A szent korona diadalutja.
Rajzolta Cserna Károly
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
A korona visszatérése. Banderiumok. Tüntetések. Rákóczi nótái. Szittya dicsőség. Az örökösödés bolygatása. A pragmatica sanctio kétoldalú szerződés. A nemesség fölfegyverzése. A megyék hatalma. Rendelkezésük. Felkarolják a magyar nyelvet. Nyitra megye körlevele. A nők. A nemesség és a nép. A megyék és a jobbágyság. A tolerantia kérdése. Visszatérés a békeszerződésekhez. A nemesség egysége. Nemesi közvélemény. Pest, Borsod, Szabolcs, Bihar megyék és Háromszék felterjesztései. Történelmi jog. Küzdelem a josephinismus ellen. A királyi hatalom megszoritása. Haladás a század eleje óta. Politikai műveltség. Katona István. Összeköttetés a külfölddel. A városi osztály. Ellentéte a nemességgel. A parasztság mozgalmai. Parasztok decretuma. A parasztok folyamodása. A szerbek kivánságai. A kormány intézkedései. A magyar nyelv terjesztése állami feladat. A rendőrség kérdése. Lipót mint toscanai nagyherczeg. Szabadelvűsége. Titkos policzia. Családi élete. Diplomatikus tehetsége. Első tettei. A monarchia alkotmánya. Belgium és Magyarország
A szent korona diadalutja.
Rajzolta Cserna Károly
ÚJ KORSZAK kezdődik. Az a hatalom, mely fogva, lekötve tartotta a magyart, megszünt. A központi hatalom túlságos megfeszitésének ellenhatása az volt, hogy minden erő a nemzetre szállott vissza. A császár a régi állapotot helyezte vissza javitásokkal, de az volt a kérdés, kielégiti-e az a rendeket. A fejedelmi hatalomnak az a terve, hogy az országot a saját szempontja szerint szervezze, teljes hajótörést szenvedett. Az a munka, hogy az országot átalakitsa, az alkotmányt, társadalmat reformálja, ismét a nemzetre hárult. Századok óta először jutott a magyar abba a helyzetbe, hogy sorsa, jövője felől maga határozzon felelősségének teljes tudatában.
Az első érzés, mely az országon József halálakor végig viharzott, a kitörő örömé volt. Nem a császár halála miatt: az jóvá tette, a mit tehetett, hanem mert a korona, „a jegygyűrű király és nemzet közt,” akkor érkezett vissza Budára. A magyarnak egész lángoló lelkesedése fellobbant, midőn ismét hazája határain belől üdvözölhette országa függetlenségének ezt a szentelt jelvényét. „Banderiumok kelének össze minden vármegyében s egyike jött őrzeni a nemzet kincsét, vagy inkább csak tisztelkedni körüle, másika ment, elvégezvén már a szolgálattételt. Öregeink részt vőnek az ifjabbak örömében, s udvari tanácsos Beöthy Imre és Domokos Lajos urak Biharból, rókatorkos zöld mentében, veres nadrággal és dolmánynyal jelentek meg, őszek mint a galamb, s együtt állák ki, meztelen karddal, órájukat. Kállay Ferencz, Szabolcsból, roskadtsága miatt nyeregbe nem ülhete, s igy gyalog vezeté lovagló földieit végig a hidon, fel a budai tetőre, s kezében tartá familiájának ősi buzogányát, a vezéri méltóság czimerét.”1 Főkapitánya az összes banderiumoknak báró Orczy László abauji főispán volt, Orczy Lőrincznek, a költőnek fia. A megyék banderiumait számtalan többé-kevésbbé sikerült versezet kisérte, melyben a szent korona dicsősége össze volt kötve a megye nemes fiainak dicsőitésével. A szép magyar ruhával együtt feléledt az egész feudális világ: a czimereknek, szineknek, zászlóknak, szemkápráztató sokasága.
Nemzetünk jelleméből folyik, hogy az elragadtatás nem képzelhető a külsőségeknek szinte tulságba menő tüntetése nélkül. De azért komoly tartalma sem hiányzott e mozgalomnak. Midőn a korona február 19-ikén Győr városába érkezett, nemcsak a nemesség várta fegyveresen, lóháton, hanem a városi polgárság, magyarok és németek is sorban állottak, „tele torokkal kiáltozva: Éljen a magyar szabadság”. „A korona előtt dob, sip, trombita, utána hegedűk” magyar nótákkal zengettek.2 Váradon előkerültek a régi tárogatók és török sipok, ott a Rákóczi és Bercsényi tüzes nótái járták, meg a bujdosók keserves dala
Zöld erdő árnyékát, piros csizmám nyomát,
Hóval lepi be a tél.
Ha a császár nem teljesen egészében állitotta vissza az uralkodása előtti állapotot, hanem változtatott rajta a kor szellemében, ugy a magyar nemzet sem akart egyszerüen visszatérni oda, hová Mária Terézia uralkodása alatt eljutott. Hisz ez az állapot nem birta őt megvédeni a lehető legnagyobb veszélytől, a megsemmisüléstől. Ha valóban élvezni akarja jogait, önállását, szilárdabb alapokra kell helyezni létét, mint a minőket az a loyalis, deákos kor nyujtott. Meg kell ujulnia annak az időnek, melyben a magyar dicsőség betöltötte a világot. Midőn a történeti jog ujra bebizonyitotta hatalmát, nem csoda, ha mindazt nagy figyelemre méltatták, mi azt erősithette, bővithette. Nem véletlen, hogy az Anonymus és honfoglalási meséje épen akkor megy át, több forditás által, a nemzet köztudatába. De még Árpádnál is régibb jogczimét keresték és találták a magyar birtoklásnak, a magyar hatalomnak és dicsőségnek. Fölelevenedett a húnok birodalmának emléke. Nagy-Váradon a korona visszajövetelekor diadalkaput épitettek, melynek az volt a felirata: „Kiván ország régi, ősi, nagy Attilát.”
A szent korona hazahozatala 1790-ben.
Egykoru rézmetszet részlete.
Az országos képtár T. 2531. számu példányáról
Igy ujabb erővel kellett felszinre jutnia azon mindeneknél fontosabb kérdésnek: elérheti-e a nemzet boldogságának és hatalmának régi polczát, mig idegen vérből való fejedelem uralkodik rajta? Nem ujultak-e meg mindig a nemzet régen vérző sebei? Nem állandó-e a nemzet elnyomására és beolvasztására való törekvés, mióta összeköttetésbe lépett az örökös tartományokkal és a Habsburgházzal?
A nemzet legista neveléséből és történeti érzékéből következett, hogy ezt az első rangu politikai kérdést is főként a törvényes szempontból nézte.
Nem lehetett tagadni, hogy a Habsburg-lotharingai ház uralma törvényen alapul. De hisz ép olyan szent törvényen alapul a nemzet joga is, Magyarországnak az a büszke kiváltsága, hogy nem kormányozható máskép, mint saját törvényei szerint. A magyar alkotmány, mint azt a vérszerződésből is látni, kétoldalu kötés fejedelem és nemzet között. II. József volt az, ki ezt a kötést, a mely az 1723-iki törvényekben van kifejezve, megsértette, megsemmisitette. Ez által megsemmisitette a pragmatica sanctio elfogadását is az ország által. Az ő törvényszegése által – ez volt a mindenféle terjesztett és hangoztatott elmélet – az örökösödés fonala megszakadt.3
Több megye magáévá tette ezt az elméletet, köztük Pest vármegye is. Nem arról van szó, úgy állitották, hogy József örököse, a toscanai nagyherczeg országgyűlést hivjon össze és ott megkoronáztassék, hanem arról, hogy ősi szokás szerint összegyüljön az ország és jogával élve válasszon magának uj királyt. A nemesi magyar szabadságnak csakugyan ez a legteljesebb visszaállitása, koronázása.
Bármennyire néztek is vissza évszázadokra, szemük előtt mégis mindig csak az utolsó tiz év veszélye és szorongatása lebegett. József vétkeért az egész királyi háznak kell lakolnia, de lakolni kell azoknak is, kik a törvénytelenségek kész eszközei valának. A II. Ulászló és II. Lajos korabeli rákosi gyűlések módjára szigorúan akarták megbüntetni a császár magyar tanácsosait, különösen pedig biztosait.
