Gróf Széchenyi István ifjúkori arczképe.
Ender 1815-iki aquarellje után. Széchenyitől származó aláirása jóbbról: Gróf Széchény, balról: Tâchez d'être heureux.
Eredetije gróf Széchenyi Béla ajándékából a Magyar Tudományos Akadémia tulajdonában
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Az országgyűlés megnyitása. Széchenyi István és a főrendi ellenzék. Kiválóbb követek. Az országgyűlés szerkezete; a tanácskozás módja és nyelve. Metternich véleménye az országgyűlés teendői felől. A trónbeszéd. A királyi előadások s az országgyűlés válasza. A magyar nyelv ügye és az Akadémia megalapítása. A november 9-iki kir. resolutio. A nádor közbenjárása. Értekezés Széchenyi és Metternich közt. A november 26-iki kir. resolutio s a januárius 20-iki felirat. A horvátok föllépése a nemzeti nyelv ellen
„Most jól fogadnak a magyarok, mért nem kérek tőlök semmit; mig ellenben pár év mulva – ki tudja – nem leszek-e valamiben rájuk szorulva?” A király állitólag ezt felelte az aggodalmaskodó Metternichnek, midőn Bergamóban július 3-ikán aláirta a meghivót az országgyűlésre.
Tizenhárom év után, 1825 szeptember 11-ikén gyűlnek ismét össze a rendek Pozsonyban, hogy Karolina Auguszta királynét megkoronázzák s tanácskozzanak az ország dolgai felett.
Szögyény Zsigmond, királyi személynök, az alsó tábla első ülésén tartott megnyitó-beszédében az európai eseményeket, a hosszas háborút hozza fel mentségül arra nézve, hogy országgyűlést 1812 óta nem tartottak. Nyomban megbiztatja egyszersmind a rendeket, hogy a királyné megkoronáztatása – a történelem tanúságai szerint – olyan eseménynek tekinthető, mely az országgyűlés működésének sikerét illetőleg a legszebb reményeket ébresztheti a nemzetben.
A rendek nevében Jordánszky Elek, az esztergomi főkáptalan követe válaszolván a személynök beszédére, szintén jelzi, hogy ő felsége csak a béke helyreálltát várta, s a mint az bekövetkezett, „atyai szemeit azonnal igen kedves magyar nemzetére függesztette, arra a dicső nemzetre, melyet 17 esztendővel ezelőtt ugyanitt Pozsonyban, az országgyűlés alkalmával eme szókkal örvendeztetett meg: cordi meo charissimi hungari” s az országgyűlést összehivta.
Loyális nyilatkozatokkal azonban nem lehet a közhangulat ingerültségét elpalástolni. Az alkotmányon ejtett sérelmek orvoslása utáni vágy tölti be az emberek lelkét, s hűségüket, melyet már annyiszor, de a legközelebbi években is áldozatokkal pecsételtek meg, most azzal akarják bebizonyitani, hogy őszintén feltárják a király előtt panaszaikat.
Az országgyűlésen a szabadelvű haladás elvének nincsen képviselője; mindenki a sarkaiból kiforgatott ősi alkotmány conserválásán fáradozik, úgy hogy conservativ még az is, a ki vérmérséklete után itélve radikálisnak, sőt forradalmárnak látszik. Inkább taktikai; mint elvi különbségek választják el az országgyűlés tagjait s a két táblát egymástól. A felső tábla – egy-két tagját kivéve – a kormánynyal szemben engedékeny, az alsó tábla makacsabb; amaz hajlandónak mutatkozik az alkudozásra, s hogy valamit elérjen, inkább beéri kevesebbel; ez mindent követel, a mit a törvények s az alkotmány értelmében követelhet. Ily értelemben a felső tábla többsége kormánypárti, az alsó tábláé ellenzéki.
Az országgyűlés és a kormány közt fölmerült vitás kérdésekben a főrendek, a helyett hogy hivatásukhoz képest a közvetitő szerepét játszanák, a kormány mellett foglalnak állást s el akarják másokkal hitetni, a mibe megfelelő garantiák hiányában maguk sem bizhatnak, hogy a kormány a nemzet kivánságainak teljesitésében kész elmenni addig a határig, a meddig a tényleges politikai viszonyok engedik.
Mennél inkább erőltetik azonban a bizalmat a kormány iránt, annál inkább fölingerlik maguk ellen az oppositiót, úgy hogy ez még hazafiságukat is kétségbe vonja s keserű szemrehányásokkal illeti őket. Vay Ábrahám nem mond valótlanságot, midőn azt állitja, hogy a főrendek mindig az udvar akaratához alkalmazkodnak, annak parancsait lesik s mindent elkövetnek, hogy a nemzet képviselőinek még csak szabad se legyen panaszaikat ő felsége elé terjeszteniök. Ragályi Ábrahám megbotránkozását fejezi ki azon, hogy az a „maroknyi nép” – értvén alatta a főrendeket – ellene mer szegülni a nemzet kivánalmainak. Nagy Pál pedig, midőn kijelenti, hogy egy garast sem ad a főrendek kihívó magaviseletére, nem győz egyszersmind eléggé csodálkozni a mágnásoknak az alkotmány iránt tanusitott hidegsége felett, holott – úgymond – a köznemesek csak az alkotmány csontján rágódnak, ellenben a főrendek eszik annak pecsenyéjét.
Az újjunkon el lehet számolni a főrendek közűl azokat, kik a kormány irányában meg tudják óvni függetlenségüket.
A főrendi ellenzék soraiban első hely illeti meg gróf Széchenyi Istvánt, nem azért, mintha tényleg vezére lenne az ellenzéknek, hanem mert az 1825-iki országgyűlésen kezdi meg ama dicsőségteljes pályafutását, melynek története az új államalapitás történetével elválaszthatatlanul össze van forrva.
A fiatal huszárkapitány még ekkor csak érdekes alakja az országgyűlésnek; hatalmas politikai egyéniségének csak körvonalai mutatkoznak; de fiatal koránál, addigi élethivatásánál fogva a politikai viszonyokba nincs annyira beavatva, hogy egy párt élére állhatna, még ha különben erre egyéni tulajdonai és politikai álláspontja képesitenék is. Az ő lelkét azonban olyan eszmék töltik be, melyek egyik párt programmjában sem foglalnak helyet, s ha mégis az ellenzékkel tart, ennek oka az, mert az áll közelébb a nemzethez, melynek anyagi és szellemi kifejlése képezi az ő eszményképét s mert a gravamenek súlyát ő is érzi, habár nem nagyon érdeklődik is irántuk.
Már ennek az országgyűlésnek a folyamán határozottan elárulja, hogy ő nem annyira a szó, mint inkább a tett embere. A hazafias üres phrasisokat, melyeknek ebben a korban oly nagy divatja volt, épp úgy utálja, mint a mily idegenkedéssel viseltetik a politikában a puszta negatio iránt. Türelmetlenűl várja, sőt maga is nyomatékosan sürgeti a gravamenek orvoslását, legfőképen azért, hogy végre-valahára hozzá lehessen fogni a termékeny munkához. Az 1827 április 26-iki ülésen a nádor rendreutasitását kénytelen elszenvedni a miatt a nyilatkozata miatt, hogy a császár (rendesen a császárról beszélt király helyett) „nem kegyelmet gyakorol, mikor a magyar alkotmányt fenn akarja tartani, hanem csak legszentebb kötelességét teljesiti.” Pártja czélnak, ő eszköznek tekinti az alkotmány helyreállitását. Az összeütközést kerüli ugyan saját pártjával; de egész magatartása s tevékenységének egész iránya olyan, mely válaszfalat húz maga és elvtársai közé. Mig ezek beszélnek, ő későbbi alkotásaihoz az alapköveket rakja le; mig ezek a kormányt napról napra hevesebben támadják, ő meggyőzni igyekszik. A népszerűsége megvan, mert az idegen szellemű mágnások közűl erős nemzeti érzületével kitünik; de az emberek nincsenek szándékaival tisztában, úgy hogy már ekkor különcznek és következetlen politikusnak tarják. Pedig – mint egy életirója megjegyzi – csak ama rendkivűli lények sorába tartozik, kik egy nagy eszmét, egy nagy törekvést tűznek magok elébe s annak áldozzák fel munkásságuk egész összegét s kik éppen ennél fogva száz meg százszor fognak a külön kérdések irányában következetleneknek látszani. Az ilyen egyének politikai pályája bonyodalmas, sőt talányszerű marad mindaddig, mig egyéniségük jellemzésekor, a kérdések külön és csak maguk-magukban biráltatnak a helyett, hogy előbb a nagy eszmével, a nagy czéllal, mely minden törekvésöknek központja volt, kapcsolatba hozatnának, hogy aztán megvizsgáltassanak.
Gróf Széchenyi István ifjúkori arczképe.
Ender 1815-iki aquarellje után. Széchenyitől származó aláirása jóbbról: Gróf Széchény, balról: Tâchez d'être heureux.
Eredetije gróf Széchenyi Béla ajándékából a Magyar Tudományos Akadémia tulajdonában
Az az ujoncz politikus, kinek működésében most még nem lehet fölismerni az összhangot, öt évvel később, midőn már addigi működésének némi eredményére is hivatkozhat s programmját világosan körvonalozza, – megszünik rejtély lenni. Már ekkor kezdik megérteni, hogy az ő törekvéseinek végczélja a magyar faj suprematiájának az anyagi és szellemi jólét útján való biztositása; hogy a kaszinó, a lóverseny, az Akadémia megalapitása nem valami rapszodikus elme ötletei, hanem egy forrásnak indult tehetség harmónikus alkotásai. De politikai maximája iránt még ha senki sem lenne is többé kétségben: így ekkor, mint élete későbbi folyamán állandóan küzdenie kell a rosszakarat és tudatlanság szülte félreértésekkel. Ez az ő végzete, melyen annál kevésbé segíthet, mert éppen a siker érdekében sokszor kell olyat tennie, a mi a következetlenség vádját vonja maga után, s még gyakrabban kell a taktikáját változtatnia.
A felső táblán Széchenyin kivűl az ellenzékkel tart Illésházy István főasztalnok (dapiferorum magister), Trencsén és Liptó örökös főispánja; a hires család utolsó sarjadéka, a kit azonban Széchenyi – mivel soha sem volt az országon kivűl s teli van előitélettel – „idiotának” tart;1 továbbá a tudós báró Mednyánszky Alajos, báró Pászthory Menyhért ezredes, Végh István koronaőr és baranyai főispán, gróf Zichy Károly, Ghyczy József torontáli főispán stb.
