Gróf Lützow Rudolf.
Egykoru metszet után.
Ő Felsége hitbizományi könyvtárának példányáról.
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Királyi resolutio a vegyes házasságok tárgyában. Metternich tanácskozása a primással és Lonovicscsal. Lonovics javaslata: Gr. Lützow és Lambrusini bibornok. A pápa nyilatkozata. Az 1844. márczius 25-iki resolutio. A rendek álláspontja. Radicalis egyházpolitikai reformok. A horvátok kihívó magaviselete s a junius 20-iki országos végzés. A nádor és a magyar nyelv. Túrmező. Heves támadások a kormány ellen. A hivatalviselési és birtokszerzési képesség kiterjesztése. A közmunka szabályozása. Elintézetlen ügyek. Szabad községek. Országgyűlési ujság és kerületi napló. Vasutak. A vámkérdés. A Partium visszacsatolása. A törvényhozás coordinatiojának előkészitése. Évenkinti országgyűlés. Sok munka, kevés eredmény
Mig a királyi propositiók tárgyai közül épp a legjelentékenyebbek elintézetlenül maradnak: több olyan tárgy, melyet a rendek maguktól vesznek elő, s melyek közül a legtöbb az előző országgyűlés hagyatékát képezi, a kormánynyal folytatott erős küzdelem után dűlőre jut. Ilyen nevezetesen a vallás és magyar nyelv ügye.
A vallási sérelmek közt különösen a vegyes házasságokra vonatkozó tartja állandó izgatottságban a kedélyeket.
Az 1840-iki országgyűlés szétoszlása után a püspökök pásztorleveleket bocsátanak ki, melyekben ismételve meghagyják az alsó papságnak, hogy a reversalis nélkül kötendő vegyes házasságoktól tagadják meg az egyház áldását; de másrészről az 1790/91: XXVI. t.-cz. rendelkezésének annyiban tegyenek eleget, hogy ilyen házasság kötésénél a passiva assistentiára szoritkozzanak. A törvényhatóságok erre – Pestmegye példáját követve – azzal felelnek, hogy pert inditának azok ellen a papok ellen, kik az áldást, mint amely az eddigi gyakorlat szerint a copulatio lényeges alkatrésze, a törvény ellenére megtagadják. Ámde a kormány védelme alá veszi a perrel megtámadott lelkészeket, majd midőn a pápa a magyar clerus eljárását szentesiti, a király az erre vonatkozó brevét placetummal látja el.
A kormány magatartását ebben a kérdésben is Metternich szabja meg. Az államkanczellár békességben akar élni, az egyházzal, mert az a nézete, hogy a szabadság és felvilágosodás nevében folytatott közvetlen vagy közvetett harcz ama vallás ellen, melyhez a monarchia lakosságának négy ötöde tartozik, amint a multban nem volt a monarchiára nézve üdvös, a jövőben sem lehet az. Ausztria – az ő rémlátása szerint – ötven év óta titkos küzdelmet folytat az egyház és ennek központja, a pápaság ellen s nyilt küzdelemben áll a forradalommal, s ebben rejlik legfőbb gyöngesége. Ki kell tehát békülnie az egyházzal, hogy a forradalmat legyőzze. Ebből a szempontból Metternich a házasságjogi kérdésekben épp oly engedékeny, mint amennyire meghódol az egyház követelményei előtt a többi controversiák tekintetében. Még a ius placeti korlátozásába is kész belemenni a jó békesség kedvéért, oly módon, hogy a tetszvény csak arra az esetre tartassék fenn, ha a pápai rendelet végrehajtásában az államhatalom közreműködését akarja az egyház igénybe venni.1 Mindenekfelett Metternich politikájának tulajdonitható, hogy addig, mig ő áll az ügyek élén, Magyarországon a vallásügyi kérdések állandóan foglalkoztatják az országgyűlést, mert nem lehet azokat megoldani.
Metternich tanácsa folytán mindjárt az országgyűlés kezdetén leküldik a rendekhez az 1843 július 5-ikén kelt királyi választ a mult országgyűlés által fölterjesztett törvényjavaslat ama pontjára, mely szerint a vegyes házasságból születendő gyermekek mindig atyjuk vallását követik. A felség, a lelkiismeret szabadságát és a vallásfelekezetek közti viszonosság elvét biztositandó, az emlitett pontot akként módositja, hogy a vegyes házasság kötésekor a jegyesek, magánjogi tekintetben föltétlenül kötelező szerződésben, önmaguk határozzák el, mily vallásban fogják születendő gyermekeiket neveltetni, s csak ha ilyen szerződés nem köttetnék, akkor kövessék a gyermekek az apa vallását.
