Görgei Arthur.
Barabás Miklós egykorú rajza a művész örököseinek birtokában
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Windisch-Grätz további haditervei. Görgei váczi kiáltványa és a feldunai hadtest nyilatkozata. Kossuth gyanuja Görgei ellen. Az országgyűlés Debreczenben. A csonka felsőház. A képviselőház január 13-iki ülése. Kossuth és a kormányforma kérdése. Kossuth tekintélye a nép előtt. A fővezérlet kérdése. Gróf Dembinszky Henrik. A kormány fegyverkezési intézkedései. A nagyváradi fegyvergyár. Görgei északnyugati utja. Lipótvár. A bányavárosok megszállása. A felvidéki hadmenet. Görgei átkelése a stureczi szoroson. A branyiszkói győzelem. A feldunai és tiszai seregek egyesülése. A Tisza balpartjának védelme. Klapka hadi műveletei Schlick ellen. Schlick visszavonulása. A feldunai hadtest Dembinszky alá rendelése. Dembinszky népszerütlensége. A délvidék kiüritése. Gróf Vécsey Károly Szegednél. Az aldunai hadsereg megmentése. A délvidéki magyarság sorsa. Zombor és Eszék feladása. A szabadkai győzelem. Rajacsics álmai a független szerb vajdaságról. Az osztrák, szerb és román fegyverek sikerei. Asztalos és az aradi utczai harcz. Arad ostroma. Az északi harcztér. A kápolnai ütközet. A szolnoki csata. Dembinszky és az alvezérek viszálya. Kossuth a tiszafüredi táborban. Dembinszki lemondása a fővezérségről. Vetter Antal. Görgei önzetlensége
A negyvennyolczadiki események maguk után vonták a negyvenkilenczediki küzdelmeket, mint a támadás maga után vonja a védelmet, a hóditás vágya a függetlenség vágyát.1 A hóditó már január elején semmivé tehette volna a függetlenséget, ha élni tud az alkalommal. Windisch-Grätz Budapest megszállása után rögtön előnyomúlván Szolnok, Schlick pedig Kassa hódolata után Tokaj felől, teljesen meglephették volna Debreczent, mielőtt az erdélyi és „bánsági” hadak segitségére mehettek volna.
Windisch-Grätz azonban, kiről pedig Napoleon legyőzője, Wellington herczeg mondta, hogy Napoleon óta az ő hadjárata volt legjobban kigondolva és végrehajtva,2 azt hitte, hogy a főváros eleste után alig számolhat többé komoly ellenállásra, a mint Csehországban is vége volt a forradalomnak Prága s Ausztriában Bécs elfoglalásával. Szolnokra a Tisza vonalának szemmeltartására csak Ottinger s a Tisza-Duna közébe, a szerbekkel való összeköttetés biztositására, Jellacsics néhány dandárát küldte ki, akik ellen Klapka és Perczel hadai is elegendőknek látszottak.
