Thököly sirja Izmidben.
Rajzolta Cserna Károly
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
A külföldi segély szükségessége. A külpolitikai helyzet. A franczia-német háború. A császárral szövetséges hatalmak. Törökország. Rákóczi diplomatiája. Érintkezései XI. Károlylyal. Nagy-Péter. A porta politikája. A franczia segítség. Thököly Imre az emigratióban. Zrinyi Ilona halála. Thököly érintkezései a franczia királylyal. Halála. XIV. Lajos politikája a magyar ügygyel szemközt. A franczia segély jelentősége. Vetésy László. Az angol és hollandi,hatalmak felfogása a franczia szövetség értékéről. Beresényi és a fejedelem külpolitikája. Rákóczi hajlandósága a békés megoldásra. A kiegyezés feltételei. A garantiakérdés. József békés hajlama. Az erdélyi fejedelemség ügye. Ellentét az udvar és a magyarok álláspontja közt. A szövetséges hatalmak közbenjárása. Az udvar befolyása József politikájára. József kiáltványa a magyar nemzethez. Fordulat a király magatartásában.
Az általános polgárosodás s a socialgazdasági szervezet hanyatlásának megfelelő volt a kuruczvilág honvédelmi szervezete s az ország szegénysége mellett lehetetlen volt a kor szinvonalán álló s számra is kielégítő rendes hadsereget alakitani. A saját erejével a nemzet nem törhette meg a császár harczedzett, részben még a török háborúban jeleskedő veterán ezredeit. Idegen segélyt kellett tehát szerezni s Rákóczi ez irányban fáradhatatlan és szerteszét nyuló tevékenységet fejtett ki, mely még a mozgalom kitörése előtt kezdődött. Lengyelországból eleinte mozdulni sem akart, mig idegen támogatást nem biztosít a maga és hazája ügyének. Évek hosszú során át sohasem szünt meg e segélyt keresni és pedig a legkülönbözőbb irányokban. Földrészünkön akkor két nagy háború dúlt. Az egyik Közép-Európában a császár és a francziák, a másik északon Svédország és Lengyelország s az utóbbival szövetkezett Oroszország közt. Rákóczi Lengyelországban alaposan tanulmányozta a nemzetközi viszonyokat s reményét a francziákba, valamint Svédországba, mely őseivel, a két György fejedelemmel szövetkezett, vetette. Másrészt azonban dolgát Lengyelországgal sem volt szabad elrontania, mely, ha ellene fordul, mint szomszéd állam elzárhatta volna a külföldtől. A császár szövetségeseire, Angliára, Hollandiára, Poroszországra szintén a legóvatosabb figyelemmel kelle lennie, mert ezek komolyan óhajtották a magyarokkal való békés megegyezést. Végűl számot tevő tényező volt a délkeleti szomszéd állam, Törökország, melynek jóakaratára a magyarok sok tekintetben rászorultak, sőt esetleg fegyveres segélyt is várhattak tőle. Rákóczi a zűrzavaros nemzetközi helyzetben, melyben az egyes kabinetek politikája minduntalan módosult, sok észszel és ügyességgel mozgott. Fordult mindenkihez, a kihez csak hozzá fért, habár maga elismerte, hogy a külfölddel való alkudozásait az utóvilág nagyon határozatlanoknak és tulságosan széles körűeknek fogja tekinthetni.1 Szerteszét nyultak diplomatiai működésének szálai a végből, hogy vagy segítséget kapjon s ezzel tisztességes békére kényszeritse az udvart, vagy legalább európai kérdéssé tegye a magyar kérdést, melyet európai congressus oldjon meg s művét nemzetközi kezesség alá helyezze.
Alkudozott az összes államokkal, akár háborúban, akár szövetségben álltak a császárral. Mindegyiket a maga czéljaira igyekezett használni, noha főleg a későbbi időkben az egyiknél való kopogtatás kizárta a másiknak jóakaratát. A fejedelem tudta, hogy e különböző alkudozások, melyek párhuzamosan folytak, tényleges eredményre nem vezethetnek. Innen-onnan azonban mégis kapott valamit, habár csak jóakaratot, de hasznát vette ennek is. Eleinte sokat remélt XII. Károly svéd királytól, a jeles hadvezértől, ki azonban változékony, szeszélyes politikus volt. 1703 végén felajánltatta Rákóczinak a lengyel koronát, de csakhamar elejtette az eszmét s biztosította a császárt, hogy a legélesebben elitéli a magyar fölkelést s távol marad tőle, noha katonás őszinteséggel kijelentette, hogy a bajt csak az udvar vallásos türelmetlensége idézte föl. Szóba sem akart állani Rákóczi követeivel s rideg maradt iránta mindvégig. Ellenfelei, Ágost lengyel király s Nagy-Péter orosz czár egészen a bécsi udvarhoz csatlakoztak s 1704-ben Ágost is, Péter is felajánlotta csapatait a kuruczok leverésére. Az orosz interventio eszméje iránt azonban Bécsben erős bizalmatlanságot tápláltak s a czár ismételt ajánlatát mindig elutasították.
