Károly lotharingiai herczeg.
Kilián Bertalan egykorú metszete ifj. Merian Máté festménye után. Bubics püspök gyűjteményének példányáról.
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Az 1686-iki hadjárat czélja. Miksa Emánuel bajor választó versengése a vezérségért. A sereg megoszlásának veszélye. Buda ostromának terve. A császari hadak Buda alatt. Az első harczok. Bottyán János győzelmei. Az ostromló sereg. A külföld részvétele a hadjáratban. Az élelmezés; a török birodalom belső zavarai. A budai török őrség. Abdi pasa. Az ostromló sereg elhelyezkedésse. A viziváros elfoglalása. A birodalmi segélyhadak megérkezése. A július 13-iki roham. A törökök hősies védelme. Az első magyar zászló a vár fokán. Az augusztus 3-iki roham. A fölmentő sereg megérkezése. A nagyvezér kisérletei az ostromzár áttörésére. A szeptember 2-iki roham. Abdi pasa eleste. A vár bevétele. A Te-Deum. A nagyvezér üldözése. Szeged visszafoglalása. Lajos badeni őrgróf diadalai. Buda megvételének hire a külföldön. A magyar nemzeti társadalom hidegsége. Az ország helyzete Buda visszafoglalásakor. A katonai teher. Az adókulcs. A katonaság pusztitásai. Az éhinség. A lakosság pusztulása. A főúri családok kivándorlása. A győzelmes hadak pusztításai. A török várak elszigetelése. Az általános csüggedés.
Károly herczeg az 1686-iki hadjárat czéljává Buda és Eszék megvételét tüzte ki s a hadműveleteket kora tavasszal akarta megindítani. Az volt a szándéka, hogy Eszék elfoglalásával, Budát a török birodalom segélyforrásaitól elzárja s megvívja. Bármi egyszerű és kifogástalan volt a herczeg terve, hiúság és személyes versengések a legnagyobb mértékben akadályozták valósulását. A dicsvágyó Miksa Emánuel bajor választó, mint német birodalmi fejedelem, nem akart Károly herczeg alatt szolgálni. Császári apósától önálló parancsnokságot kért tehát s Lipóttól ez iránt igéretet is kapott. Ezzel Buda ostroma kérdésessé vált, mert a bajor választó csak úgy kaphatott önálló parancsnokságot, ha a fősereg ketté osztatik. Hermann bádeni őrgróf, a hadügyminister csakugyan azt ajánlotta, hogy ne Budát, hanem az egyik sereg Székes-Fehérvárt, a másik Egert támadja meg. Károly herczeg azonban nem akarta erejét kisebb várak megvívására. fecsérelni, hanem az egész hadat Buda ellen kivánta alkalmazni, mert tudta, hogy Buda után a többi török várakat játszva veheti meg. Maga fordult tehát a bajor választóhoz, hogy szándéka megmásítására birja. De az ifjú választó hajthatatlan maradt. A herczeget az udvari üzelmek végre annyira elkedvetlenítették, hogy 1686 elején lemondott a fővezérségről. Lipót sürgetéseire megtartotta ugyan állását, de oly feketének látta a helyzetet, hogy kijelenté: „én megteszek mindent, a mi tőlem telik, de nem remélek semmi jót”. Csakugyan hónapokon át nem tudtak a hadi tervben végleg megállapodni, a minek az lett a következménye, hogy Eszék elfoglalása ez évről elmaradt. Csak május 31-ikén, mikor már méltán attól lehetett félni, hogy a sok tervezgetés és torzsalkodás közben a hadmüveletekre alkalmas idő egészen kárba vész, dőlt el végképen Buda ostromának ügye. Lipót megemberelte magát s június 9-ikén követe megjelent a párkányi táborban s tudatta az ott levő vezérekkel, hogy Buda megvételét kivánja. Határozott parancsának a bajor választó is engedelmeskedett. Június 12-ikén megkezdődött az előnyomulás. A herczeg a Duna jobb, a választó balpartján haladt előre s Pestet megvéve a Margit-szigetnél hidat vert, melyen át maga is a budai partra huzódott. Június 18-ikán Károly herczeg már megszállotta a Budára menő legfőbb útvonalakat. A Duna is megélénkült; ellepték a naszádok s mindenféle hajók, melyek eleséget s másnemű készleteket hoztak s a partra kezdték kirakni. Már 19-ikén megindultak a harczok, a török kirohant s egy szállítmányt hatalmába igyekezett ejteni, de véres fővel szoríttatott vissza erődítményeibe. Ugyanaz nap Bottyán János, az esztergomi huszárok vitéz hadnagya,1 a Fehérvárról Budának igyekvő török lovas csapatok hátába került. Két tűz közé szorította s csaknem teljesen megsemmisítette őket. Másnap Bottyán még merészebb tettre vállalkozott. Neszét vette, hogy a budai törökök családjukat és kincseiket a Csepel szigetére küldték, honnan a szomszéd palánkokból menekülőkkel katonaság fedezete alatt vizen Belgrádba akartak eljutni. Bottyán a győri és esztergomi naszádosokkal s huszárjaival, kik a part mentén haladtak, éjjel Csepel szigete felé indult. Mig huszárjai a parton levő török csapatot verték szét, a naszádosok és hajduk a szigetre törtek, az ott levő török férfiakat levágták, s valami 100 nőt, köztük a budai pasa ifjú nejét, foglyúl ejtették s roppant zsákmánynyal tértek meg.
