A Magyar Nemzeti Múzeum homlokzatának domborműve és részlet az oszlopcsarnokból.
Rajzolta Cserna Károly.
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
A kormány munkaterve. A kormány viszonya a conservativ párthoz. A conservativ párt tagjai. Metternich a pártokról. Az ellenzék és Deák Ferencz. Klauzál Gábor. Törvényjavaslat a városokról. A büntető jog reformja s a börtönrendszer átalakitása. A katona-élelmezés és beszállásolás megváltása. A közteherviselés elve. Az alsó tábla adómegajánlási joga. A megyei kicsapongások megfékezése. A hitelintézet és a váltótörvény módosítása
A Magyar Nemzeti Múzeum homlokzatának domborműve és részlet az oszlopcsarnokból.
Rajzolta Cserna Károly.
Az eszmék, melyek évek óta forrongásban tartják a nemzetet, ellenállhatatlan erővel törik át a haladás gátjait. A régi intézmények pusztulását jelző romok helyén az erőtől duzzadó új Magyarország körvonalai mind élesebben tűnnek fel s a szebb jövő képe míg egyrészről reménynyel tölti el a csüggedőket, másrészről határozottabb föllépésre sarkalja azokat, kik abban a hiszemben, hogy a meglevő alapon is végbe mehetne az átalakulás, eddig mindig csak a régi formák keretében kisérleteztek. A szabadelvüek és a conservativek versenyre kelnek egymással, hogy egyformán kivegyék részüket az új államalapitás munkájából, s a vágyak és törekvések ilyetén összhangja a kormány politikájára is átalakitó hatást gyakorol.
Metternich, bármily kicsinyléssel és megvetéssel viseltetik is azok iránt, kik a kormánynyal, vagy annak ellenére, szabadelvű reformok útján akarják megvalósitani eszményképüket: az átalakulás gondolatával immár szintén megbékül. „Kérem felségedet – irja a porosz királynak az országyűlés megnyitásakor – hogy az országgyűlésen történendők felett ne törje a fejét, mert nagy elmebeli tehetségei daczára sem lesz képes azokat megérteni. Épp oly kevéssé törődjék a lármával, amely mögött nem rejlik semmi. Magyarországnak át kell alakulnia s ha az Isten is úgy akarja, az átalakulás a legegyszerűbb úton végbe fog menni. Ha az ország nem áll is távol a szándéktól, hogy királyával harczba keveredjék: a pártok egymással fognak harczolni s valószinűleg érdekes színjátékot rendeznek. Valahányszor Magyarországról van szó, nem szabad elfeledni, hogy százötven évvel ezelőtt Magyarországon még pasák uralkodtak.”1
A május 18-ikán megnyitott országgyűlést maga a kormány ösztönzi productiv munkára. A királyi előadásokban jelzett tárgyak csaknem mindenike olyan, melyet ha sikerül kedvezően elintézni, a Metternich által is óhajtott átalakulás legalább egy bizonyos irányban már ekkor kezdetét veszi. Ezek a tárgyak nevezetesen: az 1839/40: III., IV., V. t.-cz. értelmében kiküldött országos bizottságok munkálatai a katonai élelmezés és beszállásolás, a Duna és egyéb folyamok szabályozása, valamint a büntető és javitó rendszer tárgyában; a vármegyékben tapasztalt kicsapongások megfékezése; a városoknak a törvényhozásban való részvétele; a közlekedési eszközök fejlesztése s e czélból megfelelő pénzalap teremtése; a hiteltörvények hiányainak pótlása s a jelzálog-hitel előmozditása végett hitelintézet szervezése; az eddig ingyen átengedett országgyűlési szállásokért a pozsonyi házbirtokosok kárpótlása s végül az országos bizottságok munkálataira a kincstár által előlegezett több mint fél millió forint megtéritése.
Ami a haladás barátaira különösen megnyugtató, az, hogy a királyi propositiók nem viselik magukon a kapkodás jelét, hanem érett megfontolás eredményének látszanak. S valóban, a kormánynak már ez országgyűlés kezdetén eltökélt szándéka bizonyos előre megállapitott terv szerint vezetni az átalakulási mozgalmat, az országgyűlés folyamán pedig még inkább belátja ennek a szükségét, s ha szándékát mégsem valósithatja meg, ennek oka az, mert a haladás föltételeire és módjára nézve közte és a nemzet közt a véleményeltérés sokkal nagyobb, semhogy engedményekkel kiegyenlithető lenne. Hogy a Magyarországon czélba vett ujitások chaost ne idézzenek elő, hanem hogy végezetül harmonicus egészben olvadjanak össze: a király az országgyűlés második felében figyelmezteti Majláth kanczellárt, hogy okvetetlenül szükséges a végpontokat ismerni, melyek felé haladni kell s egy kimeritő, a kormányra nézve vezérfonalul szolgáló tervet megállapitani, mely szerint a magyarországi viszonyok politikai, alaki és anyagi tekintetben szabályozandók: megbízza egyszersmind őt, hogy a nádorral és az országbiróval egyetértőleg készitsék el és mutassák be neki mielőbb a munkálatot, melyben a czél és az eszközök szabatos megjelölésével a közel jövő teendői határoztatnának meg.2
A munkaterv kivitelénél bizton számithat a kormány annak a pártnak a közreműködésére, mely őt eddig is vakon követte. A magát conservativ reformernek nevező párt – Somssich Pál distinctiója szerint – abban különbözik a szabadelvűtől, hogy mig ez minden kérdésben késhegyre megy, az ellenkező véleményen levő kormánynyal és főrendi táblával, amaz minden ellentétet igyekszik óvatosan kikerülni, hogy megállapodásra jusson az irányadó politikai tényezőkkel arra nézve, mit és miként kell az alkotmányos életben módositni, változtatni és bővitni.3
Ámde a conservativek és a kormány közt hiányzik az a contactus, ami a sikeres együttműködés alapföltétele. Az országgyűlésen nincs a kormány politikájának hivatalos képviselője, a ki a királyi előadásokban foglalt tárgyakra, valamint általában a korona intentióira nézve az úgynevezett kormánypártot tájékoztatná. A nádor és a személynök nyilatkozataiból lehet ugyan némi következtetést vonni a kormány nézeteire; de a személynök maga sincs beavatva az ügyekbe s ezt mindannyiszor hangsúlyozza is, valahányszor egy-egy nevezetesebb nyilatkozatot tesz. Még Metternich is képtelenségnek találja, hogy a két elnökön kivül senki sem lévén az országgyűlésen, a ki a korona szándékait ismerné és képviselné, a kormány hívei soha sem tudhatják, ha vajjon egy vagy más kérdésben támogatni fogja-e őket a kormány a maga tekintélyével vagy sem; éppen ezért már az országgyűlés vége felé fölteszi magában, hogy ezen a bajon segitni fog.4
A kormány és pártja közt fennálló viszony határozatlansága következtében a conservativ párt annyi rágalmat és gyanusitást kénytelen elszenvedni, hogy e miatt tekintélye, amely nélkül pedig a kormánynak igazi szolgálatokat nem tehet, szenved súlyos csorbát. A conservativ és aulicus fogalmakat azonositja az ellenzéki közvélemény s a hazaáruló fogalmával, szándékosan vagy akaratlanul, de gyakran összetéveszti.
