Guyon ezredes.
Barabás Miklós egykorú rajza a művész örököseinek birtokában
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Windisch-Grätz hadainak benyomulása. Sopron elfoglalása. A parendorfi csata. Nagy-Szombat és Pozsony eleste. Görgei haditerve. A guerilla-csapatok. A népfölkelés. Görgei visszavonulása. Győr feladása. A bábolnai vereség. A móri ütközet. Windisch-Grätz közeledése Pest felé. Az észak-nyugati harcztér. Hurbánék újbóli betörése. A tótok hazafias magatartása. Gróf Schlick Ferencz benyomulása. Kassa elfoglalása. Mészáros Lázár az északkeleti sereg élén. A délvidéki események. Damjanich győzelmei. Suplikácz halála. Erdély helyzete. Czetz serege. Bem kinevezése az erdélyi hadsereg parancsnokává. A csucsai és zsibói győzelem. Bem Nagybányán. A dézsi ütközet. Kolozsvár visszafoglalása. Urbán kiüzetése. A háromszéki székelyek. A nagyszebeni román nemzeti gyűlés. Az oláhok autonomiai kivánságai. Az orosz segitség behivása. Windisch-Grätz Budapest kapui előtt. Az országgyűlés küldöttsége Windisch-Grätznél. Windisch-Grätz követelései. Az országgyűlés áthelyezése Debreczenbe. Görgei nyilatkozata a menekülésről. A pesti haditanács. Görgei seregének elvonulása. Az osztrák sereg bevonulása a fővárosba. Batthyány Lajos elfogatása. A többi elfogatások. A bécsiek korai diadalmámora
Deczember 15-ikén Windisch-Grätz derékhada Hainburg és Bruck közt mintegy 20 kilométer hosszú vonalon állt a magyar határszélen. A balszárnyon, Hainburg és Farkasvölgye közt a Dunára támaszkodva, Kempen altábornagynak csak 5500 embere volt; a közepet Schwarzenberg Ödön herczeg altábornagy 14,000 emberrel Prellenkirchenben alkotta; a jobb szárnyon Brucknál, a Lajta mellett, Jellacsics 11,500 embere táborzott.1 A „bán,” deczember 10-ike óta egyúttal Dalmátország polgári és katonai kormányzója, nem mint dictátor és fővezér, hanem mint szerencsésebb vetélytársának, Windisch-Grätznek hadtestparancsnoka, deczember 16-ikán reggel 8 órakor 15 foknyi hidegben kelt át a Lajtán. Caesarnak a Rubiconnál akadt Labienusa; Jallacsicsot a Lajtánál egy magyar sem figyelmeztette, hogy neki, a magyar zászlósúrnak, nem szabad harczolni hazája ellen; sőt talán czélzatosság is volt benne, hogy az első magyar várost, Sopront, épen egy magyarral, Petrichevich-Horváth alezredessel foglaltatta el.
Deczember 16-ikán d. e. 11-kor a 31,000 emberből álló hadoszlop már megtámadta s rövid ágyúcsata után elűzte Zichy Lipót alezredesnek a parendorfi halmokon álló csekély hadát.
Pozsonyban, Görgei főhadiszállásán, ekkor már tudták, hogy az osztrákok balszárnyának egy elkülönitett csapata a morvaországi Hodolinból (Gödingből) a Kis-Kárpátok gyöngén őrzött nádasi hágóján átkelvén, egyenesen Nagy-Szombatra vetette magát s ezt Guyon ezredes hősies védelme után deczember 14-ikén elfoglalta. Most már bebizonyult, a mit Görgei a honvédelmi bizottsággal szemben ismételve hangoztatott, hogy a Soprontól Nádasig terjedő mintegy 120 kilométernyi vonalat alig 30,000 emberrel valóban nem lehet megvédeni. A legközelebbi föladat tehát az volt, hogy a magyar sereg zöme hamarabb legyen Magyar-Óvárnál, mint az osztrák sereg. Görgei 16-ikán éjjel az összpontositásra kijelölt Óvárra sietett és 18-ikán a hajóhid szétrombolása után Aulich Lajos ezredes is odahagyta Pozsonyt, hová a Wrbna gróf vezetése alatt álló második hadtest néhány csapata aznap délután 3 órakor ellenállás nélkűl bevonulhatott.
