez elég sok rossz hir volt. Lipót kedélyének nyugalmát azonban egyik sem zavarta. Az napra vadászat lévén kitűzve, elment vadászni s nagyon örült, hogy a mulatság jó eredménynyel végződött.4
Mikor 1683-ban a török Bécset vivta s egész országokat pusztított el, Lipót nyugodtan folytatta a harcztértől távol rendes szórakozásait, élvezte a zenét s mulatott spanyol és olasz szinművek előadásán.5
Sajátos, különösen kiváló ellenszenvet Lipót király a magyarok iránt ez időben sem táplált. De közönyös természetére az ő szenvedéseik nem hatottak s magyar ügyekben teljesen a vérengző Hocherek és Kollonicsok vezették, kik épúgy gyűlölték a rendiséget és az eretnekséget, mint ő. Minthogy pedig a magyarok túlnyomó többsége ragaszkodott régi, rendi alkotmányához s protestáns volt, Lipót király ezzel a „hungarismus”-sal sehogy sem tudott megbarátkozni. „A győri püspök – irta egy izben – nálam járt; elég jól viselte ugyan magát, de a maga hungarismusát bele keverte beszédébe.”6
Az uralkodó egyéniségének s környezetének ismerete nélkül meg sem érthető az a politika, melyet az udvar 1670 után Magyarország iránt követett. Alig hogy 1670 nyarán a lázadás elfojtatott, a legmerészebb tervek merültek föl a magyar állam területi viszonyainak felforgatására s a magyarság elnyomására. Herbertstein károlyvárosi kapitány fölvetette az eszmét, szakitsák el Horvát-Tótországot és a Muraközt Magyarországtól, s kebelezzék a szomszéd örökös tartományokba. Az eszme kivitelét nyomban elő kezdte készíteni, de csakhamar oda módositotta, hogy csupán a drávántúli részeket tegyék osztrák tartománynyá s ennek megfelelően alakítsák át kormányzatát. A terv Bécsben is tetszett7 s nem az udvaron mult, hogy dugába dőlt. Kétségkivül felsőbb ösztönzésre a horvát-szlavon végek több kapitánya még áprilisban irásbeli nyilatkozatot küldött fel, melyben kijelentik, hogy Lipótot s fiörököseit örökös királyuknak ismerik el. Gróf Volkra Ottó, az udvari kamara tanácsosa, Magyarország újjászervezése tárgyában készített javaslatot, s melegen ajánlotta a német gyarmatosítást, az idegenek tömeges betelepítését, hogy a magyar elemet megfékezzék8 Az udvar a győzelem után csakugyan elhatározta, hogy eltörli a rendi alkotmányt s Magyarországnak az örökös tartományokéhoz hasonló kormányzatot ad. Az önkényuralom, az „absoluti dominatus” megalkotását tette főfeladatává s hogy czélját föltétlen biztossággal elérje, szabad folyamot engedett a vallásüldözésnek. Ezzel igyekezett a nemzet ellenálló erejét végképen megbénítani.