Károly lotharingiai herczeg.
Kilián Bertalan egykorú metszete ifj. Merian Máté festménye után. Bubics püspök gyűjteményének példányáról.
A sereg, mely Károly herczeg fővezetése alatt Budát vívni kezdte, a magyarok és az önkéntesek nélkül valami 62,000 emberből állt. Nagy részét császári zsoldosok tették, de voltak benne bajor, svabeni, frankeni hadak, az ostrom folyamán pedig megjött a bradenburgi hadtest, sőt végűl némi svéd segélyhad is. A magyarok száma szintén igen tekintélyes volt. Ez évben valami 24,000 magyar küzdött2 a királyi lobogó alatt, de különböző hadtestek közt szétosztva; nagyobb részük lassankint a budai táborba rendeltetett, mert, mint a vezérek mondották, „csak nem hadakozhatunk magyar nélkül török ellen”.3 Számuk a táborban végűl valami 15,000-re ment. Voltak Károly herczeg seregében külföldi önkéntesek is, mert az a hir, hogy a keresztény hadak Buda ellen nyomulnak, egész Európában örömöt és lelkesedést keltett. Incze pápa keresztes bullát adott ki s bünbocsánatot hirdetett mindenkinek, a ki tehetségéhez képest elősegíti a vállalat sikerét. A tömegek azonban inkább pénzt adtak, melyet püspökeik útján juttattak Bécsbe. De jött Spanyolországból 300, egy olasz pap vezetése alatt 20 önkéntes. Mindazáltal az önkéntesek leginkább a főrangúak köréből kerültek ki. Herczegek, grófok, bárók siettek Franczia- és Spanyolországból, a német és olasz fejedelemségekből Buda alá. Jöttek angolok4 és skótok is s egész Európa akkori lovag világa elküldte képviselőit a császári táborba. Habár az önkéntesek száma nem volt nagy, a sereg igazi nemzetközi jelleget nyert s a legkülönbözőbb nemzetek fiai halálra szántan versenyeztek egymással Buda bevételének véres munkájában Tüzérséggel, ostromszerrel a sereg kellően el volt látva. Ellenben a hadmérnöki kar sem számbelileg, sem képzettség tekintetében nem állt feladata s korának fejlettsége szinvonalán. Az élelmezést gróf Rabatta Rudolf fő hadbiztos avatottan szervezte. Idejében megrakta mindenféle készlettel a közeli várakat s szerződött a debreczeni kupeczekkel, hogy az Alföldről elég marhát hajtsanak Győrbe. Volt is a táborban eleség bőven, ámbár az ostrom tovább tartott, mint eleinte hitték. A szállítás szárazföldön, de leginkább a Dunán történt a naszádosok oltalma alatt több száz kis és nagy hajó segélyével.
Miksa Emánuel bajor választó.
