SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
II. József halálának hatása Erdélyben. Az egyesülés eszméje. Az udvar ellenszegülése. A szászok és a székelyek az unio ellen. Az 1790-iki kolozsvári dieta. A három nemzet szavazatjoga. Az unio kérdése az országgyűlésen. A két kanczellária szétválasztása. Gróf Teleki Sámuel erdélyi főkanczellár. Pálffy Károly lemondása. Báró Wesselényi Miklós. A szászok és a magyar nyelv. Az oláh kérdés. Erdély és a külpolitika. A felekezeti viszonyok rendezése. Az országgyűlés berekesztése. II. Lipót halála. Uralkodásának eredményei
A kis hazában, mint már emlitettük, József rendeleteinek visszavonása és halála a magyarral azonos mozgalmat okozott. Különösen kiemelendő, hogy, mivel a régi rendi élet visszaállitásáról volt szó, ez a mozgalom itt épen nem szoritkozott a magyar és székely nemzetekre. Részt vettek abban a szászok is, kik nemzetiségüknél sokkal többre becsülték rendi jogaikat és kiváltságaikat. A germanizáló császárnak nem birták megbocsátani, hogy feloszlatta universitásukat, és a polgári egyenlőség (concivilitás) megadása által előmozditotta más törzsűeknek, magyaroknak, oláhoknak és nem szász németeknek betelepitését addig meglehetősen zárt községeikbe. „Ismét feléledünk, a szász ismét nemzet. Mindnyájunknak dobog a szive, minden szemből örömköny pereg” – mondja egy akkori röpirat.
Az volt a kérdés: a három kiváltságos nemzetnek ez az egyetértése fenmarad-e akkor is, mikor nem a réginek fentartásáról, hanem újitásokról van szó?
Soha sem érezte jobban a magyar nemzet egyesitésének és erősitésének szükségét mint akkor. A két haza összeolvasztását a magyarság legfőbb érdeke parancsolta. József ezt az egyesitést előkészitette, tényleg mindkét ország már több éven át egy igazgatás, egy kormány, egy törvény alatt áll. Igaz, hogy a történeti fejlődésen kivül volt még egy igen lényeges ok, mely addig megnehezitette az uniot. A katholicizmus minden előhaladása ellenére is 1780-ig az erdélyi protestánsok sokkal kedvezőbb helyzetnek örvendtek, mint magyarországi hitfeleik. De mihelyt a főországban enyhült a felekezeti ellentét és maguk a katholikusok is készek voltak régi ellenfeleiknek megadni a teljes polgári egyenlőséget, az elválasztás legfőbb alapja elvesztette jelentőségét.
Maga a kormány is eleinte az unio álláspontjára helyezkedett. A király 1790 márcziusban, ugyanakkor, midőn a három nemzetnek és területének visszaállitását elrendelte, fölöslegesnek mondta ki külön erdélyi kanczelláriának felállitását. Az tehát, legalább egyelőre, egyesitve maradt a magyar udvari kormányszékkel. A gubernium egyenesen az udvari kanczelláriától függött. Mihelyt a magyar országgyűlés összeült, több magyar megye és székely szék folyamodott hozzá szorosabb egyesitésért. Szerették volna fentartani külön kiváltságaikat, de a mellett élvezni azt a nagyobb biztosságot, melyet e kiváltságoknak a magyar koronázási hitlevélbe való befoglalása vont volna maga után. Ebben az irányban szólt gróf Batthyányi Ignácz erdélyi püspök a szeptember 3-iki ülésen.
Minthogy kezdettől fogva az volt Lipót felfogása, hogy az unio kérdésében az erdélyi rendek is meghallgatandók, már azért is szükséges a külön erdélyi dieta összehivása. Bánffy, az erdélyi kormányzó, csak azt kivánta, hogy e dietát csak a magyar koronázás után tartsák meg. Kaunitz az államtanácsban augusztus közepén szigorúan elitéli „a nagyon káros titkos szándékot az erdélyi nagyfejedelemségnek Magyarországgal való elválaszthatatlan egyesitésére”. A király akkorra akarja halasztani a dietát, mikorra elég katonaságot lehet majd Erdélyben elhelyezni a nyugtalankodók fékentartására.1
Midőn a királyi biztos utasitása kerűlt szóba az államtanácsban, Kaunitz egyenesen a divide et impera elv alkalmazását ajánlotta, ez értelemben készült aztán titkos utasitás báró Rall altábornagy, mint királyi biztos részére, melyben a király meghagyja neki, hogy azon esetben, ha a rendek az uniora czélzó inditványnyal föllépnének, ennek elfogadását mindenkép akadályozza meg, sőt megragadjon minden jó eszközt, hogy az ilyen törekvés szóba se jöjjön. „Mert én az ilyen egyesitést soha sem engedhetem meg és nem is akarom.”2
Gróf Bánffy György.