Ámde a vitás kérdés ilyetén megoldása senkit sem elégit ki. A királyi leirat, – mely az annyiszor megostromlott reversalisokat a szó szoros értelmében törvényesiti, s melyre épp ezért gróf Ráday Gedeon azt jegyzi meg hogy „ha kegyelmesnek mondaná szája igazat nem szólna” Beőthy pedig, hogy „annak minden betűjéből egy kis jezsuita üti ki a fejét”, – az ellenzéket annyira felizgatja, hogy mikor felolvassák, a nagy felindulás miatt félbe kell hagyni a tanácskozást. A szent-szék és a magyar püspöki kar szintén visszautasitja a leiratot, amaz azért, mert nem akarja lehetővé tenni, hogy bizonyos esetekben a katholikus szülő gyermekei más vallásban neveltessenek, emez meg azért, mert meg van róla győződve, hogy a Magyarországon uralkodó közhangulat mellett a biróságok a katholikus szülőt kényszeritnék a szerződés megtartására, a protestáns szülőt ellenben nem, s igy az a katholikus ember, ki egy múló szenvedély hatása alatt kötelezte magát, hogy gyermekeit protestánsoknak neveli, bünét soha nem tehetné jóvá.2
A püspöki kar aggályait Kopácsy prímás és Lonovics csanádi püspök közölvén Metternichhel, ez tárgyalásba bocsátkozik velük. A papság emlitett képviselői a tényleges viszonyok közt azt tartanák a legkisebb bajnak az egyházra nézve, ha a kormány a vallásszabadság útján még egy lépéssel tovább menvén, egyáltalán nem avatkoznék a vegyes házasságok dolgába, vagyis ha e tekintetben szabad kezet adna úgy a katholikus, mint az akatholikus papságnak. S ez ellen Metternichnek sincs kifogása. Ha úgy a magyar katholikus egyház, mint az országgyűlési ellenzék az államhatalom interventióját a gyermekek vallási nevelése tárgyában kötött szerződésekre nézve visszautasitja: a kormánynak – Metternich – szerint nem áll érdekében rájuk tukmálni; ellenkezőleg, a kormány evidens érdeke, a világi forumot a szülők viszályára nézve illetéktelennek jelenteni ki és saját lelkiismeretükre bízni a viszály elintézését; mert ily módon egy csomó gyűlöletes pernek eleje vétetnék s mert a megyék legyőzhetetlen ellentállása következtében a kormány beavatkozása úgyis csak a legritkább esetben válnék az egyház javára. Amennyiben pedig a tanácskozás folyamán fölvettetett a kérdés, hogy ha a kormány nem fogadja el a felekezetek panaszát, midőn a szerződést valamelyik fél megszegi, ez által nem helyezkedik-e a porosz törvény álláspontjára, mely az ily szerződéseket érvénytelennek declarálja: erre a kanczellár megnyugtatólag azt feleli, hogy a kormány a panaszokat nem azért fogja visszautasitani, mert érvénytelennek tartja a szerződést, hanem mert illetéktelennek tekinti a biróságokat a vallás- és lelkiismeret szabadságát érintő vitás kérdések elintézésére.3
Metternich és a püspöki kar az alapelvekre nézve megegyezvén egymással, a részleteket és a kivitel módját Lonovics javaslata alapján hamarosan megállapitják. E szerint úgy a jegyesek, mint a házaspárok bármikor egyezséget köthetnek akár a pap előtt, akár maguk közt, bármily formában, gyermekeik vallásos nevelésére nézve. Ha vita merülne fel köztük, azt ők maguk döntik el, úgy hogy sem a kormánynak, sem a biróságnak nincs abba beleszólása. Hogy mi történjék a szülők vagy az egyik szülő halála esetén, e tekintetben az országgyűlésnek kell javaslatot készitnie. Az imént kimondott lelkiismereti szabadság elvéből kifolyólag azonban a javaslat nem lehet más, mint hogy az egyik fél halála esetén a másiknak joga és kötelessége gyermekei vallásos neveléséről gondoskodni s az ő lelkiismeretétől függ, hogy az elhunyt házastársával kötött szerződést meg akarja-e tartani vagy sem. Ha pedig mind a két szülő meghal s gyermekeket hagy hátra, kik még vallásukat megválasztani nem képesek: akkor a szülők egyezsége, vagy ha ilyen nincs, akkor az a körülmény határoz, hogy mily vallásunak kereszteltettek a gyermekek. Végre a clerus maga dönti el, hogy a vegyes házasságokkal szemben megadja-e az áldást vagy a passiva assistentiát; s e tekintetben a biróságok semmiféle panaszt nem fogadnak el.4
Mielőtt a fennebbi elvek szerint szerkesztett ujabb királyi resolutiót az országgyűléssel közlenék, Metternich, a bécsi nuntius kikerülésével, – ki különben is szigorúan ragaszkodik az 1791: XXVI. t.-czikkhez és semmiféle újabb intézkedést nem tart szükségesnek, – gróf Lützow Rudolfot, Ausztriának a curiánál alkalmazott követét megbízza, hogy közölje a resolutió tervezetét a pápával, kifejezvén egyszersmind reményét, hogy, ha a pápa nem látja is el a tervezetet a szokásos megerősitési záradékkal („vu et approuvé ”), azt, amiben a kormány és magyar püspöki kar megegyeztek, nem fogja rosszalni. Egyébiránt a curiával szemben eme lépést egyszerűen csak „courtoisie morale”-nak kivánja tekinteni, melynek eredménye mitsem változtathat a dolgokon s nem akadályozhatja meg az ügy elintézését.5
Az államkanczellár azonban reménységében csalatkozik. A pápa akkor, a mikor a resolutio tervezetét először közlik vele, mindössze is annyi megjégyzést tesz rá, hogy nincs benne rendelkezés arra nézve, hogy a szerződésbeli kötelezettség elmulasztása által sérelmet szenvedett fél hová forduljon panaszával;6 de később Lambruschini bibornoknak a resolutióra nézve határozottan kedvezőtlen álláspontját teszi magáévá.
Lambruschini a következő hét pontban adja elő a resolutio ellen kifogásait. Az 1791-iki törvény, sőt még a türelmi patens is kedvezőbb a tervezett resolutiónál, mert azok a katholikus egyház uralkodó jellegét nem alterálják, mig ez a felekezeteket egyenjogusitja. Az absolut vallásszabadságra alapitott viszonosság elve minden akadályt lerombolna, mely eddig a vallási tévtanok terjedésének útját állta, s megmentené a büntetéstől azokat, kik az egyedül üdvözitő hitet megtámadják. Ha a viszonosság elvét a gyermekek vallásos nevelésére alkalmazzák, ki fog az lassankint terjesztetni a többi intézményekre, az egyházi javakra is és meg fogja semmisitni a clerus befolyását a kormányzás és törvényhozás körében. Mig a passiva assistentia által a vegyes házasságok száma csökkent: a resolutio szerint a reversalisoknak a biróságok előtt semmi erejük nem levén, a vegyes házasságoknak mi sem fog útjába állni. Az áldás megtagadását a clerus részéről ellensúlyozza a protestáns independens papok befolyása, mely annál inkább érvényesülni fog, mert az új törvény életbeléptetése után a clerus még egyházi büntetéssel sem sujthatja azokat a katholikusokat, kik az egyház tanai ellen vétenek. Amily aggasztó az egyházra nézve a reversalisok megszüntetése, épp oly megnyugtató az az intézkedés, mely szerint ha a felek nem egyezkednek, a gyermekek atyjuk vallásában nevelendők. Végre figyelembe veendő az a körülmény, hogy a resolutio a német protestáns államok kormányaira sem lesz jó hatással.7
Gróf Lützow Rudolf.