Görgei Mosonynál (18-ikán) visszaverte ugyan Jellacsicsnak kémszemlére küldött csapatait, de csatát csak Győrnél akart vivni, hová a Muraközből Perczel seregét is várta. Windisch-Grätz nem engedte meg Jellacsicsnak, hogy nyomon kövesse Görgeit, mert attól tartott, hogy ez a győri sánczok mögűl, új csapatokkal – első sorban a komáromiakkal – erősödve, könynyen visszavetheti csupán 18 zászlóaljból álló erejét. A honvédelmi bizottság 18-ikán különben is népfölkelésre és szabad mozgó (guerilla) csapatok alakitására hitta föl az országot, különösen pedig Komárom-, Győr- és Veszprém-vármegyéket. Komáromban a Csallóköz mocsarai, Győrben maga Győr, Veszprémben pedig a Bakony kinálkozott a guerilla-harcz alapjául. Ezt a támadást nem várhatta be Windisch-Grätz. Deczember 22-ikén tehát Pozsonynál a II. hadtest is átkelvén a Dunán, másnap 33 zászlóalj indúlt a magyarok ellen.
Guyon ezredes.
Barabás Miklós egykorú rajza a művész örököseinek birtokában
Görgei az ellenség lassúsága következtében egy hetet nyert ugyan, de a mint a parndorfi támadás után feladta azt a tervét, hogy a Duna baloldalán vonúljon vissza, most, a jobb partra szoritva, s Győrött a remélt segitséget nem találva, az egész Felső-Duna vonalát sorsára hagyni készűlt, előbbre valónak tartván Buda, mint Győr védelmét. Kétségkivűl gondolnia kellett arra is, hogy ha – Kossuth kivánságához képest – legalább tiz napig védi Győrt, ezalatt az osztrák hadak és a fölkelők más irányban is Buda felé nyomúlhatnak s a főváros elesik, a fősereget pedig az ellenség bekeriti. Windisch-Grätznek Pesten az volt a czélja, mint a braunschweigi herczegnek egykor Párisban: összefogni a prókátorokat, hogy csakugyan vége legyen már az országgyűlésnek s vele a rebbelliónak. Ez pedig új erőt nyert a népfölkelésben, mely a Duna balpartjától Erdélyig mindenütt a legnagyobb gyorsasággal és igazi lelkesedéssel szervezkedett. Kossuth jobban ismerte a forradalom természetét, midőn támadásra, mint Görgei, midőn visszavonúlásra és védelemre gondolt s megismételte a rosszemlékű győri hátrálást. Sajátságos, hogy, mialatt Windisch-Grätz egy lépést sem tett előre, mig a háta mögött álló vármegyéknek polgári és katonai kormányait császári szellemben nem szervezte,2 a magyar fővezér a tősgyökeres magyar vidék lanyhasága és rosszakarata ellen panaszkodott. Mivel azt sem remélhette, hogy Győr kiterjedt s a folyók befagyása következtében könnyen megközelithető műveit a maga csekély erejével megvédheti, már 27-ikén reggel 9-kor odahagyta Győrt, melyet az osztrákok – saját nagy meglepetésükre – ellenállás nélkűl szállhattak meg. Gróf Pálffy Mór őrnagy Olmützbe vitte a város kulcsait s a táborszernagy este a fényesen kivilágitott városban ütötte föl főhadiszállását.
Görgeit az ellenség nem üldözte kellő nyomatékkal, csak Ottinger lovasai érték utól Bábolnánál a Görgei Kornél ezredestől vezetett gyönge utóhadat, melyet pár pillanat alatt szétszórtak.
A honvédelmi bizottság most már „a bevehetetlen” Vértes-hegység nagyjából megerősitett átjáróinak védelmére utasitotta Görgeit, kihez Nagy-Szombat alól folyton hátráló hadosztályával 28-ikán Gallán Guyon ezredes is csatlakozott, mig Perczelnek, ki 5620 emberrel és 24 ágyúval előbb Pozsony, majd Győr irányában kereste a fősereget, a Vértes és a Bakony közt levő móri horpadás északnyugati lejtőjét kellett biztositania. Görgei azonban, kinek január elsejéig alig lehetett derakas támadástól tartania, itt sem várta meg Perczelt, s a mesziről intézkedő kormány parancsát félretéve, a tata-budai úton a Vértes északkeleti oldalán levő Bicskére vonúlt vissza. Másnap délután itt értesűlt, hogy Perczelt, ki a sereg nyomott hangulatát győzelemmel akarta emelni, Mórnál Jellacsics tökéletesen megverte, 400 emberét levágta, ezret elfogott, a többit pedig megszalasztotta, úgy, hogy hadosztálya romjait Perczel csak napok mulva szedhette össze.3
Mialatt Jellacsics győztesen fordúlt északkeletnek ugyanazon úton, melyen negyedfél hónappai azelőtt vereséget szenvedett, s Windisch-Grätz többi hada is akadály nélkűl, de óvatosan nyomúlt a főváros ellen, most már Szilveszter napján maga a honvédelmi bizottság is visszavonulásra és arra utasitotta Görgeit, hogy a főváros alatt, de a főváros kimélésével bocsátkozzék csatába. Görgei a folytonos hátrálásban elkedvetlenedett, a nékűlözésektől s a 20 foknyi hidegtől elgyötört seregével a Tárnokvölgye mögé húzódott s főhadiszállásúl Promontort választotta.