Az idegen uralom behozatalában a bécsi miniszterek; a vallásüldözésben a magyar főpapok és főurak vitték a vezérszerepet. A két tábor párhuzamosan működött s egészben közös egyetértéssel dolgozott. Időnként azonban ellentétek is támadtak közöttük. A miniszterek néha külpolitikai tekintetekből fékezni kivánták a vallásüldözést, egyes magyarok viszont az önkényuralmi törekvéseket gáncsolták, ha azok magánérdekeikbe vagy hiúságokba ütköztek. A két tábor közt Kollonics alkotta az összekötő kapcsot s nevével mindenütt találkozunk, a hol a magyarság testi-lelki érdekeire valami csapást lehetett mérni. Bármi nagy befolyást nyujtott egyházi hivatala és a bizalmas viszony, melyben Lipóttal állt, hatalomsóvár lelke nem volt megelégedve. Noha a magyar törvény határozottan tiltatta, hogy egyházi férfiú legyen kamaraelnök, Kollonics 1672 január 20-ikán a pozsonyi magyar kamara elnökévé neveztette ki magát. A kinevezés a magyarok körében erős visszatetszést keltett s Szelepcsényi primás meg sem jelent a beigtatás ünnepélyén, noha meghivták s királyi helytartói állásánál fogva is jelen kellett volna lennie. Kollonics azzal kezdte működését, hogy a kamarát németekkel árasztotta el, kik – mint irta – „függetlenek a magyaroktól”. Idegen tisztikarára támaszkodva, sietett a lefoglalt javakat értékesíteni s a földet a régi birtokos-osztály kezéből kivenni. Mérhetetlen ingatlan vagyon, a földbirtok egy tetemes része került az elkobzások következtében a kincstár, illetve a kamara kezére. Óriási uradalmak, közép és kis jószágok, városi házak, készletek, gazdasági fölszerelések foglaltattak le a sok millióra menő ingó érték és kincs mellett, mely a Nádasdyak, Zrinyiek, Széchyek, Thökölyek, Petrőczyek, Balassák s a százakra menő kisebb családoktól elvétetett. Egyedül Thököly István lefoglalt kincseiből el lehetett volna egy álló esztendőn át a Magyarországba küldött német katonaságot tartani. De a roppant ingó vagyon nagyrészt elkallódott a hűtlen sáfárok kezén, vagy az udvari kamara Danaidahordajába veszett. A lelkiismeretlen kezelés daczára az elkobzott javak tiszta jövedelmét Kollonics 1672-ben 66,000 forintra becsülte. De e szép jövedelem mellett is túladni igyekezett a jószágokon. A pozsonyi kamara a Wesselényi, Nádasdy, Zrinyi, Frangepán és más javakra árverést hirdetett s felhivta mindazokat, kiknek vevő szándékuk van, hogy záros határidőben tegyék meg ajánlataikat.9 Sőt a kormány az összes donatiók felülvizsgálatát rendelte el, hogy birtokosaik jogcziméről tájékozást nyerve, esetleg azokat is megfoszthassa jószágaiktól, kik a fölkelésben nem vettek részt.10 A jószágelkobzások azon indokolással történtek, hogy azok fizessék meg a hadi költséget, kik a fölkelést előidézték. Mindazáltal az udvar az idegen hadak eltartását magára az országra hárította át. A császár egyszerűen kivetette az adót s már a lőcsei commissiónak az volt feladata; hogy a pörök letárgyalása mellett az urakkal és vármegyékkel a behajtás módozatai iránt megállapodjék. Rottal, a bizottság elnöke, Lőcsén nem boldogulván, működését Pozsonyba helyezte át, hol csupán az urakkal tárgyalt 1671 végén 5 gyalog- és 2 lovas-ezred állt a felvidéken, ezenkivül a bányavárosok védelmére még 2 gyalog- és 1 lovas-ezredet akartak beküldeni. Egy ezred zsoldszükséglete eleség, szállás s más egyéb nélkül 80,000 frtot tett. Ezenkivül néhány vár kijavitására s más czélokra is kellett pénz, úgy hogy az udvar évi két milliót kivánt a kirabolt, a töröknek is adózó, terület, népesség tekintetében egyaránt végtelenűl megfogyott országtól. Rottal 1671 január 21-ikére hivta össze az egyházi és világi urakat, hogy rá birja őket, vegyenek részt a közteherviselésben. Harminczhárman voltak jelen, de mind a „nem adózunk” elvét hirdették. Erre Lobkowitz kijelentette a primásnak, hogy, ha