Pozsony látképe.
Rajzolta Cserna Károly.
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
A rendszeres munkálatok megvitatása. A királyi propositiok. A régi ellenzéki irány megváltozása. Kölcsey Ferencz és Deák Ferencz. Wesselényi és Széchenyi. Gr. Dessewffy Aurél, Nagy Pál, Ragályi Tamás, Palóczy László, Klauzál Gábor, Fáy András. Mérey Sándor personalis és utóda: Somssich Pongrácz. Császár Sándor és Rohonczy János. Az ellenzék és a kormánypárt kiválóbb tagjai
Pozsony látképe.
Rajzolta Cserna Károly.
VÉGRE-VALAHÁRA elérkezett tehát a productiv munka ideje. A nemzet, mely előbb a koronával, majd a külföldi felforgató irányzattal szemben alkotmányának védelmével volt elfoglalva, most már hozzá foghatott a szervezkedéshez. A feladatot megkönnyitette az a körűlmény, hogy a rendszeres munkálatok elkészűltek, közel két év óta forogtak közkézen s igy módjukban volt azokkal a megyéknek nemcsak megismerkedniök, de a tartalmukat képező reformokra nézve állást is foglalniok el.
A megyegyűlések nyilvánosak levén, az ott lezajlott viták bőséges anyagot szolgáltattak a közvélemény alakulásához s e tekintetben pótolták a szabad sajtó hiányát. A sajtót jóformán az egyetlen gróf Andrássy Károly vette igénybe abból a czélból, hogy töredékes gondolatait az operátumokban foglalt életbevágó tárgyakra nézve közölje; de két kötetes röpiratát1 ő is külföldön, idegen nyelven és névtelenűl adta ki s igy csak nagyon szűk körben terjedhetett az el.
Bárhogyan vélekedtek is egyesek és a különböző vármegyék az emlitett munkálatok értékéről, abban mindenki egyetértett, hogy ezeknek kell az állami újjászervezés alapjául, kiindulási pontjául szolgálni, hogy ennélfogva az országgyűlés, mely erre az alapra támaszkodva a reformokat majdan kezdeményezni lesz hivatva, sokáig nem halasztható.
Szerencsy István, a későbbi personalis, 1830 elején ezt irja: „Egy atya ruhát készittetett erős növésben levő növendék fiának. A rest szabó egy egész esztendeig nem készűlt el a köntössel s már akkor a ruhát nem húzhatta föl az időközben nagyot nőtt gyermek. Félek tőle, hogy úgy járunk országunk lakosaira nézve kiküldöttségi munkálkodásainkkal, melyeket 1791-ik esztendő óta mindig készitünk.”2 Aggodalmában igen sokan osztozkodtak. A mennyiben tehát a reformok elől kitérni többé nem lehetett: hogy évtizedek munkája ismét hasznavehetetlenné ne váljék, még a legkonzervativebb táblabiró is szükségesnek tartotta, hogy az országgyűlés mielőbb üljön össze s vegye tárgyalás alá az operátumokat, annyival is inkább, mert az a fergeteg elmult, melyet a békés munka végzésének halogatására ürügyül használhatott a kormány s mert a király különben is kötelező igéretet tett az országgyűlés összehivására, sőt annak még az idejét is meghatározta.
Ferencz király, ki ez év tavaszán ülte meg trónraléptének 40-ik évfordulóját, október 24-ikén adta ki meghivólevelét a deczember 16-ikán Pozsonyban megnyitandó dietára. A királyi meghivót az egész ország megelégedéssel fogadta, de a megelégedés teljessé akkor vált, midőn a deczember 20-iki megnyitó ülésen a király bemutatta a rendszeres munkálatok felvételére nézve kedvező királyi propositiókat.
Az úrbér szabályozása; az igazságszolgáltatás rendezése, különösen pedig a büntető törvény és hiteltörvények elkészitése; az adózó nép terheinek arányosabb felosztása s ezzel együtt az országos bizottság közjogi, kereskedelmi, bányaügyi, közművelődési, egyházi és bandériális munkálatainak tárgyalása; az országgyűlés költségeinek átvállalása a nemesség által s az országos deputátiók tagjainak napidijaira a kincstár által előlegezett összegeknek, valamint egyéb kincstári előlegeknek visszatéritése, – mindmegannyi fontos teendő, melynek elvégzését a király ettől az országgyűléstől várja. Az. utolsó helyen emlitett tárgyat, ha nem is a legfontosabbnak, de a legsürgősebbnek tartja, miután a kincstár helyzete olyan, hogy minden krajczárra szüksége van s éppen ezért az országgyűlés megnyitása előtt szemrehányást tesz a nádornak, hogy határozott igérete daczára az előlegeket nem térittette meg már a múlt országgyűlés által, jóllehet az 1830-iki királyi propositiók közül az erre vonatkozó 6-ik pont éppen az ő kivánsága folytán maradt ki.3 A nádor már most, hogy jóvátegye mulasztását, szivesen hozzájárul, hogy ez a pont is fölvétessék a királyi meghivóba.4
A korona és rendek közt hiányzik azonban az összhang, mely egy nagyobb szabású törvényhozói munkásság teljes sikerét biztosithatná. A kibékülés a múlt országgyűlésen csak momentán volt. A mint a veszély elmult, a törvényhozás két tényezője ismét szemben áll egymással.
I. Ferencz negyvenéves uralkodásának jubilaeuma.
A magyar országos rendek tisztelgése 1832. márczius 5-én.
Egykorú kőnyomat Wolf F. rajza után.
Ernst Lajos gyűjteményének példányáról.
A megyei követek zöme most is az oppositió zászlaja alatt küzd és pedig még mindig a régi szellemben és a régi fegyverekkel. Bármennyire panaszkodnak is a beregi követek küldőiknek, hogy „a többi szabad szellemű instructiókkal ellátott követekkel szemben ők igen nagy minoritásban vannak s olyanforma a helyzetök, mint a haragos Adriai tenger hullámai közt a magános kőszálé”:5 az ellenzék többségének a rendi jogok megóvása képezi legfőbb törekvését s e tekintetben annál nagyobb éberséget tanusit, mert az immár szőnyegre hozott rendszeres munkálatok – bármily kevéssé felelnek is különben meg a szabadelvű haladás követelményének – olyan irányba terelhetik esetleg a reform-mozgalmat, mely veszedelmessé válhat a rendi érdekekre nézve.
