VI. Pius pápa és II. József találkozása.
Egykoru metszet részlete. Ugyanonnan, az 1788. számu példányról.
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Főelvek. Placetum regium. A szerzetesek elválasztása Rómától. A pápai bullák eltiltása. VI. Pius pápa utazása Bécsbe. Fogadtatása. Eredménye. Kolostorok eltörlése. Egyházi bizottság. A magyar rendek és a papság ellenmondása. A papok nevelése. Generale seminariumok. A szertartások szabályozása. Az edictum tolerantiae. A papság kűzdelme a rendelet ellen. Végrehajtása. A görög nem egyesültek. A zsidók
A Habsburgok monarchiájának, világtörténeti szempontból, a katholicismus fentartása, a protestantismus elleni küzdelem adja meg jelentőségét. Mária Terézia e téren még teljesen folytatja őseinek hagyományát. Ez volt az a pont, mely körül legélesebben folyt a harcz az anya és fiu, a régi és az új között. Mint 1781 április 22-ikén főelvéül kitüzi, azonnal munkához fog, „minden tekintet nélkül a multra és a jelenleg fennállóra”.
Ide vonatkozó intézkedéseit, melyek uralkodása egész idején át szinte megszakitás nélkül következtek egymásra, három szempont alá sorozhatjuk. Először az állami hatalom elválasztani igyekszik a területén fennálló egyházi szervezetet a katholikus általános egyháztól, a mennyiben magára nézve károsnak és veszedelmesnek látja ezt az összeköttetést. Másodszor saját érdeke s felfogása szerint igyekszik átalakitani az ily módon egészen hatalma alá hajtott egyháznak, ha nem is dogmáit, de összes külső viszonyait. Végre saját elvei és czéljai szerint alakitja át a viszonyt, melyben eddig az államnak nem katholikus alattvalói állottak a katholikus egyházhoz, mint az állam egyházához és igy magához az államhoz is. Törvényhozása mind a három téren általános elvekből indul ki és igy egész birodalmára nézve egyforma. Magyarországra nézve különösen a harmadik pont alá tartozó intézkedései birnak elsőrangu történeti fontossággal.
A Habsburg ház, mint a császári korona és mint Szent-István koronájának birtokosa, egyaránt nagy terjedelmü jogokkal rendelkezett országainak egyháza fölött. De az ellenreformatio korában e jogokot nem igen gyakorolta. Mária Terézia e téren is mint uttörő lépett fel. 1767 május. 21-ikén elrendelte, hogy ne hirdessenek ki semmi pápai levelet királyi jóváhagyás, placetum regium nélkül. Ezen alapon bocsátotta ki József patensét, mely szerint minden az apostoli széktől eredő bulla, breve és más rendelet, minthogy az az állami ügyekre is hatással lehet, közzététele előtt „királyi tetszésünk és jóváhagyásunk eszközlése végett” eléje terjesztendő. Ez vonatkozik a külföldi püspökök, apátok és rendi előljárók rendeleteire is, kik Magyarországon hatalmat gyakorolnak. (1781 márczius 26.) Bár ez a rendelet nem hivatkozik a magyar királyoknak, Zsigmondnak és I. Ulászlónak hasonló tartalmu intézkedéseire, ellenmondásra még a püspöki karnál sem igen talált. A magyar püspökök legfölebb azt óhajtották volna, hogy tisztán dogmatikus tartalmu pápai iratokra a patens hatása ki ne terjesztessék. Ily módon a birodalom katholikus egyháza s a római udvar közötti érintkezés állami felügyelet alá helyeztetett.
Épen ilyen ellenőrzés alá helyezi a császár a szerzetesek érintkezését a rendek fejeivel. Megparancsolja, hogy a generalisok hatalma tisztán a spiritualis és a fegyelmi ügyekre szoritkozzék, eltiltja a szerzeteseknek római utazását, s meghagyja, hogy a breviariumokat és misekönyveket ezentúl a belföldön nyomassák. Ez azonban csak Róma ellen szólott: az ausztriai klastromok összeköttetését a magyarokkal nagyon is fenn akarja tartani a császár. A belföldi szerzetek igazgatását nagyrészt a püspöki karra, különösen pedig a primásra ruházza. Külföldön ezen intézkedésnek különösen financialis oldalát helyezték előtérbe. Nagy-Frigyes D’Alembertnek, a hires bölcsésznek azt irja: ha József a papságot kivonja a Rómától való függés alól, ezt azért teszi, hogy a papság ne verhesse félre a harangot, ha majd a Caesar kifosztja a szent atyát.1
Egyenesen az investitura korának küzdelmeire emlékeztet a császár azon parancsa, melylyel a püspököknek új esküformulát ir elő. Meg akarta akadályozni azt, hogy bármely alattvalója mástól is függjön, mint tőle.
Mindezekben az állam úgyszólva természetes jogát érvényesitette és igy nagy ellenállásra még a pápai udvarnál sem talált. Túlment azonban hatáskörén, midőn dogmatikus téren is törvényt akart szabni. József eltiltotta az 1713-ban a jansenisták ellen kiadott Unigenitus bullának és a pápai szék összes hatalmi követeléseit összefoglaló In Coena Domini bullának felolvasását, sőt később még azt is megparancsolta, hogy e két bullát tépjék ki a szertartási könyvekből. Ezentúl pedig ne legyen nyilvános vitatkozás a jezsuiták és a jansenisták közt fenforgó kérdés felől. Ebből világosan kitünik, hogy reá nagy befolyással voltak a pápai udvar által elitélt, de elveiket azért fentartó, művelt és tekintélyes janseniták. Csak ezek birhatták reá arra, hogy ily világosan hitelvi dologban is mint biró szerepeljen. Az In Coena Domini bulla eltiltása ellenben nem ütközött ily vallásos akadályba és teljesen megfelelt a placetum regium elvének.