Windisch-Grätz csak 6-ikán értesűlt róla, hogy Görgei Vácz felé fordúlt; de Wrbna altábornagy alatt utána küldött osztályai már nem találták ott s hiányos fölszerelése miatt az osztrák sereg csak napok mulva folytathatta az „üldözést”-t. Ugyanaz nap, melyen Windisch-Grätz Budapestre bevonúlt, Görgei Váczott a feldunai hadsereghez szózatot intézett, melyben álláspontját világosan megjelölte. Szüksége volt reá. Előtte való nap Budapesten a tisztek tömegesen köszöntek le; négynek kivételével lemondtak a Vilmos-huszárok fél-ezredének tisztjei is, sőt a legénységet is fegyverletételre izgatták, midőn Mezey Károly alszázados hirtelen átvette az ezred vezényletét s elfogatással fenyegette korábbi feljebbvalóit. A lemondók közt voltak gróf Lázár György és báró Wiedersperg tábornokok, valamint Zichy Lipót, Zichy Pál grófok is, kik Istenre kérték Görgeit, ne engedje magát eszközűl használni önző dicsvágyak tisztátalan czéljaira, ne tartson a hamisjátékosokkal, ne rohanjon a bizonytalanba, a törvénytelenbe, a merő forradalomba és a szerencsétlenségbe.3
Házilag nem végezhetvén el a dolgot, Görgei nyiltan lépett föl. Kijelentette, hogy azért fogadta el a feldunai hadtest vezetését, mert az ország ügyét igazságosnak, a háborút a legigazságosabbnak tartja. Hibáztatta önmagát, hogy katonai dolgokban engedelmeskedett a honvédelmi bizottságnak, mely fonák rendeleteket adott ki; de törvényesnek tartotta azt, annál inkább, mert annak nevében működött az V. Ferdinándtól kinevezett Mészáros hadügyminister is. Azzal, hogy a bizottság a fővárost megfoghatatlan okokból hirtelen odahagyta s az ellenséges sereg főparancsnokához békekövetséget küldött, igen sokat kiábránditott abból, mintha továbbra is Magyarország alkotmányos szabadságának védelméről volna szó, és az önzés gyanújába esett. Hogy tehát a hadsereget megóvja a teljes feloszlástól, öntudatát megszilárditsa s némileg elcsüggedt bátorságát fölelevenitse, felhivására (egy másik okiratban) kinyilatkoztatta a „királyi magyar feldunai hadtest”, hogy hű maradván esküjéhez, az V. Ferdinánd szentesitésével ellátott alkotmányt megvédi, védeni fogja minden külső ellenség ellen; ugyanily elszántsággal küzd mindazok ellen, kik éretlen köztársasági kisérletekkel akarnák megdönteni az alkotmányos királyságot; mint az alkotmányos monarchia elvének hive, csak a felelős magyar hadügyministertől, vagy annak önmaga által kinevezett helyettesétől törvényes úton érkezett parancsoknak engedelmeskedik; végre az ellenséggel kötött bármi egyességet csak úgy ismer el, ha biztositja az egyrészről Magyarországnak azt az alkotmányformáját, melyre a hadsereg felesküdött, másrészről pedig a hadsereg becsületét.
Görgei Arthur.
Barabás Miklós egykorú rajza a művész örököseinek birtokában
Erre az utolsó pontra nézve Görgei még nem tudhatta, hogy Windisch-Grätz minden alkudozást visszautasitott. De azt sem tudhatta, mert az országgyűlés zárt ülésben tárgyalt, nem volt-e utasitása ennek a küldöttségnek a föltételesen vagy föltétlenűl való meghódolásra azon uralkodóval szemben, kit négy héttel azelőtt az országgyűlés bitorlónak nyilvánitott. Olyan urak, kik kérni menve, még sétapálczájukat is az előszobában hagyják, talán kevesebbet érhetnek el mint azok, kiknek alkudozás közben is kard van az oldalukon. Görgei tehát, majdnem minden közösséget megtagadva a kormánynyal, abban bízott, hogy az ellenség komolyabban alkudozik vele, a királyi hadsereg vezérével.
Ha nem lehet a forradalomnak II. Rákóczi Ferencze, azt hitte, lehet Károlyi Sándora. Windisch-Grätz, a mint a váczi nyilatkozatról értesűlt, remélte is, hogy ez a régi császári tisztek visszatérésének útját akarja egyengetni. Görgei nem ismerte ugyan el I. Ferencz Józsefet, de V. Ferdinánd hivének s monarchistának vallotta magát. Minden esetre volt benne egy kis önámitás, ha közvetlenűl csak V. Ferdinánd kinevezettjének, Mészáros hadügyministernek kivánt engedelmeskedni. Hiszen Mészáros királyi megbizatásának ideje rég lejárt, helyettese, Vetter, pedig egyáltalán nem kapott ilyen megbizatást. Mi történik, ha mind a kettő lemond? Kinek engedelmeskedik akkor? A mennyiben azonban Mészáros és Vetter mint hadügyministerek a honvédelmi bizottság nevében rendelkeztek, nekik engedelmeskedni mégis csak annyi volt, mint a honvédelmi bizottságnak engedelmeskedni. Ezt azonban Görgei a sorok közt köztársasági törekvésekről s a mellett – mint Rakovszkyék és Okolicsányiék II. Rákóczi Ferenczet – önzésről vádolván, bizonyos eshetőségekre nézve valósággal bejelentette, hogy fegyverét ellene forditja. Találgatni lehetett, melyik fondorlat a veszedelmesebb: az a politikai-e, melyről ő a tényleges kormány embereit gyanúsitotta, vagy az a katonai, melynek szálai mostantól fogva az ő kezeiben futottak össze.