Egykorú bronzszobor Ő Felsége tulajdonában. A „Jahrbuch der Kunstsammlungen des ah. Kaiserhauses” reproductioja után
A török birodalom szintén egész éven át készült a nagy mérkőzésre. Csakhogy nem volt vezető szellem, ki a még mindig óriási segélyforrásokat értékesítse. A szultán egymás után ölette meg a nagyvezéreket s minthogy minden vezérváltozás változást okozott a többi legfőbb állásokban is, a kormányzatban teljes fejetlenség állt be. Fokozta a bajt, hogy Arabiában veszélyes fölkelés támadt. A hadsereg általában elvesztette önérzetét s a katonák tömegesen szökdöstek el. Ily körülmények közt Szulejman pasa, az új nagyvezér a legnagyobb aggodalmakkal nézett a döntő hadjárat elé. Gyüjtött ugyan sereget, hogy Magyarországba vezesse s Budát fölmentse, de maga sem bizott a sikerben. Mikor Szofiából elindult, sirva kérte a franczia követet, vegye rá urát, segítse meg Törökországot. Kétségbeesetten, reménytelenűl néztek tehát a jövő elé a porta katonái és politikusai. Csupán a budai őrség nem vesztette el bátorságát. A várost valami 10,000 főnyi had védte Abdi (Abdurrahman) pasa vezetése alatt. A pasa, albán születésű, akkor már 70 éves volt, a török sereg egyik legvitézebb tábornoka, ki fényes katonai pályát futott meg. Különösen jeles tüzérséggel, hadmérnöki és aknász karral rendelkezett. Mellette mint helyettese Izmail pasa müködött, szintén kitünő katona. A vár el volt látva mindennel, hogy több havi ostrommal daczolhasson. A lakosság buzgón támogatta az őrséget s árulásra, megadásra nem gondolt. De sejtette, hogy a védelem sikertelen marad. 1684-ben az ostrom meghiúsult ugyan, de a közvélemény ösztönszerüleg érezte, hogy az új, a második vívásnak lehetetlen lesz ellentállani. 1684 óta szakadatlanúl folyt Budáról a kivándorlás s a ki tehette, az idejében menekült s a kinek féltettebb kincse volt, azt biztosabb helyre szállította át.
Buda ostroma.
Egykorú metszet után. Ernst Lajos gyűjteményének példányáról
Az ostromló hadak elhelyezése a vár körül az 1684-iki tapasztalatok alapján történt. Minthogy nagy számú lovasságát a vívásnál nem használhatta Károly herczeg, valami 3500 főnyi osztály kivételével Fejérvár vidékére küldötte. Ellenben a bajor és a szász hadak a Gellért és a Naphegy táján a tulajdonképeni vár körül félkörben helyezkedtek el. Itt az ostromot Miksa Emánuel bajor választó vezette, bizalmas barátjával, az ifjú Lajos badeni őrgróffal, mig Károly herczeg serege ív alakban szállta meg a várhegygyel szemben levő többi magaslatokat a Dunáig, a mostani Lujza-malom tájáig. Az ostrom egész ereje a várhegy két végső széle ellen irányult. A bajorok a Gellért felől a tulajdonképeni vár, a császáriak a várhegy északnyugati részén levő város ellen működtek. A várhegy alján levő külváros, melyet szintén fal övezett, a mai vizi város, rövid harcz után, még június 24-ikén a császáriak kezébe került, kik ott nyomban elsánczolták magukat. Június 25-ikén éjjel kezdődött a vízárkok ásása s az ostromlók közeledni igyekeztek a várhegy erődítményeihez. Az ütegek is hatalmasúl rontották a falakat, de azért minden lépésnyi tért nehéz áldozattal kellett megvenni. E közben megérkeztek a svábeni, frankeni és brandenburgi segélyhadak s igen buzgó részt vettek a munkában. Különösen kitett magáért a kitünően felszerelt és szervezett brandenburgi hadtest, mely Schöning János Ádám5 vezetése alatt 8269 emberből állt. Szükség is volt e segítségre, mert Károly herczeg már július 5-ike óta tudta, a miben különben soha sem kételkedhetett, hogy a nagyvezér fölmentő sereggel igyekszik Buda alá. Mielőbb törésre akarta tehát a dolgot juttatni s július 13-ikán este rohamot intézett a várhegy ellen. De a csapatok minden hősiessége megtört a török ellenállásán. A roham 1200 főnyi veszteséggel visszaveretett s kivált tiszt és önkéntes veszté nagy számmal életét. Noha csakhamar a bajorok egy fontos védmüvet hatalmukba ejtettek s július 22-ikén a várban 8000 