Mohamednek Bécsnél elfoglalt zászlaja.
Egykorú metszet után. Eredeti példányról
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Mohamednek Bécsnél elfoglalt zászlaja.
Egykorú metszet után. Eredeti példányról
A bécsi udvar közönye a török háború veszélyével szemközt. XI. Incze pápa fáradozásai a török kiűzetése érdekében. Befolyása Magyarország sorsára. Mérséklete a vallási kérdésben. A háború végczélja. Buonvisi Ferencz bibornok. A pápai diplomatia sikerei a lengyel udvarnál. Szövetség Szobieszki és Lipót császár között. Károly lotharingiai herczeg. A hadi terv. A köpcsényi tábor. A fővezérség kérdése. A védelmi politika győzelme. Ennek elkeserítő hatása a magyarokra. A magyar hadi erő. A török hadsereg megindulása. Kara Musztafa. Thököly Eszéknél a török táborban. Thököly hadi terve. Győr ostroma. A császári haderő kivonulása az országból. A petronelli csata. A Dunántúl behódolása. A török tábor Bécs alatt. A lakosság rémülete. Lipót menekülése. Starhemberg Rüdiger védelmi intézkedései. Szobieszki segitségűl hivása. Lotharingiai Károly Thököly ellen. A pozsonyi ütközet. Thököly kudarcza. Bécs ostroma. Apafy a török táborban. Thököly alkudozásai Szobieszkivel. A lengyel király egyesülése Károly seregével. A döntő ütközet. Szobieszki János győzelmes rohama. A török sereg futása.
A XVII. SZÁZAD gazdag nagy eseményekben. De Magyarország és Kelet-Európa sorsára egyikük sem gyakorolt olyan mélyre menő hatást, mint az a háború, melybe a magyarok Lipót császárt 1683-ban akarata ellen sodorták. Ha tőle függ, a törökkel tovább is békében élt volna. Még 1682-ben egyedül Francziaország ellen gyűjtötte a szövetségeseket s tervezgetéseiben minden inkább szerepelt, mint Magyarország felszabadítása. Ellenkezőleg ő is, miniszterei is a török békét tekinték a magyarok fékentartása egyedüli eszközének. „A legtöbb magyar gyanus, hütlen és engedetlen s mikor a baj és a veszély a legnagyobb, okozza – irta az időben egyik miniszter Lipótnak – a legtöbb kellemetlenséget; legjobb őket eltávolitani s a maguk fajtája közt hagyni.”1 Mikor a portáról vett fenyegető jelentések következtében az udvar végre megkezdte a fegyverkezést, az osztrák közvélemény akkor sem hitt harczias szándékai őszinteségében. Alsó-Ausztria rendei nem akartak nagyobb hadi adót megajánlani s a mit megajánlottak, azt is csak részben fizették meg, mert attól tartottak, hogy a török háborúra kért pénzt a kormány a magyar protestánsok kiirtására fogja használni. Sőt az udvar sem sokat törődött a török háboruval mindaddig, mig hirét nem vette, hogy a nagyvezér töméntelen hadaival már Belgrádnak indult.
Csak ekkor jutott a helyzet komolyságának tudatára s igyekezett első sorban szövetségeseket szerezni. Ez sikerült is, főleg azért, mert XI. Incze pápa2 (családi nevén Odescalchi Benedek) államférfiui belátásával, világra szóló tekintélyével, töméntelen segélyforrásaival, kitünő diplomátiai testületével hiven támogatta e törekvéseket. A pápa a Habsburgok és a Bourbonok nagy tusáiban mindig a császár pártján állt.3 De mig Lipót csak arra gondolt, hogy a francziákat jelentéktelen, apró német területek elhódításában akadályozza, a pápa magasabb szárnyalású politikai eszményekért lelkesült. Az ő szeme előtt az iszlam túlsulyának megtörése, Magyarország felszabadítása lebegett s évek óta valóságos apostola volt a török ellen indítandó nagy háborúnak. Bele nem fáradt a sok meddő kisérletbe, hogy Lipót császárt ennek az eszmének megnyerje. Még XIV. Lajost is egyre biztatta, támadja meg Konstantinápolyt, mely esetre neki szánta a kelet császára czimét. Hosszú emlékiratban fejtette ki előtte Törökország felosztásának előnyeit4 s habár Lajos nem bizott a pápa őszinteségében, habár hidegen fogadta fellengző terveit, első sorban a pápa érdeme, hogy a franczia politika 1683-ban nem zavarta a császárt, 1684-ben pedig húsz évi fegyverszünetet kötött vele. A katholikus egyházfőt a török háború s Magyarország felszabadítása ügyében természetesen legelől vallásos szempontok vezették. Azt óhajtá, hogy a felszabadított Magyarország ismét katholikus legyen. Mindazáltal Incze a vallásügyben is sokkal mérsékeltebb volt a bécsi udvarnál. Nem egyszer ajánlotta a császárnak, adjon a protestánsoknak vallásszabadságot s így vonja el őket a töröktől.