Elvi alapon álló pártok éppen azért nem szervezhetők még most sem, mert az emberek nem képesek a közérdek magaslatára emelkedni. Az ellenzék alakulására épp úgy, mint a kormánypártéra az osztályérdekek vannak döntő befolyással. A nemesség az udvarral folytonos harczban áll, hogy az ősi alkotmányt fenntartsa; a polgárságot elnyomja s a nép irányában a pártfogó szerepét játsza; de a mennyiben a parasztságot az alkotmány sánczai közé nem akarja fölvenni, ez nem a nemességet tekinti védelmezőjének, hanem a koronát. A polgárság pedig, melynek képviselőjéül az országgyűlésen a városi oligarchia tolja fel magát, a nemességgel farkasszemet néz s az udvar előtt térdet-fejet hajt.
Királyi meghívó az 1832-iki országgyűlésre.
Az 1832 octóber 24-ikén kelt és gróf Csáky Manóhoz intézett okirat eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.
Az országgyűlésen tehát épp úgy, mint a megyékben az oppositiót a köznemesek alkotják, a kormánypárt pedig a főurakból és a polgárságból kerül ki. Mig a nyugaton már ebben a korban a polgárság a leghatározottabb képviselője a liberális iránynak s legerősebb támasza az absolut fejedelemmel szemben az ellenzéknek: nálunk kedvébe jár a hatalomnak, miután attól várja a nemesség rideg önzése ellenében érdekei megóvását.
A mint 1790-ben egyenesen a királyhoz folyamodik sérelmei orvoslásáért,6 úgy az előző országgyűlés folyamán is a városi követek, összefogva a káptalanok követeivel, a felségtől kérik, hogy szavazatjogukat, mely a törvény szerint megilleti őket, adja nekik vissza, s a nádor, valamint Majláth personalis egyforma melegséggel veszik pártfogásukba ügyüket, mindössze is abban térvén el egymástól, hogy amaz az országgyűlés coordinatióját, melynek keretében a városok szavazatjoga is szabályoztatnék, a systematicus munkálatok közt nem teszi első helyre, emez ellenben elsőbbséget ád annak a többiek felett.7
A polgári rend bizalmatlanságának a nemesség iránt legfőbb oka az, hogy nem akarja az vele törvényhozó hatalmát megosztani. 1825-től kezdve e tekintetben többféle engedményt sikerül ugyan kivívnia, de azért kielégitve még sincs. Az 1825-iki országgyűlésen ugyanis a városi követek már részt vesznek a kerületi tanácskozásokba, holott azelőtt innen ki voltak zárva. A jelen országgyűlés folyamán pedig megengedik nekik, hogy felállás sorrendje szerint szólhatnak, holott az 1830-iki országgyűlésen még az a régi szokás volt divatban, hogy a városi követ csak akkor szólhatott, ha vármegyei követ szólásra már többé nem jelentkezett. Úgyde az ő kivánságuk sokkal több. Ők azt akarják, hogy az ő szavazatuk is fejenkint vétessék számba, mint a megyei kvöeteké, s hogy ezt elérjék, állandóan sürgetik az országgyűlés coordinatióját.
Kölcsey arczképe, szülőháza és szatmári emlékszobra.
(Az arczkép eredetije Szatmármegye nagykárolyi székházának üléstermében.)
Rajzolta Cserna Károly
Azok az invectivák, melyeket a megyei követek részéről a jelen országgyűlés folyamán is nap-nap mellett el kell szenvedniök, még inkább sarkalják őket, hogy emlitett követelményüktől ne tágitsanak. Midőn például az országgyűlés második felében a szóbeli perek biróságairól szóló törvényczikket tárgyalják s midőn a kassai követ abbeli véleményét fejezi ki, hogy a 16 szepesi városra nézve „szerencsétlenség” lenne, ha – a mint contemplálják – a vármegyei törvényszéket kellene fellebbviteli biróságul elfogadniok, Jekelfalussy József felelvén neki, azzal kezdi beszédét, hogy „Kassa város érdemes vagy nem is igen érdemes követe”.
Ilyen bánásmód után nem csoda, ha mindent elkövetnek, hogy emancipálják magukat a vármegyéktől. S midőn kivánságuk nem teljesül, az utolsóelőtti országos ülésen az eperjesi követ a városok nevében óvást tesz az összes emghozott törvények ellen, mint a melyeknek alkotásában „az önkényesen divatba hozott, törvénytelen szokás következtében” a városok nem vettek részt.
Az országgyűlési ellenzék természetesen már eredeténél s alkotó elemeinél fogva sem lehet az igazi szabadelvűség képviselője. De azért mégis ennek a pártnak köréből indulnak ki azok a reformok, melyek a szabadlvű haladás útját egyengetik, úgy hogy már ezen az országgyűlésen kezdetét veszi az ellenzéknek reform-párttá való átalakulása.
A régi ellenzéki irány emgváltoztatásában legfőbb része van az alsó tábla két új tagjának: Kölcsey Ferencznek és Deák Ferencznek.
Amaz határozottan szakít az oppositio hagyományos politikájával, ez összhangba igyekszik azt hozni a szabadelvű haladás elvével; amaz merőben eszményi politikus, ez államférfiú, ki ideálját a gyakorlati élet követelményeihez alkalmazza; amaz költői szelid kedélyénél fogva nem alkalmas arra, hogy a politikai harczokban vezéri szerepet játsszék, ez bölcs erélyével imponál nemcsak saját pártjának hanem az ellenfélnek is s a politikai helyzetre mindenkor döntő befolyást gyakorol. Politikájuk, karakterük közt azonban bármily nagy is az ellentét, a fődologban egyetértenek, hogy t. i. az új államalakulás föltétele a rendi szerkezet fokozatos megszüntetése.
Kölcsey attól a naptól kezdve, a mint Pozsonyba megérkezik, a napi eseményekre, a szereplő egyénekre vonatkozó benyomásait és gondolatait papirra veti. Naplója, mely először 1848-ban jelent meg nyomtatásban,8 a mily becses forrás az 1832-iki. országgyűlés történetéhez, épp oly hű tükre az ő lelkének és politikai egyéniségének. Minden sora elárulja, mily mélységes szakadék választja őt el saját pártjától. Az ő haladni vágyó lelkét valósággal kétségbe ejti pártfeleinek magatartása, melynél fogva mindent, mi a kormánytól jön, gonosz czélzatúnak tekintenek s az örökös gáncsoskodásban keresik dicsőségüket.
Az a férfiú, ki magas szárnyalású költői phantasiája segitségével maga elé varázsolja az új Magyarország képét s nap-nap mellett inkább meggyőződik arról, mily távol van még az idő, midőn ama bájoló kép valósággá válik, – nem csoda, ha csalódás szülte keserűségében saját pártja ellen fordul, miután csakis attól várhatná eszményképének megvalósitását. Nem gondolja azonban meg, hogy ha az ország hátramaradásának oka az ellenzék bizalmatlansága a kormány iránt: ezért a felelősség első sorban magát a kormányt terheli. Ha a kormány az évtizedek alatt halomra gyűlt sérelmek orvoslását makacsul meg nem tagadná: azok, kik a szabadelvű haladástól irtóznak, a reformok halogatására nézve nem használhatnák fel ürügyül a kormány alkotmányellenes magatartását.