mázsa puskapor a levegőbe repült, mely alkalommal 1500 török veszett el, noha Tüzes Gábor barát6 a jeles pirotechnikus új szerkezetű bombáival a török palisádok egy részét felgyujtotta, Abdi pasa halálra szántan folytatta az ellenállást. Az ostromlók július 27-ikén ujabb általános rohamot próbáltak. A támadók esti hat órakor csodás elszántsággal vetették magukat az útjukban eső török védmüvekre. De a török még csodálatraméltóbban védekezett s a falakról zsákokban dobálta le a lőport, mely meggyuladva borzasztó pusztítást okozott az ostromlók sorában. Egyik ponton azonban egy magyar csapatnak s a vele küzdő brandenburgiaknak sikerült a vár fokára jutni. Egy magyar hős már ki is tűzte a magyar zászlót, nehány katona meg a várba hatolt s több ágyút beszegezett. De noha több külső védmű került a császáriak kezébe, tulajdonképeni czélját a roham nem érte el. Buda maga a töröké maradt s 600 magyar és 4500 német lett a harcz áldozata. E küzdelmekben, valamint betegségek miatt a harczképes gyalogság száma nagyon leapadt s Károly herczeg sűrgősen magához rendelte az Erdélyben és Eger vidékén működő hadakat. Abdi pasát is megadásra szólitotta fel, a ki azt felelte, hogy átadja Budát, de csak az esetre, ha Lipót békét köt a szultánnal.7 Minthogy ez óhajtását teljesíteni nem lehetett, másrészt a török fölmentő sereg egyre közelebb jött, Károly herczeg augusztus 3-ikán újra általános rohamot intézett, mely azonban ismét meghiúsult. Egy nyillövés a fiatal Jenő, savoyai herczeget is megsebesíté, de nem sulyosan.
Abdi, az utolsó budai pasa.
Egykorú metszet után. Eredeti példányról. A kép alján: Zu finden bey Leonhardt Lofchger
Ezzel eltünt a remény, hogy Buda a felmentő sereg megjötte előtt elesik. Károly herczeg az új helyzetnek megfelelő intézkedéseket tett tehát. Magához rendelte lovasságát, biztosította Pestet, táborát meg erősen elsánczolta. Augusztus 8-ikán jelentek meg a császári tábor közelében a nagyvezér előcsapatai. Maga sem sokat tartott seregének értékéről, melyben alig 8-10,000 janicsár s 5000 spahi volt, mig a többi fegyelmezetlen szedett-vetett nép, mely csak pusztítani tudott, de a harcztéren értéktelen volt. Szulejmán pasa nem is mert Károly herczeggel megmérkőzni. Csak tüntetett ellene, csak figyelmét akarta lekötni, mig a janicsárok és spahik egy részét a várba viszi, hol a hosszú harcz nagyon megfogyasztotta az őrséget. Augusztus 14-ikén tette meg az első próbát, mikor valami 9000 spahit és janicsárt akart a császári tábor erődítményein át Budára juttatni. A törökök egy ideig ellenállhatatlan erővel hatoltak előre. De végűl a németek és a magyarok, kik e napon is kitüntették magukat, lekaszabolták legnagyobb részöket. A nagyvezér a tábor elleni többszörös tüntetés után augusztus 20-ikán hajnalban ismételte merész kisérletét. Ekkor a Lipótmező felől vagy 1200 janicsár igyekezett az erődítményi övön át a várba jutni. Lopva nyomultak előre s egész a Városmajorig hatoltak. De valóságos hajtóvadászat folyt ellenük s a császáriak ide-oda üzték őket az erődítmények tömkelegében. Mindazáltal vagy 2-300-nak mégis sikerült a várat elérni, mig a többi oda veszett. Szulejmán harmadizben is megtette a próbát. Augusztus 29-ikén hajnalban Ó-Buda felől ismét 3000 janicsárt küldött a várba. De majdnem mind leölettek s ezzel kitünt, hogy Szulejmán Budát nem csak fölmenteni, de még megsegíteni sem képes, mert idő közben a vívás is egyre inkább előre haladt, a falakon pedig széles rések támadtak. A hadi tanács szeptember 1-jére a vár ellen általános rohamot rendelt tehát, mely azonban szeptember 2-ikára maradt. E napon, hétfőn, verőfényes őszi időben kellett a koczkának eldőlnie. Délben még 1200 főnyi svéd segélysereg érkezett Károly herczeghez, ki a roham előkészületeit olyan ügyesen leplezte, hogy az ellenség azt hitte, hogy nem a várat, hanem a nagyvezért szándékozik megtámadni. Délután négy óra felé azonban megváltozott a tábor képe. A