Mikor a török háború kikerülhetetlennek látszott, a pápa határozottan Magyarország felszabadítását jelölte ki végczéljává, melynek elérésére az örökös pénzzavarral küzdő császárt egyrészt a magáéból busásan, több millióval segélyezte, másrészt a háború czéljaira az egyházi javakra nagy adót vetett, melyből töméntelen kincs folyt Bécsbe. Ép oly buzgalommal támogatta az udvart szövetségesek szerzésében. Dolgozott ez irányban mindenütt, fordult még a persa sahhoz is.5 E törekvéseiben buzgó és nagy eszű munkatársa volt bécsi nuntiusa, Buonvisi Ferencz bibornok, az időben a curiának kétségkivül legkiválóbb diplomatája. Éveken át működött Német- és Lengyelországban, s 1675-ben került Bécsbe, hol XI. Incze pápasága idején irányadó befolyásra vergődött.6 Kevésbbé pap volt, mint államférfiu, erős erkölcsi érzéssel, sok ismerettel és széles látkörrel, a vallás ügyében is több elfogulatlansággal, mint a bécsi udvar, melyben leginkább ő volt ekkor a vallásos türelmesség képviselője. Bécsi tevékenysége főleg arra irányult, hogy egyrészt az udvart szakadatlanúl a török háború erélyes folytatására ösztönözte, másrészt a pápát, az osztrák- és németországi főpapokat lelkesítette, néha erőszakolta új meg új áldozatra, hogy a császár képes is legyen nyomatékkal viselni a háborút.7
XI. Incze pápa.
A „Theatrum illustrium principum” egykorú metszete után
A pápai diplomatia első sorban az udvar azon törekvését támogatta, hogy a török ellen megnyerje Lengyelország szövetségét. János király, a ki fiát egy osztrák főherczegnővel óhajtotta összeházasítani, ez időben egészen a bécsi udvarhoz hajlott ugyan, de a franczia befolyás erősen dolgozott a szövetség ellen s pénzzel számos lengyel urat megnyert. Incze pápa s varsói nuntiusa, Pallavicini bibornok, fáradhatatlanúl dolgoztak az ellenáramlat ártalmatlanná tételén s közremüködésükkel 1683 márczius 31-ikén a császár s János király meg is kötötte a véd- és daczszövetséget,8 melyet a lengyel országgyűlés Vitry franczia követ s Thököly ügynökei ellenkező igyekezetei daczára április 16-ikán szentesített. Csakhogy Bécsben még akkor azt hitték, hogy a nagyvezér Komáromot vagy Győrt készül ostromolni, miért is a szerződés csupán arra kötelezte János királyt, hogy Ukrajnában indítsa meg a támadást s ezzel ereje megosztására kényszerítse az ellenséget.
Szobieszki János aláirása 1674 február 27-iki levelén.