Egykoru metszet után.
Ő Felsége hitbizományi könyvtárának példányáról.
Ezekre a kifogásokra gróf Lützow megteszi ugyan észrevételeit; de Lambruschini a helyett, hogy vitába ereszkednék vele, egyenesen a pápához utasitja őt. A pápa Lützow előtt egész határozottsággal kijelenti, hogy Lambruschini emlékiratának minden pontját aláirja. Belátja – úgymond a kormány nehéz helyzetét; de azért ő nem tehet mást, mint amit lelkiismerete parancsol; nem helyezheti magát ellentétbe a katholikus felfogással, azokkal az alapelvekkel, melyeket eddig hirdetett. A resolutiót visszautasitja; de imádkozik a Mindenhatóhoz, hogy a császár és ministerei találják meg a módot, melylyel az egyház sérelme nélkül a rendet az országban ismét helyreállithatják. A vallásfelekezetek közti egyenlőség elve ellen, mely az indifferentismusból s a lelkiismereti szabadság helytelen értelmezéséből veszi eredetét, midőn élénken tiltakozik, constatálja egyszersmind, hogy a valódi lelkiismeret-szabadság csak Belgiumban van érvényben, a hol a püspökök közvetlenül érintkezhetnek a pápával s jogaik és kötelességeik gyakorlásában a világi hatalom által nem korlátoztatnak. Hogy Magyarországon a vallás ügye annyira elmérgesedett, ezt II. József ama rendeleteinek tulajdonitja, melyek megakadályozzák a püspököknek Rómával való közvetlen érintkezését.8
Később a pápa ezt a nyilatkozatát azzal egésziti ki, hogy a protestánsok sem lesznek kielégitve a resolutióban foglalt engedménynyel, hanem követelni fogják az egyházi javakban való osztozkodást s a püspökök jogainak megnyirbálását is.9
Metternich azonban, habár igyekszik is a curia aggodalmait eloszlatni: a püspökökkel történt megállapodásához szigorúan ragaszkodik. Egy sürgönyében kifejti, hogy a kormány Magyarországon a vallás ügyében nem teheti, a mit akar; meg vannak kötve a kezei. Ott, a hol hiányzanak az eszközök az áradatot rohanásában feltartóztatni, igyekezni kell legalább a partokat menteni meg az elpusztulástól. Magyarország ma egy nagy áradás áldozata, itt tehát csak az elvek egyrészének megmentéséről lehet szó. A mi itt állandó, az az akatholikusoknak az egyenjoguság megvalósitására irányzott törekvése; de ez nem fenyegeti a katholikus papság lételét. Az alkotmány bukása nélkül a clerus nem semmisülhet meg, Magyarország pedig a reform útján halad s nem a forradalom felé, melynek legfőbb feltétele: a vagyonosok és vagyontalanok közti antagonismus, hiányzik.10
Minthogy Metternichhel egyetért a nádor is, kinek alapelve az, hogy Magyarországon a katholikus vallás nem uralkodó vallás, csak a lakosok többségének vallása, úgy hogy mind a három bevett felekezet egyformán élvezi a vallásszabadságot,11 1844 márczius 25-ikén aláirja a felség a resolutiót, mely szerint a szülők határozzák meg a vegyes házasságból származó gyermekek minő vallásban való neveltetését s erre vonatkozó, akár szóval, akár irásban kötött egyezségüket a politikai hatóságok beleavatkozása nélkül bármikor megváltoztathatják.
Úgyde a rendek ezt a második resolutiót is visszautasitják, mely tulajdonképen az elsőnek csak paraphrasisa. Ők azt akarják, hogy „a házastársak közé határozóként egyes-egyedül a törvény lépjen”, tudni sem akarnak tehát a gyermekek vallásának magánjogi szerződések által leendő szabályozásáról. Ez utóbbinak az lenne a következménye, hogy a papság még jobban beleavatkoznék a családi ügyekbe, ez pedig Magyarországon, a hol a katholikus papság, hatalom, vagyon és befolyás tekintetében messze túlszárnyalja a többi felekezet papságát, a vallásszabadság teljes megsemmisülését vonná maga után.
Úgy a vegyes házasságok ügyét, mint a többi vallásügyi függő kérdést, – melyeknek nagy része már a mult országgyűlésen is hosszadalmas vitákra adott alkalmat, – csak részben és félig-meddig oldja meg az a törvény, mely a szabadelvű párt és a clerus közt lefolyt ádáz küzdelem után jött létre.
Az az irány, mely az angolországi katholilsusok emancipatiója óta egész Európában lábra kap s mely az államegyház eszméjét és a kormány beavatkozását a vallási ügyekbe határozottan kárhoztatja, nálunk is nagy hóditást tesz, s amint pártjára kél Angliában az ireknek, Oroszországban a katholikusoknak: nálunk a clerus és a kormány által nyugtalanitott protestánsokat veszi védelme alá. Igaz, hogy a kellő mértéket nem mindig tartja meg; de ez természetes következménye annak a makacsságnak, melylyel a clerus a katholikus egyház jogállását, a többi felekezet elnyomásávál, teljes épségében fenn akarja tartani.
A szabadelvűek és a papság közti antagonismus az országgyűlés folyamán heves jelenetekben tör ki s az előbbieket gyakran túlzásokra ragadja.
