SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

IX. FEJEZET.
A pártok előkészülete a döntő mérkőzésre.

József nádor halála. István főherczeg, Magyarország helytartója. A conservativ párt szervezkedése. Politikai programm-töredékek.” Ellenzéki Kör. Az 1836-iki könyvvizsgálati utasitások pótléka s a censura. Az ellenzék tartózkodása a pártszervezkedéstűl. „Ellenzéki nyilatkozat”. Befejezés

Az 1847-ily év olyan eseménynyel kezdődik, mely nemcsak az udvart, de a nemzetet is mély gyászba borítja. József nádor, – ki az előző évben töltötte be nádorságának és helytartóságának ötvenedik évfordulóját s kit ebből az alkalomból csak közbejött betegsége miatt nem ünnepelhetett a nemzet úgy, amint óhajtotta volna s amint tervezte, – január 13-ikán örök nyugalomra hajtja le fejét.

Midőn Kossuth, Pestmegye gyűléstermében, az ősz nádor patriarchai alakját még egyszer az ország elé varázsolja, hogy örökre búcsút, vegyen tőle, az egész nemzet együtt könnyezik vele és siratja azt a férfiút, ki a trón iránti hűségét mindenkor össze tudta egyeztetni a nemzet iránt érzett szeretetével, ki a rendszer daczára, – melynek ötven éven át szakadatlanul szolgálatában áll s mely a kislelkűeket vagy megtöri, vagy félrelöki az útjából, – úgy megállja a helyét, hogy éppen a legválságosabb időkben nemes intentióinak legalább egyrészét megvalósithatja.

Az elhunyt nádornak nem csekély része van benne, hogy ez a fél század olyan eredményeket produkál, melyek egy új korszak alapját vetik meg. Igen, mert főtörekvését nem az képezi, hogy beleilleszkedjék a hagyományos rendszer keretébe, hanem hogy enyhitse annak ridegségét, midőn erre a nemzet érdekeinek megóvása szempontjából szükség van, hogy engedményekre birja azokat, kiknek makacssága a haladást egy vagy más irányban meghiusithatná. A nemzettel szemben többnyire a korona intentióit látszik képviselni, a koronával szemben viszont a nemzet jogai mellett száll síkra. Ezt a hálátlan szerepet kell játszania, mert különben nem tarthatná fenn magát. De úgy viszi azt, hogy azért lenn is, fenn is megértik és tisztelettel hajólnak meg előtte, s midőn behunyja szemét, a nemzet és a korona összeforrnak az emléke iránt érzett hálában.

Még ravatalán fekszik a nádor, midőn a felség aláirja a decretumot, melyben addig is, míg a nádorválasztás a legközelebbi országgyűlésen megtörténnék, Magyarország királyi helytartójává s a hétszemélyes tábla elnökévé, valamint Pestmegye főispánjává és a jászok és kunok főkapitányává István főherczeget nevezi ki, utasítván egyszersmind a nevezett főherczeget, hogy addig, míg Csehországban, melynek helytartója volt eddig, a függő ügyeket elintézné, az országbírót bízza meg helyettesítésével.1 Ugyanekkor elrendeli a felség az országos gyászt a nádorért, „kiben nemcsak bátyját, hanem egyszersmind egyik leghívebb barátját, Magyarország alkotmánya felett mindenkor éber gondossággal őrködő legbecsesebb tanácsadóját vesztette el s kinek halálát annál inkább fájlalja, minél inkább kivánta volna annak örök emlékezetű érdemeiért tartozott hálaadóját félszázados hivataloskodása alkalmából szándéklott örvendetes ünneplésekor leróvni.”2

Habár a helytartói állás ilyetén betöltésével az országgyűlés nádorválasztási joga bizonyos tekintetben csorbát szenved s a régi közjogi gyakorlattal is ellenkezik főispáni méltósággal ruházni fel a királyi helytartót: az ellenzék ezúttal nemcsak hogy kerüli a közjogi szőrszálhasogatást, hanem még másokat is megnyugtatni igyekszik, miután István főherczeg határozott rokonszenvet árul el az ellenzék nemzeti törekvései iránt, a másik pártot ellenben annál kevésbé szereti s olyanforma nyilatkozata jut Széchenyi fülébe, hogy „szégyenli híveit, a conservativeket”;3 ezen kivül az udvar s különösen Metternich és Apponyi irányában nagy önállóságot tanusit.