A portához Rákóczi még Lengyelországból fordult, de noha Ferréol franczia követ is támogatta, nem birt boldogulni, mert Musztafa szultán, ki a zentai csatát elvesztette s Rami pasa, ki a karloviczi békét megkötötte, nem mertek másodizben összetűzni a császárral. Csakhogy 1703 augusztus 22-ikén a konstantinápolyi nép fellázadt s elcsapta őket. Ahmed, az új szultán számba vette a török közvélemény harczias és magyarbarát hangulatát, de a tengernyi baj, melylyel küzdenie kellett, őt is békére kényszerítette. 1704-ben török követ ment tehát Bécsbe s biztosította az udvart, hogy a porta megtartja a karloviczi szerződést, sőt haddal kész a császárt a magyar fölkelés elfojtásában segíteni. Az udvar a legkicsinyesebb eszközöket felhasználta, hogy a szultánt a magyarok ellen ingerelje. Mikor Forgách Simon kiadta Zrinyi Miklós Afiumát, Bécsben törökre fordíttatták a munka azon részeit, melyek leginkább mennydörögnek a pogányok ellen. Ezt a fordítást nem mint Zrinyi művét, hanem mint modern munkát mutatták be a portának azzal, hogy Rákócziék milyen ellenségei a töröknek.2 De az ilyen apró fogásoknak csak pillanatnyi hatásuk volt, mert Konstarninápolyban a hangulat minduntalan változott a szerint, a mint franczia-barát vagy franczia-ellenes nagyvezér vezette az ügyeket. Csak 1706 őszén kerekedett felül a háború-párt s a portán ünnepélyesen fogadták Rákóczi követeit. De akkor sem kaptak egyebet biztatásnál s azok a diadalok, melyeket ez évben a császáriak a francziákon arattak, kedvét vették a szultánnak a magyarok megsegítésétől. Egyébiránt Rákóczi maga szintén csak mint végső eszközre gondolt a török segélyre. Számba kellett vennie, hogy a török szövetség elidegenítené tőle a magyar katholikusokat s koczkára tenné Európa rokonszenvét. 1704 augusztus 28-ikán a leghatározottabban biztosította a porosz királyt, hogy a török segítséget elutasította. 1705 őszén 8000 gyalog és 4000 lovas hadat kért ugyan a szultántól, kinek érdekében orosz-ellenes szövetség alakításán fáradozott.3 Csakhogy, mihelyt a viszonyok változtak, Rákóczi a czárnál keresett támaszt, ki ez időben már veszélyesebb volt Törökországra, mint a császár. Mindazáltal a török közvélemény állandóan jóindulatot táplált a kuruczok iránt, minek megvolt az a haszna, hogy Rákóczi hadi szükségleteit részben török területről fedezhette, ott szabadon eszközölhetett vásárlásokat, sőt néha-néha toborzást is.
Az egyetlen állam, melytől Rákóczi tényleg segítséget kapott és pedig pénzben és emberben: Francziaország volt. Ez a segélyezés már a kurucz mozgalom kitörése előtt kezdődött, a mennyiben XIV. Lajos évdijat rendelt a lengyel földön bujdosó Rákóczinak és Bercsényinek. Csakhogy a franczia politika akkor még keveset várt tőlük s inkább Thököly Imrét igyekezett czéljai érdekében hasznosítani. Thököly a karloviczi béke után nejével, ki Heisler tábornokért és Doria ezredesért cserében 1692-ben Bécsből elbocsáttatott, Kis-Ázsiának Bythinia tartományában, Nicodemia (Izmid) városa mellett a Szent-Illyés hegye alatt, a virágok mezején lakott. XIV. Lajos itt sem feledkezett meg róla s arra ösztönözte, hogy régi összeköttetései segélyével indítson mozgalmat Magyarországban. De a porta nem engedte távozni, másrészt neje, Zrinyi Ilona ez időben sokat betegeskedett s csakhamar „leszakasztá a halál a virágok mezejéről ezt a legnemesebb virágot”.4 „Nemének és századának dicsősége”, a szerető hitves, a fenkölt, férfias lelkű nő 1703 február 18-ikán halt meg.