Mindezen, gyorsan egymásután következő reformok nagyon felizgatták a pápát. Nunciusa Bécsben felszólalt ellenük, de az öreg Kaunitz igen keményen visszautasitotta beavatkozását. Igy VI. Pius kötelességének tartotta, hogy egy rendkivüli eszközzel vessen véget a császár pápaellenes hadjáratának. Elhatározta, hogy személyesen elmegy Bécsbe, és a császárt politikájának megváltoztatására birja. Ezt az elhatározását 1781 deczember 28-ikán adja a császár tudtára.
VI. Pius pápa és II. József találkozása.
Egykoru metszet részlete. Ugyanonnan, az 1788. számu példányról.
József a nunciusnak kijelentette, hogy törhetetlenül megmarad elvei mellett, de nagy megtiszteltetésnek tartja, ha a pápát fogadhatja. Mindenütt nagy érdeklődést keltett a pápa e szándéka. Hétszáz éve elmúlt, mióta pápa járt a császárnál, Bambergben és Trierben, több mint 300, mióta pápa átkelt az Alpeseken. A kereszténység már megszokta, Rómához kötve látni főpapját. A szabadon gondolkodók nagy diadalt látnak ez útban, mely mintegy ellentéte Canossának; a hivek előtt ellenben még nő a pápa tekintélye, mert látják, minő fáradalmaknak teszi ki magát az egyház javáért. 1782 február 27-ikén csakugyan útra kelt a pápa. A császár öcscsének, Lipótnak megirja, hogy vendége benne udvarias gazdára és jó katholikusra, a szó igaz értelmében, fog találni, de egyúttal oly férfiúra, ki fölötte áll a phrasisoknak és tragikus jeleneteknek, ki szilárd, biztos és rendithetetlen elveiben, ki az állam javát követi, minden más tekintet nélkül. Márczius 22-ikén maga is elindult a pápa elé, kit Neunkirchenben fogadott és kivel egy kocsin vonult be fővárosába. Egy hónapon át időzött VI. Pius Bécsben. A császári vár felé, mely magában fogadta a keresztény világ egyházi és világi fejét, fordult az egész kereszténység tekintete.
A hitbuzgók figyelmét különösen a pápa megjelenése és az általa végezett szertartások vonták magokra, melyekre az időpont, a nagy hét és husvét, különösen kedvező alkalmat nyujtott. Husvét napján Szent-István templomában misézett és aztán szónokolt. „Meg kell jegyeznem, hogy ő Szentségének fenséggel párosult, mély, épületes és magasztos áhitatosságát nem lehet a legerősebb kifejezésekkel sem leirni és tetteinek szentsége felülmul minden e földön láthatót,” – irja naplójába az öreg, jámbor Hadik András.2 Mindenünnen, Magyarországból is, ezrével tódult össze a nép, hogy láthassa főpásztorát és részesüljön az általa adott bűnbocsánatban.
Viszont a hitetleneknek nagy elégtételt nyujtott a pápának Kaunitznál tett látogatása. Az öreg voltaireianus nem ment le a pápa elé, nem hajtott térdet és nem csókolt kezet. Mindaketten hajadon fővel állottak; a mint a pápa föltette kalapját, a miniszter követte példáját.
Magok a tárgyalások csak igen lassan folytak. József hajlott némely engedményre, „mert – mint Lipótnak irja – mégis csak elejét kell venni annak, hogy ez az ember, innét távozva, ünnepélyes protestatiót intézzen Európa katholikus udvaraihoz, megzavarja némely püspökünk fejét, nyugtalanitsa a félénk és tudatlan lelkeket.” Kaunitz és Lipót ellenben a legtartózkodóbb eljárást ajánlották és vitték keresztül. Maga a császár is teljes büszkeségét helyezte abba, hogy e találkozásból ő kerüljön ki mint győztes. Magok az alkudozások, melyekben a magyar püspökök is résztvettek, azt bizonyitják, hogy VI. Pius ugyancsak keveset változtathatott a császár szándékain.3 A sajtóban, számos röpiratban és a philosophusok levelezéseiben nagyban ünnepelték a császár hajthatatlanságát és győzelmét.
Mindamellett a pápa útja még sem volt eredménytelen. Megmutatta, minő hatalmat gyakorol személye, az az elv, melyet képvisel, még a nagy felforgatónak tulajdon fővárosában is. Addig a császár reformjai előtt szinte végtelen tér nyilt: azóta kétségtelenné vált, hogy a császár nem térhet el a katholikus egyház elveitől és nem tagadhatja meg tiszteletét az egyház fejétől.
Ha sikerül az egyház szervezetét lehetőleg elválasztani a római centralisatiótól, mi sem állja útját annak, hogy az állam területén fennálló egyházi intézményeket teljesen a saját szempontjai szerint alakitsa át.