Ha István főherczeg népszerű már akkor, midőn még csak híréből ismerik, még inkább megszeretik, midőn 1847 nyarán, maga mellé véve a conservativ párt legrokonszenvesebb tagját, báró Vay Miklóst, több mint hat hétig tartó körútat tesz az országban, hogy, bemutassa magát. Nyilt föllépésével, szeretetreméltó modorával s hazafiasságtól áradozó nyilatkozataival mindenütt óriási lelkesedést kelt. A szó szoros értelmében keresi a népszerűséget. Minden tette, minden szava láthatólag arra irányul, hogy mennél közelebb férkőzzék a nemzet szívéhez. Midőn gőzhajón Pestre érkezik, mint a személye iránt tanusitott figyelmet köszöni meg, hogy a hajót magyar kapitány vezényli. Még a bajuszát is magyarosan viseli. Folytonosan magyarul beszél s a legnagyobb közvetlenséggel, fesztelenül, érintkezik az emberekkel. Vidéki körutját azzal kezdi, hogy részt vesz a pest-szolnoki vasut megnyitásán. Általában atyja nyomdokait követve, nemcsak a vasutak, hanem a Tiszaszabályozás4 s minden egyéb közgazdasági és közművelődési vállalat iránt meleg érdeklődést tanusit. Szónoklatokat nem tart, mert – mint Nagy-Váradon kijelenti – nem beszéli oly tisztán a magyar nyelvet, mint a tiszai nép s igy érzelmeinek e nyelven való kifejezésére nem bir elegendő képességgel; de rövid beszédeiben innét és ismét biztositja a nemzetet, hogy „keblében oly lángoló honszeretet él, miben magát fölülmúlni senki által nem engedi”.


József nádor apotheosisa.
Félszázados nádori jubilaeuma alkalmából készült olajfestmény a magyar történelmi képcsarnokban.

Mire visszatér Budára, hogy Pestmegye főispáni székébe Ferencz József főherczeg beiktassa, – Apponyi kívánván, hogy a beiktatás, úgy, miként 1791-ben, most is egy főherczegre bízassék,5 – általánossá válik a meggyőződés, hogy benne erős támaszra fog találni a nemzet ott, ahol eddig oly kevés jóakaratot tanusitottak törekvései iránt.

Csakhamar kitűnik azonban, hogy István főherczeg nemzeties érzülete tetterejével, szabadelvűsége a gyakorlati politikában való jártasságával és diplomatiai ügyességével nem áll arányban. Széchenyi azzal az előérzettel, mely az ő jellemző tulajdonságai közé tartozik, mindjárt kineveztetése után megírja róla naplójában, hogy „ez eltemet minket vagy mi őtet”.6 Ahhoz nincsen sem elég ereje, sem elég tapasztalata, hogy uralkodjék az események felett s igy őt ragadják magukkal az események.

Az uj helytartó Apponyi politikáját sem képes természetesen megváltoztatni, s ennélfogva minél szorosabbá válik az immár nyiltan bevallott szövetség a conservativek és a kormány közt, annál inkább fokozódik a kormány ridegsége és engesztelhetetlensége az ellenzék irányában.


József nádor sirja a budai királyi sirboltban.
Rajzolta Dörre Tivadar.

A conservativek még József nádor életében kötik meg a formális szövetséget a kormánynyal, miután már előbb, vagyis 1846 november 12-ikén programmjukat megállapitják s ebben világosan kifejezik abbeli óhajtásukat, hogy a kormány a reformok terjedelmére, egymásutánjára nézve a „cselekvés perczében” közleni fogja velük elhatározását s az ő, közreműködésükkel hajtja végre szándékait. Gondoskodnak egyszersmind arról is, hogy az összhangot saját maguk közt, valamint a kormánynyal állandóan biztositsák. E czélból elhatározzák, hogy Pesten időnkint összejöveteleket tartanak; azután két központi választmányt alakitanák: az egyik a különböző megyékben lakó párthívekkel, a másik, – melynek tagjai grót Dessewffy Emil, gróf Keglevich Gábor, Fogarassy Mihály, Lipthay Sándor, ifj. Majláth György, Somssich Pál, gróf Széchen Antal és báró Vay Miklós, – a kormánynyal tartja fenn az összeköttetést. A kormány intentióinak megfelelőleg a tisztujitások és a követválasztások alkalmával különösen a megyékben igyekeznek megvetni lábukat.


István főherczeg.
Rauh János kőnyomata Pelikán 1847-iki rajza után. Ugyanonnan, a 4900. számú példányról.

A conservativ párt ilyetén magatartása következtében természetesen az ellenzék is jobban összetart, anélkül azonban, hogy a pártszervezkedés tekintetében, – melynek szükségességét Szemere Bertalan mindjárt: az országgyűlés berekesztése után kiemeli,7 – a conservativek példáját követné. A centralisták már meghozták azt a nagy áldozatot, hogy az ellenzék egységének biztositása végett egyidőre lemondtak elveik terjesztéséről. Ez az áldozat – mint Szalay László figyelmezteti rá elvtársait8 – kárba veszne, ha most, midőn még nagyobb szükség van az összetartásra, egy közös programm készitését kisérlik meg s ezzel nemcsak jelzik a nagy elvi ellentétet köztük és a municipalisták közt, de élére is állitják úgy, hogy a szakadás kikerülhetetlenné válik.

