Báró Jósika János.
Ehrenreith metszete, Bernát festménye után.
Az országos képtár arczképgyűjteményének 2355. számú példányáról.
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Erdély közgazdasági viszonyai és közjogi sérelmei. Az ellenzék vezérei. Az alkotmány felfüggesztése. Az országgyűlés megnyitása. Zavarok az elnöki szék betöltése körül. Az országgyűlés kiegészítése. A regalisták és, az ellenzék czivódása. Deputatio a királyhoz. A napló. Az országgyűlés feloszlatása. Metternich körlevele a követségekhez. Wesselényi szereplése. Wesselényi perbefogatása, védelme, elitéltetése. Széchenyi és Deák közbenjárása Wesselényi érdekében. A nádor véleménye Wesselényi ügyében. A „polgári halott”
Az országgyűlés Pozsonyban már javában áll, a mikor Erdélyben még mindig csak sóvárognak utána az emberek. A bérczes kis ország kulturális tekintetben hátra van maradva, közjoga összetörve, politikai viszonyai összekuszálva. Tömérdek baján, nyomorúságán, melynek előidézésében a kormánynak van főrésze, csak a törvényhozás segithetne.
Természettől megáldott földét, ásványokban gazdag hegyeit nem használja ki úgy, mint lehetne. Ipart csak a szászok és székelyek űznek, de: ezek is kezdetleges eszközökkel s jelentéktelen eredménynyel; a kereskedelem – Brassót kivéve – a többi városban pang, jóllehet az azzal foglalkozó örmények élelmesség tekintetében túlszárnyalják a zsidókat. A közlekedés el van hanyagolva; nincs több egy-két jól épitett országútnál, a milyen például a hunyad-, zaránd- és belső-szolnokmegyei, a sószállitás. megkönnyitése végett épitett enyed-kolozsvári s a század elején épitett borgó-bukovinai.
A közgazdaság fejletlensége, továbbá az 1816 évi rossz termés, melyhez fogható csapás csak a XVII. század első éveiben fordult elő, valamint az úrbér rendezetlensége, szükségképen maga után vonja az ország rohamos elszegényedését. Gróf Bethlen Elek, ki egy névtelenül megjelent röpiratában az 1810 és az 1816 évi adózási tabellákat összehasonlitja, ezen az alapon azt a szomorú tényt konstatálja, hogy az emlitett időközben az adózók marha-állománya 300 ezer darabbal csökkent.1
Bármennyire érzi azonban a lakosság a közgazdasági kalamitások súlyát: az ország vezéremberei az anyagi reformoknál előbbvalónak tartják ama közjogi sérelmek orvoslását, melyek Erdély állami életét fenyegetik megsemmisüléssel.
A kormány a Diploma Leopoldinumot, – melyen az erdélyi alkotmány sarkallik, mely az alkotmány-biztositékokat foglalja magában, évtizedek óta lábbal tapodja; „annak tizennyolcz pontja közül – mint Wesselényi gúnyosan jegyzi meg – lelkiismeretesen csak az tartatott meg, melyben a fejedelem ezt mondja: az Erdélyben lévő katonaságnak pedig mindenkor németet fogunk vezérének kinevezni”. Országgyűlést a kormány 1811 óta nem hiv egybe; az adót az országgyűlés megkérdezése nélkül fölemeli; a többi közjövedelmeket saját belátása szerint s még hozzá nem is az ország szükségleteinek fedezésére használja fel. Ezen kivül a főbb hivatalokat maga tölti be, holott a diploma értelmében azoknak betöltése az országgyűlést illetné meg, csakis megerősitési joga tartatván fenn a koronának. A gubernium felett a kanczellária fennhatóságot gyakorol, általában a kormányszékek coordinatióját teljesen felforgatják, sőt 1742 óta a dicasteriumok számát egygyel megszaporitják, melyről a diplomában szó sincs s mely exactoratus czim alatt a gubernium tudta nélkül rendeleteket küldözget a törvényhatóságokhoz s különösen az adószedés és adóbehajtás ügyét egész ónállóan vezeti.
A dicasterialis hivatalok betöltése körül elkövetett törvénysértés annál súlyosabban hat vissza az alkotmányos életre, mert a Leopoldinum Diploma a kormányszéki hivatalnokoknak az országgyűlés által való választását mintegy kárpótlásul adta meg a törvényhatósági önkormányzat megszoritásáért.
Az erdélyi törvényhatóságok főbb tisztviselőit maguk a municipiumok szabadon választották ugyan, de a fejedelem erősitette őket meg. Az 1791: XII. t.-czikk még a választási jogot is megcsorbitja, a mennyiben e szerint a főbirákat, – kiknek hatáskörük ugyanaz, a mi Magyarországon az alispánoké, – a főispánok kandidálják s a főispán három jelöltje közül a megyegyűlések választják; de a fejedelem a három jelölt közül azt nevezi ki, a ki neki tetszik. Ily módon a vármegye tisztválasztási joga teljesen illusoriussá válik s a szabadon választott tiszti kar helyett egy, a kormánynak vakon engedelmeskedő bureaucratia fejlődik ki annyival is inkább, mert a törvény világos megsértésével, a szolgabirákat a főispánok nevezik ki, több helyen a fő- és aljegyzőket, valamint az adószedőket is tisztükben a kormány erősiti meg és iktatja be s daczára annak, hogy az 1791-iki törvény elrendeli, hogy minden három esztendőben tisztújitás tartassék, olyan vármegyék is vannak, a hol tiz esztendeig sem tartanak restauratiót.
A törvényhatósági életet mindezeken felül még a szó szoros értelmében elsorvasztja, nagyobb erő kifejtésére képtelenné teszi az a körülmény, hogy a vármegyei tisztviselők a kormánytól kapják fizetésüket, annak a fegyelmi hatósága alá rendeltetnek s igy a törvényhatóságoktól teljesen függetlennek érezvén magukat, annak érdekeivel mitsem törődnek; hogy a vármegyei gyűléseket, melyek minden negyedévben lennének tartandók, a főispánok éveken át nem hivják össze; hogy a törvényhatóság kérvényezési és panaszlási jogát megsemmisitik, a mennyiben a kérvények és panaszok közül a gubernium csak azt terjeszti fel, a mit jónak lát; hogy a felsőbb rendeleteket a főispánok végrehajtják a nélkül, hogy törvény szerint a megye közönsége elé terjesztenék.
