Deák Ferencz aláirása, 1839 márczius 10-ikén Bécsben kelt és Kelemen Benjaminhoz írt levelén.
A levél eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
A nyolcz úrbéri törvényczikk tartalma: A szabad költözködés. A telek haszonvételi joga és a maximum. Az irtványok. A legelő-elkülönzés. Füstpénz. Kilenczed. Papi tized. Kisebb tizedek. A robot. Örökváltság, örökös kötés és a birtokszerzési képesség kiterjesztése. A végrendelkezési szabadság. Az úri szék a jobbágy személyes szabadsága. Az úrbéri törvények a főrendi táblán. A jobbágytelket biró nemesek megadóztatása. Beregmegye felirata. Az örökváltságra és az úriszékre nézve a két tábla megegyezik egymással. Az országgyűlés coordinatioja. A nádor emlékirata a tanácskozási rend szabályozásáról. Az úrbérre vonatkozó királyi resolutio. A nádor véleménye az örökváltságról. Az örökváltságra vonatkozó utasítások megváltoztatása. A törvényczikkek módosítása és szentesítése. Az új úrbér birálata
Néhány nappal a vallásügyi hosszadalmas tárgyalások befejezése előtt végre rá kerül a sor a rendszeres munkálatokra s ezek közt első sorban az úrbérre.
A földesúr és jobbágy közti viszonynak a törvényhozás által leendő szabályozását ha közgazdasági szempontból nem tartanák is a rendek sürgősnek, közjogi szempontból annyival kevésbé kifogásolhatják annak előtérbe tolását, mert az 1790/91-iki országgyűlés a Mária Terézia által önkényűleg, a törvényhozás hozzájárulása nélkül életbeléptetett urbért ideiglenes jellegűnek kivánta tekinteni, s ez időtől kezdve minden későbbi országgyűlés ismételve kijelentette, hogy a Mária Terézia urbáriuma az ország alaptörvényeire vonatkozó bárminemű következtetés nélkül csakis addig tartható fenn, mig az országgyűlés ezt a tárgyat, mint kizárólag az ő hatáskörébe tartozót, nem rendezi.
A közjogi szempontból minden esetre aggályos status quo-t van tehát hivatva az úrbérre nézve megszüntetni az 1791-iki, illetőleg az 1825-iki országos munkálatok alapján készült ama nyolcz törvényczikk, mely, mint a kerületek javaslata, a kormánynyal s a kormány intentióit követő főrendekkel való heves küzdelem után s akkor is megcsonkitva és több pontjában módositva válik törvénynyé.
Ha csak arról lenne szó, hogy az úrbért alkotmányos köntösbe öltöztessék, símán menne a dolog; de a liberálisok föl akarják egyszersmind az alkalmat használni arra, hogy a parasztság jog- és birtokviszonyainak rendezésében a több mint fél század előtt megállapitott kereteket a menynyire lehet kiszélesitsék, s eme törekvésük szükségképen szembeállitja őket azokkal, kik a földesúri jogok megcsonkitásában az ősi alkotmány veszélyeztetését látják.
A kerületek által javaslatba hozott úrbéri törvényczikkek az úrbéri viszonyból eredő minden kérdésre kiterjeszkednek.
A jobbágyok szabad költözésére vonatkozó I. t.-cz. kimondja, hogy a jobbágy- vagy zsellértelek haszonvételéből származó jobbágyi kapcsolat a jobbágyok elköltözése által magától megszűnik. A költözni szándékozó jobbágy, ha eleget tett úrbéri és köztartozásainak, saját földesurától elbocsátó, s az alispán- vagy szolgabirótól ingyen útlevelet tartozik szerezni. Ha a földesúr az elbocsátó levelet ki nem akarná adni, s ezt nem tudná törvényes alapon okadatolni, a jobbágy az alispán bizonyitványával szabadon elmehet. Ha valamely helységnek számosabb vagy éppen minden lakosa el akarná lakhelyét hagyni, ez csak a közigazgatási hatóság jóváhagyásával történhetik oly módon, hogy a közigazgatási hatóság megvizsgálja az elköltözési szándék okait, s ha lehet, elháritja, ha aztán nem sikerül elháritnia, akkor az ügy a helytartó-tanácsnak bejelentendő.
Ugyanezen törvényczikkben megengedtetik a jobbágynak, hogy a telekbe fektetett költségek és javitmányokon kivül a telek haszonvételi jogát is, a földesúr beleegyezésével, a földesurat és a községet kivéve, bárkinek eladhatja. De hogy több teleknek egy kézbe jutásából kár ne következzék be, a törvény az egyugyanazon vevő által egy községben megszerezhető úrbéri teleknek maximumát is meghatározza. Viszont abból a czélból, hogy a jobbágy megélhetése biztosittassék, az országos ülésben tett módositás szerint, a telkeket a földesúr beleegyezése nélkül földarabolni nem szabad.
A telki állomány a II. t.-czikkben vidékek szerint különbözőleg állapittatik meg, minden vidékre nézve a megélhetés szolgálván az osztályozás alapjául.
A III. t.-cz. a telek haszonvételén felül a jobbágyot megillető egyéb haszonvételeket szabályozza. Az irtványokat a jobbágyok addig, míg azok úrbéri úton vissza nem vétetnek, haszonbér fizetése mellett, a földesúrral kötendő egyezség szerint fogják használni; hogy pedig jövőre sem a földesúr, sem a jobbágy rövidséget ne szenvedjen; irtást csakis a földesúr beleegyezésével lehet tenni. Minden jobbágy-község egy vagy több helyen bort mérhet, akár gyakorolta ezt a jogot azelőtt, akár nem, és pedig ha szőllőhegye van, Szent-Mihály napjától Szent-György napig; ha pedig szőllőhegye nincs, Szent-Mihály napjától karácsonyig. A jobbágy legelője a földesúrétól, ha azt a földesúr vagy a közbirtokosok közül egy vagy végre úrbéri telekkel biró akármely jobbágy kivánja, szabad egyezség alapján elkülönitendő; az elkülönitett legelő nagyságára nézve megállapittatott, hogy 1200 négyszög ölével számitva, az, egy-egy jobbágy-telekre eső legnagyobb legelő terjedelme 16 hold, a legkisebbé 4 hold. A mely határban erdővel bir az uraság és a jobbágyok a faizás jogával éltek, ott tüzelő fát jövőre is szedhetnek; ott pedig, a hol az uraság erdejében annyi épületfa is találtatik, hogy abból eladni is lehet, az uraság a jobbágy háza és istállója fedeléhez a szükséges fát a helybeli folyó áron átengedni köteles. A makkoltatás a jobbágyoknak az uradalmi erdőben hat krajczárral olcsóbban engedtetik meg, mint másnak, de csak saját szükségletre és nem kereskedésre. A húsmérés is megengedtetik a jobbágyoknak bizonyos föltételek és megszoritások mellett.
A IV: t.-cz. az úrbéri praestatiókat részben korlátozza, részben megszünteti, például megszünteti a kisebb tizedeket, a hosszú fuvart s intézkedéseket tartalmaz arra nézve, hogy a földesurak a jobbágy szolgálmányaival vissza ne élhessenek. A kilenczedre nézve pedig a szabad egyezség útján eszközlendő megválthatás elvét mondja ki, a törvényhatóságok kötelességévé tétetvén a megváltás sürgetése. Ugyanezen törvényczikk a jobbágyot tömérdek kártól és bosszantástól menti meg, midőn az 1802: VII, t.-czikket akkép módositja, hogy a kilenczed behordására nyolcz nap helyett három napot tűz ki, ezen határidőn túl szabadságában állván a jobbágynak termését haza szállitni s az uraság illetőségét a mezőn hagyni.
Legnevezetesebb az V, t.-cz., melyben kimondatik, hogy a jobbágyok tartozásaikra, szolgálataikra és adózásaikra nézve a törvény által kiszabott mód helyett örökös kötéseket tehetnek, sőt a földesúr és jobbágy közti szabad egyezség alapján meghatározandó bizonyos összeg fizetésével földesúri tartozásaikat, szolgálataikat és adózásaikat, az úri törvényhatóság sértetlen hagyatván, tökéletesen és örök időkre megválthatják.
A VI: t.-cz. a községek belső igazgatásáról intézkedik s a jobbágy végrendelkezési szabadságát statuálja akképen, hogy a III. R. 30. czimjének megváltoztatásával akár szerzett, akár ősi vagyonáról szabadon végrendelkezhet.
Végre a VII. és VIII. t.-cz. az igazságszolgáltatás tekintetében biztosit a jobbágy részére lényeges kedvezményeket s függetleníti bizonyos mértékig a jobbágyot földesurától, kimondván a többi közt, hogy a jobbágy csakis a törvényben megállapitott biróság itélete alapján háborgatható vagyonában és személyében, s hogy a törvény által meghatározott eseteken kivül kihallgatás és itélet nélkül sem le nem tartóztatható, sem testi büntetéssel nem sujtható. Az úri székek hatósága a jobbágyokra nézve csupán ezeknek egymás közti vagy idegenek által ellenük inditandó perekre nézve tartatik fenn; a földesúr és jobbágy közti kapcsolatból származó perek ellenben a megyei törvényszékek elé utasittatnak. A VII. t.-cz. rendelkezik a tagositás- és arányositásról is.
A fennebbiekben ismertetett nyolcz törvényczikket az alsó tábla egyenkint és pedig a legnagyobb részletességgel vizsgálja meg. Hatalmas érdekek forognak koczkán, melyek szükségképen felköltik és fokozzák a rendek éberségét és figyelmét.
A szabad költözködés elvére nézve azt az aggodalmat, hogy ha. egész helységeknek is meg fog engedtetni a kiköltözés, különösen az éjszaki megyék soványabb vidékei elnéptelenednek, a szabadelvűek azzal oszlatják el, hogy minden ember ragaszkodik szülőföldjéhez, s ha a jobbágy mégis ott hagyja azt, erre vagy természeti csapások vagy a földesúr rossz bánásmódja fogják kényszeritni, ily esetben pedig embertelenség volna őt szándéka végrehajtásában akadályozni.
Hogy a jobbágy a telek haszonvételi jogát eladhatja, ezt, mint a földesúrra és a jobbágyra nézve egyaránt káros engedményt többen ellenzik, miután attól tartanak, hogy ily módon, mig egyrészről a jobbágyi kötelék meglazul, másrészről a törzsökös magyar és tót lakosok, kik vérökkel védelmezték és tartották meg a haza földét, jöttment zsidók és németek martalékaivá lesznek, a legtermékenyebb vidékekről ki fognak pusztittatni s legfeljebb a sovány hegységek közt fognak menedéket találni. Ámde ugyanezzel az okoskodással Nagy Pál, Bezerédj stb. éppen az ellenkező eredményre jut, arra t. i., hogy ruházzák tehát fel a jobbágyot birtokszerzési képességgel s engedjék meg neki, hogy a telket földesurától teljes tulajdoni joggal megvehesse. A két szélsőség mellőzésével a kerületi javaslat találja el a helyes középútat, melyről a többség nem is tér le.
A maximum kérdésében maguk a szabadelvűek is megoszlanak. Beöthy Ödön, Balogh János, Bezerédj, Dubraviczky a maximum ellen, Deák, Palóczy, Kölcsey, Nagy Pál mellette foglalnak állást.