A conservativek tehát, ha arra számitottak, hogy programmjuk közrebocsátása által mintegy rákényszeritik az ellenzéket hasonló lépés megtételére s ily módon annak tömör sorait megbontják: csalódtak. A fogás nemcsak hogy nem sikerült, de éppen az ellenkezőjét érték el vele annak, amire törekedtek. Az ellenzék cselekvési képessége soha nagyobb nem volt, mint most, úgy hogy e miatt Széchenyit is a legnagyobb aggodalom szállja meg.

Széchenyi nem tartozik ugyan a conservativ párthoz, miután saját vallomása szerint az, amit ő Magyarországon conserválni kiván, úgy viszonylik ahhoz, aminek reformálása után sóvárog, mint tíz a százhoz; de azért szivesen kezet fog a conservativekkel, hogy „a napról-napra türelmetlenebb és indulatosabb ellenzéket ártalmatlanná tegye”.


V. Ferdinánd leirata István főherczeg királyi helytartói kinevezése felől.
Az 1847 január 5-ikén kelt okirat eredetije az országos levéltárban.

„Politikai programm-töredékek” czímű rhapsodicus iratában9 a izzó szenvedélylyel támadja meg Kossuthot és párthíveit, kik „tatár felfogással és kurucz politikai mélységgel” vezetni és ellenőrködni akarnak egyszerre. A „Programm-töredékek” irása közben éppen kapóra jön Kossuthnak két hirlapi czikke, melyre hivatkozva Széchenyi azt igyekszik bebizonyitani, hogy ellenfele elérkezett immár közszereplésének harmadik stádiumába, amidőn mint demagog fogja a köznépet mindaddig lázitani, mig a Hora és Kloska korát vissza nem varázsolja. Legelőször a nemességet akarta salakjától megtisztitani, s mikor ez nem sikerült és elhitette magával, hogy ezt az osztályt, mint javithatatlant, egy másikkal kell pótolni: társadalmi térre vonult, s „a nemzet – nagy hasznára és díszére” felcsapott kereskedőnek és fabrikánsnak; már most kezdi belátni, hogy ezen a téren sem boldogul, neki fogott tehát a népizgatásnak. Azzal, hogy az örökváltság lehetőségét az adónak közös viseléséhez mint sine qua non-hoz köti, a parasztot és nemest egymásra uszitja, s ily módon, midőn reform után vágyik, úgy megveti a forradalom alapját, hogy a legmerészebb franczia jacobinus is gyönyörködhetnék benne.

Egy anekdotával végzi Széchenyi röpiratát. Midőn hivatalba lépett, egy hölgy azt mondta neki, hogy, mivel már most vagy a hazát, vagy a kormányt kénytelen lesz megcsalni, az istenért, csak a hazát ne csalja meg. Széchenyi megnyugtatta a hölgyet, hogy egyik felet sem csalja meg, hanem mind a kettőnek használni fog az által, hogy saját érdekeikre figyelmeztetni fogja őket. Mire a hölgy azt felelte, hogy „az lesz a sorsa, hogy sem odafent, sem idelent nem fognak neki hinni”.

Ezzel az anekdotával, mely Széchenyi egész politikai pályáját jellemzi, maga jósolja meg röpiratának hatását.

A helyes taktika eltalálása ád neki mindig legtöbb gondot s azt nyeri vele, hogy őszinteségét vonják ellenfelei kétségbe. Kevéssel azelőtt vetették szemére, hogy ő alapitotta meg Magyarországon a „bujkáló politikát”; hogy a rövidebb út helyett mindig a tekervényest választja, jóllehet, a magyarnak egyenes jellemével a bujkálás, alattomoskodás nem fér össze; hogy nem annyira orvosa, mint inkább „bábája a nemzetnek, ki úgy fordúl a beteghez, hogy ez őt észre ne vegye kenőcseivel”.10 Ezekkel a szemrehányásokkal azonban nem törődik, hanem a „Programm-töredékek” irása közben is azon töpreng, mi módon kezelje a tárgyat, hogy sem az ellenzéki, sem a conservativ pártot magára ne haragitsa. A pártok fölé akar emelkedni, mind a két félnek igazságot akar szolgáltatni s éppen ezért egyik fél sincs vele megelégedve. Az ellenzék képezi ugyan támadásának czélpontját s a conservativekről elismeri, hogy a gyakorlati államtudományokban és a részrehajlatlan igazságszeretetben messze túlszárnyalják elleneiket; de másrészről minden tartózkodás nélkül kijelenti, hogy a conservativek közt is sokan vannak, kik a magyart még Verbőczy mögé tolnák vissza. Ő, ki „becsületes progressistának, ernyedetlen reformernek” vallja magát, szivesen fölcsapna a conservativ zászló alá mint közlegény, de csak akkor, ha arra a zászlóra még fölírnák „a reformot, a progressiót nemzeti és alkotmányos vágásokban, az engesztelődést minden hazafi iránt s mindenek fölött az erkölcsi és társadalmi tisztaságot”.11 A conservativek tehát igazmondásáért méltán duzzoghatnak. Sőt a kormányköröknek sem tetszik a rhapsodicus programm, mely, ahelyett hogy kibékitené, egymás ellen ingerli a, pártokat; azt a pártot, melyre a kormány támaszkodik, kisebbiti s mindezeken felül a mult bűneit a kormánynak kiméletlenül a szemére veti.