Még Wurda Károly, a győri káptalan követe is túloz, midőn a legtisztább szabadelvűség álláspontjára helyezkedve – mindenek bámulatára s paptársainak heves tiltakozása és óvása mellett – a „szabad egyház szabad államban” elvét proclamálja;12 mert ha a törvényhozás, a katholikus egyház kiváltságaira nézve az egyház függetlenségét az állammal szemben a status quo fenntartásával kimondaná: a hasonló kiváltságokkal fel nem ruházott többi felekezeteket a legnagyobb veszélybe döntené, vagy – mint Szalay László, Korpona kitűnő követe mondja – „a gyöngét megkötözve adná át a hatalmasnak”.
Harsányi Pál, Bakabánya követe, azzal a kijelentéssel, hogy ha a clerust a harminczéves háboru, a tömérdek vérontás és forradalom nem capacitálta, ők sem fogják soha meggyőzni, föltétlenül szükségesnek tartja, hogy a papokat – úgy, miként Európa legtöbb országában és Erdélyben – zárják ki az országgyűlésből. Borsod és Csanád követei, utasitásukhoz képest, a saecularisatióra nézve concret inditványt tesznek. Radvánszky urtól, – ki a vallásügyi vitában, a szabadelvű felfogásnak legalaposabb és legbuzgóbb tólmácsa, – a polgári házasságot s polgári anyakönyvezést sürgeti, mert – úgymond – „tartsa a házasságot az egyik vallás szentségnek, a másik nem annak, kiki saját meggyőződése s vallásának tanai szerint, ehhez a törvényhozó testületnek semmi köze; de a házasság feletti intézkedés csakugyan a törvényhozás elé tartozik”. Bánhidy Albert a Rómától független magyar katholikus egyházért rajong s ugyanő a placetum jogát az országgyűlés részére reclamálja. Wenkheim Béla azt óhajtja, hogy a római katholikus egyház uralkodói jellegének megszűntetésével az állam foglalja le az egyházi javakat s az összes felekezetek papjait saját pénztárából fizesse.
Maguk a szabadelvűek sem hiszik, hogy ezeket a reformokat békés úton meg lehetne valósitani, s ha mégis emlegetik, ezzel inkább csak nyomást akarnak gyakorolni a clerusra, hogy változtassa meg eddigi politikáját, mely a szabadelvű haladással homlokegyenest ellenkezik. Czélt azonban nem érnek, jóllehet még az államtanácsban is felülkerekedik az az irány, mely éppen a katholikus érdekek megóvása szempontjából veszedelmesnek tartja Magyarországon a katholikus egyház kiváltságainak teljes épségükben való fenntartását.13
Az a törvény, mely a nemzeti nyelv részére biztosit újabb jogokat, s melyért Bajza lelkes hangu királyhymnusában a magyar nyelv a uj apostolául üdvözöli Ferdinándot, – épp oly elkeseredett küzdelem eredménye, mint a vallás ügyére vonatkozó.
Eddigelé, ha a nemzeti nyelv jogairól volt szó, a nemzet mindig a kormánynyal állt szemben, most egy másik ellenféllel is mérkőznie kell, mely a kormány ápoló kezei alatt izmosodott meg és nőtt nagyra, t. i. az illirismussal. Ha az illirismust képviselő horvátok háta mögött nem állna a hatalom, nem mernék egyenesen provocálni a rendeket s nem viselnék magukat az országgyűlés egész folyama alatt oly vakmerőn.
Osegovics Metell, a ki pedig a másik horvát követtel, Klobucharich Károlylyal együtt, úgy a kerületi ülésekben, mint a társaságban, mindig magyarul beszélt, utasitásához tartva magát, mindjárt az országgyűlés kezdetén deákul szólal fel, s ezzel megkezdődik a huza-vona, mely az országgyűlés egész folyamán izgalomban tartja a kedélyeket.
Bajza József királyhimnusa.
A kézirat eredetije a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában.
Midőn a rendek Osegovics kihívására azzal felelnek, hogy június 20-ikán Hertelendy Miksa inditványára országos végzésben mondják ki, hogy ezentúl az országgyűlés minden tagja magyarul köteles szólani: politikai és közjogi szempontból mindenesetre hibát követnek el; de azért a személynök részéről is tapintatlanság szemükre hányni, hogy a százados szokás által szentesitett utasitási jogot megsértették s önkényüleg változtatták meg egy, a törvény által nem tiltott szokást; mert a kormány emberének szájából hallván ilyen szemrehányást, az illirismus képviselői vérszemet kapnak, a rendek pedig ama követelményükhöz, melyet részletesen a magyar nyelvre vonatkozó törvényjavaslatukban formuláznak, hogy t. i. a magyar nyelvnek Horvátországgal szemben is érvény szereztessék, annál daczosabban ragaszkodnak. Az emlitett törvényjavaslat szerint a horvátországi törvényhatóságok, itélőszékek s hivatalnokok Magyarország kormányszékeivel és biróságaival, törvényhatóságaival és hivatalnokaival magyar nyelven tartoznak levelezni; a magyar nyelv Horvátország minden nyilvános iskolájában mint rendes tantárgy tanitandó s a törvény kihirdetésétől számitott tiz év lefolyásával Horvátországban királyi kinevezéstől függő polgári, valamint egyházi hivatalt többé senki nem nyerhet, ha a magyar nyelvet nem tudja.
A kormány – bármennyire nincsenek is inyére eme postulatumok, – ezekre nem fektet olyan súlyt, mint a junius 20-iki végzésre, melyet veszedelmes praecedensnek tart abból a szempontból, hogy a koronának törvényhozói jogkörét csorbitja meg és pedig éppen a nemzetiségi kérdésben, melyre nézve magasabb állami, illetőleg hatalmi érdekből ez legkevésbé engedhető meg. Ennélfogva egy királyi leirat tudtukra adja a rendeknek, hogy addig, mig a törvény által másként nem rendelkeznek, a horvát követeknek joguk van az addigi szokás szerint deákul szólalni fel.