Tisztán elméleti szempontból kétségtelenűl amazoknak van igazuk, mert a liberális politika nem tűri meg a földbirtok szabadságának semminemű korlátozását. „Ha a törvényhozás és kormány mindenbe beléavatkozik – azt kérdi Bezerédj, – ha elrendelheti, hogy ennek hat, annak csak négy lovon lehet járni, ez annyi, amaz pedig csak annyi hold földet szerezhet: hová lesz a polgári szabadság?” De az osztó igazsággal sem egyeztethető össze, hogy mig a városi polgárok minden megszorítás nélkül szerezhetnek házakat és földeket: a nemzetnek csak éppen az a része legyen a vagyonszerzésben korlátozva, mely legszegényebb, melynek úgyis kevés ösztöne van a szorgalomra s mely a gyarapodhatás ingere nélkül csak igen későn fog jobb állapotba juthatni.
Azok, a kiknek szabadelvűségük a Beöthyével és a Bezerédjével mindenkor kiállta a versenyt, de a kik az actualis politikai feladványok megoldásánál meg szoktak alkudni a viszonyokkal, s ezek közt első sorban Deák Ferencz, az ország alkotmányát, közgazdasági helyzetét nem tartják azonban olyannak, hogy a maximumot a nép határozott kára nélkül mellőzni lehetne.
Tekintettel arra, a mit Deák mond, hogy nem az a boldog ország, a hol legtöbb a gazdag ember, hanem az, a hol legkevesebb szegény ember van tekintettel arra hogy a magyar alkotmány csak 70,000 nemes család kezébe adta a földbirtokot s 7 millió lakostól a fekvő tulajdont megtagadta, mely rendelkezésnek nem egészen igazságos voltát csupán; ama körülmény enyhiti némileg, hogy kétszázezer jobbágy-telek legalább 400,000 családnak nyújt biztos lakást és élelmet: nem nehéz belátni; hogy a korlátlan birtokszerzés sok családot megfosztana a jobbágy-telek birtokától. Hogy a földjétől megfosztott jobbágy Magyarországon is, mint Angliában; iparüzletekben és gyárakban nyerhetne alkalmazást, a maximum ellenzőinek ez az argumentuma nem sokat nyom a latban, miután Magyarországnak ipara nincsen.
A mellett tehát, hogy a jobbágy-telek haszonvételi jogának szabad adásvevése által Magyarországon szintén elszaporodnék a közrendet és bátorságot veszélyeztető proletariatus, az aristocratiának egy új fajtája fejlődnék egyszersmind ki, mely versenyre kelne a földesurakkal. Abban, igaza van Dubraviczkynak, hogy ez az aristocratia; melynek minden privilegiuma a közterhek viselésében áll, kevésbé veszedelmes, mint a maioratusra és senioratusra támaszkodó s a törvény által dédelgetett kiváltságos osztály; de a mennyiben az egyik épp úgy alterálja az arányos. vagyonmegoszlást, mint a másik, a közboldogság és közjóllét szempontjából mind a kettő kifogásolható. Deák és társai nem látják elérkezettnek az időt, hogy a hitbizományok és kiváltságok megszűntetését kezdemé- nyezzék; de azért következetlenségbe nem esnek, ha legalább egy új aristocratia megteremtéséhez nem nyújtanak segédkezet s az opportunitas követelményének tesznek eleget, midőn a maximumot a törvénybe beiktatják.
Az irtványok tekintetében a törvényjavaslat áldozatokat követel a földesuraktól. Igaz, hogy az analogia Magyarország és az Anglia közt, melyre itt is hivatkoznak egyesek, nem egészen talál; mert Angliában a nemességnek csak egy neme van s az gazdag és hatalmas, azt a közjó tekintetéből szoríthatja a törvényhozás a szegények részére teendő engedményekre, míg Magyarországon a köznemesség szegény, s ennélfogva épp; úgy számot tarthat a kiméletre, mint a köznép: mindamellett a többség, mely a jobbágy helyzetét javitni akarja, nem riadhat vissza az áldozatoktól s nem ellenezheti Niczky Jánosnak az irtványokra vonatkozó ama módositványát, mely szerint az irtványokat a földesúr csak abban az esetben válthatja, illetőleg veheti vissza, ha azok a jobbágyok existentiájának biztositása végett nem szükségesek.
Erre az engedményre annál nagyobb szükség van, mert ha a földesúr mindenütt és minden esetben saját használatára fordithatná a visszaváltott irtásokat, a mihez különben tagadhatatlanul joga volna: azok a jobbágy-családok, melyek eddig azokból nyerték élelmüket, földönfutókká lennének s állandóan fenyegetnék a földesúr személy- és vagyonbiztonságát.
A legelő-elkülönzést – egy-két követ kivételével – mindenki pártolja. Vannak, a kik imperative akarnának rendelkezni; de a többség még azt is sokalja, a mi a kerületi javaslatban foglaltatik, hogy t. i. egy jobbágy is kérheti az elkülönitést, s akkép módositja azt, hogy a jobbágyok nagyobb része kérheti.
Ennek a reformnak legbuzgóbb és legszakavatottabb szószólója Czindery László, a harminczas és negyvenes évek kevés számú mintagazdáinak egyik legjelesbike, ki saját uradalmaiban a takarmány-termesztéssel egybekapcsolt váltógazdasággal tett sikeres kisérleteket, Somogymegyében pedig az állat-, de különösen a lótenyésztésnek adott nagy lendületet. Beszédében, melylyel a legelő-elkülönzés felett megindult vitát bevezeti, korát túlszárnyaló közgazdasági elveket hangoztat. Angliára, Hollandiára és Francziaországra hivatkozva kimutatja, hogy az istállózás alapföltétele az állattenyésztés, illetőleg a mezőgazdaság fejlődésének. De mivel nagy ugrás lenne a közlegelőket egyszerre felosztani, egyelőre megelégszik azzal, hogy a jobbágyok legelője a földesúrétól elkülönittessék, oly módon, hogy a jobbágy részére a faluhoz közel olyan legelő hasíttassék ki, mely bármikor művelés alá vehető, s hogy a jobbágy, ha tetszik, marháját télen-nyáron istállóban tarthassa és a legelőt e szerint használhassa.
Hogy az elkülönitett legelő maximumát és minimumát az egyes vármegyék specialis viszonyaira való tekintettel a törvényhatóságok határozzák meg, s hogy részint az okszerű erdőgazdaság érdekében, részint a jobbágyok faizási és makkoltatási haszonvételének kárpótlása végett a jobbágy részére engedtessék át az erdő egy része, – a rendek ezekhez nem járulnak hozzá.
Az úrbéri praestatiók közül az egy forintnyi füstpénz eltörlését is szóba hozzák, de – jóllehet ez által mintegy másfél millió forintnyi tehertől szabadulnának meg a jobbágyok – a rendek ezt sem fogadják el.
A kilenczed megváltásának szükségét mindenki elismeri, sőt a követek egyrésze e tekintetben a kényszer alkalmazását is jónak látná. De amit Borsiczky kiván, hogy t. i, a kilenczedet minden kárpótlás nélkül, egyszerűen törüljék el, nem kelt visszhangot, miután a reform, ilyen alakjában, amellett, hogy a földesúri tulajdon súlyos sérelmét involválná, különösen a szegényebb nemesség anyagi romlására is vezetne.
A kilenczed behordására megállapitott három napot többen keveslik, a földesúrra nézve káros megszoritásnak tartják, a főrendek is csak a második üzenetváltásnál fogadják el a jó békesség kedvéért. Az akadékoskodók jónak látják engedni, mivel lehetetlen el nem ismerniök, hogy minden esetre nagyobb figyelmet érdemel egy millió gazda érzékeny kára, mint néhány nagy úr kényelmetlensége. „Ha egy külföldi – úgymond Nagy Pál, – a ki tudja, hogy Ausztria önkényesen kormányoztatik, Magyarország ellenben szabad alkotmányos ország, – augusztusban Bécsből hazánkba utazik és azt látja, hogy Ausztriában a kévét már mind haza hordták, nálunk ellenben nagyobb része még kint hever a mezőn, s ha ennek okát tudakozván, azt a feleletet kapja, hogy ez azért van igy, mivel nálunk a jobbágy termésének egy kilenczedrésze az úré, egy tizede pedig a papé és ezeknek kényelme miatt a jobbágynak nem szabad termését előbb behordani mig engedelmet nem kap rá a külföldi utasnak első dolga lesz igy fohászkodni: ments meg Isten az ilyen szabadságtól!”
Ennél a tárgynál Fekete Ferencz pozsony-megyei követ, utasitásához képest, szóba hozza a papi tizedet is. De a rendek hamarosan átsiklanak felette, miután a papi tized és a kilenczed jogi természetükre nézve annyira különböznek egymástól, hogy a dézsmából eredt perek nem is úrbéri uton, hanem a királyi tábla által intéztetnek el s miután éppen ezért a dézsma nem is az úrbérrel, hanem a törvénykezési ügygyel áll kapcsolatban. Bük Zsigmond borsodi követ az egyedüli, ki a papi tizednek – természetesen a jogosultak kellő kárpótlása mellett való – megszüntetésére nézve küldői nevében óhajtását fejezi ki, a mennyiben pedig ez elérhető nem lenne kivánja legalább a tized megváltásának megengedését s ha még ez sem lenne kivihető: a tized kibérlésében a jobbágy elsőbbségének biztositását.
A kisebb tizedek közül a rendek nemcsak a méhrajok, hanem – eltérőleg a kerületi javaslattól – a bárányok és gödék, baromfiak, tojás, borjú és vaj után szedett tizedet is eltörlik.
A robotra nézve Novák Antal békésmegyei követ azt inditványozza, hogy annak természetben való lerovása megszüntettetvén, pénzzel váltassék meg. Inditványának indokolásában közgazdaságilag egészen helyes álláspontra helyezkedik. A tapasztalásra hivatkozva állitja, hogy öt robotos er sem dolgozik annyit, mint egy szabadon szegődött munkás, hogy e szerin a földmivelésre fordított nemzeti munkaerőnek négyötöd része kárba vész. Ilyen munkaerő-pazarlás mellett nem csoda, ha általános a panasz a munkaerő kalamitás miatt.
Úgyde bármily kárós hatású is a robot a mezőgazdaság fejlődésére a békésmegyei inditvány mégis igen nagy ugrás lenne a haladás lépcsőjén s éppen ezért még Nagy Pál, a misera plebs contribuens állhatatos, mondhatnók leglelkesebb szószólója sem fogadja azt el, annyival kevésbé, meg van arról győződve, hogy nem maga a robot, hanem az azzal elkövetett számtalan visszaélés terheli az adózót.
A békésmegyei követ látva, hogy kisebbségben marad s hogy még abba sem egyeznek belé a rendek, hogy a robot fele váltassék meg, késő akkép módositja inditványát, hogy legalább a házatlan zsellérek, a földesúrtól semmi haszonban nem részesülnek s csak tengődnek, – mentessenek fel a robot alól és e helyett minden kivétel nélkül 30 krajczár fizetésére köteleztessenek. A többség azonban ezt sem fogadja el, miután a robot kényszer-megváltása esetén méltán lehet tartani attól, hogy a földesurakra, – kik pénzes munkáshoz nem juthatnának, – a munkaerő-kérdés még súlyosabban nehezednék. Marad tehát a status quo, mely, szerint t. i. a robot szabad egyezség utján váltható meg.
A követek, kik a vita eddigi folyamán a gyakorlati szempontokat tolva előtérbe, a részletekben merültek el, az örökváltság kérdésében a földesúr és jobbágy közti viszony nagy problémáját a maga egészében ölelik fel s teszik vizsgálódásuk tárgyává.