Ferencz József főherczeg.
Rauch János kőnyomata Kiepp Frigyes 1847-iki rajza után.
Ő Felsége hitbizományi könyvtára eredeti példányáról.

Az ellenzék, úgy a conservativek, mint Széchenyi által is provocáltatván, mind a két kihívást elfogadja s – mint emlitők – fokozott buzgalommal folytatja az erőgyűjtést, annyival is inkább, mert a tények egyáltalán nem bizonyitják, amit, Széchenyi el akar vele hitetni. Széchenyi, mint a „kormány embere”, be lehet avatva a kormány terveibe s igy joggal beszélhet annak jó szándékáról; de a bizalmat puszta szóval hiába erőlteti ama rendszer iránt, melynek habár szelidebb modorban, mint a negyvenes évek ellenzéke, ő is sok ideig opponált s mely csak az imént hiusitotta meg egy reményteljes országgyűlés minden sikerét s küldte a megyék nyakára az administratorokat.

Az ellenzék vezérei tehát, anélkül, hogy az egyes megyék ellenzékét valamely központi párt-organum vezetése alá helyeznék, mely szükségképen a párt felbomlására, valamint a megyei élet megbénitására vezetne: mindenekelőtt gondoskodnak egy olyan társadalmi központról, ahol a vidéki elvtársak, ha nem is utasitást, de útbaigazitást nyerhetnek követendő maguktartására nézve s ahol a különböző árnyalatok hívei közt az állandó érintkezés folytán az ellentétek lassankint elsimulhatnak. A Nemzeti Kör és a Pesti Kör 1847 januárjában, gróf Teleki László elnöklete alatt, – ki mellé alelnökül Vörösmartyt és Fényes Eleket választják meg, – Ellenzéki Körré egyesül. Itt jönnek össze, különösen a pesti vásárok alkalmával, az ország különböző vidékeiről az ellenzék tagjai, hogy esetről-esetre tanácskozzanak a teendők felől s hogy az ellenzéki szellemet folytonosan ébren tartsák és fejleszszék. A legkiválóbb irók, művészek és politikusok, mint pl. Petőfi, Vörösmarty, Egressy Gábor, Kazinczy Gábor stb., gondoskodnak róla, hogy felolvasások, estélyek, mulatságok rendezése által mennél nagyobb vonzerőt gyakoroljon a kör különösen a vidékiekre.

A napi sajtót is igyekszik az ellenzék lehetőleg felhasználni egyrészről elveinek tisztázására és terjesztésére, másrészről védelmi eszközül a támadások ellen. A „Pesti Hirlap” 1847-iki folyamában például a munkatársak valamelyike „Teendőink” czímű czikksorozatában Széchenyi „Programm-töredékeit” veszi bonczkés alá. A conservativek ellen ugyanebben a lapban szintén számos czikk jelenik meg. A censorok rosszakarata és tudatlansága azonban az ellenzékiek kezében a sajtó fegyverének élét megtompítván, a panaszok, melyek a század első tizedeiben a censura ellen oly sűrűn fordúlnak elő, ismétlődnek.

A kormányt a hirlapirodalom gyors fejlődése aggodalommal töltvén el, az 1836-iki általános könyvvizsgálati utasitások „pótlékának” nevezett, 1846 május 25-ikén kelt rendeletében a napi sajtó bilincseit szűkebbre szorítja. A rendelet szerint ugyanis törvényhatósági határozatok, feliratok, országgyűlési követjelentések és közhelyeken tartott szónoklatok soha eredeti alakjukban nem közölhetők, hanem csupán „magán elbeszéléskép;” a felsőbb rendeletek is csak akkor hozhatók nyilvánosságra eredeti szerkezetükben, ha ezt az állam érdekei egyenesen követelik; tiszti kihágásokról vagy visszaélésekről csak a legnagyobb óvatosság mellett szabad irni; a közügyekkel, a kiváltságok és szerzett jogok sérelme és kigúnyolása nélkűl, foglalkozhatnak ugyan a hirlapok, de a király jogai, a szoros értelemben vett hittani és vallási dolgok, az osztrák birodalom viszonya az idegen uralkodó házakhoz, az uralkodó ház tagjainak magánügyei, kivéve azokat, melyeket már a bécsi lapok közlöttek, a politikai, törvénykezési és kamarai főkormányszékek eljárása, a hadsereget érdeklő hirdetményen, az országos küldöttségek határozatai hirlapi czikk tárgyát nem képezhetik.12

