Kopácsy József herczegprimás.
Egykorú kőnyomat Eybl 1841-diki rajza után.
Ugyanonnan, a 422. számú példányról.
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Az új nyelvtörvény. Az országgyűlési viták publicatiója. A kerületi napló. Alkudozás a két tábla közt a vallásügyi kérdésekben. A kormány· magatartása a felekezetekkel szemben. A nagyváradi és rozsnyói pásztorlevelek. Kisfaludy Sándor emlékirata. A jezsuiták. Az unitáriusok és görög nem egyesültek. A zsidók. A katonaság élelmezése és beszállásolása. A katonai kihágások. Folyamszabályozások. Izgatás a lánczhid tárgyában kötött szerződés ellen. Örökváltság s az úrbéri törvények revisioja. Közművelődési ügyek. A nemzeti szinház. A váltó-codex. A váltó-törvényszékek elhelyezése s a bírói állások betöltése. A honosítás ügye. Kereskedelmi törvények. Kamatos kamatokra vonatkozó törvény. Nemzeti bank. A nemzet és a kormány közti viszony
Egyrészről a nemzeti szellem ébredése, másrészről a korona hatalmi törekvései minden lépten-nyomon olyan collisiókat idéznek elő, melyek az országgyűlés működését szükségképen megbénitják. Ugyanazt az ügyet egyik országgyűlés örökségképen veszi át a másiktól, miután a legtöbb kérdést vagy egyátalán nem, vagy olyan compromissummal lehet csupán megoldani, mely egyik félt sem elégitheti ki.
A nemzeti nyelv ügye, a nyilvánosság elvének szélesebb alapon való érvényesitése a törvényhozás körében, a vallás ügye stb., amint nem most először, úgy nem is utoljára kerül szőnyegre.
A magyar nyelv javára mindjárt az országgyűlés kezdetén két nem csekély jelentőségű engedményt csikarnak ki a rendek a kormánytól.
Sárközy Kázmér inditványára a nádor utján azzal a kéréssel fordulnak a királyhoz, hogy az országgyűlés megnyitásakor magyar nyelven üdvözölhessék őt, amibe a király beleegyezvén, Kopácsy József, a volt veszprémi püspök, ki – a nádor sürgetésére és ajánlatára, a közeledő országgyűlésre való tekintettel, 1838 deczember 15-ikén neveztetik ki herczegprimássá,1 – ékes magyar beszédet intéz hozzá.
Majd ismét a nádor közbenjárása folytán a feliratoknak kizárólag magyar nyelven leendő szerkesztésére kapják meg az engedélyt, miután eleget tesznek annak a föltételnek, melyet a király a nádorhoz október 21-ikén intézett kéziratában köt ki, hogy t. i. amennyiben emlitett kivánságuk az 1792: VII. és az 1805: IV. t.-cz, megváltoztatását s az 1832/36: III. t.-cz. megbővitését involválja, repraesentatio alakjában terjesszék azt fel hozzá.2
Az 1832/36: III. t.-czikket azonban még egyébbel is meg akarják bőviteni s e végből, nagyobbára a régi postulátumok figyelembe vételével, törvényjavaslatot dolgoznak ki, melyhez a főrendek is hozzájárulnak.
Hogy a horvátok a magyar nyelv erőszakolása miatt recriminálnak, ez nem szokatlan jelenség; az sem ujság többé, hogy Busán Hermann a horvátok nevében óvást tesz „a nemzetiség lerontására czélzó merénylet ellen”; de annál meglepőbb, hogy a personális ugyanakkor, a mikor a nyelvkényszert helyteleniti, kijelenti egyszersmind, hogy ő a maga részéről soha bele nem egyez, hogy a horvát nemzet a magyar nyelv helyett a maga nyelvét tegye diplomatiai nyelvvé, miután a horvátoknak is kötelességük az anyaország nyelvét tudni s idővel köztanácskozásaikban használni.
A personális és az ellenzék felfogása közt tehát csak az a különbség, hogy amaz Horvátországból a magyar hivatalos nyelv kiszorítását addig, de csakis addig hajlandó megtűrni, mig a horvátok a deák nyelvhez ragaszkodnak; emez ellenben abban az arányban, a mint Magyarországon tért hódit a magyar nyelv, a közjogi kapcsolatból kifolyólag s az ez által megszabott korlátok közt, érvényt akar a magyar nyelvnek szerezni Horvátországban is.
Kopácsy József herczegprimás.
Egykorú kőnyomat Eybl 1841-diki rajza után.
Ugyanonnan, a 422. számú példányról.
Úgyde az ellenzék ebbeli szándékát a kormány ez alkalommal is meghiusitja, amennyiben a magyar nyelvre vonatkozó, immár szentesitett törvényt a kapcsolt részekre tényleg nem terjeszti ki. Az országgyűlésnek annál inkább zokon esik ez, mert a horvátok általában elzárkóznak a nemzet legjogosabb és legforróbb kivánságai elől: a törvényeknek deák nyelven való szerkesztését követelik; a protestánsokat a kapcsolt részek területére nem bocsátják be; a porták kiigazitása, alkalmával az anyaországgal a közterheket aránylagosan megosztani nem akarják; egy szóval, separatisticus törekvésük által utját állják a haladásnak, úgy hogy méltán föltehető velük szemben a kérdés, ha vajjon az anyaországnak a kapcsolatból eredő esetleges hasznát nem szárnyalják-e túl a közjogi kapcsolat hátrányai.
A kormány mindamellett kénytelen a magyar nyelv javára ismét jelentékeny engedményeket tenni, miután ettől függ az országgyűlés sikere. A nádor valami úton hozzájut Deák Ferencznek az ülésteremben felejtett egy iratkájához, melyet azonnal közöl a kanczellárral s melyben az ellenzék vezére valamelyik barátjának a következőket irja: „A magyar nyelv, úgy hallom, rosszul áll Bécsben. Ebből nagy zavar lesz, s megtörténhetik, hogy ezen fog hajótörést szenvedni az ország gyűlése, mert alig hiszem, hogy a karok és rendek más nyelven felirást készítsenek, mint magyarul.”3
A közhangulat nyomása alatt létrejön tehát az új nyelv-törvény. E szerint az országgyűlés, valamint a törvényhatóságok feliratai egyedül magyar nyelven szerkesztendők; nemcsak a helytartó-tanács, de az udvari kamara is, melynek hivatalos nyelve eddig a latin volt, magyarul levelez; az anyakönyvek 3 év alatt mindenütt magyarul vezetendők; lelkipásztor nem lehet, ki magyarul nem tud; „a magyar nyelv tudása a katonai véghelyeken is gyarapitandó” s a magyar ezredek kormányainak a magyarországi törvényhatóságokkal magyar nyelven kell levelezniök.
A mit még némelyek kivánnak, hogy t. i. a törvények királyi megerősités alá egyedül magyar nyelven terjesztessenek fel, ez annál méltányosabb, mert semmiféle törvénynyel nem ellenkezik; de a többség megelégedve a kivívott eredménynyel, elhatározza, hogy ezuttal még a törvények eredeti magyar, szövege mellett latin forditásukat is fölterjeszti.
Az országgyűlési viták publicátiójára nézve, mely az előző országgyűlést szintén foglalkoztatta, a rendek sokkal kevesebbet érnek el. A nádor ellenzése daczára, különösen gróf Batthyány Lajos sürgetése folytán, február 25-ikétől kezdve a főrendi tábla tanácskozásairól is naplót vezetnek ugyan, mely sokkal alaposabb és hívebb, mint az országos ülések naplója, miután a beszédek gyorsirók jegyzetei után közöltetnek benne; de az országgyűlési ujság s a kerületi napló meginditása még mindig pium desiderium marad.
Az országgyűlési hirlapot a kormány és a főrendi tábla következetesen ellenzik, főképen azért, mert a rendek „megelőző vizsgálat nélkül” akarják közrebocsátani. A mily vihart idézett elő a mult országgyűlésen Mérey, midőn a sajtóval szemben a felügyeleti jogot a koronának követelte, épp oly heves jelenetet provokál most Majláth personális azzal az elhamarkodott kijelentésével, hogy a rendek javaslata „belévág, a divatozó praeventiva censurába, melyről több törvényeink vannak”. Az óvást eme nyilatkozat ellen még a conservativek is magukévá teszik, a kiknek pedig most is az a véleményük, hogy 500,000 nemes ember 12 millió ellen csak egy évig sem védheti meg kiváltságait, ha ez utóbbiak irásban és szóval szabadon ostromolhatják azokat.
