SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
A török háború folytatása. A mohácsi győzelem. Eger és a borsod-hevesi várak felszabadítása. Lotharingiai Károly Erdélyben. A balázsfalvi egyezség. Erdély visszatérése a magyar király főhatósága alá. Carafa erdélyi küldetése. Munkács bevétele. Zrinyi Ilona hősiessége. A Rákóczi-árvák. A magyar államterület 1688 elején. Székes-Fejérvár visszavétele. A délmagyarországi sikerek; Nándor-Fejérvár elfoglalása. A franczia betörés. Béketárgyalások a törökkel. Az 1689-iki háborúk. Lajos badeni őrgróf sikerei a Balkán-félszigeten. A keleti hódítások világtörténelmi fontossága. XI. Incze pápa halála. Buonvisi távozása Bécsből. A török franczia barátság. Az 1690-iki hadjárat. A német uralom bukása a Balkán-félszigeten. A szerbek bevándorlása Magyarországra.
Az 1687. év Lipót királyra nemcsak a törvényhozásban, hanem a csatatéren is nagyon kedvező lefolyást vett. Az év elején Szulejmán pasa nagyvezér békeajánlatokat tett ugyan, de elutasíttatott s a nyáron újra folyt a háború. Velencze Morea félszigetén és Dalmácziában gyarapította területét, Károly herczeg meg a Dráva vonalát igyekezett birtokba venni. Az északi hidfőig nyomult s július derekán a Dráva jobbpartján egyesült a bajor választóval. Eszéket azonban a török nagyon megerősítette s Szulejmán nagyvezér olyan tetemes sereggel szállta meg, hogy Károly nem merte megtámadni, hanem a Dráva balpartján Siklóson át Mohácsnak vonult vissza. Erre a nagyvezér vérszemet kapott s pasái, főleg a táborában levő franczia tisztek azon biztatására, hogy most nemcsak megverheti az ellenséget, hanem elfoghatja „a kék királyt” – igy nevezte a török a bajor választót, a császár vejét – kibujt Eszék biztos sánczaiból. A török had Baranyavártól északnak követte a császári sereget, mely kapva kapott az alkalmon, hogy megütközzék vele. Augusztus 12-ikén történt meg a nagy mérkőzés. A török kezdte a támadást, de visszaveretett. Szulejmán nem mert új próbát tenni s hevenyében elsánczolta magát. Délután három órakor azonban a császáriak rátörtek s véres harczban kiverték állásaiból. A vert had, melyet Pálffy Károly és Gondola lovassága folyton üldözött, a Dunának szoríttatott, hol nem volt hid vagy más átjáró. A nagyvezér csónakon a tulpartra vergődött ugyan, de 50,000 főnyi seregéből alig 7000 ember jutott el Eszékre. Az egész tábor óriási kincscsel, melyből csupán a bajor választóra eső részt két millióra becsülték, a győztesek kezébe került. Ez a második mohácsi, vagy nagy-harsányi csata a Száva-Dráva közét, Eszéket, Péterváradot s más szlavon várakat a császáriak kezébe juttatta. A mai szlavon tartomány felszabadult s a lakosok október 27-ikén letették a hűség-esküt, kötelezve magukat, hogy 3000 fegyveressel támogatják a császáriakat.
