Az új korszak vezéralakjai.
Than Mór vázlata a Magyar Nemzeti Múzeum lépcsőházában levő falfestményéhez. Eredetije Ernst Lajos gyűjteményében
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Batthyány Lajos első körlevele. Az országgyűlés küldöttsége Pesten. A pesti küldöttek az országgyűlés előtt. Kossuth a pesti mozgalomról. Feszültség az országgyűlés és a főváros között. A sajtótörvény. A pesti közcsendi bizottság. A vidék csatlakozása a pestiekhez. Az országgyűlés permanens ülései. A közteherviselés kimondása. A többi reformtörvények. Pest befolyása a törvényhozásra. Batthyány ministeriumának megalakítása. Az alkotmányos Ausztria. A pragmatica sanctio és az új helyzet. A közös ügyek rendezésének nehézségei. A conservativek aggodalmai. Báró Jósika Samu. A márczius 22-iki udvari értekezlet. A nemzetiségek felhasználásának eszméje. Jellacsics kinevezése horvát bánná. István nádor jelentése a forradalmi hangulatról. Az udvar tervei az új alkotmány megnyirbálására. A márczius 28-iki királyi leirat. Kossuth tiltakozása. Tüntetések a királyi válasz ellen. A pesti forrongás. „A haza veszélyben van.” Petőfi Sándor forradalmi versei. Az udvari tanácskozások folytatása. A márczius 31-iki királyi leirat. Hatása a közvéleményre. Kossuth felfogása a közös ügyekről. A megoldás elodázásának végzetes következményei. Kossuth beszéde a királyi leirat felett. István nádor ünneplése. Szélcsend
Magyarország nyugodt átalakulásának barátai nem szivesen látták az „utcza” forrongását s Budapestet, melyet mindenki a kormány és a törvényhozás jövendő székhelyének tartott, idején figyelmeztetni kivánták, hogy a nemzet sorsáról csak maga a nemzet határozhat. A ministerium alakitásával megbizott Batthyány „nemzeti ministerelnök” márczius 17-ikén kiadott első körlevelében1 az összes törvényhatóságokat figyelmeztette, intelme azonban főkép Budapesthez szólt, hogy a minisetriumot és az országgyűlést, mint az átalakúlás és törvényesség eszközeit, kicsapongások, vagy idő előtt való követelések által ne engedjék zavarni nagy és nehéz munkájában. Magának az országgyűlésnek 15 tagú küldöttsége gróf Keglevich Gábor vezetése alatt márczius 19-ikén a kivivott nagy események felsorolásával, az országgyűlés legközelebbi munkarendjének ismertetésével s azzal ügyekezett megnyugtatni a fővárost, hogy az ország újra szervezésének föladatát már legközelebb egy népképviseleten alapúló országgyűlésre kivánja bizni. „Küldöttei a törvényhozásnak! – felelt Nyáry Pál, – sok eseményt értetek, de nem láttátok a legnagyobbat, a pesti márczius 15-ikét.” A mit munkarendűl terjeszt elő az országgyűlés márczius 15-ikén, éppen azt vivta ki a törvényhozásban idáig nem képviselt rész. Fölhivta az országgyűlést, örökitse mielőbb törvénynyel azt a pillanatot, melyben a törvényhozás a nép akaratával egyesűlt. „Ez lesz a júliusi oszlop, melyről unokáink ránk fognak emlékezni.”2
Ugyanaznap (márczius 19-ikén) az országgyűlés csupán a kerületi űlésben3 fogadta a budapesti küldöttséget, melynek nevében Hajnik Pál átnyujtván a tizenkét pontot s az egyetemi ifjúság kivánatait, Kossuth kijelentette, hogy ő Pestet ugyan az ország szivének tartja, de, mint törvényhozó, utána nem indúl. A magyar nemzet közös szabadságot, közös jogokat akar s e nemzet a magyarnak 15 milliója, az ország egésze, nem pedig akár csak egy város, akár csak egy kaszt. Itt csak az összes nemzet az, melyet illet az ország sorsáról itélni s e nemzet elég erős és hatalmas eltiporni mindenkit, minden egyest, egyes kasztot s egyes municipiumot, melynek eszébe jutna ellenszegűlni. A kérelmeket különben felolvasták. Kossuth szerint azokat az országgyűlés már is teljesitette vagy teljesiteni fogja; a mostani országgyűlés leköltöztetésével pedig kár volna tölteni a nagyon rövidre szabott időt, midőn a népképviselők már úgyis Budapesten gyűlnek egybe.
A küldöttek éljenzések közt távoztak, de bizonyos feszűltség megmaradt az országgyűlés és a főváros, Kossuth és Nyáry közt.4 Hogy a tömeg még az aránylag jelentéktelen népességű Pozsonyban is befolyást gyakorolhat a tárgyalások menetére, kitünt már másnap és harmadnap, midőn a városi törvényjavaslat 6. §-ában valláskülönbség nélkül megadott jogot a törvényesen bevett vallásokra szoritották s egyes szónokok hivatkoztak ebben a részben a Pozsonyban két nap (márczius 19–20.) óta tartó zsidóüldözésekre. „A törvényhozást – jegyezte meg Bónis Sámuel – apró utczai demonstratiók nem vezethetik, hanem csak elv és igazság.”