Neje halála után Thököly teljesen elhagyatva, gyakran anyagi gondokkal küzdve, szabadulni szeretett volna Törökországból. Hogy megnyerje Lajos király föltétlen bizalmát, 1703 május 13-ikán Konstantinápolyban Ferréol nagykövet jelenlétében a jezsuitáknál katholikus hitre tért át. Csakhogy e közben a franczia politika nem szorult többé reá, mert a fölkelés Thököly nélkül – is kitört Magyarországban. Lajos király nem törődött immár vele s Thököly, minthogy az áttéréshez fűzött reményei nem teljesültek, anyagi helyzete ellenben Rákóczi sikerei után kedvezőre fordultak, mert visszakapta javait, halála előtt három nappal (1705 szeptember 10-ikén) irott fiók-végrendeletében hű lutheránusnak vallotta magát.5 Itthon egykori katonái és hivei még 1704-ben meleg, lelkes levelet intéztek hozzá, melyre válaszúl 1705 augusztusban üdvözlé mindazokat, kik az igaz ügyért küzdenek, melynek „ennek előtte én is munkása voltam, most pedig Isten itéletiből martyrja vagyok”. Csakhamar ő is befejezte hányatott életét (1705 szeptember 13-ikán) s Izmidben temettetett el.6
Thököly sirja Izmidben.
Rajzolta Cserna Károly
Egyedül Francziország volt az, mely 1703-tól kezdve mindvégig támogatta Rákóczit. Állandó pénzsegélyben részesítette s katonatiszteket is küldött neki, hogy seregét szervezzék. A franczia államférfiak és hadvezérek egyaránt átérezték a szolgálatok óriási értékét, melyeket a magyarok Francziaországnak tesznek, midőn a császárt erejének megosztására kényszerítik s annak igen tetemes részét elvonják a nyugati harcztérről. De bármi hasznát vette, XIV. Lajos, Rákóczi fölkelését ugyanazon mértékkel mérte, mint egykor Zrinyi Péter vagy Thököly Imre mozgalmát. Pillanatnyilag használta eszköznek s még arra sem gondolt, hogy Magyarország felszabadításával állandóan meggyöngítse a Habsburgok hatalmát. Portai követe világosan formulázta viszonyát a magyarokhoz, midőn 1706-ban kimondotta, hogy királya „a magyarok ügyét csak diversiónak tekintette s csupán azért segítette a magyarokat, hogy a háborút folytassák, nem pedig azért, hogy a császári iga alóli felszabadulásra képessé tegye őket”. Annyiban fizette őket, a mennyiben hasznukat vehette, ellenben a nagyobb arányú segély ellenkezett érdekeivel, mert attól kellett félnie, hogy, ha a magyarok döntő sikert aratnak, az udvar kénytelenségből megbékél velük. Mértéket tartott tehát a segélyben, Rákóczinak azt az óhaját meg egyáltalán nem teljesitette, hogy vele mint erdélyi fejedelemmel formaszerű szövetségre lépjen, mert a jövőre nézve nem akarta magát lekötni. Ekképen a király a magyar-franczia viszonyt a legönzőbb, leganyagibb szempontból mérlegelte. Fizette az embereket, a mig hasznukat vette, de kész volt őket bármikor elejteni, ha a császárral vagy a tengeri hatalmakkal megbékülhet, mit ismételve megpróbált. Igy a franczia segítség is kétes és elégtelen volt. Mindazáltal franczia pénzből tartotta fenn Rákóczi azt az 5–6000 rendes katonát, azt a jól szervezett állandó sereget, melylyel rendelkezett. Nagyobb had alakítására hasztalan kért pénzt Lajostól. A király szűkmarkú maradt, a mi súlyosan megbosszúlta magát rajta, mert nem aknázva ki kellően a magyar mozgalmat, a császáriaknak felettébb megkönnyítette nemcsak a magyarok, hanem a francziák erejének megtörését.
Rákóczi s az összes magyar politikusok kezdettől fogva tisztában voltak a franczia segítség természetével és értékével. Különben is kökényesdi Vetésy László7 eléggé felvilágosította. Vetésy a fejedelem állandó ügynöke volt az akkor már franczia földre szorult, franczia hadak élén küzdő Miksa Emánuel bajor választónál s magyar trónjelöltnél, valamint a franczia királyi udvarnál. Vetésy éles eszű, tisztán látó diplomata volt s egyre-másra küldte haza jelentéseit s bizalmas értesítéseit, száz meg száz változatban hirdetve, hogy Francziaországban bizni nem szabad, mert csak eszközűl használja a magyarokat, de bármikor kész őket feláldozni, ha a császárral megegyezhet. Rákóczi nem is szorúlt e felvilágosításra s mindig igy itélte meg a franczia összeköttetést. Csakhogy sajátszerű helyzetben volt. Bármennyire áthatotta az a tudat, hogy a franczia politikában nem bizhat, tényleg Francziaország volt az egyedüli állam, mely segítette s melynek segélye nélkül a háborút alig folytathatta.