E közben az ország szivében is folytak a harczok, s megindult a támadás a török kezén levő borsod-hevesi várcsoport: Cserép, Szarvaskő, Sirok, Eger ellen. A három elsőt a török maga kiürítette, mire hosszas ostrom után deczember 17-ikén1 Eger vára is felszabadult. Károly herczeg fényes sikereit azzal tetőzte be, hogy az erdélyi kérdést is karddal vágta ketté. A Dráva mellől Erdélybe vezette hadait, hol nem is sejtették, mi készül, hanem folytatták az eddigi kapkodást. Lipót király diplomáját még mindig nem fogadták el, a nagyvezért meg arra kérték, ne háborgassa őket régi szabadságaikban, a lengyel király oltalmát keresték, a protestáns fejedelmek előtt akartak tiltakozni, midőn Károly herczeg egyszerre megérkezett. A németek október 18-ikán megszállták Kolozsvárt, azután Szamos-Újvárt és Szebent. Sehol ellenállással nem találkoztak, ámbár a fejedelem szigorúan meghagyta az őrségeknek, hogy fegyverrel védekezzenek. De senki sem engedelmeskedett s Erdély kardcsapás nélkül jutott német kézbe, mire a herczeg október 27-ikén Balázsfalván egyezségre lépett Apafyval. Ez a balázsfalvi szerződés biztosította Apafynak és fiának a fejedelmi méltóságot, az országnak a szabad vallásgyakorlatot, a rendek kiváltságait, a közigazgatási intézmények fentartását. Erdélyt ellenben arra kötelezte, hogy bizonyos helyekbe német őrségeket fogadjon s nagy évi adót fizessen.
I. Lipót mint triumphator. (Emléklap I. József koronázására.)
Ifj. Bautars Fülöp egykorú metszete De Hooghe Romain rajza után. A kép alján: Romyn de Hooghe fecit. Ph(ilippus). Batttars Jun(ior) Antverpiae excudit. – Ernst Lajos gyűjteményének példányáról
Az egyezség nyomban végrehajtatott s a novemberi országgyűlés meghozta a szükséges törvényeket. Erdély visszakerült a magyar király főhatósága alá s fejedelme árnyékfejedelemmé lett, kinek főhivatása az adók kivetése és beszedése volt, mig a tulajdonképeni uralmat a német tábornokok vitték.
A balázsfalvi szerződést azonban csak Károly herczeg kötötte, nem pedig Lipót király, ki politikáját immár, midőn kezében volt az ország, egyszerre megváltoztatta. Eddig ő volt az, ki a diplomát, az egyezséglevelet kinálta az erdélyieknek s ezek nem fogadták el, noha belügyi önállóságukat biztosíthatták volna vele. Ettől kezdve átalakult a helyzet; az erdélyiek sürgették a diplomát s az udvar nem akarta többé kiadni. E helyett rendet csinálni 1688 februárban leküldte az eperjesi hóhért, Carafát, kinek jöttére országszerte rémület támadt. Beszélték, hogy „egy szekér kinzó szerszámot hoz, s azok között vascsizmát, hogy tüzesen az ember lábára vonják”. Mikor Szebenbe érkezve, magához hivta Telekit, ez úgy megijedt, hogy, mielőtt útra kelt, végrendeletet tett. De csakhamar megnyerte Carafa bizalmát, mert az 1684-iki titkos szerződés értelmében föltétlenűl rendelkezésére bocsátotta magát s parancsainak buzgó végrehajtója lett. Ösztönzésére mindenki letette a hűségesküt Lipót királynak. Ezzel az utolsó kapocs is szétszakadt, mely Erdélyt a portához fűzte; szétszakadt a nélkül hogy az ország és Apafy a saját érdekeiket oly előnyös módon biztosíthatták volna, mint azt vezető ministerük, Teleki titokban még 1685-ben tette. A fejedelem minden törekvése, hogy jogérvényes alakban megkapja Lipóttól az egyesség-levelet, meddő maradt s a mig Teleki élt, Erdély nem is juthatott a hőn várt diploma birtokába.
Munkács vára a XVII. század végén.
Egykorú metszet után, Rossi „Teatro della guerra” czímű művéből
Mielőtt Carafa Erdélybe indult, az 1685 óta vitézűl ellenálló Munkács várát hódoltatta meg. Két évnél tovább védte ott magát Thökölyné, Zrinyi Ilona, a fenkölt, férfias bátorságú nő, az anyai és hitvesi erények nemes mintaképe. Egész élete a megpróbáltatások végtelen lánczolata. Első férjét a családi és politikai érdek szemelte ki számára. Noha férje, I. Rákóczy Ferencz iránt melegebb érzést nem táplált, hiven osztozott jó és balsorsában. Halála után hat éven át szeplőtlenűl viselte az özvegyi fátyolt s két gyermekének, Juliánnának és Ferencznek nevelése, anyagi érdekeik gondozása, az anya és a gazdasszony töméntelen teendői töltötték ki napjait. Végre viruló egészsége és szépsége delelőjén megtalálta élete eszményét a daliás Thököly Imrében. De a szeretett férfit úgy szólván az oltár mellől a csatatérre szólitották az események. Mikor 1685-ben férje felett össze kezdtek csapni a hullámok, gyalog is el akart hozzá menni, hogy „egymást vigasztaljuk és együtt legyünk, a mint Isten akarja, együtt viseljük a keresztet”.2 De férje fogsága Munkácsba rekesztette, melyet a németek 1685 novemberben ostromzár alá vettek.