Kölcsey megdöbbenéssel kénytelen tapasztalni, mint áldozza fel az ellenzék zöme az ország kulturális és közgazdasági érdekeit a gravaminális politikának, mint tolja előtérbe a sérelmeket csak azért, hogy megtagadhassa a rendi jogokra nézve veszedelmes reformokat. De csalódása akkor válik teljessé, midőn saját megyéje is, megváltoztatva előbbi álláspontját, arra az útra lép, melyen nem követheti többé.
Szatmármegye mandátumát azért fogadta el, azért hagyta oda boldog családi tűzhelyét, mert küldőinek instructiói politikai meggyőződésével nem álltak ellentétben, mert akadályokat nem görditettek ama törekvése elé, melynek végczélja – mint maga mondja egyik beszédében – „emelkedést adni az adózó népnek s a földbirtokot állandóbb és biztosabb alapra helyezni”. A megye azonban két év mulva vagyis 1834-iki novemberi közgyűlésén, az örökváltság kérdésében előbbi utasitását visszavonja. A következő deczemberi közgyűlésen úgy Kölcsey, mint különösen Wesselényi Miklós, ékesszólásuk egész erejével sikra szállnak a novemberi végzés ellen; de a gyűlésre becsőditett és lerészegitett nagykárolyi és gencsi bocskoros nemesek nem hallgatnak rájuk s a szabadelvűség ügyét másodszor is megbuktatják. Wesselényit, ez alkalommal mondott egyik beszédeért – mert hármat is mondott, – hűtlenségi perbe fogják, szájába adván a királyi ügyigazgató vádlevele olyanokat, a miket soha nem mondott vagy ha mondott is, nem bizonyitották be ellene.
Az országgyűlési ifjuság búcsuja Kölcsey Ferencztől.
Az 1835 február 7-ikén kelt irat eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.
Kölcsey ekkor a csalódás érzetével visszavonúl magányába. Nem is nyilik többé alkalma rá, hogy az országgyűlésen szerepeljen. Még el sem távozik Pozsonyból, Ungmegyében már is mozgalom indul ugyan meg, hogy Petrovay helyére őt válaszszák meg követté; de – mint Lányi János szolgabiró jelenti az ungi főispánnak – a nemesek többsége eme terv meghiusitása végett a legféktelenebb kicsapongástól sem tartózkodnék, miután „Ungvárnak magának is van elég embere”.9
Kölcsey távozása mély keserűséggel tölti el a haladás barátait. Deák Wesselényihez irt levelében a legélesebben itéli el a megyét, mely az országgyűlést egyik legkitűnőbb tagjától fosztotta meg. „Ha csak a követek volnának rosszak – igy végzi Szatmár elleni kifakadását, – ha csak azok közt találna pártra a kormány: bajunk nem volna orvosolhatatlan; de a megyék gyávasága vagy erkölcsi romlottsága ellen honnan remélhetünk segitséget?”10
1835 február 9-ikén búcsúzik el Kölcsey az ország rendeitől. „Most úgy mond – küldőink másokat választottak helyünkre; mi pedig megnyertük személyes szabadságunkat. Mi most otthon, vagy a hová sorsunk vezérlend, ismét vívhatunk elveinkért, törekedhetünk azoknak törvény s társasági rend és önérzés által nem tilalmazott utakon győzedelmet szerezni.”11
Kölcsey Ferencz.
Egykorú metszet után.
Ernst Lajos gyűjteményének példányáról.
Visszanyert szabadságát azonban nem használja fel arra, hogy elveiért folytassa a küzdelmet. A resignatio mindinkább erőt vesz rajta. A reményét vesztett politikus érzelmeit a költő lantja fejezi ki. A Zrinyi második énekében nemzetének immár menthetetlen halála felett kesereg s barátai előtt, a többi közt Wesselényi s Obernyik Károly előtt is bevallja, hogy a jövőbe vetett hitét teljesen elveszitette.12 Hazafiui bánattól megtört szive akkor már megszűnt dobogni, midőn nemzetének ébredésében vigasztalást találhatott volna.
Azokat az eszméket, melyek őt lelkesitették, Deák Ferencz segiti diadalra.
Deákot 1833 tavaszán küldi fel Zalamegye az országgyűlésre, hogy Antal bátyját, ki mint a két előző országgyűlésnek is tagja, belefáradt a küzdelembe, fölváltsa a követségben. A csere, – a mint azt maga Deák Antal előre megmondta – megmérhetetlen haszonnal járt az országra nézve. Deák Antal – irja Kölcsey – „csendes komolyságú, próbát állott karakterű férfiú, ki a mult országgyűlésen az udvartól önként ajánlott tanácsos czímet el nem fogadá; a Verbőczy által kifejezett nátió embere s a nagy néptömegre kedvező pillantatot nem vetett, de előttem mégis igen becses”.
Az oppositio eme legrégibb, érdemes tagja előtt Kölcseyvel együtt az egész ország tisztelettel hajol meg; de a közbecsülést fokozza irányában az az önzetlen lépése, melylyel saját egyéniségének háttérbe tolásával helyet csinál a forumon annak a férfiunak, ki mindjárt első föllépésével bebizonyitja, hogy praedestinálva van a vezető szerepére.
A nélkül, hogy keresné az elsőséget, a közvélemény csakhamar oda állitja őt az első csatasorba Széchenyi mellé, sőt Széchenyinek elébe helyezi. Igen, mert Széchenyit kevesen értik meg Deák politikája ellenben, a mellett hogy egy félreérthető pontot sem tartalmaz, a nemzet karakterével, multjával is sokkal inkább összeegyeztethető.
Az ő programmja, épp úgy, mint a Széchenyié, a legtisztább, a legnemesebb szabadelvűség kifolyása. A humanismus és a szabadság szeretete szabják meg működésének irányát s ennélfogva törekvésének végczélja nem lehet más, mint annak az úgynevezett nemzeti államnak construálása, melyet a humanismus és a szabadság szeretete hoz létre s mely a maga egységében legfőbb biztositéka a közszabadságnak.