A vallásügyi sérelmek évtizedeken át szintén felszaporodnak. Daczára annak, hogy a diploma értelmében a 12 tagból álló guberniumban s a királyi táblánál csak 3-3 katholikus vallású tanácsost, illetőleg assessort lenne szabad alkalmazni s a többi hivatali állást protestánssal kellene betölteni: a harminczas évek elején egyetlen egy protestáns vallású fő kormányhivatalnok sincs Erdélyben; a protestánsokat és a görög keletieket a katholikus papság épp úgy üldözi, mint Magyarországon; a vegyes házasságok, az áttérések körül ugyanazokat a visszaéléseket követik el; a protestáns ifjakat a külföldi akadémiák látogatásától eltiltják.
Mindezeken kivül még megemlitjük, hogy a székelyek, kiket már 1764-ben katonai szolgálatra kényszeritett a kormány, most még adófizetésre is köteleztetnek. Végre az urbarium tekintetében, melynek rendezését már az 1791-iki országgyűlés elhatározta, 1818-ban a kormány szintén az önkény útjára lép. A vármegyék óvása daczára elrendeli ugyanis a jobbágytelkek összeirását, hogy előkészitse az urbariumot. Ez azonban, mint később kitűnik, csak fogás a részéről. Hogy az összeirás valódi czélja csak az adóalap helyreigazitása, illetőleg emelése, ez annál valószinűbb, mert az összeirás megtörténvén, a kormány az úrbérrel többé nem törődik.
Az alkotmányos élet – mint Kemény irja – ily viszonyok közt a traditiók közé tartozik, melyben senki sem akar hinni mindaddig, mig a vagyonosabb és tekintélyesebb családok, melyek a közügyekre hatásukat elvesztették, a hivatali állásokból is csaknem egészen kiszoritva látják magukat. Ily mellőztetés, többeknél párosulva hazaszeretettel, némelyeknél a hatalom polczán levők iránti gyűlölettel, nagy mértékben segiti elő az ellenzék alakulását s oly gyors terjedését, hogy igen rövid idő alatt a kormány, bár rendkivüli eszközökkel s majdnem mindenhatósággal bir, teljesen elhagyatva marad.2
De az erdélyi ellenzék kifejlődésére nagy befolyással vannak a magyarországi események is. Az a szellem, mely 1825-től kezdve Magyarországon mind nagyobb és nagyobb tért hódit magának, átcsap a Királyhágón túlra is és megtermékenyiti az emberek lelkét.
Az ellenzék vezérei: Wesselényi, Bethlen János, Kemény Dénes, Szász Károly, Wéér Farkas, az úgynevezett „vándor patrioták, egyik megyéből a másikba vándorolnak, – a megyegyűléseken megjelennek, hogy ama szellemet terjeszszék, s az ő izgatásukra a megyék egymásután felszólalnak az országgyűlés összehivása, a törvényes állapotok helyreállitása érdekében. Sőt számos megyét sikerül a vis inertiae gyakorlására is rábirniok, a menynyiben a dicasteriumoknak fölmondják az engedelmességet; rescriptumaikat félrelökik; saját jegyzőkönyveiket nem terjesztik fel a guberniumhoz; követelik a dicasteriális hivataloknak a törvény értelmében leendő betöltését s e czélból az országgyűlés haladéktalan összehivását s mindezeken felül az újonczot is megtagadják Wesselényi példájára, ki saját jobbágyait nem engedi besorozni, a középszolnoki alispánhoz intézett levelében kijelentvén, hogy ily módon akarja tudtára adni ő felségének, kihez másként nem fér hozzá, a katonafogdosás törvénytelenségét.3
A kormány végre hajlandónak mutatkozik engedni a megyék nyomásának s összehivni az országgyűlést; de csak az alatt a föltétel alatt, ha a megyék előbb elismerik a dicasteriumok törvényességét s ha belenyugszanak, hogy az összehivandó országgyűlésnek első és főtárgya ne a kormányszéki hivatalok betöltése, hanem ama törvények magyarázata, illetőleg kiegészitése legyen, melyek a dicasteriális hivatalok, valamint a megyei tisztviselői állások betöltésére nézve nem intézkednek elég világosan s éppen ezért alkalmat adnak a félreértésekre és zavarokra.
A megyék hajthatatlansága, mely szerint részint egyáltalán tartózkodnak a tisztújitásról, részint a törvény értelmében tartják. meg a restauratiót, mely utóbbi esetben azonban a kormány a választásokat megsemmisiti: a közigazgatás menetében oly fennakadásokat idéz elő, hogy a kormánynak vagy az alkotmány helyreállitása által, vagy más úton, erélyesebb, sőt erőszakos eszközökkel kell gondoskodnia a rend helyreállitásáról. Az erőszakot választja. Az alkotmány felfüggesztésével Wlassics horvát bánt, mint királyi biztost, küldi ki Erdélybe.
De Wlassics maga is csakhamar belátja, hogy az ellenzéket erőszakoskodással elhallgattatni többé nem lehet, ennélfogva a kormánynak ajánlja az országgyűlés összehivását, ő maga pedig visszalép s helyét Estei Ferdinánd főherczegnek engedi át.
A május 26-ikára kihirdetett országgyűlés kedvezőtlen auspiciumok mellett veszi kezdetét.
A királyi biztos az emlitett nap reggelén a gubernium épületére kifüggesztett falragaszokon közhirré teszi, hogy a gyűlést két nappal későbbre; halasztotta. A rendek természetesen a királyi leiratban kitűzött terminushoz tartják magukat s be akarnak menni a gyűlésterembe; de zárva találják azt. Wesselényit, ki egyike az elsőknek a megjelentek közt, saját elbeszélése szerint, felháboritja az a vakmerőség, hogy „a királyi biztos vagy mások, de minden esetre önhatalmuk korlátin túllépve, a termet, mely az ő örökük,” előttük bezárni s nem elégedve meg avval, hogy ezt egy fertály század óta bitangolják, őket az ő örökükbe léphetésbe gátolni, akadályozni merészlik.” Előbb tehát kopogtat az ajtón, majd hatalmasan megrázza azt s „egyedül csak illendőségből nem töri be.”4 Az alatt pedig, mig ő követtársaival együtt néhány órát tölt el a gubernium épületének udvarán, gróf. Teleki Domokos elmegy a kanczelláriára, hogy elkérje a terem kulcsát; de ott azt a választ kapván, hogy a terem nem nyitható ki, mivel nincs még kellőleg berendezve, mire a követek méltatlankodva szétoszlanak.