A conservativek ellenzik a kerületi javaslatban foglalt engedményeket, a liberálisok egy része kevésnek tartja, más része a fokozatos haladás elvéből indulva ki, egyelőre legalább megelégszik velök.
Szentiványi Anzelm nógrádi követ teszi meg a liberálisok kisebb része nevében az inditványt, hogy necsak az örökös kötés engedtessék meg a jobbágynak, hanem birtokszerzési képességgel is ruháztassék fel. Mindjárt csatlakozik hozzá Borsiczky. De a legmeggyőzőbben, igazi szónoki hévvel szólal fel a birtokszerzési jog ilyetén kiterjesztése érdekében Deák Ferencz.
Hogy a polgári társaságban sok természeti jog korlátozandó azért, mert az állam czéljaival ellenkezik, ezt természetesen Deák is elismeri; de hogy valamely országban 400,000 ember minden joggal föl legyen ruházva, hét milliónak pedig, mely a hazát szintén vérével és életével védelmezi, még csak szerzési joga se legyen, ezt sem az állam, sem a társadalom érdekében állónak nem tartja.
A kik ellenzik a jobbágy birtokszerzési képességének törvénybe iktatását; azok – kezdve a személynökön – többnyire az ősi alkotmány szentségére és sérthetetlenségére hivatkoznak, nem akarván megérteni, a mire Deákon kivül Bezerédj is figyelmezteti őket, hogy „erősebben fog alkotmányunk állni, ha bázisául tiz millió ember szolgál, ha gyökereit tiz millió ember szivébe bocsátja s onnan sziv magába életerőt”. Valóságos jajveszéklésbe törnek ki, midőn a reform által megdöntött constitutio romjai jelennek meg lelki szemeik előtt,
Deák Ferencz aláirása, 1839 márczius 10-ikén Bécsben kelt és Kelemen Benjaminhoz írt levelén.
A levél eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.
A feudális alkotmány hivei: Rohonczy, gróf De la Motte Károly stb., valóban önmagukkal jönnének ellenmondásba, ha constitutionalis szempontból nem tiltakoznának a tervezett reform ellen, mely – akár venné annak az adózó nép, vagyontalansága és pénztelensége miatt egyelőre hasznát; akár nem – minden esetre az első nagy lépés lenne a földesúr és jobbágy s általában a társadalmi osztályok közti válaszfal ledöntésére s mely az aristocratiának, ha nem is okozná végromlását, kizárólagos politikai befolyásától megfosztaná azt. Gróf Andrássy György, – ki maga is a főnemesség egyik legelőkelőbb, fényes multtal biró családjának tagja, méltó feltűnést keltett beszédében nem is titkolja, hogy ők – a szabadelvűek – nem törődnek az aristocratia sorsával. Mi az aristocratia úgymond, – melyet némelyek fenntartani akarnak? A nemesség fele oly szegény, hogy jószágot nem vehet, a mit nem szemrehányásképen mond, mert szegénynek lenni nem szégyen; a másik felé pedig részint külföldön lakik, részint sequestrum alatt nyög. Hát ezt az aristocratiát akarják fenntartani? Az ennek fenntartására eddig követett módok nem voltak helyesek; szükséges tehát más utat követni. Vigyázzon kiki magára s az lesz a legjobb aristocrata, a ki legjobban vigyáz magára.
Az alkotmány aristocraticus jellegének megszűntetése árán még Nagy Pálnak sem kell a liberálisok által a jobbágyok részére fölajánlott kedvezmény. Ő boldoggá óhajtotta tenni a jobbágyot, de azt soha sem akarta; hogy megszűnjék jobbágy lenni; meg akarta fékezni a földesurat, hogy ne élhessen vissza hatalmával de hatalmától nem kivánta megfosztani. Az alkotmány amaz alapelvéből indulva tehát ki, hogy a föld egy része a nemesség, más része pedig a nép subsistentiájára van szánva, valamint nem tartja megengedhetőnek, hogy a nemesség megfossza földétől a parasztot úgy viszont nem szeretné behelyezni a parasztot a nemesi jószág birtokába, nehogy idővel a nemességet abból kitúrja.
Ha a reform ilyetén merev visszautasitása is indokolható, mennyivel tetszetősebbé lehet tenni annak elhalasztását. A birtokszerzési képesség kiterjesztése tényleg szoros összefüggésben van a majoratus, az ősiség, s a királyi fiscus örökösödésének és az örökvallások megerőtlenitésének kérdésével, addig tehát, mig a törvénykezési munkálatok során ezeket a kérdéseket el nem döntik, a birtokszerzési képesség kiterjesztése tárgyában sem határozhat a törvényhozás. A többség ezt a felfogást teszi magáévá s az ősi alkotmányt és a nemesi jogokat oly közelről érintő ügyet a törvénykezési munkálatok körébe utalván, egyelőre megelégszik azzal, hogy a kerületek propositióját fogadja el. A haladás szempontjából ez is nagy; vívmánynak tekinthető.
Bezerédj István.
Leykum A. kőnyomata, Eybl 1842-iki rajza után.
Az országos képtár arczképgyűjteményének 901. számú példányáról.
A jobbágy korlátlan végrendelkezési szabadságára vonatkozó kerületi javaslatokat a rendek visszautasitják s abban állapodnak meg, hogy a jobbágy csakis szerzett javairól végrendelkezhet.
Hogy a végrendelkezési jog megszoritása a közszorgalmat csökkenti s igy az anyagi fejlődést akadályozza; hogy a Hármaskönyvbe csak azért került az bele, mivel a nemesség ily módon a Dózsa-féle lázadást akarta megtorolni s az atyák gonoszságát meg akarta boszulni a fiakon harmadnegyediziglen; hogy az örökös jobbágyság megszüntével s a szabad költözködés megengedésével, észszerűleg a jobbágy végrendelkezési joga sem korlátolható, – mindezt figyelmen kivül hagyják a rendek. Előttük a legfőbb szempont az, hogy ha a jobbágy végrendelkezési jogát kiterjesztenék, egyrészről a földesúr tulajdonjoga szenvedne súlyos sérelmet, másrészről a jobbágyi kötelékek lazulnának meg.
Az uriszék hatóságát, a kerületi javaslat értelmében, a rendek korlátozzák ugyan s a részrehajlatlan igazságszolgáltatás jótéteményét némileg biztositják a jobbágyra nézve az által, hogy az úrbéri viszonyból eredő pereket kiveszik az uri hatóság alól de odáig nem tudnak fölemelkedni, hogy az uriszéket eltöröljék.
Ez a radicalis reform csak egy-két megye, például Szatmár, Nógrádi Temes, Csanád, Somogy utasitásaiba van fölvéve s amily kevesen vannak egyvéleményen a personalissal, ki azt tartja, hogy a jobbágy csakis az uriszék utján számithat gyors, pontos és olcsó igazságszolgáltatásra, sőt ennek az igazságszolgáltatásnak részrehajlatlanságában is megbízhat abban az esetben, ha az uriszéknek, a földesuron kivül szavazó tagjai lesznek törvénytudó férfiak is, nem úgy, mint most, midőn tagjai a törvényekhez nem értő uradalmi tisztek épp oly hatalmas többség nyilatkozik – élén Deák Ferenczczel – a kerületi javaslat mellett, melynek életbeléptetése esetén a földesúr legalább saját ügyeiben nem fog biráskodni s az uriszékek mint Rohonczy kifejezi magát – nem lesznek ezentúl is „az igazságtalanság műhelyei”.
két A jobbágy személyes szabadságát biztositó törvényt egyenesen csak két követ Fejérmegye és Horvátország követe meri megtámadni. Amaz minden hímezés-hámozás nélkül bevallja, hogy néki és küldőinek nem kell a jogegyenlőség; emez pedig óva inti a rendeket, hogy ha a földesuri hatóságot a jobbágyok személyére és vagyonára nézve megszüntetik, bekövetkezik, mint Francziaországban, az anarchia, mely nemcsak az aristo; cratiát, de magát a trónt is felforgatja. A reformra nézve azonban oly kedvező a hangulat, hogy az emlitett két követ nyilatkozata nyomtalanul-, hangzik el a közlelkesedés zajában.
A kormány hivei – élükön a személynökkel – kerülő uton próbálják ezt a javaslatot is megbuktatni. Váltig bizonyitgatják, hogy a már elfogadott törvényekben a jobbágyok személyes szabadsága kellőképen biztosittatott s igy e tárgyban külön törvényre nincs szükség, vagy ha van is a törvénykezési munkálatok idejére kell halasztani annak tárgyalását, annyival inkább, mert különben könnyen homályt borítna a nemzetre az az eshetőleges félreértés, mintha az országgyűlés a jobbágy személyének és vagyonának biztositásáról csak most gondoskodnék s a jobbágyot a személyes szabadság áldásában előbb kivánná részesiteni, mint a polgárt.
De a fogás nem sikerül. S ha Deák amaz óhajtása, mely szerint a; személyes szabadságot biztositó törvényt az úrbéri törvények közt tegyék első helyre, nem teljesül is: az az általános lelkesedés, melylyel elfogadták megnyugtathatta őt a tekintetben, hogy a közvélemény nagy súlyt fektet arra.
Az úrbéri javaslatokkal végez tehát az alsó tábla. De most kezdődik az igazi küzdelem a javaslatokban foglalt reformokért. A főrendek soha nem tolták annyira előtérbe saját önző érdekeiket, mint ez alkalommal S makacsságuk az alsó táblával szemben annál inkább fokozódik, mennél inkább veszélyeztetve hiszik a reformok által anyagi előnyeiket s politikai befolyásukat. Üzeneteikben az érdekpolitika a maga egész rútságában tükröződik vissza.
Mindjárt legelső módositványuk, melyet az I, t.-czikken tesznek, hogy t. i. a ki a jobbágytelek haszonvételét megveszi, az az azzal összekapcsolt úrbéri és közterheket is tartozzék viselni, – világosan elárulja rideg önzésüket.
Az emlitett módositványból az következik, hogy ha a jobbágytelek haszonvételi jogát nemes ember veszi meg, akkor az is adót fog utána fizetni s ily módon az alkotmány egyik sarkelve, mely szerint az adó nem a földet terheli, szenvedne sérelmet.
Már az 1825-iki országgyülésen heves vita tárgyát képezte a kérdés, hogy a nemesek birtokában levő jobbágytelkek összeirassanak-e, s az összeirást elhatározták, a nélkül azonban, hogy az ezzel szorosan összefüggő másik kérdést, hogy t. i. ezen telkek után adó fizettessék-e, eldöntötték volna. A főrendek tehát most az akkor függőben maradt ügyet melegitik fel.
Tisztán jogi és pénzügyi szempontból igazuk van, miután kétségtelen, hogy az I. R. 9. czíme a nemes emberre csak annyiban alkalmazható; a mennyiben nemesi jószágot bir; de ha tetszik neki jobbágytelken letelepednie – a volenti non fit iniuria elvéből kifolyólag – viselnie kell az ahhoz kötött terheket is annyival inkább, mert különben az adó tárgyát képező telkek a nemesség által összevásároltatván s ily módon a fundus publicus évről-évre kevesbedvén, a jobbágyra oly sulyosan nehezednének majd a közadók, hogy azokat nem volna képes elviselni.