Addig is, mig az megtörténik, biztositani kell a nemzetet újabb megtámadások, jogainak lehető korlátozása ellen. Fel kell fegyverezni és fegyverben tartani a nemességet, az ország született katonáját. A banderiumoknak, a tüntetés és disz kifejtése mellett, határozottan meg volt ezen jelentőségük is. Azonfelül meg kell nyerni az ország részére azon fegyveres honfiakat, kik a császári és királyi seregben szolgálnak.
Minthogy az administratio tényleg szünetel, és a kormány sokkal inkább érzi gyöngeségét, semhogy nyilt kudarcznak akarná kitenni magát, a végrehajtó hatalom tényleg a rendek, a törvényes hatáskörükbe visszaállitott megyék kezébe száll vissza. Ezek már most versenyeznek egymással a rendszer tényeinek és emlékeinek eltörlésében. A földmérésnek, az igazi nagy botránykőnek, irásait több megye ünnepélyesen, hivatalosan elégettette. A német nyelvű oktatást mindenütt beszüntették. Eltörölték a tanpénzt is, és a nemes ifjuság nagy számban tódult ismét a régi karba visszahelyezett és a régi kedvezéseket nyujtó iskolákba.
De nemcsak rontanak, alkotni is akarnak. Már az 1789 deczember 18-iki, két nyelven irt rescriptum óta a legtöbb megye felkarolja a magyar nyelv ügyét. Csak Baranya megye ad elsőséget a latin nyelvnek, mert az a törvényes, azon irvák a privilegiumok és törvények. Temes megye annyira megy, hogy, első ez országban, magyar nyelvü népiskolák felállitását rendeli el. Valóban magyar Magyarországot akartak, nem olyat, mint eddig volt, törvényesen és egyházilag deákot, műveltségi tekintetben pedig németet és francziát. Még a ruházatot is egészen magyarrá akarták tenni. „A kin német ruha találtatott, magyar lévén, róla leszaggatták, kompániákban, bálokban magyaron kivül más ruhát nem szenvedtek.” A társadalom ez itéletét állami szentesitéssel készültek ellátni.
Olyannyira úrrá vált itt az idegen, hogy a nemzetiség művelése szinte legfőbb feladatnak látszott, olyan nemzetiségé, mely még teljesen ment minden külföldi, különösen német befolyástól. Ehhez természetesen vissza kellett térni nemcsak a húnokhoz, hanem még előbbre, a skythákhoz. Nyitra megye, hazafias felbuzdulásában, ettől sem riad vissza. „Ujitsuk meg erkölcseinket,” irja körlevelében, „ujitsuk meg a nők életmódját, gyermekeink nevelési rendszerét. A szittyák szigorú életmódja és nevelése hajdanta rettegésbe ejtette Európát. De ez az erő elenyészik, midőn a nemzet idegen népek viseletét, erkölcseit majmolja; midőn egyedül szinjátékokkal, zenével és a társalgás élvezetével törődve elfeledi a törvényt és a szabadságot, és midőn az erő rovására túlságosan törekedvén a művelődésre, nevetségessé válik. Ha fiaink kezeit puhaságban tartjuk, azok csak kéjelgésre lesznek alkalmasak, nem pedig fegyver villogtatására, mint azt a nemzet szigorú erkölcse követelné. Elhagyván tehát a puha életmódot, térjünk vissza az ősihez, gyakoroljuk az erényt és váljunk oly férfiakká, kik megérdemlik, hogy ne csak meghallgassák őket az országgyűlésen, hanem keresztül is vigyék óhajtásaikat; váljunk a haza és az új fejedelem védő oszlopaivá.”
Ne itéljünk túlságos szigoruan a szittya magyarság ilyen nyilatkozásai fölött. Nehéz a a lelkesedés pillanataiban, midőn mindenki igyekszik túltenni a másikon, hogy ő nyerje el a hazafiság pálmáját, megvonni a kellő határt. E túlhajtásoknak épen a nemzetiség előbbi elhanyagolása és hanyatlása adta meg az erkölcsi alapját. Hasonló viszonyok közt minden más nemzetnél is találunk megfelelő gondolkodást. A Napoleon korabeli német teutonomania épen annyi mosolyra fakasztó jelenséget szült a világra, mint a szittya magyarság. Igazi szükségletből származott mindegyik, divattá lett, majd oly gyorsan, mint jött, el is enyészett és a fejlődés, a művelés folytatta rendes útját.
Csakugyan divat volt a nemzeti: a nők nemük egész tüzével rajongtak érte. „Az asszonyi nem vetélkedék a miénkkel a nemzetiség külső jelenségei viselésében, s a párisi lipántok helyett asszonyságaink fekete csipkés kontyokat vevének fel, leányaink pártákat, s derekaikat vállakba szoriták s kötényt kötöttek. A gazdagok nyakukon, mellükön, karjaikon kivül még kötényeiket is elhintették gyöngyfüzéreikkel és aranylánczaikkal, posztóból varraták zöld mentéiket, fehér mellényeiket s veres szoknyáikat, s fekete bársony csákócskát nyomtak fejeikre. Csak az a hija volt, hogy kardot is kössenek.” A hiúság vásárja szépen megfért a hazafiság oltára mellett.
Tüzes szónoklatok, diszes felvonulások, gazdag lakomák és fényes öltözetek még sem tölthetik be egy nemzet egész életét. Gondoskodni kellett a jövőről is, gondoskodni arról, mi jusson a magyar szabadságból azoknak, kiket születés és történeti jog nem tett e szabadság részeseivé.
A József ellen folytatott küzdelem egyes tünetei azt mutatják, hogy a közös elnyomásal szemben a nemesség egyesiteni akarta a nemzet minden osztályát. Gömör megye egyik feliratában egészen a Rousseau iskolája neveltjének tünteti fel magát. „Midőn a nemzetek a természeti állapotból a polgári társaságban által költöztek, a köz boldogságot tették volt fő tárgyúl. Noha ezen adózó szegény nép Felségednek és nekünk vérünk, mégis ez emberiség méltóságából annyira leszállittatott, hogy sokan közülök a vadaknak konyhájára szorittatva lévén, holmi makk, fű- és polyvaeledelekkel puffasztják hasukat.”4 De mihelyt a császártól való félelem megszünt és a nemesség a január 28-iki resolutio által ismét teljesen birtokba lépett, ez a hangulat megváltozott. Kitör ismét az uri dacz a jobbágyok ellen, „kiket a természet azon állapotba helyeztettvén mintegy örökös nyomorúságra feljegyzett, s a törvény az adófizetésre eltökéllett”.5
Épen József utolsó intézkedése, melyben a tolerantia ügyét és a jobbágyság állapotának javitását későbbre is fenn akarja tartani, tette szükségessé, hogy a megyék e két alapvető problemával foglalkozzanak. Ezek tárgyalásánál egy igen mélyre menő különbség észlelhető a megyéknek, azaz az uralkodó nemességnek felfogásában.
A jobbágyságot illetőleg kiemelik, hogy urbéri és adózó viszonyait csak az országgyűlés állapithatja meg. A maguk szándékát illetőleg alig árulnak el valamit. Sűrün emlegetik a „humanitás”-t, mely eltiltja őket a szegény ember nyomorgatásától, de azt a módot, melyen a parasztság bajain, a maguk kiváltságai rovására, segiteni hajlandók volnának, még csak nem is emlitik. Ezt nem lehet másra magyarázni, mint arra, hogy a nemes ország ezen a téren teljesen megköveteli a régi birtokba való helyezést, és legfölebb egy pár frázissal kész hódolni az idők szellemének.
A tolerantiát illetőleg szinte teljes egyöntetűsége tünik elő a felfogásnak és a határozatnak. Valamennyi megye, katholikus és protestáns, még a horvát megyéket sem véve ki, tiltakozik a tolerantia neve és fogalma ellen. Nem olyan értelemben, mint a hogy azt a legtöbben nyolcz évvel azelőtt tették, hogy t. i katholikus szempontból veszélyt és törvénytelenséget láttak a protestánsoknak adott jogokban, hanem mert a türelem szót lealázónak itélték egy törvényesen bevett felekezetre nézve. A protestánsok jogait törvényczikkelyek, békekötések biztositják: azokhoz kell visszatérni, azok értelmében kell a felekezetek viszonyát az erre egyedül illetékes országgyűlésen szabályozni.
Honnét ez az eltérés a reformok két legfontosabb ágazatát illetőleg?