Nyilatkozatának az a haszna volt, hogy újra nyugodttá és egységessé tette a feldunai hadsereget,4 másrészt pedig némi időt szerzett a magyar sereg és kormány rendezkedésére, mert mostantól fogva Windisch-Grätz napról napra várván a hadsereg s talán – ennek nyomása alatt – az országgyűlés föltétlen hódolatát, egyelőre felfüggesztette a komolyabb ellenségeskedést. Várta a hadsereg fegyverletételét s Görgei gondolt is reá, nem lett volna-e jobb Váczott inkább erre buzditani a sereget.5 Pedig föllépése a kormányt valósággal megdöbbentette. Kossuth, ki benne Schwechat után a gondviseléstől küldött hadvezért sejtette, január 13-ikán a képviselőházban, jó vezérek után sóhajtozva, a maga nagy hibájáúl ismerte el, hogy nem tudja felfogni, mi az az árulás és hogy emberről nem képes föltenni annak lehetőségét; egy hét mulva azonban hinni kezdte, hogy Görgei közel áll az áruló nevezethez, ha már is nem az.6 Megindúlt a találgatás és a gyanusitás, hogy elhallgasson az első nagy eredményekre, kitörjön a sikertelenségekre. A tiprott hőst a nemzeti hiúság áldozata gyanánt7 tüntetik föl mindazok, kik váczi kiáltványában a mérsékletnek s a törvényességnek ugyanazt a szellemét keresik, mint Széchenyi és Deák politikájában.8 De a haza nehéz viszonyai közt Váczott Görgeinek is csak annyit lehetett volna mondania, mint Leuktra alatt Agesilaosnak: aludjék ma a törvény és csak holnap ébredjen újra! Deák visszavonúlt, Görgei a katonaság élén tartott a tényleges kormánynak leczkét a törvényességből és a politikai tapintatból; melyik forradalomnak nincsenek hasonló borús jelenetei? De midőn arról van szó, ki legyen felelős a veszélyben levő hazáért, a mérséklet és a tapintat valóban a legritkább tulajdonságok közé tartozik. Thebae még Leuktra győzelmes hősét is feleletre vonta; mi jót várhatott az a vezér, ki folytonosan visszavonúlván a Duna jobb oldalán, most állt éppen útja kezdetén, hogy ugyanazon folyónak a bal partján előnyomúlva keressen győzelmet? A váczi kiáltvány ellenszenves megnyitó volt, mint akár a Bethlen Querela Hungariaeja; de csakugyan vele kezdődött a nemzet igazi szabadságharcza.9 Windisch-Grätznek föltétlen hódolatot követelő rendeletei talán gondolkodóba ejtették volna a kisebb hitűeket, kik lejtőn látták a debreczeni kormányt; de a végletek közt ingadozóknak is határozottan kijelölte az egyetlen még lehetséges irányt, melyet Görgei proclamátiója majdnem az aranybulla záradéka szellemében jelölt meg: jog a fegyveres ellenállásra s azután hódolat a jogot elismerő királynak. A magyarság, akár Debreczen, akár Vácz körűl sorakozott, mégis csak a nemzet szabadságának ügyét szolgálta.