Ez a munka a klastromok rendezésével vette kezdetét. Mária Terézia 1770-ben megállapitotta a kolduló barátok számának maximumát 3570-ben. József sokkal tovább megy. 1781 deczember 6-ikán meghagyja a magyar kanczelláriának, irassa össze azon rendeket, melyek iskolát nem tartanak, betegeket nem ápolnak és a tudományokban nem tünnek ki, és vagyonukat vegye át. Az eltörlés kiterjeszkedik a karthausiakra, camalduliakra, remetékre, carmelita, clarissa és capucinus apáczákra, egyáltalában mindazokra, kik szemlélődő (contemplativ) életet folytatnak. Jövedelmüket a vallás és az embertársak javára akarja forditani a császár. Magyarországon különösen a roppant gazdag budai, nagyszombati és pozsonyi clarissa klastromok jöttek itt számba, melyeket a kanczellária a nemzeti műveltség, különösen a nőnevelés körében tett szolgálataik miatt meg akart kimélni. A császár megmaradt elhatározása mellett. Kaunitz az államtanácsban fölvetette az eszmét: nem kellene-e az összes klastromok vagyonát iskolai és tanulmányi czélokra forditani? Épen a pápa bécsi időzése alatt foglalták le a királyi biztosok a magyar klastromok javait. A vagyont a császár, némileg megváltoztatva eredeti szándékát, egészen a vallás- és lelkész-alapnak adta át, csak 200,000 forintot vonva le belőle, hogy abból katonagyermekek részére alapitsanak iskolákat. Hazánkban ez az intézkedés nem okozott nagyobb elégedetlenséget, sőt azt sokan helyeselték, mert fontosabb az, hogy néptanitók legyenek, mint olyan emberek, kik olajat és nem vajat vagy szalonnát esznek. Egészen más szempontból nézték a pálosok, a benczések és czisztercziták később történt eltörlését, melyet tanügyi szempontból igen károsnak itéltek.
E vagyon igazgatására, valamint összes egyházpolitikai intézkedéseinek előkészitésére és végrehajtására felállitotta az egyházi bizottságot Kresl államtanácsos elnöklete alatt. Minthogy mindenütt egyenlő elvek szerint kell eljárnia, hatásköre Magyarországra is kiterjeszkedik. „Minden a bizottság elé tartozik, mi az ország jólétére, rendjére és nyugalmára vonatkozik, tehát az isteni tisztelet s a fegyelem is, általában minden, mi nem dogma. Hanem egyelőre nem kell változás a külső disciplinában, mig a lényeges el nincs érve.” Utasitása szerint összeirja az egyházi jövedelmeket, – a primástól az utolsó káplánig, – szintúgy az alapitványok és kegyes társaságok vagyonát. Igazgatja az üresedésben levő magyar javadalmakat és fogadja a szerzetesek és papok panaszait a püspökök ellen. Új lelkészségek felállitására forditja a klastromi jövedelmek feleslegét.
Magyar közjogi szempontból nagyon sérelmes volt ez elhatározás. Az ország első rendje, a főpapi, egy bizottságtól tétetett függővé; az apostoli király kegyúri jogának gyakorlása egy nagyrészt idegenekből álló hatóságra ruháztatik. A kanczellária határozottan tiltakozott is az egész javaslat ellen, de csak azt birta keresztülvinni, hogy a bizottság a magyar ügyekben a kanczelláriától, mint törvényes kormányszéktől, függjön. Magyar részről aztán Üményi József kanczellári tanácsos és Okolicsányi czimzetes püspök lettek a bizottság tagjai. Az elvek megállapitására alig gyakoroltak befolyást, csak a végrehajtásban iparkodtak valahogy fentartani a törvényesség látszatát.
Minő izgatottságot okozott 1764-ben Kollárnak könyve és az a kijelentés, hogy az egyházi vagyon a királytól függő és megadóztatható! Most az egyházi bizottságnak épen ezen függés és megadóztatás keresztülvitele a legfőbb feladata. A magyar alkotmány szerint a papság nemesi jogon birja gazdag javadalmait. Az uralkodó nem lát azokban mást, mint bizonyos czélra forditott királyi adományt. Mivel pedig az állam és egyház közös érdekében új lelkészségek felállitását tartja főczélnak, erre kivánja forditani az egyházi javak feleslegét. Jogi alapot Kreslnek az a magyarázata nyújt, hogy a kánonjog szerint a papnak nem lehet felesleges birtoka. József ennek értelmében dönt, nem véve tekintetbe a magyar kanczellária figyelmeztetését, hogy az az ügy országgyűlés elé tartozik. 1782 október 10-ikén kiadott rendeletében kijelenti, hogy az egész egyházi vagyon a lelkek üdvére van szánva; az egyesek és testületek e vagyonnak csak hasznát élvezik. A felesleg hováforditását pedig a fejedelem, mint kegyúr, határozza meg. A kánoni jog szabálya szerint követeli tehát a jövedelmek kimutatását. Egyébiránt fentartja a papság nemesi jogait. A magyar kormányszékek és a püspökök egy ideig vonakodtak e rendeletet végrehajtani, de utóljára meghajoltak a császár megmásithatatlan akarata előtt. Az összeirás csakugyan végbement, bár több megye is tiltakozott ellene, hivatkozva a clerus nagy érdemeire és különösen arra, hogy jövedelmeit az ország javára forditja, nem követve a külföldön élő mágnások példáját.
A kimutatások szerint 950 új parochia és 559 káplánság felállítására volt szükség. A plébánosok congruáját 300 forintban állapitották meg, mihez még ház, kert, 2–3 tehénre való legelő és 1–2 lónak való rét járul. A vallásalap e teher viselésére nem volt elegendő. Hogy e hiány pótoltassék, a császár betöltetlenül hagyta a kalocsai érsekséget, a nyitrai és győri püspökségeket és azok jövedelmét, összesen 195,000 forintot. szintén e czélra forditotta. A szükséges személyzet legnagyobb része az eltörölt szerzetekből és a kolduló barátokból került ki.