Ezt a tényt múlhatatlanúl számba kellett tehát vennie. Meg is tette s Lajos királylyal, valamint a franczia politikusokkal való érintkezéseiben8 nem egyszer oly hangot használt, mintha csupán csak a franczia érdeket szolgálná, mintha egyedül azt tenné, a mi Francziaországnak válik előnyére, s a magyar mozgalomnak csak az lenne a czélja, hogy Lajos király győzelmét megkönnyítse. Ez azonban merően udvariaskodás volt, melyet komoly államférfiak, kivált az angolok és németalföldiek, mindig helyesen itéltek meg. A két hatalmas nemzet kormánya és közvéleménye nagyon jól tudta, hogy Rákóczi a magyar nemzet jogaiért küzd s nem azért, mert a francziák felbérelték. Soha sem kételkedtek benne, hogy a vaskényszerűség vitte a franczia segély elfogadására. Azon munkálkodtak tehát, hogy kiszabadítsák a kényszer helyzetből, s az udvart a magyarok kielégítésére birják. Mikor Hollandia értesült, hogy XIV. Lajos emelte Rákóczi segélypénzét, Heinsius, a kormány feje, azt mondta a császári követnek: „Ebből szükségszerűséggel az következik, hogy ezt a tüzet fegyverrel eloltani nem lehet, hanem csupán gyors megegyezéssel”.9 Még ridegebben fejezte ki a londoni kabinet a maga hasonló nézetét az ottani császári követnek s a két állam épen azért vállalta el a közvetítést az udvar és a magyarok közt, mert tudta„hogy Rákóczi eszközűl használja a franczia segélyt s kész elejteni bármikor, mihelyt nincs rá szüksége.
Rákóczi ismerte s ismételve sajnosan említette, mennyire árt a külföldön ügyének ama balvélemény, mintha XIV. Lajos kedveért fogott volna fegyvert s az ő érdekében folytatná a háborút. A magyarok Magyarországért küzdöttek s a franczia segítség sohasem gátolta a fejedelmet, hogy az udvarral komoly tárgyalásba ne lépjen s Gyöngyösön, Selmeczen ne alkudozzék küldötteivel. A francziákkal csak annyiban törődött, a mennyiben kénytelen volt vele s csak abban volt rájuk tekintettel, hogy ne szakítson velük mindaddig, mig az udvarral meg nem egyezik. Felfogásában osztoztak diplomatái, különösen Bercsényi Miklós, a kit egyedül avatott be összes külföldi érintkezéseibe, melyeket személyesen szokott: vezetni s évek hosszú során át maga volt a saját külügyministere. Titkait csupán Bercsényi ismerte s teljes erővel támogatta külpolitikáját. Ő is. többször tiltakozott a föltevés ellen, mintha a magyarok a franczia érdeket szolgálnák s a mozgalom vezetői megigérték volna XIV. Lajosnak, hogy soha Bécscsel meg nem békélnek. Nemcsak hivatalosan szokott igy nyilatkozni. Legbizalmasabb magánlevelezésében minduntalan, néha igen szellemes kifejezést nyer a meggyőződés, hogy sem török, sem franczia nem fogja a magyart diadalra segíteni. Midőn 1704 június 1-én többféle igen kedvező hirt jelenthetett a fejedelemnek, hozzá tette, hogy, ha a hirek igazak, „Isten majd külső segítség nélkűl segítene jó végre bennünket, kit engedjen a Krisztus urunk.”10 „A franczia segítségben – irta 1705 márczius 29-ikén – soha bizonyos nem lehet Nagyságod.”11 E felfogás természetesen a kibékülés emberévé tette mindkettőjüket. Egyetértettek Széchenyi Pállal, a béke igaz apostolával, a ki azt mondotta: „a mi erőnk csekély arra, hogy fundamentumát ingassuk meg az ausztriai háznak.”12 Rákóczi külföldön keresett ugyan magyar trónjelöltet, hogy az udvart ijeszthesse vele. De tulajdonképeni czélja következetesen a megegyezésre irányult. Bercsényi még 1704 elején megüzente Bécsbe, hogy a kuruczok nem Lipót, még kevésbbé József királyok, hanem gonosz tanácsosaik ellen fogtak fegyvert, első sorban Kollonics ellen, kit olajba főzetne ki, ha megcsiphetné. Rákóczi viszont a különböző, kül- és belföldi békebiztosoknak, kik fölkeresték, ismételve lelkükre kötötte, vegyék rá az udvart a megegyezésre, hogy szélső elhatározásokhoz ne kelljen folyamodnia. Leghívebb emberei mind túláradtak a békevágytól. „A nagy istenért kérem Nagyságodat, – irta Bercsényi 1705 márczius 27-ikén a fejedelemnek – ne várjuk az extremitást in his circumstantibus! Addig jobb, mig utánunk járnak; mint a darabolt garádicson, állapodjunk meg, ha lehet; könnyen lehet s jobban lehet azután is följebb mennünk. Hazámat, nem magamat nézem.”13 „Kegyelmes uram, – irja július 17-ikén – meg nem irhatom, micsoda óhajtással várják közönségesen e békességre nézve.” „Csak jó volna – irja később – nekünk traktához fognunk.”14 „Nem is bizunk Francziaországban, – irta Ráday Pál 1705 évi márczius hó 14-ikén Jablonszky porosz udvari lelkésznek, a magyarok buzgó barátjának Berlinbe – mihelyt a császár őszinte, meg lesz a béke.”15
Megvolt tehát a békevágy s Rákóczi törekvései éveken át abban ormoltak, hogy megegyezzék az ősi uralkodó családdal. Csakhogy erről a békéről megvoltak a maga fogálmai. Úgy okoskodott, hogy a magyarok nem foghatnak minden pillanatban fegyvert s most le nem tehetik, mig igazi békét s kezességet nem kapnak, hogy ez a béke tartós és háborítlan marad.