A királyi biztos, akár a miatt halasztja el a gyűlést, mert a terem nincs készen, akár a miatt, mert megtudván, hogy a rendek előbb nemzeti gyűlést akarnak tartani, e czélra nem véli átengedhetőnek az országgyűlési: tanácstermet: ezzel a meggondolatlan lépésével a kormánynak semmi esetre sem tesz jó szolgálatot s azt árulja el, a mit későbbi magaviselete által még inkább megerősit, hogy egyrészről mint katona nincs tisztában alkotmányos formákkal, másrészről, nem ismeri az erdélyi viszonyokat. Ha politikai érzéke és tanultsága volna, ha az ingerült közhangulatról, tudomást szerezne magának, bizonyára nem követne el olyan alkotmányjogi botlást, melylyel minden ok nélkül csak a kedélyek izgatottságát fokozza.
A nemzeti gyűlés Erdélyben épp oly szerepet játszik, mint Magyarországon a kerületi ülés. Egyik sem alapul positiv törvényen, csak régi, százados szokáson. Az erdélyi három nemzet, a magyar, székely és a szász, külön-külön tanácskoznak az országos ülésen szőnyegre kerülő tárgyak felett, hogy azokat mintegy előkészitsék. Hogy az előkészitő tanácskozmányok diplomatikus jelleggel nem birnak, azt az az egyetlen törvény is tanusitja, melyben czélzás történik rájuk s mely szerint „midőn generális gyűlések celebráltatnak, a státusoknak külön-külön az ő rendök szerint, a mint az alkalmatosság és hely is engedi, a régi jó usus szerint egy-egy bizonyos utcza rendeltessék a szállásosztótól, hogy ez iránt is jobb alkalmatosságok lehessen egymás között való dolgoknak consultatiójára és azoknak peragálására”.5 De akár magánházban, akár az országgyűlés termében tartják a nemzeti gyűlést, annak jellege mindig ugyanaz marad. Ebből a szempontból tehát nincs semmi értelme elzárni az elől a tanácstermet.
Az első országos ülés a királyi biztos tapintatlansága miatt május 28-ikán tartatván meg, ezen ideiglenes elnökké gróf Nemes Ádámot választják. De mivel ez székét nem mint a rendek választottja, hanem mint a kormányszék kiküldöttje foglalja el, az oppositio hevesen tiltakozik ellene, hogy a kormányszék, mint a mely nem az országgyűléstől kapta mandatumát s mely ennélfogva törvényesnek nem ismerhető el, akár elnök kiküldése által, akár egyébképen befolyást gyakorolhatna a törvényhozásra.
Az erősen szorongatott elnök az alatt, mig a királyi biztostól megkapná magatartására nézve a szükséges utasitást, azzal a nyilatkozattal próbálja kiegyenliteni a dolgot, hogy ő az elnöki széket úgy is, mint a rendek választottja foglalta el. De ezzel a fogással sem megy semmire. S midőn a királyi biztos izenetét, mely szerint az elnöklést csak akkor folytathatja, ha mint a kormány kiküldöttét elfogadják, közli a rendekkel, a gyűléstermet egyszersmind nyomban elhagyja, a követek pedig az asztalra letett megbizó leveleiket magukhoz veszik s az országos ülésnek nemzeti gyűléssé való átalakulását mondják ki.
A június 7-ikén tartott nemzeti gyűlés elhatározza, hogy a kormány erőszakoskodásával szemben a királyhoz és a magyar országgyűléshez folyamodik védelemért. Minthogy pedig a gubernium elnöke, báró Jósika, a két folyamodvány hitelesitését előreláthatólag meg fogja tagadni: a rendek abban is megállapodnak, hogy az emlitett iratokat a nemzeti gyűlés elnöke saját magánpecsétjével fogja hitelesitni. Ugyanekkor megbizzák Wesselényit; hogy az ügyek állásáról irásban informálja a magyarországi ellenzék vezéreit: Kölcseyt, Deákot, Beőthyt, Dubraviczkyt és Borsiczkyt.6
Reviczky kanczellár, még mielőtt Weér Farkas az országgyűléshez intézett folyamodványnyal elutaznék Kolozsvárról, a nádort figyelmezteti, hogy egy nem constituált testülettől semmiféle iratot el ne fogadjon addig, mig a felségnek nem tesz róla jelentést;7 gróf Kemény József kamarai titkárt pedig, – kinek a felséghez intézett s a gróf Haller István főispán, Mara József székely főhivatalnok és Schreiber nagyszebeni követ által aláirt repraesentatiót kellene a magyarországi rendek küldötteivel Bécsbe vinnie, – magához rendeli s előbb szép szóval, majd fenyegetéssel kapaczitálja, hogy a feliratot neki adja át.8 De csakhamar belátja, hogy ha a nádor Weér Farkast visszautasitja, ezzel csak olajat önt a tűzre s hogy Keménynek meg igaza van, midőn kijelenti előtte, hogy ha mint magánember kér kihallgatást a felségtől, azt épp oly kevéssé tagadhatják meg tőle, mint a legutolsó koldustól.9 Ennélfogva befolyását abban az irányban érvényesiti; hogy a kormány a két folyamodványt tegye tárgytalanná. S ez meg is történik, a mennyiben negyedfél hét mulva a király Nemes Ádámot mint választott ideiglenes elnököt elismeri.
A tollvivőket a rendek természetesen szintén maguk választják meg, mert ha a kormányszéket nem ismerik el törvényesnek, a logika úgy hozzá magával, hogy ne fogadják el olyanoknak az itélőmestereket sem, kiknek: az országgyűlésen a jegyzői teendőket kellene végezniök. A kormány áltat rájuk tukmált hivatalnoki karral szemben annyira óvatosak, hogy midőn báró Jósika János, a kormányszék elnöke, Estei Ferdinánd királyi biztos; megnyitó beszédére válaszol, jegyzőkönyvbe iktatják, hogy mivel Jósika mint a kormányszék elnöke nem tagja az országgyűlésnek, beszédét nem az országgyűlés nevében és megbizásából mondta el, hanem úgy tekintendő az, mint saját egyéni nézeteinek kifejezése.