Az alsó tábla elnöke, Szögyény Zsigmond personalis, félszeg helyzetben van. Állásánál fogva a kormányt kell képviselnie, a nélkül, hogy a kabinetnek tagja volna s anélkül, hogy be volna hivatalosan avatva a kormány terveibe és politikájába. Ennélfogva daczára annak, hogy csupán az udvarhoz közel álló egyének sugalmazásai és saját politikai tapintata és ügyessége szabják meg az egyes kérdésekben követendő magatartását: a kormány meg van vele elégedve, úgy hogy Metternich azt mondta egyszer róla a császárnak: „Szögyény ist reines Gold;”2 az udvar és nádor kegyeit, szintén teljes mértékben élvezi. A nádor annyival inkább meg van vele elégedve, mert Pestmegyében, melynek a nádor örökös főispánja s ő az administratora, Bárczay Pál első alispán közreműködésével sikerül neki az ellenzéket annyira-amennyire pórázon tartania, jóllehet – Bárczay szerint – „ott is sok a tüzeskedő, exaltatus ember, a kik tudja isten mi sugallásból veszik bátorságukat, de sokat mernek”.3
A personalis háta mögött állnak a káptalani és a városi követek. Jordánszky Elek, az esztergomi, Miskolczy András, a pécsi és Csausz István, a kalocsai káptalan követei minden kérdésben a kormány mellett szavaznak. A tisztelgő vagy izenetvivő küldöttségek vezetésével s ünnepélyes alkalmakkor szónoklatok tartásával többnyire Jordánszkyt – mint jó szónokot bizzák meg.
A vármegyei követek közűl leginkább exponálja magát a kormány érdekében a baranyai Kajdacsy Antal; követtársa, Répássy Lipót ellenben csak mint hallgató vesz részt az ülésekben. Kajdacsy servilismusa nem csak az országgyűlésen, de még azon kivűl is oly visszatetszést szül, hogy Somogyvármegye felszólitja Baranyát, hivná vissza hazafiatlan követeit, a mire azonban Baranyamegye rendei méltatlankodva jelentik ki, hogy Somogynak Baranyához és követeihez semmi köze sincs.4
Illésházy István gróf.
Trentsensky József kőnyomata Lieder 1825-iki rajza után.
Ernst Lajos gyűjteményének példányáról.
Németszeghy István mosonyi, Péchy Imre pestmegyei, a magyarul soha nem beszélő Zmeskál József árvai Szinyei Merse László sárosi követek, szintén buzgó pártolói és szószólói a kormánynak.
Az ellenzék Nagy Pál sopronmegyei s Vay Ábrahám és Ragályi Tamás borsodmegyei követek vezetése alatt áll.
Felsőbüki Nagy Pál, – ki a triumviráiusnak nemcsak legtehetségesebb, de legagilisabb tagja is, – nem ujoncz többé a közélet terén; sőt ellenkezőleg fényes mult áll a háta mögött. Mint egészen fiatal ember, fölcsap insurgensnek, azután élénk részt vesz a megyei életben s már 1807-iki országgyűlésre követnek küldik fel. Pozsonyban épp úgy, mint odahaza, kiméletlen kritikájával sok kellemetlenséget okoz a kormánynak, mely épp ezért 1811-ben megakadályozza, hogy ismét követnek válasszák. Népszerűsége azonban annál inkább fokozódik. Nemcsak saját megyéje, de az egész ország ünnepli, mint az alkotmány és nemzetiség rendületlen bajnokát. Berzsenyi ódában dicsőiti, melynek lendületes sorai csakhamar szálló igévé válnak.
Az 1825-iki országgyűlésen nagyobb tekintélylyel, több élettapasztalattal, de ugyanabban az irányban folytatja működését. „Nemzetiségünk meg; mentésében – irja tizenöt évvel később Széchenyi – ő az első bajnok”; a magyar nyelv jogait ő védelmezi leghatályosabban, miután előtte a nyelv épp oly becses, mini az alkotmány s éppen ezért – saját kijelentése szerint – „valamint alkotmány nélkül magyar lenni nem szeretne, úgy magyar nyelv nélkül a constitutióját sem szerethetné”, s ő az, a ki – valahányszor alkalma nyilik rá – pártfogása alá veszi a misera plebs contribuens régi Magyarország conserválását tekinti életczéljának s mégis oda kerül az új államalapitás munkásai közé. Igen, mert buzgalmában nem veszi észre, hogy azok az eszmék, melyek az ő lelkét hevítik, csakis a hűbéri alkotmány romjain valósithatók meg. Arra nem gondol, hogy elveinek, ha diadalra jutnak, mik lesznek a következményei; hanem lelke rajongó vágyainak vakon hódolva, arról a helyről, a hol versenytárs nélkül áll, nap nap mellett ernyedetlen kitartással hirdeti a hazafiság és az emberszeretet igéit.
A szószéken meggyőződésének erejével és hatalmas szónoki képességével ellenállhatatlan hatást gyakorol hallgatóira. Elvtársai rajongással csüggnek ajkain; ellenfelei – a főrendek, a papság és a városi követekfélnek tőle. Minden kérdéshez hozzászól. Előadása ötletes; de mivel kifejezéseit nem igen válogatja, gyakran pongyola; ha lobbanékony vérét felizgatják, a durvaságig őszinte és triviális.
Vérmérsékletükre, gondolkozásmódjukra nézve szoros rokonságba állnak vele Vay Ábrahám, Metternich szerint „az országgyűlés első demagógja”,5 kinek különösen a magyar nyelvben való jártasságát mindenki bámulja és Ragályi Tamás, ki tüzét legkevésbé képes köztük mérsékelni Ez a triumvirátus egy-egy erősebb kifejezéssel, egy-egy malitiosus közbe szólással gyakran idéz elő fergeteget. A zajos jeleneteknek többnyire ők főszereplői.
Abban a hatalmas táborban, mely őket követi, hiába keresünk államférfiakat, a minthogy a vezérek is inkább szónokok, mint államférfiak. Az országgyűlés tagjainál a politikai képzettséget pótolja – amennyiben pótolhatja – a hagyományos táblabirói tapintat, a lelkesedés és a szónoki talentum. Az elméleti politikában és a közgazdaságtanban annyira járatlanok, hogy még a legfontosabb közjogi kérdéseket is, mint például a papirospénz, devalvatio stb. kérdését, inkább a positiv közjog szempontjából, mint közgazdasági szempontból vitatják meg. Ritkaság számba megy egy-egy. olyan felszólalás, mint a Bartal Györgyé, melynek kiindulási pontja Smith Ádámnak egy principiuma a papirpénzre vonatkozólag; hanem a Hármas Könyv és a Corpus Juris képezi a szónoklatok legfőbb, mondhatnók, kizárólagos forrását és anyagát.
Felsőbüki Nagy Pál.
Egykorú kőnyomat Barabás Miklós festménye után. Ugyanonnan.
A törvényhozás és a megyei élet tényezői, a táblabirák, keveset tanulnak, de sokat tudnak, mert az élet iskolájában nőnek fel. A Corpus Jurisban mindegyiknek vari több-kevesebb jártassága, s ez a fő abban korban, midőn még csupán az ősi alkotmány tatarozásáról van szó. Képzettségük hiánya és egyoldalusága később tűnik ki s válik igazán érezhetővé, a midőn t. i. már a reformokra kerül a sor; de ekkor is gyakorlati észjárásuk, finom érzékük és tapintatuk s politikai érettségük pótolja elméleti ismereteik hézagosságát.
A kik az 1825-iki országgyűlésen az oppositio soraiban küzdenek közülök, mindannyian idealisták. A gyakorlati élet exigentiáival egyáltalán nem törődnek; eszményképeik az ősi intézmények; ennélfogva minden törekvésük abban összpontosul, hogy a mult eredményeit a jelen számára visszaszerezzék, illetőleg megmentsék; a teremtő, alkotó erő azonban, melylyel a jövő alapját vethetnék meg, hiányzik náluk.
Saját koruk mértékét alkalmazva velük szemben, aránylag igen sok kitünőség van közöttük.
Gróf Dessewffy József, szabolcsi követ, minden fontosabb kérdésben a triumvirekkel tart; de modorára nézve különbözik tőlük. Szenvedélye soha sem ragadja el s tárgyilagos marad akkor is, a mikor vezérei féktelenkednek. Eruditióját, – melynek nehány évvel később, a rendszeres munkálatok tárgyalásakor s a Széchenyivel folytatott polemiájában oly fényes tanújelét adja, – már ekkor mindenki elismeri. Széchenyi „költő”-nek tartja s az az egykorú ismeretlen, ki az országgyűlés tagjait egy-egy rövid mondatban jellemzi, szintén azt jegyzi meg róla, hogy „Apolló és a Múzsák nem mindenkor szükségesek a törvényhozásnál”.6 De éppen költői és irói hajlamainál fogva nagy gondot forditván beszédeinek kidolgozására, ezek nemcsak tartalmilag, hanem formailag is kiválnak a többnyire pongyola szónoklatok közül.
Balogh János, barsmegyei követnek annyira vérében van az ellenzékiség, hogy ő róla beszélték, hogy huszonkilencz napon át nagy tűzzel vitatott valamit a kormánynyal szemben s ha végre a harminczadik napón a personalis megadta magát, az öreg rögtön az ellenkező véleményre csapott át, úgy gondolkozván, hogy a mi felülről jő, az nem lehet jó.
Borsiczky István, trencséni követ és alispán, kiváló szónoki tehetségével s mozgékonyságával sok szolgálatot tesz az ellenzéknek. De már 1826 májusában követtársával, Nemák Ferenczczel együtt ott hagyja a diétát. A két tábla a praeferentialis sérelmek felett hosszú ideig nem tudván megegyezni egymással, Borsiczky azt irta megbizóinak, hogy a sokáig tartó feleselésnek egyedül a főrendek az okai. A nádor, mint a főrendi tábla elnöke, e miatt sértve érezvén magát, egyenesen felszólitotta őt, hogy menjen haza. A király szintén megtudja az esetet s a kanczellárnak meghagyja, hogy mivel Borsiczky az országgyűlési tárgyalásokról nyilván hamis jelentést tett küldőinek s a nádori rágalmakkal illette, s mivel – e miatt a nádor meg is inditotta ellene a hivatalos eljárást: értesitse őt az eljárás eredményéről, valamint arról, hogy az emlitett követ, ha csakugyan elkövette, a mivel vádolják, megmaradhat-e közhivatalában.7 Hiába kisérli meg az alsó tábla egy küldöttsége s a personális a nádort kiengesztelni ez kivánságától nem áll el s igy Borsiczky és Nemák, nehogy jelenlétükkel a kormány és az alsó tábla közt különben sem valami barátságos viszonyt még feszültebbé tegyék, eltávoznak.