A felekezeti különbség ketté választotta a közjogilag egységes nemességet. Ez a kettéválasztás, az abból eredő gyűlölet és féltékenykedés oda vezetett, hogy mindkettő fölött a királyi hatalom vált úrrá, mely előbb a katholikus, aztán a protestáns részt vette külön pártfogása alá. A szakadás megszüntetése, a teljes polgárjog megadása szükséges arra nézve, hogy az egész nemesség megállhasson úgy a felülről, mint az alulról fenyegető veszélyekkel szemben.
Viszont a jobbágygyal szemben egy és azonos az egész nemességnek érdeke. Minden engedmény ezen a téren nemcsak gazdaságilag, hanem közjogilag és társadalmilag is veszteség a kiváltságosakra nézve. Ha a rendek összetartanak, szembe szállhatnak nemcsak a még szervezetlen parasztosztálylyal, hanem annak hatalmas patronusával, a királylyal is.
A mennyire hatottak tehát a josephinus eszmék a felekezetek egymás közötti viszonyára, annyira erős volt ellenük a visszahatás, mihelyt a jobbágyságnak felszabaditása, vagy legalább terheinek könnyitése forgott szóban.
Minden esetre elsőrangú fontosságú tény történetünkre nézve, hogy a nemzet, már nem külső nyomás alatt, hanem saját szántából, véget akar vetni a százados felekezeti perpatvarnak. És bár e megegyezésben aránylag több része volt a kiváltságosak közös érdekének, mint a lelkiismereti szabadságról való meggyőződésnek, az eredmény mégis mindenkép hasznára vált az egész nemzetnek. Egységes nemzeti műveltségnek voltakép csak ezen nagy történeti ellentét elhalaványodása nyitotta meg a teret.
Ezen két sarkalatos kérdést illetőleg egyöntetü volt a megyék határozata. Ezekben létrejött az, mit nemesi közvéleménynek nevezhetünk és a nagy többség, mint mozgalmas időkben lenni szokott, magával ragadta azokat is, kik különben eltértek nézetüktől, jobbra vagy balra. Egyebekben azonban sok sajátságos véleményt is észlelhetni, az egyes megyék külön pártállása szerint. E véleményeknek nemcsak abban áll a fontossága, hogy mintegy programmpontokul szolgáltak a leendő országgyűlésre nézve – hisz a megye készitette követeinek utasitását – hanem mindenek fölött abban, hogy az országos kormány tehetetlensége következtében a megye valósággal kötelező határozatokat hoz saját területére nézve. Soha Magyarország nem jutott oly közel ahhoz, hogy 52 nemesi köztársaságnak confoederatiója legyen, mint akkor.
Néhány megyének akkori jegyzőkönyve és felirata megérdemli az ismertetést. Kitünik belőlük, mennyi mindenre kiterjed az uralkodó osztály gondoskodása, és milyen irányban szárnyalnak vágyai és reményei. Mert, ha társadalmi tekintetben teljesen vissza akarják helyezni a József előtti állapotot, alkotmányos és közjogi tekintetben azt már korántsem tartják elegendőnek. Annyi törvény és intézmény nem birta megakadályozni a József rendszerének életbe léptetését. Uj biztositékokra van tehát szükség, uj bástyákra a nemesi szabadság féltett kincsének megvédésére.
Pest megye először is sajnálkozik a háború költségei fölött, melyet törvénytelenül kezdettek meg. Ujonczokat csak márczius végeig állit, azontúl a tisztikar állja ennek utját. Minthogy Lipót toscanai herczeg6 most jön majd Bécsbe, adják elő neki a primás, az országbiró és kanczellár az ország állapotát. Adják elő, hogy Mária Terézia és József önkénykedése megsértette az örökösödésről szóló törvényt. Lipót pedig azonnal jelentse ki, hogy bátyja összes tettei törvénytelenek. Mivel kitünt, hogy az eddigi szerződések nem elegendők, országgyűlés kell a koronázás és megfelelő törvények hozása végett. Ezeket a végzéseket kinyomatják és elküldik az összes megyéknek.
Almássy, a derék kir. biztos, ezután búcsút vesz a rendektől. Azok megkérik, hogy mint jó honpolgár tovább is vegyen részt a tanácskozásban. Lemondott az egész tisztikar is, de ujra megerősitették és letétették vele az esküt. Elhatározták aztán még, hogy német nyelvü felső rendeletet többé nem fogadnak el, hogy a megye házáról levétetik a házszámot és hogy a koronát a szomszéd megyék nemeseivel együtt ők is őrzik. Hogy pedig hivatlan és méltatlan ebben ne vehessen részt, eltiltják, hogy nem nemes járjon égszin ruhában, feketével, aranyos gombbal és övvel. Megtudták ugyanis, hogy polgárok is viselnek ily öltözetet.
Varasd megye az országgyűlésig nem ad ujonczot. Meg akar szabadulni a területén levő katonai parancsnokságtól (Assistenzcommando), melyről még megemlékezni is szégyenli a magyar nemzet”.
Borsod megye márczius 5-iki feliratában nagy tisztelettel adózik József emlékének, de különben igen ellenzéki húrokat penget. Ő nem állitott ki hitlevelet, és igy „valamikép megszakadt a felséges ausztriai ház női ága örökösödésének fonala”. Az országgyűlésen nyilatkozik majd a nemzet felsége.7 A törvények értelmében az országbirónak kötelessége összehivni a dietát. Ha ez egy hónap alatt meg nem történik, ők az 1764-iki adóemelést eltörlik és igy segitenek a szegény népen. Természetes, hogy ujonczokat sem adnak. Hasonló határozatokat hozott ugyanakkor Zemplén megye. Ha két hónap alatt nem lesz országgyűlés, ők maguk küldenek követeket, a szomorú következések meggátlása végett.
Talán legradicálisabb valamennyi közt a nagyszámú, turbulens köznemességtől népes Szabolcs megye. Márczius 18-ikán tartotta ülését Szatmári Király József alispán elnöklete alatt, Nagy-Kállón. Oly nagy számmal gyültek össze a nemes atyafiak a megyéből és a szomszédból, hogy sem a megyeházán, sem a református templomban nem fértek el és igy szabad ég alatt tanácskoztak. Ők is országgyűlést követelnek, melyet a mostani felfordulás miatt, midőn az örökösödés szála megszakadt, az országbiró köteles összehivni az 1608. törvény értelmében. Ez a gyűlés határozzon a háború és a béke fölött is, mert ez a jog, törvényeink értelmében, a nemzet felségét illeti meg. Ez rendelkezzék a subsidium és a magyar katonaság ügyében is. Sőt még az 1780 előtti állapotot sem lehet reponálni dieta nélkül. A primás, kanczellár és országbiró járjanak közbe, hogy addig is jőjjön haza a nemzeti katonaság. Ennyiben tehát elismerik az ország oszlopainak tekintélyét, de egyebekben nagy gyanakodással és féltékenységgel őrzik az országnak, a rendeknek jussát. Tiltakoznak az ellen, hogy ezek a méltóságok, továbbá a tárnok, personalis és a horvát bán már most tanácskoznak Lipóttal, minden megbizás nélkül.
Bihar megyében, hol Luby alispán factiója szinte lehetetlenné tette gróf Teleki Sámuelnek a főispáni méltóság viselését, márczius 7-ikén felszólaltak az ellen, hogy Lipót már most, a koronázás előtt, használja a királyi czimet és pecsétet, és rossz néven veszik a kanczelláriától, hogy már is elismerte őt királynak. Más nap főispán hiján 4 táblabiróra bizzák a candidatio elvégezését. Ez a két megye volt egyuttal az, hol komolyan hozzá fogtak a nemesség felfegyverezéséhez, polgári esküt tétettek vele és katonai szemlének vetették alá.
A mozgalom hullámai elterjedtek mindenfelé, hol magyar és nemes lakott. Erdély a török világ óta akkor olvadt lélekben ismét össze az anyaországgal. Háromszéknek márczius 23-iki felterjesztése különösen annyiból nevezetes, hogy a székely nemzeti érzés teljes renaissanceát mutatja. „A székely nemzet az ő régisége szerint megkülönböztetett törvényekkel s magok által szerzett és állitott szokások szerint éltek, szintén úgy magak örökségét nem pénzen, nem valami könyörgő vagy ajánló levelek mellett szerették, hanem tulajdon vérekkel vették.” Tiltakoznak azért véreiknek a katonaságba idegen tisztek alatt való sorozása ellen. Tiltakoznak az ellen, hogy a katonavidéken megszüntették a leány-öröklésről való sarkalatos törvényt. Tiltakoznak a jobbágyok felszabaditása ellen. „Azokat, idegen nemzet léütkre, azért telepitették le és adtak nekik birodalmat, hogy a lézengő és szökevény emberek miatt az ország és nemzetünk praedálás, lopás és ujabb-ujabb elkerengés által ne károsittassék.” Ez a felszabaditás tehát sem a fejedelemnek, sem „közönséges társaságnak” nem válik hasznára.