Országgyűlési körökben ezt a leiratot báró Bedekovics Lajos alkanczellár befolyásának tulajdonitják ugyan; de magának az államkanczellárnak politikáját fejezi az ki.
Magyarországon – irja Metternich 1843 november 29-ikén a nádornak minden fel van fordulva, semmi sincs a maga helyén. A rendet tehát helyére kell állitani, hogy az ország képes legyen saját fejlődése érdekében kellő erőt fejteni ki. Ezt a feladatot csakis szilárd akarattal és határozott föllépéssel oldhatja meg a kormány. Engedmények a zavart csak fokoznák s az országot, akarata ellenére, a forradalom örvényébe sodornák. A concessiók tekintetében bekövetkezett immár az a határ, melyet ha átlépnének, a királyság menthetetlenül összeomlanék. Éppen ezért a nyelvkérdésben sem szabad megengedni, hogy az országgyűlés a maga jogkörét a királyi jogok rovására kijebb terjeszsze. A legegyszerűbb kérdések közé tartozik ez, melyre nézve a rendek kérvényezési jogát senki sem vonja kétségbe. Mért nem fordulnak hát kérvényükkel a királyhoz? Azért, mert a felforgatás híveire nézve az önsegély előnyösebb s még hozzá csapdául is felhasználható a kormány ellen. De a tőrbe a királynak nem volt szabad belemennie s a categoricus nem, melyet kimondott, úgy tekinthető, mint első lépés a helyesebb irány felé.
A nádor István főherczeg által azt az üzenetet küldvén Metternichhez, hogy szilárdul ragaszkodjék álláspontjához, ez utóbbi kijelenti előtte, hogy kivánsága szerint cselekszik. Ha a rendek küldöttsége ez ügyben Bécsbe jön, gondoskodni fog róla, hogy a királyi válaszszal az ügy befejeztessék. A kérdés – úgymond – kisérteties; a kisértetekkel pedig nem szokás harczolni, hanem el kell őket űzni. Hogy az országgyűlési és utczai botrányok megszűnjenek, ezt annyival szükségesebbnek tartja, mert karzati orditozások, utczai tüntetések és pereatok közt az országgyűlés és a kormány nem működhetnek s az az ország, mely ilyen eszközökkel akar boldogulni, szükségképen tönkre megy. Buzditja ennélfogva a nádort, hogy ő is kövessen el mindent a tarthatatlan helyzet megváltoztatására, annyival is inkább, mert a külföld előtt az oppositio eszeveszettségét inkább lehet menteni, mint a kormány gyöngeségét.14
Sem a nádor, sem a personalis nem képes azonban engedékenységre birni az ellenzéket, mely praecedensekkel igazolja, hogy a törvényhozás tanácskozási nyelvének meghatározására törvényt alkotni nem szükséges. A personalis azzal, hogy a horvát követektől nem vonja meg a szót, midőn ezek óriási zajban latinul mondják el az imént emlitett resolutio tárgyában készitett felirati javaslatra észrevételeiket, annyira felingerli maga ellen a rendeket, hogy a közvetitő szerepét már ennélfogva sem töltheti be. Kubinyi Ferencz egyenesen gyanuba veszi, hogy „felsőbb utasitása van a rendetlenség élesztésére”.
A rendek tehát fénntartva június 20-iki végzésüket, kijelentik, hogy ha a horvátok nem magyar nyelven szólnának, nyilatkozataikat tekintetbe venni nem fogják s a naplóba más, mint magyar nyelven mondott beszédeket felvétetni nem engednek, a gyorsirót pedig oly beszédek jegyzésétől és a naplóhitelesitőket azoknak hitelesitésétől határozottan eltiltják.
A közingerültség e közben annyira fokozódik, hogy a nádor annak lecsillapitása végett egyebet nem tud ajánlani, mint a nyelvtörvény ügyében a kedvező királyi válasznak mielőbbi leküldését. Igy és csakis igy véli rábirhatni a rendeket, hogy a királyi jogokra nézve veszedelmes június 20-iki végzésöket visszavonják. Egyenesen a királyhoz fordul tehát s azzal a megjegyzéssel, hogy a nyelv kérdésének kedvező megoldását az egész nemzet követeli: kéri a felséget, hogy a nemzeti akarattal ne szálljon szembe, hanem egyezzék bele, hogy a jövő országgyűléstől kezdve az országgyűlési tanácskozások folyamán a törvényhozás minden tagja a magyar nyelvet használja s hogy minden legfelsőbb elhatározás az országgyűléshez magyar nyelven szerkesztessék.15 A közakarat előtt ő maga is meghajol, s midőn a rendek kijelentik, hogy tekintettel „agg korára és a nemzet iránt annyi ízben tanusitott hajlandóságára”, a törvény ama rendelkezését, hogy az országgyűlés tanácskozási nyelve kizárólag magyar leend, ő reá nem kivánják alkalmazni: azt válaszolja, hogy ámbár a magyar nyelvben nem oly jártas s kiejtése nem oly tiszta, mint óhajtaná, mindamellett, ha ideje, magas életkora és körülményei megengedik, hogy a magyar nyelvben még tovább képezheti magát, igyekezni fog a nemzet kivánságának a tekintetben is eleget tenni, hogy a magyar nyelvet fogja használni.
István főherczeg.
Egykorú kőnyomat Kriehuber 1843-iki rajza után.
Az országos képtár arczképgyűjteményének 2027. számú példányáról.
Az ő közbenjárásának köszönhető, hogy a törvényjavaslatra olyan királyi válasz érkezik le, melyet a rendek a további tárgyalás alapjául bizvást elfogadhatnak, s hogy ennek következtében a június 20-iki végzést, fenntartásával a tábla ama jogának, hogy belső ügyeire nézve önállólag intézkedhetik, visszavonják.