Mihelyt az állam kiterjeszti gondját a papság megélhetésére, jogot formált arra is, hogy ezen papság csakugyan olyan legyen, hogy czéljainak megfelelhessen. Hatásának körébe kellett vonnia a papok nevelését. Mintegy szükséges reactio ez azon kor ellen, melyben az egyház saját szempontjai és érdekei szerint vezette a világiak nevelését.
Először 1783 január 17-ikén fejezi ki ezt a szándékát a császár. Ugyanakkor kifejti azt is, hogy két út közt van választása. „Az állam átveszi az egész monarchia egyházi jövedelmeit és mindenkit fizet, vagy pedig összeirja az egyházi vagyont, és ha hiány mutatkozik, azt maga fedezi jövedelméből.” Ő egyelőre a másik módot választotta, de ha az nem válik be, az előbbihöz kell folyamodnia. A pap tehát fizetett tisztviselője lesz az államnak. Mi sem természetesebb, mint hogy az állam ellenőrzi nevelését, képzését.
A klastromi iskolák helyébe az állami nevelésnek kell lépnie. A szerzetek 1783 november 1-jén túl az egyetemek és főiskolák mellett felállitandó generale seminariumokba küldik majd növendékeiket. Magyarországon ezen állami papnöveldéket Pozsonyban, Egerben és Zágrábban állitották fel. Később az egrit Pestre, az egyetem mellé tették át. Oda kellett küldeni minden püspöki megyéből a kispapokat, kik ily módon el voltak szakitva püspökeiktől. Az állami neveléstől „a babonás hydra legyőzését, az ultramontanismus teljes bukását” várták József egyházi tanácsosai. Bizonyos, hogy ez intézetekben nagyobb műveltséget szereztek a világi clerus fiatal tagjai, mint elődjeik a dioecesisek seminariumaiban. Megszünt az a kor, melyben a jezsuiták műveletlenségben iparkodtak tartani a világi papságot, hogy uralkodhassanak fölötte.
Bármikép gondolkozzunk is József ez intézkedéseinek helyessége felől, szándékainak nemességét, felfogásának nagyszerüségét, eljárásának elvszerűségét senki sem vonhatja kétségbe. A baj abban állott, hogy ezen legfőbb intézkedéseknél nem állott meg, hanem a legapróbb részletekig is elhatolva, mindenüvé bevitte az állami beavatkozást. Ezen törekvése miatt nevezte őt Nagy-Frigyes, igen jellemzően, „sekrestyés”-nek.4
A püspök az ő szemében hivatalnok, ki köteles kihirdetni és végrehajtani az ő parancsait. Ezt már 1781 október 19-ikén előirta, és később még jelentést is követelt: valóban megtörtént-e rendeleteinek kihirdetése. Igy aztán a szószékről közzé kellett tenni, hogy a nők ne viseljenek vállfüzőt; hogy ne csalják a vámot; hogy ne legyenek öngyilkosok, és hogy milyen eljárást kövessenek epidemia és marhavész alkalmával. Az állami felügyelet kiterjedt a templomi beszédekre is.
Ezekből következett, hogy a császári birodalom egyházi tekintetben is egységet alkotott, és külföldi püspök nem gyakorolhatott benne joghatóságot. Magyarországnak és Csehországnak meg volt ősi nemzeti egyházuk; most a német, olasz, lengyel tartományokban is össze kellett esni az egyházmegyék határainak a birodalmi határokkal. Ezt csak a salzburgi érsekkel és a boroszlói püspökkel szemben nem érvényesitették teljesen.
Tűzveszély miatt eltiltja az oltári kivilágitásokat. Megparancsolta a szentekhez nem illő ruhák és felajánlások eltávolitását a templomokból. Az arany, ezüst és más nagybecsű fogadalmi tárgyak eladattak a vallásalap javára. A magyar régiségek is nagy veszteséget szenvedtek ezen elkobzás által. A régi Szent-Margit-klastrom kincseit a pozsonyi Klára-szűzek templomában őrizték. Azokból csak egy byzanczi oltár és egy kép maradtak meg az országban. Ekkor szerezte össze Jankovics Miklós zsebpénzéből gyűjteménye legnagyobb részét. A császárt nem lehet vádolni e vandalismussal; ő megparancsolta a különösen értékes tárgyak megőrzését. A bűn a biztosok kapzsiságát és tudatlanságát terheli.
A körmenetek alkalmával eltiltotta a czéhzászlók vitelét, melyekhez oly nagy vonzalom kötötte a népesség ezreit. A laikusok vallásos testvériségeit és társaságait eltiltotta, és vagyonukat fele részben a szegényintézeteknek, fele részben a normális iskoláknak szánta. Utoljára még az isteni tiszteletet is államilag akarta szabályozni. Elrendelte azt is, hogy a feltámadás ünnepét mindenütt a római módon üljék meg, nem úgy mint eddig szokásban volt. Minden intézkedése mutatta, hogy a hit fentartása szivén fekszik, de külsőségekkel, hagyományokkal ott sem törődött, hol milliók áhitata szentesitette. Rationális ott is, hol csak a hitnek van helye.
Kisérlete egyik legfontosabb példája annak, mint lépi túl az állam hatalmi körét, és mint koczkáztatja ez által valódi czéljainak kivivását.