A komárommegyei Pázmándy Dénesnél senki sincs jobban beavatva a Corpus Juris szövevényeibe s az országgyűlésen szőnyegre került tárgyak anteactáiba; e mellett erős judiciuma, a megyei életben szerzett gyakorlati ismeretei, munkaszeretete olyan tekintélyt biztosítnak neki, hogy elvtársai minden kérdésben kikérik tanácsát.
Babóthy Imre, nyitrai követ, – kit az 1823-iki megyei mozgalmak alatt tanusitott vakmerő magaviselete miatt a kormány szintén a notorius politikusok közé sorozott, – a deák nyelvet használja; de logikus előadásával és széleskörű ísmereteivel sokszor nagy hatást ér el.
A mindig komoly, higgadt Deák Antal, zalamegyei követ, kit Széchenyi a „legerényesebb” előnévvel tisztel meg, a fortiter in re, suaviter in modo elvét követi. Az emberszeretet legfőbb erényei közé tartozik, a mit mutat az is, hogy az adózó nép terhein legalább némileg könyebbitendő, az egész országgyűlés alatt semmi napidíjat nem fogad el, hanem saját erszényéből fedezi költségeit. Áldozatkészségét megyéje azzal hálálta meg, hogy az országgyűlésről haza térvén, alispánná választotta.
Ragályi Tamás.
Egykorú metszet után, az országos képtár arczképgyűjteményének 471. számú példányáról.
A követek diétai költségeit különben a napidíjak csak nagyon kis részben fedezik, úgy hogy még a ki napidíjait fölveszi is, tetemes anyagi áldozatok nélkül nem vehet részt az országgyűlésen. A repraesentatio kerül nekik legtöbbe. Magukra többnyire keveset költenek. A kor uralkodó irányának, az idealismusnak jellemvonásai: egyfelől az önzetlenség, másfelől az áldozatkészség a haza javára és dicsőségére, szabják meg a követek életmódját. Huszár Imre, esztergomi követ és alispán, mint napi följegyzéseiből kitűnik, ezreket költ a repraesentatióra; gondja van rá, hogy állásának megfelelő dísszel jelenjék meg a nyilvános helyeken; bőkezű az irodalommal, a társadalmi intézményekkel szemben, huszárját fényes egyenruhába öltözteti; de másrészről cserép-pipából szivja a dohányt, nyaláb számra veszi a tüzelőfát, szóval a túlságig menve takarékoskodik ott, a hol saját egyéni szükségleteiről van szó.
Az emlitetteken kívül az ellenzék kiváló tagjai még: Almássy Lajos és gróf Csáky Sándor Szepesből; amaz nem tud jól magyarul, de latin beszédeit mindig a legnemesebb hazafias szellem hatja át; ez, habár hibásan és nem nagy ékesszólással, de mindig magyarul beszél; továbbá az öreg Máriássy István Gömörből, ki rhapszodikus előadásának szaggatottságát tűzzel pótolja; Komáromy István Abaujból, Somssich Pongrácz Somogyból, Szerencsy István és Bernáth Zsigmond Ungból, Majthényi Antal Hontból, Andrássy György gróf Tornából, Perényi Zsigmond báró Beregből; végre a széles látkörű, tudós Bartal György Pozsonyból s Platthy Mihály Barsból. A két utóbbi a jegyzői tisztet tölti be. A legtöbb nunciumot Platthy fogalmazza, kinek erőteljes irályát már 1823-ból ismeri a közönség,
Wesselényi Miklós szintén ezen az országgyűlésen jelenik meg először, mint ablegatus absentium. Szerepet azonban még nem játszik. Az ülésekre eljár tanulni, s örömest időzik Pozsonyban, mert együtt lehet Széchenyivel, kihez meleg barátság fűzi, jóllehet vérmérséklete, politikai meggyőződése lényegesen különbözik az övétől.
Pártállásukat tekintve, bármily határozottan megkülönböztethetők is egymástól az országgyűlés tagjai: elvi alapon szervezkedett pártok, mint emlitők, nincsenek. Az ellentétek az országgyűlés különböző alkatelemei közt éppen ezért élesednek ki s idéznek elő heves összeütközéseket. Az ellenzék gyanuba veszi a kormány hiveinek hazafiságát, önzetlenségét s ezek viszont kétségbe vonják az ellenzék loyalitását. A kölcsönös bizalom hiánya a mellett, hogy szenvedélyessé teszi a tagokat egymás iránt, a tárgyalások menetét is rendkivül meglassítja. Óvatosságból, nehogy félreértésekre, helytelen következtetésekre adjanak alkalmat, heteken át képesek vitatkozni egy szó, egy kifejezés felett.
Az „inomisse” vagy a „sistere” szócska olyan elkeseredett kűzdelmet idéz elő a két tábla közt, mintha legalább is az alkotmány megmentéséről lenne szó. Borsiczky kijelenti, hogy ha a főrendek nunciumukat a „sistere” miatt negyvenötször vissza fogják utasitani, ők még akkor sem tágitnak. Az egyes szókon, kifejezéseken való rágódás különben a későbbi országyűléseken is divatban volt.
A tárgyalások hosszadalmasságának, nehézkességének legfőbb oka azonban az országgyűlés szervezetében rejlik.
Az alsó táblán olyan tárgyat; melyre nézve a követek utasitással nincsenek ellátva, mindaddig, mig az instructiót küldőiktől meg nem kapják, szőnyegre hozni nem lehet. Igaz, hogy az utasitás a követ kezét csak küldőivel szemben köti meg, a mennyiben, ha instructiója ellen szavaz, kiteszi magát az eshetőségnek, hogy visszahivják; az országgyűlési határozatok érvényessége szempontjából ellenben teljesen közömbös, hogy a kövei valamely határozatot utasitása értelmében, vagy annak ellenére fogad-e el: mindamellett a követet küldőitől való függése annyira korlátozza szabad mozgásában, hogy ennek következtében a törvényhozás gépezete is minden perczben felmondja a szolgálatot. Az utasitásokban foglalt tárgyakat előzetesen a kerületi űlésekben (circularis sessio) vitatják meg; a kerületi űlések megállapodásait a jegyzők üzenet (nuntitun) alakjában összeállitván, ekként elkészült üzenet „dictatura” alá megy, vagyis a jurátusok egy társuk dictandója után lemásolják azt; azután az elnök szétosztja a követek közt s csak ezután veszik előbb a kerületi, majd az országos ülésben rendszeres tárgyalás alá.
A kormánynak a kerületi ülés szálka a szemében, miután az a tény, hogy az oppositio itt érvényesiti magát leginkább, az ő figyelmét sem kerüli ki. Metternich a personalis előtt többször kifejezi abbeli meggyőződését, hogy a kerületi űlések egy factio gonosz és részben eszeveszett törekvéseinek megvalósitására szolgálnak s hogy addig, mig az anarchiának eme kútforrása meg nem szűnik, rendről szó sem lehet. Annak eldöntését azonban, hogy a kerületi űlések eltörlésének üdvös munkáját mikor és hogyan hajtsák végre, a personalisra bizza.
Ragályi Ábrahám.
Egykorú metszet után, Ponori Thewrewk József idézett munkájából.
Ugyanonnan, a 3787. számú példányról.
Ez utóbbi Metternich intentióinak megfelelőleg el is követ mindent, hogy a kerületi űlések jelentőségét alább szállitsa s hogy a tanácskozások súlypontját az országos űlésekbe helyezze át.
Egy alkalommal az ellenzék egy üzenet-javaslatot a dietai iratok közé föl akart vétetni, még mielőtt azt országos űlésben tárgyalták volna.
A czélja ezzel az volt, hogy a kerületi űlés fontosságát növelje. De a personalis éppen ezért ellene szegült a tervnek s meghiusitotta azt. Metternichnek ez az eset a fülébe jutván, midőn üdvözli a personalist, nem minden túlzás nélkül emeli egyszersmind ki, hogy ha engedett volna az oppositiónak, ezzel úgy a kormány álláspontját, mint a régi alkotmányt veszélyezteti vala.8
A kerületi űlések annál inkább feszélyezhetik a kormányt, mert az ő képviselője, a personalis, azokon nem vesz részt s ennek daczára a királyi resolutióknak s a főrendi tábla üzeneteinek sorsa ott dől el többnyire véglegesen, s az országos űlésben a legfontosabb tárgyak felett is gyakran egyszerű „maradjon” felkiáltással határoznak, azt értvén ez alatt, hogy maradjon a kerületi űlés által javasolt szerkezet.
A kerületi űlések javaslatai alapján az országos űlések által megállapitott üzenetekre a felső tábla szintén üzenetekben válaszol s minthogy mint fentebb emlitők – nemcsak elvek, hanem egyes kifejezések is vita tárgyát képezik mind az alsó, mind a felső táblán: különösen egy-egy fontosabb kérdésben a nuntiumnak vége-hossza nincs.
Az országgyűlés folyamán a nádor közbenjárását két izben is igénybe kell venni, hogy kiegyenlitse a két tábla közti differentiákat. A főrendiház, vetójával többször megakasztja a törvényhozás működését. A statusok nem egyszer vetik szemére, hogy olyan hatalomra akar szert tenni, mely az alsó tábla jogkörének megszoritását vonná maga után. Balogh János egy alkalommal határozottan hétségbe vonta, hogy a főrendeknek joguk volna a statusok által proponált törvényeket visszautasitni. Ez – szerinte annál kevésbé engedhető meg, mert a két tábla egy dietai testet tesz és csak a könnyebb tanácskozás kedvéért vált szét egymástól s mert különben az a képtelen helyzet következnék be, hogy a statusok csak a kezdeményezés jogával élnének, a döntő szót ellenben mindenkor a főrendek mondanák ki.
A főrendi tábla, a helyett hogy rendeltetésének megfelelőleg a mérséklő szerepét játszaná, alkalmatlan kolonczként belekapaszkodik a törvényhozás gépezetébe s megneheziti annak működését, úgy hogy már ezen az országgyűlésen fölmerül az országgyűlés coordinatiójának eszméje s concret inditvány alakjában sürgetik az üzenetek számának korlátozásával a két tábla közti érintkezés szabályozását.
A szavazási rendszer tökéletlensége s a tanácskozási szabályok hiánya szintén tömérdek zavarnak a kútforrásai. Nem hiába irja Széchenyi, hogy semmi tárgyat nem lehet rendesen, higgadtan s hideg vérrel megfontolás alá venni”.9
Minthogy a szavazás módját és a szavazatok súlyát csak a szokás szabja meg, a szokás pedig ingadozó és bizonytalan: ez a körülmény nem egyszer heves összetűzésre ad alkalmat egyrészről a megyék, másrészről a városok és a káptalanok követei közt.