De a horvátok a rendek engedékenységét nem viszonozzák hasonló loyalitással s jóllehet maga a király is kifejezi rescriptumában azt a kivánságát, hogy Horvátország, saját érdekében, olyan egyéneket küldjön a magyar országgyűlésre, kik magyarul tudnak s hogy ezek magyarul beszéljenek: ezentúl is megátalkodottan latinul beszélnek, sőt már most együtt tüntetnek velük a magyarok ellen a szlavóniai követek s ezek közt Szallopek Lajos verőczei követ is, a kit pedig az országgyűlés kezdetén a „horvátok kalapácsának” neveztek el, mivel határozottan szembe szállt velük s egy alkalommal kijelentette, hogy ha az ő mandátumához azt a föltételt kötötték volna, a mit a horvátokéhoz, hogy t. i. deákul szóljon, inkább lemondott volna a követségről. Csak Josipovics Antal, a túrmezei gróf, – ki a horvátországi követválasztás ellen panaszt tesz az országgyűlésen s a magyar-barát többség kijátszásával megválasztott horvát követeket a horvát nemzet törvényes képviselőinek nem ismeri el, – marad hű elveihez, a mit a rendek azzal viszonoznak, hogy egyrészről egész odaadással sürgetik a turopolyai nemesség követválasztási sérelmének orvoslását, másrészről a turopolyai kerületnek a zágrábmegyei horvátok zaklatásaitól való megkimélése végett a kerület önálló törvényhatósági joggal való felruházását követelik, sőt, hogy teljesen megnyugtassák őket is, magukat is, feliratban akarnák megkérni ő felségét, hogy közölje velük, mit tud az illirismus és a panslavismus eredetéről, irányáról és izgatóiról, mit tett ezek ellen eddig és mit szándékozik tenni ezután?
A szabadelvüek közül Josipovicson kivül, – ki szenvedélyes kitöréseivel számos heves jelenetet idéz elő, – különösen kitüntetik magukat az illirismus elleni küzdelemben: Klauzál Gábor, ki egy alkalommal Klobucharichot azzal fenyegeti meg, hogy ha nem szűnik meg agitálni, erőhatalommal távolittatja el az országgyűlésből; Szentkirályi, ki a nép mystificálásával vádolja a horvát követeket; Kubinyi Ferencz, Beőthy Ödön, Lónyay Gábor, de különösen Perczel Móricz. Az illyrismussal együtt természetesen mindannyian kiméletlenül ostorozzák a kormányt is, melynek bűnös elnézéséből meriti az minden erejét. „Vajjon – mondja egy alkalommal Perczel Móricz – ily semmire sem alkalmatos, ily ellenséges törekvésü, ily ravasz, tunya kormányra, mely az ország éltető nedvét kiszívja és azt kizsákmányolja s kötelességét mégsem akarja teljesiteni, van-e továbbra szükség? lehet-e, kell-e azt tisztelni, becsülni?” „De Isten neki – folytatja, – eljön majd a számolás, eljön a lakolás ideje, midőn nem egy pár százezer nemes követei, de a 15 millió nép fog elégtételt követelni szenvedéseiért és akkor ellénségeink kesereghetnek majd ostobaságukon.” Ez a beszéd már a forradalom előszele.
Hogy az oppositió ereje a kormányt letereli megszabott útjáról s engedékenységre kényszeriti, ez Metternichet aggodalommal tölti el, annyival is inkább, mert úgy találja, hogy a kormányt támogató conservativ párt is mindinkább elvesziti bátorságát és harczkedvét, s hogy ennek számos kiválóbb tagja személyes hiuságának feláldozza a közérdeket. Annyira nyugtalanitónak találja a helyzetet, hogy február közepén azzal a kéréssel fordul a felséghez, hogy bizza reá a magyarországi ügyek vezetését legalább abból a czélból, hogy tervet dolgozhasson ki, melylyel „ennek a szerencsétlen országnak” boldogulását biztosithatja.16
A szabadelvü ellenzék, belső gyöngesége daczára, amint az illirismus megfékezésében s a magyar nyelv jogainak reclamálásában jelentékeny sikert ér el, úgy hogy az a törvény, mely a magyar nyelv érvényességi körét ismét kijebb terjeszti, méltán tekinthető az országgyűlés egyik legfontosabb alkotásának: a nemzeti állam eszméjét más irányban is közelébb viszi a megvalósulás stádiumához.
Símán, minden nagyobb fennakadás nélkül jön létre az a két törvény, mely a nem-nemeseket is felruházza hivatalviselési és birtokszerzési képességgel. Ez utóbbit Széchenyi „a legmélyebb combinatio szüleményének” tartja, melynek „szinte isteni hatása lesz”, holott mind a két törvénynek csak erkölcsi hatása lehet, gyakorlati értéke ellenben annál csekélyebb. A kormány éppen azért nem áll útjokba, mert tudja, hogy egyik is, a másik is időelőtti. A birtokképesség a közteherviselés kérdésével áll elválaszthatatlan összefüggésben, mert addig, mig a nem-nemes, ki adómentes nemesi birtokot akarna venni, nem tudhatja, mennyi fog arra esni a közterhekből, birtokvételre vagy egyáltalán nem, vagy csak nagy koczkázattal szánhatja el magát. A hivatalképesség kiterjesztése pedig a municipális szerkezet átalakitását föltételezi, mert mit ér, ha ezentúl a nem-nemes is megválasztható megyei tisztviselőnek, de ugyanő nem vehet részt a megyei restauratióban; mit ér, ha mint megválasztott alispán vezeti majd a gyűléseket, de a tanácskozásba nem szólhat belé. Ezen kivül mind a két reformot a honositási törvénynek is meg kellett volna előznie, az erre vonatkozó javaslat megvitatására azonban a rendeknek nem marad idejük s éppen ezért még arról is lemondanak, hogy a régi rendszer szerint bárkit is fölvegyenek az indigenák közé.
Perczel Móricz aláirása, Kossuth Lajoshoz Kömlődről 1847 október 19-ikén intézett levelén.
Az irat eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.