rohamoszlopok feltüntek a vár közelében s pontban öt órakor felhangzott a támadásra jelt adó hat ágyú szava, mire a roham megkezdődött. Ellenállhatatlan erővel nyomultak előre a hősök, köztük Fiáth János és más tiszteik vezetése alatt a magyar hajduk. Hasztalan védekezett az őrség csodás kitartással. A támadók megmászták a falakat s bejutottak a város azon részébe, hol ma a Ferdinánd laktanya s az államnyomda állanak. Abdi pasa a mai Iskola-téren gyűjté össze megmaradt janicsárjait s harczolva esett el. A város a császáriak kezébe került, ámbár a török egyideig a házakból folytatta az ellenállást. E közben a bajorok a tulajdonképeni várat vivták, de sokkal hevesebb ellenállással találkoztak, mint a császáriak. Ezek sikereinek hirére azonban ők is előre törtek, s egy kis csapat a 22 éves Pechmann Márton alatt végre bejutott a várba. Esti hat órakor megszünt az ellenállás8 s Buda vára és városa felszabadult a török uralom alól. A város lakossága pár órával előbb nem is sejtette, milyen közel áll az eldöntés. A zsidók nagy része templomukban imádkozott, midőn hirtelen betörték az ajtót s a győztes németek vágni-ölni kezdték az ájtatoskodókat.9 Az utczákon is folyt az öldöklés s Károly herczeg az akkori hadi joghoz képest megengedte katonáinak a rohammal megvett város kirablását. E zsákmányolás közben több helyen tüz támadt s minthogy senki sem oltotta, egyre nagyobb kiterjedést vett úgy, hogy szeptember 3-ikán reggel Buda lángtengerben állt. A város annyira leégett, hogy Károly herczeg tanusága szerint lakóház egyetlen egy sem maradt épen.10 Csak Mátyás király hires egyháza, a Nagyboldogasszony temploma, mely a török korszakban mecset volt s nehány raktár nem égett le. Az utczákat vagy 4000 holttest boritotta s a tüz daczára a katonák folytatták a fosztogatást. Valami 6000 török és zsidó, férfi, asszony, gyermek jutott a katonák kezébe, kik potom áron adogatták el foglyaikat.
Budavár bevétele 1686-ban.
Benczur Gyula szinvázlata a Budapest székes főváros számára készült festményhez. Eredetije Benczur Gyuláné tulajdonában
Minthogy a város lángban állt, az ünnepélyes Te deum szeptember 3-ikán a bajor választó táborában tartatott. Másnap a herczeg megtiltotta a további rablást, a tüzet eloltatta s a holttesteket eltakarittatta. Ötödikén Beck báró tábornokot nevezte ki várparancsnokká s a németeken kivül Koháry István alatt 2000 magyart hagyott benne. A herczeg maga a fősereggel még szeptember 6-ikán Eszéknek indult. Utól igyekezett érni a nagyvezért, ki szeptember 2-ikán közeledett ugyan Budához, de látva, hogy megkésett, megfordult s a fejérvári pasát nevezve ki a budai vilajet helytartójává, Eszékre sietett. Olyan gyorsan haladt, hogy Károly herczeg nem érhette utól. Igy a császáriak és magyarok október 2-ikán Szegedet kezdték vivni, melynek fölmentésére Belgrádból nagyobb török had közeledett. A császáriak egy része Veterani alatt Barkóczy huszárjaival a török elé ment s október 20-ikán11 Zentánál teljesen megverte. Alighogy a harcz véget ért, újabb 7000 török had érkezett s ismételve hevesen tört a kimerült császáriakra. De megveretett, mire Veterani és Barkóczy óriási zsákmánynyal tért vissza Szeged alá, mely október 23-ikán megadta magát.12 Ugyanez időben Lajos, badeni őrgróf megvette Simontornyát, Pécset, Siklóst és Kaposvárt. A török ellenállás meg volt törve. Eger, Székes-Fejérvár, Szigetvár és Kanizsa még török kézen maradt ugyan, de összeköttetésük a török területtel megszakadt s bukásuk csak idő kérdése lehetett. A nagyvezér már ekkor át akarta a három első várat cserébe Siklósért és Szegedért engedni. Minthogy ugyanez évben Velencze is nagy sikereket aratott Morea félszigetén, az 1686-iki hadjárat a legdusabb eredménynyel végződött. Csakugyan ez az év a hosszú, tizenhat esztendei háború fénypontja s Buda visszafoglalásával Magyarország felszabadítása, valamint az iszlám túlsulyának teljes megtörése biztos kilátásban állt.
