Eugen savoyai herczeg.
Egykorú metszet után. Bubics püspök gyűjteményének példányáról
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
A rysvicki béke. Az 1697-iki hadjárat. Eugen haditerve. A boszniai vállalat. A felvidéki parasztlázadás. Musztafa szultán második hadjárata. A zentai csata. A béketárgyalások. Paget angol követ. Az uti possidetis elve. A nemzetközi viszonyok. A karloviczi békecongressus. A résztvevő hatalmak követei. A congressus szabályai. A tanácskozások megkezdése. Az erdélyi kérdés. A béke szerződés. A karloviczi béke jelentősége. A török uralom vége Magyarországon.
Mikor Eugen herczeg a magyar hadak főparancsnoka lett, a nyugati harcztéren békés fordulat állt be s a császár és szövetségesei Ryswickben már megkezdték a tágyalásokat XIV. Lajossal. A béke októberben meg is köttetett, de azért a franczia politika a portát folyton harczra buzdította, hogy Lipót császár keleten továbbra is el legyen foglalva. A szultánt mult évi sikerei csakugyan nagyon harcziassá tették s noha Ázsiában lázadással kellett küzdeni, vagy 100,000 főnyi hadat gyűjtött, melyet ismét személyesen akart Magyarországba vezetni. Ellenben a császár szivesen megbékélt volna a portával, mert egyre bizonyosabbá lett, hogy II. Károly spanyol király napjai megszámlálvák s igy az ötven év óta kilátásban álló spanyol örökség végre csakugyan megnyilik. De mivel a porta békélni nem akart, a császárnak meg kellett tennie hadi készületeit. Eugen herczeg, ámbár véglegesen csak júius 5-ikén neveztetett ki fővezérré, a sereg szervezésében kezdettől fogva buzgó részt vett. Mielőtt a döntő hadműveleteket megindította, Boszniában akarta a drávai hadtestet foglalkoztatni, mert kémei lehetőnek mondották, hogy a császári csapatok, ha kora tavasszal betörnek, rajtaütéssel megvehetik az erős Bihács várát. A hadtest útra is kelt s azon parancsot kapta, hogy feladatát Boszniában mielőbb megoldva a fősereghez térjen vissza. Eugen herczeg mennél nagyobb sereggel akarta a döntő műveleteket megkezdeni s aldunai táborában igyekezett a rendelkezésére álló csapatokat mind összpontosítani. Oda rendelte a boszniai hadtesten kivül a Rabutin gróf vezetése alatti erdélyi hadtestet, a felsőmagyarországi ezredeket s az idegen, szász, brandenburgi és dán segélyhadakat.
Csakhogy a sereg összpontosítására irányuló terveit gyökeresen fölforgatták az események. Mikor Eugen július 12-ikén a kolluti (Bács-Bodrog megye) táborba érkezett, ott 55,000 ember helyett alig 30,000-et talált A boszniai hadtest vállalata meghiúsult, mert Bihácsot nem lehetett rajtaütéssel megvenni. Azt ostrom egy hónapig elhuzódott s végűl is meddő maradt. Igy ez a hadtest csak augusztus 13-ikán érkezett a fősereghez. A felsőmagyarországi csapatok, sőt részben a külföldi segélyhadak sem csatlakozhattak idejében hozzá, mert a felvidéken hatalmas parasztlázadás1 tört ki, mely oda kötötte a katonaságot.
Eugen savoyai herczeg.