A personalis, abból az elvből indulva ki, hogy a kik az országgyűlésre meghivatnak, azoknak a törvény voksot is ad, több izben egyenkint számba veszi a városi és a káptalani követek szavazatát s ily módon a vármegyéket leszavaztatja. A nemzetietlen szellemű városokkal szemben különben is ingerült megyei követek hiába tiltakoznak a personalis felfogása és eljárása ellen; hiába jelenti ki Balogh János, hogy ő ezuttal a nyolczadik dietán van jelen, de soha nem tapasztalta, hogy a királyi városok szavazatai számot tettek volna; hiába hangsúlyozza Nagy Pál, hogy vármegyéje méltóságával ellenkeznék, ha szavazás tekintetében ő, ki 7000 nemest és 160,000 adófizetőt képvisel, egy kategoriába soroztatnék egy királyi városnak vagy egy káptalannak követével: mindez mitsem használ; mert a personalis, valahányszor szükségét látja, megszavaztatja azokat, kiknek szavazatára a kormány ugyancsak rá van szorúlva.
Rendszeres és nyugodt tanácskozásról szó sincs. A mellett, hogy mindenki annyiszor szól hozzá ugyanazon tárgyhoz, a hányszor neki tetszik, a mellett, hogy egyszerre ketten, sőt többen is beszélnek: az ifjúság is folytonosan zavarja a tanácskozás rendjét; beleszól a szónokok beszédeibe, lármát üt, ha valaki nem az ő szája ize szerint beszél, sőt sértegeti is a népszerűtlenebb szónokokat. Egyik kerületi ülésen megsokalva Ragályi Tamás elnök az ifjak folytonos zajongását, meg is fenyegeti őket, hogy ha csöndesen nem viselik magukat, kirekesztetnek az ülésekből. A nádor pedig értekezletre hivta meg magához a befolyásosabb követeket, hogy tanácskozzék velök a rend fenntartása végett foganatositandó rendszabályokról. Az értekezletnek azonban nem lett semmi eredménye.
A tanácskozás nyelve az alsó táblán túlnyomólag a magyar; a felső táblán ellenben, Széchenyit és nehány ifjabb mágnást kivéve, latinul szónokolnak.
A mágnások közt nagy számmal vannak olyanok, kik magyarul alig vagy éppen semmit sem tudnak, sőt még olyan is találkozik köztük; ki se magyarul, se deákul nem ért. Mindannyian idegen légkörben nőttek fel, nem csoda tehát, hogy a nemzeti törekvések iránt érzéketlenek. Az a körülmény azonban, hogy az udvar is némi rokonszenvet árul el a magyar nyelv és irodalom iránt: a főurak szellemére kezdi éreztetni jótékony hatását. „Tudományos Gyűjtemény” előfizetői közt az uralkodóháznak három tagja is előfordul; a királyné az „Aurorá”-t, melyet neki ajánlanak, elfogadja; a nádor felesége, Mária Dorottya; 1826 január 5-ikén a rendek üdvözlő küldöttségéhez magyar beszédet tart; a trónörökös nevelője, Görög Demeter, magyar ember. Ezek a tények buzditják leginkább a mágnásokat, hogy a nemzethez, melyet megtagadtak, ők is közeledjenek. Többen magyarul tanulnak; fogadást tesznek, hogy soha többé Bécsben nem fognak lakni s hogy magyarországi posztóval ruházkodnak és magyar cselédeket fognak tartani; gróf Zichy Károly, az udvari kamara elnöke, magyar nyelvmestert fogad gyermekei mellé, felesége szintén magyarul tanul.
Az alsó táblán a felvidéki és a városi követek használják a latin nyelvet, mert a magyart nem beszélik. A papok ellenben mind tudnak magyarul. E tekintetben csak a felső táblán, a püspöki karban van egy kivétel: Wurum, a váradi püspök. Ha az ifjuság meg van a követek latin beszédének tartalmával elégedve: még meg is éljenzi őket; ha ellenben a kormány mellett szólnak: nem bocsátja meg nekik az idegen nyelv használatát. A magyar nyelv elhanyagolása miatt a különben is népszerűtlen városi követeknek kell legtöbb szemrehányást hallaniok.
Az országgyűlés tagjai már együtt vannak, sőt a kezdet formaságain is túlestek, midőn a király és a királyné Metternich kiséretében megérkeznek Pozsonyba.
Karolina Auguszta, I. Ferencz negyedik hitvese, magyar díszben.
Az 1822-iki „Aurora” czímképe.
A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának egykor József nádor tulajdonában volt díszpéldányából.
Az államkanczellár rossz kedvvel hagyja ott Bécset, hogy részt vegyen „a világ legunalmasabb alkotmányos mulatságán”, az országgyűlés megnyitási ünnepélyén. Naplója telve van panaszszal és gúnyolódással. A mulatság nemcsak életrendjét zavarja meg, hanem még azt a kényelmetlenséget is rárójja, hogy nyelvét és ruháját meg kell változtatnia. Latinul kell beszélnie s huszárruhát öltenie magára. Az egyetlen kedvezmény, a mit megengedhet magának, az, hogy bajuszt nem kell növesztenie. Az országgyűlés egész tartama alatt nem szándékozik ugyan Pozsonyban maradni, de elég bajnak tartja magára nézve azt is, hogy vagy ötvenszer meg kell tennie az útat Bécs és Pozsony közt. Ha – úgymond – még egyszer jönne a világra, vagy német vagy orosz vagy angol vagy franczia lenne, szóval minden, csak török nem, s ott telepednék le és ott maradna egész életében, a hol született. Különös sors az övé, a melynél fogva Bécsben németnek, Pozsonyban magyarnak kell lennie.
A mily kellemetlenül érzi magát, midőn a magyarok látogatására indul, épp oly megvetéssel és kicsinyléssel van eltelve az országgyűlés tárgyalásai iránt. Magyarország – olvassuk egyik levelében – valóságos Boeotia, a hol krehwinklerek, diákok képviselik a rendeket s iskolai képzettséggel biró udvari tanácsosok képviselik a kormányt. A gyűléseken üres szalmát csépelnek s a kerületi üléseken „hét-nyolcz nyomorult fecsegő kiabál a berekedésig”. Alig várja, hogy haza mehessen.10
Az országgyűlés megnyitása előtt a császár felszólitja Metternichet, hogy Magyarország ügyeit tegye tüzetesebb tanulmánya tárgyává, a mire annál nagyobb szüksége volt, mert ezekbe az ügyekbe nincsen eléggé beavatva. Előitélete is a magyarok iránt részben tájékozatlanságából származik. általában még ekkor kevésbbé érdeklik a belügyi kérdések s tehetségének legjavát a külügyeknek szenteli.
Az „Aurora” 1822. évi folyamának ajánlása.
Ugyanonnan.
Midőn aztán később véleményét kéri ki a császár arra nézve, hogy milyen magatartást kövessen az országgyűléssel szemben: mielőtt erre feleletet adna, megkérdezi a császártól, hogy az ősi magyar alkotmányt fenn akarja-e tartani vagy sem? „Hogy kérdezhet ilyet, – méltatlankodik a vallásos érzületű császár, – hiszen én az alkotmányra megesküdtem s így eskümet csak nem fogom megszegni.” „Akkor – úgymond Metternich a legelső teendő ezt a legközelebbi országgyűlésen határozottan kinyilatkoztatni, hogy ily módon egyrészről az ország kételyeit eloszlassuk, másrészről a kormány helyzetét tisztázzuk. Ennek a lépésnek az lesz a következménye, hogy az ellenzék kétfelé szakad; a felvilágosodottak és becsületesek a kormányhoz csatlakoznak, az ábrándozók s a kiket a kor szelleme magával ragadt, mint úgynevezett liberális ellenzék fognak tömörülni. Az utóbbival kell majd fölvenni a küzdelmet.”11
A császár Metternich nézetét helyesnek találván, a trónbeszédnek ilyen szellemben való elkészitését rendeli el.
A nagyfontosságú beszédet a minisztertanácsban alaposan meghányják-vetik ugyan, de azért gróf Cziráky Antal tárnokmester, ki németből latinra forditja, nemcsak stilaris tekintetben, hanem lényegileg is szükségesnek tartja egy-két pontjának módositását. Igy például ott, a hol a felség az alattvalók áldozatkészségét általánosságban emlegeti, ő kiemelendőnek véli a hűséges magyar alattvalók áldozatkészségét, a nélkül, hogy – miként megjegyzi – ez által a testvér-országok népeinek érdemeiből a legkevesebbet is le akarna vonni. A nádor az emlitett módositványhoz abból a szempontból járul hozzá, mert a trónbeszéd nem az összes alattvalók, hanem csakis a magyar alattvalók követeihez van intézve; ezenkivül a tárnokmester többi észrevételeit is helyesnek találja s az ő ajánlata folytán a király szintén elfogadja a módositott szöveget.12
„Mióta ezen a helyen utoljára együtt voltunk – mondja a felség trónbeszédében – fontos események történtek. Vérengző háborút folytattunk, mig végtére Európa a rég várt békének örvendhet. A monarchia megvédelmezésére irányult törekvésünket siker koronázta. Mennyi része van ebben Magyarországnak, minő hévvel bizonyitotta be hűségét; hozzánk való ragaszkodását, a királyi szék erősségéül szolgáló nagylelküségéi, erről a mi szivünkbe örökre bevésett tettek beszélnek.
De a midőn a fegyver győzelmei megtartották a birodalmat s az országgal ismét egyesitették a magyar koronától elszakitott ősi tartományokat: az uralkodásunk alatt lévő népek a győzelemnek még más jeles, úgy magukra, mint utódaikra nézve üdvös nemét is kivivták. Mindnyájan tudniillik s köztük az én magyarjaim, megvetették ama veszedelmes érzelmeket, melyek Európa számos országát a végső nyomorba juttatták; jól tudván, hogy a Mindenható bölcseségébe helyezett reménység, a fejedelem iránt való feddhetetlen és kölcsönös bizalom által megerősitett hűség, a százados tapasztalatok által kipróbált ősi szerződések buzgó megtartása eszközli az ő igaz boldogságukat s bármely körülmények közi is megdönthetetlen védbástyáikat.
Semmi egyebet nem kivánunk tőletek, csak a saját javatokra való munkálkodási. Tanácskozásainknak kedvez a tartós béke reménye. Szivünk leghőbb vágya, hogy az ország alkotmányát törvények által megerősitve szállithatnók át a mi felséges maradékainkra s a mi kedves magyarjainkra kiket kedves fiainknak tekintünk.”