Zrinyi Ilona.
Egykorú festmény Bath marquis longleati kastélyában
Nyomban figyelmeztették az elszánt asszonyt, válaszsza el Thököly bukott ügyétől a magáét. Azt felelte, hogy hűséget esküdött férjének s esküje alól csak a halál oldhatja fel. 1686 márcziusban a vívás és bombázás erőteljesen megindult, mire Ilona asszony felvonatta a vár tornyára a veres lobogót, jeléűl annak, hogy mindhalálig kész ellenállani. „Ha asszony-ember vagyok is,3 Munkácson meg mertem őket várni,” – írta férjének, ki török fölmentő hadat igyekezett szerezni. De a szultán csak athnamét küldött Ilonának, nem pedig sereget, mert az magának sem volt. 1686 tavaszán a vívást gyönge ostromzár váltotta fel, melyet Zrinyi Ilona megfogyott készletei kiegészítésére használt. Ékszerei egy részét Strybe, Lengyelországba küldte, hol 4000 tallért kapott rájuk kölcsön.4 A nyár folyamán nem is történt nagyobb baj.5 De Buda visszafoglalása után nehéz napok virradtak Munkácsra és hős védőire. A töröktől, a ki Budát sem birta fölmenteni, nem várhattak többé segélyt. Csakhamar Carafa újra megkezdte a vivást s november 2-ikán felkérte a várat, mely esetre szabad távozást biztosított a benne levőknek.6 De Zrinyi Ilona tagadólag felelt, ámbár egyre nagyobb nehézségekkel kellett küzdenie. 1687 februárban Absolon Dániel és lessenyei Nagy Mihály utján Bethune varsói franczia követhez fordult s támogatását kereste. Akkor Radics András főkapitány s más tisztek vezetése alatt az őrség 12 zászlóalja gyalogból, 3 század karabélyosból, 3 lovas századból és 60 dragonyosból állt. Fizetésükre havonkint 4300 frt kellett. A katonákon kivül a városban és a várban nagy számú menekült nemesség volt s a fegyverfoghatók száma többre ment három ezernél.7 Eleség és lőszer szintén volt még bőven csak attól féltek, hogy ha a császáriak a lengyelországi útat elzárják, kifogyhat a lőpor. Ezenkivül a pénz is fogyatékán volt. Pénzt, utóbb meg papot kért a hitbuzgó, erősen katholikus asszony, Absolon utján Bethunetől, vagy legalább egy patert, ki az istentiszteletet végezze, mert őtet papjai elhagyták, mivel egyházi átokkal fenyegették.
Felmerült az az eszme is, hogy fiát, Ferenczet, a lengyel udvarba küldje. De csak az esetre akart tőle megválni, ha a lengyel királyi pártól s az országtól kezességet kap az utolsó Rákóczi sorsára nézve. E közben a helyzet mindinkább rosszra fordult s Absolon már (1687) ősszel jelezte Bethunenak, hogy a vár veszélyben forog. Fogytán volt minden, eleség, lőszer, kivált azonban pénz. Deczember 8-ikán maga Zrinyi Ilona jelenté Bethunenak, hogy végveszedelem fenyegeti, ha meg nem segítik. Fordult a lengyel királyi párhoz is. „Maga a kénytelenség erőszakolja reám, – irta – hogy alkudozásokat kezdjek, mitől mindig a legnagyobb mértékben idegenkedtem. De sem a vár őrség nélkül, sem az őrség zsold és élelem nélkül meg nem lehet.”8
Absolon Dániel.