Teljesen helyén volt ellenben az állami beavatkozás ott, hol a különböző felekezeteknek az államhoz és egymáshoz való viszonyának megszabása forgott kérdésben.
Addig az állam a leghatalmasabb egyházzal, a katholikussal azonositotta magát. Közösnek tekintették az ellenséget: a protestantismust, a schismát, a vallásos közömbösséget és hitetlenséget.
Mária Terézia utóda államot akar szervezni, mely szabad teret nyit minden fejlődésnek, mely nem ismer el magasabb czélt a magáénál. Kell, hogy ezen állam, felekezeti korlátok nélkül, igénybe vehesse a hozzá tartozóknak anyagi és szellemi tehetségeit. Kell, hogy mindenkinek oltalmat nyujtson, mert hasznát veheti mindenkinek. Nem szabad, hogy más mint világi, állami czélok irányozzák politikáját. A császár műve ezen a téren felelt meg leginkább a szükségnek és a magyar nemzet érdekének.
Dicsőségének legigazabb és legmaradandóbb talpköve a „keresztény tolerantia” megadása és keresztülvitele. Mindjárt trónra lépése után utasitja a kanczelláriát, hogy vallásos ügyekben mindig enyhén járjon el, majd felszólitja, hogy terjeszsze elő a vallás felől intézkedő érvényes királyi rendeleteket.
A kanczellária és annak előadója, Ürményi József, teljesen tisztában vannak az uralkodó szándékával. Mindamellett előterjesztésük a régi magyar katholikus álláspontot foglalja el. Enyhén akarja a katholikus egyház túlsúlyát érvényesiteni, nem akar üldözést. De főelvül mégis csak azt tűzi ki, hogy a protestáns felekezetek befogadása és végleges megszilárdulása által valami kárt ne szenvedjen a katholikus egyház. A császár nagyon dicséri e munkát, de megemliti, hogy azért sok tekintetben mégis jogos a protestánsok panasza. A meglevő sérelmek orvoslására rendeletet bocsát ki 1781 május 22-ikén, melyben már megtalálhatók az „edictum tolerantiae” legfontosabb meghatározásai. Legjellemzőbb vonása e rendeletnek az, hogy, bár egyházi tekintetben fentartja a katholikus vallás fensőségét, politikai tekintetben teljesen és korlát nélkül kimondja a protestánsok egyenlőségét.5
Óriási ez a reform, nem csoda, ha nemcsak a magyar kanczellária és a primás, hanem még a cseh-osztrák kanczellária is ellenmondanak. Még az államtanácsban is volt szószólója a Mária Terézia alatt követett eljárásnak. Hatzfeld gróf ott kifejtette, hogy a tolerantia nem vethet véget a vallások gyűlöletének. „Nem jó a többféle vallás.” Még arra is utal, hogy ily módon a porosz befolyás terjed majd az örökös tartományokban. De ez a gyanúsitás ép oly kevéssé hatott a császárra, mint a magyar kanczelláriának utalása a hazai törvényekre. Megmaradt hajthatatlanul akarata mellett, és, hogy minden félremagyarázást elkerüljön, elrendelte, hogy az újitás a legnagyobb nyilvánosság felhasználásával tétessék közzé.
Ily módon jött létre, 1781 október 29-ikén, a türelmi rendelet. Általános elvből indul ki, a vallás-szabadság elvéből. „Minthogy ő Felsége meg van győződve arról, hogy minden kényszerités, mely erőszakot követ el az emberek lelkiismeretén, nagyon ártalmas, viszont pedig a keresztény kegyesség által jóváhagyott igazi türelmességből a legnagyobb haszon háramlik a vallásra és az államra, elhatározta, hogy ezt a türelmességet összes örökös tartományaiban törvénynyel megszilárditja.” Ezen általános elvi szempontot, azt, melyet a protestáns követek Mária Terézia előtt sikertelenül hangoztattak, most magáévá teszi az állam feje, és föléje emeli a pártok tusájából származott eredményeknek. A mellett pedig a Magyarországon és Erdélyben a protestánsok és görög nem egyesült hitűek által addig is gyakorolt kiválságokat megerősiti.
A türelmi rendelet első pontja megengedi a nemkatkolikus keresztény felekezeteknek, hogy magán istentiszteletet tartsanak mindenütt, a hol eddig nyilvánoshoz nem volt joguk. A II. pont értelmében, ha az ilyen helyen több mint 100 akatholikus család lakik, és ezek elszegényedés veszélye nélkül képesek gondoskodni templomról, papról és mesterről, épithessenek templomot, de torony és harang nélkül, tarthassanak papot és iskolát. Ez az a két rendelkezés, mely levette a protestantismusról a Leopold- és Károly-féle resolutiók bilincseit.
Politikai tekintetben sokkal egyszerűbb a rendelkezés; sokkal gyökeresebb a változás. Az akatholikusok eljuthatnak minden méltóságra és tisztre. Ott, hol eddig törvény zárta ki őket, Horvátországban és némely szabad királyi városban, ezentúl esetről esetre királyi dispensatió által fognak képesittetni. Egyebütt csak érdemre, tehetségre és méltó keresztény életre lesz tekintet. (III.) Nem kell olyan esküt tenniök, mely vallásuknak ellenmond. (IV.) Ennélfogva nem kötelesek részt venni idegen felekezetek szertartásaiban. (V.) Az első intézkedéssel eltörli József azt az 1731 óta érvényes szabályt, a mely szerint akatholikust nem neveznek ki királyi hivatalra; a második véget vet a törvényes eskü körül folyt küzdelemnek; a harmadik megszünteti a czéhek és magánosok folytonos zaklatását a körmenetekben való részvét miatt. Mindezen általános törvényeket kérés nélkül rendelte el ő Felsége. A hol kellő népszámot mutathatnak ki, a helytartótanácsot illeti meg a magán istenitisztelet megengedése. (VI.)