Reális értékét tekintve, éppen ellentéte az emlitett két törvénynek az, mely a közmunkát szabályozza. Egyrészről biztositni az állam részére bizonyos meghatározott mennyiségü kézi munkát, másrészről – amenynyiben ötvenkét megye ötvenkétféleképen, az egyik nagyobb, a másik kisebb mértékben vette igénybe, mondhatnók, pazarolta el a paraszt munkáját – a közmunkának az adózókra nehezedő súlyos terhén annyira-amennyire könnyiteni, illetőleg köztük a terhet arányosan megosztani, – a rendek ezt a kettős czélt tűzik ki maguk elé, s a törvény által mind a kettőt szerencsésen megoldják. Azt az Olgyay Titusz által jelzett égbekiáltó igazságtalanságot ellenben, hogy a paraszt, ki az útat csinálja, vámot fizet, a nemes ember pedig, ki a közmunkához semmivel sem járul, nagy dölyfösen még azt is megköveteli, hogy a paraszt térjen ki előle a kocsijával, – csak annyiban enyhitik, a mennyiben kimondják, hogy közveszély idején a nemes ember is tartozik közmunkát végezni.
Ha még oly tökéletesen oldanák is azonban meg azokat a kérdéseket, melyek a 13 új törvény tárgyát képezik, a szabadelvü haladás hivei nem lennének kielégitve, miután egész sora a fontosabbnál fontosabb ügyeknek és sérelmeknek marad elintézetlenül.
Ilyen nevezetesen a bánya-törvénykönyv, a mely pedig az által, hogy nem a bányaregálét, hanem a királyi bánya-adományozás tárgyait szabályozza, a bányászat fejlődésére nagy hatással lenne; az egyházi tized megváltása: a katonai kihágások ügye, melyre nézve a felség törvény alkotását fölöslegesnek tartja, jóllehet még a kormánypárti Zsedényi is panaszkodik a katonák garázdálkodása miatt; a Ludovicaeum megnyitása; a nemzeti szinház ügyeinek rendezése; a nemzeti nevelés és tanitás rendszerének megállapitása; a tudomány-egyetemnek, mely a rendek szerint „jelen állápotában hivatásának a nemzet vágyait kielégitő sikerrel nem felel meg”, újjászervezése, a mihez azonban hogy az országgyűlésnek joga volna, ezt nemcsak a kormány, hanem az egyetem katholikus jellegét vitató clerus sem ismeri el; a szerzői jog biztositása, melyre azért volna szükség, mert az irodalom fejlődésével divatba kezd jönni az irók dijazása s igy a könyv és hirlapi czikk kiadója méltán igényt tarthat immár jogvédelemre; az országos iparegyesület erkölcsi támogatása; a görög nem egyesült és unitárius felekezetek jogállásának szabályozása; a zsidó-emancipatió stb.
Nem sikerül az ú. n. szabad községek szervezése sem, melyet a rendek olyaténképen terveznek, hogy azok a községek, melyek földesúri tartozásaikat megváltják, az úri hatóság alól felszabadulnak s a megyei gyűlésekre egy-egy képviselőt küldenek. Ha ez a terv a főrendek ellenszegülése miatt meg nem bukik s ha ennélfogva jogokat és jutalmat nyernek a magukat megváltó községek: bizonyára szaporodott volna az örökváltsági esetek száma, melyek hogy a status quo mellett ritkán fordulnak elő, ennek a pénzszűkén kivül az a főoka, hogy a községek, ha megváltották is magukat, az uradalmi ügyész önkényétől nem szabadultak meg.
Az országgyűlési ujság és a kerületi napló meginditását most is meggátolják a kormány intentióit követő főrendek. Az, a mivel álláspontjukat indokolják, hogy t. i. az immár kifejlett hirlapirodalom fölöslegessé teszi az országgyűlési tanácskozásoknak hivatalos alakban való reproducálását, annál kevésbé fogadható el, mert a censura a hirlapok szabad mozgását még mindig korlátozza, még azt sem engedi meg, hogy a szónokok neveit közöljék, tehát – mint Klauzál mondja – „a képviselők nevei még mindig tiltott portékák”, s ugyancsak a censura akadályokat gördit még a megyei közgyűlések határozatainak, a megyei körleveleknek, sőt a követjelentéseknek kinyomatása elé is s például 1840-ben a zalamegyei követek jelentésének előleges vizsgálat nélkül leendő kinyomatását megtiltja, Hevesmegye két követének kinyomatni szándékolt beszámoló beszédétől pedig az imprimaturt megtagadja, a mi miatt aztán mind a két megye panaszt tesz a felségnél.17
Az országgyűlésnek a vasútakra vonatkozó feliratára királyi válasz nem érkezik, miután a rendek úgy a vasútvonalak kijelölését, mint épitésük módjának meghatározását maguknak kivánják fenntartani. Különösen két vonalra fektetnek nagy súlyt. Az egyik a központi vasút-társaság által Pesttől Debreczenig s Pesttől a Duna balpartján Ausztria széléig épitendő vonal, a másik a pest-fiumei vonal. Mind a kettő magánvállalkozók által, az ország részéről nyujtandó kamat-garantiával épittetnék; a vállalkozókkal a szerződést az e czélból kiküldendő országos választmány kötné meg, de ha a szerződés nem jönne létre, ugyanez a választmány tervet dolgozna ki arra nézve, mi módon lehetne az emlitett vasútakat országos költségen kiépiteni.
A vám-kérdésben a rendek azt a jogot hiába reclamálják a maguk számára, hogy a kormány által a Magyarország és Ausztria közti kereskedelemre nézve közlendő adatok alapján ők dolgozzák ki úgy a kiviteli, mint a beviteli vámok részletes tarifáját, és pedig a védvámrendszer alapján és a közbenső vámok fenntartásával. A kormány kitérő válaszszal üti el a dolgot s midőn egyrészről mentegetődzik, hogy a nemzeti ipar előmozditása érdekében a kedvezőtlen körülmények miatt nem tehetett annyit, mint a mennyit óhajtott volna, igéri egyszersmind, hogy jövőre a mulasztások jóvátételére mindent el fog követni. Mire a rendek, egy határozatukban méltatlankodásukat fejezvén ki a felett, hogy Magyarország érdekei alárendeltetnek Ausztria érdekeinek, a hazai ipar megvédését a társadalomra bizzák s a svédegyletet a törvény paizsa alá helyezik”.