Abban a korban, midőn divatban van az elvtagadásnak és szolgalelkűségnek megjutalmazása, nem csoda, ha gyanúba veszik azokat is, kik meggyőződésből csatlakoznak a hatalomhoz s kik a hűség erényével nem tartják összeférőnek szigorúbb birálat tárgyává tenni a korona intentióit. A czímkórság annyira el van terjedve, hogy a járványos betegség diagnosisát egyes esetekben nagyon nehéz megállapitani s e tekintetben könnyen megesik a tévedés még a legélesebb szemű vizsgáló részéről is. A baj rohamos terjedését Deák Ferencz is jelzi, a nélkül, hogy bárkit is gyanusitana. Egy alkalommal, egy magántársaságban ugyancsak kigúnyolja azokat, kik hitvány czímekkel meg hagyják magukat vesztegettetni. A megvesztegetést a horgászáshoz hasonlitja. Mindenütt valami ennivalót tesznek a horogra: jövedelmező hivatalt, készpénzt vagy egyéb beneficiumot. Nálunk ellenben a megvesztegetés béka-halászat. A békákat csupán vörös posztóval csalják a horogra, a miből semmi hasznuk és mégis seregestül kapnak utána. Vajjon – úgymond – mi nálunk egy kamaráskulcs, egy tanácsosi czim, egy nyomorúságosan, dijazott alkalmazás, nem vörös posztó-e, melylyel nem lehet jóllakni?5
A kik minden mellékérdek nélkül követik a conservativ jelszót: „reformer pour conserver et pas détruire pour changer”, vagyis a kik javitni akarnak, hogy a reformok segélyével conserválják az intézményeket, de nem rombolni csak azért, hogy a régi intézményeket fölcseréljék újakkal: mennél nagyobb buzgalommal keresik az összekötő kapcsokat a kormánynyal, annál inkább meggyűlik a bajuk az ellenpárttal, mely gyanús szemmel kiséri minden lépésüket. Ha népszerűtlenségük daczára mégis előkelő szerepet játszanak úgy a tanácskozó teremben, mint azon kivül, ezt kiváló egyéni tulajdonaik mellett annak köszönhetik, hogy a reformok elől nem zárkóznak el s éppen a kormánynyal való összeköttetésüknél fogva a haladás érdekében szolgálatokat várnak tőlök.
Gróf Apponyi György.
Egykorú kőnyomat után, Ponori Thewrek József idézett munkájából.
Az országos képtár arczképgyűjteményének 1964. sz. példányáról.
A főrendi táblán a hatalmas consenvativ tábor vezére gróf Apponyi György. Az ő oldala mellett harczolnak az egyháziak közül Kopácsy primás, Lonovics csanádi püspök s ugyancsak a régi gárdából báró Mednyánszky Alajos, Majláth György országbiró, gróf Keglevich Gábor tárnokmester, báró Majthényi Antal, gróf De la Motte Károly: Számos fiatal erő is csatlakozik hozzájuk, kik mindjárt első föllépésük által megvetik fényes jövőjük alapját. Gróf Széchen Antal nagy olvasottságával, gróf Cziráky János szónoki tehetségével, gróf Forgách Antal, ifj. gróf Zichy Ferencz alapos készültségükkel pótolják – már amennyire pótolhatják – politikai tapasztalataik hiányát. Széchenyi már ekkor szintén minden tartózkodás nélkül felajánlja közreműködését a haladni kivánó kormánynak s hogy pártjával, mely a főrendi táblán óriási többségben van, annál sikeresebben ellensúlyozhassa a kormánynyal ujjat húzó alsó táblai többséget azt a rendszert, melynél fogva a törvényhozás működésének irányát kizárólag az alsó tábla szabja meg, igyekszik megváltoztatni. A „juste milieu” politikáját, melynek Széchenyi volt eddig a legbuzgóbb szószólója, most már csak gróf Teleki József erdélyi kormányzó s szabolcsi főispán és báró Vay Miklós koronaőr képviselik.
Azt a tömör phalanxot, mely a főrendi táblán a kormányt támogátja, az alsó táblán egy gyönge tartalék-csapat egésziti ki. Zsedényi és Somssich Pál, kik a csapat élén állnak, eszükkel és szónoki tehetségükkel, valamint jó modorukkal még ellenfeleiket is lefegyverzik. „Ha Somssich – irja a „Mozaik” ellenzéki érzelmű szerzője – sorainkban (t. i. az ellenzék soraiban) volna: szép, világos, szoros logikai beszédével, kedves előadásával, bőrünket tapsoltatná le tenyerünkről, most azonban köszönje eszének, hogy le nem pisszegjük”.6 Az ismeretlen iró ugyanezt szóról-szóra elmondhatná Zsedényiről. is. Egyiket úgy, mint a másikat, a mily szivesen látják a szószéken, épp oly örömest érintkezik velük mindenki a tanácskozási termen kivül. Ha a kormány híveivel szemben népszerűségről egyáltalán lehet beszélni: akkor Somssich a népszerűbb követek közé sorozható, miután nem elfogult pártember és számos kérdésben az ellenzékkel tart, Zsedényit meg szókimondó őszinteségeért szeretik. A kormánypárt többi előkelőbb tagjai: Andrássy Mihály, Rohonczy Ignácz, ifj. Majláth György, Fiáth Ferencz, egyéni kiválóságukkal nem képesek legyőzni az ellenszenvet, melylyel a nagy többség politikai álláspontjuk iránt viseltetik.
Az ellenzék olyan erőt fejt ki az alsó táblán, hogy azzal a conservativek, még ha sokkal többen volnának sem lennének képesek megmérkőzni. Ereje azonban teljes mértékben csak akkor nyilvánul, midőn a kormánynyal és pártjával szemben kell azt érvényesitnie: midőn ellenben valamely reformra nézve kell állást foglalnia, akkor már a szerteszét húzó elemek megbontják a nagyobb erőkifejtés föltételéül szolgáló egységet.
Gróf Széchen Antal.
Leykum A. kőnyomata Eybl 1846-iki rajza után.
Ugyanonnan, az 5238. számú példányról.
Metternich, midőn a magyarországi pártviszonyokat jellemzi, míg egyrészről constatálja, hogy az u. n. conservativ párt a király jogainak védelmében s a rend fenntartására irányuló törekvésében összeolvadván a kormánynyal, csak annyiban nevezhető pártnak, a mennyiben ellenfele ilyen név alatt szólitotta a harczba, másrészről kétségbe vonja az ellenzéknek, mint egységes pártnak, létezését, miután ő szerinte nem kevesebb, mint hat önálló árnyalatra van az földarabolva.
Az alkotmány párt – irja 1844 végén – nevét nem érdemli meg, miután az alkotmány alapján a király és a királyt követő conservativek állanak. A tulajdonképeni liberalis párt, mely a franczia császárság bukása után alakult meg az európai szárazföldön, a conservativ és radicalis pártba olvadt be, s ha egy-két tagja akad még, ezek üres elméleteken nyargalnak. A radicalisok táborába tartoznak az oppositio leghevesebb előharczosai. De hogy illik ez a pártelnevezés a magyar viszonyok keretébe? Hogy ezek a viszonyok reformot igényelnek, az kétségtelen. Reform alatt mást, mint a viszonyok javitását, logice nem lehet érteni. Úgyde ha ezt akarja a radicalis ellenzék, akkor egy téren mozog a kormánynyal. A radicalis elnevezés abban az értelemben, a mint a külföldön használják, egy pártra sem illik Magyarországon. Az a factió, mely ezt az értelmetlen nevet vette fel, az anarchia kezére dolgozik. A magyar párt hogy miféle hatalomnak opponál, azt nem lehet tudni. Az ellen a király ellen nem opponálhat, ki Magyarország élén áll s ki Magyarország nemzeti fejlődésének nemcsak nem ellensége, de minden észszerű eszközzel maga is előmozditja az ország ily irányú fejlődését. A magyar párt czélja tehát egyéb nem lehet, mint a nemzetiségek elnyomása. Úgyde eme czéljának eléréséhez is mindenekfelett a korona segitségére van szüksége. A separatisták nem igen mutatják magukat, inkább csak bujkálnak. Törekvésüknek nincs értelme. Magyarország törvényhozási és kormányzati tekintetben el van különitve a császárság többi részeitől; csak politikai tekintetben van azokkal összeforrva, miután a császár egyszersmind Magyarország királya. A politikai egység azonban Magyarországra nézve, tekintve földrajzi fekvését, kulturájának alacsony fokát, ipari hátramaradottságát, nem lehet hátrányos. A separatismus csakis forradalom útján érhet czélt; úgyde a forradalom és a reactio együtt jár. Az eszelősködő ellenzék számra nézve a legnagyobb. Ehhez tartoznak azok, kik ismeretek és gyakorlati képzettség nélkül divatos szólamokon nyargalnak s e közben önző szédelgők zsákmányaivá lesznek.7
Az ellenzéki pártárnyalatok ilyetén megkülönböztetése inkább csak elmefuttatásnak járja meg, mely a helyett, hogy magát a kérdést tisztázná, az államkanczellár gondolkozására és politikai egyéniségére vet világot. Reális alapja nem sokkal több, mint azé a conservativ körökből eredő kritikáé, mely szerint a szabadelvű ellenzék, még mindig abból az elvből indulván ki, hogy „comitia sunt saluberrimum tollendorum gravaminum remedium”, minden törekvését abban összpontositja, hogy részint a meglevő sérelmeket orvosolja, részint hogy újabbak keletkezésének elejét vegye.