A türelmi rendelet záró sorai.
Olvasásuk: ...gloriosae memoriae praedecessorum nostrorum regum Hungariae in materia religionis hucdum emanatae, in quantum illae per praedeductas specificas resolutiones nostras imutatae, aut dispensatae non sunt, deinceps quoque per eos, quorum interest, accurate observentur, atque praemissorum effectui tam per universas regni iurisdictiones, quam et peculiariter per fidelitates vestras omnimode invigiletur. Quibus in reliquo gratia et clementia nostra caesareo-regia benigne iugiterque propensi manemus. Datum in archiducali civitate nostra Vienna Austriae, die vigesima quinta mensis Octobris, anno domini millesimo septin gentesimo. octuagesimo primo Iosephusmp. Comes Franciscus Esterhazy mp. Iosephus Iablanczy mp.
Az okirat eredetije az országos levéltárban
„Elrendelte továbbá ő Felsége a keresztény tolerantia értelmében”: hogy a vegyes házasságoknál szűnjenek meg azon reversalisok, melyek eddig arra kötelezték a szülőket, hogy minden gyermeküket a katholikus valásban neveljék. A szabály az, hogy, ha az atya római katholikus, mind gyermek az ő hitében neveltessék; ha pedig akatholikus, a fiúk az ő vallását követik, a leányok az anyjukét. (VII.) Ha az a katholikus házasfél áttér, azon esetben, ha férj, minden kiskorú gyermeke követi, ha nő, csak leányai. Katholikusok semmi módon nem vihetnek át vallásukra akatholikus gyermekeket és árvákat. (VIII.) A helvét hitvallású bábákat semmi módon nem szabad zaklatni a keresztelés miatt. (IX.) Katholikus pap ne látogasson beteg akatholikust annak akarata ellenére, de ha a beteg óhajtja, bocsássák be. Az akatholikus rabokat saját papjaik vigasztalják a vesztőhelyen is (X). Ha az akatholikusok egy helységben nem tarthatnak iskolát, szabad gyermekeiket a katholikus vagy a más felekezetű akatholikus iskolába küldeni. Az akatholikus deákok gyűjtése (supplicatió) szigorúan tilos. (XI.)
Senki se háborgassa az akatholikusokat eddigi templomaik birtokában. Újakat is épithetnek a helytartótanács engedelmével, ha ez a népet túlságosan nem terheli. (XII.) Az evangelikus filialisok megmaradnak nekik. Az oda kijáró papok ellen most függő fiscalis pörnek vége vetendő.6 (XIII.) A főurak és nemesek istenitiszteletében szabad részt venniök a község lakóinak és a szomszédoknak. (XIV.) A superintendensek bejárhatják vallásuk községeit, de ez alkalommal gyűjteniök nem szabad, különben büntetés éri őket. Ha az akatholikusok zsinatot akarnak tartani, ezt az 1715: XXX. t.-cz. értelmében megengedik, oly módon, hogy előre beterjesztik annak tárgyait. Ez a zsinat két királyi biztosnak, egy katholikusnak és egy akatholikusnak jelenlétében megy végbe. (XV.) Megmásithatatlan törvény, hogy senkit sem szabad testileg vagy birsággal bántani vallása miatt, ha nem követ el bűnt. Ennél fogva tartózkodjanak a katholikusok attól, hogy az akatholikusokat szidalmakkal illessék és viszont. „Ezeket rendelte ő Felsége Magyarországra nézve, egyúttal meghagyva, hogy a régibb vallásügyi rendeletek, a mennyiben ezen elhatározások által nem szenvedtek változást, érvényben maradnak. (XVI.)7
Éppen száz éve volt akkor annak, hogy az 1681-iki soproni országgyűlés, az ellenreformatio diadalának hatása alatt, megkezdte nyirbálni a protestánsoknak a bécsi és linzi békekötések által biztositott jogait. Azóta, Mária Terézia haláláig, alig mult év, melyben az uralkodó magyar társadalom, a király által is segitve, ne igyekezett volna ujabb meg ujabb szabályozások, megszoritások, gyakran erőszakoskodások által erőtlenné tenni, sőt lehetőleg megsemmisiteni a protestantismust. A magyar társadalom két felét óriási örvény választotta el egymástól. A türelmi rendelet tette lehetővé, hogy mint egy haza fiai, ismét kezet adhassanak egymásnak.
Távol van attól, hogy megadja az addig elnyomott félnek egyházi tekintetben a teljes egyenlőséget. Még mindig a katholikus marad az uralkodó vallás. Ugy a házasságokról szóló, mint az isteni tiszteletet megengedő szabályok ezt világosan tanusitják. De jellemző, hogy az utóbbinál a megszoritást már nem vallásos, hanem gazdasági okokkal indokolják. Igy is óriási a haladás, nemcsak az addigi viszonyokat nézve hazánkban, hanem összehasonlitva az akkori európai állapotokkal is. Ugy a katholikus, mint a protestáns országok még épen csak hogy kezdenek lazitani az elnyomás addigi rendszerén. De valóban bámulatos a haladás ott, hol a király maga intézkedhetik. Szolgálatára nézve többé különbséget vallás szerint nem tesz: nem ismer katholikust vagy protestánst, csak képesebb vagy érdemetlenebb alattvalókat.