Az egyén jogait, mint a közszabadság alkotó részeit, nálánál következetesebben és öntudatosabban senki nem védelmezi. A legsúlyosabb politikai hibának tartja, hogy a multban a polgári törvények a vallások közt különbséget tettek, egyiket a másikkal szemben kedvezésben részesitették és sokkal inkább beleavatkoztak a vallás dolgaiba, mint a mennyire az az állam szempontjából szükséges lett volna. De ha már a hiba elkövettetett, igyekezni kell legalább annak következményeit jóvátenni, s a fanatismus épp úgy kiirtandó az emberek kebléből, mint a vallástalanság, a viszonosság elve pedig az egyes felekezetek közt érvényesitendő. Ez utóbbi szempontból már ezen az országgyűlésen a természetszerű haladás követelményének declarálja az egyházi javaknak, melyek különben is az állam tulajdonát képezik, átvételét az állam által annyival is inkább, mert a vallás ama szolgái, kik a gazdag egyházi javaknak igazságtalan arányban felosztott jövedelmeiben nem részesülnek, szűkölködő helyzetükben hivatásukat nem teljesithetik.
S a mily lelkes védelmezője a vallásszabadságnak, épp oly ékesszólással hirdeti, hogy mindenkinek kétségtelen és elidegenithetetlen jogai közé tartozik, gondolatait akár sajtó útján, akár élő szóval kifejezni.
Abból indulva továbbá ki, hogy csak ott erős a polgári szabadság, a hol minden polgár védi azt, mint saját tulajdonát, hogy „a szabadság másokkal megosztva nem fogy, sőt erősödik és annál biztosabban áll, minél többen lehetnek részesei”: mig egyrészről be akarja venni az alkotmány keretébe azokat, a kik onnan kiszorúltak, másrészről igyekszik az egyes társadalmi osztályok közjogi és politikai állása tekintetében a differentiákat s az ebből eredő kölcsönös féltékenységet és bizalmatlanságot elsimitani.
A követek felirata Deák Antalhoz.
Az 1833 márczius 29-ikén kelt irat eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.
Ha Deákot Széchenyivel együtt a valódi szabadelvűség képviselőivé avatja a szabadságjogok biztositására és kiterjesztésére, valamint a társadalom széttagoltságának megszüntetésére irányuló törekvésük: a haladás menetére vonatkozó nézeteik is a legteljesebben összhangzanak az általuk képviselt politikai iskola felfogásával. A nemzeti államot nem egy nap, vagy egy év alatt kivánják fölépiteni. A forradalomtól épp úgy iszonyodnak, mint az elhamarkodott reformtól. Azon vannak, hogy a törvényhozás mindenkor a jelen szükségeit vegye tekintetbe; de figyelemmel legyen egyszersmind arra is, hogy midőn az alkotott törvények a jelent kielégitik, a jövendő fejlődését meg ne kössék s annak helytelen irányt ne adjanak.
Taktikájuk szintén olyan, mely pártállásuknak teljesen megfelel. A szabadelvű politikus, ellenfeleivel szemben igazságos szokott lenni. Deák és Széchenyi a mily határozottan elitélik az oppositio ama taktikáját, mely szerint a kormány minden lépését és tettét csak azért ellenzi, mert azok a kormánytól jönnek, épp oly őszintén kifejezik ismét és ismét abbeli meggyőződésüket, hogy sem azoknak nincs igazuk, kik az ország hátramaradottságának okát az idők mostohaságában, sem azoknak, kik a kormányban, sem azoknak, kik magában a nemzetben keresik; hanem az igazság az, hogy mindezeket együttvéve terheli a felelősség.
Csakis egy pontban válnak el Deák és Széchenyi utai egymástól. Amaz a multat összeköti a jelennel s a jövő alapjául fogadja el; ez a történelmi joggal keveset törődik, sőt bizonyos tekintetben a haladás akadályának tekinti azt; amannak álláspontja tehát kétségkivűl népszerűbb, mint ezé, úgy hogy a Deák közbenjárására, illetőleg közvetitésére volt szükség, hogy Széchenyi elveivel a nemzet teljesen megbarátkozzék.
Deák ugyanakkor, a midőn a legliberálisabb reformokért küzd, egy perczre sem téveszti szem elől a történelmi jog integritását akár közelebbről akár távolabbról érintő sérelmeket, mert ezeknek orvoslásától függ szerinte a haladás lehetősége. Meggyőződése, hogy a sérelmek válaszfalat húznak a nemzet és a korona közé, ezeknek kölcsönös bizalma nélkül pedig a reformokról szó sem lehet. A ki csodálkozik azon, hogy a magyarnak, ki a százados sérelmek miatt telve van panaszszal, nincs bizalma a kormány iránt: annak a palócz asszony panaszát juttatja eszébe, ki nem győzött eléggé sopánkodni a felett, hogy a fia őt nem szereti, holott ő eleget veri. A nemzetet és a fejedelmet kölcsönös viszonyaikban nem tekinti úgy, mint egymás ellenében álló s egymás kárával önhatalmukat nevelni törekvő feleket, mert ha ez igy volna, akkor a polgári társaság főczélja csakugyan el volna tévesztve; hanem azt tartja, hogy alkotmányos monarchiában a két fél érdekei egymásra vannak utalva s hogy minden új fejedelmi jog drága áron volna a fejedelem részére megvásárolva, ha azért a nemzet bizalmát kellene föláldozni.
A sérelmi politika ebben az alakjában megszűnik meddővé lenni. A Deák bölcsesége eltalálja azt az egyedül helyes irányt, melyet követve, a nemzet az új államalapitás munkájában előhaladhat a nélkűl, hogy multját meg kellene tagadnia, a nélkűl, hogy ama jogainak reklamálásáról le kellene mondania, melyek szükségképen kiindulási pontjai a nemzetalkotó munkának.
Deák minden alkalmat megragad, hogy amaz irány helyességéről meggyőzze elvtársait. A szószéken épp úgy, mint magánkörökben fokozódó sikerrel hirdeti elveit.
Mint szónok sok tekintetben különbözik az ellenzék másik két vezéralakjától: Wesselényitől és Széchenyitől.
Amazt mint szónokot igy jellemzi Kölcsey: „hangja erős és dörgő s alkalmas egy tengeri zajos csatában vagy a populus rex legcsapongóbb gyűlésében fülön és keblen uralkodni; beszédét elvről elvre szokta vezetni; egyszerre nem önti ki magát, hogy másod és harmad izben ismét újakkal állhasson fel; kifejezései erősek, de sokszor czifrák s nem ritkán metszők”. Emez minden beszédét rögtönzi. Sokszor nincs maga sem szónoklatával megelégedve, pedig közvetlenségével mindig hat, eredeti ötleteivel, érdekes megjelenésével a hallgatóság figyelmét lebilincseli. Beszédei rhapsodicus természetüek; átmenet nélkül csap át a legkülönbözőbb tárgyakra. Mig Wesselényi tömören, formailag kifogástalanul s szigorú logikával beszél: ő a szónoki formákra nem sokat ád s gondolatainak közlésében a logikai rendre nem igen ügyel. Beszédjén – mint Kossuth Országgyűlési Tudósitásaiban irja – szembetűnőleg látszik a discursivus parlamentáris angol szabás; hasonlit előadása Nagy Páléhoz, csakhogy gesztusai hevesebbek, néha hangosan is összecsapja kezét.