Az osztó igazsággal azonban annál kevésbé egyeztethető össze a főrendek inditványa. A jobbágytelkekre ugyanis csak a legszegényebb köznemesek szorúlván, a nagy vagyonú főurak továbbra is élveznék az adómentességet, a szegény nemesek ellenben megfosztatnának eme privilegiumuktól, sőt a mennyiben a jobbágytelkek után fizetett adón kivül a honvédelem kötelességét is teljesitik, kettős terhet viselnének.
A köznemesség képviselőinek többsége a haladás érdekében mégis elfogadván a reformot, Balogh János legalább kárpótlást keres számukra a hozott áldozatért s inditványozza, hogy egyrészről törűljék el a tövényt, mely a földesúrnak megtiltja jobbágytelkek vásárlását, másrészről, hogy a kormány köteleztessék a közjövedelmek hováforditásáról számot adni.
Úgyde a reform ily lehetetlen föltételhez nem köthető. Az első azért kivihetetlen, mert a földesúr a jobbágytelkek tulajdonosa s igy azt, a mi az övé, meg nem veheti. A miniszteri felelősség, illetőleg a kormány számadásra való kötelezése meg a rendi alkotmány keretébe nem illeszthető bele, már csak azért sem, mert ennek elkerülhetetlen következménye lenne egyrészről az, hogy az országnak ama jövedelmekért és adókért, melyeket törvényesen megállapit, jót kellene állnia, holott a magyar alkotmánynak egyik sarkelve, hogy onus non inhaeret fundo vagyis hogy a fundust az adóhátralék miatt exequálni nem lehet és hogy az ország rendei az adó behajtásáért jót nem állanak; a másik következménye pedig az lenne, hogy az ország szükségleteit az utolsó krajczárig fedezni kellene, a mire pedig nem állhatnak rá addig, mig meg nem győződnek róla, hogy a közjövedelmek a közszükségletek fedezésére elegendők.
A leszavazott kisebbség a főrendek módositványába sehogy sem tud belenyugodni s mitsem törődve azzal, hogy a már egyszer országos végzéssé vált ügy újból tárgyalás alá nem vehető, hogy ez ellenkezik a törvényhozási gyakorlattal a harmadik üzenetváltásnál többen ismételve bejelentik ellenmondásukat, ily módon akarván könnyiteni hazafiui aggodalmak által terhelt lelkükön.
Beöthy Ödön felolvassa Biharmegye ujabb utasitását; melyben meghagyja követeinek, hogy ha a főrendek módositványához a többség ragaszkodik, sürgessék az országgyűlés feloszlatását; ha ez sem használna: jelentsék ki, hogy küldőik az 1741: VIII. t: cz. akármely uton leendő módositását az alkotmányra nézve veszedelmes merényletnek tekintik, melyhez az országgyűlésnek joga nincs; megtiltják egyszersmind követeiknek, hogy oly törvény alkotásában részt vegyenek, mely ellenkezik az alkotmánynyal, a koronás király esküjével megpecsételt kötésekkel.
A különben szabadelvű Borsod, továbbá Bereg és Máramaros követei. szintén tiltakoznak a törvény ellen. Sőt még Kölcsey is esengve kéri a, rendeket, hogy gondolják meg, mily veszélyek háramlanak a hazára e törvényből, változtassák tehát azt meg. „Ő – úgymond – a maga részéről soha sem fog részt venni oly törvény hozatalában, mely a nemesi rend egy részét bármily szin és ürügy alatt adó fizetésére kötelezi.”
A kik ilyeténképen körömszakadtáig ostromolják a főrendek módositványát, nem mindnyájan lelkesednek a rendi jogokért, többen közűlük az osztó igazság nevében beszélnek. Kölcsey szabadelvűsége például sokkal tisztább és nemesebb, semhogy az adóprivilegiumhoz ragaszkodnék s az: adózó népen segitni ne akarna, de igazságérzete tiltakozik az ellen, hogy; ugyanakkor, midőn a főurak ama privilegium teljes élvezetében maradnak, a köznemesség fosztassék meg attól, az adózó népen a birtoktalan nemesség rovására segitsenek s a koldus adjon alamizsnát a szegénynek.
Az egyszer meghozott országos végzést azonban megváltoztatni többé nem lehet. Csak Beregmegye nem tud belenyugodni a dologba még akkor sem, a mikor már az úrbéri javaslatok a felség kezében vannak; hanem 1833 deczember 9-ikén kelt feliratában a király előtt bevádolja az országosan egybegyült rendeket, hogy a kornak nem annyira újitó, mint inkább mindent felforgatni czélzó szellemétől s a mindenre kész, zabolátlan szabadság veszélyes szellemétől ösztönöztetve, az ország alkotmányát szentségtörő kezekkel veszélybe akarják dönteni, kéri egyszersmind a felséget, hogy a csapást, mely a hazát és alkotmányt; fenyegeti, atyailag háritsa el.
Kölcsey Ferencz aláirása.
Kossuth Lajoshoz Csekéről 1837 ápril 25-ikén intézett levelén.
A levél eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának kéziratgyűjteményében.
Ezt a föliratot a szabolcsi követ az országgyűlésen is szóba hozza; s mint az országgyűlés tekintélye ellen elkövetett merényletet, megtorolni kivánja. A rendek azonban, habár nem helyeslik is Beregmegye eljárását, a megye felirási jogát elismerik, miután – Horváth János zalai követ szerint – „polgári alkotmányunk legerősebb oszlopai a törvényhatóságok, melyeknek jogait és tekintélyét csorbitani annyi volna, mint nemzeti szabadságunk életerejét dúlni fel”.
Az érdekpolitika vezeti a főrendeket az örökváltság kérdésében is. Az örökös kötések ellen nem tesznek kifogást, de az örökváltságot nem fogadjál el, mivel a nemesség pusztulását vonná az maga után, a jövevények javára szolgálna s az ősiséget veszélyeztetné, sőt éppen mert az ősiségge1 áll szoros kapcsolatban, nem is tartják e kérdést az úrbéri törvények keretében megoldhatónak, hanem a törvénykezési munkálatok során kivánják tárgyalás alá vétetni.
Hogy jogilag ez a felfogás szintén tetszetős, mutatja az, hogy az alsó táblán senki sem vállalkozik rá, hogy jogi szempontból megczáfolja
A fennálló törvények értelmében a földesúr, örökösei praeiudiciumára az ősi jószágot nem idegenitheti el s ha mégis elidegenitné, ezt az örökösök megerőtlenithetik vagy – hogy a nálunk divatozott régi jogi műszót használjuk – invalidálhatják, a miből az következik, hogy ha most a jobbágyságnak az örökváltság joga megadatik, a földesúrnak is meg kell adni a jogot, hogy az ősi jószágokra nézve örökös szerződéseket köthessen; úgyde ez az ősiség megszűntetését jelentené, a mit pedig a rendek sem akarnak, vagy ha igen, akkor az örökváltság ügye csakis az ősiség ügyével együtt és egyidejüleg oldható meg.
Az ősiség conserválása azonban első sorban és mindenek felett a nagy birtokú aristocratia érdekében áll, mert – miként Nagy Pál mondja – egyenesen ennek az intézménynek tulajdonitható, hogy ezernyi nemes családok az eke mellé jutottak, s azok a vármegyék, melyeket régenten tömérdek nemes család birt, ma csupa maioratusból, senioratusból állanak.
Annak, hogy a kérdés megoldását a törvényhozási munkálatok tárgyalásának idejére halaszszák, még van értelme, habár Palóczynak igaza van, midőn erre tréfásan azt a megjegyzést teszi, hogy könnyen abba a circulus vitiosusba eshetnek a rendek, a mibe az egyszeri szénégető, ki a hozzá intézett kérdésre mindig csak azt felelte, hogy ő azt hiszi, a mit az anyaszentegyház hisz, az anyaszentegyház pedig azt hiszi, a mit ő hisz a főrendek is – ha kivánságuk teljesül – a törvénykezési munkálatok tárgyalása alkalmával majd azt mondhatják, hogy az ügy nem tartozik oda, az úrbéri törvényekbe meg nem vették fel, ejtsék tehát el.
Az ellen azonban, a mit a főrendekkel egy húron pendülő Rohonczy hirdet, hogy t. i. a jobbágy sorsán könnyitendő le lehet annak vállairól venni a házi adó, a katonatartás, az útcsinálás terhének egy részét, de nem lehet neki megadni azt a jogot, melynek gyakorlására eléggé kinevelve még nincsen, – a szabadelvű haladás hivei méltán tiltakoznak, miután ilyen okoskodással minden reformot meg lehet hiusitani. Ha olyan a magyar constitutio – feleli erre Borsiczky, – hogy kilencz század alatt sem neveltethetett alatta a jobbágyság annyira, hogy ama joggal élni tudna, akkor a magyar constitutio nem jó s nem érdemli a nemzet, hogy Európa alkotmányos nemzetei sorában álljon. Ha a javaslatban foglalt jótékonyságot – folytatja tovább egyik esztendőről a másikra halasztjuk, mindaddig, mig erre a nép tökéletesen meg nem érik: éppen úgy bánúnk vele, mint ha valakinek azt parancsolnánk, hogy a lóra mindaddig ne üljön, mig tökéletesen meg nem tanul lovagolni.
A főrendek közt gróf Pálffy Fidél tárnokmester a legmakacsabb, amenynyiben magánkörben kinyilatkoztatja, hogy az úrbéri munkálatok fölterjesztésébe – hacsak annak az örökváltságra vonatkozó pontját el nem ejtik soha sem egyezik belé. A szabadelvü követek egy töredéke viszont készebb a Theresianum urbariumot fenntartani, semhogy az örökváltságról lemondjon. A kanczellárnak besugják, hogy Csapó Dánielnél tizenegy követ – köztük Kölcsey, Borsiczky, Palóczy, Dubraviczky – értekezletet tartott s elhatározta, hogy utolsó esetben az úrbéri munkálatoknak is, mint már előbb a vallás ügyének, félretételét fogják inditványozni.1
A nádor nem tart ugyan tőle, hogy ezt az inditványt a többség elfogadja; de abban sem bizik, hogy a két tábla közt létrejöhetne a megegyezés. Az ő számitása szerint körülbelől 33-35 megye, valamint a városok és a kerületek, az örökváltságtól nem fognak tágitni. Ennélfogva azt ajánlja a királynak, hogy az ő, valamint az országbiró és tárnok utján fejezze ki egész határozottan a főrendek előtt abbeli kivánságát, hogy a törvénykezési munkálatok mielőbbi fölvétele czéljából egyezzenek bele, hogy az úrbéri munkálatok az örökváltsággal együtt terjesztessenek fel hozzá; nyugtassa meg egyszersmind őket, hogy nem fog olyan törvényt szentesitni, a mi az alkotmány felforgatására vezetne.2
A felség követvén a nádor tanácsát,3 a főrendek a király kivánsága előtt meghajolnak, s anélkül, hogy álláspontjukat feladnák, csak azért, hogy az országgyűlés további munkálkodását meg ne akaszszák, az örökváltságba beleegyeznek.