Az alku, melyre törekedett, első sorban multak összes sérelmeit, szenvedéseit akarta orvosolni s követelései között helyet foglalt minden a mi a nemzet legéletbevágóbb érdekeit biztosíthatta. Nem ismerte el azon 1687-iki törvényeket melyek a fiág öröklési jogát behozták s az arany bulla záradékát eltörölték. Ez azonban Lipót király politikájának természetes folyománya volt. A kuruczok az említett törvényeket méltán egyesség gyümölcsének tekintették, mert Lipót azt igérte a magyaroknak, hogy, ha meghozzák e két törvényt, ő meg helyreállítja a régi alkotmányt és szabadságot. A magyarok teljesítették e föltételeket, Lipót király ellenben nem, sőt épen ez után vetette Magyarországot végképen idegen járom alá. Ezzel megadta az okot az említett törvények érvényességének kifogásolására. Csakhogy a két törvény módosítása felvétetett ugyan Rákóczi követeléseinek hosszú sorába, de nem tartozott lényeges pontjai közé. Azt a programmot, melynek alapján a fejedelem minden esetre kész volt megegyezni, talán a leghivebben Károlyi Sándor szövegezte.16 Elfogadta az uralkodó család fiági örökösödését, illetve az ide vonatkozó 1687-iki törvényt. De úgy okoskodott, hogy a királyság örökössé tételével a nemzet nem adta magát örökös jobbágyságra, az ország nem sűlyedt tartománynyá. Maradjon meg tehát az ausztriai háznál a magyar királyság, de az ország nyerje vissza teljes szabadságát és önállóságát. Ez utóbbi nélkül „a magyar nemzet fegyverét semmiképen le nem teheti”. II. Endre aranybullája eltörölt czikkének visszaállítására sem fektetetett súlyt s szellemesen utalt rá, hogy, ha a király megsértette az alkotmányt, eddig sem e czikk alapján állt neki ellen a nemzet.
Az ország jövendőbeli kormányzatára nézve erős, de magyar szellemű királyi hatalmat óhajtott, mely czélból első sorban elég jövedelmet jelölt ki számára. Csakhogy a pénzügyeket nem akarta idegenekre vagy az idegen befolyás alatti kamarákra, hanem magyar országos gazdasági tanácsra bizni. Ellenben katonailag is erőssé akarta a királyt tenni, sőt belenyugodott, hogy a várak őrzésére 10,000 főnyi idegen hadat tarthasson. Viszont a németek mellett önálló magyar hadsereget kivánt, mely négy hadtestből álljon. Azt sürgette továbbá, hogy a bevett felekezetek országszerte megtartsák a szabad vallásgyakorlat jogát. Állítsa helyre a király az ország területi épségét, csatolja vissza Horvátországot s Erdélyt, mely utóbbi „legyen szabad ország, valamint Magyarország, de fejedelme Rákóczi maradjon”.