Követelik, hogy a katonai határvidék köztük szünjék meg, és hogy minden tisztjét maga a nemzet válaszsza a nemzetbeliek közül. De ők hegyeiken túl is néznek, a legfontosabb politikai kérdések megoldásához is hozzászólnak. „Az emberi társaság főczéljának elérésére nézve világos, hogy az uralkodó ne kezdhessen hadat, hanem előbb tanácskozzék az országgal. Hogy a hadi támadások csupán az udvari titkos végzésektől függjenek, az egész emberi társaságnak boldogságával ellenkezik.” Ilyen formában találhatók meg Rousseaunak tanitásai és a versaillesi nemzetgyűlés beszédeinek viszhangja a Hargita bérczeinek tövében. A jobbágyokat illető szakaszban ugyan nem ismerhető fel hatásuk. De egyebekben is a történeti jog az uralkodó. Az országgyűlés összehivását a leopoldi diploma alapján sürgetik, nem pedig valami természeti törvény alapján.
Röviden összefoglalva az egyes jelenségeket, szembetünő, hogy legnagyobb figyelemben és tiszteletben a történelmileg kimutatható jog és kiváltság részesül. Az egész restauratio ezen alapul. Ez szolgáltatja a legtöbb és legjobban megbecsült fegyvert a királyi szék törvényes vagy bitorolt praerogativáinak megszüntetésére is. De a hol merőben új és törvényen nem alapuló eszmékről és institutiókról van szó, mint a nemzeti felségről, a nemzeti katonaságról, a béke és háború fölötti jogról: ott a franczia forradalmi szótár szolgáltatja az elveket és a jelszavakat. A kettő közti óriási, szinte ki sem mondható ellentét alig tünik fel valakinek. Akár privilégium volt, akár általános emberi és polgári jog, mind az oppositio táborát szolgálta.
Saját összetartása, következetes és hajlithatatlan ragaszkodása az ősi alkotmányhoz, szinte ösztönszerű ellenszenve minden idegen befolyás ellen, helyezték a magyar nemességet József rendszerének bukása után azon kedvező helyzetbe, hogy magának és másoknak e hazában törvényt szabhatott. Igaz, hogy ehhez külső körülmények kedvezése is járult. A bécsi udvar gyöngesége a porosz-angol-hollandus-belga coalitióval szemben és a török háború lehetetlenné tették az autokratikus kormány folytatását és kötelességgé a magyar nemzet kielégitését és megbékitését. Nem jelentéktelen mozzanat az is, hogy József halálos betegsége és halála, majd utódának és örökösének távolléte hónapokon át megfosztották az alkotmányt a koronának természetes sulyától. A kiállott veszély, a közjogi tusa és a kivivott győzelem izgatta a kedélyeket. Alig néhány hét előtt még maga a nemzet léte is kétes volt, most ellenben mi sem látszott elérhetetlennek függetlensége, törvényes joga megállapitásában. A történeti jogállapot, melynek birtokába egy tollvonással jutottak vissza, most már csak alapnak látszott még sokkal nagyobb jogok megnyerésére. És a mily kiméletlenül érvényesitette előbb az uralkodó, igaza tudatában, hatalmi túlsulyát, annyira kész volt a nemesség a legvégsőig kiaknázni a dolgok fordulását.
Ha megvizsgáljuk azon eszméket, melyeket a lelkeknek ez a forradalmi állapota felszinre hozott, keveset találunk köztük olyant, mely igazán bölcs, a jövőbe látó, a nemzet jólétét biztositó gondolkodásra mutat. Sőt még önállót, eredetit sem igen találunk köztük. A József elleni küzdelemnek a császár halála nem vetett végét. Mindenben még az ő politikája az irányadó; csak hogy mindenben ép az ellenkezőjét akarják annak, a mire a nagy reformátor törekedett. Minden bajnak, mely a nemzetet érte, kútforrása a királyi hatalomnak tulságos kifejlése: világos, hogy e hatalom lehető korlátozása látszik legfőbb orvosságnak. Ismét körülbelül oly viszonyt akarnak létesiteni fejedelem és rendek közt, minő a választó királyság idejében volt. A pragmatica sancito által szentesitett örökösödési rend megbolygatásának ez az igazi értelme. A királynak ne legyen semmi hatalma, mint az, melyet a rendek ruháznak reá, szoros feltételek mellett: ez a koronázásnak és a királyi hitlevélnek a jelentősége. A király azontúl se léphesse túl „pacta conventa” által felállitott korlátokat; ezért intézkedéseit magyar tanácscsal készitse elő, mely esküt tett az alkotmányra, és kizárólag a magyar rendek – vagyis a megyék – által hajtsa végre. Ugy, a mint előbb a királyság magáévá tette a végrehajtó hatalmon kivűl a törvényhozás egész körét, úgy most nemzetivé, vagyis rendivé készültek tenni az állami életnek egész terét. És hogy az „ultima ratio” se hiányozzék, hogy a nemzet ne álljon újra azon veszély előtt, hogy „kalapos király” zsoldosainak légióival elnyomja szabadságát, fel kell fegyverezni a nemességet és nemzetivé tenni az állandó hadsereg magyar részét is. Világos, hogy ezek után a magyar király tisztán czimzetes, névleges fejedelem lesz, olyan mint a velenczei doge, vagy még inkább mint a lengyel köztársaságnak választott királya.
Katona István.
Lacza Endre egykoru festményről készitett másolata a magyar történeti képcsarnokban
Valóban, az akkori magyar nemesi társadalomnak ez az igazi ideálja. Lengyelország, porosz befolyás alatt, akkor kezdi meg a reménytelen küzdelmet az orosz túlsúly ellen. Lelkesedés, elragadtatás mindenütt, a komor múlt eltünik a csillogó jelen hazafias ünnepélyei és vidám mulatságai elől. Ez már a két nép régi rokonszenvénél fogva is áthatott volna hozzánk, még ha nem is erősiti a kapcsot a közös, osztrákellenes táborhoz való tartozás. Nemesi confoederatio, teljes elnyomása úgy a korona tekintélyének, mint a nem nemes rendek szabadságának és önérzetének; minden közjogi és társadalmi reformnak a beláthatatlan jövőbe való elodázása az által, hogy annak sorsa fölött csakis a kiváltságos rendek határoznak – ez az álmodott alkotmánynak igazi veleje.
És mégis, még ez az önző, magát a világ központjának néző nemesség is mily magasan áll ősei fölött, kik két emberöltővel azelőtt, 1713–15-ben az ország új berendezésén fáradtak.
Először is, igazságos birt lenni a más felekezetüek iránt. Annak a kűzdelemnek, melyet annyi időn át minden eszközzel folytattak a protestantismus ellen, és mely erkölcsileg és anyagilag annyira gyöngitette a magyart, vége szakadt. Vége szakadt, nem királyi parancsszóra, hanem mert a nemzet meggyőződése már ellene volt a felekezeti huzavonának. És ebben a nagy eredményben határozott érdeme van a katholikus papság egy jelentékeny részének is, mely hazafias kötelességét előbbre tette confessionalis érdekénél. Nem mintha az ellentét megszünt volna. Lesz még alkalmunk az illető küzdelmekről megemlékezni. De az a dicső tény megmarad, hogy 40 évvel Biró Mártonnak eretnekégetéssel fenyegető munkája után, maga a katholikus Magyarország is buzgólkodott abban, hogy a protestánsok visszanyerjék teljes polgárjogukat.
Kovachich Márton György aláirása 1798 szeptember 30-iki levelén.
Olvasása: Martinus Georg(ius) Kovachich mp. archivi r(eg)io- ca(mer)alis hung(arici) regestrans.