Az akkori magyar társadalom a protestánsok lehető kizárásán alapult. E törekvésében eddig lépten-nyomon élvezte a királyi hatalom részrehajlását. Legfőbb eredményeit ennek köszönheté. Most egyszerre az ellenfél serpenyőjébe veti sulyát az állam tekintélye. Meg volt támadva az egész birtokállapot. Még mindenütt folytatják a harczot a protestánsok ellen; még javában folyik a convertálás: egyszerre nemcsak hogy békét kell kötni, hanem be is fogadni a protestánsokat az eddig féltékenyen őrzött tisztségekbe és hivatalokba. Nem csoda, ha ez a tábor, élén a püspökökkel és a katholikus főurakkal, mindent megtesz a tolerantia kihirdetésének, vagy, ha ez nem sikerül, végrehajtásának megakadályozására.
E küzdelemben az egri püspök, gróf Esterházy Károly jár elől. Ő annyira él-hal az addig uralkodó viszonyokért, annyira magától érthető kötelességének tartja a téritést, hogy megyéje lakosságát igy mutatja ki: gondozásom alatt van 285,498 lélek, még nincs 104,626.” Özönnel jöttek a felterjesztések a püspököktől, a megyéktől, különösen a horvátoktól, és a szabad királyi városoktól. Mindnyájan az alkotmány sérelmét látták e változásban. Még arra is hivatkoztak, hogy a protestánsoknak is kárára van a tolerantia, mert addig törvényesen befogadottaknak tartották magokat, most pedig csak megtürtek lesznek. Viszont a protestánsok és a liberális katholikusok kitörő örömmel fogadták a császár jótéteményét, melynek értékét épen nem kicsinylették.
Mindez ellenmondás igen csekély hatást tett a császárra, legfölebb felingerelte őt a magyar alkotmány ellen, mely annyi visszaélést és igazságtalanságot oltalmaz. Nem változtatta meg nézetét a pápa felszólalása sem, ki azonban magánbeszélgetés közben kijelenté, hogy ő sem tehetett volna máskép, ha a császár helyén van. Hivatalosan ezzel el lett volna intézve a dolog. De hátra volt még a végrehajtás, mely a magyar alkotmány szerint épen azon osztályoknak volt a kiváltsága, melyek legfőbb érdekeiket látták sértve a tolerantia megvalósulásában.
Gróf Esterházy Károly egri püspök.
Egykoru rézmetszet után. Aláirása: Excellentissimus Illustrissimus ac Reverendissimus Dominus Carolus e comitibus Eszterházy de Galantha, perpetuus in Fraknó, Episcopus Agriensis Sacratissimae Caesareae Regio-Apostolicae Majestatis Consiliarius actualis Intimus, Inclytorum Comitatuum Hevess et Exterioris Szolnok articulariter unitorum perpetuus Supremus Comes. –
Bubics püspök gyűjteményének példányáról
„Utódaink, kik látni fogják a tolerantia nagy hasznát, bámulni fogják, minő akadályokkal találkozott végrehajtásában a kegyes fejedelem,” kiált fel egy egykoru magyar iró.8 Az ellenhatásnak a katholikus irány addigi vezetője, a helytartótanács, volt a központja. Az edictum megszoritó rendelkezéseit a nyilvános és magán istentisztelet megadása dolgában annyira kiélesiti, hogy a kérelmezők csak a legritkább esetekben érik el mindjárt czéljokat, legtöbbször a császárhoz elé kell vinniök ügyöket. Püspök, megye, vagy város, földesur mind összetart ellenük. József egész erélyére és tekintélyére volt szükség, hogy ez ellenállást legyőzze. Igen fontos lépés volt erre nézve az, hogy a helytartósághoz is kinevezett protestáns ülnököket; az evangélikus Prónay Lászlót, majd a helvét hitvallásu Darvas Imrét is. 1784–85-ben a császár szüntelen sürgetései és fenyegetései meghozták a kivánt eredményt. A tolerantia végre volt hajtva.
A császári rendelkezés kiterjedt a görög nem egyesültekre csak úgy, mint a protestánsokra.
Ezeknél már Mária Terézia utolsó éveiben enyhitették az elnyomás régi rendszerét, de a magyar társadalom velök szemben tovább is megmarad ellenséges, kizáró eljárása mellett. A császár itt is egész energiával lép fel. A hadi tanácsnak megtiltja, hogy ezentul különbséget tegyen uniáltak és nem egyesültek között. Az egyház igaz szellemének nem felel meg, hogy az utóbbiakat világi előnyök nyujtása által téritsék meg.
Minden egyébben is lehetőleg kedvez József az óhitűeknek. Meghagyja nekik a cyrill betűk használatát iskolakönyveikben, bár különben annyira lelkesedik az egyformaságért. Leszállitja ugyan ünnepeik számát évi 36-ra, de csak a metropolita és az erdélyi püspök véleményének meghallgatása után.
E kedvezésnek kétségtelenül megvolt a politikai oka. Mint a görög nem egyesültek nemzeti egyházának protectora, nagy segitségre számithat törökországi tervei keresztülvitelénél, egyensulyozhatja Oroszország befolyását és erős, szenvedélyes pártot biztosit magának a magyar korona területén. Épen ezen számitás okozta, hogy a nemzeti nevelés emelésére épen itt, hol legnagyobb szükség lett volna reá, tett legkevesebbet. Ő, minden babonának és előitéletnek halálos ellensége, a szerbekkel és oláhokkal szemben merő kimélet és elnézés.