A magyar kormányt Windisch-Grätz már 29-ikén törvényen kivűl állónak nyilvánitotta, s a legszorosabb felelősség terhe alatt hagyta meg a hatóságoknak és községeknek, hogy a honvédelmi bizottság tagjait elfogják. Rögtönitélő biróság útján kivégzéssel fenyegette mindazokat, kik tőlük a legcsekélyebb parancsot is elfogadják s tűzzel, vassal készűlt elpusztitani minden községet, mely a cs. kir. hadsereg ellen valamit tenne vagy azt épen meg is támadná. Másnap pedig az elfogott magyar harczosokat nem mint hadifoglyokat, hanem mint rebelliseket rendelte tekinteni.4 A bécsi ministertanács anynyira bizott a herczeg győzelmében, hogy már deczember 27-ikén emlékiratot készitett Magyar- és Erdélyországnak a „monarchiá”-ba való olvasztása iránt; s Windisch-Grätznek kellett (deczember 30-ikán) figyelmeztetnie, hogy a katonai kerületekre való felosztás életbeléptetését az ország teljes alávetése, lefegyverzése és pacificatioja után való időre kell halasztani.
A Dunántúlt már is elveszettnek lehetett tekinteni. Északnyugati Magyarország még hű volt; Hurbán és Frischeisen ezredesek deczember 4-ikén a jablunkai hágón át betörtek ugyan, az onnan levezető Kisucza és a Vág összefolyásánál fekvő Budetinnál azonban Beniczky és Querlonde mozgócsapai ellen csatát vesztvén, ismét a hágó déli oldalára, Csáczára s onnan deczember 13-ikán Teschenbe vonúltak vissza. Götz tábornok a Windisch-Grätztől nyert segitséggel csak deczember 30-ikán ismételte a támadást, s január 3-ikán Budetinnál visszaszoritván Beniczky és Querlonde csapatait, hadiműködésének czélpontjává a bányavárosok megszállását tette. Beniczky tehát megmaradt csekély erejével is biztosithatta a Vág völgyét, annál is inkább, mert Simunics Lipótvár ostromával sem tudott boldogúlni. A föld népe semmiben sem járt kezére. A tótok hazafiságáról maga Windisch-Grätz állitott ki bizonyitványt, midőn deczember 30-ikán figyelmeztette Stadion Ferencz ministert, hogy „a tótok még (kivált északnyugaton) nem ébredtek nemzeti öntudatra, sőt több vidéken a fölkelőkkel tartanak s általában véve egészen semlegesen és közönyösen viselik magukat a jelen küzdelemben”.
Északkeleti Magyarországba deczember 6-ikán a duklai hágon át mintegy 8000 emberrel tört be gróf Schlick Ferencz lovassági tábornok, Windisch-Grätz legügyesebb, legmerészebb és leglovagiasabb alvezére, a gácsországi hadtest parancsnoka.5 Pulszky Sándor ezredes Eperjest odahagyva, Kassa védelmére készűlt; Budamérnél azonban deczember 11-ikén vereséget szenvedett,6 mire Kassa azonnal behódolt s lefizette a reá kirótt 60,000 forintnyi hadisarczot.7 Deczember 18-ikán, Miskolczon Mészáros hadügyminister vette át a vert sereg vezérletét, Szemere Bertalan pedig a népfölkelés rendezését. Schlick nem várta be Mészáros támadását, hanem eléje indúlt s deczember 28-ikán Szikszónál visszanyomta seregét, mely jó rendben vonúlt Miskolczra, Schlick pedig az irtózatos hidegben visszatért Kassára, hol újév napján mindahárom dandára egyesűlt.
Perczel Mór.
Egykorú kőnyomat után. Az országos képtár gyüjteményének 3643. számú példányáról
Jobb hirek csak a délvidékről és Erdélyből érkeztek. Amott a szerbekkel november 30-ikán újból elkezdőttek az ellenségeskedések, midőn Maderspach Ördöghidjánál szétvert egy 2500 főből álló lázadó csapatot s ezzel egyelőre ismét biztositotta Fehértemplomot. Kiss Ernő tábornok (deczember 5-ikén) a Temes vonalát védő tomaseváczi sánczok ostromával nem boldogúlt, ellenben Damjanich (deczember 12-ikén) a károlyfalvi és alibunári sánczokat véres csatával elfoglalta, a jankováczi éjjeli csatában (deczember 15-ikén) Knityánint bámulatos hősiességgel visszaverte, az áruló falut fölégette s lakosai nagy részét kard élére hányatta.8 Szárcsánál még aznap egyesűlt Kiss Ernővel, ki épen akkor szállotta meg az akkor már üresen talált Tomaseváczot. A föladat most a Temes torkolata vidékénél Pancsova s a Marosnál Arad bevétele lett volna; Kiss Ernő tábornok azonban arra a hírre, hogy Leiningen osztrák vezérőrnagy (deczember 14-ikén) Új-Aradnál megverte az Arad várát ostromló Máriássy ezredes seregét s az őrséget élelemmel látta el, a temesváriaknak egy másik osztálya pedig a Felső-Berzavánál Bogsánt s vele a bányavidék egy részét is megszállotta, Aradot sorsára hagyta. Ekként teljes két hetet engedvén az ellenségnek készűlődésre, csak az év végén (deczember 28-ikán) indúlt Pancsova alá, hol épen előtte való nap hunyt el Suplikácz István cs. tábornok, ugyanaz nap, melyen a császár megerősitette őt a szerb vajdaságban, Rajacsicsot pedig a patriarchaságban. A szerbek iránt tehát Ausztria nyugodt lehetett; ennyi fejedelmi kegy után azok nem hagyhatták cserben.