Az irat eredetije a Magyar Nemz. Múzeum kézirattárában, 2362 quart. lat. jelzet alatt
Másodszor, sokkal nagyobb volt a politikai müveltsége, a tudománya. A Rákóczi forradalma után valami csekély törvényismeret az egész, mit az ország atyái felmutathatnak. Politikai alkotásukban tisztán a jelen, az opportunismus vezeti őket, a múltra, a hagyományra nincsenek valami nagy tekintettel, és a mit épitenek, nem olyan, hogy a távoli jövőben is megállhasson. Most ellenben a nemzetnek egész történelme újjá éled. Az válik az országnak igazi fegyvertárává. Katona István munkásságát felkarolják a nemzeti oppositio vezérei. A nagy szorgalmú tudóst óriási történeti müvének kiadásában az egri püspök, gróf Esterházy Károly támogatja. Kovachich épen ezen mozgalom idején kezdi meg a magyar országgyűlések történetére vonatkozó gyűjtéseinek tudományos becsű feldolgozását. Akkor teszik először komoly vizsgálat tárgyává a koronát, különösen Horányi és Décsy Sámuel. Még a dynastia-ellenes mozgalomnak is megvan a maga hagyatéka: Koppi Károly akkor bocsátja közzé az állitólag az Árpádoktól származó Crouy-család genealogiáját.8 És e munkák korántsem egyes kutatók elszigetelt fáradozásának eredményei. Egyházi és világi országnagyok buzgólkodnak azok elősegitésében és a ki a politikai életben részt akart venni, annak legalább a kutatások eredményeit ismernie kellett.
Harmadszor, a mi a jövőre nézve fontosabb, a nemzeti múlt buzgó buvárlása mellett nem szünt meg a művelt külfölddel való szellemi összeköttetés sem. Mindenki előtt ismeretes volt az európai bonyodalmak közvetlen visszahatása a hazai viszonyokra, és már ezért is folytonos figyelemmel kellett kisérni azok alakulását. A mi lényegesebb, a nagy forradalom uralkodó eszméi, alig hogy a franczia tűzhányóból kipattantak, megtalálták az útat a magyar elmékbe, a magyar szivekbe. Az előbb Józsefhez hajló művelt elemeket a már ismert és kedvelt eszméknek merész és nagyszerű kifejezése hóditotta meg; a rendi kiváltság előharczosai pedig, ha egyebet nem, jelszavakat kölcsönöztek onnan a korona ellen vivandó küzdelemhez. És igy minden párt és minden irány, irodalmilag és politikailag, részt vett a kor vezető eszméinek terjesztésében és a hazai viszonyokhoz való alkalmazásában.
Ezek a tények világossá teszik, mennyit haladt a magyar nemesség Mária Terézia nevelése, Józsefnek erős disciplinája alatt. Történeti múltján, vagyonán, erős szervezetén kivűl szellemi felsősége is képessé tette arra, hogy az országot igazgassa.
Csakhogy ez a műveltség már nem volt a nemesség kiváltsága. A szabad királyi városok sajátos műveltsége, melyet a polgári autonomia, az iskolázás és a külfölddel való érintkezés fentartott, Mária Terézia kora óta mind modernebb szint öltött. Nem hiába visszhangzott akkor az egész világ a polgárságnak, a középosztálynak dicséretétől, eljutott annak hire a magyar jobb módú polgárság körébe is. Ott nagy örömmel fogadták József nivelláló újitásait, és az új, iskolát végzett nemzedék készült már elfoglalni a tanultságának megfelelő állást az ország igazgatásában. Hisz abban, a császár szándéka szerint, a származás nem dönt. Viseletben, életmódban, az idegen divat befolyása alatt, a „honoratiorok” már alig különböztek a nemességtől. A hivatalos állás, a „character”, mint az osztrák curialis stilus mondta, nemcsak egyenlővé tette őket a nemességgel, hanem befolyásuk alá rendelte mindazokat, kik nem voltak hivatalban. És minden kilátásnak, minden reménynek, mely annyi nagyra törő plebejus keblét dagasztotta, egyszerre vége. Ismét csak a nemes lesz ez országban az igazi polgár, a populus, a városi ember pedig lenézett és megvetett plebejus.
Ez az ellentét azonban csak ott volt jelentékeny, a hol a rendi különbséghez felekezeti és nemzetiségi eltérések is járultak. A magyar városok, Komárom, Debreczen, Szeged, Szatmár, melyek keblében különben is nagy számmal volt a nemes-levéllel dicsekedő civis, nagy örömmel fogadták ezt a változást. Az akkor még nagyobb részben német lakosságú Pest és Buda e pontban igazán hazafiasnak mutatkozott. A korona hazajövetelekor fényes kivilágitást rendeztek, és a népnek adott ünnepen számos hordót vertek csapra. A városi patriciatus örvendett, hogy felszabadult a császári közigazgatás szigorú és aránylag becsületes ellenőrzése alól, és a polgári önérzetnek jól esett, hogy ismét meg volt az alkotmányosdi, a választás, és a megyétől független hatóság és törvényszék. Az elégedetlen elemek inkább a felvidéki városoknak, Pozsonynak és Sopronnak nagyrészt evangelikus, német vagy tót eredetű, műveltebb köreiből kerültek ki. Az általános lelkesedéssel és a nemesség diadalmas és kihivó magatartásával szemben azonban nyiltan nem igen léptek fel, és megelégedtek azzal, hogy névtelen röpiratokban és a királyhoz intézett felterjesztésekben tárják ki keserűségüket és aggodalmaikat.9
Sokkal fontosabb volt ennél a parasztság magatartása. Láttuk, hogy a háborús állapot zaklatásai sokban közelebb hozták az alattvalót urához. De azon jótéteményekről, melyeket a császárnak köszönt, különösen a személyes szabadságról, azért nem akart lemondani. Különben is a magyar paraszt életmódban, tanultságban, a békés korszak alatt, az úrbér és a királyi gondoskodás védelme alatt, nagyot haladt előre. „A parasztnak nemcsak esze van, hanem bizonyos jóléte és műveltsége is”, irja Almássy Pál, Józsefnek pesti biztosa, épen az alföldi magyar földmivest tartva szeme előtt. Oly erős volt a magyar embernek nemzeti érzése, hogy igen könnyű lett volna őt megnyerni a nemzeti mozgalom részére, ha a nemesség bármi kevésben is kedvében jár. De mivel ez nem történik meg, mivel az alkotmány helyreállitása reá nézve nemcsak hogy nyereséggel nem jár, hanem őt a teljes szolgaságba való visszaeséssel fenyegeti – hisz az a törvényes állapot, – győz benne a jobbágyi dacz. Az urakkal szemben a királyban látja védőjét, és a sors egyenlősége közelebb hozza őt az idegennyelvű jobbágyhoz, mint a vele egynyelvű elnyomóhoz.
Természetes, hogy a pórok mozgalma felől nem maradt fenn annyi jegyzőkönyv, vers, szónoklat és felirat, mint a nemeseké felől. De mégis elég adatunk van, mely bizonyitja, minő széles körökre elterjedő és mélyre ható volt ez a mozgalom is.
Először a Hóra-lázadás szinhelyének vidékén észlelik a jobbágyság nyugtalankodását. Zaránd megyében nyiltan hirdetik a rebelliót, az oláh papok elől járnak benne. A nemesség kénytelen fegyverkezni.10 Ugyanakkor Biharból is jő hir az oláhok fegyverkezése és a pópák izgatása felől. Szepes megye május 15-ikén már a királyhoz fordul, annyira fenyegetve érzi magát a parasztok által. A Hóra esetére emlékeztető beszédeket lehet hallani, és ők inkább együttesen akarnak fegyveresen meghalni, mint otthon, egyenként a lázadók által elpusztulni. Valamivel később Sáros megye kér lovas katonaságot a pórok ellen. Hasonló hirek érkeznek Zemplénből, Ungból, Abaujból, de még Horvátországból is.11 És midőn már mindenfelé csillapodnak a kedélyek, még egyre fenyeget a hegyi oláhság egy újabb kitörése. Mintha az összes nem-magyar parasztságot egy kéz mozgatta volna.
Nagyobb jelentőségű volt ennél a tiszavidéki magyar nép mozgalma. Szabolcsban, Biharban április elején lázitó iratokat terjesztenek. Az az igazi félelmük, hogy ismét „feláll a vármegye huzavonása, a melylyet, ha jól meggondolunk, súlyosabb a király, földesúr és minden más adónál”. Gyűlést kell tartani, hogy József jó rendeléseit fel ne forgassák, és „miglen mi parasztok, mi köztünk nem végezünk, addig ne legyen újitás semmiben. Nem is lehetnek ellene, mert minden teher rajtunk van. A megye csak eszem-iszom csorda, nem is földesurak, reszketnek a tisztségért. A jóféle földesurak nem is mennek a gyűlésre, a gyülevész nemességtől pedig a jó paraszt ember minek kérne tanácsot”.