Az ellenzék szerepe húsz év alatt a viszonyokhoz képest folytonosan változik. 1825-ben az ellenzék a tulajdonképeni conservativ irány képviselője s mint ilyen feladatául tűzi ki az alkotmány helyreállitását. 1832-ben az alkotmány védelmezése mellett már a haladás zászlaját is kibontja. 1839-ben a sérelmek orvoslását nem szűnik meg sürgetni, de e mellett elvi alapra helyezkedve, a reformok egész sorát kezdeményezi. Most pedig, a kézzelfogható eredményekben oly szegény, a korszakalkotó eszmék forgalombahozása tekintetében ellenben oly nagyjelentőségű 1843/44-iki országgyűlésen, a gravaminalis politika nyűgét lerázva magáról, az 1839-ben megállapitott elvi alapon folytatja megkezdett munkáját.
Hogy erős ellentétek merülnek fel kebelében, midőn az elvek megvalósitására kerül a sor; hogy tagjai közt akadnak egyesek, kik a pártnak a változott viszonyok által követelt új szerepkörébe nem tudják magukat beletalálni, ez szerencsétlenség a haladás ügyére nézve, de nem ok arra, hogy kigúnyolják miatta magát a pártot, melynek Deák Ferencz által megállapitott programmja kifogástalan szabatossággal jelöli meg a szabadelvű haladás irányát. Ha Deák Ferencz az országgyűlésen jelen volna: a divergens elemek talán kevésbé bontanák meg a párt egységét; de a szigorú pártfegyelmet az utasitási rendszer mellett ő sem volna képes fenntartani s nem közösithetné ki a saját pártjából azokat, ki a részletkérdésekben sokszor egyéni meggyőződésük ellenére hűtlenekké válnak a párt programmjához. Azt a tántorithatatlan elvhűséget, melynek ő saját mandátumát áldozza fel, a legtöbb embernél hiába keresné.
A szabadelvű párt vezére, ki mindig azt az elvet vallotta, hogy a politikának nem szabad összeütközésbe jönnie a morállal, a követválasztási mozgalmak előtt egész határozottsággal kijelenti, hogy, ha követté választatnék s az utasitások meggyőződésével ellenkeznének, a mandátumot semmiesetre sem fogadja el. A zalamegyei bocskoros nemesek alkalmat adnak rá, hogy szavát beváltsa. Megválasztatását nem tudják ugyan megakadályozni; de a követválasztás előtt Forintos Györgynek, ennek a félművelt, furfangos eszű demagógnak a segélyével, véres verekedések árán a „nem adózunk” elvét sikerül az instructiók közé fölvétetniök. Erre Deák Hertelendy Károlylyal együtt természetesen visszautasitja a követséget, s jóllehet a megye, a szabadelvű párt óriási erőfeszitése következtében, határozatát az adózásra nézve később megváltoztatja és Deákot újra követté választja: ez még ekkor sem hajól meg a rendek kétharmad többségének bizalma előtt, nem akarván kitenni magát annak a szemrehányásnak, hogy ő is korteskedésnek köszönheti mandátumát. Minthogy pedig nem akadt senki, aki az ő helyének elfoglalására méltónak tartotta volna magát, Zala-megyét az egész országgyűlés folyamán csak egy követ képviselte.
Deák ilyetén magatartása, közvetlen következményét tekintve, megmérhetetlen kárára válik ugyan nemzetének, melynek éppen ekkor legnagyobb szüksége volna az ő activ munkásságára; de a kik az igazi nagy emberek jellemszilárdsága és a középszerüségek gyermekes makacssága közt különbséget tudnak tenni, azok tisztelettel hajolnak meg a férfias állhatatosság eme ritka példája előtt, mely a mint a jog, úgy az erkölcs rovására sem alkuszik.
A rendek jegyzőkönyvileg is kifejezik, mily megmérhetetlen veszteség a haladás ügyére nézve, hogy nem ül köztük az a férfiú, ki „az utóbbi két országgyűlés alatt ritka jellemével, lelket inditó s meggyőződésre ragadó ékesszólásával széles tanultságának gazdag gyűjteményével, a dolgok mélybelátásával, kifáradást soha nem ismert munkás szorgalmával az egész ország háláját érdemelte ki.
Az ellenzék tagjai közt nincs senki, ki az ő helyét teljesen pótolhatná, még Klauzál Gábor sem, a ki pedig tényleg élén áll pártjának. Klauzált fényes tulajdonságai tapintata, önmérséklete, elragadó előadási modora, türelme a más véleményüek iránt, mesteri ügyessége, melylyel egyrészről az ellentéteket kiegyenliti, másrészről a zűrzavart eloszlatja, – egyenesen praedestinálják a pártvezérségre, s ha akkor, a mikor a viszonyok próbára teszik hivatottságát, a próbát a közvárakozásnak teljesen megfelelőleg mégsem állja ki, ez csak azt mutatja, hogy a viszonyokban rejlő akadályok nagyobbak, mint az ő különben nem mindennapi tehetsége, melylyel amaz akadályokat el kellene háritania.
Klauzál mellett előkelő szerepet játszanak a pártban: Beőthy Ödön, ki – az egykorú pamphlet-iró gúnyos megjegyzése szerint – „igen-igen szeretne vezér lenni, pedig bizony sokkal jobban illik kezébe a káplárpálcza, mint a marsall-bot”;8 Szentkirályi Móricz, ki az elsőségben osztozkodhatnék Klauzállal, ha államférfiúi mély belátása megfelelő határozottsággal párosulna; Bezerédj István, az öreg Palóczy László, Lónyay Gábor; az ifjabbak közül: Szemere Bertalan, ki zárkózott természete miatt keveset érintkezik ugyan elvtársaival, de azért szónoki sikereivel meghóditja őket; Perczel Móricz, a szélső radicalismus képviselője, ki felületes politikai ismeretei daczára többször lép a szószékre, mint társai közül bármelyik s szertelenségeivel mindannyiszor tapsokra ragadja a karzatot és a fiatalságot; Lónyay Menyhért, ki főképen a közgazdasági ügyek iránt érdeklődik s Széchenyi közgazdasági terveibe beavattatván, már ekkor készséggel felajánlja azoknak megvalósitására közreműködését;9 a lelkes Vukovics Sebő; a tudós Botka Tivadar, ki hirlapi czikkeiben nagy alapossággal világitja meg a horvát kérdés közjogi oldalát;10 ifj. Pázmándy Dénes, kiről Pulszky azt irja, hogy igazi mintája a szabadelvű elegáns kálvinista úrfinak;11 Ghyczy Kálmán, kinek szabadelvűségét a legkevésbé sem alterálja hitbuzgósága, úgy hogy elveinek érvényesitéséről csak akkor mond le, ha utasitásai kényszeritik rá; a városi követek közül: Szalay László, kit később gróf Vay Dániel vált fel, Trefort Ágoston, Harsányi Pál, Házmán Ferencz.
A főrendi táblán, gróf Batthyány Lajos zászlaja alatt, ugyanazok a szabadelvű haladás előharczosai, kik már a mult országgyűlésen résztvettek a főrendi ellenzék megalakitásában: báró Eötvös József, gróf Teleki László, „a felső tábla sulyká”-nak csúfolt – gróf Pálffy József, gróf Batthyány Kázmér, báró Wenckheim Béla, ki néhány hónapig mint Békésmegye követe vesz részt az országgyűlésen s csak azután megy át a főrendek közé, gróf Zay Károly stb.
Lónyay Menyhért.
Leykum A. kőnyomata Eybl 1848-diki rajza után.
Ugyanonnan, a 440. számú példányról.
A valódi szabadelvű irány tehát úgy a főrendi, mint az alsó táblán sokkal erősebben van képviselve, mint bármely előbbi országgyűlésen; de a párt imposans erejével távolról sem áll arányban munkásságának positiv sikere.