az urak önként nem fizetnek, majd intézkedik maga a király. Csakugyan megtette. Márczius 21-ikén rendelet jelent meg, mely kimondotta, hogy minden megye maga tartsa el a területén levő katonaságot, s a ki nem fizet, az tapasztalni fogja eljárása „rettentő következményeit”. A királyi rendelet „rátok, gyakran viszszaeső bűnösökre”, – a mint a magyarokat általában nevezi – egész féktelenül szórta fenyegetéseinek villámait. A hű urak, kik az összes többi törvények eltapodását, száz meg száz ember elfogatását, ezerek futását nyugodtan nézték, most hogy a király tőlük áldozatot kivánt, mégis csak szót mertek az udvar tervei ellen emelni. Széchenyi György, kalocsai érsek, az erdélyi fejedelemhez fordult, járjon közben Bécsben. De Apafy azt felelte, hogy elég csúfot vallott eddigi közbenjárásaival. Erre az érsek egyenesen Lipóthoz fordult s tőle kérte az adórendelet felfüggesztését. „Elakad nyelvem, irta, midőn beszélni akarok, reszket kezem, elborit a köny, midőn ezeket irom, mert előre látom a bajok egész Iliását, mely ez adóból keletkezik.”11 A németektől különben is kifosztott köznép csakugyan nem birt fizetni s a katonai végrehajtás elől tömegesen menekült török területre. A hódolt megyékben az önkényesen kivetett adót, a repartitiót épen nem lehetett behajtani, mert a török egyszerűen megtiltotta. Végre Bécsben is belátták, hogy a szertelen terhet enyhíteni kell; július 20-ikán felényire mérsékelték a márcziusi adót s felét a nemességre, másik felét a jobbágyságra vetették ki. Igy is elviselhetetlen maradt az, s példáúl Sárosban 25 frt, 8 köböl zab s 4 köböl gabona esett egy-egy portára. Természetesen ismét csak egy kis része folyt be s a bécsi financzpolitikusok új adók behozatalán törték fejüket. Fogyasztási és szükségleti adókat terveztek s hogy mennyire ismerték az ország viszonyait, milyen jól értették dolgukat, azt jelzik ama számítások, melyeket ez alkalomból tettek. Azt vették alapúl, hogy a királyi területen 210,000 ház van átlag 4 lakossal, a mi körülbelül megfelelt a valóságnak. De a mi ezután következett, az már merő képzelődés. Fejenkint s hetenkint 4 fontra tették a husfogyasztást s két fontra 1 dénárt akartak róni; ezenkivül a borra 30, a sörre 15 dénárt akónkint, a pálinkára meg 1 dénárt itczénkint. Meg akarták adóztatni a csizmadia munkákat s a karmazsin papucs, a szattyán csizma és dupla talpú német csizma párjára 12 garas adót terveztek. Csupán a csizmaadóból 182,000 frtot vártak évenkint. Mindazáltal ez utóbbi eszmét elejtették s megelégedtek a hus-, bor-; sör- és pálinka-fogyasztási adóval. Hogy a tervet kipróbálják, egyelőre Pozsony, Moson és Komárom vármegyékben s a sz. kir. városokban hozták be, de már 1672 végén az egész országra kiterjesztették. A hatóságok utasíttattak, hajtsák be a pénzt, mert a katonatartás terhét nem lehet az örökös tartományokra hárítani. Hasztalan kérték a városok, hogy vigyék el nyakukról a katonaságot. Lobkowitz szóba sem állt követeikkel, az öreg Forgách Ádám meg őszintén megmondta nekik, hogy hiába könyörögnek. „Elveszett az ország, oda vannak a törvények; ha isten nem könyörül rajtunk s az udvar szivét meg nem lágyítja, végünk van”.
Az új adórendszernek már erkölcsi szempontból is kártékony hatásai voltak, mert a pálinkaivásnak első hivatalos terjesztője, az alkoholizmus úttörője lett hazánkban. Főztek pálinkát nálunk már azelőtt, csakhogy inkább orvosság számba ment s a megyék a főzést szigoruan tiltották, sőt elkobozták az üstöket. De mihelyt az accisa behozatott, ily tilalomra nem gondolhattak többé, mert a kincstárt károsította volna. Hevesmegye 1679-ben vissza is adta az üstöket s csak azt tiltotta meg, hogy a pálinkát buzából és rozsból égessék,12 melynek termelése annyira csökkent, hogy a lakosság s a katonaság élelmezésére sem volt többé elég.