Az irat eredetije az országos levéltárban
A német fejedelmek még 1683 elején kizárólag a francziák ellen készülődtek s keveset törődtek azzal, a mi a keleten történik. Készülődéseiknek mégis volt annyi haszna, hogy a császárt legalább a háború későbbi folyamán támogathatták, mire a pápa németországi nuntiusa, Pio bibornok utján folyton buzdította őket. Igy a véres tusában a császár nem állt egyedül. Legnagyobb szerencséje azonban az volt, hogy sógorában, Károly lotharingiai herczegben olyan kiváló hadvezére akadt, a ki maga felért egy hadsereggel. A herczeg az élet nehéz iskolájában növekedett jeles katonává, nemes, tiszta jellemmé. 1643-ban született és Bécsben, Brüsszelben és Párisban tanulással töltötte ifjuságát. Folytatta a tanulást később is s kárba veszettnek tekinté a napot, melyen bizonyos időt könyveinek nem szentelhetett. De azért nem Montecuccoli-féle theoretikus vagy szobatudós volt, mert ifju kora óta szakadatlanúl a harczmezőn forgolódott. Mint ezredes vett részt a szent-gotthárdi csatában; szerepelt az 1670-iki felkelés leverésében s a franczia háborúkban már mint fővezér aratott dicsőséget. 1678-ban kelt egybe Lipót császár nővérével, Eleonora özvegy lengyel királynéval, mire Tirol helytartója lett. 1682-ben őt akarták Thököly ellen küldeni, de súlyos betegségbe esett, melyből csak 1683 tavaszán gyógyult fel. Április közepén már Bécsben volt s tevékeny részt vett a háború előkészítésében. Károly herczeg nemcsak tehetségével, hanem jellemével is kimagaslott az udvar köréből. Szerény, kevés beszédű, épen nem imponáló kinézésű ember volt, kinek külseje nem árulta el a hadvezért. Termete közepes, testtartása hajlott, arcza ragyás volt. Szőke parókája, ruhája, lószerszáma9 rendesen kopott, viseltes szokott lenni. De lelkében a legnemesebb katonai és emberi erények egyesültek. „Csendes, alázatos ember volt; a mely köntösben láttam, – mondja az egykorú magyar krónikás10 – a alig ért volna 40-50 forintot; különben az ellenség ellen, mint az oroszlán úgy ment.” A herczegben Lipót csakugyan olyan hadvezért nyert, a ki jóvá tette ministereinek, diplomatáinak, udvaronczainak minden hibáját s nagy országokkal gyarapította koronáját. A magyarok politikai törekvéseit Károly herczeg, mint idegen, ki teljesen az udvari légkörben élt, nem értette s kárhoztatta. Mindazáltal győzedelmei dús áldást hoztak Magyarországra, melynek felszabadítása az ő dicsőséges emlékezetéhez füződik.
Károly lotharingiai herczeg.
Egykorú metszet után. Ő felsége hitbizományi könyvtárának példányáról
De bármi jeles volt a kiszemelt fővezér, a hadi terv kidolgozása nem reá bizatott, nem is szigorúan katonai szempontok szerint történt. A politikusok kicsinyes önzése és magánérdeke vitte megállapításában a főszerepet. Mindegyik minister azt a tartományt akarta a török ellen oltalmaztatni, melyben a saját jószágai feküdtek. „Ekképen – irja a velenczei követ márczius 27-ikén – a csapatok ugy osztatnának szét, hogy az ellenség csak elszigetelt ellenállással találkoznék.” E tervet több tábornok is támogatta; mindegyik önálló, de kisebb parancsnokságot óhajtott, mert nagy sereg vezetésére nem érezte magát képesnek. Károly herczeg azonban végre meghiúsította ez önző, kicsinyes törekvéseket. Azt ajánlotta, hogy a főhad együtt maradjon s április 20-ikán Pozsony közelében, a köpcsényi mezőn összpontosíttassék. Mindazáltal csak május elején volt együtt a had, mely 21,600 császári gyalogból, 10,800 lovasból, 6–8000 magyarból, összesen mintegy 40,000 emberből állt 56 ágyúval. Május 6-ikán Lipót király az ifjú Miksa Emánuel bajor választó, Károly herczeg, a bécsi idegen követek kiséretében megjelent a köpcsényi táborban, hogy a csapatokat megnézze. A szemlét tábori mise nyitotta meg, mire felolvasták Incze pápa bulláját, mely apostoli áldásában részesíté a sereget. Ezután a fényes katonai szinjáték következett, melyet sok ezer néző bámult. A szélső balszárnyon állt a nádor vezetése alatt a magyar had s tetszetős nemzeti viseletével, arany-ezüsttől ragyogó fegyverzetével közfigyelmet keltett. Csak ekkor dőlt el végképen a fővezénylet kérdése. Szó volt róla, hogy a császár személyesen vegye át a vezetést. De nem volt katona, s attól tartott, hogy ártalmára lesz a magyar éghajlat. Igy tehát szivesen bizta a nehéz állást sógorára, Károly herczegre, kit immár formaszerűen fővezérré nevezett ki. A török szándékairól még mindig oly kevéssé volt az udvar értesülve, hogy Bécset nem tartotta fenyegetettnek. Minthogy a nádor és a többi magyarok azt sürgették, hogy a sereg még a nagyvevér megjötte előtt megkezdje a támadást, Károly herczeg elhatározta, hogy Érsek-Újvárt vagy Esztergomot veszi ostrom alá, vagy más módon fog az ellenségnek ártani, a mennyiben azt az örökös tartományok veszélyeztetése nélkül teheti. Ez utóbbira a császár különös sulyt fektetett s egyszersmind felkérte János lengyel királyt, hogy hadai egy részét Thököly ellen küldje s Munkácsot vagy más várat támadjon meg. Ekképen akarta megakadályozni Thököly együttműködését a törökkel.