Ilyennek kell vala tekinteni, hogy márczius 22-ikén a pestmegyei közcsendi bizottság a szellemi kifejlődésre közcsapásnak jelentette ki a rendektől márczius 20-ikán elfogadott sajtótörvényt, mely az eddigi 15,000 forintnál nagyobb (20,000 frt) biztositékot követel a politikai lapoktól s más különben is kevesebbet nyujt a helytartótanács engedményeinél. Még ingerültebben tárgyalta ezt a kérdést Pest városa, hol Irányi, Pulszky, Petőfi, Irinyi, Egressy, Vasváry, Klauzál szóltak a márczius 15-ike ellen való visszahatásról, odakünn pedig a nép a javaslatot megégette. „Ne hallgassatok rá” – vágott Sükey a népet csillapitó Kazinczy Gábor szavaiba. „Ez okos ember, okos ember pedig nem csinál forradalmat.”5
Senki sem hitte ugyan, hogy Jókai és Petőfi alatt csakugyan 30, vagy éppen 80,000 ember áll a Rákoson, de még Széchenyi is hajlandóbb lett volna számolni az utczával, csak hogy ne Pozsonyban határozzanak arról, a miről Budapesten kell határozni; a mint idáig is mindenki természetesnek tartotta, hogy a Pozsony elé tartozó dolgokat ne Bécsben döntsék el. Abban mindenesetre egyetértett Kossuthtal, hogy Pozsonyban nem a Hollinger- s Budapesten nem a Pilvax-kávéházban (mostantól fogva a szabadság csarnokában) kell intézni az ország sorsát. De többtől is féltek. Attól, hogy a párisi commune példájára Budapest városa föléje akar kerekedni a törvényhozásnak és a kormánynak s hogy a hatvanas bizottság nemcsak neve szerint lesz forradalmi választmány, hanem ideiglenes kormánynyá alakúl át. A fiatalság ott, az Ellenzéki Körben és mindenütt, a hol tere nyilt, keresett s önmagában néha föl is talált egy-egy Dantont, Robespierret vagy Marat-t s a girondista Kossuth helyett talán nagyobb politikusnak tartotta Petőfit; nem is Görgei Artur volt az egyetlen, kit ezekben a napokban gondolkodóba ejtett a Fliegende Blätter képe, a melyik lerajzolta, szabadsága hősét a nép mikép jutalmazza: vagy szoborral, vagy akasztófával.6 De rajongva, vagy töprengve sem az a bécsi csapat ez, mely a Fuchsliedet dalolja, mikor megkapja az alkotmányt. Olyan fegyelmezett, a milyenné csak az alkotmány hosszas gyakorlata fejleszthette; ismeri a maga jogait, de bőviteni, növelni akarja a meglevőket s mindezt a szokottnál gyorsabban, mert erre készti az idők szelleme.
„La vérité ne meurt pas” – idézte Rousseaut Dobsa, midőn mint szemtanú sietett megirni a februári franczia forradalom történetét; s vádolta nemzetét, hogy egy helyben áll a megdermedt porondon, mialatt rohanó viz árjaként zúg el előtte a század szelleme.7 Mások ellenben arról vádolták a rövid életű márcziusi pártot, hogy kevés idő alatt sokat olvasott a forradalomról és sok franczia forradalmi jelenetet akart mielőbb utáncsinálni.8
A vidéknek inkább tetszett a pesti 12 pont, mint a törvényhozás csendes munkája; ezeket ünnepelte s nemcsak az országgyűlés előtt jelentette ki hozzájuk való csatlakozását, hanem a városok, községek közül többen rendre üdvözölték a pesti közcsendi bizottságot s utasitásokat kértek tőle.9
A modern parlamentarismus szempontjából mindez nagyon veszedelmes tünet lett volna, mert nem lehet megengedni, hogy valamely törvényhatóság vagy annak éppen egy bizottsága a parlament ellenőréűl tolja fel magát; de ha márczius 18-ika óta a követek nem tartották is magukat a hazulról hozott utasitásokhoz, a törvényhatóságoknak utasitásszerű beavatkozásai még sem lehettek előttük valami meglepőek. Szokatlannak s talán aggodalomkeltőnek csak azt találhatták, hogy, mig idáig egy törvényhatóság csak a maga két követének adhatott utasitást, Pest városa most valamennyihez szólott s kivánatairól mint a közvélemény hivatott kifejezője tájékoztatta a ministerelnököt. Szentkirályi márczius 23-ikán figyelmeztette is a rendeket, hogy az országgyűlésnek az átalakulás korszakában nem az ephemer, ingatag közvéleményre kell hallgatnia, hanem arra az örök közvéleményre, a történelemre, mely fölötte igazságosan fog itélni.