De nem ezzel sújtotta az uj adórendszer a legérzékenyebben a tömegeket. Olyan országokban, hol a gazdasági szervezet kezdetleges, fejletlen, hol a nép a nélkül is szegény, a fogyasztási adó mindig romboló hatású, mert a legszegényebb osztályokat sújtja. Ez történt nálunk is és valósággal betetőzte a túlterhelt, állami, egyházi, földesuri adókkal, robotokkal megrakott jobbágyság romlását. Ez időben a köznépnek már majdnem lehetetlenné tették a viszonyok a termelő munkát általában. A földművelés oly szűk térre szorult, hogy egyes vármegyékben a helyi szükségletet sem fedezte. A kereskedés és forgalom szintén meg volt nehezítve, mert a vidékről a vásárokra járó népet a német katonák kifosztották s még szekerüket is elvették, úgy hogy az emberek vásárra menni nem mertek többé.13 Ily állapotban találta a lakosságot az új adórendszer s mi sem jellemzi jobban az accisát, mint az a tény, hogy a mig fennált, a polgárháború nem szünt meg az országban. E „portiós idők”, – mint az egykorúak ez évtizedet nevezik, egyszersmind állandó forradalmi idők voltak.
Az 1672 május 25-iki adópatens.
Eredetije az országos levéltárban
De az új politikai rendszer nemcsak koldusbotra juttatta, hanem hitébén, vallásos meggyőződésében is megtámadta a népet. Lipót király14 még 1670-ben fogadalmat tett, hogy, ha Isten segítségével elnyomhatja a fölkelést, Magyarországot újra regnum Marianum-má, a Szűz-Mária országává teszi s kiüzi belőle az eretnekeket. A külpolitikai viszonyok kedveztek e törekvésnek. Európában hatalmas háború dúlt, melyben a császár nem vett ugyan részt, ellenben a legtöbb protestáns hatalom rá volt utalva jóakaratára. Nem kellett tehát attól tartania, hogy háborgatni fogják munkájában. A külföld csakugyan legfölebb szerény kérést koczkáztatott a magyar protestánsok érdekében. Hocher azonban kereken kimondotta, hogy a császár semmit sem ad e felszólalásokra, mert őt a protestáns államok a saját érdekükben támogatják s akárhogy bánik a maga prot. alattvalóival, a mig érdekük úgy kivánja, jövőre is támogatni fogják. Ez föltétlenül igaz volt s így a vallásüldözés addig hallatlan erővel indíttatott meg, miben már a császárnak magának is kiváló része volt. Mikor 1671-ben a svéd követ egyenesen hozzá fordult s arra kérte, hagyja abba az üldözést, különben a magyarokat a török karjaiba hajtja, azt felelte: jobb ha egyes területek elvesznek, semhogy ott a nem-katholikusokat megtürje s nem valami nagy szerencsétlenség, ha a török egy-egy darab földet zsebre vág.15 Itthon a közvélemény nyomban a fölkelés leveretése után tudta, hogy immár a protestantismus elleni irtó háború következik. „Ne félj bátya, – mondta Barkóczy István vendégének, Kende Gábornak még 1670 tavaszán – mert bizony nem bántnak benneteket, de pápistává kell lennetek”16 Minden felsőbb parancs nélkül megindult ez irányban a hajsza, a mint a németek