Egykorú metszet után. Bubics püspök gyűjteményének példányáról
A vallásűldözés, a roppant adóteher, a németek zsarolásai végre fölkelésbe sodorták a parasztságot, melyet Thököly egykori katonái és hivei is bátorítottak a fegyverfogásra. A mozgalom július 1-én Sátoralja-Újhelyen egy vásár alkalmával tört ki, midőn a vásárosok összevesztek a zsaroló németekkel s a küzdelemben mind levágták őket. E vásári verekedésből nagy felkelés lett, mert a parasztság messze földről özönlött a mozgalom vezetőihez, Tokaji Ferenczhez és Szalontay Jánoshoz, kik Thököly kapitányainak nevezték magokat. Mellettük vitézkedtek Pataki Gergely, régebben a pataki fölkelők vezére, Kiss Albert, Bajusz Gáspár „kapitány”, pataki lakos, az „ezüst orrú ember”, a tokaji Bakos, Esze Tamás és Kabai Márton elüzött protestáns pap. Csupa jobbágyok vagy szegény nemesek, kik együtt szenvedtek és éreztek a köznéppel. A felkelők Újhelyről Sárospatakra törtek s az ottani német őrséget is lekaszabolták, azután megvették Kálló városát, sőt a fontos Tokaj várát is. A felvidéken állomásozó német hadak épen akkor voltak indulófélben. De ott marasztalták s a lázadók ellen alkalmazták őket, kik csakhamar két helyen is súlyos vereséget szenvedtek. Minthogy hire járt, hogy a szultán Felső-Magyarországba fog nyomulni, a mozgalom az udvart és Eugen herczeget nagyon aggasztotta. Gyors elfojtását sürgették tehát s e czélból a külföldi segély hadak, Vaudemont herczeg lovassága, a bradenburgi, később a dán csapatok, melyek mind útban voltak Eugen herczeg tábora felé, valamint Pálffy János és Koháry István hajdúi Felső-Magyarországba rendeltettek. Vaudemont herczeg július 16-ikán érkezett Tokaj alá, melynek védműveit igen jó karban ialálta. De a fölkelőknek nem volt szervezetük, s némi harcz után július 19-ikén kiszöktek Sárospatakra. Július 20-ikán a németek e várat is megvették, s a felkelők egy része július 20-ikán éjjel a szalánczi hegységbe menekült, Tokaji és Kabai pedig elfogatott. Kabait kötözve vitték Vaudemont herczeg elé, ki a legiszonyúbb kinzással fenyegette. A fogoly nyugodtan felelte neki „édes a hazáért meghalni”!2 Nem végezték ki, hanem Tokajival külföldre küldték. Mindketten sok évi raboskodás után idegen börtönben haltak meg. De itthon is megteltek a tömlöczök. Eger, Szeged és más várak tele voltak foglyokkal s Eugen herczeg július 30-ikán azt sürgette, küldjék táborába, hogy gályamunkára használja őket. Augusztus végén a mozgalom a hegységben újra fellángolt, s Nigrelli tábornok a dán segélycsapatokat még ekkor sem bocsáthatta a fősereghez. Bécsben kegyetlen szigorral igyekeztek hatni s elrendelték, hogy „minden gonosztevőt felakaszszanak, vagy felnyársaljanak, mert e csőcselékre a jó indulat és a kegyelem nincs hatással”. Másrészt a vármegyéket mozgósították a fölkelők ellen, kiknek helyzete a hegységben a tél közeledtével csakugyan tarthatatlan lett. Egy részük Temesvárra tört tehát magának útat, mig a másik rész Thökölytől vett értesítés alapján Szalontay János vezetése alatt Mármaroson át Moldvába vergődött el, hol Thököly megbizotta, báró Orlay Miklós, várta s kemény téli időben Havasalföldén át Thökölyhez kalauzolta őket.3 Igy a mozgalom vérbe fojtatott ugyan, de csaknem két hónappal késleltette a Eugen herczeghez rendelt hadak megjöttét. Sőt a lázadás miatt Rabutin Erdélyből mozdulni sem akart s ő is nagyon megkésve egyesült a herczeggel, ki a kolluti táborból július 18-ikán Péterváradra indult. Ott vette a hirt, hogy a szultán Belgrádhoz közeledik. Hogy szemmel tarthassa, egész Kovilig előnyomult tehát, hol augusztus 5-ikén tábort ütött. Öt nappal később a szultán csakugyan Belgrádba érkezett. A Dunán is, a Száván is hidat veretett, úgy hogy nem lehetett tudni, a Temesközbe, vagy a Szerémségbe akar-e törni. Eugen herczeg lángelméje minden eshetőséget számba vett. Első sorban Péterváradot helyezte védhető állapotba, hogy ő maga seregével, ama vidékre siethessen, melyet a szultán meg fog támadni. A török hadi tanács e közben azt határozta, hogy a Dunán kell átkelni, Temesvárt eleséggel ellátni, Thökölyt pedig a Maroshoz küldeni. Augusztus 19-ikén a szultán főserege Pancsovánál csakugyan átkelt a Dunán, ellenben a had egy másik része Titelt fenyegette. Igy igyekezett Eugen herczeget Titelnél lekötni, miközben a szultán a Marosnak s Felső-Magyarországnak vonult volna. Eugen herczeg azonban azonnal megismerte a török szándékát s Titelnél hagyva egy hadosztályt, maga Szeged felé indult, hogy szemmel tartsa a szultánt, esetleg átkelkessen