Megbecsülik ők a földesurat is, egyetértést keresnek vele, de igaz magyar módra csak azt nézik úrnak, kinek legalább negyed faluja van, nem pedig aki két-három szegény embert sajtol. Azt akarják, hogy minden járásban két-két földesúr ellenőrizze a megyei tisztikart. A „paraszti gyűlésre” meg kell hivni a teherviselő armalistákat és árendásokat is. „Ha pedig valaki azt mondaná, hogy nem a parasztembernek való a törvényszabás, az ugyan embertelenül szólana, mert a törvény az emberi nemzetnek való, annak pedig legnagyobb részét teszi a parasztrend.” Úgy látszik, hogy a falusi jegyzők, kiket József mintegy néptribunusokul rendelt a földesurakkal szemben, megismertették már a kupaktanácscsal a franczia demokratikus elveket.
Mindezekben még inkább csak a szűkebb körű községi érdek nyilatkozik. De a „parasztok decretumában”, melyet május havában terjesztettek Szabolcsban, Zemplénben, mintha a Dózsa György hangja szólalna meg.
„Oh, eleitől fogva sok kint látott szegény parasztok, halljátok meg a mit mondok, könyörüljetek magunkon, mikor látjuk, hogy az urak igavonó barmaikká akarnak tenni, hogy minden héten hat nap toljuk az urak jármát.”
„Akarják azt is, hogy a kutya és disznói vérrel a mi vérünk egy becsben legyen, csak jó kedvükből is kinozhassanak, verhessenek s megölhessenek bennünket, mert azt mondják, hogy csak úgy pénzükbe vagyunk nekik, mint a disznó, s úgy bánhatnak velünk, mint a disznóval, ha akarják eladhatnak, ha akarják megölhetnek, mint a disznót, akarják a királyt is úgy tenni, hogy mi rajtunk nekik ezt a hatalmat megengedje, s erre a király megesküdjön.”
„Hát felvegyük-e nyakunkba e baromi igát! Hát disznók vagyunk-e, hát nem embervérünk van-e nekünk is, hogy csak maga mulatságára valaki kiontsa, hát nem a mi fiainkból áll-e a katonaság, kik a királynak hiven szolgálnak, nem mi tartjuk-e a királyt s az ő katonáit, s ezért nem érdemeljük-e, hogy az országban legyen egy telekecskéje kinek-kinek közülünk?”
„Rajta hát, egész parasztság, könyörülj magadon, emeld fel botodat, vasvilládat, baltádat a kegyetlen, ingyenélő, húzó-vonó, országpusztitó, királylopó urak ellen, egyező szivvel, szájjal kiáltsd mint a tátos ezt!”
1. Hogy II. József rendeléseiből egy hajszálnyit se törüljenek el, „mert mind szentek, hasznosak és igazságosak valának; mintha Isten mondotta volna neki azokat. És ha valaki bánt, vagy csak szól is ezért, egyszerre öld meg, és a mely paraszt azt holtan is nem üti, azt is öld meg.”
2. Minden földesurat hagyja el egy hét alatt egész férfi cselédsége. „Külömben a földesurat egész házával konczolják fel; az olyan lévnyaló udvari cselédeket pedig rakásra kötözzék, s mint régen a boszorkányt, elevenen égessék meg.” Ha pedig egy helység ezt nem tenné, „rájuk rohanunk, és még a gyermekeiket is felkonczoljuk az olyan veszni szerető parasztoknak”.
3. Minden megyei tisztségek megszünjenek. „Ördög anyától született lévnyaló hajdúi, ti is haza menjetek, parasztok vagytok, ti a paraszttal tartsatok, mert ha nem, lábbal akasztatunk fel benneteket, és mindenitek mellé két-két urat fogunk állitani, kik harapó-fogóval fogják leszedni a húst rólatok.”
4. Ur dolgára többé senki ne merjen menni, a ki tenni meri, halál fia. „Mert a telektől többé földesurat nem szolgálunk, hanem mint más országba, csak a királynak adózunk s szolgálunk.” E végre
5. Királynak azt választjuk, a ki ellen rebelláltak a József igazságáért, kinek atyját, anyját és minden nemzetségét attázták, öszve mit tsinálták a törvény nélkül élő nemes Uraimék, t. i. kedves Józsefünk öcscsét, II. Péter Lipótot.”
6. Minden helységbeli parasztoknak kürtje és zászlója legyen fekete bagariából veres pántlikába szegve; a zászló közepére egy papiros ragasztva, melyen ez az irás legyen: Felséges II. Péter Lipót a mi királyunk; és a helységnek neve is ott legyen, és mihelyt legkisebb csatály esik vagy hallatik valahol, az egész országba minden helységbe minden paraszt, a ki csak talpára állhat, egyszerre kiálljon, fegyveresen, fúljon kürtöt, emeljen zászlót, menjen a mezőbe, vágjon marhát, húzzon hordót, egyék és igyék, konczolja az urakat, az egész országban.”
„Dieta pedig már hogy legyen, nem szükség, mert már van királyunk, különben, ha fog lenni, hirünkkel legyen, mert ha nem, majd teszünk mi olyan dietát, hogy sohse volt külömb.”
Ezt a decretumot még az a parancs egésziti ki, hogy minden helység emeljen faoszlopot II. József dicsőségére addig is, mig minden megyében nem állitanak kőoszlopot szent emlékének. Továbbá állitson minden helység még egy faoszlopot e felirattal: „Felséges II. Péter Lipót, Magyarország királya, királyunk és atyánk”.
„Vidd haza, add a parasztbirónak, olvassa el a parasztok előtt, küldje faluról falura Bécsig.”12
Ime a nemzetiségi ellentét; az ország önállása és történeti joga, az egész alkotmány háttérbe szorul a társadalmi kérdés mellett. Ha ez irat után itélnénk, azt kellene hinnünk, hogy Magyarország lakosságának legnagyobb része nem ismer más ellenséget, mint a kiváltságos földbirtokos osztályt és azokat, kik azzal tartanak.
A hang Jákób hangja, de a kéz Ézsau keze. A kiáltvány nyelve és hangja az, melyet a paraszt megért, durva, erőszakos, – sok kifejezését ki sem irhattuk – de a nép szivéhez szóló. A nyers erőre való hivatkozás, az úr dolgának elhagyása, a telekecskére való utalás, századok óta ismert és követett jelszavai voltak a magyar népnek. Érthető még József dicsőitése is. De az utódja iránt, kiről semmit sem tudhattak, annyira hangoztatott hűség, a Péter Lipót sűrű emlegetése sehogy sem illik ebbe a keretbe. Itt más, idegen befolyás érezhető, az, mely már József korában is a nyers tömeg felhasználásával akarta ijeszteni a nemességet és reá kényszeriteni az idegen elnyomás eltűrésére. Körülbelül olyan mozgalom előidézésére gondolhattak akkor Magyarországon, mint a minő 1846-ban a parasztok kaszájára juttatta a hazafias lengyel nemességet.
Mintegy szembe van egymással állitva a két nagy országos kérdés. A mily mértékben feltűnik a dynastiától való elszakadás lehetősége, ugyanabban az arányban fenyeget a legborzasztóbb osztályharcznak a réme.
De ez csak a legszélső irány, Az a folyamodás, melyet Magyarország összes nem nemes alattvalóinak nevében nyujtanak be Lipóthoz,13 igen mérsékelt hangon adja elő a parasztság legfontosabb sérelmeit és követeléseit. Arra hivatkoznak, hogy a király kötelessége népét boldogitani, és hogy a katonaság az ő testvéreikből áll, és ők tartják verejtékükkel. Kivánják az örökös jobbágyság megszünését, az úrbér könnyitését vagy készpénzen való megváltását, különösen azt, hogy a robotot méltányosan oszszák fel az év négy része közt. Panaszkodnak a megyei hivatalnokok zsarolása ellen és azt követelik, hogy ezek saját fizetésükből éljenek. Kérik a forspont rendezését. A háború terheiben vegyenek részt a nemesek is, különben ők tönkre mennek. Mint eddig, úgy ezután is alkalmazzanak nem nemeseket az alsóbb hivatalokban, szintúgy a postánál és a gazdasági tisztségeknél is. Még megyei hivatalnoknak se legyen szabad őket veretni itélet nélkül. A községi hivataloknál ne legyen tekintet a vallásra, Igy a testvéri szeretet meg fogja könnyiteni a terhek viselését. Végre, legyen szabad mindenkinek otthon árulni borát az őszi hónapok alatt. Nagyrészt oly kivánságok azok, melyek József intézkedésein alapulnak, és melyeknek megerősitését kérik nemcsak a királytól, hanem az országgyűléstől is. Nem messze menő vágyak ezek, teljesen beleillettek még az akkori alkotmány keretébe is, de világos, hogy mégis ellentmondanak annak az iránynak, melyet a nemes ország követ.