Egykorú olajfestmény a Magyar Történelmi Képcsarnokban. Felirata: Daniel Absolon Kesmarkiensis Rerum Emerici Thökölyi apud Gallum et Turcaim Procurator expost Cancellarius
Levele azonban csak hónapok multán jutott rendeltetése helyére, mi közben meg kellett Carafával az alkudozásokat kezdeni. Nem hűtlenség, nem árulás,9 hanem a vaskényszerűség nyitotta meg Munkács kapuit a németeknek. Maga a vár úrnője kezdte meg a tárgyalásokat, melyekre Carafa széles körű felhatalmazást nyert az udvartól. Egyedűl tőle függött, hogy Zrinyi Ilonának megengedje, hogy a vár átadása után Magyarországban élhessen; ő azonban jobbnak találta, hogy Bécsbe költözzék. 1688 január elején kezdődtek a tárgyalások, melyek eredményét Zrinyi Ilona január 15-ikén hagyta jóvá. Az egyesség kegyelmet biztosított a várbelieknek, de Zrinyi Ilonának gyermekeivel Bécsbe kellett költöznie, honnan a császár engedélye nélkül nem távozhattak, ámbár máskülönben személyes szabadságuk élvezetében maradtak s az árvák megtartották vagyonukat. Január 17-ikén Munkács német kézben volt s a Thököly felső-magyarországi fejedelemségének utolsó nyoma is eltünt. Lipót király február 4-ikén erősitette meg a munkácsi szerződést. Az udvar elfogadott mindent, de azon határozott föltevéssel, hogy nem tart meg semmit. Rákóczi Ferenczet pappá, Juliannát apáczává akarta nevelni, az anyát meg kolostorba zárni. Mihelyt Carafa e szándékról értesült, valóban nem közönséges erélylyel követelte10 az egyesség lelkiismeretes megtartását. „Gondolják meg, – irta Bécsbe – ha megszegik a szerződést, senki sem fog többé a császáriak szavában bizni.11 Becsületem és adott szóm van benne lekötve” – mondotta. Kétségkivül neki is része volt abban, hogy az udvar tartózkodott a szerződés tervezett durva megszegésétől. Zrinyi Ilona egy bécsi apáczakolostorba költözött ugyan, de leányából nem neveltek apáczát s habár fiától elválasztották, ezt sem bujtatták szerzetes ruhába. Az élénk ifjú nagyon megtetszett a bécsieknek s mikor a császárnál tisztelgett, beszédet intézett hozzá. Csakhamar elválasztották ugyan anyjától, de nem erőszakolták olyan pályára, mely minden vallásossága mellett egész lényével ellenkezett.
Magyarország felszabadítása a török igája alól. (Emléklap az 1688-iki győzelmek alkalmából.)
Egykorú franczia rézmetszet után. Alján: C(um). P(rivilegio). R(egio). Ce Vend Paris Chez Vander Bruggen rue St. Jacque an grand magasin. – Ernst Lajos gyűjteményének példányáról
Az 1688-iki év elején a magyar államterületből a Duna-vonal Belgrádig a császáriak kezén volt s a Duna-Dráva vidéke teljesen felszabadult, ámbár Székes-Fejérvár, Szeged és Kanizsa még török kézen maradtak. Szigetként emelkedtek ki a felszabadult területből s minthogy el voltak zárva Törökországtól, bukásuk csak idő kérdése lehetett. Éhséggel, nem pedig fegyverrel igyekeztek őket megvenni s ostromzárolásukra szorítkoztak. Ellenben a Tisza és Erdély közt még nagy, összefüggő területek a Körös-Maros földje, Várad és Temesvár fővárakkal maradtak török kézen. Hogy ezt is elzárják segélyforrásaitól, immár a háborút a Száván tulra igyekeztek áthelyezni s az 1688-iki hadjárat főczéljáúl Belgrád megvételét tüzték ki. Károly herczeg azonban csakhamar nehéz betegségbe esett s nem vehette át a fővezényletet. Ez az ifjú Miksa Emánuel bajor választóra maradt, ki mellett ismét megjelent a táborban a „vörös” király, a jeles Lajos badeni őrgróf. Még a nagy müveletek megindítása előtt megnyitotta kapuit Székes-Fehérvár, mig Lippa, Lugos, Karánsebes az Erdélyből működő hadak kezébe került. Maga a bajor választó augusztus 7-ikén kelt át a Száván s erős ostrom után szeptember 6-ikán rohammal megvette12 az ősi Nándor-Fejérvárt. Erre Szendrő és Galambócz is kezébe került, mig Lajos őrgróf Boszniában tett hóditásokat, magyar földön meg Sziget vára adta meg magát.