A kerületi napló kinyomatását, melyre nézve a rendek a gyorsirókkal és a könyvnyomtatóval már az alkut is megkötötték, a kormány egyenesen megtiltja, jóllehet a közvélemény oly nagy súlyt fektet arra, hogy Hevesmegye 1839 végén körlevélben hívja fel a törvényhatóságokat, hogy, ha a kerületi napló kinyomatása nem engedtetnék meg, minden megye küldjön az országgyűlésre egy irnokot, a ki a kerületi naplót megyéje részére irná.4
Az alsó táblának igaza van, hogy a nyilvánosság elvéből kifolyólag, melyet semmiféle törvény sem tagad meg, az országgyűlésnek joga van a kerületi üléseken történteket közzétennie. De a kormány, ha már kénytelen eltűrni, hogy a rendek minden ellenőrzés nélkül kerületi üléseket tartanak s ott teljesen korlátlanul gyakorolják vele szemben a kritikát: legalább annak állja utját, hogy a kerületi ülésekben lefolyt viták publicatiója által a közönséget izgassák ellene.
Amit a nádor hangsúlyoz, hogy t. i. a kerületi napló közrebocsátása által az országos ülések tekintélye szenvedne csorbát, ez nem fogadható el argumentumul a napló ellen. Az országos ülések tekintélyét nem a kerületi napló, hanem maga a kerületi ülés csökkenti, miután a törvényhozás működésének súlypontját már rég idő óta ide helyezték át. A kerületi ülést kell tehát fölöslegessé tenni az országgyűlés czélszerű coordinátiója által. Amenynyiben pedig a kerületi ülések eredetét gróf Andrássy Károly, egészen helyesen, arra az okra vezeti vissza, hogy az országos ülésekben a nyilvánosság korlátozva van s kinevezett elnök elnököl: az országgyűlés coordinátiója alkalmával ezeket a hibákat kell javitni s akkor a kerületi ülések is megszünnek s kerületi naplóra sem lesz természetesen többé szükség.
Az országgyűlési hirlap és a kerületi napló kérdésében tehát a rendek ismét vereséget szenvednek ugyan; de azért annyi haszna a nyilvánosság érdekében kifejtett actiójuknak mégis van, hogy legalább már most a censura nem akadékoskodik, midőn a hirlapok – a szónokok megnevezése nélkül – úgy a kerületi, mint az országos ülésekről tudósitásokat közölnek. Az, hogy a szónokot nem szabad megnevezni, kicsinyes kötekedés a kormány részéről, melylyel még csak annyit sem ér el, hogy a közönség meg ne tudja a szónokok neveit, miután a hirlapok könnyen érthető jelzőkkel a neveket teljesen pótolják.
Az előző országgyűlés hagyatékához tartozik a vallásügyi törvényjavaslat is, melynek actualitása nemcsak hogy nem szünt meg, sőt ellenkezőleg, bizonyos ujabb sérelmek következtében fokozódott.
Az 1832/36-iki eredeti javaslaton az alsó tábla változtatást nem tesz, s Klauzál Gábor inditványa, mely szerint a „bevett vallás” kifejezésének elhagyása mellett a vallásfelekezetek közti teljes egyenlőség és viszonosság elvét mondják ki, valamint Szentpály László ugocsai követé, ki szintén óhajtja a viszonosság elvének kimondását, de csakis a törvényesen bevett felekezetekre nézve, – épp oly kevéssé kelt visszhangot, mint a főrendi táblán gróf Batthyány Kázmér ama liberális nyilatkozata, mely szerint „ő ezen ideát: uralkodó vallás, magával a keresztény vallás szellemével annyira ellenkezőnek tartja, hogy mindazon törvényt, mely ezen szennyet viseli magán, változtatni forrón kivánja s ez okból a teljes és tökéletes viszonosságra szavaz”.
Mi értelme volna a szabadelvű párt részéről a vallás ügyében ujabb követelményekkel állni elő, mikor a haladás útján az első lépést sem tehették meg; s mikor azok a tényezők, t. i. a papság és a horvátok, – kiknek az első lépés meghiusitásában főrészük volt, – semmi jelét nem adják engedékenységüknek. A káptalani követek ugyanis mindjárt a vita kezdetén ezuttal is óvást emelnek az egyházi rend nevében ama törvény ellen, melynek elvei „a katholika vallás változhatatlan principiumaiba ütköznek”. A zágrábi káptalan követe pedig nemcsak azért járul hozzá az óváshoz, mert a kérdéses törvény a felekezetek közti békesség fenntartása végett az evangelikusok javára „örök időkre alkotott” 1790/91: XXVI. t.-czikkel ellenkezik, hanem azért is, mert Horvátország municipális jogainak sérelmét involválja.
A szabadelvű párt – egy-két intransigens tagját kivéve, kik közé tartozik Beöthy Ödön is, – gyakorlati szempontból egészen helyes politikát követ, midőn nemcsak hogy nem megy túl az 1832/36-iki országgyűlés által megállapitott kereteken, de ellenkezőleg, arról győződvén meg, hogy a főrendek hajlandók több oly concessiót tenni, melyről a közelmultban még csak hallani sem akartak, az alku terére lép.
A reversalisok tekintetében a főrendi és alsó tábla most is ragaszkodik ugyan eredeti álláspontjához s amaz a reversalist csakis a jövőre, ez ellenben úgy a multra, mint a jövőre nézve érvénytelennek kivánja tekinteni; de az alsó tábla ezuttal megkisérli áthidalni az ellentétet azzal a magyarázattal, hogy eszeágában sincs azokat az egyéneket, kik reversalisuknál fogva a katholikus hitben neveltettek, akaratuk ellenére ismét az evangelikus vallásra kényszeriteni; hanem intentiója csupán az, hogy a reversalis alapján akár a szülők, akár a gyermekek ellen támasztott bárminemű követelés szüntettessék meg s hogy azok, kik a reversalisok erejénél fogva neveltettek a katholikus vallásban, ha idővel meggyőződésük változván, az evangelikus vallásra akarnának áttérni, ebben ne akadályoztassanak.
A főrendek azonban, amint ezt a magyarázatot, úgy gróf Teleki József koronaőr ama közvetitő inditványát sem fogadják el, mely szerint a multban adott reversalisok csak abban az esetben legyenek érvényesek, ha szabadon adattak, ha gyakorlatba vétettek s ha ellenmondást nem tett ellenük a szerződő felek egyike.
Az áttéréseknél a hat heti oktatás mellőzésébe a főrendek az alatt a föltétel alatt egyeznek bele, hogy a vakmerő áttérések meggátlása végett a vallásváltoztatás a törvényhatóságok által ellenőriztessék. Ezzel szemben az alsó tábla az áttérést teljesen szabaddá akarja ugyan tenni; de másrészről nincs kifogása ellene, sőt szükségesnek tartja, hogy az egyes áttérési eseteket ő felségének bejelentsék, hogy abban az esetben, ha az áttérések oka a vallásos oktatás elhanyagolása lenne, ő felsége legfőbb felügyeleti jogánál fogva a kath. lelkipásztorokat híveik szorgalmasabb oktatására serkenthesse.
A katholikus gyermekeknek az evangelikus iskolák látogatását és a katholikus szülőknek gyermekeik mellé evangelikus vallású nevelők alkalmazását a főrendek már most megengedik, az alatt a föltétel alatt, hogy az emlitett gyermekek saját vallásukban való oktatása biztosittassék, s ez ellen az alsó táblának sincsen kifogása.