az országba érkeztek. „Éjjel-nappal fogdostatom – irja Majthényi János feleségének – generálissal a kálvinista és Luther áruló isteneket.17 Maga Szelepcsényi primás eleinte várakozó állásban maradt, sőt azzal vádolták, hogy a protestánsok pénzzel megpuhították, hogy a fogoly Hidvéghyt 1000 aranyért ki akarja szabadítani, hogy a gonosz eretnek és rebellis Baloghyt pártolja, hogy a rozsnyóiaktól justo titulo et vi elvehette volna a templomot, de inkább „aranyos pohárt teli pénzzel” fogadott el tőlük s hogy Morvaországon egyedül az ő birtokain vannak eretnekek.18
Teljes erővel, egész rendszeresen valóban csak 1671-ben indult meg az üldözés, még pedig nemcsak Magyarországon, hanem az örökös tartományokban is, ámbár ez utóbbiakban már alig volt üldözni való. Az összes osztrák és cseh országokban sehol sem élt többé állandó lakosúl protestáns, mert nem engedték letelepedni. Kivételt Szilézián kivül csupán Alsó-Ausztria tett, hol még akadt néhány prot. nemesi család, Bécsben pedig a külföldi, svájczi, nürnbergi, augsburgi, ulmi s más kereskedők vallhatták a prot. hitet. De nekik sem volt templomuk, hanem a közeli magyar községekbe jártak istentiszteletre. Ők is, a nemesek is Pozsonyban, Sopronban, Eperjesen, Lőcsén s más magyar városokban szokták gyermekeiket iskoláztatni,19 sőt egy pár osztrák nemesi család a határszéli magyar városokba költözött át. Őket is közelről érintette tehát a magyar protestánsok elleni üldözés, mely ezuttal a végletekig ment s irtó háborúvá fajult. Az egyházközségeket, az egyes protestáns papokat, tanitókat és világiakat egyaránt meg akarták semmisíteni. Az ürügyet megadta a legutóbbi fölkelés s a kit a lázadásban való részvétellel sem lehetett gyanusítani, arra koholtak valami bűntényt.20 A túlizgatott, szenvedélyeiben a végletekig fokozott időszakban akadt jó vagy rossz hiszemű tanú mindenre s így az üldözés törvényes látszatot nyert. A főpapság szerette volna elhitetni, hogy nem vallásuk, hanem felségárulás vagy más közönséges bűntény miatt üldözi a protestánsokat. Ezt nem azért tette, mintha restelte volna a vallásüldözést. Épen nem restellette, sőt nyiltan hirdette a vallásháborút. 1671-ben Bársony György püspök könyvet21 adott ki, melyben kereken kijelenté; hogy a király nem köteles ama törvényeket megtartani, melyek a protestánsoknak a vallásszabadságot biztosítják. A bécsi és linzi békekötések s a reájuk vonatkozó törvényczikkek megszüntek s újra érvényben vannak azon 1523–26-iki törvények, melyek a lutheránusok elégetését rendelik el. Bársony könyvében nincs ugyan semmi új s összes tanaival már az 1662-ki országgyűlésen találkoztunk, csakhogy akkor e tanok inkább elméleti jelentőségűek voltak, mert Felső-Magyarország gátat vetett megvalósításuknak. Most azonban az is lánczra volt verve, a 13 vármegye immár elnémult s e tanokat mindenütt kiméletlenűl hajtották végre.