a Tiszán s megvédje a Marosvonalat. Útközben óvatosságból Zentánál megállt, hogy az esetre, ha a szultán főserege még sem a Marosnak nyomulna, hanem Titelt támadná meg, ott hagyott hadtestét megsegíthesse. Csak itt csatlakozott hozzá augusztus 26-ikán Vaudemont, szeptember 1-jén pedig Rabutin. Csakhogy e közben Titel török kézbe került s az ellenség, átkelve a Tiszán, Pétervárad ellen nyomult. Erre Eugen szeptember 2-ikán a Tiszától ismét a Dunához sietett, s szeptember 6-ikán éjjel apró csatározások közben Péterváradhoz ért. Csak ezt várta a szultán. Alig hogy megtudta, hogy a császári had Péterváradhoz tért vissza, újra a Tiszának fordult s a folyó jobb partján a védtelenűl hagyott Szegedet igyekezett elérni. A szultán e műveletéről a legelső hirt Deák Pál (igy nevezi a herczeg, igazi neve Mihályi Pál deák) ezredének egy huszárja hozta a táborba,4 mire Eugen herczeg bármennyire ki volt serege fáradva, szeptember 9-ikén a török után indult s másodszor tette meg az utat a Dunától a Tiszához. Másnap annak is neszét vette, hogy a török ismét partot akar cserélni s Zenta alatt hidat veret a Tiszán. Eugen utána sietett s szeptember 11-ikén az egész had 12 oszlopban teljesen harczkészen menetelt előre. Minél közelebb ért Zentához, annál több török portyázóval találkozott. A véletlen úgy akarta, hogy a huszárok egy pasát ejtettek foglyúl, kit a herczeg menet közben kihallgatott s kitől megtudta, hogy a szultán Thököly tanácsára Szeged ellen indult ugyan, de Zentánál megváltoztatta szándékát. Hidat veretett s a Tisza balpartjára tért át, hogy Felső-Magyarországba, vagy Erdélybe törjön. A pasa elmondotta azt is, hogy a szultán és a lovasság egy része már a balpartra költözött át, ellenben a gyalogság még a jobb parton áll s a hidfő körül erősen elsánczolta magát. Hogy tiszta képet nyerjen a helyzetről, a herczeg maga állt a lovasság élére s nehány ágyúval előre vágtatott. Zentához közeledve saját szemével látta, hogy a pasa közlései megfelelnek az igazságnak. Zenta községtől délnek valami 2000 lépésnyire 60 hajóból franczia mérnökök által kitünően szerkesztett hid kapcsolta össze a Tisza két partját: A hidfőt mindkét oldalon mély árkok, földsánczok és erős szekérvár védték. Ezenkivül a tábor körül széles ivalakban még egy hatalmas külső sánczvonal huzódott. Csakhogy ez befejezetlen maradt s egy helyen valami 700 lépésnyi hosszú hézagot mutatott. A Tisza ott, hol a hid állt, valami 350 lépésnyi széles volt, szakadozott, néhol meredek parttal. Zenta községgel szemben, melyet a török fölperzselt, ütött tábort a török sereg az a része, mely már átkelt a folyón. A jobbparti sánczokban állt az egész gyalogság, valamint a lovasság és tüzérség egy része. A hidon roppant volt a tolongás, mert a török időközben szintén értesült az ellenség közeledtéről. A nap már hanyatlóban volt, midőn Eugen herczeg a helyzetet áttekintette. Villámgyorsan határozott. Fel akarta használni a pár órai időt, különben az egész török had a túlpartra jutott volna s ezzel kisiklik körmei közül. Alighogy a hátramaradt gyalogság utólérte, a herczeg megtette intézkedéseit a támadásra. Félkörben karolta át a török hadállását, s a két szárny egész a Tiszáig hatolt. Kétségbeesett küzdelem támadt, melyben a török teljesen fejét vesztette. A nagyvezér a túlpartról visszarendelte a lovasság egy részét, mire a hidon olyan roppant tolongás támadt, hogy a két part közötti közlekedés egészen megszünt. E közben a császáriak valósággal megkerülték a török jobbszárnyát, hátban támadták meg, elzárták a hidtól is úgy, hogy a jobb parton maradt hadaknak nem volt hová visszavonulniok. 2000 ember kivételével mindnyájan ott vesztek az iszonyú mészárlásban, melynek csak a sötét éjszaka vetett véget. „Maga a nap sem akart előbb lenyugodni, – irja jelentésében Eugen herczeg, – mig ragyogó szemével felséged fegyvereinek teljes diadalát végig nem nézhette.” 20,000 török holttest hevert a sánczok közt, 10,000-nél több fult a Tiszába, a nagyvezér, a janicsár aga, négy más vezér, 13 pasa, töméntelen főtiszt vesztette életét. Csak másnap lehetett a zsákmány óriási nagyságát áttekinteni. 7 boncsok, 423 zászló, a birodalmi pecsét, melyet a nagyvezérnél találtak, 80 ágyu, töméntelen lőszer, más hadi készlet, eleség, marha jutalmazta a diadalt. Minthogy a tiszai hid is a császáriak kezébe került, 12-ikén reggel a huszárok átkeltek a tulsó partra, hol már nem volt ellenség, mert serege romlásának láttára a szultán és lovasai vad futásban siettek Temesvárra.5
A zentai csata.