Ez eredmények Európaszerte lelkesedést keltettek s általános volt a hit, hogy ütött az európai török uralom utolsó órája, mert a császári hadak útja immár egész Konstantinápolyig nyitva áll. XIV. Lajos franczia királyt sokfelől ostromolták, csatlakozzék a császárhoz, vegye ki a zsákmányból a maga részét s első sorban Egyptomot, esetleg Kis-Ázsiát és Palaestinát szállja meg. A franczia politika azonban már is sokallotta a császári fegyverek sikereit. Attól kezdett félni, hogy a Habsburgok keleten oly mérhetetlen hatalomra tesznek szert, melylyel Francziaország nem lesz képes megmérkőzni. A bécsi ministerek csakugyan nagyon elbizakodottan kezdték magokat viselni; XIV. Lajosnak még apróbb kivánságait is elutasították azon többé kevésbbé nyilt fenyegetéssel, hogy a császár békét köt a szultánnal s egész hatalmát ellene fordítja. Lajos joggal félt a török békétől s hogy a szultánt felbátoritsa, a háboru folytatására ösztönözze, 1688 szeptemberben a német birodalomba tört. Ezzel a nemzetközi helyzet gyökeresen megváltozott. Lipót császár a töröknél is jobban gyűlölte Lajost s minden áron meg akarta alázni. Mig Buonvisi nuntius azt ajánlotta, hogy a császár a Rajna mellé csak 20,000 embert küldjön, a többivel meg a legnyomatékosabban folytassa a keleti háborút, Lipót kijelentette, hogy békét köt a törökkel, mert a nagyvezér még Belgrád ostroma előtt értesítette, hogy a béke ügyében követséget küld hozzá. A császár nyugati szövetségesei, spanyolok, hollandiak, egyes német fejedelmek szintén sürgették a törökkel való megbékélést s egyedűl Buonvisi fáradozott azon, hogy a török követséget Bécsbe se bocsássák. De a követség 1688 végén megérkezett, csakhogy időközben a portán óriási változások álltak be. IV. Mohammed szultánt megfosztották a tróntól s helyére öcscsét, II. Szulejmánt ültették, kit a fejetlenség, mely birodalmában elharapózott, nagyon békéssé tett. Lipót fölkérte tehát keleti szövetségeseit, Lengyelországot és Velenczét, küldjék el meghatalmazottaikat a béketárgyalásokra, melyek 1689 februárban tényleg megkezdődtek.
II. Rákóczi Ferencz gyermekkori arczképe.
Egykorú festmény ugyanott
Lipót azt követelte, adja át a szultán a még kezén levő magyar várakat, s mondjon le Erdélyről, Boszniáról és Szerbiáról. Messze menő kivánságokat emeltek a lengyelek és velenczeiek is, mert bécsi diplomatiai körökben meg voltak győződve, hogy a török követség fel van hatalmazva minden áron békét kötni. Másrészt a brandenburgi és hollandi követek a legbuzgóbban fáradoztak a béke érdekében, hogy a császár a francziák ellen fordithassa13 egész erejét. A török követség azonban épen nem volt hajlandó a súlyos feltételeket elfogadni s így Lipót, minthogy a francziával megbékélni nem akart, a törökkel meg nem tudott, egyszerre kétfelé, a nyugaton és, a keleten volt kénytelen hadakozni.