Egykoru metszet után. Körirata: C(omes). GEORG(ius). BANFFI L(iber). B(aro). de LOSSONCZ S(acrae). C(aesareae). R(egiaeque). A(postolicae). M(aiestatis). CAM(erarius). ACT(ualis). INT(imus). STAT(us). CONS(iliarius). INS(ignis). ORD(inis). S(ancti). STEPH(ani). M(agnae). CRVCIS EQVES et TRANSILVANIAE GVBERNATOR. Alul: DACIAE PROCONSULI OB PROMOTAS LITERAS P(er). KOVACHICH.
Az országos képtár 15 számu példányáról.
Ezalatt magában Erdélyben is érvényesült a divide et impera elve. A szászokon kivül a székelyek nagy része is ellene nyilatkozott az unionak, különösen gróf Nemes János izgatására, az unio mellett a partiumbéli megyéken kivül csak Szolnok és Doboka megyék foglaltak állást. Igaz, hogy a magyar urak majdnem kivétel nélkül mellette voltak, de az ötvenre menő királyi meghivottak (regalisták) között több volt az udvarhoz hajló, és a kormány még indigenák meghivása által is növelni akarta pártját. Összesen 419-re ment a dieta tagjainak száma, kik között csak 70 volt a nem-nemes.
Midőn deczember 21-ikén megnyilt a gyűlés, ugyanaz a kérdés támadt mint Budán: vajjon elismerik-e a rendek a kormányzó és a kormányszék törvényességét? Itt is csak egyelőre fogadták el őket a törvényes választásig. Másnap mindnyájan letették a törvényes esküt magyar nyelven. Midőn a királyi biztos ünnepélyesen megnyitotta a dietát, egyúttal biztositotta a rendeket a király nevében összes jogaik és szabadságaik föntartásáról. E biztositás körülbelől a magyar hitlevélnek felelt meg és a rendi szabadságnak még inkább az erdélyi önállóságnak kedvező ujitás volt. Az is kedvezés volt a kormány részéről, hogy a gyűlés helyéül Kolozsvárt tűzte ki, melyet a magyarok Nagy-Szebenhez képest úgy néztek, mint Budát Pozsonyhoz képest. A rendek le is tették nagy lelkesedéssel a hűségi és hódoló esküt, mire Rall, „a király lelkére”, letette az esküt az ország, valamint az egyes rendek összes jogainak megtartására.
A királyi előadások majdnem szó szerint megegyeznek a pozsonyi dieta elé terjesztettekkel. Különbség csak abban volt, hogy, mivel Erdélyben még nem volt úrbéri szabályzat, a rendek felszólittatnak, hogy azt még e gyűlésen dolgozzák ki kölcsönös megegyezéssel. Hanem e kérdések korántsem érdekelték a rendeket annyira, mint a közjogi viszonyok, és különösen, mint az unio problemája.
Először a három nemzet szavazatjoga jött kérdésbe. A kormányzó véleményét elfogadták, hogy tudnillik azon esetben, ha két nemzet megegyezik, a harmadiknak is kötelessége a hozzájárulás, csakhogy e nemzet aztán a királyhoz fordulhat sérelme orvoslásáért. Le is tették a három testvérnemzet szokásos esküjét, de Kraszna, Közép-Szolnok és Kővár vidéke kikötötték, hogy ez az eskü ne akadályozza őket azon törekvésükben, hogy Magyarországhoz csatoltassanak.