Buda visszafoglalása.
Egykorú franczia metszet után. Alján: A Paris Ch. H. Bonnart rue S. S. Jacques vis a vis les Mathurins du Coq. avec priv. – Ernst Lajos gyűjteményének példányáról
A mint a nyugati nemzetek legtöbbje kisebb-nagyobb számmal képviselve volt a budai táborban, akképen Buda megvételének örömhirét, mondhatni, az egész müvelt Európa viharos lelkesedéssel üdvözlé. Nagyszerű egyházi és világi ünnepélyek tartattak Francziaország kivételével mindenütt. Itthon is voltak hálaadó istentiszteletek, a végvárakban örömöt lőttek s számos templomban énekeltek Te deumot. A tömegek szive azonban mégsem dobbant meg a hirre, hogy Mátyás király ősi vára nem nyögi többé a félhold igáját. Csak a hivatalos világ ünnepelt, ellenben maga a nagy nemzeti társadalom hidegen vette a világtörténelmi eseményt s olyan kiváló egyéniség, mint az épen nem törökbarát Páriz-Pápai Ferencz, közönyösen jegyzé be naplójába: „mensibus junio, julio, augusto vitatta a német császár Budát, meg is vette sok vérrel, mense septembri.”13
E hangulatot megmagyarázza ama rettenetes helyzet, melybe a négy évi háború az ország minden részét juttatta. Valóban bármilyen dicsőséges s az utókorra bő áldást hozó volt Buda visszafoglalása, annak az emberöltőnek, mely megélte, lehetetlen volt rajta örvendeznie. A négy évi tusában Magyarországot, a harczok állandó szinhelyét német, török, tatár, litván, lengyel, kurucz egyaránt dulta vagy legalább kiélte. Noha a nagyobb müveletek a télen át szünetelni szoktak, a magyar népre épen a tél hozta a legsulyosabb csapásokat, a legszörnyűbb inséget. Az udvar a hadak legnagyobb részét Magyarországban helyezte el téli szállásra s a magyar néppel fedeztette a beszállásolt csapatok összes hadi költségeit. 1683–84 telén ez csupán Alsó-Magyarországra 5,14 az egész országra 8 millió forint terhet rótt pénzben és eleségben. Gróf Rabatta főhadbiztos, – illetékes, kifogástalan tanú – becsülte ennyire a téli szállás költségeit, melyekben azonban a magyar végbeli hadak szükséglete nincs befoglalva. A magyar katonát az udvar általában nem fizette s így ez teljesen a lakosság nyakán élősködött.
Az 1684–85-iki télen Alsó-Magyarországra ismét 5 milliónyi terhet akartak róni, Sopron és Vasvármegyéknek például naponkint 3350 frtot, ezenkivül havonkint minden egyes katonának ruhára 2 forintot, összesen hat hónapra 720,000 forintot kellett fizetnie. Ellenben Alsó-Ausztriát az udvar ugyanakkor hét évre fölmentette a katonai beszállásolás alól, mire a velenczei követ nyiltan kimondotta, hogy Magyarországot az örökös tartományoknak áldozzák fel. A nádor, a nuntius és más befolyásos emberek ismételve fölszólaltak ez égbekiáltó igazságtalanság ellen s Rabatta főhadbiztos 1685-ben megigérte, hogy jövőre csak félannyi katonaság telel Magyarországban, mint eddig. De ez is 4 millió terhet jelentett s 1685-ben a magyar király országrésze, ez a kis, annyi háború és zsarolás által kiszivattyúzott föld a katonaság eltartásának költségeiből 70%-ot viselt,15 mig a jóval vagyonosabb örökös tartományokra csak 30% maradt. E türhetetlen állapot 1686-ban módosult ugyan, de a hadi költségeket ekkor is úgy osztották meg, hogy Magyarországra 51%, Ausztriára csak 49% jutott. Ezen Lipótféle adókulcsot a mai viszonyokra alkalmazva, – számítja egyik történészünk16 – Magyarországnak 95, Ausztriának 5%-kal kellene a közös hadi költségekhez járulnia. Mindazáltal ez az adókulcs megmaradt 1697-ig s 1689-ben maga Kollonics elismerte, hogy az ország csupán adóban 4 év alatt 20 milliót fizetett.