Az 1689-iki év a legszélesebb keretü világháborúban találta Európát. Irországtól a Deneperig, Spanyolországtól Hollandiáig, Olaszországban, a Rajnánál, a Dunánál és a tengereken folyt a véres küzdelem a legkülönbözőbb népek és államok között. A császár két hatalmas szövetség élén állt. Az egyik Francziaország, a másik a török birodalom ellen irányult. Az egyikben a spanyol és angol királyok, a hollandi köztársaság, a savoyai herczeg, számos német fejedelem, a másikban Lengyelország, a velenczei köztársaság s egyik-másik német fejedelem támogatták. A nemzetközi helyzet e sajátszerű alakulása viszont közel hozta egymáshoz XIV. Lajost, a legkeresztényibb királyt és a szultánt, a kereszténység örökös ellenségét. Csakhogy a szultán 1689-ben lanyhán folytathatta a háborút, mert a hadsereg örökös lázongásain kivül Kis-Ázsiában hatalmas fölkelés bénította meg.
Nándor-Fejérvár ostroma.
Nypoort egykorú metszete után. Feigius János Konstantin id. művéből
A török ellen működő fősereg vezére ez évben a 34 éves Lajos, badeni őrgróf volt, a ki évek óta sikerrel kűzdött a magyar harcztéren. Katonái szerették s föltétlenűl biztak benne; azt mondták róla, hogy szerencséje megfelel bátorságának. Lajos őrgróf augusztusban kezdte az előnyomulást s Szerbia egész területét meg akarta hódítni. Megverve egy nagyobb török-tatár hadat, levonult Nisig, ott szeptember 24-ikén a törököt újra tönkre verte s a Dragoman-szorosig üldözte. Nis várát megvéve egész Ó-Szerbiát, másrészt meg Viddint szállta meg, hogy a Dunát Nikápolyig biztosítsa s a törököt teljesen elzárja Magyar-Erdélyországtól és Havasalföldétől. Seregének egy része a Balkán nyugati vidékeire, Novi-Bazár s Albánia földjére, maga meg Havasalföldére vonult, melyet a császárnak meghódoltatott s Erdélyen át tért vissza Bécsbe. Sikerei meseszerűek voltak s Szerbiában Nis, a Dunánál Viddin, Albániában Prisztina jelezték a császár hódításainak új határpontjait. A császári politikának valóban káprázatos kilátásai nyiltak. Olyan tervek, melyek egy évtizeddel azelőtt őrült agyrémeknek látszottak, immár megvalósultak s csak a Habsburgoktól függött, hogy az egész Balkán-félsziget urai legyenek és Konstantinápolyig nyomuljanak.
De a császári udvarban nem volt érzék magas szárnyalású tervek iránt. Ott az apró emberek, a törpe szellemek adtak irányt, kiket elvakított a francziák iránti düh és gyűlölség. Hogy XIV. Lajos néhány határszéli német várost meg ne kapjon, az udvar feláldozott mindent s veszni hagyta évek véres munkájának gyümölcseit. Lajos őrgróf nyomban figyelmeztette a császárt, hogy roppant hódításait csak igen nagy hadsereg tarthatja meg s ha ilyen hadat kiállítani nem képes, jobb e hódításokat elhagyni s a csapatokat a Duna- és Száva-vonal védelmére összpontosítani, valamint Erdélyt biztosítani, melynek katonai jelentőségét különösen hangsulyozta. Akadtak ugyan egyesek Bécsben is, kik megismerték a keleti események világtörténelmi fontosságát. Gróf Jörger Quintin minister irásban tett előterjesztést Lipótnak s csoportosítva az érveket, melyek a háború folytatása ellen és mellett szólanak, azon eredményre jutott, hogy a császár Magyarországon kivül elnyerheti a keleti császárságot, megszerezheti a görög birodalmat s talán újra egyesitheti a keleti és nyugati kereszténységet. Nyomatékosan kell tehát a háhorút folytatni, hisz a császári had a konstantinápolyi útnak felét14 már is megtette. „Kitárvák – mondotta később az alsóausztriai tartománygyűlésen – a görög birodalom kapui, Magyarország, Horvátország, Szlavonia felszabadult; Oláhország császári uralomnak van alávetve.”