A recopulatio kérdésében a főrendek némi concessiót tesznek ugyan, de abba most sem egyeznek belé, hogy a vegyes házasságban élő feleknek ágytól és asztaltól való elválasztása esetében az evangelikus félre nézve a kötés felbontottnak tekintessék és annak az új házasságra lépés megengedtessék. Az alsó tábla ellenben a recopulatio megszüntetését föltétlenül követeli; de másrészről a jó békesség kedvéért kész az elvált vegyes házasok új házasságra lépésének ügyét ezuttal mellőzni.
Hogy az evangelikus lelkipásztorok nem büntethetők meg a miatt, mert más vallásuaknak az evangelikus templomba való járást megengedik; hogy az az elv, mely szerint a hivatalok valláskülönbség nélkül töltendők be, a városokra is kiterjesztessék; hogy a közös temetők használatára nézve törvény alkottassék s hogy az ezredeknél evangelikus lelkipásztorok is alkalmaztassanak, – mindezekre nézve a két tábla közt létrejön a megegyezés.
Horvátországra nézve azonban nem sikerül a differentiákat kiegyenliteni. A főrendek felfogása sokat veszit ugyan ridegségéből az által, hogy ugyanakkor, amikor az evangelikusoknak Horvátországban való lakhatása tekintetében a tilalom megszüntetését magára Horvátországra kivánják bízni, kifejezik egyszersmind reményüket, hogy ez irányban Horvátország nem sokára megteszi a szükséges törvényes intézkedést; de az alsó tábla állhatatosan ragaszkodik ahhoz a nézethez, hogy a vallásügyi törvény nem tehető Horvátország rendeinek beleegyezésétől függővé, annyival kevésbé, mert a viszonosság elvével sem egyeztethető össze, hogy a magyar polgárok egyrésze, csak azért, mivel az evangelikus vallást követi, Horvátországból ki legyen rekesztve s ugyanakkor Horvátország lakosai a polgári jogokat egész teljességükben élvezzék és a közterhekben oly módon vegyenek részt, hogy egy 130–135 portával biró középszerű megye több terhet viseljen, mint egész Horvátország.
Hogy abban az esetben, ha – mint a főrendek kivánják – a protestánsok ügyének rendezését magukra a horvátokra bízzák, ebből nem lesz semmi, azt a főrendi táblán elhangzott felszólalások világosan mutatják. Haulik György zágrábi püspök például, – kinek legfőbb része volt az illirizmus féktelenkedéseiben, kinek titkára, Stoosz Pál, „Meghivás az illir körbe” czím alatt csak az imént szólitotta fel a krajnai szlávokat, bolgárokat, szerbeket, hogy lépjenek be az illir körbe, „mert több szem többet lát, több gondolat többet kifürkész, több kéz többer ír s több szikrából lesz a tűz”, – minden hímezés-hámozás nélkül kimondja, hogy azok a vallási villongások, melyek Magyarországban három száz év óta szakadatlanul tartanak, a horvátokat nem ösztönözhetik ama kiváltságaik megszüntetésére, melyek a közbéke fenntartására szolgálnak, nem sarkalhatják arra, hogy legdrágább kincsüket a század szellemének s némi politikai axiomáknak feláldoznák”.
Minthogy tehát a törvényjavaslatnak Horvátországra vonatkozó pontja abban az alakjában, amint azt a főrendek megállapitották, a törvényhozás jogkörének megszoritását vonná maga után, anélkül, hogy még csak kilátás is lenne rá, hogy maguk a horvátok a méltányosság álláspontjára fognak helyezkedni a protestánsokkal szemben: az alsó tábla inkább mellőzi az egész pontot. S ily módon a többire nézve az alkudozás czélra vezetvén, az országgyűlés a javaslatot szentesités végett felküldi. A főrendi táblán a főpapok és a világi rendből öten óvást tesznek ugyan ellene; de ezt magába, a javaslatba nem veszik fel, sőt az alsó táblával sem közlik, miután a prímás belenyugszik a nádornak a gróf Dessewffy Aurél felfogását megerősitő ama nyilatkozatába, hogy az óvás beiktatására lesz idő akkor is, amikor ő felsége a törvényjavaslatra válaszát leküldi.
A királyi válasz azonban az ügy érdemét nem érintvén, az óvás fölöslegessé válik. A leiratban ő felsége értésükre adja a rendeknek, hogy mivel a javaslat csak az országgyűlés vége felé terjesztetett fel hozzá, nem maradt ideje a nagyfontosságú s alapos meggondolást igénylő tárgyban elhatározásra jutnia.
Lonovics József csanádi püspök, – ki a prímás által az egyházi rend nevében tett óvás értelmét szükségesnek látja egy nyilvános ülésben megmagyarázni, – maga elismeri, hogy a törvényjavaslat „semmi olyat nem parancsol, amit tenni a hit szabályai tiltanának, hanem csupán az egyházi elveket sérti s ama jogok egyrészét veszi el, melyeket a törvény adott az egyháznak,” éppen ezért, ha a javaslatból törvény lenne, „zúgolódás nélkül fog annak engedelmeskedni”: mindamellett ő fejti ki a legnagyobb erélyt a végből, hogy a javaslat törvénynyé ne váljék. Metternichchel e tárgyban az országgyűlés berekesztésekor beható tárgyalásokat folytat,5 s ráveszi őt, hogy, amennyiben a főpapság elhatározta, hogy Rómától fog utasitást kérni jövendő magatartására nézve, addig, míg ez megtörténik, tartsa vissza a koronát a törvényjavaslat szentesitésétől.
Metternich a kormányra nézve legkényelmesebbnek tartaná a vallásszabadság életbeléptetését olyan értelemben, hogy a vegyes házasságban született gyermekek vallása a szülők szabad egyezkedése alapján állapittatnék meg s hogy a világi hatóságok egyátalán ne avatkoznának bele a vallás- és lelkiismeret szabadságát érintő vitás kérdésekbe.6 Meg van róla győződve, hogy, ha ez sikerülne: a protestánsok is lefegyvereztetnének, a papság is megnyugodnék s akkor a kormánynak nem kellene örökösen a vallás ügyével bajlódnia.
Most, az országgyűlés folyamán is, a gyermekek vallásos nevelésére s az áttérésekre nézve, a gyakori collisiók kiegyenlitése végett, kénytelen a kormány rendeleti uton intézkedni s meghagyni, hogy ha a szülők valamelyikének vallásváltoztatása következtében vegyes házasság áll elő, az ezután születendő gyermekek vallására nézve a vegyes házasságban született gyermekek vallására vonatkozó határozmányok kötelezők; továbbá, hogy a törvénytelen gyermekek anyjuk vallását követik; hogy a kanczellária az áttéréseknél, abban az esetben, midőn semmi kétely nem forog fenn, a hat heti vallásoktatásra adja meg az engedélyt s hasson oda, hogy az áttéréseknél a fölösleges huzavonát kerüljék stb.7
Minthogy pedig a vallásügyi törvény magyarázásában és alkalmazásában a kormány sem nem őszinte, sem egyenlő mértékkel nem mér s valóságos tojástánczot kénytelen járni, hogy a törvény követelményeivel a katholikus egyház érdekeit összeegyeztesse, s minthogy az új törvény szentesitése esetén előreláthatólag még többször kellene majd az egyház belső dolgaival foglalkoznia: a főpapság kivánságát az új törvény szentesitésének elhalasztására nézve készséggel teljesiti, annyival inkább, mert reméli, hogy a római szentszékkel meg fogja majd találni a modus vivendit.
Az a vallásügyi speciális sérelem, melyet Bihar- és Gömörmegyék terjesztenek az országgyűlés elé s melyet az a vallásügyi törvényjavaslattal egyidejüleg vesz tárgyalás alá, szintén a kormány részrehajlása és alakoskodása miatt mérgesedik e.
A papság azt a bátorságot vette magának, hogy az 1790/91: XXVI. t.-cz. 15. §-a ellenére követelt reversalisok megtagadása esetén a megyéktől kényszereszközök alkalmazását kivánta. S midőn ezt a merőben törvénytelen kivánalmat a megyék egy része határozottan visszautasitotta, Laitsák Ferencz, váradi püspök azzal a visszatorlással élt, hogy 1839 márczius 15-ikén, a kölni és poseni érsekek példájára, pásztorlevelet bocsátott ki, melyben utasitotta papjait, hogy reversalis nélkül a vegyes házasságokat egyházi áldásban ne részesitsék; majd két hónappal később azt is meghagyta nekik, hogy a vegyes, házasok esküjét nem úgy, mint egyházi személyek, hanem csak mint tanuk s nem is templomban, hanem a parochiális lakon, minden egyházi szertartás nélkül, szenvedőleg fogadják el.