Egy füst alatt a napi sajtónak az országgyűléshez való viszonyát is szabályozza a rendelet. Amaz általános elv kimondása után, hogy „országgyűlés alatt kettős legyen a vigyázat, nehogy a hirlapokban vizsgálati engedély nélkül bármi is közöltessék”, nemcsak azt szabja meg, hogy mit, hanem azt is, hogy milyen szellemben lehet irniok a hirlapoknak az országgyűlésről. Az országgyűlési beszédeket csak a szónok és az általa képviselt törvényhatóság megnevezése nélkül, az üzeneteket pedig csak akkor közölhetik, ha már országos ülésben megállapittattak; a vitatkozások közlése csak akkor engedtetik meg, ha „a józan értelemben vett szólásszabadság korlátait s az illedelem határait át nem hágják”; s minden, ami az országgyűlés termében vagy azon kivül történik, csak akkor bocsátható nyilvánosságra, „ha nem kell tartani tőle, hogy ez által a kedélyek némi izgatottsága vagy a felsőbb tekintélyek és személyek kisebbitése idéztetik elő”; végre nem közölhető az olyan czikk, mely az országgyűlési határozatokat feszegeti, gáncsolja s az olyan tudósitás, mely a törvényhatóságoknak az országgyűlés által még el nem döntött tárgyakra vonatkozó vitáiról szól.13


Gróf Teleki László.
Leykum A. kőnyomata Eybl 1843-iki rajza után.
Az országos képtár arczképgyűjteményének 1247. számú példányáról.

A kormány fokozott éberséggel ügyel rá, hogy a censorok és a közigazgatási hatóságok úgy ezt a rendeletet, mint az 1836-iki általános könyvvizsgálati utasitásokat a hazai és külföldi időszaki sajtóval szemben egyforma szigorúsággal végrehajtsák.

Midőn Apponyi megtudja, hogy a Vargha által szerkesztett „Hetilap” hasábjain, a lap programraja ellenére, Kossuth politikai czikkeket közöl, hogy a Kuranda által szerkesztett s a birodalomból kitiltott „Die Gränzboten” czímű szabadelvű hirlapnak Magyarországban csaknem 300, magában a fővárosban 50 előfizetője van s hogy ennek a lapnak 26-ik füzete, melyben Ferencz császár emlékszobra tárgyában egy vakmerő czikk jelent meg, Pesten a legtöbb kávéházban nyolcz napnál tovább közkézen forgott a király megbízásából utasitja a helytartó-tanácsot, hogy az emlitett visszaélések szigorú megtorlásáról gondoskodjék.14 A hazai könyvárusoknak megtiltják, hogy Keil Erneszt és Maier Gusztáv lipcsei, Hoffmann és Campe hamburgi könyvárusok kiadványait árulják vagy hamis czímlapokkal ellátva becsempészszék az országba, miután az emlitett könyvárusok számos szabad szellemű és az ausztriai birodalom ellen izgató röpiratot bocsátottak közre.15 Az oraviczai kaszinó és magyar olvasó-egylet alapszabályait a helytartótanács azzal a módositással hagyja jóvá, hogy a kaszinóban tiltott könyveket vagy felsőbb engedelmet nélkülöző lapokat tartani nem szabad.16 Ugyancsak a helytartó-tanács Steinle özvegyét, ki a január 15-iki védegyleti bálra szóló meghívót a censor jóváhagyása nélkül adta sajtó alá, megdorgálja; Giimm Vincze könyvnyomdászt pedig szabadalmától fosztja meg, mivel a gyáralapitó részvénytársaság s az első magyar selyemkelme- és szalaggyár-egylet alapszabályait s a honi iparművek vásárlóihoz intézett figyelmeztetést szintén censori engedély nélkül nyomatta ki.17

Még a szépirodalmi és tudományos sajtó sem kerüli ki a censura bosszantásait. Klein Hermannak, az „Ungar” czímű divatlap szerkesztő-tulajdonosának például megtiltják, hogy melléklapjában a tudomány, szépirodalom és ipar körébe nem tartozó hirdetéseket közöljön.18 Wimmer Ágoston felsőlövői evangelikus lelkész az angol bibliaterjesztő társaság kiadványainak colportálásában nagy buzgalmat fejtvén ki, a helytartótanács vizsgálatot rendel el ellene, annyival inkább, mert az emlitett kiadványokat az egyházi censorok nem elég szigorúsággal birálják meg.19 Még a kormány hű embere, Bartal György is szükségesnek tartja, hogy – amidőn már a censor jóváhagyásával napvilágot látnak nagybecsű „Commentárjai”,20 – megnyugtassa Apponyit, hogy a munkájában foglalt politikai elvek a kormány nézeteivel nem ellenkeznek.21

A censura természetesen most is, mint mindig, amellett, hogy a katholikus egyház érdekeit tolja előtérbe, a politikai pártokkal szemben is elfogult és egyoldalú. Az ellenzéki iró tollát censora vezeti, a conservativeknek ellenben mindent szabad irniók; az ellenzéki politikusokat szidni igen, de dicsérni nem szabad, a conservativeket ellenben gondosan védelmezik az ócsárlásoktól.