Lajos Vilmos badeni őrgróf.
Schenk P. egykorú metszete Clostermann festménye után. Ő Felsége hitbizományi könyvtárának példányáról
Csakhogy süket füleknek beszélt. A többi ministerek, a spanyolok s a császár nyugati szövetségesei ismét teljes erővel azon fáradoztak, hogy a szultánnal béke köttessék. A török követség még mindig Bécsben volt s folytatta a tárgyalásokat. Lipót ekkor a magyar korona melléktartományaiképen Erdélyt, Havasalföldet, Moldvát, mely úgyszólván Magyarország szive, Boszniát, Szerbiát és Bulgáriát15 követelte. Egy ideig a török megbizottak nagyon engedékenyeknek mutatkoztak. 1689 november 29-ikén azonban azon kijelentéssel lepték meg a császáriakat, hogy csak úgy köthetnek békét, ha Lipót kiadja Belgrádot s a Száván túli összes hódításait. Ezzel ismét el volt vetve a háború koczkája s a török egyáltalán nem akart többé békélni. Másrészt 1689 augusztus hó 12-ikén meghalt XI. Incze pápa, ki sok millióra menő hadisegélylyel támogatta az udvart, mig utóda, VIII. Sándor kevésbbé volt bőkezű. Buonvisi nuntius szintén eltávozott Bécsből, hol tehát az udvar apró emberei egyedűl maradtak s szabadon gazdálkodhattak. Buonvisi egész az utolsó pillanatig azon fáradozott, hogy Lipótot a magyarok iránt emberségesebb eljárásra birja. Égre-földre kérte, könnyítsen keserű sorsukon s legalább a rajtuk garázdálkodó zsoldosokat fékezze meg. A nuntius előre megjósolta, hogy a porta újra előtérbe lépteti Thökölyt s a magyarok támogatását fogja keresni. Még 1689 tavaszán figyelmeztette a császárt, hogy Erdély veszélyben forog, mert „a türhetetlen zsarolások” a török karjaiba hajtják. Magyarország – mondotta – szintén a legnagyobb mértékben el van keseredve, s ha Thököly ott újra megjelenik, ismét nagy lesz a baj, melyet csak a magyarok előzetes megnyerésével lehet elháritani. De Lipót e bölcs intésre egy pár semmit sem mondó szóval felelt s mikor Buonvisi, ki rég elvágyódott a bécsi ministerek sivár köréből, végre eltávozott, az udvari politika szabadon érvényesülhetett s megtermé a maga áldatlan gyümölcseit.
A mit császári hadvezérek lángelméje szerzett, azt a császári ministerek képtelensége vagy egészen feláldozta vagy a legkomolyabb veszélynek tette ki, mert az 1689. év folyamán a portán ismét emlékezetes fordulat állt be. Egy hatalmas egyéniség, Köprilizade Musztafa lett a nagyvezér. Az ő programmja a háború volt, kevésbbé azért, mert a francziák buzdították, hanem főleg azért, mert bizott a török birodalom életerejében, melyet fejleszteni, szervezni igyekezett. Nem lelkesült XIV. Lajosért, de készségesen elfogadta a segélyt, a pénzt és a jó tanácsot, melyet nyujtott. A fősúlyt mégis a saját erejére fektette s buzgón szervezte újjá a török hadsereget, gondoskodott tüzérségről, hajórajról, s a háború más eszközeiről. Szigorú, lelkiismeretes, takarékos ember volt. Hogy a költségeket előteremtse, nemcsak a szultán, hanem a maga arany-ezüst edényeit is pénzzé verette. Figyelme mindenre kiterjedt s még a Balkán-félsziget keresztény lakosságának terhein is könnyített, hogy a császáriaktól elvonja. Ismerte Thököly értékét s tervezgetéseiben fontos szerepet jelölt ki neki. A nyáron nagyobb sereggel Erdélynek akarta indítani, mig a saját feladatává Belgrád s a Száván túli föld visszafoglalását tüzte ki. Nyomban 1690 elején a téli időjárás daczára munkához látott s az Ó-Szerbiában és Albániában levő kisebb császári őrségeket igyekezett megsemmisíteni vagy elűzni.