Erre a trónbeszédre jegyzi meg Széchenyi, hogy „az Isten áldja meg az iróját, bárki volt legyen! Annyi fegyvert ad kezünkbe, hogy azzal, ha ügyesen tudjuk használni, a mi alkotmányunkat soká, igen soká megvédhetjük.”13
A rendekre a trónbeszéd megnyugtatólag hat. Metternich ennélfogva szintén meg van elégedve. A dolgok jól mennek – irja bizalmas barátjának, Gentz Frigyesnek szeptember 28-ikán; – általában kitünő a hangulat s e mellett a legnagyobb fokú tapasztalatlanság észlelhető. A trónbeszéd atyai hangja a rendeket meglepte és elragadta. A kerületi ülésekben fognak ugyan czivakodni és fecsegni; de a lárma nem fogja túllépni az individualitas határait s nem emelkedik a magasabb regiókig. A kormány II. József trónraléptétől kezdve hosszú éveken át elsánczolta magát a magyar alkotmánynyal szemben; ő – t. i. Metternich – birta rá a császárt, hogy elsánczolt positióját tartsa ugyan meg, de az alkotmány falain belül. Eme politikájának tulajdonitja azt a rendkivüli kitüntetést, hogy valóságos elragadtatással vették őt fel az indigenák közé.14
Karolina Auguszta koronázási érme.
Előlapján a királyné mellképe, CAROLINA · AVGVSTA · FRANCISCI · AVSTR(iae) IMP(eratoris) körirattal; a mellkép alatt: I. HARNISCH F(ecit). Hátlapján: keresztbe tett kormánypálcza és babérlomb felett a szent korona, s felül félkörben a királyné jelmondata: PIE ET CLEMENTER.
A Magyar Nemzeti Múzeum érem- és régiségtárának eredeti példányáról.
A királyi előadások a királyné koronáztatását, valamint az 1791-iki országgyűlés rendszeres reform-munkálatainak tárgyalását s a magánosok pénzügyeinek a devalvatio folytán szükségessé vált s már az 1811/12-iki országgyűlés által megkisérlett rendezését tűzvén ki az országgyűlés legfőbb teendőiül, a királynét a szokásos fénynyel és pompával már szeptember 25-ikén megkoronázzák. A királyi előadások többi pontjával ellenben nem lehet ily gyorsan végezni. A közmegelégedést, melylyel a trónbeszédet fogadták, dissonans hangok zavarják meg. Az ellenzék nehány tagjának az a kijelentése, hogy ők – utasitásukhoz tartva magukat – a propositiók tárgyalásába addig nem mennek belé, mig az alkotmány helyre nem állittatik s a praeferentialis sérelmek nem orvosoltatnak, – már ekkor árnyékot vet az államkanczellár által oly rózsás szinben látott jövendőre.
Az évek hosszú során át halomra gyűlt sérelmek lidércznyomásként nehezednek az elmékre s kedélyekre, s addig, mig ezek orvosolva nincsenek vagy legalább mig orvoslásukat kilátásba nem helyezik, a többségnek nincs hajlandósága hozzáfogni a törvényhozás tulajdonképeni feladatainak megoldásához.
A personalis váltig hangsúlyozza, hogy a királyi előadásokban foglalt tárgyak sürgős elintézésének szükségességét már az 1811/12-iki országgyűlés elismerte, hogy az 1790/11: XIII, t.-cz. szerint is legelőször mindig a királyi előadások tárgyalandók. Ugyde a mellett, hogy az emlitett törvényben a sérelmek orvoslása is imperative ki van mondva: az 1790/91-iki országgyűlés óta a sérelmek tárgyalására egyszer sem került a sor; az osztó igazság tehát azt hozza magával, hogy most azokat vegyék előbb elő, annyival is inkább, mert az alkotmány helyreállitása alapföltétele a király és a nemzet közti egyetértésnek, mely nélkül az országgyűlés működésének sikere nem lehet; mert hiába hoznak újabb törvényeket, ha azoknak megsértése ellen óvintézkedéseket nem tesznek; mert az alkotmány a felség jogait is magában foglalván, annak körülbástyázása egyértelmű a felség jogainak megszilárditásával.
Az alsó tábla nehéz alternativa előtt áll. Ha meghajlik a kormány akarata előtt: minthogy ennek igéretében bizni nem lehet, a sérelmek tárgyalására megint nem kerül a sor; ha pedig megköti magát: a mennyiben föltehetőleg a kormánynak sincs szándékában megváltoztatni a maga álláspontját, a dieta a legnagyobb valószinűség szerint minden eredmény nélkül oszlik szét.
Mind a két esetben nagy felelősség terheli a rendeket küldőikkel szemben. Közvetitéssel segitnek tehát magukon, abban állapodván meg, hogy a feliratban elsorolván a fősérelmeket (principalia), egyszersmind a két tábla tagjaiból deputatiót küldenek ki az előző országgyűlések reform munkálatainak megvitatása végett s ezt ugyancsak a feliratban értésére adják a felségnek.
Az ily szellemben készitett felirati javaslat szövege felett, mint Metternich irja Gentz Frigyesnek – „hajba kapnak” a rendek egymással; de azért az államkanczellár jövendölése, hogy t. i. ez a „férczmű” megbukik, nem válik be. A főrendek épp úgy, mint az alsó táblán a kormány hivei csak arra törekszenek, hogy a sérelmi panaszok élét elvegyék s a javaslatban foglalt erősebb kifejezéseket mérsékeljék, a nélkül, hogy szándékukban volna magát a javaslatot megbuktatni.
A több üzenetváltás után elfogadott s az október 22-iki elegyes ülésben megpecsételt feliratban kiméletlen őszinteséggel állitják össze a rendek a kormány bűnlajstromát: azokat a sérelmeket, melyek az alkotmányt alapjában renditették meg.
Igy nevezetesen a kormány, a törvényeket lábbal tapodva, országgyűlést tizenhárom év óta nem hivott össze; pátenseket bocsátott ki a belső igazgatásra vonatkozólag; adókat vetett ki, ujonczozott az országgyűlés hozzájárulása nélkül; törvénytelen rendeleteit királyi biztosok által durva erőszakkal hajtatta végre s a megyéknek egymással való levelezését és felirási joguk gyakorlását megakadályozta.
A rendek föltétlenül bizván ő felsége alkotmányos érzületében, a sérelmekért tanácsadóit teszik felelősekké. Hogy megbünteti-e őket a felség, azt az ő igazságérzetére bizzák; jövőre nézve azonban kérik, hogy az 1790/1: XVIII. és az 1805: V. t.-czikkek büntető sanctióval láttassanak el. Kérik továbbá, hogy az ujonczozást hagyják abba, a királyi biztosságokat szüntessék meg s az adót az 1811-iki országgyűlés által megajánlott menynyiségre szállitsák le, az országgyűlés később határozván ama kérdés felett, vajjon a törvény ellenére beszedett adóból mennyi számittassék be az adófizetők tartozásába.
Az alkotmány biztositása czéljából a következő három pontban foglalják össze kivánságukat.
Az országgyűlés legalább minden harmadik esztendőben összehivandó. A jövő országgyűlés határnapját a király mindig az előző országgyűlés folyama alatt állapitsa meg.
A végrehajtó hatalom az 1790/1: XII. t.-cz. értelmében gyakoroltassék. A közhivatalnokok, ide értve az egyházi személyeket is, az ország alkotmányára és törvényeire esküt tegyenek. A rendeletek, – melyekkel szemben épségben tartandó a törvényhatóságok felirási joga, – a helytartótanács utján küldessenek a törvényhatóságokhoz, a helytartó-tanácsnak kötelességében állván ama rendeleteket, melyekre nézve törvényesség szempontjából aggályai vannak, addig le nem küldeni a törvényhatóságokhoz, mig aggályait a felséggel nem közli s mig azok el nem intéztetnek. A dicasteriumok ama tagjai pedig, kik törvénytelen rendeleteket irnak alá és küldenek el, valamint ama törvényhatósági tisztviselők, kik ily rendeletek végrehajtásában közreműködnek, az országgyűlés határozata alapján a fiscus által a királyi tábla előtt perbe idézendők s a hétszemélyes tábla által megbüntetendők.
Végül a törvényhatóságok egymással való levelezését többé megakadályozni nem szabad.
Ezek a postulatumok, melyekre a közelmultban elkövetett alkotmánysértések szolgáltatnak alkalmat, a régi közjog keretein nem terjednek túl. Ujabb alkotmány-garantiákról a rendeknek eszökbe sem jut gondoskodni, csak a régiek hatályát óhajtják fokozni. A vis inertiae-ben keresvén a legfőbb biztositékot a közjogi sérelmek ellen, hogy ez minden esetben érvényesülhessen, a törvényhatósági tisztviselők felelősségének elvét tartják szükségesnek kimondani. Nagy Pál szóba hozza ugyan a miniszteri felelősséget is, de természetesen kivihetőnek maga sem tartja.
Az ellenzéki politika tengelye a vis inertiae, ennélfogva az ellenzék akkor a legszenvedélyesebb, mikor a királyi biztosoknak a vis inertiae-t ellensúlyozó működését kell apostrophálnia.
A kerületi űlésben, midőn a kormánynak nehány túlbuzgó hive, példáúl Németszeghy, Dőry Vincze, Kajdacsy, Szinyei Merse stb., a királyi biztosokat azzal mentegetik, hogy ők csak azt tették, a mit a király parancsolt nekik, s midőn a nemzet nagylelküségére hivatkozva, kérik a rendeket, hogy a biztosoknak bocsássanak meg, – felszólalásukat részint gúnykaczaj, részint közfelháborodás kiséri s az általános méltatlankodást többen éles szavakban fejezvén ki, Ulászló törvényére hivatkozva, a volt biztosoknak, mint hazaárulóknak megbüntetését követelik. Minthogy minden szónok Ulászló decretumát emlegeti, erre csinálták a jókedvű bécsiek az élczet, hogy a magyarok a dietán mind nagyon gorombák, leggorombább köztük Nagy Pál, de még Nagy Pál is semmi Ulászlóhoz képest.
Még a felső táblán is akad egy-két főúr, ki a biztosok megbüntetését kivánja. Igy Brunswick országbiró, ki azonban megbüntetésöket ő felségére óhajtja bizni, továbbá Illésházy és báró Mednyánszky Alajos. Midőn ez utóbbi szemük közé vágja a biztosoknak, hogy mind a király, mind az ország ellen vétettek: Cziráky tárnokmester, elsápadva a felindulástól, akadozó hangon mentegeti magát, hogy ő is volt ugyan biztos, de hazája iránti kötelességéről soha nem feledkezett meg; hivatalt is azért vállalt, mert hazája boldogsága állt előtte s reméli, hogy az ő sirja felett nem fogják hallani honfitársainak átokszavait.