Minthogy Károly herczeg tudta, hogy a török fősereg július előtt meg nem érkezik, Esztergom felé kémszemlét tartott, melyből azt a meggyőződést merítette, hogy a vár erős ellenállásra képes. Inkább Érsek-Újvárt vette tehát június 6-ikán ostrom alá. De ugyanaz nap Bécsből utasították, hagyja abba a vivást s ne koczkáztassa seregét, mely csakugyan Komárom biztos fala mögé huzódott. Ezzel a hadi terv megváltozott, az offensiva elejtetett s az udvar a Magyarországban levő hatalmas haderőt kizárólag az örökös tartományok védelmére rendelte. A törökök közeledtére Károly herczeg még hátrább, Győrbe vonult s a Rába vonalát igyekezett védeni, mig a Dunán innen Schulz tábornok a Vág vonalát szállotta meg, oly czélból, hogy Thökölyre ügyeljen s az örökös tartományoktól távol tartsa az ellenséges támadást, mire nézve még május 16-ikán a legszigorúbb utasítást vette. Mikor Thököly megkezdte a hadmüveleteket s a bányavárosokat fenyegette, Schulz e fontos városokat akarta megvédeni. De július hó 1-én parancsot vett, ne törődjék velük s egyedül Morva és Szilézia védelmét tekintse kötelességének. Történtek intézkedések a Mura védelmére is, de máskülönben az udvar már a török támadás előtt lemondott Magyarország azon részének védelméről, mely az említett folyókon innen esett. Ekképen 10–12 erődített hely s a jelzett határterület kivételével, melyet az örökös tartományok biztossága miatt szálltak meg, az egész országot az ellenségnek engedték át.
Károly lotharingiai herczeg aláirása 1686 május 5-iki levelén.
Az irat eredetije az országos levéltárban
Ez a király pártján levő magyar urakat11 mélyen elkeseritette. Lelkesedéssel üdvözölték a háborút s már január 16-ikán, mikor a nádor tanácskozásra hivta őket össze, a háborúnak török területre való átvitelét sürgették. A nádor márczius 18-ikán fegyverre szólította a rendeket s 12 lovas és 6 gyalogezred kiállítására hivta fel őket, az udvarnak pedig Esztergom ostromát ajánlotta.12 E tanácsot nem követték ugyan, s a nádort a magyar végbeliekkel és a nemesi fölkeléssel a Rába és Rábcza mellé, utóbb a Vághoz rendelték. De a magyarok azt hitték, hogy legalább a Mura, a Vág és a Rába vonala megvédésében számíthatnak a német hadak segélyére. Az Alsó-Vág jobb partján áprilisben a nádor táborában valami 10–12,000 ember állt, mig a Rábavonalat Körmend és Győr közt Batthyány Kristóf és Ádám 6000 emberrel őrizte. Minthogy az ország nagy részét Thököly birta, a többi terület meg szörnyen elnéptelenedett vagy elszegényedett, a magyarok aránylag elég nagy számmal sereglettek a király zászlai alá, hogy hazájuk védelmében részt vegyenek.13 Csakhogy lelkesedésüket hamar lehütötték az események. Ellátásukról, fizetésükről az udvar nem gondoskodott. A nádor hasztalan kért pénzt, hasztalan biztosította a királyt, hogy ha katonái megkapják zsoldjukat, vitézűl fognak harczolni s Thököly némely várainak őrségét is megnyerheti. Senki sem hallgatott szavára s így a nádor aránylag nagy seregével tétlenségre volt kárhoztatva.
Érsek-Újvár ostroma.