Deák nem tudja, de nem is akarja lángra gyújtani beszédeivel a kedélyeket; nem annyira a szívhez, mint inkább az észhez szól s kristálytiszta, szabatos előadásával, erős logikájával hóditja meg hallgatóit. A szóvirágot, ellenkezőleg mint Wesselényi, nem szereti; de képekkel, hasonlatokkal, sőt jóizű anekdotákkal is örömest fűszerezi és élénkiti előadását. Ötletei vannak, de ezek nem teszik szaggatottá beszédét. Nagy közvetlenséggel, keresetlenül fejezi ki gondolatait, a nélkül, hogy beszéde pongyola lenne, mint a Széchenyié.
A szószéknek ezen az országgyűlésen a három kitűnőség közül Deák veszi legnagyobb hasznát. Széchenyi, mint már fennebb emlitők, egyelőre félrevonul, nehogy szakadást idézzen elő saját pártjában. Wesselényi, az ellenzék elismert vezére, az erdélyi országgyűlésre siet, miután ott nagyobb szükség van rá. S igy csakhamar Deák kezébe kerül az oppositio vezetése, annyival is inkább, mert Széchenyi épp úgy megbízik benne, mint Wesselényi. Ismeretségük első perczétől amaz felismeri benne hű, öntudatos és komoly dolgozótársát a reformok terén, ez viszont erős szövetségesét a gravaminalis küzdelemben.
Széchenyi félrevonulása nemcsak hogy nem csökkenti, sőt ellenkezőleg, fokozza népszerűségét. Ha belemerül a küzdelembe, csakhamar elárulja; mily magas válaszfal van közte és pártja közt. Igy pedig osztatlan hódolattal hajolnak meg a törvényhozás termén kivül szerzett s nap-nap mellett gyarapodó érdemei előtt.
Hogy mily nagy a népszerűsége, mutatja a Végh István halálával megüresedett koronaőri méltóság betöltésekor előfordult incidens.
Az 1835 november 12-ikén tartott elegyes űlésben, mielőtt a koronaőrök kijelölését tartalmazó királyi resolutiót felolvasnák, Kövér János, Temesmegye nevében azt inditványozza, hogy kérje meg az országgyűlés ő felségét,: jelölné ki Széchenyit az egyik koronaőri méltóságra.
Széchenyi, ki ezen az űlésen véletlenül éppen jelen van, a temesmegyei követ után nyomban feláll, hogy megköszönje a kiváló megtiszteltetést, de kéri egyszersmind őt, vonná vissza inditványát, mely – a mint maga is kifejezte – homlokegyenest ellenkezik úgy a fejedelem kijelölési jogával mint az alkotmányos szokással. S csakugyan meg kell elégednie Kövérnek is, az inditvány mellett felszólaló Luka Sándor honti követnek is, valamint Széchenyi minden tisztelőjének azzal, hogy a. kitűnő hazafiúi érdemeknek ily módon ovatiót rendeztek, s a resolutiónak a nádor által már most elrendelt felolvasása után a rendek Szilassy József tornai főispánt választják meg; miután a nádor kijelentése szerint, a protestáns vallásuak közűl már hosszabb idő óta nem volt koronaőr.
Széchenyi, emlitett tettével, a mellett, hogy lefegyverzi ellenfeleit – kik nem szűnnek meg őt folytonosan gyanusitani, köztök Czirákyt, ki mindenfelé terjeszti: „was der Republicaner um einen Tittel intriguirt”, –13 a nádor elismerését vivja ki, s ami fő, önmagát nyugtatja meg. Tasnerna egész elragadtatással irja, hogy meg van magával elégedve s hogy már most reméli, hogy a hid ügyével könnyebben boldogul. Népszerűsége tehát nem a hiúságát legyezi, hanem tőkének tekinti azt, mely vállalatai javára gyümölcsözik. Éppen azért tartózkodik az országgyűlésen nagyobb szerepet játszani, nehogy ama nagy értékű tőkéjét elfecsérelje.
A különben is kisszámú főrendi ellenzék azonban jelentőségét csaknem teljesen elveszti a miatt, mert Széchenyi és Wesselényi nem vesznek részit az országgyűlés egész folyamán, illetőleg állandóan a köztanácskozásokban.
Gróf Illésházy István mellett gróf Esterházy Mihály, gróf Károlyi Lajos, a fiatal gróf Waldstein, de különösen gróf Károlyi György képviselik a főrendi táblán az oppositiót. Ez utóbbi annál nagyobb népszerűségnek örvend, mennél inkább érezteti vele ellenszenvét a kormány. Az előző országgyűlésen Szatmármegyét képviseli s beszámoló beszédével, – mely, s nádor értesűlése szerint, Wesselényi közreműködésével készűlt,14 – oly nagy hatást ér el megyéjében, hogy elhatározzák annak kinyomatását és az összes municipiumokhoz való megküldését. A beszéd miatt a fiscus felségsértési pert akar indítani ellene, de mivel ehhez a kormány csak az alatt a föltétel alatt járul hozzá, ha a beszéd már ki volna nyomatva s mivel Wirknernek sikerül a kinyomatást megakadályoznia: Károlyi a zaklatástól megmenekül.15
Gróf Dessewffy Aurél, – ki ezen az országgyűlésen mutatja be magát, – mint kormányhivatalnok, természetesen a kormánynyal tart; de a vallás ügyében a liberális ellenzéket támogatja. Szerette volna magát Zemplénben követté választatni, a hol az országgyűlés megnyitása előtt első nyilvános szónoklatát tartotta az „ékesszóló Kossuthtal” szemben, majd Szabolcsban tett kisérletet a követség elnyeréseért; de mindkét helyen kudarczot vallott.16 E miatt elkedvetlenedve, az irodai munkában s a társas élet gyönyöreiben keres egyelőre kárpótlást s fényes tehetsége csak a következő országgyűlésen nyilatkozik meg egész pompájában.