Indítsa meg a kormány a halaszthatatlan közgazdasági reformokat, rendezze a rézpénz által megzavart valutát, mérsékelje a só árát, biztosítsa az örökös tartományokkal való szabad kereskedést, gondoskodjék a jobbágyságról, azokról, „kiknek jobban semmiek a hazában, mégis sok nemeseknél dicséretesebben és szivesebben szolgáltanak”. Gondoskodjék az özvegyekről, az árvákról, a jobbágyterhek szabatos meghatározásáról, hogy „sok nyomorúsága után a parasztság is consoláltassék”. Hogy a békét általános kegyelemnek, sőt a németek által okozott károk megtérítésének kell megelőznie, az természetes, mert az udvar kényszerité „az egész országot a fegyverfogásra”. Végűl azt akarta, hogy az egyességet a császár külföldi szövetségesei biztosítsák, mert az udvar igéreteiben bizni nem lehet. Károlyi tudta, hogy a külföldi garantia ügye milyen kinosan érinti a császár érzékenységét, de „kinek kertjében olyan virágok teremtenek, – mondta egy más alkalommal az általános bizalmatlanságra czélozva, melyet a félszádos önkény és annyi hitszegés növesztett nagyra, – nem másnak, hanem a maga törvénytelenségének imputálhatja a felséges ausztriai udvar”.17
A kurucz nemzedék nem állt tehát engesztelhetetlen alapon; akarta a békét, de csak úgy, ha a béke állandósága iránt föltétlenűl biztos kezességet nyer. E kezességet pedig kettőben kereste. Először abban, hogy Rákóczi a magyar király fenhatóság alatt megtartsa az erdélyi fejedelemséget, másodszor az idegen hatalmak garantiájában. Mindkettőben Bocskay István példáját követte. Annak idején az udvar elismerte Bocskayt erdélyi fejedelemnek s elfogadta az idegen kezesség elvét. 1606-ban némely örökös tartományok rendei vállaltak kezességet, hogy az uralkodó megtartja a bécsi békét magyar alattvalóival szemben. De a XVIII. század elején az osztrák rendek elvesztették polititikai jelentőségüket s kezesekűl nem szolgálhattak többé. Külföldön kellett tehát kezest keresni. Az udvar az eszmével nehezen birt ugyan megbarátkozni, de már 1703 végén foglalkozott Lengyelország garantiájának elfogadásával. Csakhogy a szerint változtatta nézeteit, a mint a harcztéren javult vagy rosszabbra fordult. Ellenben a magyarok garantia nélkül értéktelennek tartották a békét s a kor minden emlékében, még a labancz urak nyilatkozataiban is, folyton visszhangzik a garantia eszméje, mint minden megegyezés előfeltétele. Viszont azonban a kuruczok férfiasan kimondták, hogy nem a hadi szerencse szeszélyei szerint módosítják követeléseiket, hanem „ha Bécsben, Prágában volna is fegyverünk, többet nem kivánnánk”.
A mig Lipót király élt, ily alapon megegyezésről szó sem lehetett. Nem azért, mintha Lipót elvből ellenezte, hisz utóbb örökűl hagyta utódjának azon kivánságot, hogy a magyarokkal megbéküljön. Lipót alatt azért volt reménytelen minden békealkú, mert az öreg, beteges császár nem tudta akaratát érvényesíteni. Ellenben Józseftől azt várta a világ, hogy ura lesz ministereinek, s érvényt szerez annak, a mit akar. Eleinte akarta is ezt tenni s habár soha sem vette kellő komolysággal uralkodói teendőit, habár föltevéseiben állhatatos, munkájában következetes nem szokott lenni, uralkodása első esztendejében kétségkivül megvolt benne is a kibékülés őszinte szándéka. Kész volt nagy arányú engedményekre, sőt Erdély kivételével a magyarok összes kivánságainak teljesítését igérgette. Rákóczi az erdélyi fejedelemséget a magyar alkotmány, az új kiegyezés egyik biztosítékának tekintette. Magának kivánta tehát, de a magyar korona és a törvényes király fönhatósága alatt, ki többi czímei közt viselje az erdélyi fejedelmi czímet is. A tengeri hatalmak 1705 eleje óta szakadatlanúl sürgették Bécsben e feltétel elfogadását, sőt a labancz főurak is azt ajánlották, hogy Erdély külön fejedelmet kapjon, ámbár ők nem Rákóczinak, hanem az ifjú Apafy Mihálynak szánták a fejedelemséget. József király azonban Erdély átengedését kezdettől fogva a leghatározottabban visszaútasította s látszólag utóbb e kivánságon szenvedett a kiegyezés hajótörést. Tényleg nem így áll a dolog. Az udvar és a magyarok álláspontja között mélységes elvi ellentét tátongott mindenkor. József király bármi engedményt tett, tényleg csak lázadó alattvalóknak tekinté a magyarokat. Ezek ellenben szabad nemzetnek tartották magukat, mely igazaiért küzd; azt kivánták tehát, hogy szabad nemzetként bánjanak velük. „Ebben – irta Bercsényi még 1704 márczius 7-ikén – az nagyobb kérdés, hogy ők, qua subditis akarnának tradáltatni, s azt akarom praeliminariter kiverni a fejökből.” „E nélkűl haszontalan, minden dolog hamisság lenne.”18 Ezt Stepney, az angol követ, idejében észrevette s ismételve mondotta, hogy a magyarok kiegyezést, nem pedig amnestiát, pardont, kegyelmet, udvari kegyeket hajhásznak, mert mint szabad nép fegyverrel védik jogukat s igazságos és törvényes szerződést keresnek.