Az országgyűlésnek még a királyi propositiókban emlitett tárgyak közül is alig sikerül valamit elintéznie, jóllehet azokra a kormány épp oly súlyt fektet, mint maguk a rendek. Az állam-értekezlet osztozkodik a nádor véleményében, hogy, ha az emlitett tárgyak a jövő országgyűlésre halasztatnak, nehéz lesz meggyőzni a rendeket és a közvéleményt a felől, hogy a propositiókban foglalt kérdések megoldását a kormány csakugyan komolyan akarta.12 De ha a kormányköröknek ez a meggyőződése, akkor nem lett volna szabad a hatalmi érdekek előtérbe tolása és félremagyarázása által lehetetlenné tenniök a király általi megállapitott munka-programm feldolgozását.
Ennek a politikai következetlenségnek esik áldozatául a többi közt a királyi előadásoknak a városokra vonatkozó egyik legfontosabb és legsürgősebb pontja.
Gróf Batthyány Lajos.
Leykum A. Kőnyomata Eybl 1842-iki rajza után.
Ugyanonnan, az 5540. számú példányról.
Metternich a városok jelentőségét, a mint általában elismeri, különösen fontos szerepet tulajdonit nekik Magyarországon, de csakis bizonyos föltételek mellett, melyeknek hiányában veszedelmesekké válhatnak azok ugy a társadalomra, mint a kormányra nézve. Azt tartja, hogy a városok természetszerű irányzata oligarchicus, mely az idő és körülmények szerint democraticus törekvésekben olvad fel; hogy abban a mértékben, amint a kormány oltalma alatt megerősödnek, ébred fel bennük a vágy, hogy fölfelé emancipálják magukat, lefelé viszont az elnyomást gyakorolhassák; hogy állam akarnak lenni az államban. Éppen ezért a kormánynak most, amikor még nem multa idejét, hozzá kell ugyan fognia a városok rendezéséhez, de oly módon, hogy védelemben részesitvén őket a megyék jogbitorlása ellen, biztositsa egyszersmind velük szemben a maga befolyását.13
A városokra vonatkozó törvényjavaslat elvei azonban homlokegyenest ellenkeznek a Metternich nézeteivel. A rendek törekvése arra irányul, hogy a nagyobbára idegen eredetü s a nemzeti aspiratiók iránt érzéketlen polgári elem ösztönt nyerjen kiemelkedni abból az idegen légkörből, melyben eddig élt s a politikai és társadalmi átalakulás munkájában mint activ tényező vegyen részt. E czélból hajlandók a polgársággal politikai jogaikat megosztani; de csak úgy, ha ez által a nemesi előjogok súlyosabb csorbát nem szenvednek s a nemesség döntő befolyása nem szűnik meg; ha az egész polgárságnak és nem a polgárok egy kis kiváltságos töredékének adatik meg a lehetőség arra nézve, hogy politikailag érvényesitse magát s ha a kormánynyal szemben a városok függetlensége kellőképen biztosittatik.
A törvényjavaslat eme vezérelveit egyes intézkedései hiven visszatükrözik.
Hogy a nemesi előjogok rovására a rendek csak egy bizonyos határig készek alkuba ereszkedni, ezt mutatja például az, hogy a város területén levő „salva guardia” kapuját megnyitják ugyan a városi biróságok és rendőrök előtt, úgy hogy megszűnik az a gonosztevők menhelye lenni, de magánjogi viszonyai és az azokból eredő haszonvételei tekintetében kiváltságos állásában meghagyják. Még Klauzál Gábor sem akarja a nemesi curiák kiváltságainak egyrészét, amilyen például a katona-beszállásolás alól való mentesség, a húsmérési, korcsmáltatási jog stb., háborgatni s megelégszik azzal, ha a curiák a városi adó terhében részt vesznek.
A városi igazságszolgáltatás újjászervezésénél sem tanusitanak a rendek valami nagy bőkezüséget, amennyiben a birói forumok egységesitésével megszüntetik ugyan azt az anomáliát, mely a városok törvényhozói függetlenségét is veszélyezteti, hogy t. i. a személynöki széken a személynök, aki egyszersmind az országgyűlés elnöke, a saját maga által kiválogatott birákkal utolsó instantiában itél a polgárok személy- és vagyonjogi, pereiben; de a közös felebbviteli biróságoknál, t. i. a királyi és hétszemélyes táblánál, az ülnöki állásokat jövőre is a nemesség számára foglalják le. Hogy az az engedmény, mely szerint a főtörvényszékekhez birák, születésre való tekintet nélkül, a városokból is fognak kineveztetni; csak akkor érne valamit, ha – amint Bezerédj kivánja – a városi ülnököknek a száma is meghatároztatnék, erre nézve kézzelfogható bizonyitékul szolgál az a tény, hogy az 1840-iki váltótörvénynek a váltóbiróságokra vonatkozó hasonló intézkedése daczára, 1840-től 1844-ig, egyetlen egy esetet kivéve, a váltótörvényszékekhez mind olyanok alkalmaztattak, kik vagy született nemesek voltak vagy időközben nyerték meg a nemességet.
Annak az elvnek megfelelőleg, hogy a városi oligarchia helyét a lakosság egyetemének kell elfoglalnia, a rendek polgárjogokkal ruházzák fel, születésük- és vallásukra, valamint a censusra való tekintet nélkül mindazokat, kik állandóan a városban laknak és sem atyai, sem gyámi hatalom alatt nem állnak, tehát még a zsidókat is. Ennélfogva a város összes lakói választanák és pedig közvetlenül úgy a városi képviselő-testület tagjait, mint az országgyűlési követeket s csak a követi utasitások kidolgozása és megállapitása bizatnék a közgyűlésre.
A personalis és hívei, hivatkozással a megyékre, ahol a nagy választó collegiumok a követválasztások alkalmával oly súlyos visszaéléseket követtek el, különösen a census mellőzését tartják veszedelmesnek; a városi követek pedig a zsidók polgárositása ellen tiltakoznak igen élénken. Ez utóbbiak közt Komlósy László debreczeni követ a legtürelmetlenebb, amennyiben a vérvádra és a talmudra hivatkozva azt bizonyitgatja, hogy a zsidók egyátalán semmiféle nemzetbe sem olvadhatnak be. Annak a 3000 debreczeni civisnek, ki az országgyűléshez folyamodványt nyujt be a zsidók emancipatiója ellen, Komlósy hű tolmácsa ugyan; de hogy a kálvinista polgárság egy töredéke által hirdetett illiberális elvek nem fejezik ki az összes protestánsok felfogását, ezt mindenki tudja, még ha Palóczy nem mondaná is.
Beöthy Ödön, – ki tréfásan a „zsidók ágensének ” nevezi magát, mivel róla és Klauzálról azt a pletykát terjesztik, hogy a zsidók 50,000 darab aranynyal megvesztegették őket, – helyesen jegyzi meg, hogy ha mindazok a vádak igazak volnának, melyeket Debreczen követe felhozott, akkor nem azon kellene a rendeknek a fejöket törniök, hogy a zsidókat polgárositsák, hanem azon, hogy miként kellene az országból kiűzni őket. Klauzál, Vukovics, Pázmándy, általában a szabadelvüek szintén a zsidók emancipatiója mellett nyilatkoznak, habár akadnak köztük olyanok is, kik az emancipatiót ahhoz a föltételhez kivánják kötni, hogy a zsidók előbb tanuljanak meg és beszéljenek magyarul.
A városok függetlenségének biztositása czéljából, a rendek javaslata, amily széles alapra fekteti önkormányzatukat, épp annyira megszoritja velük szemben a kormány felügyeleti jogkörét. A javaslat szerint a város, mint önálló törvényhatóság, statutumokat alkot, azokat végrehajtja, a többi törvényhatóságokkal és a főkormányszékekkel közvetlenül levelez és ami a legfőbb, az önmegadóztatást olyaténképen gyakorolja, hogy az országgyűlésen megajánlott közadón felül saját szükségletei fedezésére is vethet ki egyenes adót, melynek maximumát azonban az országgyűlés állapitja meg, s a helytartó-tanács felügyelete mindössze arra terjedhet ki, hogy ezt a maximumot túl ne lépjék, továbbá hogy a házi adót a meghatározott czélra forditsák s a városi pénztárt hűségesen kezeljék.
A kamara befolyása tehát a városokkal szemben megszűnik, s e végből a kincstár részére eddig fizetett király-dijat (census regius), – mely némely város kiváltság-levelében különben sem volt kikötve, s melyet I. József a törvényhozás tudta nélkül általánositott, – a városok kötelesek megváltani.