Kossuthtal együtt mindenki lejártnak tartotta azt az időt, melyben az ország sorsáról a kasztok képviselői intézkedtek. Kijelentették (márczius 18-ikán), hogy ez az országgyűlés már csak a legszükségesebb tennivalókra szoritkozhatik. Az alkotmányos szabadság kifejlését a ministerium hatáskörének és felelősségének törvényben mielőbb való megállapitásában biztositva látván, másrészről az országgyűlést olykép kivánták összeszerkeszteni, hogy képviseleti alapon az egész magyar nemzet többsége akaratának erős és méltó kifejezése legyen. Azonban a legsürgősebb teendőkre nézve már ez országgyűlésnek át kell vennie az alkotmányozó gyűlés feladatát. Elhatározták, hogy a rendek ezen az országgyűlésen is személyesen szavazzanak s hogy űléseik folytonosak legyenek mindaddig, mig a szabadság, rend, önnálló alkotmányosság és a nép érdekei biztositására szolgáló legszükségesebb törvényeket meghozhatják. Még aznap elfogadták a közös teherviselésről, a jobbágyi viszonyok megszüntetéséről szóló törvényjavaslatot. Kossuth (márczius 31-ikén) elismerte, hogy a hatalom polczáról szebben egy aristokratia sem szállhat le, mint az, mely a jövendőre a nép kezébe adja saját sorsának a kulcsát. Schnee L. a papitizedet is szóba hozván, Daróczynak, a pécsi káptalan követének példájára, az egyházi rend képviselői lelkes nyilatkozatok kiséretében egymásután lemondtak a tizedről, mire Szentkirályi köszönetet mondott a papságnak azon milliók nevében, kiknek érdekében a szavazás történt; bölcseségre mutat, hogy fölfogták az idők jeleit s oly állást vettek a nép irányában, mely őket megmenti a mozgalmak alá sodortatástól. Az alsóbb papság ellátásáról a rendek, Kossuth inditványára, törvényben kivántak gondoskodni. A püspökök a főrendeknél még aznap szintén lemondtak a tizedről s a törvényt mindkét ház azonnal meghozta. A rendek kimondták továbbá, hogy a királyt megkérik az unió dolgában tartandó országgyűlés összehivására s a lengyel és olasz politikai foglyok szabadon bocsátására.
Márczius 18-ikán elfogadták a közteherviselésről, a jobbágytelek váltságáról, a papitized váltságáról s az ősiségről, 20-ikán a sajtóról, 21-ikén az évenkinti országgyűlésről, a sz. kir. városokról, a községi választásokról, a Jász-Kún és a Hajdú-kerületekről, 22-ikén a hitelintézetről, nemzeti őrseregről és a független felelős magyar ministeriumról, 23-ikán az egyetemről, a nemzeti szinről, az ország czimeréről és a szinházakról szóló törvényeket. Nem várták tehát meg, hogy ezeket a ministerium terjeszsze be, pedig ennek a kinevezése már nem késhetett sokáig, a felelősség pedig minden esetre ezt illette. Azonban ha már nem függesztették fel a megalakulásig az üléseket (ami különben csak a pesti forradalmat erősitette volna), ott volt a ministerelnök, ki most ép úgy képviselte az egész kormányt, mint később a szeptemberi napokban. A ministerelnöknek nem volt ministeriuma, a még fennálló kanczelláriának kanczellárja, bele kellett tehát nyugodni, hogy egy egészen új kormányzat küszöbén ne történjék minden a doctrinairek megelégedésére. Nagyobb baj volt, s ezt a rendek is fölismerték, hogy a pestiek a törvényhozással szemben a felülvizsgálat egy nemét kivánták gyakorolni. Igy a rendek a márczius 20-ikán már elfogadott sajtótörvényt 24-ikén ismét elővették s a pestiek módositásainak tekintetbe vételével fogadták el újból; ilyes parlamenti csiny azonban nem sikerült a márczius 18-ikán elfogadott urbéri törvényjavaslattal, pedig most a főrendeknek jogosan tett módositása tárgyalásáról volt szó. Kossuth márczius 25-ikén kijelentette, hogy fölmentvén egyszer a jobbágyokat, ha a tett engedményeknek akár csak egy részét akarnák is visszavonni, lángba boritnák az országot.10 A rendet csak úgy lehet fentartani, ha küldetését befejezve, az országgyűlés mielőbb szétoszlik; mert midőn az ország forradalmi állapotban van,11 nem jó, ha működik olyan testület, melyhez követeléseket lehet intézni, miknek vagy engedni, vagy ellenszegülni kénytelen, a mi mindenképen baj. De Bécscsel is meg kell értetni, hogy, ha mielőbb tisztába nem hozzák a ministerium hatása körét s nem szentesitik a ministeriumról szóló törvényt, úgy a rendek életük feláldozásával sem menthetik meg a jó rendet, sőt magát a trónt sem. Bécs érzékenységét a rendek még a lázas munka pillanataiban is kimélték. Batthyány maga javasolta, hogy a magyar hadseregről szóló népszerű törvényjavaslatot halaszszák a jövő országgyűlésre, „mert a jelen perczben a bécsi kormány bizalmatlanságát keltené föl s arra a gyanúra és vádra adna okot, hogy a dynastia lefegyverzését s az iránta tartozó hűség sértését czélozzák”.
Az új korszak vezéralakjai.