Ezzel az üldözés sajátos jelleget nyert s lényegileg olyanná lett, mint a keresztények üldözése a római császárok korában. A római állam, mely minden embernek szabadságot engedett, nem vallásos, hanem politikai okokkal igazolta a kereszténység két első századában az üldözést. Nero azt hirdette, hogy nem vallásuk miatt, hanem azért irtja a keresztényeket, mert felgyujtották Rómát. A római hatóságok félremagyarázták, félreértették hitelveiket és szertartásaikat, melyekre rá fogták, hogy közönséges bűntények leplezésére szolgálnak. Erről a biró úgy meg volt győződve, hogy a vádlottat, mihelyt csak azt a vallomást tette, hogy keresztény, közönséges bűntényben marasztalta el. E pogány nézeteket elevenítették fel a XVII. század vallásüldözői. Ók is mindenféle rémmesékkel bujtogatták a protestánsok ellen a csőcseléket; ők is azt állították, hogy a protestánsokat nem vallásuk, hanem közönséges bűntény miatt itélik el s ők is vétkesnek nyilvánítottak ily bűntényben minden vádlottat, ha csak prot. vallását meg nem tagadta. Egyháziak és világiak vezették az üldözést s az udvar szabad kezet engedett nekik, hisz tudta, hogy ezzel ássák meg Magyarország önálló államiságának sirját. A világiak közt ismét Báthory Zsófia járt legelől. Még 1671 őszén elűzte minden jószágáról, pedig azok száz mértföldnél jóval többre terjedtek, a prot. papokat, tanítókat, kántorokat és diákokat s jobbágyait súlyos birság alatt tiltá el, hogy lelkiekben máshoz, mint kath. plébánoshoz forduljanak. A hires pataki iskolát német katonákkal vétette el s elkergette tanárait, kik előbb Debreczenben, azután Erdélyben kerestek menedéket. Ugyanakkor Spankau katonái elfoglalták a felvidék egy másik jeles iskoláját, az 1666-ban alapított eperjesi collegiumot. Ez az iskola a magyar ág. evangelikusok fővára volt, hová az urak és polgárok, sőt bécsiek is tömegesen küldték gyermekeiket. Csupán azok közt, kik 1669-ben egy iskolai szinmű előadásában résztvettek, 58 polgári és nemesi család 82 ifjú sarját említik.22 A Dunántúl gróf Kéry Ferencz s a Batthyányiak űzték el a prot. papokat, sőt többeket fogságra vetettek. A példát követték a főpapok. Kaptak ugyan katonai segélyt az udvartól, de némelyik valóságos kis hadsereget tartott. Szegedy Ferencz egri püspöknek vagy 1000 főnyi népe volt, mely nem valóságos katonából, hanem a jezsuita intézetek növendékeiből, katona ruhába bujtatott jezsuitákból s más fanatikusokból állt. E sereg élén járta be a püspök a felvidéket s szedte el a templomokat. Kassán, hol a reformatusok csak nem rég építettek saját pénzükön templomot, azt is elvette tőlük (1672 január), de mivel a katholikusoknak volt elég templomuk, a ref. templomból katonai eleségraktár lett.23 Széchenyi György kalocsai érsek és győri püspök katonai karhatalommal 1672-ben valami 80 prot, papot űzött el s vette birtokba a templomokat. 1673-ban a hadi tanács egy egész ezred katonát (Wopping ezred) bocsátott rendelkezésére, melylyel előbb Sopron vidékéről űzte el a prot.. papokat, deczember 28-ikán pedig benyomult a városba. A lakosok fegyvert fogtak templomaik védelmére s noha összeütközésre nem került a dolog, Kollonics hűtlenségi pört akart az egész polgárság ellen indítani. Ez azonban átadta összes templomait, kápolnáit, iskoláit, az egyházi vagyont s a papoknak, káplánoknak, tanítóknak s minden egyházi személynek távozni kellett.24 Csak a városban megtelepedett Eggenberg herczegnénak engedték meg, hogy magának papot s házában istentiszteletet tartson, melyre a polgárok is eljárhattak.
Eperjes a XVII. század derekán.