A mint a feliratot a rendek elküldik, az alsó tábla nyomban hozzáfog a Platthy Mihály által összeállitott praeferentialis sérelmek tárgyalásához. A november 2-ikán tartott kerületi ülésen a gravamenek közt a magyar nyelv ügye kerül szőnyegre, s a következő napon egy jelenet játszódik le, mely az ország újjászületésének történetében forduló pontot képez, miután ezzel veszi kezdetét gróf Széchenyi István regeneratori működése.
A nemzeti nyelv megmentése és terjesztése érdekében mindenkinek van valami mentő eszméje. Somssich Pongrácz somogymegyei követ a magyar nemzeti nevelést, Kolozsváry Miklós győri és Zsombory Imre biharmegyei követ különösen a leányoknak hazafias szellemben való neveltetését tartja szükségesnek. Báró Sztojka Imre rámutat arra a hibára, hogy a magyar most, midőn felséges királyával beszél, olyan nyelvet használ, a mit maga sem ért, midőn istenével beszél, olyan imádságot mondanak előtte, a minek nyelvéi nem érti. Bartal György azt inditványozza, hogy a főrendi táblával közlött üzeneteiket magyar nyelven szerkeszszék. Dessewffy, – kinek nagyhatású beszédére Guzmics azt jegyzi meg: „ezeket egy gróftól hallani ! obstupui steterunique comae!” – azt a radicalis inditványt teszi, hogy hozzanak olyan törvényt, mely szerint ha a magyarul nem tudó nemes asszonyok özvegységre jutnak, özvegyi jogaiktól fosztassanak meg és soha többé férjhez ne mehessenek, a magyarul nem tudó hajadonoknak pedig tiltassék meg a férjhezmenetel. Báró Perényi Zsigmond azonban az inditvány ellen szól, miután meg van róla győződve, hogy ha a hölgyek a nemzet képviselőinek a magyar nyelv elhanyagolása felett nyilvánitott aggodalmáról értesülnek, kényszeritő; intézkedések nélkül is igyekezni fognak az anyanyelvet elsajátitani.15 Végre az öreg Máriássy István ezen a kerületi ülésen penditi meg legelőször a magyar tudós társaság eszméjét.
Brunswick József gróf.
Leykum A. kőnyomata Eybl 1842-iki rajza után.
Az országos képtár arczképgyűjteményének 917. számú példányáról.
A következő napon Nagy Pál, ki már előbb is többször hozzászólt a tárgyhoz, a bécsi minisztériumot, a polgárságot, Horvátországot éles szavakkal támadván a miatt, hogy a nemzeti nyelvtől idegenkednek, a Máriássy által megpenditett tudós társaságra azt jegyzi meg, hogy az igen szép eszme, de megvalósitásához nem beszéd, hanem pénz, pénz és pénz kell.
Ekkor áll fel Széchenyi, hogy felajánlja a magyar tudós társaságra egy évi jövedelmét, 60,000 forintot, s példáját követi Vay Ábrahám; ki ugyane czélra 8000, gróf Andrássy György, ki 10,000 forintot s gróf Károlyi György, ki félévi jövedelmén, 40,000 forinton kivűl, mig él, évenkint 2000 forintot ajánl fel.
Széchenyinek nem ez volt első föllépése az országgyűlésen, a mint azt többen állitják. Legelső beszédét a felső tábla október 12-diki űlésén tartja, és pedig – a mi óriási feltünést kelt – magyar nyelven. Szoboszlai Papp István a későbbi tiszántúli superintendens, ki ezen az országgyűlésen a református lelkészi teendőket végezte, azt irja egyik levelében, hogy „epochát csinál ezen a táblán gróf Széchenyi kapitány, mert ő magyarul szólalt meg.”16
A Magyar Tudományos Akadémia alapitása.
Holló Barnabás bronz domborműve az Akadémia palotájának oldalfalában.
Legkitünőbb életirójának ama megjegyzése, hogy még ekkor hibásan beszélte a magyar nyelvet, úgy értendő,17 hogy neki épp úgy kellett küzdenie országgyűlési szónoklataiban s irataiban a nyelv tökéletlenségével mint az országgyűlés ama tagjainak, kiknek a magyar nyelvben való jártasságát senki nem vonta kétségbe. Tizenhét évi katonáskodása alatt kevés alkalma nyilt neki a nyelvmívelők és nyelvújitók működésének eredményeit megismernie; de mivel a szülei háznál – mint Toldy Ferencz tőle magától hallotta – mindig magyarul beszéltek vele,18 mivel atyja, gróf Széchenyi Ferencz, nemcsak vele, de vendégeivel is, ha csak lehetett, magyarul társalgott: teljesen be volt avatva a magyar nyelv szellemébe, úgy hogy midőn az a nagy elhatározás megfogamzott lelkében, hogy a közügyeknek szenteli életét, rövid idő alatt úgy a mindennapi életben, mint a zöld asztalnál, sőt az irodalomban is a magyar nyelvben való jártasságával a szó szoros értelmében túlszárnyalta kortársait.
Arról a jelenetről, mely következményeit tekintve kimagasló esemény az 1825-iki országgyűlésnek, naplójában mindössze annyit jegyez fel „november 3-án kerületi ülésben beszéltem s minden honfitársamat ellenségemmé tettem”,19 a mit azonban bajos megérteni. Mert a hazafias áldozatkészség páratlan megnyilatkozása a követek nagy részét bámulattal és lelkesedéssel töltötte el, s ha akadtak is köztük olyanok, kik nem tudták azt jelentősége szerint méltányolni, ezeknek sem lehetett okuk ellenséges indulattal fogadni a nagylelkű ajánlatot.
Wesselényi Miklós báró levele Földváry Gáborhoz az Akadémia megalapitásáról.
Eredetije a Magyar Tud. Akadémia birtokában.
A kormányt az országgyűlés október 22-iki felirata zavarba ejtő. Nem kivánnak abban a rendek jóformán semmi újat csak a régi törvények megtartását. A merőben conservativ szellemű feliratot tehát visszautasítani nem lehet, de helyesléssel fogadni meg nem látszik tanácsosnak, miután a utóbbi esetben a kormány egyrészről elismerné, hogy alkotmánysértéseket követett el, másrészről évtizedek óta követett s helyesnek vélt rendszerét veszélyeztetné. Metternichnek nincs ellene kifogása, hogy országgyűlés akár minden évben tartassék. Igaz, hogy ez szerinte egy kissé kényelmetlen, de igen hasznos lesz és semmi veszélylyel nem jár.20 Azt azonban, hogy a közhivatalnokok az ország törvényeire is esküt tegyenek – jóllehet már az 1791: XVIII. t: czikkben ez világosan bennfoglaltatik, – határozattan kifogásolja abból a szempontból, mert fél az anarchiától; valamint abba sem tud belenyugodni, hogy a törvényhatóságok egymással szabadon levelezhessenek, jóllehet maga is elismeri, hogy még ha meg akarná is a kormány akadályozni a megyék levelezését, nem lenne rá képes.
Hiven kifejezi a kormány zavarát a válaszfeliratra adott november 9-iki resolutio, mely a fölvetett kérdések egy részét megkerüli, a másik részére ellenben a törvényekkel össze nem egyeztethető választ ád.
Az egyetértést, mint a két törvényhozási tényező sikeres összeműködésének föltételét, ilyen resolutióval helyreállitni természetesen nem lehetett. Ez csak arra volt alkalmas, hogy a korona és a nemzet közt az ellentéteket még inkább megvilágitsa, de nem arra, hogy kiegyenlitse.
Ferencz császár.
Geisbe L. fametszete után, az ő felsége családi és magán könyvtára katalogusának I. kötetében (Bécs, 1873.) közölt reproductióról.
Immár két hónap telt el az országgyűlés megnyitása óta, s a királyi előadások még mindig ott hevernek az országgyűlés iratai közt. Ha a rendek eddig nem vették elő azokat, az újabb resolutio után még kevésbé tartják indokoltnak és czélszerűnek a felvételüket. Nemcsak hazafiságuk, de jobbágyi hűségük is azt sugallja nekik, hogy a mennyiben a felség a törvényektől eltért vagy magát méltósága kisebbitésével azoktól eltérittetni engedte, a nemzet jogait és a fejedelem trónját és koronáját egyaránt védelmező törvényeknek helyreállitását elébe helyezzék minden egyébnek.
Az alsó tábla triumvirjei azzal fenyegetődznek, hogy ha az országgyűlés megkezdi a királyi propositiók tárgyalását, haza mennek, a mire Péchy Imre azt feleli, hogy a kik igy fenyegetődznek, nem értik a constitutiót, különben pedig, ha tetszik, menjenek haza, de ő nem megy.
Péchy és elvtársai, de különösen a káptalani követek, hánya-veti modorukkal és ultra-loyális felszólalásaikkal, a helyett, hogy az izgatott kedélyeket csillapitanák, olajat öntenek a tűzre. Miskolczy András pécsi káptalani követ, a propositiók fölvételét sürgetvén, a többi közt azt mondja, hogy az alkotmány szerint a király lévén feje, atyja, természetes ura a nemzetnek, a nemzet köteles neki engedelmeskedni; mert ha tíz akkorára növekszik is a Corpus Juris, mint a mekkora most: ha a törvényeket nem tetszik megtartania ő felségének, haszontalanok azok. Az absolutismus ilyetén leplezetlen proclamálását az ellenzék természetesen nem mulasztja el nyomban visszautasitani. „Tanulják meg előbb a főtisztelendő urak – igy szól Nagy Pál a többi közt – a magyar jus publicumot, mielőtt oly principiumokat adnának elő; tanulják meg, hogy ő felsége, a mi jó királyunk, nem korlátlan uralkodó, hanem alkotmányos király, országgyűlésen kivül urunk, parancsolónk, felettünk áll; de az országgyűlés egyenrangú vele.”21
Bármily ingerült azonban a hangulat a kormány ellen, még a legszélsőbb elemek is óhajtják a békességet. Föl vannak ugyan háborodva azok ellen, kik a törvénysértések eszközeiűl dobták oda magukat a kormánynak; sőt áldozatot is keresnek a közelmult bűneiért, s készek irtó háborút inditani az alkotmány ellenségei ellen; de a fősulyt mégis arra fektetik, hogy a béke helyreállitassék ama biztositékok megszerzése által, melyek lehetetlenné teendik, hogy hasonló alkotmánysértéseket jövőre bárki is elkövethessen.
Készséggel elfogadják ennélfogva a különben is közbizalomnak örvendő nádor önként fölajánlott közbenjárását a tekintetben, hogy a nemzet jogaira nézve kedvezőbb leiratot eszközöljön ki; sőt némelyek nem bízva az udvarral nem a legjobb viszonyban álló nádor befolyásában, még a trónörökös közbenjárását is igénybe kivánnák venni.