Ez azonban csak a törvényes adó volt. Ehhez járultak az ott telelő soldatesca szünes-szüntelen folyó önkénykedései és rablásai. A katonák a vagyonszerzés eszközének tekintették a háborut s a hadsereg tiszti kara is nagyon vegyes elemekből alakult. Mikor Szirmay András az 1686 év nagyobb részén át Kassán raboskodott, börtönét számos, hosszabb-rövidebb időre elitélt császári katonatiszttel kellett megosztania. Mindegyikről följegyzé, miért szenvedte a büntetést s adatai a tiszti kar általános erkölcsi állapotaira jellemző világot deritenek. Fogolytársai voltak egy kapitány, a ki egy másik kapitányt megsebezett; két kapitány, kik megvertek valakit; egy kapitány, a ki egy másikkal vagdalkozott; egy főhadnagy, a ki egy fogolyra nem jól vigyázott; egy hadnagy, a ki a század pénzéből 80 frtot sikkasztott; egy zászlótartó, a ki egy tiszttel vagdalkozott; egy másik, a ki valakit meglopott; egy harmadik, a ki éjszaka egy tiszttársa nejéhez lopózott s az otthon levő férjet megverte; egy másik; ki egy tiszttel vagdalkozott.17 Mindez csak egyetlen egy ezred tiszti karára vonatkozik, de kétségkivül ugyanilyen volt a többi is s hogy bánt a köznéppel, azt jelzi a pusztulás, melybe az ország mindenütt jutott, a hol a katonaság megjelent. Buda alatt 1684-ben feldúlták az egész vidéket, a többi közt Kevi városát a ráczkevei szigeten. A város lakói szétfutottak,18 ellenben oda menekültek egy időre a laczházi, szabad-szállási és szent-miklósi magyarok és a földvári ráczok: „Épen azt akarja kegyelmes uram, – irják 1685 április 14-ikén a nádornak, – a rajtunk kvártélyozó idegen nemzet, semmink ne legyen s táskát vegyünk a nyakunkba.”19
Menekült is előlük mindenki, mihelyt csak hire kelt, hogy közelednek. Máramarosban télviz idején, kegyetlen hidegben általános futás támadt s a szegénység mindenét az erdőkbe hordta. A tolvajos időben máramarosi, lengyelországi, moldvai tolvajok lepték el az útakat.20 Ugyanaz történt másutt is, mert a nép „a németnek még csak hire hallásától is akkori boldogtalan időben felettébb iszonyodott vala”.21 Akárhol jelentek meg, ott „az idegen német nemzetnek vas jármába” szorították a lakosságot s hallatlan módon fokozták közterheit, „sokféleképen kigondolt fortélyos szaporitással és számtalan sok mesterséges sajtolások által mind feljebb-feljebb való nevekedéssel”.