Egykorú metszet után. Feigius János Konstantin „Wunderbarer Adlers-Schwung” (Bécs, 1694.) czimű munkájából
Kara Musztafa nagyvezér, ki évek óta készült a nagy háborúra s „egész birodalmából kisepré a baromi sokaságot”, áprilisben indult a szultánnal Belgrád felé. A tengernyi törökséghez rendelte a tatárt khánt, a moldvai és havasalföldi vajdákat s az erdélyi fejedelmet.14 Serege óriási volt, de mint rendesen, csak kis töredéke volt hivatásos katona, sőt ez sem volt többé olyan fegyelmezett, mint egykoron. A török hadszervezet rég bomlásnak indult s még legjelesebb eleme, a janicsárság is mindinkább kivetkőzött katonai jellegéből. A janicsárok ipart és kereskedést üztek s inkább mellékfoglalkozásnak tekintették a katonáskodást. Ekképen a török had csupán számra volt temérdek; többre becsülték 300,000 embernél. Ellenben minőségileg messze elmaradt a császári sereg mögött. Maga Kara Musztafa sem volt hadvezér s még számbeli túlsulyának sem tudta hasznát venni. Thököly s a felső-magyarországi rendek követeit Filippopolisban fogadta s velük folytatta útját Belgrádnak, hol május 12-ikén a szultán elé bocsáttattak. A nagyvezér már előbb külön követ útján értesítette Thökölyt, hogy táborába, Eszékre várja. A fejedelem készségesen engedett a meghivásnak s június 10-ikén 500 főnyi kisérettel a török táborba érkezett, hol kitüntetően fogadták. A nagyvezérnek kezdettől fogva Bécs megvivása volt kedvencz eszméje s Thökölyvel még a múlt évben, – legalább azt állitották ellenségei – megszereztette a bécsi erőditmények tervrajzát. Az eszéki tanácskozásokban kétségkivül szóba kérült Bécs ostromának ügye is, ámbár Thökölyt nem azért hivták oda, hogy ő állapítsa meg a hadi tervet. A nagyvezér eleve tisztában volt szándékaival. Másrészt Thököly sem ismerhette félre, hogy Bécs megvétele döntő befolyással lesz Magyarország jövendőjének alakulatára. Mint kortársai, valószinűleg ő is meg volt győződve, hogy, mig Bécsnek büszke vára meg nem dől, Magyarország sem szabadul föl rabsága alól soha. A nagyvezér állitólag meg is igérte, hogy, ha a várost megveszi, falait a magyarok kedvéért le fogja rontatni.
Kara Musztafa.
Egykorú festmény Bécs város múzeumában. Felirata: Kara Mustapha Turckischer Grosz Vezier welcher Anno 1683 den 22. Julii die Kay(serliche): Residenz Statt Wien Belagert aber wider den 12. Sept(em)br(is) mit verluszt und groszen Spott weckgeszchlagen worden. Az eredetiről másolta Mühlbeck Károly
De Thökölyre mégis Magyarország behódoltatása volt a döntő s ezt tekinté a hadjárat főfeladatának.15 Ötven ezer főnyi hadat kért tehát, hogy megszállja az egész királyi területet, azután lengyel földre nyomúljon s megakadályozza János királyt abban, hogy a császár segítségére mehessen. Valószinüleg elég nagynak tartotta a török hadat arra, hogy, mig ő a felföldön és a lengyelek ellen működik, a nagyvezér Bécset vivja. Ez azonban csak csekély hadat bocsátott Thököly rendelkezésére, a lengyelek elleni támadást pedig egyáltalán feleslegesnek tartotta. Utasította tehát a fejedelmet, hogy, mig a fősereg a Duna jobb partján működik, ő a Duna balpartján nyomuljon előre s igyekezzék Bécs alá jutni. Ez nem igen volt Thököly inyére, de a nagyvezér nem tanácsot kért tőle, hanem parancsait tudatta vele. Óhajai közül csak azt teljesítette, hogy június 15-ikén kiáltvány tett közzé, melyben oltalmat biztosított mindenkinek, a ki Thökölynek meghódol. Gróf Barkóczy Ferencz, Szepessy PáL és Szalay Pál maradtak a török táborban, hogy mindazoknak, kik meghódolnak, menedéklevelet s hathatós oltalmat szerezzenek.
Mig Thököly a felvidékre tért vissza, a nagyvezér Székes-Fejérvárra vezette hadait, honnan a Rába vidékére indult.16 Károly herczeg állását jobbról megkerülve július 2-ikán Móriczhidánál egy magyar-német csapatosztályt megvert, mire a tatárok átkeltek a Rába tulsó partjára s a császáriakat hátban fenyegették. Igy a Rába-vonalat sem lehetett többé tartani s Károly herczeg a lovassággal a Lajta mögé vonult, ellenben gyalogságát s tüzérségét a Csallóközben hagyta, azon utasítással, hogy, ha a nagyvezér Bécsnek fordulna, e had is oda siessen. Ezzel a Dunántúlt sorsának engedte át. A mint a nagyvezér megtudta, hogy a császári sereg elvonult a Rábá mellől; serege egy részét utána indította, maga meg július 5-ikén Győrt kezdte vivni.