Csakis a szélső oppositióhoz tartozó egy-két követ ellenzi, hogy a nemzet, a közbenjárás igénybevételével, a kegyelem útjára lépjen akkor, a mikor jogait a világos törvények alapján védelmezheti. „A mit az alkotmány ad nekünk – úgymond Botsiczky, – azt a fejedelemtől nem szükséges koldulnunk.” A nagy többség ellenben a nádor közvetitésétől sokat vár s csupán a közvetités módjára nézve ágaznak el a vélemények.
Az egyik rész a királyi válaszban foglalt alkotmányellenes elveket visszautasitó feliratot minden esetre el akarja küldeni s csak abban az esetben tartja szükségesnek a nádor actióba lépését, ha ez az újabb felirat is sikertelen lenne. Nézetét azzal indokolja, hogy az emlitett alapelvek oly veszedelmesek, hogy azokat válasz nélkül hagyni nem lehet, s hogy mielőtt a királyi resolutióra a feleletet el nem készitik, nem lehet tudni, mire nézve kérik a nádor közbenjárását.
Ezzel szemben a másik résznek az a véleménye, hogy a nádor, ki nagylelkűségének, jóságának, a magyar nemzet iránti rokonszenvének s az alkotmányhoz való ragaszkodásának oly sok fényes példáját adta, ismeri a nemzet sérelmeit, s így a törvény által reá rótt közbenjárási tisztében utasitás nélkül is képes eljárni; de hogy nehéz feladatát mégis könnyebb legyen neki megoldania, adják át neki a kerületi űlésekben megállapitott üzenetet.
Az utóbbiak kivánsága szerint a nádor csakugyan elvállalja a megbízatást, s az országgyűlés küldöttsége előtt kijelenti ugyan, hogy neki semmi instructióra nincs szüksége, mivel több mint harmincz év óta viselvén a palatinusi méltóságot, ismeri az ország és a király jogait: mindamellett Szögyény personalis kezéből átveszi az üzenetet, mely az el nem készült feliratnak képezte volna magvát, de a melyet hivatalos jellegétől a rendek teljesen megfosztottak, miután még csak az országgyűlési ügyiratok közé sem vettek fel.22
József nádor aláirása Szent-Pály László mármarosi főispáni helytartóhoz 1846 május 13-ikán intézett leiratán.
Az irat eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.
A nádor most is, mint mindig, hűségesen betölti a becsületes közvetitő szerepét, a mi ezúttal annál könnyebben megy neki, mert egy nappal azelőtt, mielőtt Szögyénytől megkapná a rendek üzenetét, a felség, egy sajátkezű iratában, egyenesen megbizza, hogy minden kinálkozó alkalmat ragadjon meg, felvilágositni a rendeket, mennyire félreértették november 9-iki resolutióját; biztositja egyszersmind, hogy semmi esetre sem fogja magát compromittálni, ha ilyen irányban actiót fejt ki, miután ő, t. i. a király, el van határozva, alkalmas időpontban s a körülmények számba vételével, valódi szándékait még világosabban közölni a rendekkel.23
A rendek kivánságát a nádor öt pontba foglalva, fölterjesztésében melegen ajánlja a király figyelmébe.
Hogy a felség akár pénzben, akár ujonczban segedelmet nem vesz igénybe az országgyűlés hozzájárulása nélkül, ezt – szerinte – a tör vényre való hivatkozással, annyival inkább megigérheti, mert különben is elhatározott és kifejezett szándéka az alkotmányt tiszteletben tartani; de szükséges is, hogy e tekintetben a rendek aggodalmait eloszlassa, – mert ezzel a rosszérzelmüek minden törekvését meghiusítja, a visszavonás és bizalmatlanság magvát kiirtja; s ez esetben bizton várható, hogy a többség szorosabban fog a kormányhoz csatlakozni. A mi az adó ügyét illeti, e tekintetben felhivandónak véli a rendeket, hogy tegyék azt tanácskozás tárgyává. Hogy a legközelebbi országgyűlés határidejére nézve előterjesztést tegyenek a felségnek, ezt megengedhetőnek tartja, miután a királyi jogokkal nem ellenkezik. A törvénysértő hivatalnokok megbüntetésére vonatkozólag ő felsége oly határozottan nyilatkozott, hogy e tekintetben ő – a nád – tanácsot többé nem adhat. A helytartó-tanács hatáskörére vonatkozó kivánság teljesitését ellenben a maga részéről melegen ajánlja. Végre, hogy a megyék levelezési joga törvény által biztosittassék, ennek sincs szerinte semmi akadálya.
Azzal zárja be fölterjesztését, hogy a legközelebbi rescriptum rendkívüli fontosságára figyelmezteti a felséget. Most érkezett el – úgymond – az ideje, hogy az országgyűlés eddig követett irányát megváltoztassa. Egy kedvező rescriptummal ez könnyen megtörténhetik. Ha ellenben ilyen rescriptum nem bocsáttatik ki: az országgyűlésnek még középszerű eredménye sem várható, sőt tart tőle, hogy rosszabbodni fog a helyzet s olyan dolgok fognak történni, melyek Magyarországra nézve a legszomorúbb következményeket vonják maguk után.24
József nádor.
Mahlknecht rézmetszete Ender János rajza után.
Ernst Lajos gyűjteményének példányáról.
Ezekben a válságos pillanatokban, midőn a kimondott szóhoz való makacs ragaszkodás a felség részéről romba dönthette volna az országgyűléshez fűzött összes reményeket, – Széchenyi István szintén közbenjáróul lép fel a nemzet és a kormány közt. Hosszú, dicsőségteljes közpályájának iránya ez alkalommal is kifejezésre jut. A közvetités hálátlan szerepe jut neki osztályrészül, ezt folytatta haláláig, ezért kellett oly sok félreértést, sőt rágalmazást elszenvednie.
A pályája legkezdetén álló fiatal mágnás kihallgatásra jelentkezik Metternichnél, hogy őt tájékoztatván a politikai helyzet felől, engedékenységre birja az országgyűléssel szemben. Metternich már korábbi időből ismeri őt. Szelleme eleven; nem eléggé alapos ismereteit pótolja finom ösztöne; becsvágya határtalan; nem könnyelmű, de egész lénye a tüzes vérű s mégis mélyebben gondolkodni tudó politikust árulja el, – ez felőle az államkanczellár véleménye. S ezt a kedvező véleményét azzal pecsételi meg, hogy ő, a hatalmas államférfiú, nemcsak hogy meghallgatja a fiatal huszárkapitány nézeteit, hanem a november 9-iki resolutiót pontról-pontra felolvasván előtte, a felett teljes három óráig tartó vitába bocsátkozik vele.
Metternich azt irja ugyan Szögyény personalisnak, hogy sikerült neki a fiatal kapitányt teljesen megnyugtatnia, s azzal váltak el egymástól, hogy Széchenyi elismerte, hogy Metternichnek igaza van. De kevéssel ezután Széchenyi mégis egy memorandumot nyujt be az államkanczellárhoz, melyben birálja a kormány eljárását s kifejezi arra vonatkozólag aggodalmait.
Az emlékiratban mindenekelőtt elismeri, hogy a kihallgatás alkalmával nem győzte eléggé bámulni az államkanczellár jártasságát a magyar közjogban; másrészről azonban kijelenti, hogy több tekintetben rosszul van informálva, s számos dologban téved. Éppen ezért szolgálatot vél neki tenni az által, hogy bizonyos dolgokra felhívja figyelmét, melyeket nem vett tekintetbe s melyeket más részint nem mer, részint mellékszempontokból nem akar neki megmondani.
Abban már az audientián megegyeztek egymással, hogy minden kellemetlenségnek oka a rendeknek a kormány iránti bizalmatlanságában rejlik. Most ezt azzal a megjegyzéssel egésziti ki Széchenyi, hogy az emberi természettel ellenkezik hogy bizalom uralkodjék ott, a hol az igéreteket ritkán tartják meg, a hol a törvényt mindig a király előnyére és a nemzet hátrányára magyarázzák s a hol éppen most olyanféle törekvés mutatkozik, mintha az egész alkotmányt halomra akarnák dönteni.
Ez utóbbi állitásának bizonyitásául fölhozza az országgyűlésen történteket. A felség nagy örömet okoz a rendeknek azzal, hogy felhivja őket tanácskozásra az alkotmány megszilárditása tárgyában. A rendek, ragaszkodva a törvényekhez és szokásokhoz, dolgoznak és tanácskoznak négy heten át. Végre elkészitik és fölterjesztik a feliratot, melynek tartalma felett pro és contra lehet ugyan vitatkozni, de annyi bizonyos, hogy azok, a miket abban az alkotmány védelmére szolgáló eszközökre nézve elmondanak, általános igazságokként vannak elismerve. A rendek abban a hiszemben vannak, hogy őszinte nyilatkozatukkal a fejedelem és a haza iránti kötelességeiknek tettek eleget. Néhány hét mulva azonban leérkezik a királyi resolutio, melynek tartalma a rendek felfogása szerint a korlátlan monarchia alapelveit tükrözi vissza. Helyes-e ez a felfogás vagy sem, azt Széchenyi nem kutatja; de a kormánynak számolnia kell vele, s addig, mig e tekintetben meg nem nyugtatja az aggódókat, bizalomban nem részesülhet.
Metternich az ő jelenlétében a magyar alkotmányt értékes ékszerhez hasonlitá, melyet mint szentséget érintetlenűl meg kell őrizni. Ha ez meggyőződése a kanczellárnak: könnyen eloszlathat minden félreértést. Nem kell egyebet tennie, csak ajánlani a királynak, hogy legközelebbi resolutiójában röviden fejezze ki őszinte alkotmányos érzületét úgy, a mint azt a koronázáskor esküjében kifejezte. Ebben az esetben a november 9-iki resolutiónak az absolutismusra emlékeztető pontjai, a nélkül, hogy visszavonatnának, feledésbe fognak menni:
Széchenyi emlékiratát az államkanczellár jegyzetekkel látja el, melyeket egy későbbi összejövetelük alkalmával felolvas előtte. Tételről-tételre igyekszik Széchenyit megczáfolni.
Széchenyi István gróf czímere.
Négyelt pajzs 1. és 4. vörös mezejében zöld hármas halom közepéből kiemelkedő ezüst kettős kereszt; a 2. és 3. kék mezőben koronás zöld halmon űlő koronás fekete sas, mely a mező felső jobb szegletéből kinövő sugaras nap felé tekint; a kerek szívpajzs arany mezejében arany koronás zöld hármas halmon a koronából kiemelkedő ezüst galamb, csőrében zöld olajággal; a pajzsot öt hármas-szirommal és négy gömbbel ékitett, ugynevezett római szent birodalmi grófi korona födi.