Az országgyűlés működését a menekűlés csak egy hétre szakitotta félbe. Január 8-ikán Debreczenben csak 145 képviselő volt együtt. Csonka parlament idáig, melynek még elnöke is lemondott, két alelnökét más kötelességek tartották vissza s a jegyzők karát csak Záborszky képviselte. Egy újabb hét múlva azonban már megkétszereződött a képviselők száma; s a nagy többség megjelenvén, elmúlt az aggodalom, hogy – Pázmándy elnök, Batthyány és Szentkirályi úgyis az ellenség kezében lévén, – Windisch-Grätz összeszedje a kicsinyhitűeket s egy ellenparlamentet tákoljon belőlük össze, mint jó kétszáz esztendővel azelőtt I. Károly király tette Oxfordban, vagy ahogy II. Rákóczi Ferencz idejében is két országgyülés állott egymással szemben: egy nemzeti és egy királyi.
Báró Perényi Zsigmond.
Barabás Miklós egykorú rajza ugyanott
A felsőház tagjait Perényi elnök még január 27-ikén is hiában biztatta megjelenésre, első ülését csupán márczius 12-ikén tarthatta meg, akkor is úgy, hogy nem jelent meg egy herczeg sem, a püspökök közül csupán 2, a főispánok közűl 4 (köztük b. Josipovich Antal, zágrábi főispán), s a grófok és bárók közűl csupán egynéhány, úgy, hogy még ekkor is kettő hiányzott a határozathozatalnál megkivánt számból, csupán 18-an lévén együtt. Számos főúri család tagjai közűl az egyik rendesen a magyaroknál szolgált, a másik a császáriaknál, hogy maga a család fedezve legyen, bárhová hajlik a győzelem.
A debreczeni parlament10 január 9-ikén Palóczy korelnök vezetése alatt az ev. ref. kollégium nagytermében kezdte meg nyilvános üléseit és május 31-ikéig a képviselőház 58, a felsőház pedig 22 ülésben lankadatlan erélylyel fáradozott az ország szabadságának megmentésén.11
A nemzet erős, – mondta Szacsvay Imre, Nagyvárad lelkes követe, midőn a házban (január 13-ikán) felolvasták a békekövetség jelentését. Erősebb most, mint volt valaha; mert százados elpuhúlása után oly erőt fejtett ki néhány hónap alatt, minővel nemzet a történetben nem dicsekedhetik. „Ha néhány százezer aristokrata ezer éven át megtartá a nemzet életét, meg a szabadság anyagát – kérdezte Asztalos – most, midőn milliók lettek szabadok, most veszitse-e el nemzeti országos életét?” De szivből harczolni csak úgy lehet, ha az ember látja, hogy béke lesz a vége. Amerika még az Anglia ellen vivott legvéresebb harczokban is követeket tartott, kiknek lesniök kellett az alkalmat, hogy békét köthessenek. A magyarok bizonyos körülmények közt nem kivánnak oly eredményre jutni, mint Amerika; hanem ha azok többet tudtak elérni, ők meg kevesebbet kivánnak s így könnyebben elérhetik czéljukat. Bezerédj tehát a békekövetség megbizását nem akarta visszavenni. Felszólalása mutatta, hogy az immár rab Batthyány békepártja még Windisch-Grätz üzenete után sem vesztette el reményét, de ez is, mint az egész nemzet, csak az áprilisi törvények alapján volt hajlandó békélni. Idáig az országgyűlés még a szerencse perczeiben sem lépett le a kényszeritett védelem teréről. I. Ferencz József trónralépése, Windisch-Grätz üzenete azonban, a föltétlen hódolat, a nemzet bizonyos halála. „De