A királyi előadásokban kitűzött tárgyaknál, nevezetesen a főkormányhivatalok betöltésénél, az 1791-iki országos munkálatok megvitatásánál s az úrbér rendezésénél – bármily nagy jelentőségüek is azok különben, a rendek előbbre valónak tartják az országos elnök (statuum praesidens) s a három itélőmester megválasztását s ennek megtörténtével a sérelmek orvoslását. A rendszeres munkálatokkal pedig az ellenzék, – melynek programmját az országgyűlés megnyitása előtt Wesselényi állapitja meg: s foglalja irásba, – addig semmi szin alatt sem akar érdemlegesen foglalkozni, mig át nem dolgoztatnak, úgy hogy a jelen országgyűlésnek az emlitett munkálatokra nézve csupán azt tűzi ki feladatául, hogy a revisio végzésével megbízandó országos küldöttséget válaszsza meg.10
Mig a rendek által megállapitott programmot a kormány el nem fogadja, addig bizalomra az ő részükről annyival kevésbé számithat, mert maguk a királyi propositiók is sok oly elvet és kifejezést tartalmaznak, melyek egyátalán nem mutatják, hogy a kormány a törvény útjára szándékoznék visszatérni. Igy például az országgyűlés hosszú időre történt elhalasztása tekintetében a felség mentségül a mostoha körülményeket, a külországi eseményeket hozza fel, holott a tömények szerint az országgyűlést minden esztendőben és pedig, ha a körülmények engedik, Szent-István napján föltétlenül össze kell hivni; továbbá a hivatalok helyettesités útján történt betöltéséről mint jogszerű cselekményről beszél, holott a főhivatalokat csakis az országgyűlésnek van joga betölteni; azután a főhivatalokra való kijelölést rendeli el, holott az országgyűlés a Leopoldinum Diplomában elősorolt főbb hivatalnokokat nem kandidálja, hanem választja, a saját maga által készitendő esküforma szerint fölesketi s a fejedelemnek csupán megerősités végett terjeszti fel őket stb.
Báró Jósika János.
Ehrenreith metszete, Bernát festménye után.
Az országos képtár arczképgyűjteményének 2355. számú példányáról.
Hogy az országgyűlés addig nem foghat hozzá a tulajdonképeni munkához, mig szervezve, törvényesen kiegészitve nincs, mig az országos elnököt és itélőmestereket meg nem választja, – azt a kormány is kénytelen elismerni. Ennélfogva nem gördit ugyan akadályokat a rendek elé a tekintetben, hogy az elnöki méltóságra a négy vallásfelekezet hivei közül 33 egyént válaszszanak s terjeszszenek fel megerősités végett a felséghez; de másrészről az 1791: XX. t.-czikkre támaszkodva, – melyben nincs világosan kimondva, hogy a felség a szavazattöbbséget nyert egyént tartozik megerősitni, – a rendek választási jogát illusoriussá teszi az által, hogy a katholikus Nopcsa Eleket erősitteti meg az elnöki méltóságban, jóllehet a katholikusok kaptak legkevesebb szavazatot s ezek közt is Nopcsa Elekre csak 79 szavazat esett a gróf Korniss Mihály 106 és a gróf Haller István 104 szavazatával szemben.
A választási jog ilyetén kijátszása ellen felindulva tiltakozik az ellenzék. Wesselényi, Weér Farkas felirást inditványoznak, ez utóbbi törvénytelennek deklarálván az elnök kinevezését; gróf Teleki Domokos, báró Kemény Dénes, báró Huszár Károly pedig azzal az egy-két regalistával vitatkoznak, kik a kormány eljárását védelmezik.
A kormánypárt tehetetlensége és ügyetlensége egyrészről, másrészről az ellenzék vehementiája a vitát ez alkalommal is elmérgesiti.
A regalisták, – kik a kormánytól kapván mandatumukat, mindig a kormány szekerét tolják, – általában sem állásuknál, sem tehetségüknél fogva nem képesek kellő tekintélylyel képviselni a kormány politikáját az országgyűlésen. A tudományos képzettségű, irodalmat kedvelő Cserey Miklós szerepel köztük leggyakrabban, de ő követi el egyszersmind a legtöbb ügyetlenséget, mely által ismét és ismét szenvedélyes kifakadásokat provokál az ellenzék részéről. Midőn például azt a képtelenséget állitja, hogy az szült kedvetlenséget, hogy az elnököt nem a mágnások közül nevezték ki: éppen az ellenzéki mágnásokat hozza ki a sodrukból s báró Huszár Károly fölajánlja neki saját bárói czimét, ha irigyli tőle, Wesselényi pedig a rangkórságot „erdélyi betegség”-nek deklarálván, azt mondja, hogy „polgári alkotmányuk romladozása, erkölcsi pusztulásuk s aljasodásuk, lehet mondani, majd minden szerencsétlenségük – csaknem azon naptól számithatók, midőn Erdélyben legelsőbb gróf és báró neveztetett”, éppen ezért a legnagyobb megbotránkozását fejezi ki Cserey állitása felett, mely nem telhet ki mástól, mint „egy eszében elficzamodott vagy erkölcsiségében elvetemedett embertől”.
Az oppositiónak az a része, melynek élén Wesselényi áll s melynek, Ferdinánd főherczeg szerint, „leggarázdább” tagja báró Kemény Dénes s legexaltáltabb tagjai: báró Bánffy László, gróf Teleki Domokos és a magát súlyosan kompromittált báró Jósika Miklós regalista,11 – a regalisták tapintatlan nyilatkozatait épp úgy felhasználja saját politikája igazolására és terjesztésére, mint a kormány hatalmi túlkapásait. De abban az arányban, a mint Wesselényiék népszerűsége növekszik, szorulnak háttérbe az ellenzék mérsékeltebb tagjai. Szász Károly például, ki tiszta, logikus előadásával, higgadtságával, a legbonyolultabb kérdések útvesztőjéből is képes volt kivezetni a révedezőket s ki éppen ezen tulajdonságánál fogva vezéri szerepre termett, vagy gróf Bethlen János, ki az országgyűlés megnyitása előtt tényleg vezette az ellenzéket s annak az országgyűlésen követendő programmját megszabta, – csakhamar átengedik a tért Wesselényinek; amaz nagy ritkán szólal fel, ez pedig teljesen elnémúl.
Wesselényi és pártja meg vannak felőle győződve, hogy a törvényhozás működésének sikerét nem a felség, hanem tanácsosai s első sorban a királyi biztos hiusitják meg. Az ellenzéki szellemű Közép-Szolnokmegye ezért utasitja követeit, hogy mielőtt a főhivatalok betöltéséhez fognának, a megválasztandó egyének tetteit az országos levéltárban felkutatandó adatok alapján tegyék a rendek szigorú vizsgálat tárgyává; az ugyancsak ellenzéki Kolozsmegye pedig instructióiban megbüntetésüket kivánja mindazoknak, kik alkotmányellenesen viselték magukat.12 „A rossz tanácsosok okozták, – úgymond Wesselényi egyik beszédében, – hogy a törvényre megesküdött fejedelem, a legszentebb törvényt nem követve, egy negyed század alatt országgyűlést nem adott és országosan hiv alattvalóival, szabad nemzetével nem tanácskozhatott, nem végezhetett s a földi életek legszebbikét, t. i. a fejedelem s szabad polgárok közti polgári életet, nem élheté; ezek törültek ki életéből huszonhárom évet.”