A mint ez az országgyűlési határozat, úgy a Partiumra vonatkozó is világosan mutatja, hogy a kormány s maga a kormányrendszer teljesen elveszitette a nemzet előtt hitelét.
Minthogy a Partium visszacsatolása, a gubernium ellenszegülése következtében, még ekkor sem történt meg s minthogy ennélfogva a részeknek nevezett megyék jogilag Magyarországhoz, tényleg Erdélyhez tartozván, olyan képtelen helyzetbe jutottak, hogy a királyi tábla perrel támadta meg őket, mert a magyar országgyűlésre követeket nem küldtek, a gubernium meg elmarasztalásuk után meggátolta ellenükben az itélet végrehajtását: ennélfogva az alsó tábla felelősségre kivánja vonatni azokat, kik a Partiumot illető törvényt elmulasztották végrehajtani. Mikor pedig ehhez a főrendi tábla nem járul hozzá, a rendek határozat alakjában jelentik ki, hogy „teljesen elenyészett a bizalmuk oly kormány iránt, mely az alkotmány keretein kivül, felelősség nélkül működik” s hogy „egy alkotmányos felelős kormányban látják mind törvényeink szentségének egyedüli biztositását, mind az ország lehető kifejlődésének egyedüli föltételét”.
Hogy a kormányrendszerrel egyidejüleg a törvényhozás szervezetét is gyökeresen át kell alakitani, ezt a rendek nemcsak belátják, de az átalakitást, egyes részletkérdések szóba hozásával, bizonyos tekintetben elő is készitik.
A verificatiót például, mint a mult országgyűlésen, úgy most is a maguk számára követelik, sőt addig is, mig e tekintetben kivánságuk teljesülne, egy választmányt küldenek ki, mely a nélkül, hogy az egyes választások törvényességének vizsgálatába bocsátkoznék, számba veszi, hogy kik hivattak meg az országgyűlésre és kik nem, kik jelentek meg és kik nem. Továbbá midőn a városok, a káptalanok és a távollevők követei az őket állitólag megillető curiatum votum érdekében szót emelnek, Tóth Lőrincz, a ki pedig maga is absentium ablegatus, a korszellemmel ellenkező „avas obscuritasnak” jelenti ki, hogy ők az országgyűlésen egyáltalán helyet foglalnak, s kijelentését általános helyesléssel fogadják, jóllehet a neologia-szülte korcs elnevezéssel „távároknak”, „nincsészeknek” gúnyolt követek közt ezuttal sok kiváló fiatal erő található, pl. Bedekovics Kálmán, Fabiny Teofil, Henszlmann Imre, Ordódy Pál, báró Sennyey Pál, Simonyi Ernő, Vadnay Rudolf, Záborszky Alajos stb. Annak a szükségét is mindinkább be kezdik látni, hogy az országgyűlés elnöke kellő tekintélylyel és befolyással ruháztassék fel, hogy egyrészről a kormány érdekeit hatályosan képviselje, másrészről képes legyen a tanácskozás rendjét fenntartani, a mit a personálistól, – kinek jelenléte Szemere Bertalan szerint csak arra való, hogy a kormányt compromittálja s a tanácskozás csendes folyamát megzavarja,18 – hiába várnak. Az a. n. „resolutio Urayana” alkalmából, melyben a felség az Uray Bálint ellen elkövetett insultusok19 megtorlását követeli, a rendek a házszabályok kidolgozását szintén a legközelebbi jövő feladatául tűzik ki.
A legfontosabb reform lenne azonban az évenkénti országgyűlés, a mire nézve, Klauzál kezdeményezése folytán, a törvényjavaslat is elkészül. Úgyde addig, mig a kormány és a nemzet közti érdekellentétet, mint a sérelmek kútforrását, meg nem szűntetik; mig a kormány és a főrendek vetóját – ha nem is úgy, mint Gömörmegye kivánja, hogy t. i. háromszori üzenetváltás után a törvényjavaslat szentesités végett okvetetlenül fölterjesztendő s hogy a király vetója daczára a törvényjavaslat a következő országgyűlésen törvénynyé válhat – nem korlátozzák; mig egy-egy tárgyban 23. üzenet is váltható; mig az utasitási rendszert meg nem változtatják: az évenkénti országgyűléstől sem lehet sokat várni.
Az utolsó ülések egyikén a rendek kifejezik abbeli óhajtásukat, hogy a király már a következő évben hivja össze ismét az országgyűlést.
A mit a békésmegyei követek jelentésükben mintegy szemrehányásképen irnak, hogy t. i. „ama 104 tárgy, melylyel az országgyűlés foglalkozott és e mellett az inditványok tenger-tömege, azt látszik tanusitani, hogy a jelen törvényhozás a journalistica működését tűzte ki magának követési példányul, mert alig lehetett valami a hirlapokban előfordult tárgy, mit a mult országgyűlés tanácskozási körébe fel ne vett volna”,20 – mig egyrészről a rendek fogékonyságát bizonyitja a reformok iránt, másrészről jogosulttá teszi ama kivánságukat, hogy az emlitett reformoknak a Corpus Jurisba való beiktatása ne halasztassék el még három évig. Az a számban és tekintélyben megerősödött párt, mely nehéz küzdelmek árán a jövő programmját megállapitotta, mielőbb élvezni akarta fáradságos munkájának gyümölcsét. A kormány azonban, a helyett, hogy a liberális párt által tolmácsolt nemzeti akarat előtt meghajolt volna, bevárta, mig az események összecsapnak a feje fölött, s csak akkor tért ki a haladás útjából, a mikor már erre a viszonyok hatalma kényszeritette.