az a halál – szólt Kossuth, – mely a harcz végén reánk vár, nem bizonyos; mert van Isten az égben és a nemzetben erő és ha élni akar, élni fog!” A képviselők mind felálltak s fölemelvén kezeiket, lelkesülten esküdtek meg, hogy együtt maradnak a harcz utolsó perczéig. S ha még máshová kell húzódniok, magukkal viszik, mint a classikus népek, házi isteneik szobrait, keblükben a hazafiságot és azt a határozott szándékot, hogy Magyarországot meg kell menteniök. Kossuth tudta, ki is mondta, hogy fejével játszik néhányadmagával; de megtette inditványait s a nemzet elhatározta, hogy országos lételét, függetlenségét, alkotmányát és nemzetiségét utolsó emberig, utolsó csep véréig tovább is védelmezni fogja; a gyáván megfutókat, kivált a tiszteket, mint hazaárulókat, halállal bünteti, épp úgy mint a nép zsarolóit; a kormány mindazt, mit a nép kiszolgáltat, adóban fogadja el, vagy készpénzben fizesse ki; a mit most ki nem fizethet, azt a nemzeti becsület oltalma alá helyezi s majdan a törvényes kamatokkal együtt tériti meg.12
Az országgyűlés elháritotta magáról a háború miatt való felelősséget; Kossuth bűvös szavainak hatása alatt állott; de olyan erős volt a nemzetben a jog érzete, hogy Kossuth nélkűl is mindent megtett volna a hon védelmére. A kis Tolnavármegye is azt válaszolta a hódolatra intő Nugentnak, hogy királyúl akkor ismeri el I. Ferencz Józsefet, ha megesküszik az 1848. évi törvények megtartására s magát az ország által megkoronáztatja.
Egy külföldi lap azonban azt beszélte, hogy a nemzet Kossuthot akarja megkoronáztatni, a másik, hogy köztársasággá akar alakúlni.13 A január 13-iki ülés nem szüntethette meg a találgatásokat; mert nem mondta ki, hogy valóban nem törekszik egyébre, mint az áprilisi törvények megvédésére, s hogy nem megy-e tovább, ha Windisch-Grätzet legyőznie sikerűl. Még a radicálisok is óvtak a túlzástól, s Nyáry nem hiában kivánta,14 hogy ha az ország tavaszszal, a szerencse pillanatában, egy kissé mámoros volt is, most már, a veszedelem pillanatában, tisztábban kell látnia. Ne sarkantyúzzák a Don Quixotteok a népet, mint valami Rosinanteot, ne álljanak elő örökös gasconadokkal, milyen vitéz, milyen legyőzhetetlen a nép, ne bolonditsák minduntalan, hanem mint képviselők tegyenek is már érte valamit. Ne hitessék el vele, hogy a németekkel van bajunk. Hiszen éppen a német parlamenthez intézett nyilatkozatunk bosszantotta fel az osztrák kamarillát, mely inkább akar szláv lenni, csakhogy német ne legyen. Ostobaság ijesztő vázúl állitni a nép elé a németet, mely szent név Európában: a műveltség és a szabadság eleme. Hiba a multban történteket egyenesen a király és az uralkodóház nyakába vetni; a dynastia és a kamarilla sohasem erősödik önkényessé, ha jogait a magyar aristokratia a néppel már százesztendővel ezelőtt megosztja. Mivel pedig csak egy szervezett hatalom van, az országgyűlés, ne beszéljenek külön a kormányról, mert hiszen a ház néhány kiküldött által kormányoz. Nincs nagyobb veszedelem, mint ha egyes ember szavát Isten igéjének tartják. A kormány a ház kezében van; tehát kormányozzon.