Ehhez járult, hogy az 1685-iki esztendő inséges volt s olyan éhség támadt, hogy a holttesteket ásták ki és ették meg. „A szegény hazánk – irta gróf Zichy István – valóban nagy pusztulásra juta; ha isten hamar békességet nem ad, éhen haló elég leszen.”22 Az ország valóban mindinkább sivataghoz hasonlitott. Árvában a litvánok 25 községet teljesen elpusztítottak. Ungban 1684-ben a lakosság nagy része vagy szétfutott, vagy elhalt. „Alig maradott meg harmada kicsiny vármegyénkbeli szegénységnek” s ez is koldusbotra jutott, sőt még nemes emberek is koldulni kényszerültek.23
Győr megye pár év alatt „annyira elpusztult és utolsó romlására jutott, hogy az egész praesidiumon kivül levő processusokban alig találtassék egynehány otthon lakó szegény ember (a nemességet érti), a kik is nagyobb részről már koldulásukkal keresik kenyeröket”, „Csallóközben mind pedig Szigetközben egy nehány házban és kunyhókban lakik még a szegénység.” 1686-ban a pusztai és sokorói járásokban összesen csak 17 lakott hely volt.24
A főúri családok közül sokan, főleg a kiknek ott jószáguk volt, az örökös tartományokba költöztek át, mert magyar javaik nem hoztak jövedelmet. „Csak a jó Isten tudja – irta gróf Serényi Andrásné, báró Orlay Borbála 1686 május 15-ikén luhacsovicsi birtokáról – minemü nyomoruságban vagyunk mink itten; ha itten Morvában kevés jószágunk nem lett volna, nem is tudtam volna akkoráig Magyarországban becsületesen elélni, mivel a föl s alá menendő hadak miatt jószágunk elpusztult. Elég nemes ember s parasztember jön Magyarországról ide koldulni Morvába.”25
Mindezt első sorban a császári katonaság okozta, melynek győzelmes előnyomulása az addig aránylag virágzó hódoltságot is sivataggá változtatta át. 1683-ban a hódoltság még alig érzé a háború sulyát. De 1684-ben megkezdődtek az ő romlásának napjai is s mikor a császáriak Budát vívták, a Duna-Tisza köze már sokat szenvedett. 1685 február 3-ikán26 az ottani városok hivatalos értesítést vettek, egyezzenek meg a némettel, mert a „Tisza-Duna közt se leszen maradástok”. Még ugyanazon hónapban megirta nekik egy tábornok, hogy adózzanak, különben „rajtatok megyünk, tűzzel-vassal, lakóhelyeiteket megemésztetjük.” A lakosság, noha akkor még a töröknek adózott, buzgó készséggel teljesítette a császáriak kivánságait. Csakhogy – ezek szertelensége nem ismert határt. Kecskemét egymaga 1685 október 18-ikától 1686 április 24-ikéig készpénzben, gabonában, marhában 194,666 frtot fizetett a töméntelen ajándékon kivül, melyet a főtisztek közt szét kelle osztania.27 Mindez azonban nem volt elég s a németség kegyetlenűl ütötte, verte, rabolta, égette a népet úgy, hogy Kecskemét környékén az 1686–88 években 10 virágzó község teljesen elpusztult. A Duna-Tisza közén Kecskeméttől Szabadkáig, Szegedig; Halasig lakatlan lett az egész vidék. Nem volt, a ki a földet művelje, melyet elborított a cserje és bozót. Még az útak és ösvények is eltüntek s mikor a katonaság arra járt, a gyalogságnak lovasság volt kénytelen útat törni a vadonban.
Egyes vidékek tervszerű elpusztítását katonai okok tették szükségessé. A még török kézen levő várak elvesztették összeköttetésük a török államterülettel s mindennemű szükségleteik, élelmiszereik beszerzésében a közvetlen közelükben levő községekre voltak utalva. Hogy e segélyforrásoktól is megfossza s ekképen kiéheztesse őket, a császári vezénylet az ilyen török várak körüli vidéket tervszerűen elpusztíttatta. Heves vármegye 1686 júniusban utasítást vett, hogy az Eger körüli összes falvakból Szepes vagy más felső vármegyébe költöztesse át a lakosságot s minden vagyonát, különben a császáriak felperzselik e falvakat. 1687-ben Gyula török vára megrontására a Maros, a Sebes- és Hármas-Kőrös közötti terület minden községéből távolították a népet, mely Debreczen, Mező-Tur, Tokaj felé költözött.28 Békés vármegye legnagyobb része lakatlan vadonná lett; 1691-ben az ott járó bujdosók pusztán találták s csaknem éhen haltak benne. Ilyen állapotba jutott Magyarország a felszabadítás éveiben s ez magyarázza meg az akkori emberöltő hangulatát Buda visszafoglalásának nagy eseményével szemben. A harczokban bőven ontotta vérét, a hadi költségek legnagyobb részét ő viselte s a császári hadak ő ellene mégis ép oly irtó háborút viseltek, mint a török ellen. Bármi hőn óhajtotta egykor a török iga alóli felszabadulást, az immár oly módon történt, hogy a megmaradt csekély lakosság a multat eszményi állapotnak tekinté a rettenetes jelenhez képest s mindenütt fájdalmasan emlékezett vissza „az annak előtte való boldogabb időkre”.