Az egész ország unioja 1791 január 18-ikán tárgyaltatott először. Az volt a kérdés: megemlékezzenek-e a feliratban a kanczellária egyesitéséről vagy nem. A szászok és a székelyek egy részének ellenmondása miatt csak annyit vihettek keresztül a magyarok, hogy a gyűlés a statusquo, vagyis az egyesités fenmaradását kérje, mindaddig, mig e felől a rendek nem határoznak. Február 11-ikén, midőn hire terjedt, hogy az udvar már elhatározta a két kanczellária elválasztását, újra tárgyalták e kérdést. Keményen kikeltek gróf Nemes ellen, ki az elválasztást sürgető iratot terjesztett a rendek között. Bizottságot küldöttek ki, mely megállapitotta azon feltételeket, melyek alatt az ország beleegyezik az unioba. E feltételek az egész egyesitést körülbelül az udvari hatóság közösségére szoritották. Midőn a vitában Türi Sámuel itélőmester, különben a szoros egyesités ellen szólva, mégis azt követelte, hogy legalább vámegység és szabad forgalom legyen a két ország közt, Cserei itélőmester megvetőleg úgy nyilatkozott, hogy ez nem olyan tárgy, a miért nemes ember lelkesedhetnék, hisz a közbenső vám eltörlése csak a görögnek meg az örménynek válnék hasznára. A szász nemzet kezdettől fogva nagy határozottsággal küzdött az unio ellen. Utóljára báró Kemény Simon azon közvetitő javaslatát fogadták el, hogy kanczellária egy legyen, de abban két külön tanács egész függetlenül intézze a magyar és az erdélyi ügyeket. Az unionak tehát legfölebb a neve maradt volna meg. A heves viták, melyekben a szász követek, különösen Rosenfeld és Heydendorff, szembe szállottak a magyar urakkal, nagy izgatottságot idéztek elé, egymást érték a viharos jelenetek. Pedig voltakép már tárgytalan volt az egész vita. A király február 28-ikán kelt leiratában tudatta a rendekkel, hogy elhatározta a két kanczellária elválasztását. Az új erdélyi főkanczellár, gróf Teleki Sámuel, már márczius 3-ikán le is tette az esküt: előbb, mintsem az erdélyi rendek elkészültek feliratukkal. Márczius 12-ikén kihirdették a királyi leiratot, de a rendek azonnal ujabb felterjesztést határoztak az unio érdekében. E pontban a gubernium is a rendekkel tartott, annyira, hogy nem is akart levelezni az új kormányszékkkel, hanem csak magával a királylyal. De sem az újabb felirat, sem a Ferencz trónörököshöz és Pálffy kanczellárhoz küldött futár nem változtattak a király elhatározásán. A kanczellária egyesitése, mint a régi alkotmányon alapuló, fenmaradt és a tények előtt meghódolt a gubernium és nemsokára a gyűlés is.
Az udvar Erdélyt illetőleg körülbelül azt a politikát folytatta, mint a szerb congressussal szemben. Az illyr kanczellária felállitása, ép úgy mint az erdélyinek különválasztása, egyaránt a magyar törekvések ellen irányult. Könnyebbnek tartották Bécsben a szétdarabolt országnak, mint az egységesnek kormányzását. Nem lehet kétség a felől, hogy az erdélyi kanczellária önállósága szorosan megfelelt a törvénynek, melyre a király letette az esküt. A nagy hiba csak abban állott, hogy az udvar nem nyiltan lépett fel, hanem a kedvező pillanatban meglepte a világot a már kész ténynyel. Soha oly tökéletességre nem vitték azt a visszaélést, hogy magyar ügyekben a magyar tanácsosok nélkül határoztak, mint épen akkor. Gróf Pálffy Károly főkanczellár, kinek hűségéhez és loyalitásához kétség nem férhetett, nem tudott arról semmit, hogy az illyr és erdélyi ügyeket kiveszik majd hatásköréből. Még ez a nyugodt, az udvar körében nevelkedett igazi aulikus ember is megsokalta a mellőzést és lemondott méltóságáról. Lipót e miatt kifejezte sajnálatát, és kérte őt, legalább addig viselje tovább hivatalát, melyben annyi érdemeket szerzett, mig ő – a király – visszatér Olaszországból.3 Ha megmarad elhatározása mellett, valóságos conferentiaminiszterré fogja őt kinevezni, „úgy kitünő szolgálatainak megjutalmazására, mint azért, hogy megmutassam, mennyire hajlandó vagyok a magyar nemzet méltányos kivánságait ebben is kielégiteni”. Ennyi kegy kibékitette a sértett főura, és az az egyetlen eset, melyben akkori magyar főtisztviselő valóban országos okokból akarta elhagyni méltóságát, minden következés nélkül mult el.
Gróf Teleki Sámuel.
Egykoru metszet után. Körirata: SAM(uel). S(acri). R(omani). I(mperii). COM(es). TELEKI DE SZÉK. S(acrae). C(aesareae). R(egiaeque). M(aiestatis). CAMER(arius). et CONSIL(iarius). STATUS. A(ctualis). INT(imus). CANCELLAR(ius). AUL(icus). TRANSILV(anensis). COM(es). SVPR(emus). BIHAR(iensis) AET(atis). LVII.