Than Mór vázlata a Magyar Nemzeti Múzeum lépcsőházában levő falfestményéhez. Eredetije Ernst Lajos gyűjteményében
Batthyány ép aznap mutatta be ministeriuma jegyzékét az országgyűlés előtt.12 A legfiatalabbak, Szemere Bertalan belügy- s Eötvös József báró vallás- és közoktatásügyi minister s maga az elnök, Batthyány gróf is 35–38 évesek; Klauzál Gábor (földmivelés, ipar és kereskedelem), Deák Ferencz (igazságügy), Kossuth Lajos (pénzügy) a negyvenes évek derekán, Mészáros Lázár (hadügy) közel a hatvanhoz, Esterházy Pál herczeg az Ausztriával fennálló közös viszonyok és a külügyek ministere, közelebb a hetvenhez. Átment az élet iskoláján valamennyi, s kivéve az egy Esterházyt – a volt londoni nagykövetet – és Mészárost (katona létére a magyar akadémia tagját), mindet a megyei és az országgyűlési élet izmositotta meg s tette szabadelvűvé, de nem forradalmivá. Magát az udvart is meglephette, hogy az új kormányban részt venni hajlandók az ország legdynastikusabb, legbölcsebb és legvagyonosabb emberei is; ugyanakkor, mikor Bécsben a demokratia már a socialismus felé hajlott, Magyarországban hasonló túlzásoktól ily férfiak vezetése mellett mindamellett sem tarthattak, hogy Kossuthot, kiben nem biztak, a névsorból semmi esetre sem lehetett kihagyni.13 Középszerűségek alkalmasabbak lettek volna talán a végrehajtásra, mint a nagy tervektől izzó kitünőségek. Az is lehet, hagy annyi ellentétes nézetű embert az sodort igy együvé, mert a napokat olyanoknak tartották, a melyek nemcsak az egyéniséget, hanem még a meggyőződés egy részét is áldozatul követelték. De semmi esetre sem hihető, hogy annyi jeles és független férfiú egyszerűen felült volna Kossuthnak, ki csak azért vonta be őket a ministeriumba, mert azon kivül párt vagy pártok élére álltak volna. A nézeteknek a haza vélt érdekei alá való rendelése csakugyan nem teremthetett tartós egyetértést, de jobban megfelelt a viszonyoknak, mint az osztrák Kolowrat-ministeriumnak az épen most elitélt régi rendszeren alapuló egyetértése. Igaz, hogy ez a ministerium már márczius 21-ikén meg is nyerte a császári megerősitést.
A bécsi udvarnak aggodalmai voltak. Magyarországban az alkotmányosság látszatát, egy-egy néha évekre szóló, de mindannyiszor meghiusult kisérlet után, eddig márczius 15-ike előtt is meg kellett tartania. Most még, a forradalom után alig két héttel, a kamarilláról szóló elkeseredett hiresztelések után sem illett kételkedni, hogy az udvar ezentúl őszintébben alkalmazkodik a magyar alkotmányhoz. Azonban nem is szólva arról, hogy egy feltétlenül alkotmányos Magyarország könyörtelenül eloszlatja egy egységes Ausztria százados álomképét, s nem is emlitve, hogy ha Bécsben természetesnek találhattak is egy alkotmányos Magyarországot, olyan nagyon természetesnek épen nem találhatták az alkotmányos Ausztriát, – az ugyanazon fejedelemnek uralkodása alatt álló két alkotmányos államnak egymáshoz való viszonyát már a pragmatica sanctio értelmében is szabályozni kellett; a mi nem történhetett meg ugyanolyan gyorsasággal, mint a hogy a szerződésben érdekelt egyik félnek, Ausztriának, az önkényes uralkodás helyett egy szép napon alkotmányos úton való igazgatása elvét kimondták. Másrészt, ha Magyarország dolgát annyira nem zavarták volna is össze Ausztria dolgaival, hogy minden újitás és declaration of rights teljesen ismeretlen, nemzetközi helyzetet látszott teremteni, Magyarország most egy tömegben követelte a reformokat. Igaz ugyan, hogy ezek mind alkotmányosak voltak s nem diktátori jellegűek, a milyeneket annak idejében II. József akart az országra feltolni, s a mellett legalább is annyira megfeleltek a kor követeléseinek, mint amazok a maguk idejében; de mégis nagyon tömegesen, szinte özönölve jöttek, úgy hogy a bécsi udvar félt a király hirtelen elhatározásának következéseitől. Félt különösen attól, hogy a magyar független felelős ministerium munkája körének szűkebbre szabása nélkül a két állam közt való össszeköttetés lazul, vagy fel is bomlik; hogy a kereskedelmi, had- és pénzügy elkülönitése a nagyhatalmi állás bukására vezet,14 mert pl. a hadsereg kettéválasztásához Magyarországban a magyar emberen, a magyar nyelven és a nemzeti zászlón kivül épen semmi anyag sem volt meg; fegyvergyárak, fegyvertárak, tüzérségi parkok, tárházak, katonai akadémiák stb. hiányoztak; arról pedig senki sem lehetett biztos, hogy ha most Európa modern hadügyének megfelelően mindent elől kezdenek is, megvárja-e az ellenség, mig ezzel a sok mindennel elkészülnek; maga az ország megbirja-e azt a sok áldozatot, a mibe ez a különválasztás kerül, Ausztria pedig számithat-e a hadügyben ekként függetlenné lett Magyarország mindenkor való segitségére.
A conservativek szintén osztoztak a bécsiek aggodalmaiban. Márczius 18-ikán gróf Széchen Antal a főrendiházban csupán a pati posse alapjára helyezkedett, midőn kijelentette, hogy a királytól is jóváhagyott új viszonyokat tisztelik ugyan s egyéni nézeteiket önmegadással alárendelik, de nem mondanak le meggyőződéseikről. Egy hét mulva Madarász László az országgyűlésen már ellenforradalommal vádolta őket. Furcsának találta, hogy a rendek a néppel szemben nagylelkűségről beszélnek, holott „az európai viszonyok s az ország állapotából kifejlett kénytelenség ragadta az országgyűlést oda, hová a törpe a maga erejéből fölemelkedni nem tudott”.