Hogy a helytartó-tanács közvetve vagy közvetlenül gyakorolja-e a felügyeletet, ennek eldöntése a legnehezebb. A vármegyei közigazgatás analógiája szerint természetesen a városokban is gondoskodni kellene a kormány képviseletéről, s éppen ezért eleintén még Klauzál sem utasitja vissza föltétlenül a tervet, hogy a városok élére felügyelők, vagy – mint Kruplanicz esztergommegyei követ nevezi őket – „királybirák ” állittassanak, kik a kormány és a városok közt az összeköttetést tartanák fenn; de a szabadelvű követek többsége, éppen a főispánok példáján okulva, határozottan idegenkedik olyan hivatal szervezésétől, melyet a hatalom saját czéljaira használhatna fel.
A javaslat legfontosabb része az, mely a városok országgyűlési szavazatjogára s az országgyülési szavazatok arányára vonatkozik.
A rendek, – jóllehet a személynök figyelmezteti őket, hogy ha a törvényjavaslat két részét együvé kapcsolják, olyan színben fognak feltűnni, mint az az udvarias ember, ki nem akar valamit visszautasitni, de oly föltételeket szab, melyek végre nem hajthatók, – abban állapodnak meg, hogy egyik részt a másik nélkül szentesités alá nem bocsátják. A városoknak mindig az volt a legfőbb panaszuk, hogy az országgyűlésen a megyék által háttérbe szorittatnak. E tekintetben kell tehát őket okvetetlenül megnyugtatni. Most is, amikor jogviszonyaik rendezésére kerül a sor, követeik közül többen előre óvást tesznek a törvényjavaslat ellen, ha annak tárgyalása folyamán szavazataikat egyenkint számba nem veszik, sőt a körmöczbányai követ azzal a nevetséges fenyegetéssel áll elő, hogy ebben az esetben kénytelen lesz a harmadik rend a többi rendektől elválni s külön táblát alakitani.
A 48 szabad királyi városnak – ide értve Zengget is – a javaslat szerint 32 s ezzel szemben az 54 vármegyének 108 szavazata lenne. A városi követek választásában azonban az összes polgárok részt vennének s választható lenne a zsidók, a bányamunkások és bányatisztek kivételével minden önálló polgár.
A szavazatok emlitett arányát még a szabadelvűek egyrésze is túlságos nagynak találja, történelmi példákkal demonstrálván, mennyire megbizhatatlan volt mindig politikai tekintetben a polgári elem, mily kevéssé érdemli tehát meg, hogy nagyobb befolyást nyerjen a törvényhozásra. De a kormánynak sincs bizalma a polgárság iránt, miután tart tőle, hogy ha számbavehető politikai tényezővé válik: emancipálván magát fölfelé, a democraticus átalakulás központjává lesz.
A kormány, – mely a városokra nézve a főrendek útján érvényesiti politikáját, – az elől nem zárkózik el, hogy a városok törvényhozási jogköre kellő mérséklettel kiterjesztessék, belső szervezetük átalakitását sem ellenzi; de másrészről – Metternich akarata szerint – amily óvatossággal kerül mindent, a mi által a városi oligarchiát magára haragithatná, épp annyira igyekszik saját befolyását jövőre is fenntartani, sőt lehetőleg fokozni a városokkal szemben.
A főrendi tábla tehát, a kormány intentióit követve, a polgárjogot nemcsak hogy kiterjeszteni nem engedi, de ellenkezőleg, magas census által megszorítja; a követválasztást nem az összes polgárságra, hanem a képviselőtestületre bízza; a statutum-alkotási jogot korlátozza; az önmegadóztatás elvét elfogadja ugyan, de a városi egyenes adó maximumának meghatározását a kormány s nem az országgyűlés jogkörébe utalja; a királyi díjak megváltására nézve a szabad alku elvét mondja ki, s a városokat „a főfelügyelők közvetlen igazgatása alá,” a városi tisztviselőket pedig ugyanezeknek fegyelmi hatósága alá helyezi.
A szabadelvű párt a reform érdekében elmegy az engedékenység legszélső határáig, úgy hogy Perczel szemükre is veti elvtársainak, hogy ha még hat hónapig kihúznák az országgyűlést, a főispánok oda haza teljesen levennék őket a lábukról, sőt „ha még egy évig tartana az országgyűlés, az még az alkotmányt is képes lenne eltörülni ”. Mindamellett a főfelügyelet kérdésén hajótörést szenved a törvényjavaslat. Az alsó tábla, közvetlen választással, még a magas censust is elfogadja, a főfelügyelői hivatalok szervezéséhez szintén hozzájárul; de a főfelügyelők hatáskörét és kinevezését a városi önkormányzat megóvása czéljából annyira megszorítja, hogy ennek következtében minden többi concessiója kárba vész.
A személynök abbeli kivánságát, hogy a városok országgyűlési szavazatjogára vonatkozó részt, melyre nézve a két tábla megegyezett, szentesités végett küldjék fel, – természetesen a szabadelvű többség visszautasitja. Ha legalább ennyit sikerült volna a kormánynak kieszközölnie, bizonyára lekötelezi vala maga iránt a városokat, melyek most nehezteléssel fordulnak el tőle s azzal bosszulják meg magukat, hogy a hadi adót nem szavazzák meg.
A városok újjászervezésével, czélját tekintve, egy kategoriába sorozható a büntető jog reformja, amennyiben ez is, mint amaz, a hűbéri kötelékek felbontását eredményezné. Az átalakulás nálunk sem történhetik másként, mint egyebütt, t. i. a politikai és jogi reformok együttes, egymást kiegészitő alkalmazása által. Szalay László, a codificatio eszméjének hazánkban legelső és legtanultabb képviselője, – ki a rendszeres törvénykönyv készitésénél követendő irányelveket akként határozta meg, hogy csakis azoknak alkalmazása mellett emelkedhetett codificatiónk európai színvonalra,14 – 1846-ban, midőn már a codificationalis munkálatok nemcsak megindultak, de egyelőre be is fejeztettek, figyelmezteti a nemzetet; hogy mig egyes ember kezéből ki nem veszik a vérjogot; mig a földesurat és a jobbágyot polgári állásánál fogva ugyanazon cselekményéért különböző büntetés éri; mig az egyik jogorvoslattal élhet, a másik nem; mig mindezen anomáliát a büntető törvény meg nem szünteti: addig magyar államról, a szó valódi értelmében, még csak álmodni sem lehet.15
Ezekkel az igazságokkal már az 1840-iki országgyűlés tisztában van s a büntető jog reformját úgy tekinti, mint a szabadelvű haladás elengedhetetlen követelményét. Azok, akik ezzel a követelménynyel föllépnek, oly öntudatosan és világosan bizonyára nem ismerik fel annak jelentőségét, mint Szalay, nem is vonják le annak végső consequentiáját, amennyiben a büntető codexxel kapcsolatban, illetőleg annak keretében, a jogegyenlőséget egész terjedelmében érvényesitni nincs szándékukban: mindamellett a viszonyokhoz képest törekvésüket nem remélt fényes siker koronázza.
Az országgyűlés által kiküldött választmány, megbizatásához képest a toldozás-foldozással is beérhetné; eleget tenne az országgyűlés intentiójának akkor is, ha az 1827-iki büntetőjogi országos munkálatot, – amely pedig – úgy közjogi szempontból, mint rendszerét tekintve, mögötte áll az 1791-iki hasonló munkálatnak, – egyszerüen revideálja. E helyett azonban egy olyan javaslatot készit, mely a külföld akkori első jogtudósainak itélete szerint is bármely nyugateurópai művelt államnak becsületére válnék. Mittermayer Ferencz, – akivel Pulszky Ferencz, a bizottság egyik jegyzője s legtevékenyebb tagja, közli a javaslatot s akinek tüzetes észrevételeit a bizottság fölhasználja, – „valódi haladást” lát a javaslatban s a legnagyobb elismeréssel nyilatkozik arról ama leveleiben, melyeket Pulszkyval, Szalay Lászlóval, Deák Ferenczczel stb. vált e tárgyban.16
A bizottság Majláth György országbiró elnöklete alatt 1841 november 28-ikán ül össze. Mielőtt a tulajdonképeni munkához hozzáfogna, az alapelveket vitatja és állapitja meg, s ugy ebben, mint magának a codexnek elkészitésében oroszlánrésze van Deáknak. Ő mellette Pulszky, Zsedényi s Szalay László dolgoznak legtöbbet. Ez utóbbi nem tagja ugyan a bizottságnak, de rábizzák a Zsedényi által fogalmazott alaki rész revideálását.