Az úriszék hatáskörére nézve a főrendek semmiféle változtatást nem; tartanak szükségesnek, abból az elvből indulva ki, hogy az itt-ott előforduló visszaélések miatt a földesúr és a jobbágy közti kapcsolat erősitésére szolgáló, üdvös intézményt magát felelősség nem terheli. Hogy az uri szék nem lehet részrehajlatlan a földesúr és a jobbágy közt támadt perekben, ezt nem czáfolják meg, csak visszautasitják, mint olyan rágalmat, melyet csakis a hazai viszonyokkal nem ismerős idegen ember ejthet ki a száján. Azt ellenben positiv gyakorlati érvekkel bizonyitgatják, hogy az uriszék gyorsan, olcsón és alaposan dolgozik; gyorsabban, mint esetleg a törvényszék, mivel helyben van; olcsóbban, mivel az eljárási költségeket az uriszéket fenntartó földesúr viseli; alaposabban, mivel az uriszék tagjai a helyi viszonyokat legjobban ismerik s ezeknek alapos ismerete az úrbéri perek szabatos elintézésének legfőbb föltétele.4
Az alsó tábla természetesen annál kevésbé hajlandó engedni, mert ha az emlitett érvek egy részének alaposságát nem is tagadhatja, arra, a mi a legfőbb, hogy t. i. önmagának senki sem lehet részrehajlatlan birája s hogy ennélfogva, ha az uriszék megmarad, a jobbágy részére nyujtott minden kedvezmény kétséges értékűvé válik, a főrendek érdemleges feleletet nem adnak. Ha – úgymond Palóczy – a rendek a legpazarabb bőkezüséggel osztogatnák is a jobbágyoknak az engedményeket és jótéteményeket: ha az uriszéket meghagynák, mégsem nyernének a jobbágyok semmit; mert egészen bizonyos, hogy a földesuri strategiának ama hatalmas bajnokai, az uradalmi praefectusok, fiscalisok és tiszttartók nehány esztendő alatt az összes jótéteményekből kiforgatnák őket.
Hiába emlegetik a főrendek az uriszék „régi, tiszteletre méltó eredetét”, kegyeletet nem tudnak iránta ébreszteni a rendekben. „Igenis, az uriszékek eredete ama büszke várak sánczai közt keresendő – gunyolódik Balogh János, – melynek omladékai szinte szánakozással néznek le hajdan hatalmas urak gyöngébb unokáira; ezek a bástyák immár összeomlottak s velök együtt örökre elenyészett az oligarchia büszke hatalma is; hagyjuk tehát nyugodni a már ártatlan mumiát, mert ha galvanismus segélyével némely tagját mozgásba hozhatnók is, azért halott maradna mégis; temessük el inkább s bízzuk szépen regélő költőkre érdemetlen siratását.”
De a temetésre egyelőre még nem kerül a sor. Ezt a rendek sem akarják. Csak az a kivánságuk, hogy az uriszék hatásköre szorittassék meg s ehhez a főrendek is hosszas vonakodás után épp úgy hozzájárulnak, a mint abbahagyják az oppositiót a jobbágy személyes szabadságát biztositó törvénynyel szemben is.
Ez utóbbira nézve az alsó tábla Deák felfogását téve magáévá, egyik üzenetében kijelenti, hogy a tárgy fontosságát tekintve, hajlandó volna ezt a törvényczikket az úrbéri törvényczikkek közt első helyre tenni; mert a jobbágy személyének és vagyonának a földesúr önkényével szemben való biztositásával erősödni fog a jobbágy bizalma földesura iránt, kedvesebb lesz előtte az élet, könnyebb és édesebb a terhek viselése, fokozódni fog ösztöne a munkára és szorgalma, kifejlődik nála az önbecsérzet, az önmagát megbecsülő polgár pedig másokat is jobban megbecsül, végre erősödni fog a jobbágyban az úrbéri törvények iránt a tisztelet és bizalom.
Habár ezek az argumentumok nem győzték meg a főrendeket, mindamellett jónak látják a húrt tovább nem feszíteni, miután az aristocraticus principiumot a legnagyobb mértékben fenyegető olyanféle elveket is kezdenek a másik táblán emlegetni, hogy egy szabad, alkotmányos országban a személy- és vagyonbiztonság a nép közkincsét képezi, sőt egy követ concret inditványt tesz arra nézve, hogy az úrbéri törvényben mondassék ki, hogy a bármely rendü és rangú egyén személy- és vagyonbiztonsága ellen elkövetett visszaélés a fenyitő törvénykönyvben megállapitandó büntetéssel fog sujtatni.
A főrendek tehát minden sarkalatos kérdésben meghátrálnak az alsó táblával szemben s igy lehetővé válik, hogy a nyolcz úrbéri javaslat az 1833 november 19-ikén tartott elegyes űlésből szentesités végétt fölterjesztessék. Engedékenységükre nagy befolyással van az a körülmény, hogy megfenyegetik őket az országgyűlés coordinatiójának szőnyegre hozatalával, a coordinatiótól pedig méltán féltik törvényhozási befolyásukat.
Nehány megye, mint pl. Pest, Bihar és Szatmár, egyenesen kifejezik abbeli óhajtásukat, hogy a mennyiben a főrendek már a vallás ügyében megakadályozták a nemzet kivánságának a trón elé jutását s most ugyanily szándékot árulnak el az úrbéri javaslatokkal szemben, s a mennyiben mind a két ügy szerencsésen elintéztetett volna, ha a főrendek közül azok, kik független állásuknál fogva semmiféle befolyás alatt nem állnak, nagyobb számmal lennének jelen az országgyűlésen: ennélfogva a törvény értelmében tétessék a főrendek kötelességévé, hogy hacsak törvényes ok által nem gátoltatnának, az országgyűlésen folyvást legyenek jelen; ha pedig ezzel sem érnének czélt: akkor nyomban az úrbéri javaslatok után az országgyűlés coordinatiója vétessék tárgyalás alá, a mi annál könnyebben megtörténhetik, mert az 1825/27-iki országgyűlés által kiküldött regnicolaris kütdöttségnek a coordinatióra vonatkozó javaslata ott hever az országgyűlés aktái közt.
Ugyde ha a főrendeknek okuk van idegenkedni a coordinatiótól, az alsó tábla, sőt a kormány sem nagyon lelkesedik azért s őszintén legfeljebb v a városok kivánják abban a reményben, hogy az 1608: I, az 1687: XVII, a s az 1715: VIII. és IX. t.-czikkek szellemében vissza fogják kapni szavazatukat.
Igaza volt gróf Dessewffy Aurélnak, midőn a javaslatról készitett, de csak halála után megjelent birálatában azt irja, – a mit a vele rokon gondolkozásu, conservativ báró Steinlein Ede is kifejez a nádorhoz benyujtott s fennebb már emlitett aphorismáiban, – hogy t. i. czélt érni nem lehet, ha az országgyűlés rendezésének kérdésében egyik fél a másikat mindet áron le akarja győzni.
Tényleg a törvényhozás mindkét tényezője saját befolyását igyekezett biztositni az ujjászervezendő országgyűlés körében s ezért maradt papiroson a coordinatio egészen 1848-ig.
Az emlitett országos küldöttség pedig sok oly reformot kezdeményezett, melyet országgyűlési tárgyalás alapjául bátran el lehetett volna fogadni, s egészen helyes szempontból indult ki, midőn nem csupán a tanácskozási rend szabályozását, hanem a főrendi tábla függetlenségének lehető biztositását, a városok jogos igényeinek kielégitését s az utasitási rendszer ridegségének enyhitését is föladatául tűzte ki.
A főrendi táblán a születési aristocratia óriási számbeli túlsúlyban volt ugyan a királyi kinevezéstől függő tagokkal szemben, de azért mégis ez utóbbiak akarata érvényesült minden kérdésben, miután a születés aristocratia tagjai, az ú. n. regalisták, az országgyűlésen nagyon gyéren jelentek meg. A kormánytól többé-kevésbé függő elemnek ilyetén elhatalmasodása idézte elő egyrészről a főrendi tábla tekintélyének fokozatos sülyedését, másrészről amaz összeütközéseket a két tábla közt, melyek lépten-nyomon megakasztották a törvényhozás menetét.
Az országos küldöttség, eme bajon segitendő, mig a kinevezéstől függő tagok közül csak a czímzetes püspököket javasolta kihagyni az új főrendi házból, a regalisták. számát leszállitotta ugyan, de megjelenésük biztositásáról gondoskodott. A javaslat szerint ugyanis szavazati joggal birnak s az országgyűlés végéig büntetés terhe alatt jelen lenni tartoznak az 1825-iki regalisták közül mindazok, kik 50 telekkel vagy ennek megfelelő értékkel birnak s legalább felét az esztendőnek az országban töltik azoknak pedig, kik időközben meghaltak, legidősebb fiai, a mennyiben hasonló vagyonnal birnak; ha pedig a regalisták száma 120-ra száll le, akkor azoknak legidősebb fiai hivatnak meg, kiket ő felsége ezen szám pótlása végett szavazati joggal fog megajándékozni. Világos, hogy ez a propositio a kormánynak kedvezett, a mennyiben a születési aristocratia tagjaira nézve is kiterjeszti a felség kinevezési jogát, s igy a helyett, hogy a független elemet szaporítaná, annak számát csökkenti. De azért kiindulási pontul el lehetett volna fogadni.
Az alsó táblán, a küldöttségi javaslat szerint minden beczikkelyezett város egy, tehát a városok összesen 49 szavazattal birnának s ezeknek ellensúlyozásául minden vármegye kettő helyett három követet küldene. Ebből természetesen nemcsak az következnék, hogy a városok régi óhajtása teljesülne, hanem az is, a mit az úrbéri javaslatok tárgyalása folyamán gróf Andrássy György inditványozott, hogy t. i. minden kérdés a szavazatok külön-külön számbevételével döntetnék el az országgyűlésen, nem úgy, mint eddig, hogy a többséget a személynök jóformán találomra s akárhányszor egészen önkényűleg mondta ki.
Az utasitási rendszert a küldöttségi javaslat annyira korlátozza, hogy a követek csaknem teljesen függetlenittetnének küldőiktől. Indokai e tekintetben egészen modern természetüek, például hogy a törvényhozó felelősségre nem vonható, meggyőződését az alkotmány korlátain belül szabadon érvényesitheti; hogy az utasitások ellenkeznek a képviseleti rendszer természetével; hogy az ország szükségletei országosan állapitandók meg s országgyűlésen kivül nem lehet gyakorolni a törvényhozást stb.
Végül a tanácskozási rendre nézve a parlamenti szabályok alkalmazását kisérli meg az országos küldöttség s azt javasolja, hogy a kerületi ülések megszűntetésével a törvényjavaslatok készitése, valamint minden nevezetesebb tárgy előkészitése küldöttségekre bizassék. De ezzel ismét a kormánynak tesz nevezetes engedményt, mert Metternichnek, valamint általában a kormánynak különösen a kerületi ülések ellen volt mindig kifogása.
Az államkormány, mint emlitők, az országgyűlés újjászervezésétől idegenkedett de annyival inkább kivánta a tanácskozási rend szabályozását, hogy annak keretében a kerületi ülések kérdésével végezhessen.
Mielőtt az országgyűlés megnyílnék, a nádort egyenesen fölszólitja a felség, adna véleményt arra nézve, mi módon lehetne az országgyűlési tárgyalások menetét gátló szokásokat és viszonyokat megszűntetni. S a nádor az általánosan formulázott kérdésből is megérti, hogy tulajdonképen a kerületi ülések megszüntetéséről kell neki véleményt adnia, miután kormány körökben a kerületi üléseket tartják a „ásságok” legfőbb kútforrásának.
Emlékiratában, melyben a föltett kérdésre feleletet ád, mig egyrészről jelzi, hogy a kerületi ülések czélja eredetileg az volt, hogy ott bizalmasan megbeszéljék a szőnyegre kerülendő tárgyakat s a különböző vélemények: concentrálása által megkönnyitsék az ügyek menetét, másrészről abbeli véleményét fejezi ki, hogy ma már eredeti czéljuktól teljesen eltértek s úgy az országgyűlés, mint különösen az elnökség jogának egy részét magukhoz ragadták.