Kossuthot, mig élt, valóban körülvette az ellenmondások köde, melyben gyönge mécsvilágként pislogott a múló vélemény; de a halál zord szellője szétfútta a ködöt, eloltotta az apró lámpát és fölkelt a történelem napja. Ennél a napnál végre látni lehetett, hogy az egyenjogú polgárokból alakúlt szabad nemzet képviselete döntő hatalom,15 s hogy még az izzó szenvedélyek napjaiban sem volt helyes Kossuth nevét szembeállitani ezzel a döntő hatalommal. S legkevésbbé volt helyén az a gyanú, hogy az országgyűlés monarchiát akar talán, de Kossuth köztársaságot. Tiz esztendő múlva, midőn a körülmények ismét alkalmat nyújtottak Kossuthnak a cselekvésre, még mindig azt vallotta, hogy a kormányformának megválasztása az ország függetlenségének kivivása után következik.16 A mit a vele sok tekintetben összehasonlitható Lamartine mondott, hogy szemében a kormányforma csupán a körülmények kérdése; ugyanazt állitja itt Kossuth is, a ki jóval azelőtt kimondta már, hogy a politika az exigentiák tudománya, de a nélkűl, hogy ez exigentiák határát valaha kijelölni törekedett volna.17 Hazája részére azonban még ezekben a legzivatarosabb napokban is legmegfelelőbb kormányformának tartotta a monarchiát, élén olyan fejedelemmel, kit mindenki tisztel; s ha néhány szenvedélyes köztársasági utóbb minden áron köztársaságot akart is, ő ezt egész erejéből ellenezte. Neki tehát nem szólhatott Görgei váczi leczkéje az éretlen köztársasági kisérletekről. Abban a parlamentben, mely Szent-István koronáját magával vitte Debreczenbe, fölemlitették az ő királyságra való törekvéséről szállongó hireket, melyek nemcsak a külföldön találtak hitelre, mint Nyáry mondta, hanem a belföldön is. Mint sokkal utóbb az osztrák parlamentben megjegyezték,18 a nép valóban úgy tisztelte őt, mint egy királyt: „és ezt mint magyar hazafi, népének szabadságáért küzdve, meg is érdemelte”.
A nevek tisztelete nem halt ki a magyarok szivéből. De Vácz és Debreczen, Görgei és Kossuth nem lett egymás megrontására, gyűlöletére hivó jelszó. Nagy tettek nagy nevekhez és névtelenekhez fűződtek; s nálunk a legnagyobb név viselője hajolt meg a névtelen hősök,19 a névtelen félistenek, a honvédek előtt.
Az osztrák hadseregben egységes volt a vezérlet, s ha Schlick némi hajlandóságot mutatott is önállóságra, Windisch-Grätz korlátlanul és ellenmondás nélkül intézte az összes hadműveleteket. A magyar sereg csak 1848 deczember 15-ikén nyert fővezért Mészáros Lázár hadügyminister személyében; de ez a fővezérség névleges volt, csupán a Schlick ellen működő hadtestre korlátolva. Mészáros, midőn január 4-ikén Schlick ellenében Kassánál csatát vesztett, nyolcz nap múlva ettől az árnyék hatalomtól is megvált s Debreczenbe sietett a hadügyministeriumba, hol hazájának többet használhatott.
Egyébiránt deczember 21-ikén a kormány megbizásából Teleki László gróf Párisban Dembinszky Henrik gróffal, „a lengyel nenophonnal” már meg is kötötte a szerződést,20 melynek értelmében a lengyel szabadságharcznak ezen egyik vezére veszi át a magyar szabadságharcz vezetését.21 Dembinszky január 20-ik táján érkezett Debreczenbe s Kossuth február 1-én értesitette a hadakat, hogy őt nevezte ki fővezérré.22
Gróf Dembinszky Henrik.