A váradi püspök példáját követte a rozsnyai, ki nem ugyan pásztorlevélben – legalább pásztorlevele nyilvánosságra nem került, – de élő szóval hasonló utasitást adott az alsó papságnak.
Biharmegye, Beöthy Ödön agitatiójára, egyenesen a királyhoz irt fel a sérelem orvoslása végett, miután akkor az országgyűlés nem volt együtt. A helytartó-tanácshoz le is érkezett egy királyi parancs, melyben ő felsége az 1791: XXVI. t.-cz. sértetlen fenntartását megigéri; de ezt a parancsot a helytartó-tanács a megyével – daczára annak, hogy ez négy ízben ismételte meg panaszát a felségnél – nem közölte. Ennélfogva úgy Bihar, mint Gömör az országgyűlésre vitte a sérelmet, ez utóbbi annyival is inkább, mert tanukkal tudta igazolni, hogy a papok kényszert alkalmaznak a vegyes házasokkal szemben s mert a helyett, hogy ez a sérelem orvosoltatott volna, a rozsnyai püspököt a sokkal dúsabb javadalmazású pécsi püspökségbe helyezték át, ami olyan színben tűnt fel, mintha törvénytelenségeért a felsőbbség mintegy megjutalmazni kivánta volna.
Az alsó tábla az ügyet tárgyalás alá vevén, odáig ugyan nem megy, hogy a törvénysértő püspököknek – ugy, amint Beöthy és Kende szatmári követ inditványozzák – az 1507: VIII. és az 1647: XI. t.-cz. értelmében hivataluktól való megfosztását kivánja; de igenis szükségesnek tartja felirás utján megkérni ő felségét, hogy a törvényeknek a vegyes házasságokra vonatkozó rendelkezéseit tartsa fenn, a főpásztoroknak a törvénybe ütköző rendeleteit semmisitse meg s őket szigoruan utasitsa, hogy körlevelüket vonják vissza, jövőre pedig a törvénynek minden efféle uj, helytelen és egyoldalú magyarázatától tartózkodjanak.
Laitsák püspök aláirása József Nádorhoz 1839 ápril 15-dikén a vegyes házasságok ügyében intézett emlékiratán.
Az irat eredetije az országos levéltárban, József nádor titkos levéltárában, Acta praes. a. 1839. nr. 11. jelzet alatt.
A főrendek ellenben, tekintettel arra, hogy az 1790-iki törvény határozottan csak azt rendeli, hogy a vegyes házasságok mindig a katholikus plébánosok előtt köttessenek, az egyházi áldásról azonban nincs benne egy szó sem, tekintettel másrészről arra, hogy az áldás nélkül kötött házasság is mind egyházi, mind polgári tekintetben jogérvényes: a felirást annyival inkább fölöslegesnek tartják, mert a megyék az ügyet már úgyis ő felsége elé vitték. Ebbeli elhatározásukban mindenekfölött az egyház hatalmi érdeke vezeti ugyan őket; de a politikai tapintat szempontjából sem tartják helyesnek az ügy bolygatását. Az alternativa ugyanis – gróf Dessewffy Aurél szerint – az, hogy arra a kérdésre, forog-e fenn törvénysértés, a főrendek, vagy igennel felelnek vagy nemmel. Ha igennel: akkor oly valamire szólitják fel a kormányt, amit nem tehet, mert a kényszerités e tárgyban képtelenség; vagy nemmel s akkor amellett, hogy a kormány a legnagyobb zavarba jön, nem tudván eldönteni, melyik táblának van igaza, az országban is zavarok fognak bekövetkezni, s ami a fő: káros visszahatás fog előállni a két tábla közt még függőben levő hasonnemű, tárgyakra nézve. „Parlag tehát – ugymond – ez a mező vagy legfeljebb töviseket terem.”
Hogy a vita meddő marad, azzal Széchenyi, báró Eötvös József, gróf Teleki László s általában a szabadelvüek is tisztában vannak, s ha mégis felszólalnak, ezt azért teszik, mert az egyház merész föllépése kényszeriti őket rá. A prímás ugyanis egész ridegségében állitja fel az elvét, hogy a világi törvény az egyházi szertartások felett, tehát az egyházi áldás felett sem rendelkezhetik s ha mégis rendelkeznék s ha ennélfogva felsőbbrendű törvényekkel összeütközésbe jönne: megszünik föltétlenül kötelező lenni.
A vita folyamán, a szabadelvüek részéről a papság ellen emelt súlyos vádak ellensúlyozásául, a főrendek mindössze annyi concessióra hajlandók, hogy az egyház hozzájárulásával készek megkérni ő felségét, hogy amenynyiben még Biharmegye feliratára nem felelt, az aggodalmakat szüntesse meg válaszával. De az alsó tábla ebben nem nyugodván meg, az ügyet félre teszik, annyival is inkább, mert a vallásügyi törvényjavaslatra nézve időközben sikerül létrehozni a két tábla közt a megegyezést.
Az emlitetteken kivül még egyéb vallásügyi kérdésekkel is foglalkozik az országgyűlés, de – kivéve a zsidók sérelmeinek részleges orvoslását – eredménytelenül.
A megyékben uralkodó közszellem, mely a felekezeti motivumokat annyira előtérbe tolja, hogy a pártok több helyen felekezeti alapon szervezkednek, az országgyűlésen is érvényesül annyiban, amennyiben az egyes pártok különös érdeklődéssel viseltetnek a vallási kérdések iránt.
Kisfaludy Sándor, „a falusi magányában élő hazafi”, – kinek, saját szerény bevallása szerint, sem becsvágya sem érdeme nincs ahhoz, hogy közhivatal után vadászszon, – tisztán a haza sorsát és érdekeit tartva szem előtt, 1839 elején a nádorhoz egy német nyelven fogalmazott emlékiratot nyujt be, melyben leirván az ország politikai helyzetét, saját tapasztalatai alapján konstatálja, hogy az ország különböző részeiben mily nagy szerepet játszanak a vallási pártok. A dunántúli megyékben például a két protestáns felekezet egyesült, hogy a tisztujitásokon saját jelöltjeit választassa meg. S habár a protestánsok – kivéve Veszprémmegyét – minden dunántúli megyében kisebbségben vannak, mégis többnyire győznek azért, mert democrata és ultraliberális elveket hordván a szájukon, csatlakoznak hozzájuk azok a katholikusok is, kik vagyonukat elpocsékolták, kiknek hivatalra van szükségük, hogy jövőjüket biztositsák s kik az emberszeretet igéit hirdetik, hogy annál inkább elnyomhassák alattvalóikat.8
A költő-politikus conservativ és felekezeti szemüvegen nézi ugyan a világot s igy tiszta képet nem szerezhet magának arról; de már az a tény is, hogy ő maga sem képes magát emancipálni a felekezeti szempontok nyüge alól, midőn az ország első dignitását tájékoztatni akarja a közdolgok felől, eléggé mutatja, mennyire dominálja a politikai életet a felekezeti szellem.
Sopron- és Borsodmegye rendei azt tapasztalván, hogy a vegyes házasságokra nézve a surlódásokat a külföldről beözönlő jezsuiták szítják, utasitásul adják követeiknek, hogy sürgessék ama régibb törvények szigorú végrehajtását, melyekben ki van mondva, hogy a törvényhozás engedélye nélkül szerzetesrendek Magyarországon nem telepedhetnek le.
A felirati javaslatot ebben a tárgyban el is fogadja az alsó tábla liberális többsége; de a főrendek azzal az érveléssel, hogy ő felsége az 1715: CII. t.-cz. értelmében az ország világos előnye nélkül szerzetesrendeket különben sem bocsátott be az országba s hogy ennélfogva semmi különös ok, alap vagy alkalom nincs, mely miatt ily irányban a törvényhozásnak intézkednie kellene, – a javaslatot visszautasitják.