Az év végén a dynastia még Erdélyre is számitott. Erdély határán Czetz János őrnagy vezérlete alatt deczember elején csupán 12,150 gyalogos és 2385 lovas katona állt 25 ágyúval. A ruházat, fölszerelés, élelmezés rosz volt, a hangúlat nyomott. A kormány föltétlenűl vissza akarta foglalni Erdélyt, mely a régibb szabadságharczokban Magyarország függetlenségének legfőbb biztositéka volt s mely nélkűl most sem lehetett el, ha az ország védelmét a magyar alföldről kellene intéznie. Az erdélyi „hadsereg” parancsnokáúl tehát deczember 1-én a lengyelek szabadságharczának történetéből ismert Bem József tábornokot, az osztrolenkai hőst nevezte ki s rábizta, hogy Erdélyt a legrövidebb idő alatt visszafoglalja.9 Bem már 16-ikán átvette a vezetést Szilágy-Somlyón; pár szóból álló beköszöntőjében katonáitól föltétlen engedelmességet követelt s agyonlövéssel fenyegette az engedetlenkedőt. Windisch-Grätz hg parancsa értelmében Puchnernek is épen eznap kellett megkezdenie a támadást és Nagyvárad felé előnyomulva támogatnia az osztrák főseregnek Bruck felől való betörését. – Wardener tábornok és Urban ezredes azonban Riczkó ezredestől Csucsánál már 19-ikén vereséget szenvedett, minek következtében amaz Bánffy-Hunyadig, emez Fedig Nagy-Almásig vonúlt vissza.10 Másnap Czetz és báró Kemény Farkas őrnagy Zsibónál és a szurdoki magaslatnál Binder őrnagy osztrák hadait és Mikás ügyvéd oláhjait szalasztotta meg; maga Bem szintén megindult Nagybánya felől. Deczember 23-ikán Dézsnél megverte Jablonowsky dandárát és Czetzczel egyesűlve, az ellenségből odahagyott Kolozsvárra karácsony napján ellenállás nélkűl vonúlt be. A menekűlő Wardener báró másnap szivszélhűdésben Tordán meghalt, hová Bem most Czetzet küldte, mig Kolozsvárt Tóth Ágoston őrnagy őrizetére bizván, ő maga 4600 emberrel és 18 ágyúval Urban és Jablonowsky ellen indúlt. 29-ikén már megverte őket Bethlennél, 31-ikén elfoglalta Beszterczét, Riczkó pedig a lázadás egyik fő fészkét, Naszódot; január 3-ikán a borgói szoroson át Bukovinába nyomta Urbánt,11 sőt hadának egy részével Bukovinába is követte s Vatra-Dornánál (január 5-ikén) megverte őt, mire azután Tihuczára vonúlt vissza, hogy onnan indúljon Erdély déli részének megtisztitására.