Ezt a felfogást újabb és újabb tények igazolni látszanak. Igy nevezetesen, daczára annak, hogy az elnöki esküformát az alkotmány szerint az országgyűlés szabja meg: midőn a rendek az 1790-iki esküforma mellőzésével új esküforma megállapitásán vitatkoznak, a felség, Metternich, illetőleg az állam-értekezlet tanácsa folytán, egy rescriptumban szemükre hányja, hogy haszontalanul töltik az időt s tekervényeskedésükkel (tergiversatio) kellemetlenséget okoznak neki. Ehhez járul, hogy ugyanonnan, a honnan őket a tergiversatio vádja éri, a fölterjesztett sérelmekre még csak választ sem kapnak, pedig addig, mig ezek nem orvosoltatnak, a királyi propositiókat eszük ágában sincs elővenni.
Ily körülmények közt, mig egyrészről gróf Béldy Ferenczet megbízzák, hogy incognito utazzék Pozsonyba s hivja fel a magyar országgyűlés kiválóbb tagjainak figyelmét az erdélyi állapotokra,13 másrészről arra a merész és szokatlan lépésre határozzák el magukat, hogy egy országos küldöttség utján, közvetlenül vagyis a királyi biztos és a tanácsosok kikerülésével terjesztik elő panaszaikat a felségnek. A küldöttség, részletes utasitásokkal ellátva, útlevél nélkül – miután ennek kiadását megtagadják tőle – utazik el Kolozsvárról. Az instructiók közt ott van, hogy a deputatio egyetlen egy lépést se tegyen, mi a nemzeti becsülettel ellenkezik; hogy magának a felségnek a kezébe adja az országgyűlés repraesentatióját; hogy semmiféle fenyegetésnek vagy rábeszélésnek nem engedve addig ne tágitson, mig a felség szine elé nem bocsátják; hogy abban az esetben, ha a felség nem fogadná el, egyenkint kérjenek tőle audientiát, ha pedig az országgyűlést feloszlatnák, jelentését kiküldetéséről a jurisdictióknak tegye meg.14
A király a küldöttséget október 3-ikán Brünnben elfogadja, de határozott választ nem ád neki. Kijelenti, hogy elhatározott szándéka fenntartani az alkotmányt; de éppen ezért az országgyűléstől elvárja, hogy a királyi propositiók első pontjának eleget téve, saját kiegészitéséről a főhivatalok betöltése által haladéktalanul gondoskodni fog.15
A királyi biztos pedig ez alatt sértő modorban fenyegeti meg a rendeket, hogy ha nem fognak hozzá a munkához, följelenti őket a felségnek. A királyi biztos és a rendek közti feszült viszonyt gyógyithatatlanul elmérgesiti a napló ügye.
Már a negyedik országos ülésben kimondják, hogy a jegyzőkönyvön kivül naplót is vezetnek és nyomatnak ki s gróf Degenfeld Ottó középszolnokmegyei főispánt küldik ki harmad magával, hogy a nyomatás iránt intézkedjék. A küldöttség erre nézve csakugyan szerződésre lép a kolozsvári róm. kath. lyceum és ref. kollégium könyvnyomdáival s a jegyzőkönyvből és a naplóból 40 folio iv napvilágot lát. Az augusztus 6-ikán tartott 19-ik országos ülés jegyzőkönyve és naplója azonban már csonkán marad, miután a királyi biztos előleges censura nélkül bárminemű országgyűlési irat kinyomatását megtiltja.
A rendek hiába tiltakoznak több ízben is ez ellen az erőszakosság ellen, a királyi biztos makacsul ragaszkodik elhatározásához. Mire Wesselényi megsokalva a dolgot, maga rendez be kőnyomdát s a január 14-iki országos ülés naplójával megkezdvén a napló nyomatását, a vállalatot „átadja tulajdonul Erdély országgyűlésének, azon óhajtással és föltétellel, hogy az egyedül annak tulajdona legyen, ahhoz semmi idegen felső hatalom nem nyulhat, az iránt egyedül az országos karok és rendek rendelkezhetnek”.
Az országgyűlés a Wesselényi által megszabott föltételek mellett a kőnyomdát elfogadja s ezzel a sajtószabadság nagy elvét, melynek életbeléptetésére pedig még a magyarországi szabadelvű párt sem tartja az időt elérkezettnek, proclamálván, súlyos politikai hibát követ el.
Az udvar, de különösen Metternich, – ki az erdélyi ügyekkel oly odaadással foglalkozik, hogy leginkább e miatt tölti a nyarat Bécsben és Bécs közelében, sőt e miatt mond le tervezett utazásáról is,16 – már most megeléglik a huzavonát. A király, titoktartás kötelezettsége mellett, február 4-ikén közli a nádorral, hogy az országgyűlést feloszlatja17 s már február 6-ikán, éppen midőn Wesselényi a napló ügyében szenvedélyes beszédet tart a kormány ellen, szónoklatát a terembe megérkező királyi biztos azzal szakitja félbe, hogy felolvastatja az országgyűlés feloszlatását elrendelő királyi leiratot, melyben a felség azzal indokolja elhatározását, hogy az országgyűlés úgy az általa hirdetett elvek, mint a szabad szólás elnyomása folytán eredeti jellegéből teljesen kivetkőzött s az ősi alkotmánynak nem fenntartására, de felforgatására törekszik, a helyett, hogy a közjót mozditná elő.
A kormány lépése – bármennyire szépitgeti is annak következményeit Ferdinánd főherczeg az udvarhoz és a nádorhoz intézett jelentésében – úgy Erdélyben, mint a magyar országgyűlésen nagy port ver fel. Még a kormányhivatalnokok közül is számosan kifejezik elégedetlenségüket a történtek felett, sőt mindjárt az országgyűlés feloszlatásának napján lemondásukat is beadják Zeyk és báró Kemény guberniumi tanácsosok, s példájukat csakhamar követik gróf Haller István, gróf Degenfeld Ottó, báró Bánffy Ádám és Ugron főispánok, Mara főkirálybiró, báró Bánffy László administrator, gróf Bethlen Gábor, gróf Bánffy Miklós, a királyi tábla számfeletti ülnökei s gróf Kuun királyi táblai számfeletti titkár.18
Igaz, hogy ezek – a mennyire hivatalos állásuk engedte – már az országgyűlés folyamán is támogatták az ellenzéket; de azért lemondásuk, valamint általában az ezt megelőzött dolgok annyira compromittálók a kormányra nézve, hogy Metternich, tartva attól, hogy az erdélyi viszonyok a külföld figyelmét is magukra vonják, jónak látja azokról a követségek utján az idegen udvarokat tájékoztatni.