Forrongásban van tehát Magyarországon úr, paraszt és polgár egyaránt. És hogy a nemzetiségi és felekezeti kérdések is növeljék a zavart, a szerbek is előállottak sürgős követeléseikkel. Történeti jogukra, kiváltságukra hivatkozva, külön területre és külön nemzeti igazgatásra tartanak igényt. A mellett azonban a magyar országrendiség jótéteményét is meg akarják szerezni. Egyházi előljárójuk, Putnik Mózes metropolita, már márczius 22-ikén folyamodik, hogy a görög nem egyesült püspököket és néhány világi szerbet is hivjanak meg az országgyűlésre.
Valóban, mihelyt a megszokott felsőség hatalma megszünt, a bellum omnium contra omnes fenyeget. Hogy ki nem tör, az nem is annyira az egyes felszabadult és ösztöneiket követő tényezők önmérséklésén mult, mint inkább azon a tudaton, hogy az egész állapot csak átmeneti, és úgy mint az alkotmány, a közrendet fentartó királyi hatalom is mihamarább ismét éreztetni fogja nyugtató hatását.
A kormány az egész idő alatt meglapul, alig adja életének, létének jelét. Egyrészt azért, mert be akarja várni az új király rendelkezéseit, másrészt azért, mert az ellenzéknek hatalmas kitöréseivel szemben nem akarja koczkára tenni tekintélyét. Ehhez járult még az a személyes, de nagyon nyomós ok is: hogy a magyar kormány férfiai, kik előbb Józsefet szolgálhatták, csak úgy remélhették előbbi szereplésük elfeledését és megbocsátását, ha legalább útját nem állják a hazafias szenvedélyek nyilatkozásának.
Mennél kevésbbé lép ekkor a kormány a nyilvánosság elé, annál nagyobb munkásságot fejt ki. József rendeleteinek visszavonása szükségessé tette a régi állapot visszaállitását. Az ország hangulata kivánatossá tette, hogy ezen az állapoton, mely egész törvényesnek még sem volt mondható, némileg javitsanak, és pedig a nemzeti követelések szellemében.
Igy a kanczellária és helytartótanács hivatalos nyelve ismét a latin lett. A királyhoz szóló előterjesztéseket, kivéve úrbéri és törvénykezési ügyekben, tovább is németül irták. A kamara még egyesitve maradt a helytartótanácscsal. Szintúgy az erdélyi kanczellária a magyarral, „mert a rendek úgy kivánják”. A harminczad közös igazgatásának meg kell szünnie, az a magyar kanczellária hatásköréhez tartozik. Ép úgy elválasztják a magyar könyvvitelt az udvari számvevőszéktől. A conduite-lista teljesen megszünik, és a kormányszékek törvényes rendi személyzete ismét elfoglalja a tanácsosi székeket.14 A kormányzáson és közigazgatáson tehát nyom nélkül száguldott végig a József reformja és másrészt a nemzeti ellenhatás. sem birt rést törni a deák és németes bureaukratia várában. A magyar kormányszékek azonban tovább is Budán maradtak.
Nagyobb volt a változás az egyházi és iskolai ügyekben. A házassági ügyekben az országgyűlésig a protestánsokra nézve érvényben marad az 1786-iki patens. Egyáltalában az egész vallásügy az országgyűlésig azon állapotban marad, melybe az előbbi kormány helyezte. A convictusokat visszaállitják, a tanpénzt már márczius 1-jén eltörölték.15
Az előadás nyelve az egyetemen ismét a latin lesz. A gymnasiumban és az alsóbb iskolákban már nem a német, mely már azon iskolaévre a 3 grammatikai osztályban kötelezővé tétetett, hanem az anyanyelv, és pedig, ahol az iskolai ifjúság nagyobb része tud magyarúl, a magyar nyelv, „melyet az egész birodalomban el akarnak terjeszteni”.
„Az úgynevezett normalis nemzeti iskolákban nem akarjuk ugyan akadályozni az anyanyelvek tanitását, de mégis óhajtjuk, hogy a magyar nyelvnek, mint e birodalom főnyelvének, különös gondját viseljék. Különös figyelmet forditsanak művelésére és terjesztésére azon helyeken, hol most többnyelvű a lakosság.
Ime, ugyanazon férfiak, kik közreműködtek – igaz, hogy akaratuk ellenére, – a magyar közoktatásügy elnémetesitésében, most egyszerre magyarrá akarják tenni az iskolát. Még ennél is tovább mennek. A kormányzás egyik főczéljának mondják ki a magyar nyelv terjesztését és művelését a másnyelvű lakosság körében. Ez a nemzeti mozgalomnak első, igazi nagy diadala, annál nagyobb, mert nem elnyomásra törekszik.
Még a német nyelvvel szemben is megmaradtak a teljes tárgyilagosság alapján. Mihelyt a magyar megerősödött, annak ismerete többé nem lehetett veszélyes. Nem akarják azt már senkire se ráerőszakolni, de tekintve nagy hasznát, azt óhajtják, hogy a városokban és a nagyobb községekben megtanulhassa azt az ifjúság.
A legkényesebb kérdésben, a jobbágyság ügyében, a kormány igen sürgősnek jelenti az országgyűlés intézkedését, mert a József-féle újitások sokban ellenkeznek a törvénynyel. Addig is szükséges, hogy az úrbéri ügyekben ne egyedül az alispán itéljen, hanem a sedria, az egész megyei törvényszék. Az urakat és a tiszttartókat ne a József patense értelmében büntessék, hanem a törvény értelmében. Az uri székek ismét megkezdhetik működésöket. Úgy látszik ezekből, hogy a kormány elvben nem akarta elejteni József javitásait, de a kivitelben mindenütt meghajlott a megyék és a nemesség uralkodó hangulata előtt.
Legbátrabban, hogy úgy mondjuk, legerkölcsösebben a rendőrség kérdésében viselkedett. József szerencsétlennek tartotta azt az országot, melyben policzia nincs, és az egész magyar rendőrséget Perczel Sándor parancsa alá helyezte. A mily czélszerű és hasznos volt ez az intézkedés közrend és tisztaság érdekében, annyi visszaélésre adhatott okot, a menynyiben a rendőri felügyelet átért a politikai térre is és megkezdődött a gyanusitások és feljelentések korszaka. Erre a policziára, a magyar államférfiak szerint, nincs szükség. Az ünnepélyeknél, a koronázásnál is, maga a magisztratus gondoskodik a rend fenntartásáról. „De ha más titkos czélról is van szó, a népesség joggal tart tőle. Ismeretes, hogy az örökös tartományokban a rendőrigazgatóság feladataihoz tartozik a lakosság hangulatának kikémlése. Nem tagadható, hogy ez könnyen fajúlhat politikai inquisitióvá és megsemmisitheti a polgári szabadságot. Meglehet, hogy másutt szükség van erre. Magyarországon ellenben a fejedelem és a nép jogainak szerencsés megállapitása, hacsak méltányos határok közt marad a végrehajtó hatalom, feleslegessé teszi a titkos kikémlelést. Itt az uralkodás nem képzelhető el nyilvánosság nélkül.”
Az alkotmányos viszonyoknak teljes helyreállitása, de másrészt József szabadelvű hagyományának lehető megőrzése alkotja a magyar kormány programmjának főeszméit. Nem lehet tagadni, hogy a fennforgó nehézségekkel szemben nemcsak ügyesen és tapintatosan jár el, hanem a nemzet közművelődési érdekei iránt nagy, addig soha nem tapasztalt jóakaratot tanusit.
Legtöbb azonban mégis az uralkodótól függött, ki oly nehéz viszonyok közt volt hivatva átvenni a monarchia és Magyarország uralmát.