Ez ideig Károly herczeg fényes katonai tehetségeiből még vajmi kevés nyilvánult. Magaviseletét Bécsben sem értették s élesen birálták. „Egyebet sem hallani, – irta még június 12-ikén a velenczei követ, – mint szemrehányást a lotharingi ellen.” Heteken át járt ide-oda, nem mindig veszteség nélkül s ama pillanatban, midőn Bécs is fenyegetve volt, seregét két részre forgácsolta. Az egyik lovasság nélkül a Kis-Csallóközben, a másik gyalogság és tüzérség nélkül a Lajtánál állt. Ha a török hadat igazi katona vezeti, vagy az egyik vagy a másik hadtest komoly veszélybe jutott volna. Igy azonban mindkettő megérkezett Bécs alá, de nem minden baleset nélkül, mert a lovasságot július 7-ikén Petronellnél a tatárok utólérték s megrohanták; csak nagy nehezen lehetett őket visszaűzni s a harczban Gyula, savoyai herczeg elesett. Károly herczeg még az nap bevonult Bécsbe s július 8-ikán a Duna balpartján, Jedlerseenél ütött tábort. Már előbb Bécsbe rendelte Schulz seregét s így a Dunán inneni föld is teljesen magára hagyatott. A németek elvonulásával s az ellenség közeledtével mindenütt rettegés fogta el a lakosságot s a vármegyék azt kérdezték a nádortól, mit cselekedjenek, hogy az ellenség el ne pusztítsa őket. A nádor még június 18-ikán esdve kérte Lipót királyt, ne hagyja cserben az országot. Fordult Károly herczeghez is, ki azonban utasítására hivatkozott, mely szerint kizárólag az örökös tartományok oltalmára kell szoritkoznia. „A két hatalmas hadsereg – irta a nádor június 30-ikán Lipótnak – agyon nyom, tönkre tesz bennünket. Magyarországról valóban elmondhatni: a szenvedések oczeánjába sodortatott. Hivei kérik felségedet, tegyen valamit oltalmukra, ha lehet; ha meg nem lehet, ne vegye rossz néven, ha engednek az időnek, s a kénytelenségnek s a maguk, nejük és gyermekeik szabadságára gondot viselendők, Thökölyhöz csatlakoznak.”17 Ily körülmények közt a vármegyék sem támogathatták többé a nádort, kinek egész serege szétoszlott, mert fizetetlen katonái haza siettek, hogy családjuk biztosságáról gondoskodjanak, mig maga a nádor Ausztriába menekült. Előbb azonban figyelmeztette az udvart, vitesse biztosabb helyre a szent koronát. E végből Capliers gróf július 2-ikán Pozsonyba érkezett. De Zichy István és Erdődy Kristóf gróf koronaőrök nem akarták megfelelő „reversalisok” nélkül a szent ereklyét kiadni. Július 5-ikén megkapták18 az iratokat, mire Erdődy Kristóf a koronát Capliers 200 lovasának fedezete alatt Bécsbe vitte, honnan az udvarral Linzbe menekült s állandóan a korona mellett maradt.
Itthon az urak és nemesek, elhagyatva királyuktól, az egyetlen mentő eszközhöz, a behódoláshoz folyamodtak. A Dunán túl gróf Draskovich Miklós országbiró, gróf Batthyány Kristóf főkapitány és fia Ádám, gróf Széchy Péter, Vasmegye főispánja, három Nádasdy, a városok és vármegyék csak igy menekültek meg a végveszedelemtől. Követték a példát a Dunán inneni megyék; egy-két főur Lengyelországba futott ugyan, de még a bányavidéki alkapitány, báró Bercsényi Miklós is behódolt. Kénytelenségből tette mindegyik, csak azért, hogy az ellenség föl ne dulja jószágait s gróf Draskovichról19 még a német tisztek is elismerték, hogy behódolása daczára hive maradt a királynak. Mindazáltal az udvar, mihelyt tehette, keményen büntette a behódolókat s lefoglaltatta jószágaikat.