A követségekhez intézett köriratában úgy tünteti fel a királyt, mint az alkotmány szigorú védelmezőjét azzal a párttal szemben, mely a száján hordja ugyan az alkotmány szeretetét, de legnagyobb ellensége annak. Az országgyűlési ellenzék, ez az „anarchicus factio” – irja körlevelében – közvetlenül az alkotmányt és nem a fejedelmi hatalmat támadta meg. Nem érezvén magát elég erősnek szembeszállni a királyi hatalommal, az alkotmány aláaknázásával kezdte meg romboló munkáját. Lehet-e elképzelni is visszataszitóbb jelenséget, mint hogy az országgyűlés teljes hat hónapig sem elnökét, sem jegyzőit nem akarta megválasztani, azután meg a gubernium kiegészitését tagadta meg. Ily körülmények közt nem történhetett más, mint a mi történt. A kormány tudja, mit akar; meg van arról győződve, hogy az, a mit akar, a joggal és a józan észszel megegyezik; éppen ezért az erdélyi nép zöme neki ád igazat s nem azoknak az embereknek, kik midőn az alkotmány tiszteletben tartásával kérkednek, a törvényt lábbal tapodják. Szerencsére nagyon csekély azoknak a száma, kik a nép és a fejedelem közti jó egyetértést meg akarnák zavarni s igy bizton remélhető, hogy a legközelebb újból összehivandó országgyűlésen minden visszatér a rendes kerékvágásba.19
Metternich tehát, ha világosan nem fejezi is ki, de hallgatólag Wesselényit teszi felelőssé a történtekért, miután annak az úgynevezett „anarchicus factio”-nak, mely az országgyűlés sikerét meghiusitotta, ő az elismert vezére.
A mérsékelt, körültekintő Bethlen János kezéből ő ragadván magához a zászlót, heves, sokszor a meggondolatlanságig szenvedélyes magaviseletével mig egyrészről az ellenzék táborát megbontja, másrészről a kormányt mintegy belehajtja az erőszakoskodásba, mintegy kényszeriti rá, hogy az országgyűlést, mely a királyi előadások tárgyalására a sérelmek orvoslása előtt főként az ő izgatása folytán nem hajlandó, feloszlassa.
Bécsben régóta gyanus szemmel kisérik működését. Az erdélyi katonai parancsnokság állitólag már 1831-ben parancsot kap, hogy tartóztassa le. Majd báró Vécsey Miklós szatmári főispánnál és Geőcz Ferencz szatmári alispánnál titokban többször tudakozódik a kormány felőle. A szatmármegyei heves feliratokat, a megye erős oppositióját szintén neki rójják fel, a mint hogy tényleg Szatmármegyében is ő az ellenzék lelke, vezére. A kormány határozott ellenszenvét azonban azzal vonja magára, hogy Erdélyben a törvénytelen katonafogdosást jószágaiban megakadályozván, ez által példát ád az ellenszegülésre.
Az 1836-iki országgyűlés kezdetén a titkos rendőrség minden szavát, minden lépését megfigyeli s nem szűnik meg folytonosan árulkodni ellene. A kompromittáló pletykák egész áradata zúdul a fejére.
A felség 1833 első felében maga elé idézi a nyughatatlan vérű embert s bár atyai intéseivel könyekre fakasztja, nem töri meg. Legjobb barátja, Széchenyi, lassankint teljesen elhidegedik tőle. Mennél szorosabbá válik közte és Kossuth közt az összeköttetés, annál bizalmatlanabbá válik iránta Széchenyi. Mikor Kossuthot 1836 tavaszán beviszi a kaszinóba, Széchenyit épp oly rémület szállja meg, mint mikor Fáy András ugyancsak Kossuthot akadémiai levelező taggá akarja megválasztatni. „Ezzel – irja naplójában – azt a társulatot (t. i. a kaszinót), az én művemet, oly keserves művemet, elpusztitotta.” Wesselényinek nemcsak politikájától, de személyétől is elfordul. Politikáját olyannak tartja, mely szükségképen anarchiára vezet, személyében pedig eltörpitő hibákat fedez fel. „Sajnálom ezt az embert, – irja 1835 április 10-én naplójában, – mert ez vagy párbajban vész el, vagy börtönben, vagy őrültek házában, vagy végre mint nyomorult koldus. Istenem, ennyit művelhet gőg, maga túlbecsülés és hiúság.” Komédiásnak, hiú bolondnak nézi, akár csak később Kossuthot, a ki „mindent elront s összegázol, a mit ő oly régóta s annyi fáradsággal vetett és munkált”.20
A kormány csak az alkalmat keresi rá, hogy Wesselényit ártalmatlanná tegye; mert a titkos feladások és pletykák alapján – saját tekintélyének és jóhiszeműségének koczkáztatása nélkül – mitsem tehet.
Egyedül a nádor, a ki pedig legkevésbé viseltetik iránta rokonszenvvel, nem helyesli üldözőbe vételét, miután meg van róla győződve, hogy befolyása nem olyan nagy, mint a milyennek azelőtt maga is gondolta, úgy hogy ha eltávolitnák is Pozsonyból, maradnának ott akárhányan, kik a közvéleményre sokkal nagyobb hatást gyakorolnának ő nála. Népszerűségét a nádor egyenesen annak tulajdonitván, hogy a közvélemény a felvilágosodás és a nemzeti szabadság vértanujának tekinti, kit a kormány azért gyűlöl, mert nemzetellenes törekvéseit leleplezi: ártalmatlanná tenni, az ő véleménye szerint, csak úgy lehet, ha a kormány megváltoztatja vele szemben taktikáját.21
De a kormány a jó tanácsra nem hallgat s csaknem egyszerre két közkeresettel is megtámadja.
Az erdélyi királyi tábla 1835 márczius 18-ikán rendeli el ellene a közkeresetet, közrendzavarásra czélzó törekvései, veszélyes mesterkedései és még más, kárhozatot érdemlő közvétségei, miatt, s minthogy a perfelvételre nem jelenik meg, a biróság elmarasztalja és letartóztatására nézve is intézkedik.