Minden elnyomott felekezet és faj emberi jogainak érvényesitőjét tiszteli II. Józsefben, de különös hála és tisztelet övezi nevét a zsidóknál. A többinek csak történeti jogokat adott vissza; reájok nézve a középkori rabszolgaság igáját kezdte enyhiteni. Amott a humanitás szempontja mellett előtérbe lép a politikai számitás is; emitt majdnem kizárólag az első vezeti.
A zsidóknak nem adott jogot a törvény, de bizonyos évi taksák fejében királyi és földesuri védelemben részesültek. A fővárosokon kivül, koronának vagy valamely főurnak oltalma alatt vannak főtelepeik. Ilyen Pozsony mellett Váralja, Buda-Pest mellett Ó-Buda, Dunántul Rohonc. Az Esterházyaknak számos községük élvezte pártfogását. Mária Teréz e fegyvertelen felekezettel szemben igen erősen érvényesiti a katholikus álláspontot. Megtéritésükre megengedettnek látszott minden eszköz.
E korban még semmi sem hidalja át hazánkban a zsidók és keresztények közötti ürt. Igaz, hogy a zsidó lealázó jelvényt nem visel ruháján mint Ausztriában. De sem politikában, sem műveltségben nem vesz részt, egész szellemi életét lefoglalják hitének sajátos institutioi és községi élete. A legtöbb nyomorult, szegény, mint házaló és csapláros tengeti életét.
József mindjárt trónra lépésekor elhatározta, hogy ezen sülyedt népet, emberi bánásmód által, az állam hasznos lakosává teszi. Különbséget tesz a régi előitéleteken csüngő „zsidó koldusnép” és a műveltebb rész közt. Lehetővé akarta tenni az utóbbinak a tiszteltebb társadalmi állás kivivását.
1781 május 13-ikán kelt rendeletében czéljául azt tüzi ki, hogy a „számos zsidó nemzet nagyobb hasznára váljék az országnak mint eddig vált, korlátolt kereskedése és felvilágosodása miatt”. Meg kell szünni nemzeti nyelvük használatának, kivéve az isteni tiszteletet. Minden irományuk az ország nyelvén irandó. Fő zsinagógáik mellett iskolákat állitsanak fel állami felügyelet alatt. Megengedi azonkivül, hogy a fennálló nyilvános iskolákat látogassák.
Hogy végre szaporitott és szélesitett jövedelmi források által elvonassanak az uzsorától és csalástól, megengedendő nekik:
1. A földmivelés gyakorlása. Árendát birhatnak husz évre, ha a földet csak zsidók által műveltetik. Ha áttérnek, földbirtokot szerezhetnek. 2. A fuvarozás. 3. Szabó, varga, kőműves, ács mesterség, az épitésnél is, ha mathematikát tanultak. 4. A műasztalosság, festészet, szobrászat. 5. A gyáripar, „minthogy találékonyak”. 6. A szövés és más ilynemű kézipar.
Később a kanczellária jelentései alapján a császár még pontosabban meghatározza czélját. Nem akarja e kedvezések által a zsidóságot, minő akkor volt, szaporitani. Előtte mindig e faj művelése és felvilágositása lebeg. „A szélesebb körű kereset, karjaik hasznositása, a gyűlöletes korlátozó törvények és megvetést keltő jelvények eltörlése, a jobb tanitással és nyelvük megszünésével együtt elő fogja segiteni sajátos előitéleteik kiirtását, ez által keresztényekké teszi őket, vagy pedig javitja erkölcseiket, úgy hogy az állam hasznos polgáraivá lesznek, mi legalább a jövő nemzedéknél biztosan el lesz érve.”
A császár ez emberséges gondolkodásának eleinte inkább csak a prágai és bécsi zsidóság látta hasznát: a magyar még nagyon szegény és műveletlen volt ahhoz. De itt is előfordul már 1781-ben, hogy egy zsidó ifjú tudományos pályára lép. Egyebekben a helytartótanács megengedhetőnek tartja, hogy béreljenek, szabadon kereskedjenek és fuvarozzanak, s keresztény legényeket tartsanak. Még a fegyverforgatást is ajánlja, hogy testileg erősödjenek, az előkelőbb zsidóknak pedig még a kardviselést is megengedné. Saját nyelvük helyett két év alatt a magyarra akarja őket szoritani. Később, 1787-ben, a császár német családnevek felvételére készteti őket. Abban túllő a czélon, hogy a külső különbség megszüntetésére el akarja tiltani a zsidóknak a szakálviselést, úgy mint Nagy-Péter az oroszoknak. Ez ellen az összes zsidóság siralmasan folyamodik a császárhoz, ki kegyesen enged is kérésüknek.
A zsidóknak adott új jogok, a városokban való megtelepedés, szabad kereskedés és iparűzés ellen csak a városi polgárság szólal fel, különösen a pozsonyi, nagyszombati, budai. De a császár nem engedi, hogy szándékát kijátszszák, és a kanczellária legtöbb esetben a zsidók mellett nyilatkozik, mint a kik a forgalom fentartása által nagy hasznára vannak az országnak. Általában el volt terjedve az a vélemény, hogy József polgárjogot adott ez elnyomott fajnak. Ez betű szerint nem áll. Többet tett annál. Megnyitotta előttük a sorompót, hogy anyagi és szellemi tehetségeik kifejtése által azt több nemzedék munkája által megszerezzék.