Erre annál nagyobb szükség volt, mert több kisebb csetepaté után a székelyek már Háromszékben is csüggedni kezdtek, sőt a Sombory vezetése alatt Földvárnál deczember 24-ikén Gedeon altábornagy ellen vivott csatát elvesztvén, deczember 28-ikán az árapataki szerződésben már készeknek nyilatkoztak hűséget esküdni, s fegyvereiket – a határőrség kivételével – letenni. Bem győzelmeinek hirére a székelyek újra fegyvert ragadtak s még lelkesebben küzdtek a szabadságért; ellenben a magyarokra újabb elkeseredéssel támadtak a szászok és románok, kiknek Bem deczember 27-ikén minden politikai vétekért általános bocsánatot hirdetett és fegyvereik átadására, valamint a törvényes kormány iránt való engedelmességre intette őket.12 A törvényes hatalmat deczember 19-ike óta az erdélyi részekben s a fejedelemség korában oda tartozott terűleteken, mint kormánybiztos, Beöthy Ödön képviselte.13
Bem amnesztiájára mintegy feleletképen nyilt meg Nagy-Szebenben deczember 28-ikán a görög-katholikusok és görög-keletiek közös tanácskozása, mely, mint nemzeti gyűlés román országúl akarta szervezni és kinyilatkoztatni Erdélyt. Ebben ugyan megakadályozta Puchner katonai kormánya, de így is elég nagy árát szabta segitségének, midőn a császártól engedélyt kért egy 15,000 főnyi mozgó őrség fölállitására, 50,000 fegyvert kivánt a románok számára, követelte a román nemzeti bizottság (köznyelven a román kormány, gobernu românescu) megerősitését s azt, hogy a birodalom románjai közösen választhassanak maguknak egy nemzeti főnököt.14
Az év utolsó napján azután a szebeni Landesvertheidigungs-Ausschuss szász és román tagjainak egy része Puchner altábornagy felszólitása következtében abba a ferde helyzetbe jutott, hogy a magyar „lázadók” ellen Bukarestből Lüders Sándor Nikolajevics tábornoktól, a Moldva-Oláhországban álló orosz had vezérétől kérjen segitséget. A bizottság, ha kelletlenűl és aggódva is, valóban behítta az oroszokat.
Ez a segitség volt arra rendelve, hogy Ausztriára nézve fölöslegesekké tegye a szászokat és románokat, kik vele szemben most kezdtek igazán követelő módon föllépni; de mindenesetre jellemző, hogy keleten a nemzetiségek az osztrák katonai kormány gyöngeségének érzetében épen aznap fordúlnak idegen hatalmassághoz, midőn az ország fővárosában a kormány és az országgyűlés a győztes osztrákokkal szemben arra szánja el magát, hogy a haza védelmét a vidékről, a magyar alföldről folytatja.
Deczember 31-ikén Kossuth a két ház együttes ülésében előadván a katonai helyzetet, a országgyűlést és a kormányt a fővárosnál jobban megvédett Debreczenbe kivánta áthelyezni. Egyiknek sorsát sem szabad függővé tenni egy csata elvesztésétől. Budapest talán elvész; de vele még nem vész el az ország, mint nem veszett el, midőn Buda százötven esztendeig volt a török kezén. Folytatni kell a nemzet igazságos harczát és kormányzását. „Ott fekszik Magyarországnak tulajdonképeni ereje” – mondta volt Mészáros is, kit beszéde elején a türelmetlen kisebbség mint árúlót kivánt börtönbe küldeni. – „Ott, a Tiszán túl vagyunk erősek. Ott az éghajlat és a terület velünk harczolnak; ott lakik a valódi magyar! Az osztrákok, ha addig nyomúlnak, ott sírjokat fogják találni.” Az országgyűlés, több heves fölszólalás után, kimondta az átköltözést; az országgyűlésen pár napja megjelent Batthyány javaslatára azonban azt is, hogy küldöttséget indit Windisch-Grätzhez, mely őt Magyarország szabadságának, becsületének s jólétének megóvása mellett fegyverszünetre, vagy békekötésre szólitsa fel. A küldöttségnek esetleg I. Ferencz Józsefhez is el kellett volna mennie. Ezzel az országgyűlés ép oly kevéssé akarta Magyarország királyúl elismerni a császárt, mint nem kivánta elismerni 1861-ben sem,15 azzal, hogy hozzáfordúlt, mint a ki Magyarországgal szemben a dynastia igényeit képviselte s a hatalmat ez igények fejében gyakorolta is. 1861-ben azonban az országnak egy megvert, 1848 utolsó napján ellenben egy győzelmes Ausztriával volt dolga; az 1848. évi törvények alapján való egyezkedést még amaz sem volt hajlandó elfogadni, legalább szóba se engedte hozni a restitutio in integrum elvét; hogyan lett volna hajlandó erre mostan? Nem csoda, ha egyesek úgy találták,16 hogy a kormány és az országgyűlés Szilveszter napján igen is kiesett a római senátus szerepéből, midőn Brennus megjelent, de a következések igazolták, ha Kossuth csakhamar17 hivatkozni mert a kérlelhetetlen történelemre, mely az országgyűlés határozatát helyeselni fogja.