Néhány héttel később, 1835 május 5-ikén, a magyarországi királyi tábla szintén meginditja ellene a hűtlenségi pert az 1834 deczember 9-ikén Szatmármegye közgyűlésén tartott beszédéért, melyben a vádlevél szerint a kormányról becsmérlőleg nyilatkozott, azt mondván, hogy „kilencz millió ember zsirját szívja s nem akarja, hogy a nemesség azokat segitse, hanem arra várakozik, hogy mostani állapotukban hagyatva, a nemesség ellen támadjanak s majd aztán ő szabaditsa őket meg”; de vádolják másrészről azzal is, hogy az országgyűlési ifjaknak a felsőbb hatóságok által kárhoztatott társulatával, Kossuth Lajos és társaival is összeköttetésben állt.
Félni nem fél tetteinek következményeitől. S még ha igaz is, a mit Ferdinánd főherczeg hallomás után ir a nádornak, hogy egy rokonával, báró Wesselényi Ferenczczel szerződésre lépett, mely szerint minden birtokát adósságaival együtt átadja neki:22 ezt egy főbenjáró perrel fenyegetett embernél legalább is ugyanolyan joggal lehet az óvatosság, mint a félelem kifolyásának tulajdonitani.
Annál nagyobb aggodalom s igazi hazafiúi bánat tölti el ellenben lelkét a kormánynak vele szemben követett botor politikája miatt. Egy 1835 márczius 9-ikéről keltezett levelében, – melyet valamelyik bécsi befolyásos barátjának irt s melyet Metternich ama határozottan téves megjegyzéssel közöl a nádorral, hogy Wesselényi a pertől való rettegését árulja el abban, – midőn egyrészről esengve kéri barátját, hogy a trónváltozást használják fel a kormány politikájának megváltoztatására, másrészről figyelmezteti őt a közfelháborodásra, melyet az ellene elkövetett méltatlanságok idéztek elő. Hogy mért akarják őt erőnek erejével fontos egyéniséggé tenni, azt annál kevésbé tudja megmagyarázni magának, mert nemcsak hogy nem volt soha szándékában a kedélyeket izgatni, hanem ellenkezőleg erre még az alkalmat is kerülte. Biztosan tudja, hogy maga a „szegény öreg úr” – értvén alatta a megboldogult királyt – volt az, a ki eddig az ellene tervbe vett erőszakoskodásokat megakadályozta. Hogy most mit tesznek vele, azzal nem törődik, miután tiszta a lelkiismerete.23
A per folyamán a királyi fiscus nem tudja bebizonyitni, hogy Wesselényi a szájába adott szavakat a szatmári megyegyűlésen csakugyan mondta volna. Ezt ő maga sem ismeri el soha s még később is határozottan tagadja.24 Még Uray alispán sem tesz terhelő vallomást ellene, a kinek pedig az örökváltság megbuktatásában a szatmári közgyűlésen főrésze volt, s a ki mint közgyűlési elnök Wesselényit egy ízben rendre is utasitotta. Kende, a másik alispán pedig bizonyitványt állit ki arról, hogy Wesselényi a királyi felségről, mint mindig, úgy a kérdéses gyűlésben is hódoló tisztelettel szólott s távol minden lázitó vagy vétkes szándéktól, beszédei egyedül a közbéke fenntartására voltak irányitva.25
A mi az országgyűlési ifjak egyesületével való összeköttetés vádját illeti, ennek sincs semmi alapja. A titkos társaságok rémképe ebben a korban Európaszerte kísért. Magyarországon is befészkeli magát a kormánykörökbe, de csak látszólag, mert a valóságban inkább csak ürügyül szolgál arra, hogy a szabadelvű törekvések elnyomására a kormány jogczimet találjon.
Az összeesküvések Magyarország történetében szórványosan fordulnak elő nemcsak azért, mert a magyar nép jellemével ellenkezik minden alattomosság és titkolódzás, hanem azért is, mert a szabad sajtót helyettesitő vármegyék alkalmat adván az embereknek, hogy elpanaszolják, a mi a lelküket nyomja s hogy a legmagasabb problemákat épp úgy, mint az alárendelt helyi érdekű kérdéseket megvitassák, villámháritókul szolgáltak az esetleges eruptiók, tehát az összeesküvések ellen is. Ezért volt hiba még a reactio szempontjából is a megyék szabad mozgását korlátozni, annyival inkább, mert a megyék részéről esetről esetre alkalmazott vis inertiae-nek igazi intensiv hatása a kormány politikájára különben sem igen volt s inkább csak kellemetlenséget és kényelmetlenséget okozott, mint nagyobbszerű fennakadást az ügyeknek odafenn megállapitott menetében.
„Nyilvánosság mellett – irja Deák Kossuth Lajoshoz intézett s a Wesselényi-féle periratokhoz csatolt levelében – a vétek lehetetlen; titkos szövetkezések pedig, miket a kormány minden ártatlan dologban is gyanitgat, szentül hiszem, hogy hazánkban nincsenek és nem is lesznek soha veszedelmesek.” „Alig van ország Európában – irja ugyanő ugyanahhoz egy másik levelében, – hol kevesebbet lehessen revolutiótól tartani, mint jelenleg nálunk; csak majd a kormány s a kormány emberei féltökben olyan balgatag lépéseket ne tegyenek, melyek nem zendülést, de zavart okozhatnak”
A nagykárolyi vármegyeház.
Rajzolta Cserna Károly.
Wesselényi védelmezését a biróság előtt barátja, Kölcsey vállalván magára, periratában elismeri ugyan, hogy Wesselényihez Pozsonyban az országgyűlési ifjak üdvözlő iratot intéztek, de akkor még a társalkodási egyesület nem is alakult meg; kimutatja továbbá, hogy ennek a társulatnak a tagjaival nem is érintkezhetett s ha érintkezett volna, sem követett volna el semmi bűnt, miután az a társulat sem titkos, sem kárhozatos czélokra törekvő nem volt. A Kossuth Lajossal való összeköttetést a királyi fiscus a Kossuth és Wesselényi közt váltott levelekkel s különösen azzal bizonyitja, hogy Wesselényi, folyamatban volt perének iratait Kossuth Lajossal küldöztette szét a megyékhez; de Kölcsey ezzel szemben azt kérdezi az ügyésztől, hogy mivel Kossuth semmiféle titkos társaságnak nem tagja mért lehetne bűnül felróni Wesselényinek, hogy levelezett vele, s mivel Wesselényi perében a nyilvánosságot nem zárta ki a fiscus úgy, mint az ifjak perében: mért ne lehetett volna az erre vonatkozó iratokat a vármegyékkel közleni?