A conservativeket azonban nem lehetett összetéveszteni az udvariakkal, s amazok nem készültek valahová Koblenzbe, hogy az emigracióból visszatérve, egy csapással megsemmisitsék hazájuk közjogi állását. Emezeknek vezére báró Jósika Sámuel erdélyi kanczellár volt. Az ellenzék is eszes, erélyes és lovagias embernek tartotta; olyannak, ki hiú és tetszelgő nem lévén, nem kapdos üres czimeken, szolgai bókokon; De Monkot sejtette benne, ha ágy találta is, hogy ehhez a szerephez nincs elég ereje. A Ferencz Károly főherczegnél márczius 22-ikén tartott értekezlet most valóban az ő inditványára ajánlotta, hogy a „monarchia” minden részében nyilvánuló forradalmi mozgalmakat a székelyek és a horvát határőrök felhasználásával kell ellensúlyozni s horvát bánná a népszerű báró Jellacsics József ezredest kinevezni, a mi másnap meg is történt.
Ez a kinevezés meglepetésszámba ment, s nem is tették közzé azonnal. Jellacsicsot, ki nagy horvát volt, le akarták kötelezni vele, hogy, mint immár magyar zászlósurat, felhasználják úgy a magyar, mint a horvát nemzeti mozgalmak esetleges antidynastikus törekvései ellen; mint legújabb altábornagyot pedig, a rendelkezésére álló hadakkal, ha kell, ne csak ezek, hanem az osztrák forradalmiak ellen is küldhessék. Nyilt, és pedig az uralkodó ellen irányuló magyar forradalomtól az udvar ekkor már mindamellett sem tarthatott, hogy márczius 24-ikén István nádor maga is erősen kiszinezte a Pesten uralkodó anarchiát.15 Azt állitotta, hogy a nemesség, a parasztságtól félve, több helyütt már fölkelt, s hogy a meglevő régi kormánynak nincs tekintélye. A bajon szerinte csak három módon lehet segiteni: ha kiviszik az országból a katonaságot, de akkor azután parasztháború következik; ha Batthyányval, mint még egyetlen lehetséges egyéniséggel igen gyorsan megegyeznek a javaslat tárgyában, mert igy ha elszakadni látszik is a „tartomány”, tényleg a dynastia alatt marad; s végre, ha a nádort ideiglenesen elbocsátva, teljes hatalmú királyi biztost küldenének Pozsonyba az országgyűlés elhalasztására s a rendnek diktátori tekintélylyel való helyreállitására.
Másnap azonban a megkérdezett osztrák miniszterek kijelentették, hogy tekintettel külföldön a franczia, belföldön a galicziai és olaszországi viszonyokra, sem pénzt, sem katonaságot nem adhatnak ily megbizatásra. Ausztria „alkotmányos” miniszterei tehát csak azért nem léptek föl a magyar alkotmányosság ellen, mert nem volt módjukban; holott, ha el nem fogulnak a régi rendszerben, minden áron erősitniök kellett volna magyar kollégáik helyzetét. Nem az ő érdemük, hanem a nádoré, ha az értekezlet ismét alkudozni kivánt Batthyányval, illetőleg az országgyűléssel. A nádornak, Batthyánynak és Deáknak a leirat tervezetére nézve más- és harmadnap tett megjegyzéseit azonban nem vették figyelembe. Az értekezlet, a helyett, hogy határozott alakban fölvetette volna Magyarországnak a közös ügyekben,16 különösen pedig a nélküle, sőt ellene csinált 1,238.062,395 forint államadósságokban való részvételét17 s őszintén rendezni törekedett volna a pragmatica sanctio értelmében szövetséges országoknak egymáshoz való viszonyát, Magyarországot, melyet saját nádora is tartománynak nevezett, csak nagyobb és nemzetibb önkormányzattal igyekezett megbékiteni, a had-, kül- és pénzügyekre pedig ezentúl sem engedte volna befolyni.18
Bécs nem vevén észre, hogy ő maga egy tarthatatlan régi helyzethez ragaszkodik, értésére akarta adni Pozsonynak, hogy kivihetetlenre törekszik. A király tehát márczius 28-ikán kelt leiratában mindenféle módositást tett a felelős ministeriumról szóló törvényjavaslaton, melyben az ország teljes függetlenségének kimondását látta. Hogy személyes jogainak egy részét biztositsa, meghagyni kivánta bizonyos korlátozással úgy a királyi kamarát, mint a magyar udvari kanczelláriát. „A királyi kincstár tekintetében a királyi udvar fentartására szükséges és az összes állami költségeknek, melyek az egész birodalom, tehát (!) Magyarország és az ahhoz tartozó részek érdekében is tétetnek, Magyarországot illető arányos részeinek fedezése iránt határozottan kimondotta, hogy „az e végre Magyarországból jelenleg befolyt s kellőleg kimutatandó jövedelmek a birodalom középponti pénztárába továbbá is beszolgáltattassanak, ezeknek minden felemelése ellenben országgyűlési egyezkedésnek tárgya legyen; minden vám- és pénznemü s kereskedelmi intézkedések pedig az illető német örökös tartományi közigazgatási organumokkal való kölcsönös érintkezés útján történjenek”. A honvédelmi ministerium hatása körét akkép kivánta szabályozni, hogy kellően méltányolják azt a legszorosabb kapcsot, mely a pragmatica sanctio következtében egyesült örökös tartományok közt van, továbbá a királynak mind a pragmatica sanctio fentartására vonatkozó, mind a fegyveres seregnek törvényszerű alkalmazását és katonai hivatalokra való kinevezését illető jogait, melyeket magának továbbra is fentart.