Maga a nagyvezér, Győrnél némi hadat hagyva, július 8-ikán a fősereggel Bécs ellen indult. De épen nem sietett, hanem Magyar-Óvártt két napig vesztegelt s az ott talált eleséget s másnemű zsákmányt helyezte biztosságba. Csak 14-ikén érkezett Bécs alá s a pár napi idő elég volt arra, hogy a város a védelemre kellően felkészüljön. Július első tizedében Bécs még nem birt volna ellenállani, mert erőditményei még nem voltak védhető karban, kellő számú őrsége sem volt, sőt a főparancsnok, gróf Starhemberg Rüdiger tábornok is csak július 7-ikén érkezett meg. Ugyanekkor a petronelli csata hire óriási rémületet keltett a lakossában, melyből az nap vagy 60,000 ember futott szét. A kik helyben maradtak, azokat is izgatott, forradalmi hangulat fogta el, mely főleg a jezsuiták20 ellen irányult. A nép azt vetette szemükre, hogy az ő vakbuzgalmuk hajtotta a magyarokat a fölkelésbe s így a jezsuiták okai a török háborúnak. Sinelli bécsi püspöknek, az akkori főministernek ablakait beverték. Sőt a tömeg egyenesen a császár ellen fordult, ki családjával az nap este távozott fenyegetett székvárosából. A palota körül óriási tömeg verődött össze, mely, mikor Lipót kocsiba ült, egyre azt kiabálta: „maradjon itt felséged! Ne hagyjon el bennünket!” Katonaságnak kellett a tömeget szétűzni s az udvari fogatok számára útat törni. Ekkor a gyors lábú tatárok már Alsó-Ausztria egy részét dúlták s a császári család útja sem látszott egészen biztosnak. Mindazáltal baj nélkül érkezett Linzbe.
Noha Starhemberg gróf erős kézzel ragadta meg Bécs védelmének ügyét, napokig tartott, mig rendet birt a zűrzavarba hozni. Ha tehát a nagyvezér csak két nappal előbb érkezik Bécs alá, aligha nem lehetetlenné teszi a hosszabb ellenállást. De csak július 14-ikén jött meg s csak 17-ikén zárolták körül óriási hadai a várost. Ez a néhány nap elég volt Starhembergnek a védelmi intézkedések teljes befejezésére.21
Mig Bécs vitézűl ellenállt az ostromnak, az udvar főhivatása az volt, hogy fölmentő sereg alakításáról gondoskodjék. Még júniusban felkérte János lengyel királyt, hogy az eredeti tervtől eltérőleg Bécs alá vezesse hadait, mit a pápai diplomatia buzgólkodására a király meg is tett. Egyes német fejedelmek szintén igértek segélyt s igy kétségtelennek látszott, hogy bizonyos idő mulva meg lesz a fölmentő sereg, melynek magjáúl Károly herczeg hada szolgált. A herczeg gyalogságát Bécsben hagyva, lovasságával a Duna balpartjára vonult, hogy szemmel tartsa az ellenséget, Ausztria e részeit megvédje s a lengyel segélylyel annak idején egyesülhessen. Ha Lipóttól függ, ha Károly herczeg a császár szavára hallgat; talán Bécs fölmentése is meghiusul, mert a császár a török-tatár lovasság pusztításainak akadályozására ismét szét akarta forgácsolni a sereget. De Károly csak kivételesen teljesítette e kivánságát s lehetőleg együtt tartotta a haderőt, mert Bécs ostroma közben sem akart pihenni. Tudta, hogy, ha Thökölynek sikerül magát Pozsonyban megfészkelni s onnan kezet fogni a Bécset vivó török táborral, nemcsak Alsó-Ausztria és Morvaország eddig megkimélt részeit pusztíthatja el, hanem a várva-várt egyesülést a lengyelekkel is megakadályozhatja. Hogy e veszélyt elhárítsa, a herczeg Thökölyre vetette magát, ki már hatalmába kerítette Pozsony városát.22 A vár azonban német kézen maradt s szorongatott őrsége megsegítésére Károly herczeg vagy kétszáz főnyi csapatot küldött, melyet azonban Petrőczy István megvert. Erre a herczeg maga vezette hada nagyobb részét Pozsony ellen s július 29-ikén harcz nélkül megszállotta a várost. Thököly, kinek serege 14.000 magyarból s 6000 törökből állt, nem akart csatát koczkáztatni. Ellenben a vele levő török vezérek szégyenletesnek tartották a harcz nélküli visszavonulást. Igy Pozsony alatt ütközet23 fejlődött ki, melyben a magyar-török sereg megveretett s Thököly minden podgyásza oda veszett. Noha Károly herczeg július 30-ikán visszatért Jedlerseebe, Thököly nem birt többé komoly vállalatba kezdeni. Csapatai be-becsaptak ugyan Morvába, de a hadműveletek menetére befolyást nem gyakoroltak. A Duna jobb és bal partján álló török-magyar hadak együtt működése meghiúsult, sőt Thököly titkos érintkezésbe lépett János lengyel királylyal.
Jelenet Bécs ostromából.