A kormány a két perrel eléri czélját: leszoritja Wesselényit a szereplés teréről. Ez utóbbi maga is belátja, hogy egy időre legalább félre kell vonulnia. S hogy ezt minden feltünés nélkül tehesse, betegséget szinlel, annyival inkább, mert időközben neszét veszi, hogy ha a főrendi táblán megjelennék, ki fogják onnan utasitani s tisztában van vele, hogy ha ellenszegülne, katonai karhatalommal távolitnák el. Ferdinánd főherczeg a: király nevében csakugyan meghagyja a kanczellárnak, hogy a criminalis actio alatt levő Wesselényinek tiltsa meg, hogy akár az országgyűlésen akár a megyei gyűlésekben megjelenjék.26 A nádor pedig a periratokból melyeket a király közölt vele, a per tárgyával megismerkedvén, azt irja felségnek, hogy már most különösebb bizonyitékok nélkül is tisztán látja, mily notorius emberrel van dolga s így tudni fogja, mit kell tennie, ha az illető a főrendi tábla ülésén megjelennék.27
Wesselényi tehát Pozsony közelében egy erdei lakba költözik. Szive keserűséggel telik meg s a legmélyebb fájdalom hatja át egész lelkét, midőn tapasztalni kénytelen, hogy hontalanná teszik saját hazájában. Ekkor irja egy franczia dáma emlékkönyvébe: „Szép hazádba térsz te vissza s téged ott enyh-hely fogad, én hazámban, melyet védtem, élek, mint üldözött vad: Midőn fészket bátran rak már erdők tollas lakosa, fészkemből ki vagyok zárva, hontalan a hon fia.”28
A pesti nagy árviz után, a midőn önfeláldozó, hősies magaviselet következtében a legnépszerűbb emberré válik, midőn Vörösmarty az „Árvizi hajós” czimű költeményében, melyet Laborfalvi Róza a nemzeti szinházban hatalmas ovátió mellett szaval el, az egész nemzet háláját fejezi ki iránta: a kúria – daczára Kölcsey fényes védelmének – három évi börtönre itéli el.
Jelenetek az 1838-iki árvízből.
1. A régi szinháztér (a mai Gizellatér) képe.
2. István főherczeg a mentő csolnakon Pestre indul.
Trentsentsky József kőnyomata.
Az országos képtár T. 1346. és 1354. számú példányairól.
Széchenyi, bármennyire neheztel is rá, ezekben a válságos napokban első, ki vigasztalására és segitségére siet. A mint perbe fogják, a nádornál és Metternichnél közbenjár az érdekében s nyugtalanul tölti az éjeket, mert aggódik sorsa felett. A szánalom érzete mellett politikai okai is vannak, hogy üldözőbe vett barátját a hinárból kiszabaditsa. Az ellene inditott hajszát épp oly kevéssé helyesli, mint maga a nádor. Tart tőle, és pedig mint a későbbi események mutatják – nem ok nélkül, hogy erős reactiót fog az előidézni a közvéleményben annyival is inkább, mert az esetet a kormány, illetőleg a biróságok felfújták; a mit esetleg egyszerű széksértési: keresettel el lehetett volna intézni, azt főbenjáró per tárgyává tették. Maga: az erdélyi kanczellár is elégnek tartotta volna – a miről azonban természetesen Széchenyi nem tud – a fiscalis actio meginditását29 s egyenesen az udvari körök befolyásának tulajdonitható, hogy a király a criminalis actiót rendelte el.
Mindent elkövet tehát Széchenyi, hogy az abolitiót kieszközölje. Ha valamikor, ebben az esetben, midőn a háborgó közvélemény megnyugtatásáról van szó, lenne helyén a felség részéről a pertörlés jogának gyakorlása. A pert azonban tovább folytatják s az egyiket már itélettel be is fejezik. Ekkor Széchenyi az itéletnek legalább végrehajtását igyekszik meggátolni s Wesselényi ellenzése daczára, kegyelemért folyamodik a felséghez; de eredménytelenül.
Majd, midőn Wesselényi büntetésének kiállását a budai börtönben megkezdi, másik benső barátja, Deák Ferencz karolja fel ügyét s azt a folyamodványát, melyben kéri; hogy szembajának gyógyittatása végett Gräfenbergbe mehessen, felviszi Bécsbe.
A nádor, kivel a folyamodványt véleményadás végett közli a felség, a mint ellenezte Wesselényi perbe fogatását, úgy viszont most, a mikor már a per itélettel befejeztetett, hibának tartaná, ha a kormány az itéletnek teljes szigorral való végrehajtását meggátolná, miután ezzel azt árulná el, hogy tetteinek következményeitől megijedt. Ennélfogva elismeri ugyan, hogy a csaknem teljesen megvakult Wesselényi megérdemli a szánalmat; de mivel az orvosok bizonysága szerint azt a kúrát, a mit Gräfenbergben végezne, a fogságban is elvégezheti; mivel kérelmének teljesitése, a mily szokatlan, épp annyira ellenkeznék a birói tekintélylyel s mivel a per folyama alatt magábaszállásának semmi tanújelét nem adta: nem ajánlja, hogy megengedjék neki a Gräfenbergbe való utazást. Ha pedig a felség mégis kegyelmet akarna. vele szemben gyakorolni: okvetetlenül szükségesnek tartja szigorú rendszabályok megállapitását a végből, hogy politikai barátaival ne levelezhessen.30
Gróf Majláth Antal alkanczellár, ki a már akkor visszavonult Pálffy Fidél helyett a kanczelláriát vezeti, valamint maga Metternich ellenben, nemcsak humanitási, hanem politikai szempontból sem járulnak hozzá a nádor véleményéhez, miután meg vannak róla győződve, hogy a közingerültséget nagy mértékben fokozná, ha az ország akkor, lehet mondani, legnépszerűbb emberét, betegen a börtönben hagynák sínyleni.
A király az utóbbiak tanácsát követi s Wesselényinek az alatt a föltétel alatt, hogy Gräfenberget és Freywaldaut nem hagyja el, a törvénynek megfelelő módon viseli magát s hogy az ott töltött időt három évi büntetésébe nem tudják be, megadja az engedélyt az elutazásra,31 annyival is inkább, mert betegsége elég biztositékul szolgál arra nézve, hogy ideiglenes szabadon bocsátása a kormány és a biróságok tekintélyét nem fogja megrenditeni.
A „polgári halott”, a mint magát ettől fogva nevezi, „lelki s testi csapások által hatásköréből kivetve, a cselekvéstől elzárva, nincs többé mint élő tag nemzete családjában és csak képe létezik honfiai közt”. Az események a mint lassankint túlszárnyalják politikáját, egyéniségére is a feledés homályát boritják.
Zárókép.