Jellacsics horvát bán.
Egykorú kőnyomat után. A budapesti egyetemi könyvtár példányáról
Az úrbériség eltörlése iránt márczius 19-ikén fölterjesztett javaslatot elvben és általában elfogadta ugyan, de mivel a mezei munkáknak abbahagyása súlyos veszélybe ejthetné a hazát, első sorban pedig a nagylelkű áldozatot hozó nemességet, a rendeket ennek és a kárpótlásra vonatkozó törvényjavaslatnak újabb tárgyalására utasitotta.
Ez a kettős veto nagy felindúlást okozott.
Batthyány a rendek együttes ülésében azonnal jelezte, hogy társaival együtt lemond, mert ily körülmények közt nem vállalhat felelősséget; a nádornak arra a fogadására azonban, hogy vagy keresztül viszi a törvényt, vagy maga is lemond, elhatározását a király újabb leiratától tette függővé. A rendeknek mindjárt ezután tartott kerületi ülésében Kossuth „fölemelte dörgő szavát, dörgőbbet mint valaha”, de alig érintette a kérdés lényegét tevő közös ügyeket, mik pedig a legszorosabban egybefüggtek a ministeriumról szóló javaslattal. Megjegyezte, hogy Magyarországban Bécs cselszövényei nem vezetnek czélra; pedig épen a cselszövények élét kellett volna elvenni tiszta, világos alkuval. Clara pacta boni amici! Midőn követelte, hogy az úrbériségről szóló törvény úgy maradjon a mint van, elégnek tartotta felszólitni a népet, hogy a földet ne hagyja műveletlenül, a mit pedig egy államférfiú sem tarthatott elégnek. Az alföldi földosztókon ugyan győzött a hazafias érzés, de a románokat, horvátokat, szerbeket utóbb a reactio első sorban valóban communisticus hitegetésekkel nyerte meg a maga czéljainak. Pillanatnyi sikert ért el, de mint államférfiú az Ausztriával való érintkezésben lehetetlenné tette magát, midőn a második leiratot a trónnal és a hazával szemben lázasztó gúnynak, könnyelmű játéknak nevezte. Szerinte ezt azok űzik, kik Ausztriában ismét bureaukratiát akarnak, Pesten pedig – a helytartótanács módjára – postahivatallá szeretnék tenni a ministeriumot. Nem gondolnak az uralkodó-ház jövőjével, a polgárvérrel, mely ily eljárás után patakokban folyhat, és semmibe sem veszik a királyi szó szentségét. Dolgaink még mindig illetéktelen emberek, Lajos főherczeg, a Hartigok, Windisch-Grätzek és egy, a kit megnevezni is útált (Wirkner) stb. beavatkozásától függenek; a miniszterek helyett még mindig a megbukott Apponyi19 és az erdélyi – tehát a magyar ügyekben szintén illetéktelen – kanczellár, báró Jósika Sámuel adnak tanácsot. Bízik a nádorban, hogy sikerrel jár; de ha nem, vessenek számot magukkal a baj okozói, mert ő Apponyit, Jósikát, Wirknert hazaárulással vádolva, száműzetni kivánja. Madarász László a rendelet ellenjegyzőjét, Zsedényi Eduárdot is, mint rossz tanácsadót, II. Ulászló törvénye értelmében akarta büntettetni. Ezt azonban ép úgy mellőzték, mint másik inditványát, hogy az ország megnyugtatása végett a királynak 24 órát adjanak újabb válaszra; a két javaslatot pedig változatlanul fentartották, mihez a főrendek még az este járúltak.
Pozsonyban az ifjúság a sétatéren elégette a királyi választ; a rendelet ellenjegyzőjét pedig, Zsedényit, Meskó báróné házában halálra kereste, miért Széchenyi és Deák a márczius 30-iki űlésen keményen meg is rótta a magánházba nyomulókat. Pesten, hol a ministerium megerősitésének megtagadásáról szállongó első hirek is nagy elkeseredést okoztak, Perczel Mór a márczius 28-ikán Csányinál tartott értekezleten a városi állandó bizottságot a nemzeti convent összehivására kivánta felszólitni, a mit azonban még Irinyi is csak a nemzeti kivánságok határozott megtagadása esetére tartott szükségesnek. Most azonban, midőn 30-ikán erről a megtagadásról értesűlt, a pesti nép fegyvert akart fogni s „mivel ez a leirat gyalázatos csalás”, maga az egyik kijelölt minister, a ministerelnöktől a rend fentartására küldött triumvirátus egyik tagja, Szemere, inditványozta előtte annak kimondását, hogy a haza veszélyben van. Minden polgárnak, kivétel nélkül, be kell lépnie a nemzetőrségbe, s a boltokban minden puskaport hatóságilag le kell foglalni. Egész nyiltan követelték az önálló hadsereget és a mindenben független ministeriumot. Nyáry Pál inditványára pedig elhatározták, hogy, ha az udvar nem enged, ideiglenes kormányt alakitanak, s a haza ellenségének nyilvánitanak mindenkit, ki e kormánynak nem engedelmeskednék. A hogy Petőfi aznap irta, valóban „föltámadott a tenger, a népek tengere” s megmutatta, hogy „habár felül a gálya s alul a viznek árja, azért a viz az ur”! Másnap már közkézen forgott a királyokhoz intézett másik költeménye is, melyben megirta, hogy „bármit mond a szemtelen hizelgés, nincsen többé szeretett király”. Nem lázit, mert nincs erre szükség; mért rázná meg erőszakosan azt a fát, melynek gyümölcse már túlérve, rothadásban van? Ha megérik a gyümölcs, fájáról magától a földre hull alá.