Ugyanonnan, az 1796 számu példányról
Már az unio ügyében folytatott viselkedésük is igen erős ellenszenvet keltett a gyűlésen a szászok ellen. Midőn ők nemzetül protestáltak a kanczellária ügyében küldendő felirat ellen, báró Wesselényi Miklós, az egyesités tüzes lelkű előharczosa, azon váddal illette őket, hogy nem lehet más szándékuk, mint az, hogy megszegjék a három nemzet unioját, vagy pedig behizelegjék magukat az udvarnál. A királyi ügyek igazgatója fiscalis actióval fenyegette őket, és 1791 április 5-ikén becsukták a terem ajtait, hogy ne menekülhessenek. Méltán vádolhatták őket azzal, hogy igen kevés hálát tanusitanak a magyar nemzet iránt, pedig világos, hogy csak annak köszönik szabadságuk visszaszerzését. Az sem tagadható, hogy a szászok tejesen igénybe vették azokat a kiváltságokat, melyeket az ország alkotmányának köszönhettek, a mellett pedig nem mulasztottak el egy alkalmat sem, hogy az udvarral szemben magukat, mint különösen hű és megbizható alattvalókat tüntessék fel.
Növelte az elkeseredést, midőn a szászok olyan kérdésben is elszakadtak a magyar nemzettől, melyben egészen annak részén volt a törvényes igazság. Április 12-ikén szóba jött, hogy a guberniumhoz német nyelvű udvari leirat érkezett. A rendek felszólitották a kormányszéket, küldje vissza ezt az iratot, mire a szászok ismét protestáltak. Szemükbe röpitették azt a felszólitást: „menjenek hát Németországba”. Utoljára a gubernator valahogy kiegyenlitette a viszályt, a mely azonban minden alkalommal, midőn a szászoknak valami külön érdeke forgott fenn, nagyrészt az ő hibájukból, újra meg újra kitört.
Nevezetes eseménye ezen országgyűlésnek, hogy ezen jutott először tárgyalás alá az oláh kérdés. A kiváltságos nemzetek örvendettek a régi rend helyreállitásán, az oláhok, kik Józsefben védőjüket siratták, ujabb elnyomástól tartottak és egyenesen a királyhoz fordultak kérésükkel. E kérelmet Méhessi udvari kanczellári titkár szerkesztette és Babb János görög: kath. és Geraszim Adamovics görög-keleti püspökök adták át Lipótnak, ki elintézés végett az ország gyűléséhez küldötte.4
Nagy hasznára volt az oláh törekvéseknek az akkor még minden hazafinál is nagy tekintélyben álló Anonymus. Nemcsak arra hivatkoznak, hogy ők rómaiak, az ország legrégibb lakosai, hanem arra is, hogy őseik, mint a névtelen jegyző elbeszéli, szerződésre léptek Tuhutummal és úgy jutottak a magyar uralom alá. Be jogaik egész a XVII. századig nem szenvedtek csorbát. Meg kell tehát szünni azon előitéletnek, mintha az oláh Erdélyben csak türt, bebocsátott nemzet volna. Kérik a királyt, adja meg nekik a teljes polgárjogot, engedje, hogy papságuk, nemességük, polgári és paraszt osztályuk egyenlő kedvezésekben részesüljön mint a bevett nemzeteknek megfelelő rendjei. Választásoknál és kinevezéseknél kellő tekintettel legyenek reájok. Végre azon megyék, székek és községek, melyekben ők vannak többségben, oláh neveket nyerjenek. Még azt is kérik, hogy nemzeti congressust tartsanak. Mialatt a folyamodást az országgyűlésen felolvasták, félreverték a harangokat. Tűz ütött ki a városban. Sokan el akartak távozni a teremből. Wesselényi Miklós azt dörögte fülükbe, maradjanak, nagyobb tüzet kell eloltani itt a házban.
Idősb báró Wesselényi Miklós.
Egykorú metszet után. Ugyanonnan a 4576. számu példányról
Csakugyan ez a forradalom első üszke volt. Arról volt szó, hogy a nyersszám is nyerjen jogot. Olyat, minőt eddig csak történeti érdem biztositott. Addig is nehéz volt a három nemzet és négy vallás országának kormányzása, mi lesz majd, ha ezekhez egy új, negyedik nemzet és ötödik felekezet járul? Ha valaha, akkor tünt ki, mennyire életkérdés Erdélyre nézve a Magyarországgal való egyesülés. Mivel pedig az unio nem valósult meg, az oláhoktól, mint nemzettől, meg kellett tagadni minden jogot. Ebben valamennyien egyetértettek. Alkotmányos szempontból nem volt megtámadható az a felfogás, hogy minden nemzetnek vannak kiváltságosai és jobbágyai, az oláhok közt is vannak nemesek, polgárok stb. Nem a nemzetiségen alapul a rendi jog, hanem a kiváltságon. Az oláh nemzetet pedig nagy durvasága képtelenné teszi arra, hogy az ország igazgatásában részt vegyen. Ezen papjaik nevelése segithet csak, mert most a pásztorok sem külömbek nyájuknál. Arra azonban készek voltak, hogy törvényt alkossanak a görög nem-egyesültek vallás szabad gyakorlatáról. Tovább nem jutottak; a nép erkölcsi és szellemi emelésének eszközlése túlment a rendi felfogás határain.