Az abusust meg lehetne szüntetni az által, hogy az 1825-iki coordinationalis munkálatoknak a tanácskozási rendre vonatkozó részét, mely kerületi üléseket eltörli, életbe léptetnék.
Úgyde a nádor nem hiszi, hogy ilyen reform a jelen viszonyok közt sikerülhetne. A maga részéről tehát a tanácskozások menetének gyorsitása s a rend fenntartása végett kisebbszerű, de azért nem kevésbé hatályos intézkedéseket ajánl, például hogy az elnöki jogokat különösen a kerületi ülésekben szigorúbban gyakorolják; hogy a hallgatókat rendszabályozzák meg; hogy – a mi több megye instructiói közt is előfordul – az üléstermet czélszerübben oszszák be s ne engedjék meg a hallgatóknak a követek közé ülni, mely esetben, a mellett hogy kevesebb hallgató fog a terembe férni: azok, a kik bejutnak, nem fogják a szónokokat zavarni; de különösen ajánlja, hogy a követek s az őket kisérő ifjak napidijait a nemesség vállalja magára, mert ha ez megtörténik, a legtöbb zavart okozó országgyűlési ifjúság száma reducáltatni fog s a követek igyekezni fognak minél hamarább elvégezni törvényhozói teendőiket.5
I. Ferencz kettős pecsétje.
Előlapján a király menyezetes trónon űlő alakja, koronázási díszben, a koronázási zászlóktól és a magyar, dalmát, horvát és szlavon czímereket viselő pajzsoktól övezve; a trón menyezetének csúcsát az osztrák császári korona díszíti. Körirata: FRANCISCVS · I · D(ivina) F(avente) CL(ementia) AVSTRIAE · IMPERATOR · IHIEROSOL(ymarum) · HVNGARIAE · BOHEM(iae) · DALM(atiae) · CROAT(iae) · SLAV(oniae) · GALIT(iae) · LODOM(eriae) · RAMAE · SERV(iae) · CVMAN(iae) · ET · BVLGAR(iae) · REX APOST(olicus).
Hátlapjának belső mezején a kétfejű sas, az osztrák császári koronával, mellén a cseh királyi és az osztrák főherczegi koronákkal fedett, kétszeres vágással, hasitással és 9 fő-mezőre osztott pajzszsal; ennek középső, külön pajzs jellegével biró fő mezeje ugyanígy osztva, közbül a magyar szent koronával fedett szívpajzsban a magyar pólyás és kettőskeresztes czímert viseli, körülövezve a többi mezőkben sorban elhelyezett dalmát, horvát, szlavon, bosnyák, szerb, kún, halics-lodomériai és bolgár országos czímerekkel; a főpajzs többi fő-mezejében és a belső mezőt szegélyező koronás pajzsokban az osztrák császárság tartományainak czímerei vannak elhelyezve. A körirat: ARCHIDVX AVSTR(iae): DVX BVRGVND(iae): LOTHARING(iae): STYR(iae): CARINT(hiae): CARNIOL(iae): MAGN(us): DVX HETRVR(iae): MAGN(us): PRINC(eps): TRANSYLV(aniae): MARCH(io): MORAV(iae) s a belső körben folytatva: DVX BRABANT(iae): LIMBVRG(ae): LVCEMB(urgae): GELDR(iae): WVRTHEMB: SILES(iae): MEDIOL(anae): MANT(uae): PARM(ae) & C: PRINC(eps): SVEV(iae): COM(es): HABSP(urgi): FLANDR(iae): TYROL(is): HANN(overae): GORIT(iae): & C(etera).
A Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában levő galvanoplasztikai lenyomatról rajzolta Mühlbeck Károly.
Az országgyűlés folyamán a nádor által ajánlott intézkedéseket, kivéve a terem új beosztását, – csakugyan foganatositják. A coordinatio kérdését azonban, – melyet a rendek ezúttal, mint emlitők, csak azért hoztak szóba, hogy ezzel is nyomást gyakoroljanak a főrendekre, – nem fokozatosan, hanem egyszerre és akkor oldják meg, a midőn a politikai viszonyok teljes átalakulásával lehetővé válik annak gyökeres megoldása.
Az úrbéri javaslatokra a király háromnegyed év mulva, 1834 augusztus 28-ikán adja meg a választ, visszautasitván az azokban foglalt legnevezetesebb reformokat.
Az I. törvényczikknek ama pontjára nézve, melyben megengedtetik a jobbágynak, hogy a telek haszonvételi jogát a földesúr és a községek kivételével bárkinek eladhassa, a királyi resolutióban foglalt módositványhoz, mely szerint a haszonvételi jogot a közbirtokosok sem vehetik meg, a rendek annyival inkább hozzájárulnak, mert ha a közbirtokosok nem tiltatnak el a vételtől, akkor a törvényt a földesurak ki fogják játszani, esetleg oly módon, hogy mint közbirtokosok veszik meg a haszonvételi jogot; de meg illusoriussá is válik a törvény, a mennyiben a közbirtokosok tehetősebbek lévén rendszerint a jobbágyoknál, azok elől a telkeket igen könnyen össze vásárolhatják s igy ama jótétemény, melyet a rendek a jobbágyoknak kivántak megadni, nem a jobbágyokra, hanem a közbirtokosokra fog háramlani.
A maximum olyatén megszoritásába, mely szerint Temes, Torontál és Krassó vármegyék s az országnak más helyei és községei is, melyekben az úrbéri telkek szabad adás-vevése eddig korlátlanul divatozott, a törvény rendelkezése alá nem tartoznak, – a rendek szintén beleegyeznek. Azok, kik a maximum meghatározását ellenezték, ha már álláspontjuk teljes diadalát nem vívhatják ki, megelégszenek ezzel a félsikerrel is. Az egész országra; nézve kötelező maximum pártolóit pedig Klauzál azzal igyekszik megnyugtatni, hogy saját megyéjére, Csongrádra hivatkozik, a hol az adás-vevés minden megszoritás nélkül régóta szokásban van s mégis alig akadt egy néhány jobbágy, ki négy teleknél többet birna, mert ha egyesek egy-két telekkel többet szereztek is maguknak, a sokáig elmaradni ritkán szokott osztályok az egy kézben megszaporodott telkeket csakhamar ismét többek birtokába juttatták.
Az irtások visszavehetése tekintetében a felség határidő kitűzését kivánja oly módon, hogy az 1807 előtti irtások vissza nem vehetők, miután csak az 1807: XXI. t.-cz. tiltotta meg testi büntetés terhe alatt az irtást a jobbágynak. A rendek azonban ezt, mint a földesúri tulajdonjogot sértő propositiót, visszautasitják; de visszautasitják a méltányosság szempontjából is, melylyel nem tudják összeegyeztetni, hogy az a földbirtokos, ki jobbágyát 1807-ig az irtás birtokában megtűrte, ezért a jószivűségeért azzal lakoljon, hogy a tulajdonát képező irtást elveszitse.
Az örökváltság, mint az összes úrbéri törvényczikkek sarkpontja, ezúttal is a legélénkebb és leghevesebb vita tárgyát képezi.
A korona és a nagybirtokú aristocratia mennél inkább elhitetik magukkal, hogy érdekeik e tekintetben összetalálkoznak, annál szorosabbá válik köztük a fegyverbarátság. A reform az ősiséget s a kincstár jogait és örökösödését egyaránt fenyegetni látszik, végeredményében tehát az egész rendi alkotmány fölforgatását vonná maga után. Ha megengedik a jobbágynak, hogy földesúri tartozásait örök időkre megváltsa, a mellett, hogy az ősi birtok lassankint elkallódik, magszakadás esetében a megváltott telkekre nézve a korona örökösödése is megszűnik, ennek pedig szükségképeni következménye egyrészről a nemesség anyagi romlása, másrészről az insurrectionalis pénztárnak, melyet a nemesség az általa birt jobbágytelkekre támaszkodva volt képes eddig kellőleg dotálni, zavarba jutása.
A reformot a nádor sem pártolja, és pedig nemcsak azért, mert sem a földesúrra, sem a jobbágyra nézve nem előnyös, hanem mivel a jobbágyra nézve fölösleges is. Fölösleges azért, mert a jobbágyi praestatiók megváltása a kormány hallgatólagos beleegyezésével már eddig is több helyütt megtörtént, igy például Nyiregyházán, a csáktornyai uradalom négy községében, az abaújmegyei Szepsiben stb., egyes helyeken pedig, pl. Sárospatakon, folyamatban van, s mert némely szerződés, például a nyiregyházai, több kedvezményt nyujt a jobbágyoknak, mint a rendek javaslata, a mennyiben a községre ruházza a beneficia regaliát s a helyi jurisdictiót is. Haszna pedig az ilyen szerződésből a jobbágynak azért nincs, mert az bármikor fölbontható, a földesúrnak meg azért, mert a megváltási összeget elkölti.
De mivel másrészről maga a nádor is kénytelen elismerni, hogy a magukat megváltott községek jóllétre tettek szert: elvi szempontból nem kifogásolja, hogy az ügy a maga idejében a törvényhozás által szabályoztassék. Föltételül köti azonban ki, hogy az örökváltsági szerződés fölbonthatatlansága mondassék ki abban az esetben, ha a törvényben megállapitandó bizonyos idő alatt föl nem bontatnék; továbbá, hogy az örökváltság a családtagok beleegyezésével történjék s a megváltási összeg vagy más jószág vételére, vagy hitbizomány alapitására fordittassék; végre – a mi a legfőbb, – hogy mindez csak a törvénykezési munkálatok keretében, a nemesség és a kincstár jogaival összefüggő egyéb kérdésekkel kapcsolatban oldassék meg.6
Minthogy a nádor Wittmann Antallal, Károly főherczeg jószágigazgatójával, – kinek véleményét most is, mint minden alkalommal, valahányszor a mezőgazdaságot érdeklő fontosabb ügyekről van szó, kikéri, teljesen egyetért a tekintetben, hogy a jobbágyság sorsán az örökváltság nélkül is lehet javitni s hogy a közjólléthez egyéb is kivántatik, mint hogy a jobbágyság terheitől megszabaduljon: egyszerűen taktikai fogásnak tekinthető a nádor részéről, hogy a kormány intentióinak is megfelelőleg az örökváltság ügyét összeköti az ősiség kérdésével. Jól tudja, hogy az ősiséget bolygatni a követek legnagyobb részének sincs kedve s ha mégis rákerülne a sor: tekintettel arra, hogy az örökváltság is mindössze kilencz szavazattal fogadtatott el, biztosan számithat rá, hogy az ősiség elbukik, s akkor majd a kormány kerekedik fölül, fennen hirdetvén, mint nem régiben Gustermann, hogy ő szeretett volna a jobbágyokon segiteni, de ebbeli törekvésében a rendek gátolták meg.
A fogás annyiban csakugyan sikerül, hogy a reformot bizonytalan időre elhalasztják, jóllehet a szabadelvű követek legkiválóbbjai szinte vetekszenek egymással, hogy a bukófélben levő ügyet megmentsék. Az egyik a politikai, a másik a humanitarius, a harmadik a hasznossági motivumokat emeli ki beszédében, de a szempontok különbözősége a conclusio egységét és egyformaságát nem bontja meg náluk.