Egykorú kőnyomat után. A Révai testvérek idézett kiadványából
A magyar hadsereg azonban még akkor sem egyesűlt s minden hadtest-parancsnok a maga belátása szerint működött, nem sokat törődvén a csataterektől messze eső debreczeni kormánynak egyszer-másszor megkisérlett parancsaival. Csak az anyagot várta tőle. S valóban a kormány érdeme, hogy Budapestről Debreczenbe való hedsrája után a hadak fölcserelése és ellátása feltünőbben sehol sem akadt meg; mert Nagyváradot valóságos arszenállá alakitotta át. Ezt a vidéki várost, mely akkor még kivül esett a kereskedelmi forgalom főbb erein és gyáripara épen nem volt, kézműipara is csak kevés, „mintegy varázsütéssel egy kis Birminghammé változtatta át, melynek áldott munkássága szerelte föl seregeinket s adott fegyvert és mindennemű hadiszert dicső honvédeinknek hősies kezeibe”.23 Rombauer Tivadar igazgatása alatt a fegyvergyár a nagyváradi várban, Lukács Dénes alezredes (Ferencz József tüzérségi tanára) vezetése mellett az ágyúöntő-intézet a szomszéd Pecze-Szent-Mártonban kezdett működni. Lukács Sándor állt a főruházati bizottság élén. Nagy élelmezési raktárt és tábori sütőműhelyt is rendeztek be. Maga a ministerium pedig az eddiginél jóval tökéletesebbé tette a hadsereg nyilvántartását.24 Egységet azonban a harcztéren való működésbe csak a január 2-ikán Budapesten tartott haditanács hozott.
Görgei ennek értelmében vonult Váczra. Onnan 15 zászlóaljjal, 23 huszárszázaddal és 72 ágyúval január 6-ikán indult Lipótvár fölszabaditására, az osztrákok (Wrbna Váczról visszatérvén, Csórics altábornagy vezetése alatt) 9 zászlóaljjal, 8 lovas századdal és 36 ágyúval követték s 11-ikén utóhadával Ipolyságnál össze is csaptak.25 Ugyanakkor Görgei előhada a Zsitva mellett Verebélynél bukkant Simunics előhadára. Igy Görgei két tűz közé szorult, a harmadik irányban pedig Götz tábornok a jablunkai hágón át délnek Privigyéig, a Nyitra felső völgyébe jutott és most már egyenes összeköttetésbe léphetett Simunicsnak a Nyitra középső folyásánál levő hadaival. Görgei nem folytatta tehát útját északnyugat felé, hanem lemondván Lipótvárról (melyet Ordódy ezredes 1312 emberrel és 38 ágyúval február 2-ikán fel is adott az osztrákoknak), lemondván arról is, hogy a Zsitva és Alsó-Nyitra völgyén délnek kanyarodva, Komáromban foglaljon állást, Léváról északkeletnek Selmeczbányára fordult s január 14-ikén azt és a bányavárosokat (Bélabányát, Körmöczbányát, Beszterczebányát stb.) megszállotta.26
Fáradt seregeit azonban nem szállásolhatta el télire, mert Götz és az újra betört Hurbán északról, Simunics nyugatról, Csórics pedig délről Szélakna, Selmecz és Hodrics körül támadták (január 21-ikén), mire Görgei Beszterczebányán akarta egyesítni hadait. Aulich Körmöczbányáról a Szkalkán át27 egy elhagyott hegyi ösvényen és egy II. Rákóczi Ferencz idejétől fogva bedőlt alagúton át roppant erőfeszitések közt jutott el Beszterczebányára, hová a többi hadon kivül Beniczky 4000 főnyi ujoncz csapata is megérkezett. Görgei többnyire tót ujonczokból két új zászlóaljat alakitott s a durva bánásmód miatt lázongó X. zászlóaljat drákói szigorral téritette vissza az engedelmességre. S ez mostantól fogva épen oly híven és lelkesen követte őt, mint a lázongó oroszok Svájczban a szentgotthárdi sírásás jelenete után Szuvarovot, kire ez az egész felvidéki visszavonulás emlékeztet.