Batthyány és pártja, a mennyiben ilyenről szó lehetett, legjobban szerette volna, ha csak a kormány megy Debreczenbe, az országgyűlés pedig helyén marad, mert azt remélte, hogy így megszűnik Kossuth egyéniségének varázsa s I. Ferencz József elismerésének alapján megtörténhetik a kiegyezés. Ilyesmire gondolhattak akkor is, mikor az osztrák sereg még valahol Pozsony alatt állt. A költözködő Budapesten azonban minden ilyes remény csak önáltatás lehetett. Akármily gyönge alapon kezdték is épiteni az egységes Ausztriát, a munkát nem lehetett azonnal abbahagyni, a mint mások megint szóba hozták a régi alapon való továbbépitést. Az egységes Ausztria nem csupán tüntetés-számba ment Magyar- és Németországgal szemben, hanem olyan politikai eszmény is volt, melyet kétszáz esztendő óta a legdicsvágyóbb Habsburgok mint dynastikus, sőt nemzeti feladatot kivántak megvalósitani. Windisch-Grätz táborában keresni a független Magyarország alkotmányának biztositását, annyit tett, mint az egységes Ausztria absolutismusa ellen nyilatkozni, tehát szinte követelni az elutasittatást.18 Windisch-Grätz Bicskén 1849 január harmadikán Batthyányt egyáltalán nem s a küldöttség többi tagját is (Majláth György országbirót, Majláth Antal grófot, Lonovics József érseket, Deák Ferenczet) csupán mint magánszemélyeket, fogadta el, nem ismerhetvén el oly országgyűlést, melyet a király föloszlatott. Kimondta, hogy a legkiterjedtebb hatalma van az ország lecsöndesitésére. Hadműveleteit semmi esetre sem szünteti be az ország föltétlen hódolata (unbedingte Unterwerfung) előtt és csak azután engedheti meg, hogy küldöttség menjen a király kegyéért könyörögni. A vele szemközt álló pártütő seregtől követeli, hogy elvonúljon előtte, lerakja fegyverét s a császárnak hűséget esküdjék. Tudják, hogy el birta nyomni a fölkelést Bécsben, hol százezernyi fegyveres állott vele szemközt, háta mögött pedig a magyar fölkelők. Itt is fegyveres erővel emeli érvényre a törvényes hatalmat. A küldöttséggel különben udvariasan bánt, de csak harmadnap (január 5-ikén) bocsátotta haza.19
A helyzet majdnem az volt, mint Lengyelországé, midőn Szuvarov orosz hadai már előzönlötték, hogy megsemmisitsék a múlttal szakitó 1791 május 3-iki alkotmányt s Bulgakov orosz követ hidegen figyelmeztette Szaniszló királyt; hogy föltételekről szó sem lehet. A szúrónyikra támaszkodó hatalom mindenütt egyforma. Az országgyűlés tudta; hogy nem kap más feleletet; de midőn újabb erélyes védelemre készűlt, ezzel a békeajánlattal el akarta háritani magáról a további vérontásért való felelősséget. Határozatát meghozván, 1848 Szilveszter éjszakáján, csaknem pontban 12 órakor fejezte be a fővárosban tartott utolsó ülését.
Újesztendő napján a kormány, az országgyűlés tagjai, a hivatalnokok s a menekülők zsúfolásig töltötték meg a Debreczen felé menő vonatokat, melyek a szokottnál többször közlekedtek s napokon át új meg ún kivándorlókat szállitottak. A menekülők szekerei az országútakat is ellepték. Igazi népvándorlás volt ez. Székhelyet kellett teremteni oly alföldi városból, mely idáig a középpontiság egyetlen föltételével sem dicsekedhetett; mindent helybe kellett szállitani, hogy ne kormányozzanak levéltár nélkűl, ne hadakozzanak fegyver nélkűl, ne fizessenek bankó nélkűl. Az ellenség a fővárost fenyegette, Debreczenre pedig mindenki csak a 12-ik órában gondolt, akkor, mikor már hivatalos pontossággal való becsomagolásról, nyugodt költöztetésről szó sem lehetett. Egyik örök érdeme a nemzeti kormány hivatalnokainak, hogy ebben az igazi zürzavarban megőrizték hidegvérüket, kötelességük érzetét s megmentettek annyit, a mennyit éppen lehetett. Ez azonban a kisebb rész volt. Hiszen pl. Vetter helyettes hadügyminister volt az utolsó, aki Budapestről elmenekűlt s a legszükségesebb iratok nagy részét mégsem vihette magával, pedig legtöbb ideje maradt a csomagolásra s nem töltötte tétlenűl azt a néhány napot. Hogy ne lettek volna később következetlenségek, hiányok a rendelkezésekben, mikor Debreczenben a hivatalnokok a megelőző acták nélkűl kényszerűltek dolgozni?
Néhány millió forint ára anyagot, kelmét, fölszerelést stb. ott kellett hagyni a fővárosban; ott maradtak a 24 fontos ágyúk, a miknek Arad és Temesvár ellen olyan jó hasznát vehették volna. Le kellett mondani az éppen ekkor elkészűlt 6 puskaporos malomról, mely végre segithetétt volna a töltények hiányán. A fegyvertárnak, hadiszereknek csak egy részét vihették át Debreczenbe. Odaveszett az a takarékpénztári alap és pénzkészlet (2.600,000 frt), mely a kétforintos papirpénz-jegyek fedezésére szolgált; de elvitték a papirpénz sajtóját és a már kész, vagy készűlőfélben levő pénzjegyeket. A mentésben legtöbb érdeme van Csányi főkormánybiztosnak, Vetter tábornoknak és Duschek államtitkárnak.