Deák Ferencz beterjeszti a büntetőtörvény javaslatát.
Feszty Árpád falfestménye a budapesti törvénykezési palotában.
Az eredetiről másolta Goró Lajos.
Az ekként elkészült codexet, – melynek tárgyát a büntettek és büntetések, a büntető eljárás és a börtön-rendszer képezi, – az alsó tábla hosszas vita után s nevezetes módositásokkal fogadja el.
A büntettek és testi büntetések megállapitásánál egyrészről a humanitarius, másrészről a politikai és közjogi szempontok irányadok a rendekre nézve. A kellő mértéket azonban egyik irányban sem tartják meg. A halálbüntetést és testi büntetést például, a humanismus túlhajtásával, eltörlik, nem gondolva meg, hogy ennek az ideje még nem érkezett el. Tekintve a nép alacsony műveltségi fokát és erkölcsi színvonalát, de főképpen ama szigorú közigazgatási és politialis rendszer hiányát, mely más országokban a közbátorság alapját képezi: a magyar törvényhozás hogyan tehetne a siker kilátásávál oly kisérletet, melyre Európa műveltebb nemzetei sem mertek vállalkozni. Midőn éppen ebben az időtájban az angol parlamentben Evans a halálbüntetés eltörlését inditványozza, Russel minister megkérdezi a parlamentet, vajjon vannak-e Angliában olyan emberek, kiket a halálbüntetéstől való félelem tart vissza a gyilkosságtól, s midőn a többség erre igennel felel, ezzel eldönti egyszersmind a halálbüntetés kérdését.
Zsedényi Eduárd.
Leykum A. kőnyomata Eybl 1843-iki rajza után.
Ugyanonnan, a 2179. számú példányról.
A politikai motivumokat szintén túlságosan előtérbe tolják a rendek, amennyiben a sérelmek hatása alatt állva, a büntető-codex keretébe illesztik be azokat az alkotmány-biztositékokat, melyeknek ott semmi helyük sincs. Igy nevezetesen a kegyelmezési jogot megszoritják oly módon, hogy a hivatalvesztés büntetésére nem terjed az ki, s hogy kegyelmezés útján az itéletileg kiszabott büntetésnek legföllebb fele engedhető el. Azután bünténynek minősitik azoknak a cselekményét, akik valamely alkotmányellenes királyi rendelet kiadásában vagy végrehajtásában, akár tanácsukkal, akár tettleg részt vesznek; továbbá, akik az országgyűlés adó- és ujonczmegszavazási jogát nem respectálják; sőt hivatalvesztés büntetését szabják ki azokra a közhivatalnokokra is, kik az ország törvényeit sértő pápai bullákra vagy brevékre a királyi tetszvényt aláirják s azokra a papokra, kik az ilyen bullát vagy brévét kihirdetik.
Ezekre az extravagantiákra egészen helyesen jegyzi meg Zsedényi, hogy a rendek arról az útról, melyet a sérelmek tekintetében addig követtek, le akarnak térni, amennyiben a büntető-törvénykönyvbe viszik át a sérelmeket. S ez még hagyján. De a sérelmek ellen biztositékul oda állitják egyszersmind a miniszteri felelősséget, mitsem törődvén azzal, hogy ennek az életbeléptetésére a tényleges viszonyok közt még csak gondolni sem lehet. Mikor még Somssich is úgy gondolkozik, hogy a municipalismust nem lehet semmiféle új mintájú alkotmányért feláldozni: a politikai zűrzavaros fogalmak tisztázása tekintendő a haladás legelső föltételéül. A doctrinairek föllépésére van szükség, hogy a közönség belássa, hogy a felelősség elve csakis a parlamentarismus keretében s a municipalismus gyökeres átalakitása mellett érvényesülhet.
A büntető eljárásra nézve az országos választmány tagjai közt jelentékeny nézeteltérések merülnek fel. A biróságnak a bűnvádi eljárás folyamán tudvalevőleg három kérdésre kell felelnie. Első a perbefogatás kérdése, vagyis az, hogy meginditható-e a kereset a vádlott ellen; a második a tény kérdése, vagyis hogy bűnös-e a vádlott, vagy sem; harmadik a törvény alkalmazásának kérdése, vagyis hogy mi legyen a vádlott büntetése? Az országos választmány többsége mind a három kérdés eldöntését állandó biróságokra kivánja bízni: A kisebbség ellenben – élén Deák Ferenczczel – külön véleményt ád be, mely szerint a két első kérdést az esküdtszék, a harmadikat pedig a rendes és állandó biróság döntené el.
A conservativek abból az egészen helyes elvből indulva ki, hogy az esküdtszék csakis mint iudicium parium felelhet meg hivatásának, a rendi szerkezettel nem tartják azt összeegyeztethetőnek, ennélfogva egyelőre a régi alapon akarják a reformot végrehajtani. Az érvényben levő bünvádi eljárás legfőbb hiányának azt tartják, hogy a vizsgálatot a szolgabiró vagy esküdt csupa kényelemszeretetből tolvajkergető csendbiztosra bízza, hogy némely vármegyében három-négy hónapig sem tartatik sedes iudiciaria, s hogy a felső biróságok nem győzik ellátni a pereket. Ennélfogva megelégednének azzal, ha a vizsgálatot szakértő egyének teljesitnék, ha állandó vármegyei törvényszékek szerveztetnének s a királyi táblán és a hétszemélyes táblán egy-egy külön bünvádi senatus szerveztetnék. A szabadelvü többség azonban az országos választmány kisebbségének különvéleményét fogadja el, anélkül, hogy annak feltünő hiányait kijavitná. A kettős jury eszméje például egyátalán nem szerencsés, miután a vétkesség kérdésében egyik a másiknak praejudicálhat. Az esküdtekre nézve meg a qualificatio nincs helyesen megállapitva, amermyiben esküdt lehet ugyan polgári állására való tekintet nélkül bárki is, – nem úgy, amint Somssich inditványozza, hogy t. i. – esküdtképességgel csak a nemes ember ruháztatnék fel, – de a census nagyon alacsony s a köztisztviselők a juryból ki vannak rekesztve.
A börtön-rendszer átalakitását az országos deputatio véleménye alapján az alsó tábla olyaténképen tervezi, hogy tiz kerületi börtön állittatnék fel a törvényhatósági börtönökön kivül, mindegyik a magány-rendszer elvei szerint, s az utóbbiak átalakitásának költségeit a nemesek és nem-nemesek egyaránt viselnék, a kerületi börtönök fölépitéséről pedig a kincstár gondoskodnék ugyan, de fenntartási költségeik épp úgy fedeztetnének, mint a törvényhatósági börtönök költségei. Ezt a tervet a követek közül csak azok ellenzik, kik a kormánynak a kerületi börtönökkel szemben gyakorlandó felügyeletét veszedelmesnek tartják s kik úgy gondolkoznak, mint az öreg báró Sztojka, ki nagy páthoszszal hirdeti, hogy „az adó széditő maszlag, mézbe kevert méreg, mely a vérrel szerzett ősi alkotmányt kiváltságaiban meggyilkolja”. A főrendek pedig kiszámitván, hogy a tíz kerületi börtön 4.500,000 forintba, a megyei börtönök pedig 9 millióba kerülnének, egyelőre elégnek tartanák négy kerületi börtön felállitását, a megyei fogházaknak pedig az 1827-iki országos választmány javaslata alapján leendő reformálását.
A börtönügyi munkálatra nézve a két tábla közt létrejön ugyan a megegyezés, de a királyi válasz elmarad. A másik két munkálat ellenben szentesités végett nem küldhető fel, miután a főrendek az esküdtszék intézményével nem tudnak megbarátkozni, a büntető-törvénykönyv anyagi részét pedig az életbeléptetendő börtön-rendszer figyelembevételével szükségesnek tartják átdolgozni.