Az alsó táblán az ellenzék két régi vezére háttérbe szorúlna még akkor is, ha Deák és Kölcsey nem foglalnák el helyöket. Nagy Pál a kormány által gróf Pálffy Ferencz zárgondnokává neveztetvén ki, a gyanut nem kerülheti el, hogy a kormány megvesztegette, ennélfogva minden befolyása megszűnik pártjára. A másik vezér, Ragályi Tamás, Borsodban megbukik. 1833 elején Patay István első követ lemondásával Szabolcsban léptetik fel s meleg hangú levélben kéri az egész oppositio nevében Kölcsey, hogy a jelöltséget fogadná el. Ragályi, a kérésnek engedve, föllép, de kisebbségben marad. Végre ugyanez év nyarán gróf Andrássy György helyébe Tornamegye választja meg. Régi elveihez azonban hűtlenné válik: Az összeköttetést megszakítja egykori pártfeleivel s a kormánypárttal barátkozik; a personalisnak, Somssich Pongrácznak legbizalmasabb emberévé lesz s a nemesek adómentességének ő a legmakacsabb védelmezője. Kormánykörökben annyira megszeretik, hogy midőn a nádor az országgyűlés vége felé a megüresedett alnádori méltóság betöltését sürgeti, mert tart tőle, hogy a personalis maga a felhalmozódott munkát nem birja meg, ugyanakkor alnádorrá Szerencsy itélőmester mellett Ragályit is kandidálja, s a felség a körülmények szerint a kettő közül bármelyiket kész kinevezni.17
Épp ily csalódás éri az ellenzéket egy új tagja, Siskovics József, baranyai követ részéről is, kiről Kölcsey az imént még azt irja, hogy „egyike a leglelkesebbeknek, legegyenesebbeknek; józan fej és bátor sziv; nemcsak szép, de váratlan tünemény a megyéből; mely máskor a gonosz lelkű Kajdacsyt küldé képviselőül”. Szabadelvűségeért Wesselényi és Kölcsey megkülönböztetve ragaszkodnak hozzá, sőt Széchenyi is figyelmet fordit rá; Kölcseyvel, a barsi Balogh Jánossal és az abauji Komáromy Istvánnal őt tartja a közvélemény „a szent aristocratismus legdühösebb ellenségének”. S a mint sógora, Somssich Pongrácz, personalissá neveztetik ki, egyszerre átcsap azokhoz, kik az adózó népet csupán moralis engedményekben hajlandók részesiteni a nélkül, hogy a földesúri jogok csorbitásához hozzájárulnának.
Az előző országgyűlések küzdelmeiben megedzett ellenzéki követek közül Palóczy László egyike a legnépszerűbbeknek. Valóságos élő Corpus Juris és világkrónika, kinek népies modorban tartott, liberális szellemű beszédei hemzsegnek a jól alkalmazott közjogi és világtörténelmi dátumoktól. Különösen elemében van, ha a clerussal vitatkozhat, s ha nem emlegetné is, észjárása és modora elárulná, hogy a kálvinista felekezet hive. Mint kerületi jegyző, az 1825-iki országgyűlésen buzgó tevékenységet fejt ki, melynek elismeréseül egy billikommal tisztelik meg. Az 1832-iki országgyűlésnek hasonlóképen oly nagy szolgálatokat tesz tollával, hogy a nyitramegyei követ küldői nevében azt inditványozza, hogy érdemeit törvénybe iktassák, mire ő szerényen megjegyzi, hogy megelégszik azzal, ha akkor, a midőn az országgyűlésről eltávozik, követtársai „becses emlékezetökben inarticulálják”.18 Ugyanekkor megyéje is ovatióban részesiti, megajándékozván egy arany iróeszközzel és díszkarddal.
Palóczyn kivül az ellenzék kipróbált harczosai: a sebes beszédű Borsiczky István, kinek könyves polczán országgyűlési irományokon s naplókon kivül státustudományi könyveket is lát Kölcsey; Beöthy Ödön, kinek a kormányhoz szító követtársával Ravazdy Istvánnal oly gyakori collisiója van, hogy – mint arra a kormányt Wirkner figyelmezteti – megyéjében agitatiót indit Ravazdy visszahivatása iránt, gróf Zichy Ferencz főispán azonban az utóbbit a kanczellár utasitása folytán pártfogása alá veszi;19 Balogh János, ki democrata és köztársasági nézeteivel a mily kedvencze az ifjuságnak, épp oly gyűlölt egyéniség a kormány részéről; a katonai és polgári pályán szerzett érdemeinél fogva nagy tiszteletben álló Benyovszky Péter pozsonymegyei követ, ki a protestánsokat pártfogoló katholikus követek közt Beöthy és Balogh után a legtüzesebb; Somssich Miklós Somogyból; Pázmándy Dénes Komáromból; báró Perényi Gábor, „az ugocsai erős lelkű követ”; gróf Andrássy György, tornai követ, ki azonban a vallás ügyében a papság álláspontjára helyezkedik; Bezerédj István, kinek nyomtatásban is közzétett követjelentése, mint forrásmű, még a Deák Ferenczé mellett is figyelmet érdemel;20 a vasmegyei Niczky János, kit, daczára ellenzéki pártállásának, a nádor és a személynök különösen a vallás ügyében többször fölkérnek, hogy üzeneteiket, kivánságaikat közölje a rendekkel; Ebergényi Benedek, Vasmegye második követe, kinek szabadelvűsége a mennyire kifogásolható az úrbér kérdésében, épp oly tiszta a vallás ügyében; az ungi Bernáth Zsigmond, kiről Kölcsey azt jegyzi meg, hogy „jószivű és elmés, de makacs és különcz; sem nem vezet, sem nem vezettethetik;” a pestmegyei Dubraviczky Simon, ki mint a nádor megyéjének alispánja, nehéz helyzetében annyira feltalálja magát, hogy szilárd ellenzéki magatartásával sem haragítja magára a nádort.
Ezen az országgyűlésen jelennek meg először Klauzál Gábor csongrádi és Fáy András pestmegyei ellenzéki követek.
Palóczy László.
Leykum A. kőnyomata Eybl 1843-iki rajza után.
Az országos képtár arczképgyűjteményének 463. számú példányáról.
Klauzál Deák Ferencznek nemcsak politikájáért lelkesedik, de egyénisége iránt is meleg rokonszenvet érez. Jellemökbén annyi a közös vonás, hogy még ha elvi ellentétek volnának is köztök, bizonyára könnyen megértenék és megszeretnék egymást. A rendithetetlen törvénytisztelet ő nála is a legtisztább szabadelvűséggel párosúl. Barátjától csak abban különbözik; hogy mig az soha nem űz érzelmi politikát: ő szive sugallatát követi akkor is, a mikor ennek nincs helye. Szónoklatai által a hangulatcsináláshoz jobban ért; mint ahhoz, hogy hallgatóit okokkal győzze meg. De éppen ezért a mily kitűnően megállja helyét Deák oldala mellett, mint annak segitő társa: épp oly kevéssé találja belé magát a vezéri szerepbe, melyet egy későbbi országgyűlésen Deák távollétében neki kellene betöltenie.