Lipót már mint toscanai nagyherczeg megszerezte Európa őszinte bámulatát, és mi több, alattvalóinak igaz becsülését és szeretetét. Már tizennyolcz éves korában (született 1747-ben), atyja, Ferencz császár halála után, átvette e gyönyörű tartomány kormányzását. Azon 25 év alatt, melyet a firenzei trónon töltött, intézkedéseinek bölcsessége és atyai jóakarata által mintaországgá varázsolta azt a hajdan oly virágzó és gazdag, de azóta nagyon hanyatló fejedelemséget. Alkotmányos küzdelmekről ott szó sem lehetett: az absolutismus már századok óta mély gyökeret vert, csakhogy az utolsó Mediciek alatt tisztán pompában és költekezésben nyilatkozott. Lipót a physiokraták és a felvilágosodás mestereinek útmutatása szerint fáradhatatlan munkásságot fejtett ki. Teljesen felhasználta azt a kedvező helyzetét, hogy egy hatalmas birodalom biztos oltalma alatt nem kellett sem nagy hadsereget tartania, sem a világpolitikával: bibelődnie. Humanus értelemben átalakitja a magán- és büntetőjogot, mintaszerűvé teszi az igazságszolgáltatást és a közigazgatást, felújitja a firenzei és pisai iskolák régi fényét. A papságot lehetőleg kivonja a pápai befolyás alól, a pisai zsinaton szinte nemzeti egyházat alkot, a szerzetes rendeket eltörli és az egyházi vagyont állami felügyelet alá helyezi. Sokat tesz Livorno kikötője érdekében, útakat épittet, mocsarakat szárittat, a közegészséget és közjólétet rég nem ismert magas fokra emeli. Politikai és egyházi meggyőződéseiben tán még radicálisabb Józsefnél; de erőszakos eszközökhöz nem nyul, a mennyire lehet, a reábeszélést használja és az embereket meggyőzi arról, hogy a mit tesz azt javukra teszi. Igaz, hogy helyzete is más. Ő törvényesen gyakorolja az absolut hatalmat. József, legalább Magyarországon, despota. Ő készen találja az administratio eszközeit, bátyjának még teremtenie kell a semmiből, mi eljárását szükségkép türelmetlenné és erőszakossá tette.
II. Lipót emlékérme.
Az érem előlapja a király arczképével és LEOPOLDUS II • HVNG(ariae) • BOH(emiae) • REX • ARCHID(ux) • AVST(riae) • M(agnus) • D(ux) • HETR(uriae) • körirattal.
Karl Domanig „Portraitmedaillen des Erzhauses Österreich” (Bécs, 1894.) czimű művének reproductiója után
A negyedszázados tartózkodás az ősi, de sok tekintetben romlott olasz cultura központjában nem maradt hatás nélkül Lipót jellemére. Hiába keresnők benne József katonás szigorúságát és egyszerűségét, ép oly kevéssé volt meg benne anyjának erkölcsi fensége és természetessége. A túlfinomodott olasz cultura ölén finom epikureus lett belőle, ki az élet élvezeteiből kivette a maga részét, de mástól sem irigyelte azokat. Nem is dolgozott annyit mint bátyja, elég, ha ő adta meg a főirányt, és ellenőrizte a végrehajtást. Igazi olasz fejedelem módjára a közigazgatásnak csak egyik ágát vonta egészen a maga hatásköre alá: a titkos rendőrséget. A kisszerű, némileg patriarchális viszonyok, a mellett a pártoknak éles küzdelmei az olasz városokban már régóta politikai rendszerré avatták a kémlelést, az erkölcsök, a vélemények, de még a beszélgetések ellenőrzését is. Soha sem lehetett tudni, mikor válik a pletyka politikai jelentőségűvé, és igy országos és magánügyek egyaránt érdekelték a kormányokat. Lipótnak az volt nagy büszkesége, hogy mindenről értesülve volt, mi országában történt, mindenről, mit a városban különösen felőle beszéltek. A titkos policzia elsőrangú állami institutióvá vált kezében.16 Kiváncsiságát csak az menti némileg, hogy hatalmát legtöbb esetben csak igen enyhén éreztette az ellene vétőkkel. Inkább családfő, a ki mindenről tud, mint uralkodó, ki büntet.
Mária Lujza emlékérme.
Az érem előlapja, a királyné mellképével és MAR(ia) • LVDOVICA • AVG(usta) • LEOPOLDI • II • IMP(eratoris) • körirattal.
Ugyanonnan
Családi élete is ellenkezője annak, melyben szerencsétlen bátyjának volt része. Nejével, a spanyol Mária Luizával, igen boldog házasságban élt, melyből 15 gyermek származott. Azonkivül, – úgy beszélték – igen nagy volt a szép firenzei nők száma, kiket a nagyherczeg kegyeivel tüntetett ki. Mint családfő, mint annyi főherczeg és főherczegnő gondos atyja, sokkal inkább érdekelve van a régi társadalmi viszonyok fennmaradásában, mint József, az agglegény. Ő nemcsak az államot nézi, hanem családját, a dynastiát is.
Mindent összevéve, az új király tehetségben és jóakaratban Mária Terézia méltó fia. Műveltsége őt az új eszmék táborába vonja, de életnézete, gyakorlati érzéke lehetővé teszik neki a társadalom és állam régi támaszainak felhasználását és megerősitését. Úgy szólva született diplomata, nem az elvi harcznak, hanem a kiegyezésnek, az ellentétek kibékitésének embere. Nem kényúr, ki az embereket akaratuk ellenére is magához akarja felemelni, hanem igazi liberális, ki leereszkedik hozzájuk és megengedi, hogy a maguk módja szerint boldoguljanak.
Bátyja halálának hirére nem is nagyon sietett a fényes, de annyira megrenditett trón elfoglalásával. Csak márczius 12-én este érkezett Bécsbe, hol addig akkor 24 éves fia, Ferencz trónörökös végezte a folyó ügyeket. Meghallgatta a minisztereket, reájuk bizta a kormányzási munka folytatását, magának csak a legfelső döntést tartotta fenn. Annyira bonyolódottak voltak az ügyek, és oly sürgős a helyzet tisztázása, hogy az első időben 16 órán át dolgozott naponkint.
Uralkodása átvételekor oly kiáltvány tervezetét nyujtották be neki, melyben az egész monarchia alkotmányáról volt szó. Az erre vonatkozó sorokat kitöröltette. A kik azt hitték, hogy a monarchia minden alkotó részét addig összefoglaló absolutismus helyébe a korszellem hatása alatt ép oly általános alkotmányosság fog lépni, csalatkoztak. Az új fejedelem nem volt oly logikus elméleti, államférfiú mint elődje. Ő a történeti alapon áll és a mint az örökös tartományokban a maga részére igénybe veszi a hatalom egész teljét, másrészt kezdettől fogva elismeri az alkotmányukért küzdő országoknak, Belgiumnak s Magyarországnak külön jogát.
Mégis némi különbséget is tett a két ország között. A belgákat nemcsak régi szabadságaik megtartásáról biztositotta, hanem azt is kimondta, hogy elődjének rendelkezései érvénytelenek és hogy azokért őt, ki velük nem értett egyet, felelőssé tenni nem lehet. Azon levélben ellenben, melylyel trónralépését Magyarországgal tudatja, kijelenti ugyan, hogy fenn akarja tartani az ország szabadságait, törvényeit és egész alkotmányát, de azért az 1790 január 28-iki resolutión túl nem megy. Az abban fenntartott három pontot ő egyelőre végrehajtja; módositásuk felől majd rendelkezzék az országgyűlés. Ezt koronázása s nádor választása czéljából, mint igéri, még június hóra össze fogja hivni. Németalföld akkor már kimondta függetlenségét és semmi engedmény nem látszott túlságosnak arra, hogy ez a gazdag és távol eső, ellenségek torkában lévő ország visszatérjen a hűséghez. Magyarországon ellenben, minden zavar és nyugtalanság mellett, nyilt elszakadásról legfölebb csak beszéltek. Itt az új király, bár épen nem helyeselte József eljárását, lehetőleg meg akarta őrizni az uralom folytonosságának elvét.
Két héttel később, márczius 29-ikén, kibocsátotta az országgyűlésre szóló meghívókat. A dieta helyéül Budát, megnyitása napjául június 6-át rendelte. Nem lehetett helyet képzelni, mely jobban megfelel az ország óhajainak, mely jobban kifejezi a függetlenségnek, a nemzeti dicsőségnek, a magyar szabadságnak eszméit, melyek a nemzet lelkét akkor magokkal ragadták.