Az unionak belső szükségét mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy a két ország gyűlése körülbelül azonos körben mozgott és azonos ügyekkel foglalkozott. Igaz, hogy a budai dieta sok tekintetben mintául is szolgált a kolozsvárinak. Ide mutat, hogy ez is mindjárt kezdetén elrendelte protocollumainak kinyomatását. Ide mutat, hogy Erdély is igényt tart azon a leopoldi diplomában biztositott jogára, hogy a törökkel való békekötésekre befolyást gyakoroljon. A rendek hosszú időn át követelték, hogy külön erdélyi követ is legyen jelen a szisztovai békealkúnál. Az 1791 márczius 24-iki ülésen még utasitását is megállapitották e leendő követnek. A külpolitika terére lépve, sokan Moldva- és Oláhország megszerzését ajánlották a királynak, melyek különben is a magyar korona országai. Csak így kerülhető el az a veszély, hogy ez a szomszédos terület orosz uralom alá ne jusson. A király május 17-ki válaszában teljesen megtagadta a rendektől a követküldés jogát, de megigérte, hogy egyebekben a békealkúnál tekintettel lesz az ország jogos követeléseire. Igy a határ új kitüzésénél erdélyi biztosok is közreműködnek. Az 1791: IX. törvényczikk szigorúan fönntartja a király részére a külügyek vezetését, de egyúttal kilátásba helyezi, hogy a fejedelem erre képes erdélyieket is alkalmaz különösen mint ügyvivőket a két oláh fejedelemségben.
A lényeges külömbség a magyar és az erdélyi alkotmány közt a felekezeti viszonyok megállapitásában állott. Mária Terézia téritései és József eljárása után itt is újra kellett rendezni a felekezeteknek egymáshoz való viszonyát. A főnehézséget az áttérések ügye képezte és a katholikusok, báró Jósikával élükön, legalább azt a rosszalást akarták itt is törvénybe iktatni, melylyel a megfelelő magyar czikkely a katholikus vallást elhagyókat illeti. Ez nagy vitára adott okot és itt is kimondták, hogy egy felekezet ellenmondása a többiek határozatát erőtlenné nem teheti. A vegyes házasságoknál lényeges és régi törvényben alakuló külömbség a magyarhoz képest, hogy itt a gyermekek vallására nézve a katholikus és protestáns házasfelek teljesen egyenlő joguak. Erdélyben a katholikust nem lehetett uralkodó vallásnak tekinteni. Ennyi tárgy és vita foglalkoztatta a dietát 1791 augusztus 9-ikén történt berekesztéseig. Abban is megegyeztek a magyarokkal, hogy sok fontos ügy előkészitésére bizottságokat küldöttek ki. A törvényalkotás az országgyűlés bezárásával befejezve nem volt. A megállapitott czikkeket Bécsbe küldötték, hogy ott a király megerősitse azokat. A szászok, szokásuk szerint, külön deputátiót is küldtek a császárhoz, hogy az országos végzések ellenében lehetőleg érvényesitsék külön érdekeiket. Ezért történt, hogy az 1791-iki articulusok csak 1792 nyarán intéztettek el véglegesen.
II. Lipót akkor már nem volt az élők között. Rövid betegség után, 1792 márczius 1-én forró lázban elhunyt. Uralkodása bár csak két évre terjedt, a legnevezetesebbekhez tartozik történetünkben. Bölcsességének, mérsékletének és energiájának sikerült a monarchiát kivülről és belől fenyegető veszélyeket legyőzni. Magyarországon és Erdélyben a történeti alapon nyugvó alkotmányos élet visszaállítása az ő nevéhez van kötve. Legfőbb tette azonban, hogy e mellett a királyi méltóságnak is visszaszerezte nemcsak fényét és tekintélyét, hanem a nemzet bizalmát is. Csakis egyrészt a monarchikus, másrészt az alkotmányos és nemzeti eszméknek ez a megszilárdulása tette lehetővé, hogy a dynastia és Magyarország minden eddiginél sokkal hatalmasabb támadásokat diadalmasan álljanak ki.
Zárókép.
Bél Mátyás „Notitia Hungariae Novae” cz. munkájának II. kötetéből