Ez ellentétnek messze menő államjogi jelentősége volt, melyet Bercsényi találó példával világított meg. Azt mondotta, hogy Magyarország Ausztriához olyan viszonyban áll, mint akkor még Skóczia Angliához, azaz külön alkotmánya, kormánya, hadserege s pénzügye van. Ellenben Ausztria olyan viszonyba akarja helyezni Magyarországot, minőben Angliához Irország áll, mely hódított tartomány. Az udvar tehát oly időben is egész mást értett a kiegyezés alatt, midőn tényleg messze menő engedményeket igért. Még ily esetekben sem helyezkedett a magyar álláspontra s Rákóczi csak fegyverhatalommal kényszerithette volna reá a maga fölfogását. A szövetséges hatalmak azzal próbáltak az udvarra hatni, hogy kifejtették előtte a roppant előnyöket, melyek a Habsburgokra Magyarország kibékítéséből a francziák elleni háborúban származnak. Londonban és Hágában úgy okoskodtak, hogy, ha az udvar gyászos kormányzata felidézte a fölkelést, hozzon áldozatokat lecsöndesítésére, melyekért százszoros kárpótlást kaphat a nyugaton. Valóban ebben rejlett a kérdés veleje, mert a magyar háború hivatalos történetirók állítása szerint a császár összes pénzügyi és katonai erejének két ötödét lekötötte. Hogy ez mit jelent, kitűnik abból, hogy példáúl 1705-ben magyar-erdélyi területen a császár zsoldjában valami 80,000 ember állt, kiknek fele sem volt ugyan rendes katona, kik azonban töméntelen pénzbe kerültek. Ha e haderőnek csupán egy része a francziák ellen küldetik, talán évekkel előbb diadalmasan befejezi a spanyol örökösödési háborút, mi végtelen fontosságú lett volna épen József császárra, ki a háború közepette halt meg. Ehhez járult Magyarországon kivül a szomszéd örökös tartományok szörnyű pusztulása. 1707-ben Alsó-Ausztriának Magyarországgal határos két negyede (az egész tartomány négy negyedre oszlott) teljesen sivataggá lett, a lakosság nagyobb része vagy leöletett vagy kifosztatott s adózni épenséggel nem birt. Az országban 8000 házat perzseltek föl a magyarok.19 Európa nemzetközi viszonyainak további alakulatára döntő fontosságú volt tehát a magyar mozgalom s a bécsi kormányférfiak kivételével mindenki elismerte, hogy a békés megegyezést a legsúlyosabb feltételek mellett is érdemes megvásárolni. Anglia, Hollandia, Poroszország szakadatlanúl sürgették is a kiegyezést s József király eleinte hajlandó volt reá, de a maga módja szerint. Csakhogy környezete következetesen más irányban dolgozott. Kapaszkodott mindenféle ürügybe. Hol azt mondta, hogy a magyar nép békét akar, de a vezetők erőszakoskodnak rajta, hol meg azt, hogy Rákóczi akarja, de környezete nem engedi, hol végűl azt, hogy a vezetők felizgatták a népet s most nem mernek szenvedélyeivel szembe szállani. Tényleg a ministerek soha sem akarták a békét s Stepney minduntalan azt jelenti róluk haza, hogy csak olyankor békülékenyek, mikor a kuruczok a nyakukon ülnek. Mihelyt a közvetlen veszély elmúlik, megint csak a dölyfös elbizakodottság vezeti őket, mert (ezt Harley angol minister mondja róluk) dölyfük és képtelenségük egyforma s minden aljasság kitelik tőlük. Az idegen, még pedig szövetséges követek diplomatiai irataiból minden tartózkodásuk mellett egyre ki-kitör a lenézés, a megvetés az udvar vezéremberei ellen. Nyilatkoznak e diplomaták a magyarokról is és sokszor nevetik kalandos észjárásukat, az ügyekben való járatlanságukat, hiúságukat s a makacsságot, melylyel az idegenek által kevésbbé értett némely követelésükhöz ragaszkodtak. De tisztelettel adóznak természetadta értelmiségük iránt, jellemileg meg sohasem helyezik őket olyan alacsony szinvonalra mint a bécsi ministereket.