Kisfaludy Sándor emlékiratának befejező sorai.
Az 1839 január 10-dikén kelt irat eredetije u. ott, Misc. officiosa a. 1839. nr. 1. jelzet alatt.
A Palóczy és Bezerédj Miklós veszprémi káptalani követ közti szóváltás világitja meg e kérdésben a liberálisok és klerikálisok álláspontját. Amaz fél a jezsuitáktól, mert a hová befészkelik magukat, ott a gyűlölködést, visszavonást honositják meg; ez pártolja őket, mert az evangelikusok törekvéseinek mindig és mindenütt a jezsuiták vetettek gátat. Magasabb politikai szempontból, határozottan tárgyilagosan azonban a conservativ gróf Dessewffy Aurél itéli meg a dolgot, midőn azt mondja; hogy a szerzetesrendek csak akkor felelhetnek meg hivatásuknak, ha a közvélemény mellettük van, a közvélemény ellenére tehát nem lenne czélszerű szerzetesrendet bocsátani be az országba.
Az unitárius vallásnak bevett vallássá nyilvánítása szintén szőnyegre kerül. Actuálissá teszi azt a Partium visszacsatolása. De a főrendek, habár elvileg az ügyet magukévá teszik is, elintézését akkorra halasztják, a midőn a visszacsatolás tényleg megtörténik, miután akkor válik gyakorlatilag szükségessé a Kraszna, Zaránd és Közép-Szolnok megyében élő unitáriusok szabad vallásgyakorlatának az egész országra való kiterjesztése.
A görög nem egyesültek sérelmeit magában foglaló feliratra királyi válasz nem érkezik. Különben maga a felirat is nagy bajjal készült el, miután a főrendek az alsó táblának a görög nem egyesültek egyházi személyeinek illendőbb ellátására, papjaik neveltetésére, kalendáriumuknak a közönséges kalendáriummal való összhangzásba hozatalára s a görög nem egyesültek és más vallásúak közti válóperekre vonatkozó javaslatait nem fogadták el.
A zsidókra vonatkozó eredeti törvényjavaslat két pontból áll. Az egyikben eltörlik a türelmi adót, melynek különben sem volt soha törvényes alapja; a másikban kimondják, hogy a zsidók az ország többi nem nemes lakosai által gyakorolt minden polgári jogokban részesülnek.
A szabadelvű párt, a mint önmagát tagadná meg, ha az első kisérletet vonakodnék megtenni a zsidóságnak a nemzet testébe való beolvasztására nézve: úgy másfelől veszélyeztetné a reformot, ha a haladás lépcsőjén a Pestmegye által ajánlott merész ugrást megtenné s a zsidó felekezetet a bevett vallásfelekezetek közé venné fel. A haladás természetes menetével ellenkeznék a vallási emancipatio, mielőtt a politikai egyenjogusitás megtörténnék, s ez utóbbira nézve is az általános, mindent magában foglaló elvet a liberálisok csak azért mondják ki, hogy annak keretében annyi concessiót csikarjanak ki a zsidók számára, a mennyit csak kicsikarhatnak. Maga a „Magyarország s a hozzá kapcsolt részek izraelita lakosai nevében eljáró küldöttség” sem kér többet az országgyűléshez benyujtott folyamodványában, mint azt, hogy a törvényhozás szívére vevén polgári viszonyaik megjavitásának szükséges voltát, adja meg nekik a honfiúság jogait”.9
A hangulat a zsidókra nézve az alsó táblán igen kedvező. A törvényjavaslatot kisérő, fenkölt szellemű feliratban a rendek igazi ékesszólással hirdetik a nemzet jól felfogott érdekeivel ölelkező emberszeretet igéit. A personális veszedelmesnek tartja ugyan túlmenni a jelen országgyűlés által az úrbéri törvényjavaslatban tett amaz engedményen, mely szerint a zsidók úrbéri telkeket birhatnak, mert különben Ung, Bereg, Zemplén s általában a felvidéki megyéket a tisztátalan lengyel zsidók egész raja fogja ellepni; tanúkúl hívja fel egyszersmind a felvidéki megyék követeit, – kik nap-nap mellett tapasztalhatják, hogy a jobbágyok azért nem képesek a közterheket leróni, mert a zsidók kiszipolyozzák őket, – mily borzasztó következményei lennének az országra amaz invasiónak; de a felvidéki megyék közül a provocatióra kevesen adnak visszhangot s jóformán csakis a bányavárosok és a káptalanok követei, valamint a horvát követek osztozkodnak a personális aggodalmában.
Hogy a zsidóság beözönlése folytán, – a mint a mosonymegyei Sőtér mondja – Magyarország Jeruzsálemmé ne váljék s Jeruzsálem sorsára ne jusson, erről a főrendek gondoskodnak és pedig akkép, hogy gróf Teleki József koronaőr inditványára leszállitják a kedvezményeket, melyek a külföldi zsidókat ide édesgethetnék s föltételekhez kötik a letelepedési jogot. Az alsó tábla liberális többsége pedig, habár – Dubraviczky kijelentése szerint – „többet óhajtott volna a zsidók részére kieszközölni”, a haladás érdekében a kevesebbet is elfogadván, létrejön a törvény, mely a türelmi adót nem veszi ugyan le a zsidók válláról, a jobbágy-telkek birhatására sem jogositja fel őket; de azért több kedvezményt biztosit számukra.
Az átalakulás vágya, mely kútforrását képezi a zsidók egyenjogusitására irányuló törekvésnek is, egy decennium alatt sokkal mélyebbre ereszté gyökereit a magyar társadalomban, semhogy képes lenne azt a kormány – még ha akarná is – kiirtani az emberek szivéből. De miért is akarná? A mennyiben a korona jogkörét Magyarország culturális és közgazdasági fejlődése nem alterálja, botor politika lenne részéről, útját állni a reformoknak. S ha úgy a saját, mint az országgyűlés által kezdeményezett reformok egy részét mégis visszautasítja, félbe hagyja vagy halogatja, ennek oka csupán az, hogy a korona hatalmi érdeke és a haladás követelményei közt a demarcationalis vonal kijelölésében elfogult és rövidlátó. Másrészről azonban hozzájárúl a törvények egész sorához, melyek az anyagi és szellemi jólét alapját vetik meg.
A katonai élelmezés és beszállásolás és ezzel kapcsolatban különösen az u. n. deperditák kérdése, melyre a királyi propositiók második pontja hívja fel a rendek figyelmét, egyike ama fontos problemáknak, melynek igazságos megoldását csaknem egy század óta sürgetik azok, kik az adófizető nép sorsát szivükön viselik.
A beszállásolás óriási teherként nehezedett az adózóra, amennyiben az idegen katona házának békességét, családjának nyugalmát zavarta meg – a mint Deák irja – a beszállásolás következtében „a magyar adózó nem volt ura még önsajátjának sem”.10 A deperditák pedig, vagyis, az adózókra háramlott ama veszteségek, melyek onnan eredtek, hogy a katonaság részére a terményeket az 1751-ben meghatározott, a piaczi áraknál rendesen alacsonyabb, u. n. regulamentáris árakon voltak kénytelenek átengedni, – hogy mily súlyosak voltak, mutatja például az, hogy Borsodmegye deperditái évenkint 70,000 forintra rúgtak, holott adója nem ment többre 50,000 forintnál.
Ennélfogva nemcsak humanitárius, de közgazdasági és pénzügyi szempontból is jogos a rendek ama kivánsága, hogy a katonaság élelmezéséről a kincstár gondoskodjék, az adózók a termesztmények kiszolgáltatásának terhe alól mentessenek fel s a házanként való beszállásolás megszüntettetvén, laktanyák épittessenek oly módon, hogy a laktanyák nagysága, minősége és elhelyezése tárgyában a király a terveket elkészittetvén, ezeket a katonaság kiküldötteivel még a jelen országgyűlés folyamán egy országos választmány vitatná meg. A mennyiben pedig az emlitett terhek a törvénynyel nem ellenkeznek, azoknak esetleg („netalán”) kárpótlás mellett való megváltása iránt a rendek a kincstárral készek egyezkedésbe bocsátkozni s csak a kisebbség – élén Szentkirályival és Palóczyval – tagadja meg a kárpótlást, hivatkozván az 1715: VIII. t.-czikkre, mely a katonaság minden szükségletét az adókból rendeli fedezni.