Meglepő gyorsasággal lévén kimondva a menekülés halaszthatatlansága, az állam tisztviselőinél, ha lehet, még nagyobb zavarba jutottak a maradni nem akaró magánosok, kik vagyoni állapotukat előre nem-igen rendezhették. Városi élethez szokva, valamennyien még vastagabb téli felöltővel sem látták el magukat. A 20° R. hidegben fagyoskodó, a vasúti kocsikban összezsúfolt utazók sejthették, hogy Pestre ugyan aligha térnek vissza vörös tollal. A haza sorsa mindnyájuk szivét szorongással tölthette el.
Kossuth azonban azzá tette Debreczent, a mivé Gambetta Bordeauxt: a nemzeti erő és lelkesedés kimerithetetlen forrásává. „Bárhol van a kormány e hazában – szólt Kossuth január elsején a nemzethez intézett kiáltványában, – mindenütt Magyarországon van, mindenhol Magyarország népe és érdekei közepette.” Mire az ország az átköltözésről értesűlt,20 Windisch-Grätz már a főváros ura volt.
A katonák torkát nagyon égette az a puncs, melylyel koczingatva köszöntötték Kossuth, s a kormány és az országgyűlés tagjai az újesztendőt kinn, a pesti pályaházban, midőn teljes három órahosszat kellett várakozniok az első vonat indúlására. Az urak akkor már-már arra gondoltak, hogy a vasúti tisztek Windisch-Grätz zsoldjában állanak és szándékosan késleltetik az utazást. Valószinűleg nemcsak késleltette, hanem meg is akadályozta volna azt Görgei, ha idejében s nem csupán az újesztendő napjának délutánján értesűl a rohamos menekülés tervéről. A katonák sohasem bocsáthatták meg Kossuthnak s a kormány tagjainak, hogy a veszedelem közelitésekor minden felhivás és a néphez intézett minden bátoritás nélkűl, éjszaka tűntek el a középpontról.21 Görgei, ki győri visszavonúlása óta legfőbb okot szolgáltatott arra a csüggetegségre, mely hatalmába keritette a lelkeket, ötödnapra már nyilt kiáltványban rótta meg a honvédelmi bizottságot, hogy nem tartván ki hősiesen a veszély közelében, nem igazolta azt a bizalmat, melyet loyalitásába helyeztek, s hogy a fővárost megfoghatatlan okokból elhagyván, egyidejűleg pedig a hadsereg tudta és beleegyezése nélkűl küldvén Windisch-Grätzhez békekérő bizottságot, a hadsereget és a népet a legbizonytalanabb helyzetbe juttatta. Görgei már azelőtt tanácsolta a kormánynak, hogy, mielőtt Győr vagy Budapest ostromára kerűlne a sor, a Tisza mögé költözzék; hiszen nemcsak Győr, vagy Budapest előtt, hanem Debreczenben vagy máshol is meg lehet halni.22 Ha mindamellett Windisch-Grätz megérkeztéig maradt s azt akarta, hogy a jobb parton Buda alatt Görgei döntő csatát vivjon, de úgy, hogy vereség esetében a balpartra húzodhassék, akkor, útra készen állva, mégis be kellett volna várnia ezt a döntő csatát; maradnia, ha győz a sereg; s ha veszt, menekűlnie a vasúton, mely elég gyors arra, hogy Windisch-Grätz se érhesse utól. Maga a sereg azonban, vereség esetében, kétségtelénűl odavesz, mert a még alig befagyott Dunán keresztűl csupán egyetlen egy vonalon, a csak félig kész lánczhidon át kisérthette volna meg a menekűlést.
Görgei másnap (január 2-ikán) reggel bement Pestre, hogy megtudja Kossuthtól, mit akar tulajdonképen: döntő csatát minden koczkázattal, vagy azt, hogy a sereg megmenekűljön; akarja-e vagy sem a főváros kimélését? Ha egyiket sem akarja külön-külön, inkább lemond a vezérségről. Mivel az elnök akkor már nem volt a fővárosban, egyenesen a hadügyminister helyettesét, Vetter tábornokot szólitotta fel a vezérlet átvételére. Abban egyeztek meg, hogy haditanács döntsön a további eljárás iránt. A Csányi főkormánybiztos elnöklete alatt még aznap tartott haditanácsban23 csak Perczel nyilatkozott a mellett, hogy Buda alatt döntő csatát vivjanak. A tanács tisztelettel félretette Kossuth rendeletét; meghagyta, hogy Görgei, mint ezentúl is vezér, vonúljon át Pestre, onnan pedig Vácz felé kanyarodva a Vág völgyében Simunics ellen működjék; ha pedig vereség érné, Komáromban vesse meg a lábát. Igy kellett elvonnia az ellenség figyelmét a Debreczenbe vivő legrövidebb úttól, melynek védelmét, illetőleg a kormány menekűlésének fedezését Perczelre bízták. A két seregnek ütközet nélkűl kellett odahagynia a fővárost. A tanács kijelentette, hogy abbahagyván a szerbek ellen való küzdelmet, az ott levő haderőt gróf Vécsey vezetése alatt a kormány új székhelyének védelmére a Tisza középső szakaszához rendeli. Mészáros, Perczel és Vécsey seregének vereség esetében Debreczent jelölte ki az egyesűlés helyéűl.