Ilyen körülmények közt a Pesti Kör elhatározván, hogy az ellenzék politikájának ismertetése végett Bajza szerkesztése alatt egy politikai zsebkönyvet ád ki, az Ellenzéki Kör, mely a határozat végrehajtására vállalkozik, a zsebkönyvet Németországban nyomatja ki,22 mert idehaza olyan munka, melynek czélját az ellenzéki politika népszerűsitése képezi, vagy egyáltalában nem, vagy csak a censor által megcsonkitva, sőt meghamisitva jelenhetnék meg.

A conservativek szervezkedésével és Széchenyi heves támadásával szemben az ellenzék részéről a visszahatás nemcsak hirlapi czikkekben és egyéb sajtó-termékekben s nemcsak a clubb-élet élénkségében, hanem főképen abban nyilvánul, hogy az ellenzéki párt vezérelveinek körvonalozását, ha nem is szabatos programm, de legalább egy nyilatkozat keretében már most azok is szükségesnek tartják, kik azelőtt ellene voltak.

Kossuth már az 1845-ik év novemberében felszólitja Deák Ferenczet, hogy készitne az ellenzék számára programmot. Deák azonban amellett, hogy eszélyességi szempontból ellenzi, politikai és közjogi viszonyainkra hivatkozva időelőttinek is tartja azt. Később azonban nemcsak hogy enged elvtársai kivánságának, de pártja érdekében még azt az áldozatot is meghozza, hogy a programmszerű „ellenzéki nyilatkozatot” megfogalmazza.

Az ellenzék, 1847 márczius 15-ikén Pesten tartott gyűlésében, Kossuth indítványára határozza el, hogy „a magukat conservativeknek nevezők organizált politikai pártműködése szükségkép nyilatkozatra provokálván a pártot”, a már több évvel ezelőtt bevallott czímmel és iránynyal föllépett párt nyilatkozni fog.

A párt egységének megóvása természetesen attól függ, hogy, ha már programmot adnak, annak szerkesztésében követik-e Deák ama tanácsát, hogy csak általánosságok kifejtésére szorítkozzanak; de másrészről függ attól is, hogy az országos pártszervezkedés veszedelmébe nem rohannak-e belé.

Ez utóbbi különösén válságos lehetne nemcsak a pártra, de az alkotmányra nézve is. Ha ugyanis az országos pártszervezkedés következtében egy központi organum szabja meg, hogy az egyes megyék ellenzéke egy vagy más kérdésben milyen álláspontot foglaljon el s hogy kit válaszszon meg követté vagy alispánná: esetleg olyan összeütközések támadnák a központ és a megyék közt, melyek a párt felbomlását eredményezhetik s ezen kivül a megyék is annyira korlátozva lesznek szabad mozgásukban, hogy a megyei intézmény, még mielőtt a nemzet más alkotmány-biztositékra szert tenne, szükségképen sorvadásnak indulna, annyival is inkább, mert a kormány az administratori rendszerrel úgyis gyökerébe vágta már a fejszéjét. A conservativ párt ellenben, mivel általában negativ politikát követ, a legszükségesebb reform-kérdésekben pedig tartózkodik állást foglalni a pártszervezkedés következtében semmiféle veszélynek nem teszi ki magát.

Szerencséje az ellenzéknek, hogy ezt a külömbséget az ő és a conservativ párt állása között fölismeri s hogy ennélfogva, amint első országos összejövetele alkalmával kimondja, mikép „az alkotmányos életnek törvényhatósági végzésekben, követ- és tisztválasztásokban nyilatkozó ágaiba a párttá alakult kormány befolyását a megyei rendszer felforgatására irányzott veszélyes törekvésnek tartja”: maga is tartózkodik hasonló beavatkozástól a megyei életbe. De ha ily módon az országos pártszervezkedés Scylláját kikerülte is, nagy óvatosságra van szüksége, hogy a programm, helytelen szerkesztése által Charybdis hatalmába ne jusson. Arról szó sem lehetett többé, hogy legalább ama vezérelveket meg ne állapitsák, melyek idővel egy rendszeres programm alapját fogják képezni. E tekintetben a párt közvéleménye parancsolólag lép fel. A márcziusi gyűlésre nagy számmal összesereglett vidékiek közül különösen a szabolcsiak, borsodiak, zempléniek és vasmegyeiek azzal az elhatározott szándékkal jönnek fel, hogy programra nélkül nem mennek haza. Ez – mint Kemény Zsigmond irja Wesselényi Miklóshoz intézett levelében – olyan szerencsétlen helyzet, melyből menekülni alig lehet. A közvéleménynek ellene szegülni még Deák sem tartja czélszerűnek, s habár ő maga, betegeskedése következtében, nem vesz részt a márcziusi gyűlésben, a nála Kehidán előzetesen látogatást tett Kossuthtal és Teleki Lászlóval abban állapodik meg, hogy a párt elveire vonatkozólag olyan határozatokat hozzanak, melyek, ha programmnak nem kereszteltetnek is el, a programmot pótolják.