Műveletei kedvező kilátások közt indultak meg s hadai Prisztina vidékén csaknem az utolsó emberig lekaszabolták a 3500 főnyi császári sereget. Ezzel Prisztina és Novibazár ismét török kézbe került, sőt a németek Havasalföldéről is Erdélybe kényszerültek huzódni, mert oláhok és Balkánszlávok hamar megelégelték a császári uralmat. Belgrád elfoglalása eleinte benyomást tett ugyan reájuk s a szerbek azt hitték, hogy ütött szabadulásuk órája. Még a magyar területen élő ráczok is visszakészültek ősi, hazájukba, s a császári kormány most már igénybe vette Brankovics Györgyöt, ki az 1663–1664-iki háborúban a szerbek fellázítására ajánlkozott. Csakhogy Brankovics nem a császár, hanem a saját érdekében dolgozott úgy, hogy Lajos őrgróf kénytelen volt őt fogságra vetni. Másrészt a császári tábornokok és katonák a Balkán-tartományokban ép úgy garázdálkodtak, mint Magyarországon s hamar elkedvetlenítették a lakosságot, mely azt a tapasztalást tette, hogy a török uralom enyhébb, mint a szabadító németeké. Ehhez járultak a vallásos mozzanatok. Az udvar keleti politikája lényegileg egyoldalú valláspolitika volt. Némi kimélettel s a lakosok vallására való tekintettel millió és millió szivet, egy egész világot meghódíthatott volna. Az egész Balkán a Habsburgoké lett volna, ha a bécsi udvart nagy állampolitikai szempontok, nem pedig vallásos vakbuzgalom vezetik. Lipót király már 1687 szeptember 6-ikán kiáltványt intézett Bosznia lakóihoz, fogjanak fegyvert s csatlakozzanak hadaihoz. 1690 április 6-ikán az összes Száván túli tartományokat fölkelésre szólította. Csakhogy ekkor a délszlávok már megismerkedtek a német kormányzattal, s midőn a török ugyanez időben megtámadta és kiverte a császári hadakat, a délszláv lakosság épen nem sietett segitségükre s a császári uralom rohamosan összeomlott. Különösen az orthodox papság rettegett az udvar és Velencze katholizáló törekvéseitől s egyenesen a törököt támogatta a németek ellen. Dénes, az elűzött konstantinápolyi patriarcha Athos hegyéről az orosz czárhoz fordult: „minden jámborok, a szerbek és bolgárok, a moldvaiak és oláhok – irta neki – várják országotokat; ne aludjatok, keljetek fel, hogy megmentsetek bennünket.” Az oláh vajda s egyes szerb főpapok szintén esdve kérték a czárt, szabadítsa meg őket a császár katholikus uralmától.16 A Balkánszlávok készségesen meg is hódoltak a töröknek, midőn ez a németeket kiűzte. Csupán egy csekélyebb töredéke a szávántúli lakosságnak foglalt Csernojevics Arzén pétyi (ipeki) patriarcha alatt a császáriak mellett állást. Noha ezek Csernojevicsnek és hiveinek sem sok hasznát vették, a patriarcha a török bosszújától félt s valami 70–80,000 emberrel magyar földre menekült azon reményben, hogy a császáriak csakhamar újra győzni fognak, mire visszatérhet szülőföldjére. Nem az összes szerbség vándorolt ki, hanem csak a compromittáltabb rész, mig a nép zöme megmaradt ősi lakóhelyén. A menekültek családostól, feleségükkel, gyermekeikkel jöttek s fegyveres aránylag kevés volt köztük. Lajos őrgróf még ezeket is „hasztalan rácz csőcselék”-nek nevezte, mely csupán pusztítani tud.17