Eisenhut Ferencz eredeti festménye Zenta város tulajdonában
Igy az 1697-ki hadjárat a török döntő vereségével végződött. Eugen herczeg Temesvár ellen akart ugyan még nyomulni. De a vár Belgrádból nagy számú őrséget kapott s minthogy ostroma sokáig huzódott volna, a herczeg inkább a Szávához ment, Boszniába tört be s egész Szerajevoig nyomult, honnan novemberben tért vissza. Ezzel befejezte a hadjáratot, sőt az egész véres tizenöt esztendei háborút is. 1698-ban Eugen herczeg ismét megjelent ugyan a Temesközben, de ez az év már nem a háború, hanem a béketárgyalások éve volt.
A teljesen kimerült szultán 1698 januárban végre igénybe vette Paget lord angol követ annyiszor felajánlott közvetítését, s kész volt a tényleges birtokállomány alapján tárgyalásokba bocsátkozni. Áprilisben végérvényesen megtette az ide vonatkozó nyilatkozatot, melyet a császár és Velencze el is fogadtak a tárgyalások alapjáúl. Ellenben Lengyel- és Oroszország folytatni kivánták a háborút. A bécsi cabinet mindent elkövetett tehát, hogy békére birja őket. Lipótot főleg az tette oly békülékenynyé, hogy II. Károly spanyol király halála küszöbön állónak látszott, Anglia pedig kijelentette, hogy csak az esetre szövetkezhetik újra a bécsi udvarral, ha ez előbb megköti a török békét. Lipótnak békülnie kellett tehát s Nagy Péter czárt, ki júliusban Bécsben járt, csakugyan rávette, hogy a tárgyalásokra elküldje megbizottait. Ellenben Ágost lengyel király még sokáig ellenkezett s csak a pápa unszolásának, valamint a másik három szövetséges fenyegetéseinek engedett. E közben eltelt a nyár s csak ősszel volt a nagy békecongressus öszszejötte elvileg biztosítva. De új nehézséget okozott a kérdés, hol tartsák a congressust, mert a szultán idegen földön tárgyalni nem akart. Végre abban állapodtak meg, hogy a tanácskozások a magyar-török határszélen, a Szerémségben, az akkor romban levő Karlovicz város közelében tartassanak. Itt azonban egész kis sátortábort kellett berendezni a meghatalmazottak, nagy számú kiséretük, szolgaszemélyzetük, s a császári és török részről kirendelt katonai őrség számára. Karlovicz romjaitól nyugatra épültek a fabarakok. Mindegyik követ külön barakot kapott s a szövetségeseké egy csoportban állt. E csoporttól megfelelő távolságban volt a nagy tanácssátor, mely mellett a két közvetítő, az angol és németalföldi követek fasátrai emelkedtek. A két követ mellé császári és török diszőrség rendeltetett. A tanácskozó baraktól jó távol, mintegy félórányira épültek a törökök sátrai, melyek mind lehetőleg kényelemmel s diszesen rendeztettek be. Csakhogy mikor készültek, senki sem képzelte, hogy a tanácskozások a télen át is elhuzódnak. A hideg beálltával a követek sokat szenvedtek tehát, sőt a szolgaszemélyzetből többen meg is fagytak.6
A zentai ütközet.