De Hooghe Romein metszete után. Bécs város levéltárának eredeti példányáról
Eközben Bécs vivása folyt szakadatlanúl. Starhemberg gróf jeles katona volt s ép oly szakavatottan, mint elszántan vezette a védelmet. Ellenben a nagyvezér nem értett az ostromhoz, sőt akarva nem akarva elősegítette meghiúsultát. Nem rohammal megvenni, hanem kiéheztetni, megadásra kényszeríteni igyekezett, mert csak az esetre lett volna az a töméntelen kincs, mely a közhit szerint a városban felhalmozódott, kizárólag az övé, mig rohammal való megvétel esetén a hadi jog szerint a zsákmány oroszlánrésze a győztes katonáknak jutott volna.
Ezekkel különben is rosszúl bánt; éheztette őket, noha bővében volt az eleségnek. Mindez a seregben elégedetlenséget keltett s a csapatok elvesztették bizalmukat fővezérükben. Ép oly elégedetlenek voltak az alvezérek, kik hasztalan sürgették, tegyen valamit a felmentő sereg ellen s folytassa nyomatékosabban az ostromot. Roppant lovasságát csupán portyázásra és pusztításra, nem pedig Károly herczeg ellen használta, kinek eleinte sokat árthatott volna. De a nagyvezér elmulasztotta a kedvező alkalmat s a helyett, hogy a herczeget megverje, csupán a föld népét sújtotta. Vagy 500 községet fölperzseltetett, ellenben a fölmentő seregek felvonulását meg sem próbálta akadályozni.
Szobieszki János lengyel király.
Egykorú festmény az Esterházy herczegek fraknói várkastélyában. Felirata: IOANNES. III. D(ei gratia). REX. POLONIAE MAGN(us) DVX LITVANIAE. AN(n)O. 1683
Augusztus 22-ikén tisztelgett táborában Apafy, ki nem szivesen indult ki Erdélyből, melyen át vonult a tatárság a tavaszszal a török táborba. „Aperte nem rabolt ugyan, de csak elég kár esett az országban”.24 Apafynak ez is okul szolgált, hogy késleltesse indulását. De ismételt szigorú parancsra július 8-ikán utra kellett kelnie s seregét Győr alatt hagyva, nehány század magával a bécsi táborba ment. A nagyvezér szivesen látta, de már másnap Győr alá küldte vissza.25 Ellenben Thökölyt hadaival augusztus 27-ikén sürgősen táborába rendelte. De a fejedelem késett, mert e közben János király felajánlotta neki közvetitését az udvarnál. Különben is volt ember a bécsi táborban elég, de a nagyvezér csak szeptember 9-ike óta vette komolyabban feladatát s folytatta több nyomatékkal a vivást, mig a fölmentő seregről még ekkor sem sokat tartott. Annál keserűbb volt csalódása. Károly herczeg immár egyesült János királylyal, valamint a német segélyhadakkal és megkezdte a műveleteket. De maga is csak szeptember 13–14-re várta a döntő csatát s még szeptember 12-ikén reggel sem hitte, hogy Bécs sorsa az nap eldől. Csak midőn az egyesült hadak a délelőtt folyamán igen nagy előnyöket vivtak ki, határozta el a herczeg, hogy törésre juttatja a dolgot. Délután 2 órakor, mikor a lengyelek is actióba léptek, kezdődött a tulajdonképeni döntő csata. Ekkor vette át Kara Musztafa a fővezetést, kibontotta a próféta szent lobogóját s a lengyelek ellen indította a janicsárokat. Véres, gyilkos harcz folyt egy ideig változó eredménynyel. Eleinte a lengyelek vissza is szoríttattak. De csakhamar segélyt kaptak s eldöntötték a nap sorsát. A reggel óta folyó küzdelem kifárasztotta a török hadat, melynek táborába belopódzott az árulás is. A tatár khánt, kinek 20,000 lovasával hátban kellett volna a lengyeleket megtámadnia, János király pénze tétlenségre birta. Ibrahim, a vén budai vezér, ki a balszárnyat vezette, halálos ellensége volt Kara Musztafának s a döntő pillanatban, a helyett hogy támadott volna, meghátrált. Csak a török jobbszárny fejtett ki erős ellenállást, de az is megtöretett.
Az 1683-iki harcztér.
Egykorú rézmetszet után. Gróf Apponyi Sándor gyűjteményének példányáról
Mikor a császáriak a döblingi sánczot megvivták s az ottani ágyukat a törökre fordították, János király meg lovasságát hatalmas rohamra vezette, megtörtént az eldöntés. Bécs megmenekült s Kara Musztafa tönkre veretett. Az egész tábor roppant kincseivel és hadi szereivel a győztesek kezébe kerűlt s a bomlásnak indult török had vad futásban özönlött Győr felé.26