A kormány, mely meghiusitja a börtönügy reformját, akadályokat gördit a katona-élelmezés és beszállásolás megváltása elé is, jóllehet mind a két tárgy egyenesen az ő kezdeményezése folytán kerül szőnyegre. Az, amit tesz, valóságos mystificatio, melyért különösen Bónis Samu és Perczel Móricz a legélesebben megtámadják, megfenyegetvén egyszersmind, hogy „vigyázzon magára, mert a sok szó és panasz után a cselekvés fog bekövetkezni.”
A megváltás elvétől azért huzódozik, mert sem az adózókra sem a kincstárra nézve nem tartja azt előnyösnek. Az adózókra ugyanis, szerinte, a természetben való szolgálmány nem lehet annyira terhes, mint az évenkint, bizonyos meghatározott összegben fizetendő pénzbeli adó; a kincstár pedig a megváltás folytán egy bizonyos szolgálmányt egy bizonytalan kárpótlásért adna fel, miután a magyar közigazgatási hatóságok, amint a rendes állami adók behajtásában hanyagok, a megváltási összeget is hanyagul hajtanák be.
Ennélfogva midőn a király a magyar udvari kamara részéről gróf Széchen Miklós elnököt és Poszavecz Zsigmond kamarai tanácsost s a katonaság részéről báró Lederer Ignáczot és Rousseau Lipót ezredest kiküldi, hogy az országos bizottsággal megkezdjék az alkudozást, utasitja őket, hogy – az 1840-iki törvény ellenére – a bizottság által előbb azt a kérdést döntessék el, ha vajjon érdekükben áll-e az adózóknak a termények megváltása s nem lenne-e czélszerűbb csupán az eddigi rendszer hiányait pótolni; ha azonban a bizottság a megváltáshoz ragaszkodnék: akkor a nélkül, hogy a kártalanitási összeg megállapitásába beleszólnának, nyilatkoztassák ki, hogy a megváltási összeg, mely arányosan osztandó szét az adózók közt, föltétlenül biztositandó a kincstár részére s az adóktól elkülönitve kezelendő, s hogy abban az esetben, ha Magyarország közgazdasági viszonyainak fejlődésével a termények ára emelkednék, a most megállapitandó megváltási összeg emeléséről a felség törvényes uton gondoskodni fog.17
A kormány a megváltási összeg meghatározásánál a Magyarországon 1829-ben elhelyezett és élelmezett katonaság létszámát akarja alapul venni, mert ekkor volt itt az utóbbi években a legtöbb katona. A nádor ellenben ezt a kulcsot nem helyesli. A czél az, hogy az adózóknak a különböző viszonyok szerint változó terhét állandó, egyforma évi adóvá változtassák át, ami másként, mint átlagos számitással nem állapitható meg. Ez felel meg a nádor szerint úgy a méltányosság követelményének, mint a rendekhez intézett királyi decretumban kifejezett amaz intentiónak, hogy a katonai beszállásolás és élelmezés ügye az adózók előnyére és terheinek könnyebbitése végett rendezendő.18
József nádor és családja.
Perlaszka D. kőnyomata Steinrücker L. rajza után.
Az országos képtár arczképgyűjteményének 4183. számú példányáról.
A kormány küldöttei a gróf Keglevich Gábor tárnokmester elnöklete alatt álló országos bizottsággal nagynehezen megegyezésre jutván, a rendek a hadi adóval országgyűlésről országgyűlésre megajánlandó évenkinti egy millió forintban állapitják meg a megváltási összeget, amit a felség elvileg elfogad, az elv gyakorlati keresztülvitelét a következő országgyűlés feladatául tűzvén ki. Hogy a kormány az ajánlatot egyenesen vissza nem utasitja, ez csakis a nádornak köszönhető, ki nyomatékosan figyelmezteti a felséget, hogy ha a fontos kérdés megoldására nézve ezt a kedvező pillanatot elszalasztja, attól lehet tartani, hogy a jövő országgyűléssel még kevesebbre fog menni.19
Mikor a nép terheinek könnyebbitéséről van szó, József nádor mindig ott áll az élén azoknak, kik bőkezüek a jótétemények osztogatásában. Amily buzgalommal és sikerrel küzd a katonai beszállásolás és élelmezés megváltása érdekében: épp oly odaadással egyengeti az utját úgy a kormánynál, mint az országgyűlésen a közteherviselés elvének, vagy ha már ez nem vihető ki: legalább arra szeretné rábirni a rendeket, hogy a közlekedési eszközök fejlesztésére és más közgazdasági és közművelődési czélokra szolgáló pénzalapot, melyről a királyi propositiókban emlités tétetik, lehetőleg a köznép megterheltetése nélkül teremtsék elő.
Arra nézve, hogy a házi adót a nemesség vállalja magára, csak 18 megye utasitása kedvező, a megyék többsége ellenben vagy a subsidium rendszerének fenntartását vagy az ország összes lakosságának hozzájárulásával fundus publicus szervezését ajánlja. Ennélfogva a szabadelvű párt, anélkül, hogy a házi adó kérdését erőltetné, kerülő úton kisérli meg a nemesség adókiváltságának korlátozását s nagynehezen keresztül viszi, hogy a két tábla országos választmányt küld ki azzal a megbizatással, hogy „az ország anyagi és szellemi kifejlődésének előmozditása végett szükséges költségek mi uton s mi kútforrásokból lehető legkönnyebb beszerzése, úgyszintén igazságos felosztása s legczélszerübb kezelése iránt mind közjogi, mind közgazdasági tekintetben véleményt adjon”.
A kisérlet azonban nem sikerül. Az országos választmány véleménye alapján az alsó tábla a közteherviselés elvének mellőzésével országos közpénztár szervezését javasolja, melynek alapjául a nemesség által négy év alatt egyenlő részletekben fizetendő 10.340,000 forint szolgálna, s mely országutak, vasutak, csatornák és kikötő épitésére, folyamszabályozási munkálatokra és közművelődési czélokra fordittatnék. Ugyde a főrendek a 10 milliót 3 millióra szállitják le s ebből is 250,000 forintot a nem nemesek vállaira akarnak tolni. Találóan jegyzi meg erre Deák Ferencz egy Kossuthhoz irt levelében, hogy „ily közös teherviselés mellett én akár herczeg Eszterházyval is kész vagyok alkura lépni, hogy t. i. eddigi terheit viselje ő maga, de az én terheimet viseljük ezentúl ketten közösen.”20
A megajánlotta összegnek leszállitása a főrendek által, a mellett, hogy a kitűzött czélok megvalósitását lehetetlenné teszi, alkotmányjogi szempontból is kifogásolható. Az adómegajánlás jogát ugyanis mindig az alsó tábla gyakorolta, úgy hogy arra példa nem volt, hogy az alsó tábla által megajánlott adót a főrendek leszállitották volna, de az csaknem minden országgyűlésen előfordult, hogy a főrendek a kormánynyal együtt keveselték a megajánlott adót. Az alsó tábla emlitett jogát igazolja az az alkotmányos gyakorlat is, hogy a három évről három évre megszavazott hadi adót 1848-ig soha nem iktatták törvénybe. A közfelfogás ugyanis az volt, hogy törvény csak az lehet, amihez a két tábla és a felség hozzájárul, az adó mennyiségének meghatározása pedig kizárólag az alsó táblát illetvén meg, azt az alkotmány többi tényezői alku tárgyává tehetik ugyan, ha keveslik, vissza is utasithatják, de végeredményében az adó csak annyi lehet, amennyit az alsó tábla a nemzet nevében megajánl; vagyis az adó jogalapját nem a törvény, hanem az alsó tábla ajánlata képezi.
Politikai szempontból mindamellett hiba volt az alsó tábla kizárólagos kezdeményezési, illetőleg adómegajánlási jogát épp ebből az alkalomból feszegetniök azoknak, kik csakugyan komolyan kivánták a közteherviselés elvének érvényesitését. Mert a főkérdés nem az volt, hogy a nemesség 3 milliót vagy 10 milliót fizessen-e közczélokra, hanem az, hogy egyátalán fizessen-e, hogy végre-valahára a közterhekben való osztozkodást megkezdje-e?