Hozzáfognak tehát az alapelvek megvitatásához, azután a gyűlés a megállapodások irásba foglalása végett egy bizottságot küldvén ki, ennek munkálata alapján a június 6-iki értekezlet késziti el az u. n. „ellenzéki nyilatkozatot23”.

Az ellenzék hitvallása, úgy formáját, mint tartalmát, tekintve, rávall Deák bölcs tapintatára. Azt a nehéz feladatot kell neki megoldania, hogy egyrészről Széchenyivel szemben bebizonyitsa, mikép az ellenzékre nemcsak mint ellenőrző, hanem mint reform-pártra is szükség van; másrészről, hogy az ellenzék elveit oly világosan és határozottan formulázza, hogy sem magának a pártnak tagjai, sem a conservativek félre ne értsék ugyan, de azért minden határozottságuk daczára az ellenzék különböző árnyalatait kielégitsék.

A nyilatkozatnak minden során észlelhető a visszahatás, melyet Széchenyi Programm-töredéke idézett elő az ellenzék kebelében, úgy hogy az egész tulajdonképen a Széchenyi elleni polemia színét viseli magán. Ha Széchenyi műve nem jelenik meg: valószínűleg az ellenzéki nyilatkozat sem jön létre, vagy ha létrejön, tartalma bizonyára egészen más lesz vala.


Kossuth Lajos.
Walzel A. kőnyomata Barabás Miklós 1847-iki rajza után.
Ugyanonnan, a 2726. számú példányról.

Arra a két gondolatra, mely Széchenyi röpiratának magvát képezi, hogy t. i. a kormány politikájában az országra nézve üdvös fordulat következvén be, az ellenzéknek a kormány irányában abba kell hagynia bizalmatlankodását, valamint, hogy az ellenzék ellenőrző és reformáló szerepe össze nem egyeztethető, – adja meg a feleletet a nyilatkozat; sőt hogy a Magyarország és Ausztria közt fennálló kapcsolat elemzésére kiterjeszkedik, ez is annak tulajdonitható, hogy Széchenyi a Programm-töredékekben, valamint már előbb is szemére hányta az ellenzéknek, hogy nem veszi tekintetbe, mikép Ausztria és Magyarország felbonthatatlan házasságban élvén egymással, elválásról vagy egymás fölibe kerekedésről nem lehet szó, hanem kettő közt van választás: vagy örökös perpatvar közt nyomorogni, vagy amennyire lehet, jó házassági viszonyban élvezni az életet.

A rendszerváltozás, melyet Széchenyi bejelent, valóban semmi egyébben nem mutatkozik, legfölebb abban, hogy a kormányzót egy ágának vezetését ő rá bízták, ő rá, kinek hazafiságában, alkotmány-tiszteletében minden párt megbízik. Apponyinak törvényhozási téren alkalma sem nyílt bebizonyitani, hogy a rendszerrel szakítani akar, mivel országgyűlés az ő kanczellársága alatt még nem tartatott; a kormányzat körében pedig, ahelyett, hogy a régi sérelmek közül egyet is orvosolna, azokat újabb sérelmekkel tetézi. Az ellenzék tehát joggal állitja, hogy a kormányban csakis személyváltozás történt, s ez sem lehet megnyugtató a nemzetre nézve, miután Majláth helyét azok foglalták el, kik a mult országgyűlés elé terjesztett s a nemzet kivánalmainak sok tekintetben megfelelő propositióit a főrendi táblán megbuktatták.

Az ellenzék szerepkörére vonatkozólag nem nehéz kimutatni Széchenyi tévedését, mely onnan ered, – hogy Kossuthot modoránál fogva képtelennek tartván arra, hogy reformokat kezdeményezzen s vigyen keresztül, – Kossuth személyével azonositja az egész ellenzéket s ily módon személyi motivumok alapján dönti el az alkotmányos ellenzék hivatására vonatkozó tisztán elvi kérdést.

Végre az Ausztria és Magyarország közti viszonyra nézve az ellenzék szintén fején találja a szöget, midőn azt mondja, hogy a birodalom egyes részeit nagyobb érdekegység és bizalom kötné össze, ha az örökös tartományok is az alkotmányos nemzetek sorába lépnének. Széchenyi a jó házastársi viszonyt a status quo alapján is biztosíthatni véli, míg az ellenzék arra a helyes felfogásra jut, hogy az állandó, zavartalan együttélés ezen az alapon nem tartható fenn.

Amily kitűnően megállja helyét az ellenzéki nyilatkozat, mint polemicus irat, az elvek szabatos és világos formulázása tekintetében sem eshetik kifogás alá s messze túlszárnyalja a conservativek programmját.

A conservativeknek méltán veti szemükre az ellenzék, hogy készakarva hagyják homályban az egyes reform-kérdésekben követendő politikájukat, nehogy őszinte szinvallásuk által kitűnjék, mikép ők tulajdonképen semmiféle reformnak sem barátai s nehogy programjukkal megkössék a kezüket.