Bécsben 30-ikán Ferencz Károly főherczeg csakugyan újabb értekezletet tartott, melyen Batthyányn kivül Deák, Eötvös és Széchenyi miniszterjelöltek s a kanczellária részéről Szögyény László és Bartal György vettek részt. A miniszterek és Bartal az országgyűlés kivánatainak teljesitését követelték; a nyomban utánuk megkérdezett Hartig és Jósika azonban ezt, főkép a pénz- és hadügyministerium teljes hatáskörére nézve, most is ellenezték. Most lett volna tehát helye, hogy a kijelölt magyar és a már működő osztrák ministerek közös tanácsban igyekezzenek megállapodni a közös ügyek legfőbb kérdéseire nézve. A nádor és a jelöltek azonban egyenként tárgyaltak a főherczegekkel s igyekeztek eloszlatni aggodalmaikat.
Az országgyűlésen, melyet feloszlatni e pillanatban annyi lett volna, mint átengedni a tért a pesti forradalomnak, márczius 31-ikén már csakugyan bemutathatták a királynak ugyanaznap kelt újabb leiratát. Ez a kanczelláriát és a kamarát forma szerint elejtette ugyan, de kijelentette, hogy addig is, mig az „összbirodalmat” közösen érdeklő állami költségek iránt a jövő törvényhozás a királylyal együtt intézkednék, az udvartartás, a közös diplomatia és a magyar hadsereg költségeinek fedezése tekintetében ideiglenesen kell intézkedni; elismerte, hogy a honvédelmi szerkezet s a hadiajánlatok (az újonczok megszavazása) körül való rendelkezés a törvényhozáshoz, és a rendes katonaságnak az országban való elhelyezése és béke idejében való alkalmazása a királyi helytartónak a felelős ministerium útján gyakorlandó kormányzatához tartozik; ellenben a magyar hadseregnek az ország határain kivül való alkalmazását, valamint a katonatisztek kinevezését függővé teszi saját királyi elhatározásától s e dolgokban a személye körül levő magyar minister ellenjegyzése mellett intézkedik.
Ferencz Károly főherczeg.
Egykorú kőnyomat Krichuber 1850-iki rajza után. Ő Felsége hitbizományi könyvtárának példányáról
Zászló- és kendőlobogtatással, kardcsörtetve, éljenezve fogadták követek és hallgatók a királynak most ellenjegyzés nélkül kiadott leiratát, mely a ministerium függetlenségével együtt látszott elismerni Magyarország függetlenségét.20 Batthyány ismét kész volt elvállalni a ministerium megalakitását s fölterjeszteni a már ismert névsort. Deák Ferencz elismerte, hogy ezzel a leirattal mindent megadtak, a mit papiron adni lehet; a többi a nemzet dolga. A polgárháború veszedelme elmult. A jövő országgyűlés feladata, hogy hiteles adatok s a pénzügyminister előterjesztése alapján törvényt készitsen, a közös költségekben (udvartartás, külügy, hadügy) hazánk mennyivel vegyen részt; az udvar ellátásáról azonban egy ideiglenes összeggel már most kell gondoskodni. Madarász örült, hogy a leirat nem is emliti az államadósságokat, mert Magyarország maga e részben szeplőtelen, szűz ország, a más adósságát pedig nem vállalhatja magára; helyén látja azonban, hogy a közös költségek egy részét fizessük. Kossuth is arra figyelmeztetett, hogy Magyarországnak és Ausztriának ugyanaz lévén az uralkodója, „ebből oly kapocs és viszony következik, melynél fogva némi közös intézkedések mindaddig kikerülhetetlenek, mig a pragmatica sanctio kapcsa fennáll. Ha e szempontot, hogy t. i. nem az elszakadás, hanem a pragmatica sanctio terén állunk, szem elől nem tévesztjük, fel fogjuk találni a kellő tájékozást.” Közös tehát az udvartartás, a diplomatia s ideiglenesen, t. i. a honvédelem rendszerének kidolgozásáig, a hadügy költsége. Beszédének ez a része örökös bizonyság, hogy Magyarország legforradalmibbnak tartott embere a legválságosabb körülmények közt sem zárkózott el attól, a mit az intézmények tartósságára nem számitó udvar határozott alakban fölvetni nem mert, vagy nem akart, a közös ügyek tárgyalásától s egy ennek megfelelő új alapszerződéstől. „Hogy az 1848-iki törvényhozás akkor nem ért rá gondoskodni a közös ügyekről – szólt tizenkilencz esztendő mulva Deák Ferencz21 – azt minden ember tudja; az első lépésben fennakadt erre nézve; különben erről bizonyosan gondoskodott volna … Elmulasztotta a törvényhozás, mert nem volt ideje,22 mert nem engedték tenni.” S valóban nem volt ideje, mert a közös ügyekről a király, elég homályos és határozott alakban, először csak márczius 28-ikán tett szót; április 2-ikán április 10-ikére már kitűzte az országgyűlés berekesztésének idejét; április 7-ikén jelezte, hogy az államadósságokból háromszáz millió forint elvállalását