Egykorú metszet után. Az országos képtár 1032. számú példányáról
A keresztény követek hajón október 14-ikén érkeztek Péterváradra, a törökök meg ugyanaz nap Belgrádba. Október 19-ikén a Duna és Száva közötti területen kihirdették a fegyverszünetet, mire a követek a sátortáborba költöztek át. Legelsőnek Wosnyzin Bogdanovich Prokop, a czár bécsi követe jelent meg. Meglehetős gőgösen lépett föl s eleinte durván bánt a törökökkel. Később azonban titkos érintkezésben állt velük, sőt pénzzel igyekezett őket rávenni, húzzák-halasszák az eldöntést, mig a spanyol örökösödési háború ki nem tört, mikor azután sokkal kedvezőbb feltételeket kaphatnak a császártól.7
Lengyelországot Malachovszki Szaniszló poseni palatinus, Velenczét Ruzini Károly bécsi követ, a szultánt Rami efendi és Maurocordato tolmács képviselték. A congressus legkiválóbb egyénisége azonban Paget Vilmos lord volt, ki Colyer Jakabbal a két közvetítő hatalmat, Angliát és Németalföldet képviselte. Colyer fiatal ember volt, de jól tudott törökűl s a porta bizalmát birta. A jóval idősebb Paget, a congressus vezéralakja, a keleti és nyugati diplomatia ügyeit alaposan ismerte s mindvégig okosan, tapintatosan vitte közvetítői tisztét. Minthogy évek óta a béke megkötésén fáradozott, a török nem kételkedett törekvései őszinteségében s sokat adott szavára. Lipót császár két katonát küldött meghatalmazottúl congressusra. Az egyik gróf Oettingen Farkas volt, a császár gyermekkori játszótársa s később is állandó kegyencze. Tehetségtelen, konok ember volt, makacsúl ragaszkodott véleményéhez, noha a török ügyekben minden jártasságot nélkülözött. Kinevezése általános csodálkozást keltett, mert addig soha diplomatiai ügyekkel nem foglalkozott s még olaszúl sem tudott, noha leginkább e nyelven folytak a tárgyalások. Ez utóbbi hiányát pótolta ugyan gróf Schlick Lipót, de máskülönben ő is jelentéktelen ember volt. Szerencsére segédűl, titkárúl, úgy szólván tudományos tanácsadóúl, gróf Marsigli Lajos ezredest adták melléjük. Nagy eszű, ritka műveltségű egyéniség, ki alaposan ismerte Törökországot s már az előbbi béketárgyalásokban is részt vett. Főleg földrajzi szakismereteivel tett kitűnő szolgálatokat a két meghatalmazottnak. Noha Magyarország legfontosabb életérdekeiről volt szó s még az 1681-iki törvény kötelességévé tette, Lipót király egyetlen egy magyart sem küldött Karloviczba, a hol általában nem mint király, hanem mint császár akart szerepelni.
Eugen savoyai herczeg.
Egykorú metszet után. Bubics Zsigmond gyűjteményének példányáról
Mintáúl a karloviczinak mindenben a ryswicki congressus szabályai és gyakorlata szolgáltak s a tárgyalások nem együttesen az egész békeszerződésről, hanem külön-külön, folytak mindegyik szövetséges fél s a török közt. Külön alkudoztak tehát a császári, a velenczei, az orosz és a lengyel meghatalmazottak a törökkel, de mindegyik a két közvetítő állam képviselője részvételével. Ennek megfelelően már eleve határozatba ment, hogy a végeredmény ne egy közös szerződésbe foglaltassék, hanem mindegyik fél külön szerződjön a törökkel, s alapúl, kiinduló ponttal a congressus megnyitásakor fennálló tényleges birtokállomány szolgáljon. Mint minden congressus, ez is etiquette-kérdésekkel kezdődött, melyek elintézése után a keresztény követek november 2-ikán, a törökök november 7-ikén irásban átadták a két közvetítőnek óhajaikat. November 13-ikán tartatott az első ünnepélyes értekezlet, mire naponkint rendesen délelőtt tiz órától délután fél háromig folytak a tanácskozások s összesen 36 ülés volt, mert óriási munkáról, a török birodalom mérhetetlen területeinek felosztásáról, száz és száz mértföldnyi határvonalak szabályozásáról volt szó.
Gróf Oettingen Farkas.