A Széchenyi által „politikai bünnek” minősitett hiba megbosszulja magát, amennyiben a főrendek képzelt „alkotmányos jogaik” megmentése végett meghiusitják a reformot s ily módon kárba vész a nádor fáradsága is, melylyel sikerült Metternichet meggyőznie, hogy az ügy halogatása vagy visszautasitása a kormány részéről újabb agitatiora szolgáltatna alkalmat, s hogy ennélfogva, ha a javaslat szentesités végett fölterjesztetnék, nem szabad azt visszautasitani.21
A véletlen is kezükre játszik tehát azoknak, kik a „nem adózunk” elvét hirdetik s kik az évről-évre izmosodó szabadelvű irány ellen ez alatt a jelszó alatt vezették harczba úgy a legközelebbi követválasztások, mint a megyei tisztújitások alkalmával a bocskoros nemességből álló műveletlen tömeget. A haladás ellenségei jelszavukkal a megyék nagyobb részében diadalt aratnak ugyan; de ennek a diadalnak igen nagy az ára. Azzal, hogy a szabadelvü párt vezérét visszavonulásra kényszeritik, hogy Gömörmegyében Szentiványi Károlyt megbuktatják, hogy a személy- és vagyonbiztosság megrenditésével és a tisztviselők megfélemlitésével, valóságos vérengző csaták után, itt is, amott is saját jelöltjeiket segitik be az alispáni vagy egyéb tisztviselői állásokba: olyannyira compromittálják a megyei szerkezetet, hogy a királyi propositiókban maga a kormány hívja fel a municipalismus kinövéseire az országgyűlés figyelmét.
A szerencse azonban a tekintetben is kedvez nekik, hogy a megyei kicsapongások megfékezése czéljából készült törvényjavaslat, tendentiájánál fogva, a kormánynak és pártjának tetszését és, jóváhagyását nem nyeri meg.
Minthogy visszaéléseket nemcsak a választók, de a főispánok is követnek el, például Fejérmegyében a követ- és alispánválasztás alkalmával a főispán katonasággal űzi ki a választó közönséget a gyűlésteremből, hogy saját jelöltjét a kisebbséggel megválasztassa, mely erőszakoskodás miatt több mint ezer választó petitiót is intéz az országgyűléshez: az ilyen túlkapások természetesen szükségessé teszik a főispánok megrendszabályozását is.
Az az irány, amit ebben a kérdésben a sajtó követ, egyoldaluságánál fogva nem helyeselhető. Az irók és publicisták mindig csak a választókkal bíbelődnek. Az egyik a Pesti Hirlapban azt inditványozza, hogy mivel kicsapongások ott szoktak előfordulni, ahol nagyobb tömegek mozgósittatnak, a választók saját községükben adják le szavazatukat; egy másik – elég naivul – az insurrectiót pótló nemesi őrcsapatra akarja bizni választások alkalmával a rend fenntartását; Wesselényi Miklós a választási jogra nézve az értelmi qualificatiót sürgeti; báró Kemény Zsigmond a censusban keresi a korteskedés ellenszerét; Nagy Ignácz a szinpadot használja fel a magyar társadalom nagy vétkének kiirtására s itt állitja pellengérre „Tisztujitás” czimű vigjátékában a korteskedő „becsületes nemeseket”.
A sajtó ilyetén egyoldalúságával szemben a rendek viszont a másik túlságba esnek, amennyiben ők meg a fősúlyt nem a demoralizált bocskoros nemesség megfékezésére, hanem a főispáni discretionalis hatalom megtörésére fektetik. A főispán részére egyéb jogot nem hagynak meg, mint az elnöklés és kijelölés jogát, de ezeket is megszorítják; mert elnöke a tisztujitó közgyűlésnek a javaslat szerint lehet más is, mint ő, a candidatióban pedig osztozkodik vele az u. n. conferentia, hogy ily módon – miként a personális gúnyosan, de találóan jegyzi meg – a főispán és a rendek közt mindig egy kis előcsatározás rendeztessék, mielőtt a tisztválasztási nagy ütközet bekövetkeznék. A rend fenntartásában sem venne semmi részt a főispán, miután ezt a javaslat az ú. n. őrszékre s a csendtisztekre (constable) bízza. A főispánnak tehát jóformán nincs is hatalma, amivel visszaélhetne, mégis sulyos büntetéseket, pénzbirságot, hivatalvesztést szabnak ki rá, ha jogkörét túllépné, úgy hogy a személynök nem ok nélkül fakad ki, hogy ő ugyan főispán, de ilyen minden jogtól megfosztott, bábúvá törpitett s még ezenfelül büntetésekkel fenyegetett főispán egy pillanatig se maradna. Ha – úgymond – a javaslatból törvény lenne, a főispánoknak egy kölcsönös biztositó társaságot kellene maguk közt szervezniök, mely őket minden restauratiókor kármentesitné s azt az 1500 forintot, mely most egy évi fizetésük, bátran átadhatnák annak a biztositó társaságnak a pénzbirságok fedezésére.
A törvényjavaslat megmentése végett még a szabadelvüek közül is hajlandók lennének nehányan a főispánokra vonatkozó túlszigorú rendelkezések egyrészét feladni; de a többség Klauzállal tart, ki váltig vitatja, hogy ha a korteskedésért a szegény nemest büntetik, büntetni kell a főispánt is, s ezzel az ügy elintézését lehetetlenné teszik.
Minden reformot a kormány hatalmi érdekeivel kell összhangba hozni. Valahányszor a rendek ettől a maximától eltérnek, mindannyiszor kudarczot vallanak. A királyi propositiókban emlitett hitelintézet terve is e miatt bukik meg, jóllehet égető szükségük volna arra úgy a földbirtokosoknak, kik a váltószigor következtében az anyagi romlás szélére jutottak, mint a magukat megváltott úrbéres községeknek.
Báró Kemény Zsigmond.
Walzel kőnyomata Barabás Miklós 1847-iki rajza után.
Ugyanonnan, a 2693. számú példányról.
Metternich elvileg nem kifogásolja a hitelintézet felállitását; de valamint báró Kübeck Károly, az udvari kamara elnöke,22 úgy ő is összeköti a közlekedésügy fejlesztésével. Azok, kik a hitelintézetet szóba hozták, nagy tévedésben vannak szerinte, amennyiben a hitelt mint czélt és nem mint egy bizonyos czél eszközét tekintik. „A nemzetek gazdagságának alapja” – irja e tárgyban Lajos főherczegnek – „a föld s e tekintetben Magyarország, földjének akár kiterjedését, akár termő erejét tekintsük, nem szűkölködik. Miben szűkölködik tehát? Közlekedési eszközökben. A közlekedést a hitel csak közvetve keltheti életre, mig ellenben az emelkedő forgalom természetes alapját képezi a hitelnek. Élet a csűrben, bor a pinczében, fa az erdőben, csak annyit ér, amennyit a pénz a ládában. Az árúknak akkor van értékük, ha forgalomba jutnak. Hitelintézeteknek csak ott vehetik hasznát, ahol forgalom van. Aki pénzt vesz kölcsön s árúit heverteti, szükségképen elpusztul.”23
De ha az államkanczellár időelőttinek nem tartaná is a dolgot, ellenezné azért, mert a rendek az intézet szervezésénél nem veszik figyelembe azokat a módositásokat, melyeket a kormány saját befolyásának biztositása végett akar kierőszakolni tőlük. A kormány például abba nem egyezik belé, hogy az intézetnek az országgyűlés által választandó igazgatóságát az országgyűlés felelősségre vonhassa, vagy hogy az intézet attól, ki a törvény által megszabott föltételeket teljesiti, a kölcsönt meg nem tagadhatja. S ezzel világosan elárulja azt a czélzatát, hogy a földbirtokos osztály, nyomasztó anyagi helyzetében, a kormány kinevezésétől függő s annak befolyása alatt álló igazgatóság önkényére és kegyére legyen utalva.
A hitelintézet bukásáért némi kárpótlásnak tekinthető a gazdákra nézve a váltótörvény olyatén módositása, mely szerint a betáblázott váltó, elveszitvén váltói jellegét, közönséges kötelezvénynyé alakul át; mert ez által a túlságos váltószigort, – melyet Széchenyi szerint, minden átmenet nélkül, valóságos „salto mortale”-val honositottak meg nálunk, s melynek egész családok és a legjóravalóbb gazdák áldozatául estek, – annyira amennyire enyhitik.