Egykorú metszet Weber János „Janus Bifrons” (Lőcse, 1662.) czimű munkájában
A Dunán innen Bársony György püspök folytatta az üldözést. Felhatalmazást szerzett a királytól, hogy az esztergomi érsek és a nyitrai püspök egyházmegyéjében, Turóczban, Árvában, Liptóban, továbbá Szepesben; Lőcsén és Késmárkon az összes, tehát a nem kath. egyházi községeket is megvizitálhassa.25 E felhatalmazás alapján felhivta az érdekelt lakosságot, hogy ne zavarják, hanem támogassák s egyházi javaikat és kincseiket megmutassák, az egyházi jövedelmekről tájékozást adjanak. Kellő katonai fedezettel indult útjára. Mikor Turoloka nyitramegyei községben a templomot el akarta foglalni, az elkeseredett tömeg reá támadt, testvérét Jánost, a kir. itélőmestert megölte s vele is azt tette volna, ha az ev. pap meg nem menti. Más helyeken is ellenállt a templomfoglalásnak a nép, miért azután kegyetlenűl lakoltatták. Igy az állam maga hajtotta bele a tömeget a zendülésbe. Az üldözés fővezére Kollonics volt. Saját rokona, gróf Kollonics Kristóf, oltalmazott ellenében lévárti jószágán többeket, mire a püspök orgyilkosokat fogadott, hogy egyiket-másikat a nagybátyjánál levő protestánsok közül eltegyen láb alól.26 Másrészt a császár elrendelte, hogy a Muraközből s Légrád várából verjék ki a prot. papokat s a lakosság a kath. vallás felvételére kényszertítessék. Ez ellen azonban a kanizsai török felszólalt; a pasa 100 lovassal megjelent Csáktornya alatt s az üldözés abbanhagyását követelte. Szelepcsényi a maga körében szintén az erőszak minden eszközével dolgozott az eretnekség kigyomlálásán. Ez a szabad kir. városokban, Lőcsén, Eperjesen, Pozsonyban, Sopronban, Selmeczen, Bártfán, Szebenben, Kőszegen egyformán ment végbe. Minthogy az állami és megyei közhivatalok már mind katholikusok kezében voltak, a templomok elvételével egy időben a kir. városok tiszti karát is katholizálták. Törvény és királyi kiváltság ősrégi időktől fogva biztosította a városi polgárságnak ama jogot, hogy tisztviselőit, külső és belső tanácsát maga válaszsza. Most azonban törvény és kiváltság nem számított többé semmit. A király küldöttei elvették a templomot, paplakot, iskolát s katholikus papot ültettek bele, azután meg a városi előljáróságot és tanácsot katholizálták. Néhol egyáltalában nem volt katholikus polgár s vidéki nemes emberekkel kellett a tisztségekei betölteni. Másutt a legszegényebb rétegekből kerültek ki a városi tisztviselők. Reformálták a czéheket is, s kiszorították belőlük a protestánsokat. Ezzel kenyerüktől fosztották meg őket s igen sok derék iparos idegenbe kényszerült vándorolni, mint Eperjesen történt. Ily körülmények közt még egyes miniszterek is mérsékletet ajánlottak. De Kollonics és Hocher szívébe nem hatolt be az irgalom egy halavány sugara. Magyar részről még 1672 február 9-ikén Brandenburg bécsi követéhez fordultak s kérték, szólaljon fel a végveszedelemben forgó protestánsok érdekében. A követ jelentést tett fejedelmének, ki, mint a császár szövetségese, épen a császár érdekében ajánlotta a mérsékletet, különben – mondotta – az üldözöttek a törökhöz csatlakoznak, miből nagy kár származhat az egész kereszténységre. Nyomban felszólította a szász választót, hogy közösen kérjék fel a császárt az üldözés abban hagyására. De a szász udvar vonakodott, mert egy előbbi hasonló felszólalását a császár válaszra sem méltatta. Más német fejedelmek azt ajánlották, hogy az összes német prot. rendek járjanak az udvarnál közbe, mibe Brandenburg beleegyezett. Csakhogy a rendek tanácskozásai nagyon sokáig elhuzódtak, itthon pedig egyre rettenetesebb lett az üldözés. Minthogy ugyanekkor felmerült a császár és Brandenburg szövetkezésének eszméje, a választó 1672 május 24-ikén Lipótot levélben kérte az üldözés enyhítésére. „Magyarország további pusztulásával rést ütnek – irja – a kereszténység előretolt védfalán s a török szabad útat nyer Németországba”.27 Június 7-ikén a német ev. rendek is megszólaltak, de egyik felszólalásnak sem volt a legcsekélyebb sikere. A császár kitérően, ridegen felelt. Kollonics és követői szabadon garázdálkodhattak s pár hónap alatt 300-nál több prot. templomot foglaltak el.