Bizalmatlanságra, szerinte, nincs oka a nemzetnek. A király Magyarországon is és mindenütt azt hirdeti, hogy a fennálló törvényes intézményeket tiszteletben kivánja tartani. Miért hazudtolná meg tehát magát népei és egész Európa előtt? S a mint a király nem ellensége a magyar alkotmánynak: úgy ő is szilárdul ragaszkodik ama meggyőződéséhez, hogy úgy a jog, mint a józan ész határozott követelménye amaz alkotmánynak épségben való fenntartása. Az ő politikai hitvallása az, hogy a magyar alkotmányt egy okos és igazságszerető király soha sem fogja megtámadni, hogy az, a mi nyolcz századon keresztül az idők viharával képes volt daczolni, bebizonyitotta szilárdságát. Az alkotmányt egészen más oldalról. fenyegetik veszélyek. A közelvetemültség és a vakmerő kisérletek korában, a midőn a tapasztalatokat megvetik, s azoknak helyébe elméleteket állitanak, minden, a mi régi és kipróbált, csak erős küzdelmekkel tartható fenn. Sehol több és gazdagabb anyag a küzdelemre nem kinálkozik, mint a magyar ég alatt. Az, a mi másutt csupán mint egyszerű reform merül fel, Magyarországon minden tulajdont, minden fennállót és minden szerzett jogot veszélyeztet és megsemmisitéssel fenyeget. Ennélfogva a kor szellemében rejlik a veszély, s a nyugodt szemlélőnek, az alkotmány valódi barátjának, miként kell itélnie azokról, kik a királyra; s mi több, a jelenlegi királyra ráfogják azt, a mivel a közönséget ellenségei fenyegetik?
Széchenyi állitólag megadta magát s nem tett észrevételt az államkanczellár beszédére, hanem e helyett ama terveit közölte vele, melyeknek megvalósitására kivánta szentelni életét. Mire a kanczellár látnoki ihlettel azt jegyezte meg, hogy elveszett embernek tartja, ki majdan szivesen viszszatérne arról az útról, melyen megindult, de nem lesz képes rá, s ekkor ingoványba süpped; vagy ha mégis sikerülne valahogy visszatérnie, akkor az a párt, melyet félrevezetett, gyalázattal bélyegzi meg.25
A Metternich herczeggel való összejövetele csakhamar nyilvánosságra jut, s mert senki sem tudja, miről tanácskoztak és miben állapodtak meg egymás közt: barátai, abban a hiszemben, hogy a kormányhoz akar közeledni, megneheztelnek rá, ellenségei pedig egyenesen gyanúba veszik, hogy a kormány szolgálatába szegődött. E szerint fenn is, lenn is árt magának ama lépésével s a saját kedvencz és később is sokszor használt kifejezése szerint, két szék közt pad alá kerül.
Az államkanczellár Széchenyivel nem érthet egyet, mert világos előtte, hogy ez a jelen bajait csak azért óhajtja orvosolni, hogy a mindent felforgató jövendőt készitse elő; ellenben a rendeket az ősi intézmények tatarozásában támogató nádor küldetése elé akadályokat nem gördit, úgy hogy ez utóbbinak nem kerül nagy utánjárásába a november 26-ikán kelt megnyugtató királyi resolutiót, – melyet ő készit el s melyet egy-két jelentéktelen változtatással az államtanács is elfogad, – a felséggel aláiratni.26
Sajnálatát fejezi ebben ki ő felsége, hogy őt félreértették. Biztositja egyszersmind a rendeket, hogy nem volt szándékában sem a mult eseményeit, melyek az október 22-iki feliratra okot szolgáltattak, s melyek az ő atyai szivének szintén zokon esnek, – a jövőre példáúl felhozni, sem a megtörtént dolgok fölemlitése által magának új jogokat szerezni, sem a rendkivüli körülmények ürügye alatt az 1790/91: XIX. t.-cz. ellenére bármi néven nevezendő subsidiumot, akár pénzben, akár terményben, akár ujonczban az országgyűlés hozzájárulása nélkül követelni.
Az adóra vonatkozólag elvárja a november 9-iki leirat értelmében az országgyűlés előterjesztését. Ha a jelen országgyűlés minden ügyet nem végezne el, beleegyezik, hogy a tanácskozások befejezte előtt a jövő országgyűlés egybehivásának idejére nézve kivánatait fölterjeszsze. A helytartótanács törvény által megállapitott hatáskörét elismeri, feliratait kellő figyelemben fogja részesiteni. Hogy a megyék hivatalosan levelezzenek egymással, nincs ellenére. Figyelmezteti végül a rendeket, hogy a királyi propositiókat haladéktalanúl vegyék tárgyalás alá; továbbá, hogy a sérelmek orvoslásának módjára vonatkozó kivánságaikat, valamint ama sérelmeket, melyeket az országos küldöttség munkálataival kapcsolatban nem tárgyalhatnak, fiúi bizalommal közöljék vele.
Metternich – mint a Szögyényhez intézett levelében olvassuk – meg van felőle győződve, hogy ezzel a resolutióval a régi oppositió meg lesz elégedve. De az új ellenzéket nem elégitheti ki semmi, miután az, a mire törekszik – akár bevallja, akár nem – egyértelmű a törvényes rend felbontásával.
Ez a megkülönböztetés az ellenzék két árnyalata közt rögeszméi közé tartozik. Az egyik, az ú. n. „régi”, ugyanazon az alapon áll, szerinte, a min a király, csakhogy felfogása az alkotmányról excentricus és több tekintetben hamis, ennélfogva ez csak arra a kormányra nézve lehetne veszélyes, mely ellenkezőjét akarná annak, a mit a király akar. A másik, mely a kor szellemét képviseli, csak látszólag ragaszkodik az alkotmányhoz, hogy támpontul használja azt fel ahhoz az emeltyűhöz, melylyel a kormányt, mint a tekintély képviselőjét, helyéből akarná kimozditani; de valóságban gyűlölettel viseltetik általában a monarchiai s így a magyar monarchiai alkotmány iránt is. Minthogy – irja Szögyénynek – az ellenzéknek ez a része rendkivül leleményes és nem válogatós az eszközök megválasztásában, ennélfogva mindjárt az országgyűlés kezdetén meghóditotta a terrenumot, s a régi ellenzéket bilincsekbe verte. Eme bilincseket csak a kormány és az idő oldozhatja fel. Erre nézve az egyetlen eszköz a két tábla elnökeinek kezében van. Nekik a csatatéren, melyen állnak, a csatát vezetniök kell, a kormány csak eszközökkel láthatja el őket, s munitióban nem is lesz hiányuk.27
Hogy a resolutio az ellenzék bármely árnyalatát kielégitette volna, abban tévedt az államkanczellár; de azért mégis annyira megnyugtatólag hat rájuk, hogy már most – januárius 20-ikán kelt feliratukban a merev negatio álláspontját feladják.
Az emlitett felirat utolsó pontjánál, – melyben kérik a felséget, e engedné meg, hogy a törvények deák és magyar párhuzamos szöveggel készíttessenek, – a horvátországi követek által provokált vita mintegy bevezetésűl szolgált ahhoz a küzdelemhez, mely a magyar nemzeti állam szervezkedését ha nem akadályozza is meg, minden esetre megneheziti s mely annál hevesebbé válik, mennél erősebben domborodik ki a kulturális fejlődés következtében az egyes nemzetiségek individualitása.
A főrendi táblán Gyulay Ignácz bán, az alsó táblán Osegovics István és Kukuljevics Antal horvát követek tolmácsolják a horvát nemzeti aspiratiókat. A bán azzal áll elő, hogy a törvények ne csak magyar, hanem horvát szentesitési záradékkal is láttassanak el; a horvát követek pedig, nem vonva kétségbe annak a törekvésnek jogosultságát, hogy a magyarok nyelvüknek minél szélesebb körben érvényt akarnak szerezni, tiltakoznak a horvát és tót nyelv elnyomása ellen, s épp ezért a felirat idézett passusába be kivánják tétetni e szavakat: „intra recinctum Regni Hungariae”.
A bán és a horvát követek álláspontja közt az a különbség, hogy amaz, ha politikai szempontból nem is, de legalább nemzetiségi szempontból indokolható, miután a nemzeti nyelv érdekeiből indul ki; ez ellenben egy holt nyelv kedvéért feláldozza a nemzeti érdekeket csak azért, hogy a testvér magyar nemzet jogos törekvéseit ellensúlyozza.
A horvátok föllépése annál nagyobb megütközést kelt, mert a magyaroknak nincs szándékukban a horvát testvér-nemzetet megfojtani, csak saját nyelvüket akarják jogaiba visszahelyezni, s ezt sem kiméletlenűl, egyszerre, hanem – a mint a feliratban olvassuk – „cum progressu temporis et culturae”, tehát fokozatosan. Ellentállásra e tekintetben a horvátok részéről annyival kevésbé számithattak, mert méltán föl tehették, hogy a mennyiben a horvátok a magyar nemzethez tartoznak, annak jogait, szabadságát élvezik, illőnek fogják találni, hogy a magyar nyelv használatba vétele által is kifejezzék az anyaországhoz való tartozásukat; föltehették, hogy a mennyire örvendett Horvátország, midőn az anyaországhoz visszacsatoltatott, épp úgy fog örülni most, midőn a magyar nyelv általános használatba vételének elrendelése által a kapcsolat még szorosabbra fog fűzetni; föltehették, hogy – a mint Nagy Pál kifejezte magát – ha egy holt nyelvet megtanulhattak, ha József császár alatt a német nyelvet három év alatt el tudták sajátitani: a magyar nyelvtől sem fognak idegenkedni.
Gyulay Ignácz horvát bán.
Egykorú metszet után.
Az országos képtár arczképgyűjteményének 1573. számú példányáról.
Maguk a horvátok is érzik, hogy méltánytalanságot követnek el az anyaországgal szemben s annak élét azzal a mentegetődzéssel akarják elvenni, hogy ő nekik eszük ágában sincs gyermekeiket a magyar nyelv tanulásától elzárni, mert tudják, hogy e nélkül közhivatalokat Magyarországon nem viselhetnek, az országgyűléseken részt nem vehetnek, épp ezért a zágrábi akadémián két professort alkalmaznak is a magyar nyelv tanitása végett; csak abba nem tudnak belenyugodni, hogy törvény által kényszerittessenek a magyar nyelvnek a közigazgatás körében való használására, mert ez ellenkezik törvény által biztositott autonomiájukkal.
Midőn a feliratnak a magyar nyelvre vonatkozó pontját az országgyűlés mégis elfogadja, óvásukat jegyzőkönyvbe vétetik, daczára annak, hogy Borsiczky figyelmezteti őket, mennyire sérti a nemzet méltóságát óvást jelenteni be a magyar országgyűlésen a magyar nyelv ellen.