Ezzel a tárgygyal kapcsolatban a katonai kihágásokra is kiterjesztik a rendek figyelmüket s a katonai igazságszolgáltatásra vonatkozó több fontos elvben állapodnak meg, amilyen például az, hogy a polgári személyek ellen katonák által elkövetett sértések a törvényhatóság és a katonaság részéről kiküldött vegyes biróság illetékessége alá tartoznak.
A felség azonban a katonai kihágásokra vonatkozó törvényjavaslatot hallgatással mellőzi; a katonaság részére kiszolgáltatandó termények megváltására nézve pedig, habár elismeri, hogy igazságosabb kulcsot kell megállapitni az eddiginél: a mennyiben mégis aggályai vannak a megváltási összeg rendes befizetése s, a törvényhatóságok közt leendő szétosztása tekintetében, az alaposabb megfontolást igénylő ügy elintézését a jövő országgyűlésre halasztja. Úgyde az aggodalmak csak ürügyül szolgálnak az elhalasztásra, miután egészen világos, hogy a megváltási összeg biztositásáról magának a kormánynak elég módja van gondoskodni, rendelkezvén erre nézve a szükséges hatalommal; a szétosztásnál pedig igazságosan nem lehet más kulcsot alkalmazni, mint ugyanazt, a mit az adókivetésnél tényleg alkalmaznak.
A királyi propositiók harmadik pontjában foglalt tárgy szintén függőben marad, miután a felség a rendek ama kivánságát, hogy a Duna szabályozására vonatkozó terveket közölje velük, azzal az indokolással, hogy a szabályozás végrehajtása különben is a helytartó-tanács hatáskörébe tartozik, az országgyűlésnek ellenben csak a költségek fedezéséről kell gondoskodnia, visszautasitja. Később mégis beleegyezik, hogy országos választmányt küldjenek ki, mely a jövő országgyűlésig necsak ama forrásokra nézve adjon véleményt, melyekből „az ország alkotmányának és minden rendbeliek jogainak épségben tartása mellett” fedezhetők lennének a szabályozási költségek, hanem vizsgálja egyszersmind meg a szabályozási terveket is.
Hogy e fajta nagyobbszerű vállalatok a nemzeti hitel igénybevétele nélkül nem valósithatók meg s hogy e tekintetben sem a só árának fölemelése, sem a nemzetnek subsidiumokkal való megterhelése nem – lenne czélravezető, – ezzel a gondolattal Széchenyi és Dessewffy már most igyekszik megbarátkoztatni a rendeket. De nem igen boldogulnák velük, miután közgazdasági ismereteik nem terjednek odáig, hogy különbségét tudnának tenni az improductiv költekezés és a hasznos befektetés czéljából csinált adósságok közt.
Mig az imént emlitett két tárgyra nézve az országgyűlés csak az előkészitő lépéseket teszi meg: a lánczhid ügyében bevégzi, a mi még reá tartozik. Jóváhagyja ugyanis a lánczhid épitése tárgyában az 1832/36: XXVI. t.-cz. értelmében báró Sina Györgygyel kötött szerződést, nem törődve egyeseknek ama kifogásával, mely szerint az országos választmány megbízatási körét túllépte, midőn egyrészről a szerződést, mielőtt az az országgyűléssel közöltetett volna, megerősittette a felséggel, másrészről az 1836-iki törvényben megállapitott tarifához nem ragaszkodott.
Ezek a kifogások különben is csak arra valók, hogy a vállalat gyakorlati keresztülvitelét késleltessék. Mert még mindig vannak számosan, kik a lánczhid eszméjével s különösen annak következményeivel nem tudnak kibékülni. Emődy János nyitrai követ a lánczhid épitése által „az ősi szabadságon ejtett halálos seb” miatt még mindig kesereg; gróf Nádasdy Lipót meg a főrendi táblán „erőszakos agitatió” eredményének nyilvánitja az „önzés szülte vállalatot”. Sőt az országgyűlésen kivűl is javában foly az izgatás a végből, hogy a törvényhozás ne fogadja el a pesti hid tárgyában kötött szerződést.
Széchenyi 1839 deczember 8-ikán felhívja a nádor figyelmét „Egy lelkes nemesnek felszólitása a t. kk. és rkhez” czímű iratra, melyet Dietrich báróné több megyének, pl. Veszprémnek is megküldött s melyben az ismeretlen iró a szerződés felbontását s a hid és útak épitése czéljából kölcsön felvételét ajánlja. Hogy a nemesi becsület követelné a már megkötött s a király által aláirt szerződés fenntartását, ezt nem ismeri el, miután – ő szerinte – az alkotmány által biztositott nemesi jogokat semmibe vevő szerződésnek nincs erkölcsi alapja s csak arra való az, hogy a „pártolt hidépitő” a nemzetet csúfosan rászedje.11 Nem gondolja azonban meg a lelkes felszólaló, hogy még ha a király szószegésével a vámmentesség privilégiumát ez alkalommal meg lehetne is menteni: az érdekeltek nem sokat nyernének vele, miután a szabadelvű irány fokozatos terjedése a kiváltságokat mindinkább és inkább fenyegeti. Az adó megszavazása alkalmával pl. Beöthy Ödön egyenesen inditványozza, hogy a nemesség minden különbség nélkül járuljon hozzá a közterhek viseléséhez; Dubraviczky pedig, utasitások hiányában, Beöthy inditványát tárgyalhatónak ugyan nem tartja, de a mennyiben „a megváltozott korszellem követelményének tekinti azt”; egy országos választmányra kivánná bízni annak eldöntését, mily arányban vegyen részt a nemesség a közterhekben.
A lánczhid alapkövének letétele 1842 augustus 24-ikén.
Barabás Miklós egykorú festménye a magyar történelmi képcsarnokban.
Az országgyűlés positiv alkotásai közt, politikai jelenkőségét tekintve, első helyen áll az örökváltság. Ez a hatalmas reform, mely a mult országgyűlésen a szabadelvűek és conservativek közt oly ádáz kűzdelmet idézett, elő s mégis megbukott, most egészen simán, jóformán minden vita nélkül megy keresztül, miután sem a kormány, sem a főrendek nem állnak útjába.
Az új törvény a jobbágyi tartozások tökéletes és örök időkre szóló megváltását illetőleg permissive rendelkezik ugyan s előre lehetett látni, hogy egy ilyen permissiv törvény, – mely azt engedte meg, a mi azelőtt sem volt senkinek megtiltva, s mely az állam beavatkozását kizárva tisztán magánjogi útra tereli a jobbágyi praestatiók megváltását, – nagyobb gyakorlati eredménynyel nem fog járni: mindamellett magának az örökváltság elvének kimondása kiindulási pontját képezi az egész állami és társadalmi életet átalakitó reformnak.
Az az ultra-radicalis eszme, melyet egyetlen egy országban – Francziaországban – valósitottak meg s ott is csak forradalmi úton, hogy t. i. minden úrbéri szolgáltatás, kivétel nélkül, az országban mindenütt és egyidőben, kárpótlás nélkül töröltessék el, s igy az ország minden lakosa személyének és vagyonának egyszerre korlátlan tulajdonosává tétessék, – az országgyűlésen kivűl, nálunk is fölvettetett.12 Úgyde csak azért, mert a megváltás elve – „a parasztnak igen magasra kötött szőlőfürt volt”, melyet üres erszénye miatt elérnie nem lehetett: nem volt szabad a földesúrnak jogos tulajdonát megtámadni s res nulliusnak tekinteni.
A lánczhíd legelső képe.
1840-iki londoni aczélmetszet után, Miss Pardoe idézett munkájából.