Deák Ferencz hatalmas ékesszólással bizonyitja be, hogy az örökváltságból haszna lesz a földesúrnak is, mert jó áron adhatja el birtokát, a jobbágynak is, mert jóllétre és boldogságra tesz szert. Ugyanakkor Nagy Pál, erősen demagóg színezetű, de ritka szónoki tűzzel előadott beszédében rikitó szinekkel rajzolja le a jobbágy sorsát, hogy meggyőzze a rendeket arról az igazságról, melyet eltagadni nem lehet, hogy t. i. immár a magyar köznép is gondolkozni kezd. „Jó, szelid nép ez; nyolcz század óta csendesen viseli vállain fekvő terheit; – mondja a többi közt; – de irtózva és elkeseredve látja napról napra szaporodni ama minden renden lévő seregeket; melyek mind abból akarnak élni, a mit ő az esztendő folyta alatt tíz körmével csikar ki a földből és kérdezni kezdi, ha vajjon ennek éppen úgy, kell-e lenni és örökké maradni?”
A ki oly tisztán látja a jobbágy helyzetét, mint Nagy Pál, az természetesen nem elégedhetik meg a királyi resolutióval, mely apránként osztogatja a jobbágynak az engedményeket a nélkül, hogy siralmas helyzetét gyökeresen; megjavitaná. Ezeket az engedményeket egyik liberális követ találóan olybá veszi, mintha egy birtokosra azt a különben dicséretes kötelességet rónak; hogy a lakhelyén lézengő ezer koldusnak minden nap egy krajczárt adjon idő jártával ez a kötelesség nehezére esnék, s talán ha több év multán örököseinek ezt szintén teljesitniök kellene, káros is lenne, a koldusok azonban bizonyára örök időkre koldusok maradnának.
A szabadelvű politikusok nem alamizsnát kérnek a jobbágyok számára, hanem olyan anyagi és erkölcsi kedvezményeket, melyek activ szerepre képesitik őket az új államalapitás munkájában. A történelem tanuságait csakis a szabadelvűek veszik figyelembe, midőn azt hirdetik, hogy, a nemzet az 1790: X. t.-czikknek életet akar adni, ha állami függetlenségét meg akarja valósitani, ha azt akarja, hogy hazája megszűnjék gyarmat lenni, mindenekelőtt a paraszton kell segitnie. Független nemzet csak boldog nemzet lehet, a közboldogságnak pedig egyik alapföltétele az általános birtokszerzési képesség.
Az alsó tábla liberális többsége, melyet még ekkor nem sikerül kormánynak megbontania, sem az örökváltságot, sem az uriszékre és jobbágy személy- és vagyonbiztonságára vonatkozó törvényt nem hajlandó föladni. A főrendek ellenben, kik előbb is csupán az országgyűlésre váró számos föladat megoldásának siettetése végett, meggyőződésük ellenére járultak hozzá az alsó tábla által proponált törvényekhez, most ugyanebből a szempontból, hogy t. i. „ily módon a többi fontos tárgyak hátráltatván, ezen országgyűlésnek legszebb föladata már első lépcsőjén fölakadna”, a kormány álláspontját fogadják el minden kérdésben.
A főrendekkel szövetkezett kormány ezúttal ismét régi taktikáját veszi elő s előbb a személynök és Wirkner udvari titkár útján az ellenzék megpuhitását kisérli meg, s a mikor ez nem sikerül, a főispánoknak adja ki a rendeletet, hogy megyéikben, a szokásos eszközök fölhasználásával, igyekezzenek az utasitásokat a kormány kivánalmai szerint módosittatni. Ez több megyében meg is történik, úgy hogy mig a kerületi ülésben 33 vármegye szavazott az örökváltság mellett, már a november 10-iki országos ülésben a reform pártolóinak száma 25-re olvadt le.
A két csongrádi követ, Bene József és Klauzál Gábor, eltérőleg magyarázván utasitásukat, Klauzál első ízben az örökváltság mellett szólt, Bene ellenben hallgatott. Most Klauzál „tulajdon meggyőződését, habár vérző szivvel is, küldői világos utasitásának alárendeli”, a mi annál nagyobb megütközést kelt pártjában, mert az ő kipróbált szabadelvűségében bizva, méltán föltehették róla, hogy megyéje voksát ellenkező szavazatával inkább megsemmisiti, semhogy megyéjének előbbi utasitásával ellenkezőleg szavazzon. Vitéz János, abaujmegyei követ, hasonlóképen „nagy szomorúsággal és mély megilletődéssel” jelenti ki, hogy küldőinek már most nem kell az örökváltság, a mint nem kell Heves, Krassó és Baranya megyéknek sem. Kölcsey megyéje szintén megváltoztatván előbbi utasitását, a liberális párt hatalmas támasza, követtársával, Eötvös Mihálylyal együtt, mint fennebb emlitők, az országgyűlést elhagyja s helyüket Darvay Ferencz és Becsky Károly foglalja el; de Darvay csak két év mulva terjeszti elő megyéjének pótutasitását, mely szerint Szatmármegye az örökváltságnak ellentmond annyival inkább, „mivel ezen megye részéről a jószágbirhatás az adózóknak megadatván, az adózóknak a nemesek fölött terjedtebb jogot nem tulajdonithat”.
Olyan megye; mely utasitását a kormány ellenére változtatja meg, csak egy találkozik. Beöthy Ödön, ki eddig hallgatott; miután „utasitása ellenkező vala s ennek ellenében lelke sugallását nem követhette, most Biharmegye újabb instructiója következtében annál nagyobb örömmel veszi pártfogása alá az örökváltságot, mert nem ugyan az ő szavazatával, de meghozták a törvényt, mely a nemességet adó alá veti; ez utóbbi nyomorúságos helyzete tehát az ő hite szerint csak akkor fordulhat jobbra, ha jobbágyait fölszabadithatja s ha azzal az összeggel, melyet jobbágytelkek eladásából nyer, javitni lesz képes megmentett birtokát.
A Beöthy megyéjének egy voksa azonban vajmi gyönge kárpótlás azokért a voksokért, melyektől, a főrendekkél egyetértve, a kormány fosztotta meg a liberálisokat s melyeknek fölhasználásával, midőn a jobbágyságnak megmérhetetlen kárt okozott, veszélyeztette egyszersmind a törvényhozás függetlenségét. Ez utóbbi az, a mi leginkább nehezére esik s legtöbb aggodalmat okoz a szabadelvű ellenzéknek. Hogy a főrendi tábla tagjai, mint birtokosok, saját meggyőződésüket követve befolynak az utasitások készitésébe, ez ellen az ellenzék nem tehet kifogást; de az alkotmányra nézve annál veszedelmesebbnek tartja, hogy mint főispánok a kormány parancsából ráerőszakolják a vezetésük alatt álló megyékre, hogy feketének nyilatkoztassák ki azt, a mit két éven keresztül fehérnek hirdettek. Ha a fűispánok, kik a főrendi táblán activ részt vesznek az országos végzések hozatalában, ezeknek a kormány szája ize szerint való megváltoztatása végett a megyékre nyomást gyakorolhatnak: akkor az egyik tábla törvényhozó hatalmát absorbeálni fogja a másik tábla s végeredményében olyan törvények hozatnak, a minőket a kormány szab a rendek elébe.
A főispánok illetéktelen befolyását a pótutasitások készitésébe, a liberálisok annál határozottabban elitélhetik, mert a mult országgyűléseken a nádor is többször kikelt a pótutasitásokkal való visszaélés és azon alattomos mesterkedések ellen, melyekkel a követek, a vármegyékben lévő jó barátaik befolyása útján, maguknak tetszésük szerinti pótutasitásokat készittettek.
A közingerültséget fokozza az a körülmény, hogy mindenki meg van ugyan arról győződve, hogy a főispánok felsőbb parancsra jártak el, de positiv adatot senki nem tud ellenök felmutatni. Deák Ferencz kénytelen bevallani, hogy a főispáni befolyásra nézve adatok nem állnak rendelkezésére, ennélfogva az ügy megitélésében föltevésekre kénytelen támaszkodni; „de – úgymond – ha csakugyan bebizonyulna, hogy bárki is a maga hatalmát vagy tekintélyét törvényeinknek, az ország jogainak és nemzeti szabadságunk szentségének sértésére merte használni, az illető ellen a rendek a megsértett polgári szabadság nevében a hazaárulásnak súlyos büntetését fogják sürgetni”.
Fenyegetéssel azonban a megtörténtet meg nem történtté tenni nem lehet. Inkább kérésre fogják tehát többen a dolgot. Az egyik a kormány, a másik a rendek lelkiismeretére appellál. Nagy Pál a kormányt figyelmezteti, hogy a nemzet nagy tömegének legfőbb érdekét ne áldozza föl annak az oligarchiának a kedvéért, „mely aristocratica constitutiónknak letapodásával, a nemességet és a népet büszkén megvetve, fölfuvalkodva akar az egész nemzetből kiemelkedni”. Balogh János pedig midőn „térden állva és fölemelt kezekkel kéri a földnek és mennynek urát, ne éreztesse méltó haragját és átkát azokkal, kik nem irtóztak több milliók boldogságát hidegvérrel összetiporni, hanem inkább világosságot öntvén lelkökbe, irtsa ki sziveikből azt a sötétséget, mely ő általok Európa nagy itélőszéke előtt az egész magyar nemzetet homályba boritja”: felhivja egyszersmind „a haza minden rendű fiait, hogy az emlitett törvényczikk ellen felsőbb helyekről jött befolyást saját morális és törvényes erejök használatával tegyék semmivé s az V. t.-cz. szent ügye mellett ezer és ezer aláirásból álló petitiót küldjenek az országgyűlésre”. Úgyde amily naivság Nagy Pál részéről azt kívánni, hogy a kormány szakitsa meg a barátságot hű szövetségesével, az aristocratiával: épp oly irreális a Balogh János beszéde.
A personális, ki a decz. 10-iki ülésen jelenti ki, hogy a többség a királyi válasz értelmében az örökváltságra vonatkozó záradékot a törvényből kihagyatni kivánja, még ahhoz is csak hosszas vonakodás után s csak Deák ama figyelmeztetésére hogy „nem kell egymássál szembekötősdit játszani”, járul hozzá, hogy az örökváltság kérdését majd a iuridicummal kapcsolatban fogják ismét tárgyalás alá venni.
A többi nevezetesebb reform is ugyanarra a sorsra jut, a mire az örökváltság.
Beőthy Ödön.
Leykum A. kőnyomata, Eybl 1842-iki rajza után.
Az országos képtár arczképgyűjteményének 353. számú példányáról.
Minthogy az utasitásokat több vármegye a királyi resolutio értelmében megváltoztatta: az uriszéket a rendek régi hatáskörében fenntartandónak határozzák. A szabadelvűek annyit mégis kieszközölnek, – a mi ellen a nádornak sincs kifogása, – hogy az uriszék szervezetében mutatkozó föltűnőbb hiányok azonnal az úrbéri törvényekben s ne a később tárgyalandó juridicum operatumban pótoltassanak, s csakugyan sikerül nekik a VII. törvényczikk olyatén módositását kierőszakolniok, hogy a jobbágynak ezentúl is első folyamodásban a földesúr nevében és költségén szolgáltassék ugyan ki az igazság, de a földesúr és jobbágy közti perekben itélkező uriszéken sem maga a földesúr, sem tisztjei soha elnökök vagy birák ne lehessenek; továbbá, hogy elnököt és két birót a földesúr alkalmaz, a másik két birót, t. i. a szolgabirót és esküdtet ellenben a megye közönsége rendeli ki; végre, hogy a biróság mind az öt tagjának jelen kell lenni az ítélethozatalnál. Ilyen módon legalább annyira a mennyire függetlenitik az uriszéket a földesúr befolyása alól s a tárgyilagos igazságszolgáltatás követelményének némileg eleget tesznek.