kivánja, és csak április 8-ikán hagyta helyben a felelős miniszteriumról szóló törvényt, mely a 2. §-ban világosan kimondta a „birodalom” kapcsolatának fenntartását, a 13. §-ban pedig csupán annyiban érintette a közös ügyeket, hogy az egyik minisztert a király mellé rendelte s megbizta, hogy befolyván mindazokba a viszonyokba, melyek a hazát az örökös tartományokkal közösen érintik, azokban az országos felelősség mellett képviselje. „Ha a 13. §. kifejlesztését az életre bizták volna, a végrehajtás módszere (a mire elég a két parlament, a két ország ministeriuma) megalakult volna épen úgy, mint más országokban, melyekre ily doctrinák kifejtésénél hivatkozni szokás, pl. Angliában, és akkor láttuk volna át, miben leendett a paragraphatim körvonalzásra szükség.”23 Több világosság mindenesetre elkelt volna ebben a közös ügyeket egyedül érintő pontban, mely a szoros értelemben vett külügyekre nem vonatkozott, mert az 1848-iki törvényhozás sokkal gyakorlatibb volt, hogysem egy külügyet két külön miniszteriumra bizzon.24 A kik szerint a külügy is a király személye mellett levő miniszterre tartozott, szintén elismerték, hogy a törvény e részben hiányos, melyet önmaguknak kellett volna pótolniok. A pragmatica sanctiót szabatosabban ki kellett volna fejteni a közös ügyek kérdésében, különösen a kölcsönös védelemre, a külügyekre s főkép az államadósságokban a papirjognál fogva nem kötelező, de gyakorlatilag elkerülhetetlen részesedésre nézve. A rendek gyűlése ettől – mint Deák és Kossuth márczius 31-iki beszédei tanusitják – nem vonakodott, s a hirhedt 13. §-ban utalt is reá; de, mint sok egyébben, csak az elvet jelölte ki, s egy lépést sem tévén az alkotmányos Ausztriával való tárgyalásra, a népképviselőkre hagyta a nép terheit óriási módon növelő kérdés megoldását.
Ez a megoldás elmaradt s ebben rejlik Ausztria és Magyarország későbbi háborújának egyik főbb, talán épen a legfőbb oka.
Kossuth elég érthetően figyelmeztette az udvart, hogy őszinte legyen igéreteiben s engedményeiben, mert különben a nemzetnek a másik eshetőségre, az elszakadásra kell gondolnia. Ő maga, az egyszerű polgár – saját vallomása szerint – „néhány órában abban a helyzetben volt, hogy keze döntőleg határozott az ausztriai ház sorsa felett s most is, ha kimondaná e leiratra: nem kell, polgárvér folyna e szava után”; de „vissza kell borzadnia a polgárvértől, s forrón óhajtja, hogy a kik itt vannak s kik itt nincsenek, egyenlően érezzék e szent kötelességet, hogy ily körülmények közt polgárvért ontani a legnagyobb bűn volna, mit ember elkövethet”.25 „Ha a nemzetben van elég erő valósággá érlelni azt, a mit e papiroson bir, tartsa meg az erőnek azt a nemes mérsékletét, melyben fekszik a szabadság diadala.” Ismétli, az lesz a Habsburg-ház második megalapitója, ki népeinek alkotmányt ad, s e népek szeretetében találja föl legerősebb támaszát.
Roppant hatást tett ez a beszéd; mindenki érezni vélte, hogy a leirat és ez a beszéd döntött Magyarország békéje fölött. A demokratának azt a dicsekvését azonban, hogy ez a tizenöt milliónyi nemzet nem engedi királyát ulászlói szegénységben tengődni,26 nem mindenki tudta összeegyeztetni a miniszterjelöltnek azzal a lovagias felbuzdulásával, hogy jöjjön magyarjai közé a király és győződjék meg arról a hűségről, mely nem puszta szó, mert a magyar férfiasan szilárd s őszinte tud lenni nemcsak szabadsága kivivásában, hanem fejedelme iránt való hűségében is: – Másnap (április 1-én) a rendek küldöttségének nevében Kossuth a nádort mint a nemzet megváltóját üdvözölte, ki oly tömérdek esemény közt egyedül tarthat számot arra a dicsőségre, hogy „a tegnapi nap, ha Isten is úgy akarja, e hont polgári vérözöntől mentette meg”. Vér valóban ömölhetett volna. Nyáry a márczius 19-iki leczke óta neheztelt ugyan, de Kossuth, ha csakugyan nem mérsékeltebb, mint azok, kik eleinte félve csatlakoztak hozzá, a pesti közcsendi bizottsággal, a nyilatkozott sok törvényhatósággal, a mindenütt szervezkedő nemzetőrséggel, feltétlenül már most megcsinálhatja a forradalmat; azonban elégnek tartotta, hogy teljesen törvényes téren maradva, Bécsben ismerjék ezt a hatalmát, mely igazi hatalom volt. A pesti közcsendi bizottság többsége szintén megnyugodott a leiratban. „Láttam remegést, láttam sápadt arczokat – szólott Petőfi; – nem szeretném továbbra is igy látni nemzetemnek fiait; azért most lekötve kardomat, elnyugtatom, de össze nem töröm.”