A conservativ párt sajtó-organumának, a „Budapesti Hiradó”-nak és egyes tagjainak véleménye a szőnyegen forgó kérdések mikénti megoldására nézve épp oly határozatlan, ingadozó, amily ruganyos magának a pártnak programmja. A közteherviselés kérdését például – mint egy ellenzéki iró megjegyzi, – óvatosan kikerülik, mert úgy okoskodnak, hogy, ha a közteherviselés elvét elfogadják, még Fejérben, Temesben, Csongrádban, tehát a legconservativebb megyékben is elveszitenék a többséget, mig ha nem emlegetik: a „nem adózunk” jelszavával ők kerekedhetnek felül s az ellenzék legkitűnőbb embereit is megbuktathatják. A törvény előtti egyenlőségről, az úri szék eltörléséről szintén hallgatnak, miután mindez ellenkezik kitűzött, de be sem vallott czéljukkal, hogy t. i. a hűbéri intézmények és kiváltságok zagyvalékát conserválják, vagy – amint ők fejezik ki magukat – conservativ irányban reformáljanak. Másrészről azonban a megoldandó kérdések közé sorozzák a városok, a büntető-törvénykönyv, az egyesületi jog stb. kérdését, mint amelyek a kiváltságok sérelme nélkül is szabályozhatók.

Az „ellenzéki nyilatkozat” főképen abban különbözik a conservativek programmjától, hogy diplomatiai ügyességgél ugyan, de nem diplomata ravaszsággal készült. Ennélfogva bátran aláirhatják azt úgy a centralisták, mint a municipalisták anélkül, hogy elveiket kénytelenek lennének megtagadni.

A csakhamar bekövetkező válságos idők teszik próbára a szabadelvű ellenzék és a conservativ párt programmját. De a próbát csak az előbbi állja ki. A haladás eszméje, mely két küzdelemteljes évtized alatt lassankint a társadalom minden rétegét áthatja, a conservativeket is magával ragadja. Meg kell az előtt hajólniok, még mielőtt az események hatalma teljesen megtörné őket. A februári forradalom hatása alatt a rendi alkotmány rozoga épülete összedől, maga alá temetve a pártot is, mely még csak az imént, midőn programmot adott, azzal áltatta magát, hogy tatarozgatással is képes lesz amaz épületet fenntartani.

Az új rendszer keretében új elemek és tényezők foglalnak helyet s kerekednek felül, melyek a régi Magyarország hagyományaival szakítva s az ébredés korában lezajlott küzdelmek eredményeit kegyelettel és gondosan felhasználva, az új Magyarországot megteremtik.

Quintilianus azt mondja: „operum fastigia spectantur, latent fundamenta.” Az új Magyarország fundamentumát homály nem borítja. Harmincz év diadallal végződő munkájának eredményei a történelem világánál egész pompájukban domborodnak ki előttünk, s az eszméket, melyek az új államalapitás korszakát mozgatják és lelkesitik a munkára, melyeknek a nemzeti állam létét köszönheti, a jövő számára megőrzi a történelem.


A lánczhid alapkőletételénél használt vakolókanál.
(Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeumban.)
Rajzolta Cserna Károly.


  1. * Orsz. levélt. Kanczell. iratok. 1847: 1362.[VISSZA]
  2. * U. o. Apponyi sajátkezü fogalmazványa. 1847. jan. 15.[VISSZA]
  3. * Gr. Széchenyi I. naplói. 498.[VISSZA]
  4. * Orsz. levéltár. Kanczell. iratok. 1847: 24418.[VISSZA]
  5. * U. ott, 1847: 845.[VISSZA]
  6. * Gróf Széchenyi István naplói, 499.[VISSZA]
  7. * Szemere Bertalan követjelentési beszéde, 39. 48.[VISSZA]
  8. * Pesti Hirlap, 1847. január 3.[VISSZA]
  9. * Gróf Széchenyi István, Politikai programm-töredékek. (Pest, 1847.)[VISSZA]
  10. * Quodlibet. (Lipcse, 1845.) 172.[VISSZA]
  11. * Gróf Széchenyi István levelei, III. 507.[VISSZA]
  12. * Orsz. levéltár. Helytartó-tan. osztály. 1846: 21355.[VISSZA]
  13. * U. ott.[VISSZA]
  14. * Orsz. levéltár. Kanczell. iratok, 1846: 15049.[VISSZA]
  15. * U. ott, Helytartó-tan. oszt. 1846: 4898.[VISSZA]
  16. * U. ott, 1845: 2182.[VISSZA]
  17. * U. ott, 1845: 24853.[VISSZA]
  18. * U. ott, Kanczell. iratok, 1846: 5220.[VISSZA]
  19. * U. ott, 1846: 1198.[VISSZA]
  20. * Bartal, Comment. ad hist. juris publ. Hung. (Pozsony, 1847.)[VISSZA]
  21. * Orsz. levéltár. Kanczell. iratok, 1847: 703.[VISSZA]
  22. * Ellenőr. Politicai zsebkönyv. Németországban, 1847.[VISSZA]
  23. * Bajza: Ellenőr. 577. sk. l.[VISSZA]