József király néhány nappal trónfoglalása után, május 14-ikén, a magyar nemzethez kiáltványt intézett, melyben férfias nyiltsággal kijelenté, hogy az eddigi kormányzatban részt nem vett és sem szóval, sem tettel nem támogatta. Eddig nem vétett tehát senkinek, mint király meg kötelezi magát, hogy koronázó eskűje értelmében az országgyűléssel egyetértve fog uralkodni s a sérelmek orvoslásán működni.20 Ezt kétségkivül őszintén mondotta s azzal a szándékkal ült a trónra, hogy a magyar viszályt békésen oldja meg. Első nyilatkozata szerencsés volt, mert midőn új politikát helyezett kilátásba, elégtételt szolgáltatott a magyarságnak s egyetértett vele a Lipót-féle rendszer kárhoztatásában. Csakhogy e rendszer fő közegei továbbra is a régiek maradtak. Esterházy Pál volt a nádor, Kollonics az esztergomi érsek s így nyomban megindult a királyi kezdemény meghiúsítását czélzó aknamunka. A nádor sietett megrontani a királyi kiáltvány kedvező hatását s a leiratban, melylyel a megyéknek megküldötte, akként értelmezte, hogy az ország előbb hódoljon be s csak azután várhatja a király kegyelmét. Csöndesen, de tényleg trónraléptekor megindult tehát körében a cselszövés játéka, mely kibékülési czélzatainak meghiúsítására irányult. Egyébiránt az új király maga sem volt következetes. A tengeri hatalmak követeinek sürgetésére Heistert megfosztotta ugyan a fővezérségtől, de már Széchenyi Pál érseket, ki eddig a kiegyezési törekvéseket a legbuzgóbban támogatta s a kuruczoknál is tiszteletnek örvendett, nem akarta a titkos tanácsosi állásban meghagyni. Stepney és Bruyninx csak nehezen birták rávenni, hogy utólag Széchenyit is tanácsosává nevezze ki.21
A mi a magyarokat illeti, Lipót király halála bennük is fokozta a hitet, hogy küzdelmeik békés megoldásra fognak vezetni. „Isten csinált interregnumot” – mondta Bercsényi. Rákóczi meg elismerte, hogy az új uralkodóban több a hajlandóság a megegyezésre, mert sokat, sőt mindent igér, csakhogy – tette hozzá – igéretének keveset hisznek.22 Rákóczi nyomban értesítette tehát az angol s a porosz követet, hogy a császár nem tesz említést igéreteinek a külföld általi biztosításáról, pedig a magyarok Anglia, Holland, Svéd- és Poroszország kezessége nélkül nem köthetnek egyezséget.23 Mindazáltal Rákóczi a királyhoz is intézett levelet, melyben a legmélyebb tisztelettel szólt személyéről s kijelenté készségét, hogy az egész nemzettel visszatér hűségére, mihelyt a sérelmeket orvosolja.
I. József aláirása 1707 deczember 23-ikán kelt okiratán.
Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában
Az új király azonban nem ezt várta. Azt hitte, hogy egyetlen barátságos szava lecsöndesíti a habzó szenvedélyeket, a tenger haragos hullámait. Mikor nem ez történt s nehézségek merültek föl, József visszariadt tőlük, elkedvetlenedett, bele únt a fárasztó munkába s mindinkább környezetének befolyása alá került. Májusi kiáltványát nem követték tettek. Noha az ország egy része kezében volt, egyetlen sérelmet nem orvosolt, egyetlen visszaélést sem szüntetett meg, országgyűlést, melyről már Lipót alatt ismételten szó volt s melyet a labancz urak folyton sürgettek, nem hivott össze. Ellenben egyre inkább elkeseredett Rákóczi és Bercsényi iránt, kik addig, mig az alkotmányt helyre nem állítja, természetesen nem ismerhették el törvényes királyuknak. „Istenteleneknek, vakmerőknek s őszinte békehajlamtól messzeállóknak” nevezte őket (1705 július 4-ikén). „Ezek az undok szemtelenségek” irta (július 5-ikén) annyira felháborították, hogy csak nagy nehezen fogadta el a tengeri hatalmak közvetítését. Már ekkor bele únt a munkába, s ha az angol kabinet rendkivűli követűl Bécsbe nem küldi gróf Sunderland Károlyt, hogy a többek közt a magyar kiegyezést s a tengeri hatalmak közvetítésének elfogadását sürgesse, a tárgyalások aligha nem már ekkor megakadnak. Idegen ösztönzésre folytatta ugyan őket, sőt azt sem bánta volna, ha sikerülnek, de különben nem sokat gondolt a békével s átengedte magát annak a mámornak, a szórakozásnak és élvezetnek, mely a mindenható császárnak busásan kinálkozott s melyben senki sem gördített akadályt bármilyen vágya valósulása elé.