Fáy András csak az országgyűlés vége felé váltja fel Péchy Ferenczet, Pestmegye második követét, ki a miatt, mert a kormánynyal kaczérkodik, annyira elveszti választói bizalmát, hogy, ha idejében le nem mond, visszahivják. Péchy lemondásával Fáyt egyhangulag választják meg követté.
Ez a választás arról nevezetes, hogy a kormány körében nagy differentiákat idéz elő, melyek élénken illustrálják a nádor és a kanczellár közti viszony feszűltségét. Minthogy ugyanis Fáyt az 1790-iki magyarra forditott esküminta szerint fölesketik, jóllehet Pestmegyében a követek fölesketése már rég kiment a szokásból, s minthogy az emlitett eskümintát a rendek egy záradékkal toldják meg, mely szerint a követ küldői beleegyezése nélkül semmiféle hivatalt és kedvezményt nem fogadhat el: Reviczky kanczellár azt ajánlja, hogy a választás megvizsgálása végett királyi biztos küldessék ki, a personalis pedig utasittassék, hogy Fáy credentionalisát ne fogadja el. A nádor ellenben – bármennyire boszankodik is Péchy elvesztése miatt – sem királyi biztos kiküldését, sem a Péchy lemondásával törvényesen és egyhangulag megválasztott Fáy András visszautasitását nem tartja helyesnek; hanem, a mennyiben az új követ által letett esküt egy törvényellenes záradékkal toldták meg, jónak látná, ha ebben az ügyben őt, mint főispánt, biznák meg a vizsgálattal, ő pedig majd egy megyei commissiót küldene ki a vizsgálat foganatositása végett.21
Az ügyet Reviczky annyira elmérgesiti, hogy az állam-conferentia is kénytelen foglalkozni vele, s ez a vitát Reviczky javára dönti el. Még a kiküldendő királyi biztos személyére nézve sem hajlandók teljesitni a nádor kivánságát, a mennyiben, daczára annak, hogy ő báró Mednyánszkyt vagy Almássy Józsefet ajánlja biztosul, a szóba hozott Gyürky Pál főispánra ellenben azt jegyzi meg, hogy gyönge ember s nem is szükséges, hogy éppen református vallású legyen a királyi biztos: mégis két egyén közt, t. i. Gyürky és Lónyay János helytartó-tanácsos közt engednek neki választást.22
Ez az eljárás oly nagy keserűséggel tölti el, hogy – Metternich tanácsa folytán – maga a király veti magát közbe, hogy megbékitse őt. A conferentia határozatait a felség megsemmisitvén, beleegyezik, hogy Fáy credentionalisát ne kifogásolják s a vizsgálat maga a megye által tartassék meg.23
Fáyt az országgyűlésen tárt karokkal fogadják elvtársai, miután addigi szereplése után itélve sokat várnak tőle. A kiváltságokhoz ragaszkodik, de a jobbágyságtól a humanitas követelte engedményeket nem tagadja meg; a Wesselényi sérelmi politikáját helyesli, de e mellett nemcsak hogy nem zárkózik el a Széchenyi reformjai elől, sőt inkább irodalmi, társadalmi téren s a megyei zöld asztalnál lelkesen küzd azokért. Politikáját a Bélteky-ház czímű regényében fejezi ki leghívebben, midőn azt irja, hogy „a magyar alkotmány terepély százados tölgy, vén derék új sarjadékokkal; ám forogjon fejszéd dísztelen, csonka és akadékos ágai közt, de tisztes vén derekát ne bántsd”.
Bármily erős elvi differentiák választják is el az ellenzéki követeket egymástól, az oppositio az alsó táblán mégis több izben mint tömör párt méri össze fegyverét a kormánynyal s mivel a két fél ereje közt nagy az aránytalanság, mivel a kormány hívei a mellett, hogy kisebbségben vannak, képességeikre nézve sem mérkőzhetnek az izmos, kifejlett tehetségekben olyanynyira gazdag ellenzékkel: ez utóbbi, valahányszor összetart, győzelmet arat.
A pártok közti egyensúly hiányának kellemetlen következményeit különösen érzi a kormány addig, mig Mérey Sándor personalis vezeti a tanácskozásokat. Mérey részint a miatt, mert gyanuba veszik, hogy Wirkner Lajos kanczelláriai titkárral együtt kémkedik s a bécsi titkos rendőrséggel összeköttetésben áll, részint az elnöki székben elkövetett tapintatlanságai és ügyetlenkedései miatt, még saját pártja előtt is csakhamar elveszti tekintélyét és népszerűségét.
Akár alapos, akár nem vele szemben a kémkedés gyanúja, a kormánynak ő nélküle is módjában áll, a Ferstl Lipót udvari tanácsos vezetése alatt álló, jól szervezett titkos rendőrség útján informáltatnia magát nemcsak az általános politikai helyzet, hanem az országgyűlés egyes tagjainak magatartása, működése felől is. Wirkner irja, hogy a politikai viszonyokról három városi követ értesitette időnkint a kormányt s hogy „két tökéletesen megbizható egyén” a főpostahivatalnál az úgynevezett fekete kabinetet vezette és fölbontotta az olyan egyénekhez irt leveleket, kiknek szándékait és nézeteit ismerni akarták. Maga Wirkner is – saját bevallása szerint – részt vett a titkos rendőrség működésében, a mennyiben – igy adja ő maga elő a dolgot – az emlitett városi követek és a postán alkalmazott egyének tudva azt, hogy a felség mily bizalommal viseltetik iránta, előzetesen mindig közölték vele jelentésüket, ő pedig leiratván azokat, saját észrevételeivel és futár által elküldte Reviczkynek Bécsbe, igy aztán sokszor megtörtént, hogy midőn a különben is nehézkes és kényelemszerető gróf Sedlniczky rendőrminiszter a felséggel fontoskodva közölte a pozsonyi eseményeket, már azokról sokkal alaposabban és részletesebben volt informálva a felség, mint maga Sedlniczky.24
Ha Mérey a gyanusitással szemben tisztázza is magát, tapintatlansága miatt válik lehetetlenné, daczára annak, hogy Sedlniczky s általában a bécsi kormányférfiak az udvarnál nagy buzgalommal pártfogolják s minden hibájáért elődjét, Majláth Györgyöt állitják oda bűnbakul, mint a ki szerintük nagyon is körültekintő, kiméletes modorával elkényeztette a rendeket
Az ellenzék meg van róla győződve, hogy az az ember, ki – miként Kölcsey tréfásan irja, „naponkint bizonyos állatokat lő, a miket baknak neveznek,” – előbb-utóbb áldozatául fog esni saját ügyetlenségének. Ennélfogva mindjárt az országgyűlés kezdetén még az utódját is kiszemelik. Somssich Pongrácz alnádor előléptetését a személynöki méltóságra nemcsak a sógora, Siskovics, hanem Wesselényi, Kölcsey, Dubraviczky is s általában az ellenzék csaknem minden előkelő tagja óhajtja.