A mennyiben tehát a törvényhozás – igen helyesen – a megváltás álláspontjára helyezkedett: kettő közt volt választása. Vagy Baden, Württemberg; Hessen, Hannover stb. példáit követve, a megváltást kötelezővé teszi, vagy – úgy, mint Ausztriában történt. – permissiv törvényt alkot. A kötelező megváltással – különösen az állam direct beavatkozása és támogatása mellett – bizonyára hamarább czélt lehetett volna érni, s ha a törvényhozás mégsem ezt a megoldási módot alkalmazza, ennek oka a haladás menetét kizárólag szabályozó politikai helyzetünk volt, melyet ha számba nem vesznek, a szükségkép bekövetkezendett reactio legyőzhetetlen akadályokat gördit vala már a reform megkezdése elé is.
Az úrbéri törvények revisiója alkalmával Beöthy Ödön, – ki sehogy sem tudta az osztó igazsággal összeegyeztetni a mult országgyűlés által alkotott ama törvényt, mely csupán a jobbágy-földeket használó nemeseket kötelezi a közterhek viselésére, – szóba hozza annak eltörlését, majd alkudozásra fogván a dolgot, legalább annyit szeretne elérni, hogy az emlitett törvény rendelkezéseit csak azokra terjeszszék ki, kik a törvény életbeléptetése után szereztek jobbágy-telkeket. De a mint Beöthynek nem sikerül a haladás érdekében már egyszer kimondott elvet visszavonatnia a tör vényhozás által: úgy viszont a szabadelvű többség sem fejlesztheti tovább olyan arányban az úrbéri törvényeket, a mint óhajtaná. Igy nevezetesen ahhoz, hogy a jobbágy, úrbéri telkének haszonvételét minden valláskülönbség nélkül akárkinek, az izraelitákat is ide értve, eladhatja, a felség nem járul hozzá, jóllehet ezt a kedvezményt úgy az alsó, mint a felső táblán jóformán mindenki hajlandó megadni a zsidóknak s még a legilliberálisabb törvényhozó is jónak látja szűkkeblűségét legalább elpalástolni olyan formán, hogy lehetetlen föltételekhez köti a kedvezményt, pl. hogy a zsidók szombati ünnepeiket vasárnapra tegyék át, hogy az úrbéri telkeket biró zsidók kötelesek legyenek keresztény, cselédeket tartani stb.
A jobbágyok személyes szabadságát biztositó törvénynyel sem szerencsésebb a szabadelvű párt, mint a mult országgyűlésen volt, pedig azt most a főrendek sem ellenzik. Azt az elvet, a mi a rendek javaslatában részletesen körül van irva, hogy t. i. az önkény ellen mindenki biztositandó, a felség elismeri ugyan; de azért a javaslattól, mint a mely az ezután elkészitendő büntető törvénykönyvvel áll kapcsolatban, a szentesitést megtagadja.
A mult országgyűlés által függőben hagyott közművelődési ügyek, nevezetesen a tanitóképezdék, műegyetem és reáliskolák, valamint a Ludovicaeum ügye most is elintézetlenül maradnak.
A felség a három előbb emlitett intézet tervét a báró Mednyánszky elnöklete alatt álló tanulmányi bizottság által elkészittette; de felállitásukra nézve – igérete daczára – semmi intézkedést nem tett. Ennélfogva a jelen országgyűlésen a kerületek egy választmányt küldenek ki az ügy előkészitése végett, a mely azonban munkálatával csak az országgyűlés végére készült el, a mikor már tárgyalás alá nem lehetett azt többé venni.
A nemzeti szinház.
Rauch János kőnyomata Sandmann T. rajza után, Alt Rudolf „Buda-Pest” (Pest, 1845.) czímű munkájából.
A Ludovicaeum tárgyában az 1832/36-iki országgyűlés által kidolgozott törvényjavaslatot a rendek megint fölterjesztik. Az 1840 november 1-én megnyitandó intézetre 309,000 forintot szavaznak meg, ismét azzal a kikötéssel, hogy az 1808-iki tanitási rendszer a kor kivánalmaihoz képest átalakittatván, az összes tantárgyak nemzeti nyelven tanittassanak. Ebbe azonban a kormány most sem egyezik bele.
Közművelődési törekvéseik meddőségeért a rendek legalább azzal igyekeznek magukat kárpótolni, hogy a nemzeti szinház jövőjéről gondoskodnak.
A törvényhatóságok adományaiból Pesten felépült szinház a vármegye igazgatása alatt nagyon nehezen fejlődött; a városi szinházzal, melyben német előadásokat tartottak, alig birta kiállni a versenyt, mert daczára annak, hogy Pest városa a magyar szinház épitésére egyik legszebb terét átengedte s ezen kivűl az épitési költségekhez is 15,000 forinttal járult: a polgárság – eredeténél és izlésénél fogva – a német szinházzal inkább rokonszenvezett s azt szivesebben látogatta; ebből természetszerűleg következtek az évről-évre fenyegetőbbé váló pénzügyi zavarok. Jóformán a bukástól kellett tehát megmenteni ezt az intézetet, melyről Tretter György pestvárosi követ elismerte, hogy a főváros magyarositása érdekében három év alatt megbecsülhetetlen szolgálatokat tett.
A törvény, mely a pesti magyar szinházat, mint „nemzeti tulajdont, országos pártolás alá veszi”, minden nagyobb nehézség nélkül jut be a törvénytárba. Egy-két felvidéki követ ellenzése daczára a nemesség 450,000 forintot vállal magára a szinház alapitási és fölszerelési költségeiből; egy országos választmányt küld egyszersmind ki az országgyűlés, hogy a szinház művészi előhaladása czéljából intézkedéseket és terveket dolgozzon ki.
A nemzeti szinház belseje a negyvenes években.
Egykorú rézmetszet után, gróf Vasquez Károly idézett munkájából.
A legnagyobb, – lehet mondani korszakalkotó – reformokat azonban közgazdasági téren az országgyűlés kezdeményezi. A mellett, hogy – mint emlitők – az úrbéri kötelékeket még jobban megtágitja: a hitel előmozditása czéljából a törvények egész sorát lépteti életbe, jeléül annak, hogy Széchenyi eszméi immár nemcsak hogy gyökeret vertek, de gyümölcsöt is kezdenek teremni.
A hiteltörvények közt, – melyekről báró Pilgram János osztrák államtanácsos, korának egyik legkiválóbb jogásza, úgy nyilatkozott, hogy az Ausztriában már ekkor érvényben volt törvényeket sok tekintetben felülmúlják, – a váltó-törvénykönyvet illeti meg az első hely.
A kereskedelem pangásának egyik legfőbb oka az volt, hogy a váltócodex, melynek elkészitése végett már az 1790-iki országgyűlés megtette a lépéseket, csak most jut be a magyar Corpus Jurisba. A belföldi forgalomban a kereskedők kizárólag a pénz használatára voltak utalva; a külföldön pedig magyarországi váltót a legtöbb esetben csakis külföldi kereskedő girójával fogadtak el, s ily módon a kereskedelem meg volt fosztva fejlődésének legfőbb eszközétől. Ennek a hiánynak pótlása végett dolgozzák ki Deák elnöklete alatt Klauzál, Bezerédj, Somssich Miklós és Vághy a váltó-codexet. De mivel ők maguk, állásuknál és viszonyaiknál fogva, kellő alapossággal sem a váltó természetét nem ismerik, sem a váltóüzlet szövevényeibe beavatva nincsenek: dr. Wildner Ignácz bécsi ügyvéd segitségét veszik igénybe s ennek közreműködésével oldják meg feladatukat, és pedig oly kitűnően, hogy munkájukról a külföldi szakemberek is elismerik, hogy annak anyagi része a kor szinvonalán áll, sőt sok tekintetben túl is szárnyalja azt. A Code de commerce-nél például, – melynek korlátozó rendelkezései a váltó forgalomképességét határozottan csökkentik, – a magyar váltó-törvény mindenesetre czélszerűbb. Mittermaier, a hires heidelbergi jogtanár is azt tartja legfőbb előnyének, hogy csak azért, hogy az esetleges visszaéléseknek gátat vessen, nem fosztja meg a váltót legfőbb rendeltetésétől vagyis nem teszi lehetetlenné, hogy a váltó, mint általános csere-eszköz, a forgalom élénkitésének tényezője legyen.13
Ha azonban a törvény egy vagy más tekintetben kifogásolható lenne is: minthogy a váltó elméletével az országgyűlés tagjai közül vajmi kevesen vannak tisztában, a törvény gyakorlati hatását és következményeit pedig csak a tapasztalat mutathatja meg: a codex anyagi részén a rendek jóformán minden vita nélkül siklanak át. Az alaki rész ellenben annál élénkebb vita tárgyát képezi.