A VIII. t.-czikket a királyi resolutio – úgy, amint a nádor ajánlja7 – szintén a rendszeres munkálatok feneketlen örvényébe löki be.
A többség a resolutio ezt a pontját is elfogadja. Mint az úri székre vonatkozó törvénynél, úgy ennél is azok, kik a kormány álláspontját támogatják, két csoportra oszlanak. Az egyik érdemileg támadja meg a törvényjavaslatot, például Marich Dávid fejérmegyei követ, ki egész határozottsággal kijelenti, hogy, ha a VIII, t.-cz. törvénynyé válnék, „a jó rend, közcsendesség, bátorság fenekestül fölforgattatnék, valamint Zsedényi szepesi követ, ki azt tartja, „hogy ezzel a törvénynyel oly kést adnának a jobbágyok kezébe, melylyel nemcsak magok magokat sértenék meg, de a többi polgárokat összekötő lánczokat is széjjel vágnák”. A nagyobb rész ellenben csak elhalasztani kivánja az ügyet; de erősen fogadkozik, hogy ha a maga helyén fogják tárgyalni, rá fog arra szavazni.
Ha ebben az igéretben bizni lehetne: a halasztásba könnyen bele lehetne nyugodni. De a kik a kormány intentióit követik, azok jóhiszeműleg ilyen igéretet nem is tehettek, miután a kormány elvileg kifogásolta a reformot. Mikor a VIII. t.-cz. legelsőbben vétetett tanácskozás alá, a kormány embere, a személynök fölöslegesnek, sőt veszedelmesnek jelentette azt ki. Hogy lehetne tehát még csak föl is tenni, hogy a mit a kormány az úrbéri törvényben veszedelmesnek tart, azt majd a törvénykezési munkálatban nem fogja olyannak találni. Ha egyedül csak a törvényhozás rendszeres működése szempontjából kivánná a kérdéses törvényczikk tárgyalását elhalasztani, vajjon érdemes lett volna-e ezért a főispánok útján oly hallatlanul erőszakoskodnia?
Az elhalasztás ürügyét az ellenzék nem is méltatja különösebb figyelemre. Megfelel erre Bezerédj, midőn azt kérdi: „vajjon hiszi-e a kormány, hogy ő és mi urai vagyunk az időnek és – mint Józsue – meg tudjuk állitani a napot, hogy várjon mozdulatlan, mig operátumról operátumra halasztva, tudja isten mikor, eleget teszünk a nép oly sürgető szükségének?”
A kérdés elvi oldalát ellenben annál tüzetesebben megvilágitják Klauzál, Deák, Nagy Pál, Balogh János stb.
Klauzál Gábor.
Eybl 1842-iki rajzáról készült egykorú kőnyomat után, az országos képtár arczképgyűjteményének 353. számú példányáról.
De ha Deák Ferencz, kérlelhetetlen logikájával, az ellenfél gyönge, ingatag alapon álló érveit halomra dönti is: magát a törvényt nem mentheti meg a bukástól, s úgy neki, mint társainak meg kell elégedniök a királyi resolutióban foglalt ama jogilag ugyan semmitérő, de erkölcsi tekintetben mégsem egészen jelentéktelen engedménynyel, mely szerint a VIII. t.-cz. mellőztetvén, a VII. t.-cz. 5. §-a a következő bevezetéssel láttassék el: „Hogy a jobbágyok úgy összesen, mint külön-külön minden tekintetben és igy földesuraik iránti viszonyaikban is minden önkénytől mentek s vagyonaikra és személyeikre voltaképen biztositottak legyenek: azon eseteken kivül, melyekre nézve már az előbbi törvényczikkelyek rendelkeztek, a jobbágyi kapcsolatból eredő úrbéri több egyéb rendetlenkedések és kihágások megfenyitése végett e következők határoztatnak” stb. stb.
A királyi resolutio értelmében módositott úrbéri törvényeket az 1835 február 26-ikán tartott elegyes ülésből küldik fel a királyhoz, a ki már most nem is vonakodik szentesitésüktől.
A gyökeres reformnak ezúttal a kormány állt ellent. A makacskodó conservativ főrendekkel még elbánt volna az alsó tábla, a mint hogy egymás után kiverte őket positiójukból. De a kormánynyal nem birt, miután ez szilárdul ragaszkodott ahhoz a conservativ fölfogáshoz, melyet Steinlein Ede, a honfiusitott bajor báró, többször emlitett aphorismáiban úgy fejez ki, hogy a földesúr és jobbágy közti viszonyt szabályozni kell, de nem a földesúri jogok föláldozásával, hanem a jobbágyság terheinek könnyitése által.
Steinleinnal együtt a kormány is meg van felőle győződve, hogy a magyar paraszt helyzete, ha sok javitni valót igényel is, sokkal kedvezőbb, mint akármely európai állam parasztságáé s éppen azért a mily hibának tartaná a földesúri jogok kikezdésével az úrbéri kötelékek tágitását, épp oly súlyt fektet a jobbágyi praestatiók olyatén szabályozására, hogy a jobbágy pontosan tudja, mivel tartozik urának, továbbá a jó községi közigazgatásra s a domestica, valamint a középületek, utak, hidak épitési és fenntartási költségei egy részének, a tisztviselők fizetésének és az országgyűlési napidijaknak a nemesség által leendő átvállalására.8
A kormány szűkmarkúsága a jobbágysággal szemben annál feltűnőbb, mert eddigelé a kormány játszotta a köznép irányában a pártfogó szerepét s a jelen országgyűlés kezdetén is épp a kormány követelte hogy az úrbéri ügyek minden egyebet megelőzőleg vétessenek föl az országgyűlés által.
A köznép a nemesség önzésével szemben évszázadokon keresztül a koronánál talált oltalmat s annak a védszárnyai alatt meghúzódva, a Verbőczi által fölállitott ama jogelv ridegségét, mely őt nemcsak személyes szabadságától, hanem jóformán munkája bérétől és jutalmától is megfosztotta, kevésbé érezte. Már I. Ferdinánd javit a misera plebs contribuens sorsán. Mária Terézia a nemesség akarata ellenére rendezi az úrbért, miután az 1764-iki országgyűlés a kormány által inditványozott reformoknak ellenszegül. József császár tovább megy s szintén önkényűleg eltörli az örökös jobbágyságot, a mit aztán az 1790-iki országgyűlés törvénybe iktat.
A köznépben ily módon a mily mértékben kifejlődik a ragaszkodás a kormányhoz, épp annyira fokozódik a bizalmatlanság a nemesség irányában.
A jelen országgyűlésen azonban a kormány és a nemesség egyszerre szerepet cserélnek: A kormány s az annak befolyása alatt álló főrendek mindig a constitutióra hivatkoznak a reformokkal szemben. Mikor a tulajdonjogról van szó, azt mondják: a jobbágynak a tulajdon nem adható meg, mert az alkotmány egyik sarkelve, hogy „omnis terrae proprietas ad dominum spectat”; mikor aztán a szabadelvűek azt mondják: jól van, hát legalább engedtessék meg, hogy a jobbágy ettől az úrtól, „apud quem omnis est proprietas terrae”, szabad alku útján vehessen fekvő vagyont, megint a constitutióba fogódzva ellenzik ezt is; majd mikor azt kivánják, hogy válthassa meg a jobbágy szolgálatait, erre megint az alkotmány szempontjából felelnek tiltakozólag. Szóval a constitutio állja útját mindennek. S a kormánynak ez ínyére van; mert azt a feudális alkotmányt ő épp oly kevéssé nélkülözheti, mint a kizárólagos politikai befolyásához görcsösen ragaszkodó aristocratia. Inkább kész tehát az úrbéri kérdésben a következetlenség vádját elszenvedni, mint a vele ezúttal is szoros érdekközösségben levő aristocratiával a szövetséget fölbontani. Mintegy igazolni látszik azt a külföldről importált véleményt, hogy a magyar nemességnek, ennek a szilaj csikónak, a kormány mindig kedvében jár, minden kivánságát teljesiti s annyira elkényezteti azt, hogy ha egyszer a magyar uraknak az jutna eszökbe, hogy a bécsi Szent-István-tornyot küldjék Pestre, miután Szent-István magyar volt s igy a Szent-István-torony is a magyarok tulajdonát képezi azt felelné nekik, hogy várják meg a jó alkalmat, a kedvező időjárást, s nagy kivánságát a nagylelkű nemzetnek a legpontosabban teljesitni fogja.9
Az új úrbéri törvények tagadhatatlanul sokat javitottak a jobbágyság helyzetén, de mégsem annyit, a mennyit a szabadelvűek kivántak, úgy hogy jóakarat szülte túlzásnak kell tekintenünk amaz ismeretlen egykorú iró fölfogását, ki, midőn a külfölddel megismerteti az új úrbéri törvényeket, jelentőségüket tekintve egy sorba helyezi az arany bullával és a pragmatica. sanctióval.10 Sok van azokban – irja Deák Wesselényinek, – a mit mi a nép javára másképen óhajtottunk volna; de az önhasznát imádó és a réginek azért, mert régi, ha rossz is, vakon bókoló sokaság ellen csak annyit is kivivni, jelen állásunkban már nyereségnek tarthatjuk.”11
Közgazdasági szempontból például igen fontos, mivel a jus proprietatist mintegy előkésziti, az, hogy a jobbágynak megengedtetik, a javitmányokon kivül, a haszonvételi jog eladása is; továbbá a szabad birtok eszméje felé egy lépéssel ismét közelébb jutnak azzal, hogy ha az örökváltságot nem is, de az örökös kötést megengedik; nagy befolyással van a nemzeti munkaerő hatályának fokozására, a közszorgalom fejlesztésére az úrbéri tartozások korlátozása s egy részüknek, például az ú. n. kisebb tizedeknek eltörlése; végre mindezen közgazdasági vívmányok mellett nem szabad kicsinyleni amaz engedményeket sem, melyek a humanitas követelményei valának, melyek a földesuraknak jobbágyaikkal szemben követendő bánás módjukat szabták meg stb. stb.
Az új törvények ellen a földesurak közül különösen azok zúgolódtak, kik érezték, hogy csupán a status quo fenntartása által ellensúlyozhatják saját hibáik, például hanyagságuk, rossz gazdálkodásuk következményeit. „Egyik nem kapott aratókat – irja Deák Kossuthnak, – mert elfogyott a gabonája s mert nem adta volna meg a munkabért, s már azt az új törvényeknek tulajdonitja; a másik nem kapott kaszásokat, mert keveset akart fizetni; a harmadiknak hajdúját a korcsmán megverték bor közben a negyediknek kocsisa szökött meg, mert több botot kapott, mint kenyeret, s mindezek az új törvényeket okozzák s talán, ha mernék, a májusi fagyot, az azótai szárazságot, egy szóval minden bajt nekünk tulajdonitanának.” Az ilyfajta földesurakkal azonban a törvényhozás nem törődhetett. A reformnak nem volt oly minimalis mértéke, mely ezeket kielégitette volna. Az ő sorsuk – akár rendezik az úrbért, akár nem – a megsemmisülés volt.