Egykorú metszet után. Eredeti példányról
A császári és a török meghatalmazottak tárgyalásai eleinte nagy nehézségbe ütköztek. Török részről azzal álltak elő, hogy Erdély régi állapotába helyeztessék vissza, vagyis újra fejedelmet kapjon, a ki a császárnak és a szultánnak egyaránt hűbérese legyen. Később elejtették ugyan e kivánságot s csak azt akarták, hogy a császár némi adót fizessen Erdélyért a szultánnak. De Paget lord kiverte fejükből e bogarat is, mire a tárgyalások gyors lefolyást vettek, mert egy másik fontos kérdésben, Temesköz hová tartozása körül a császáriak tettek engedményt. E terület nehány határszéli hely kivételével török kézben maradt a háború folyamán. De Magyarország szempontjából fő fontosságunak látszott, hogy ez a föld, mely mélyen beleékelődött a magyar államtestbe, visszakerüljön a szent koronához. Csakhogy Bécsben nem helyeztek súlyt birtokára. Úgy okoskodtak, hogy Temesvárnak katonailag nincs értéke, sőt egyenesen fölösleges teher lesz a császárra, mert nagyobb őrséget köt le, pedig a töröknek betörő kapuja az örökös tartományokba nem Temesvár,8 hanem Belgrád. Ez okból nem nagyon iparkodtak a Temesközt megszerezni. Ajánlottak ugyan érte cserébe más területet, de midőn a török nem fogadta el, nem bolygatták tovább a dolgot, mert a császári udvart kizárólag az örökös tartományok érdekei vezették. Igy a tárgyalások az erdélyi kérdés tisztázása után gyorsan előre haladtak s a császár és a szultán közötti békeszerződés lényegileg már deczember elején elkészült.
Annál nehézkesebben folytak a tárgyalások a lengyel és orosz követekkel, kik húzni-vonni igyekeztek a megoldást, miben a törökök készségesen kezükre jártak. Végre azonban a lengyel béke is létre jött s az orosz követtel legalább két évi fegyverszünet köttetett. Ellenben a török-velenczei tárgyalások egyáltalán nem haladtak előre, bármint siettette a megoldást a buzgó Paget lord s a kemény téli időjárás, mely az életet a sátortáborban nagyon kellemetlenné tette. Beköszöntött az 1699. év is s Paget beleunva a húzás-halasztásba, határnapot tűzött ki, melyen belül az egyezségnek okvetetlenűl létre kellett jönnie. Január 26-ikán, ez volt a határnap, a követek, a velenczeinek kivételével, nagy ünnepélyességgel a fősátorba vonultak, hol felolvasták a császárral, a lengyel királylyal és a czárral kötött szerződéseket. Azután a török követ óhajára az órát nézve lesték a pillanatot, mely a török vallásos felfogás szerint az aláirásra a legkedvezőbb volt. Mikor az óra déli három-negyed tizenkettőt mutatott, megtörtént az aláirás.9
A követek megölelték egymást, s megnyiltak a gyűlésteremnek a négy világtájra néző ajtai, hogy a békekötés öröm-hire szerte szét menjen. Ezzel a karloviczi congressus 72 napi tevékenység után véget ért. A császár és a szultán közötti szerződés 25 évre szólt, s 20 czikkből állt. Kimondotta, hogy Erdély eddigi állapotában és határaiban a királyé, a, Temesköz meg a töröké maradjon, de Karánsebes, Lippa, Lugos, Csanád,. Kis-Kanizsa, Becse, Becskerek erőditményei lerontassanak, s a Maros és Tisza folyókon a két uralkodó alattvalói szabadon közlekedhessenek. A Duna-Tisza köze a császáré, ellenben a Szerémségnek a Boszut vizéig terjedő része a szultáné maradt. A szerződés csak általánosságban szabta meg az új határvonalat s a részletes, helyszini megállapitást később kiküldendő biztosokra bizta. A szerződés X. pontja azon magyar és erdélyi bujdosókkal foglalkozik, kik török területen éltek. A császár megengedte, hogy családjok kimehessen hozzájok, de ottkünn mindnyájoknak török alattvalókká kell lenniök, kik haza nem költözhetnek többé. Másrészt a szultán kötelezte magát, hogy magyar-török alattvalóit birodalma belsejében, a határtól távol fogja megtelepiteni.
A karloviczi béke, melyet Lipót király február 26-án szentesitett, örökre véget vetett Törökország túlsulyának Európában, s itteni határai mentén mindenütt roppant területeket metszett le testéről. De ez a békekötés egy államra sem volt oly jelentőségű, mint Magyarországra. Noha a Temesköz még a töröké maradt, a többi országrész mind felszabadult s nemzetünk életének legrombolóbb időszaka, a török korszak immár véget ért.
A karloviczi békekötés okiratának thugrája.
Az irat eredetije a bécsi állami levéltárban