Midőn arról van szó, hogy hol helyezzek el a váltótörvényszékeket, az országos érdekről a legtöbben megfeledkezve, a helyi érdekeket tolják előtérbe. Még a bécsi városi tanács is beleavatkozik a dologba s egy emlékiratban számadatokkal mutatja ki, hogy Magyarország első kereskedővárosa Pest, második Debreczen s a harmadik Arad, ennélfogva, ha a két első megkapja a váltótörvényszéket, a harmadiknak, – mely határozott előnynyel bir az árvizek által háborgatott Szeged s az egészségtelen fekvésű Temesvár felett s melynek három vásárján a bécsi kereskedők nagy számmál szoktak megjelenni, – szintén meg kell kapnia.14 A pesti előkelő czégek ugyanekkor bizonyitványt állitanak ki arról, hogy az aradi vásárok a pestiek és debreczeniek után a legnépesebbek és legkeresettebbek.15
A váltótörvényszéki birói állások betöltésének módjára nézve a rendek előbb a szabad választást sürgetik, majd a végből, hogy a kormánynyal szemben az ellentétet kiegyenlitsék, abba is beleegyeznének, hogy minden. törvényhatóság ahhoz a váltótörvényszékhez, melyhez tartozik, egy tagot jelöljön ki s ezek közül aztán ő felsége nevezné ki a birákat; a feltörvényszékhez pedig annak szervezésekor a megyék, később pedig az első folyamodású biróságok tegyék a kijelölést. De a kormány addig erőlteti a dolgot, mig a korlátlan kinevezési jogot sikerül a maga számára kicsikarnia.
Habár az akkori viszonyokhoz képest ez nem csekély engedmény a rendek részéről: megadják azt cserében egy olyan törvényért, melytől a közgazdaság föllendülését várják. Nem mulasztják el egyszersmind hálájukat ünnepélyes formában kifejezni az iránt a férfiú iránt, kinek szakértelme nélkül az emlitett törvényt nem igen lettek volna képesek elkésziteni. Dr. Wildner Ignáczot, a codex szerkesztése körül szerzett érdemeiért, fölveszik az indigenák közé; de – a mi ezt a honfiúsitást nevezetessé teszioly módon, hogy nem adják meg neki az ülés- és szavazati jogot az országgyűlésen. Hogy a tömérdek indigena az országgyülés nemzeties jellegét ne veszélyeztesse, gr. Teleki László inditványára határozzák el, hogy a régi szokás fölelevenitésével vagy „cum” vagy „sine voto et sessione” történjék a honfiúsitás, s tényleg csak két honfiúsitott kapja meg az ülés- és szavazati jogot, t. i. báró Lederer Ignácz hadi kormányzó és báró Eichoff József, a bécsi udvari kamara elnöke. Ugyancsak az indigenákra vonatkozólag azt az elvet is kimondják, hogy honositás által a hazai nemesek sorába külföldi nem nemes születésű férfiakat is föl lehet venni, s mindjárt föl is veszik Mack Ignácz bécsi polgárt és Pfeiler Alajos bécsi, nagykereskedőt, ez utóbbit jutalmul azért az önfeláldozásért, melylyel az 1838-iki pesti árviz alkalmával részt vett a mentési munkálatokban.
A váltó-törvénykönyvvel kapcsolatban állnak az új kereskedelmi törvények, melyek az akkori viszonyokhoz képest czélszerű rendelkezéseket foglalnak magukban; továbbá a csődtörvény, melyre azért volt szükség, mert a birói itéletek által szabályozott csődeljárás rendkivül hosszadalmas és nehézkes volt s mert a csalárd bukások folytonosan ismétlődtek; végre az adóssági követeléseknek elsőbbség végetti betáblázásáról szóló törvény, mely a telekkönyvi rendszer alapját veti meg, jóllehet a nemesi birtokra nézve a földkönyvbe való bejegyeztetést nem teszi, az ősiség és a birtokviszonyok rendezetlensége miatt nem is teheti kötelezővé.
A hitel fejlesztésére üdvös hatással lett volna a kamatos kamatokra vonatkozó törvény is, a mennyiben a törvénykezés hosszadalmassága miatt még a világos adósságok behajtása is tömérdek időbe került, s igy a hitelezők a miatt, mert a kamatok kamatját nem számithatták fel, gyakran igen súlyos veszteségeket szenvedtek. De a kormány épp úgy, mint a főrendek, s ezek közt különösen Lonovics, Scitovszky püspökök és gróf Andrássy György, ebben a kérdésben a philantropicus szempontokat tolják előtérbe, s bármily meggyőzőleg magyarázza is nekik Széchenyi, mennyire ellenkezik a század szellemével mindig csak az adóst pártolni: a törvényt, mely hitük szerint a szegény adóst az uzsorásoknak szolgáltatná ki, visszautasitják. A megbukott törvényért a hitelezőket csak az a másik törvény kárpótolja némileg, mely beczikkelyeztetett s mely a szóbeli perek biróságainak illetékességét kétszáz forint tőke erejéig terjeszti ki, sőt határozatlan összeg erejéig a szóbeli per kikötését is megengedi.
Az országgyűlés egy nemzeti bank felállitását is sürgeti, melyre különösen azért lenne szükség, mert az örökváltság törvénybe iktattatván, a magukat megváltó jobbágyok a megváltási összeg előteremtése végett nem szorulnának idegen tőkére. Báró Eötvös Ignácz tárnokmester – mint Majláth kanczellárhoz intézett levelében irja – politikai szempontból czélszerűnek tartaná, ha a király szólitná fel a rendeket, hogy Pesten egy bank alapitásáról gondoskodjanak, miután ily módon czáfolhatná meg a kormány azt a vádat; hogy legfőbb törekvése Magyarországot beolvasztani Ausztriába, s ily módon bizonyithatná egyszersmind be, – a mit különben már a királyi propositiókkal is elárult, – hogy t. i. Magyarország jólétét, kereskedelmének és iparának, főllenditését szivén viseli.16 De a kormány a tervezett pénzintézettel szemben befolyását nem látván kellőképen biztositva, megakadályozza annak felállitását.
Egy-két reform bukása azonban nem változtat a törvényhozás működésével általában megelégedett közvélemény itéletén.
A „Pesti Hirlap” első száma.
A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának példányáról.
Az összhang a korona és a nemzet közt bizonyos ügyekre nézve ezen az országgyűlésen létrejön. E nélkül nem is lehetett volna az országgyűlésnek semmi eredménye. De azt az egyetértést, mely a törekvések közösségén alapul s mely a nyugodt, teljesen zavartalan fejlődés legfőbb biztositékát képezi, az alkotmány két tényezőjénél hiába keressük.
Metternich az országgyűlés befejezte előtt egy héttel azt irja Sainte-Aulaire-nek, hogy a mit a kormánynak jogaiból reclamálnia kellett, azt reclamálta, a mi elmaradt, annak elintézése nagyobbára az országnak állt volna érdekében, s ezek is elintéztettek volna, ha a rendek el nem fecsérlik az időt.17 Másrészről meg Deáknak az, a véleménye az országgyűlés munkálatairól, hogy a legfőbb nyereség nem abban áll, hogy a követek egy csomó üdvös törvényt visznek haza, hanem hogy „el van háritva nagyban az ingerültség s meg van szüntetve a terrorismusnak keserű s veszedelmes epochája és mindez a nemzet jogainak sérelme nélkül.”18
A kölcsönös féltékenység, mely abból ered, hogy a két félnek még mindig reclamálnia kell egymástól a maga jogait, a kibékülést köztük lehetetlenné teszi, s ez gördít a haladás útjába minden lépten-nyomon akadályokat.