Görgei ehhez képest Vácz felé márczius 3-ikán megkezdte az elvonulást a nélkűl, hogy ebben az ellenség komolyan gátolta volna; csak utóhadát támadta meg Téténynél, de ennek sem árthatott. Többet ártott az a vakhír, hogy Érdnél az ellenség már átkelt a befagyott Dunán; mert ennek következtében Görgei főserege már az éjjel átvonúlt Pestre. Budán csak egy gyönge utóhad maradt, holott az ellenség komoly támadásra készült, meg sem álmodván, hogy védetlenűl állanak a délen ásott sánczok. 5-ikén reggel Perczel utóhadai is odahgyták Budát, hogy Pesten át Szolnok felé húzódjanak. Az ostromlásra készűlődő Wrbna altábornagyot Buda város küldöttsége erről még az éjszaka értesitette, s felhitta a bevonúlásra. Pestváros szintén kitűzte a fehér zászlót s Rottenbiller Lipót polgármester vezetése alatt egy küldöttség nyújtotta át Windisch-Grätznek a kulcsokat, melyeket a herczeg fia, Alfréd őrnagy, Olmützbe vitt I. Ferencz Józsefhez.
Délután 1 órakor az osztrákok 28 zászlóalj gyalogsága és 43 lovasszázada 186 ágyúval zeneszó mellett vonúlt be az egyik oldalon, mig a másik oldalon a kormány részéről Csányi úgyszólván utolsónak hagyta el a fővárost, s elutazása után azonnal elrontatta a pest-szolnoki vasút egy részét.
Buda és Pest 1848-ban, Rauch János kőnyomata Sandmann T. rajza után.
Alt Rudolf „Buda-Pest” (Pest, 1845.) czímű munkájából
Windisch-Grätz, ki a királyi várpalotában szállásolt, olyanformán akart elbánni Budapesttel, mint október 6-ika után Bécscsel.24 Először is Battyhyány Lajost fogatta el, ki mint békekövet befejezvén működését, társai példáját követve, nem ment Debreczenbe, hanem sógorának, gróf Károlyi Györgynek palotájában tartózkodott.25 Ezzel örökre befejezte politikai pályáját az a kiváló férfiú, a kinek épen azért kellett áldozatúl esnie, mert hazáját szerette. Az ő neve volt az első, mely az 1861. évi országgyűlés megnyiltával könyet csalt a magyar urak szemébe és a ki iránt, 12 esztendei szenvedés után ismét szabadon nyilatkozhatván, a tisztelet és hazafiúi hála először nyert kifejezést.26 Hrabowszky és Moga altábornagyok, Jovics és gróf Lázár György tábornokok, báró Wiedersperg Alajos őrnagy, gróf Károlyi György, Lévay egri kanonok, Czuczor a Riadó költője s néhányan már is fogságba jutottak, hogy a január 7-ikén Trattner ezredes elnöklete alatt alakitott katonai és politikai központi vizsgáló bizottság előtt igazolják magukat. Windisch-Grätz nyomozó leveleket küldetett szét a forradalom vezérférfiai ellen; Lázárt és Wiedersperget a hónap közepén tiz évi várfogságra, Szöl József őrnagyot pedig halálra itélte. Ez nagyon is megcsappantotta a volt császári tisztek kedvét, hogy a január 12-ikén nekik igért közbocsánatot igénybe vegyék s a magyar zászló alá, csapataikhoz, mind többen visszatértek. Pázmándy Dénes, a képviselőháznak január 5-ikén lemondott elnöke,27 Szentkirályi Mór28 s a felsőház több tagja önként hódolván, bántatlan maradtak. Országgyűlésre nincs többé szükség. Maga Windisch-Grätz ugyan barátjával, Szögyényvel együtt, az 1847. évi állapotokra való visszatérést pártolni tudta volna s a magyar nemzetiséget nem szivesen áldozta volna fel a szláv törekvéseknek, egy bécsi félhivatalos lap azonban már is megirta, hogy az uralkodónak fölösleges volna magát megkoronáztatnia, mert nincs többé magyar alkotmány, Magyarország tabula rasa.