Mérey az alább emlitendő Tagen-féle eset után, mely alkalommal egyik ügyetlenséget a másik után követi el, az udvarnál is eljátsza hitelét. Mig Bécsben jár, hogy tisztára mossa magát, Somssich mint alnádor helyettesiti az elnöki székben s az ellenzék, hogy az udvarral megkedveltesse Somssichot, ez idő alatt számos engedményt tesz neki és kiméletesen bánik vele.
A tárgyalások símább menetét a felség egyenesen Somssich „férfias és czéltudatos magatartásának” tulajdonitván, e felett Reviczky kanczellár előtt különös megelégedését fejezi ki.25 De bármennyire meg van is vele elégedve, nem akarja, hogy kedvéért az ügyetlensége daczára is hű és buzgó Mérey méltatlanságot szenvedjen. Előbb tehát ez utóbbi részére tehetségének megfelelőbb munkakört keres s csak azután nevezi ki a helyére personalissá Somssichot. Mérey nemcsak hogy nem veszti el a király kegyét; de ellenkezőleg előkelő hivatali fokozatát megtartva, fényes jutalomban és kitüntetésben részesűl. Áthelyeztetvén ugyanis Végh István nyugdijaztatásával a helytartó-tanácshoz, ott a tartományi biztosságok (commissariatus provinciales) élére állitják mint igazgatót, ezenkivül megkapja a titkos tanácsosságot dijmentesen s addigi fizetését 2000 forintnyi személyi pótlékkal javitják meg.26
Mint personalis azonban Somssich is csakhamar népszerűtlenné válik és pedig legelsőbben azok előtt, a kiknek köszönhette első sorban kineveztetését. Ebben a korban, sőt egészen 1848-ig, a mint valaki kormányhivatalba jut, többnyire gyűlölt emberré lesz, miután függetlenségében többé nem bizhatnak. Madarász László a negyvenes évek elején, Fejérmegye közgyűlésén, nagy tetszést idézett elő, mert a közvéleményt fejezte ki azzal a bon mot jával, hogy a mi magyar uraink olyanok, mint a kéményseprő, ki mennél magasabbra halad, annál feketébb, annál piszkosabb.
A személynök hivei közül tehetségre nézve két új követ válik ki: az esztergomi Andrássy József s a szepesi Zsedényi (Pfannschmid) Eduárd. Mind a kettő jó szónok s a mellett, hogy tiszta meggyőződésből támogatja a kormányt, bátorsággal is bir szembeszállni az ellenzéki többséggel. Ez utóbbit, – ki Almássy Lajosnak, „a tótok királyának” helyét foglalta el, – különösen mint kitűnő vitatkozót, mint alaposan képzett politikust, ellenfelei is respektálják; saját pártja pedig, ha vezérének egyelőre még nem ismeri is el, magatartására nézve egyik-másik kérdésben szivesen elfogadja tőle az útbaigazitást.
A városi követek legtekintélyesebbje, „az öreg, tanult s beszélni tudó” Vághy (Wagner) Ferencz soproni követ mellett, – ki daczára az általa képviselt ügy népszerűtlenségének, már az előző két országgyűlésen előkelő helyet vivott ki magának, – a városi tanács ellenére megválasztott pesti követ, Havas József. A papságnak pedig Lonovics József a vezérszónoka.
A régi gárdából a tiszta fejű Császár Sándor alispán és temesi követ s Rohonczy János tanácsos, veszprémi követ játszanak a kormánypárton előkelőbb szerepet.
Császár Sándor kiváló szolgálatokat tesz a kormánynak. Éppen ezért a nádor és a kanczellár nagy megütközéssel fogadja, hogy hű emberüket Temesmegye 1834 április 22-iki közgyűlése visszahívja. Ezt első sorban báró Gerliczy Mihály temesmegyei administrator ügyetlenségének tulajdonitják. Gerliczy ugyanis, midőn a közgyűlés 95 szóval 17 ellen elhatározta a visszahívást, beleegyezett, hogy Császár helyébe Kövér Jánost nyomban megválaszszák, jóllehet a gyűlés tárgyául a követválasztás nem, volt kitűzve.27 A nádor a hibát azzal akarja jóvátenni, hogy Császárnak – a mennyiben visszahivása törvényellenes módon történt – az országgyűlésről való eltávozását nem engedi meg; de Temesmegye rendei meg a nádor eljárását declarálják törvénytelennek s Császárnak meghagyják, hogy mihelyt Kövér Pozsonyba érkezik, térjen haza. Erre az administrator Kövérnek, mint szolgabirónak, megtiltja az elutazást. De ez sem használ, mert Kövér János, követi minőségére hivatkozva, a tilalmat egyszerűen visszautasitja.28 Ilyen körülmények közt a nádor nem tartván opportunusnak, hogy a törvényes alapon álló Temesmegyével újjat húzzon, kénytelen-kelletlen belenyugszik Császár eltávozásába; de gondoskodik egyszersmind megjutalmazásáról s kinevezteti királyi táblai birónak.
A régi gárda másik tagja, Rohonczy, jóllehet Kölcsey szerint „mint az Ifland hízott tanácsosai, kényelmes és szavas, nem nyilván udvari, de az oppositiónak sem dönthetetlen oszlopa”, tehát daczára annak, hogy az ellenzék félig-meddig a maga hívének tartja a nádornak szintén kedves embere, saját megyéjében pedig kis király, ki a köznemesség határtalan bizalmát birván, a restauratiókon minden jelöltjét megválasztatta s ellenfeleit megbuktatta.29
Az a rövid jellemzés, melyet a Kölcsey naplójában Rohonczyról olvasunk, általában az országgyűlés legtöbb tagjára alkalmazható. Határozott elvi alapra, mint fennebb emlitők, egyik sem helyezkedik; hanem ugyanaz a követ az egyik kérdésben szabadelvű, a másikban conservativ álláspontot foglal el s ha mégis két pártot különböztetünk meg, ez a megkülönböztetés csak azon alapul, hogy a követek egy része többnyire a personalist támogatja, a másik a legtöbb kérdésben szembeszáll vele.