Görgei 700–800 ember veszteséggel érte el azt a czélját, hogy a Tisza mögött alakuló és felvonuló magyar hadakról csakugyan elvonja Windisch-Grätz figyelmét. Most azonban Mészáros a Tiszát s vele Debreczent fenyegető Schlick ellen sürgetve hítta Tokaj felé s Görgei engedelmeskedett. Délkeletnek a legrövidebb úton (Beszterczebánya, Zólyom, Losoncz, Rimaszécs, Miskolcz felé) nem mehetett, mert könnyen olyan kelepczébe kerülhetett volna, a milyenből épen most szabadult ki; elhatározta tehát, hogy Lőcse, Eperjes és Kassa felé kerül, Schlicket Galiczia felől elvágva teszi meg az utat és úgy egyesül Klapkával, Mészárosnak a Schlick ellen való kűzdelmekben utódával. Ki volt ugyan téve annak a veszedelemnek, hogy eddigi üldözői és Schlick két tűz közé szorítják, de a tót vidéken mintegy tüntető menetet rendezve, még ketté is osztotta csekély seregét; az egyiknek (Aulich, Kmety vezetésével) az Alacsony-Tátrától északra a Fehér-Vág, a másiknak (Guyon, Piller alatt) az Alacsony-Tátrától délre a Garam völgyén fölfelé kellett haladnia. Annál nagyobb feladat, mert a bányavárosokban megmentett államjavakat, arany- és ezüst-rudakat, készpénzeket, rezet, ónt stb. is több száz kocsin vitte magával. Ő maga az északi csapattal tartott. Január 26-ikán 20° R. hidegben majdnem 24 órai folytonos vesződség után kelt át a sereg a csak 1010 méter magas, de a hó és jég miatt lovakkal, ágyúkkal akkor csaknem járhatatlan stureczi hágón, a Garam és a Vág vizválasztóján. 27-ikén, 28-ikán Rózsahegyen pihent, hol Windisch-Grätz küldötte (Renkey nyug. kapitány) kegyelemmel s anyagiakkal kecsegtette, ha seregét az osztrákokhoz vezeti át; Görgei a váczi kiáltvány egy példányával válaszolt, ezzel bizonyitván, hogy nyilatkozatát helytelenül magyarázták. A két sereg Kisócztól kelet felé ismét egyesülve folytathatta útját. Schlick seregéből Kiesewetter őrnagy támadt először, a maroknyi csapat iglói éjjeli rohamát azonban (február 3-ikán) Guyon nagynehezen visszaverte. Görgei Guyont bízta meg azzal is, hogy keresztültörjön a Szepesből Sárosba vezető branyiszkói hágón, melyet Schlick seregéből Deym tábornok és Kiesewetter 1800 emberrel és 4 ágyúval őrzött. Február 4-ikén Lőcsén Görgei tisztikara fényes bált rendezett28 s másnap reggel Szepesváraljáról Guyon 3760 emberrel és 24 ágyúval indult Branyiszkó ellen. A hágó csak 758 m. magas és ió kocsiút vezet rajta keresztül; a csapatnak azonban a sziklás, jeges és mély hóval boritott lejtőkön kellett támadnia. Guyon és a kereszttel mint egy Capistrán előljáró Erdősi Imre kegyesrendi pap,29 déltől éjfélig mégis diadalra vezették a jobbadán ujonczhadat,30 mely a hősiesen védekező osztrákokat 23 erős állásból kivervén, Eperjes felé nyomta vissza. Az osztrákokat Schulzig altábornagy Schlick táborába vezette, Guyon pedig (február 6-ikán) bevonult Eperjesre. A hágón ma szép emlék örökiti a szabadságért harczoló magyarok egyik legszebb hadi tettét, mely a felső-dunai és a felsőtiszai hadsereg egyesülését lehetővé tette.31 A 33. zászlóalj büszkén lobogtathatta zászlaján azt a szalagot, melyet Görgeitől „Branyiszkó 1849 február 5-ikén” felirattal kapott. Hiba volt azonban, hogy Görgei csak 9-ikén követte Guyont s így időt engedett a dél felől is szorongatott Schlicknek a. rendezkedésre. Azt ugyan meggátolta, hogy Schlick a Szepességben a magyarok nyomában járó Götzczel és Jablonovszkyval egyesüljön, mire azonban (február 10-ikén) bevonult Kassára, Schlick előhada már délnyugati irányban, a Sajó forrásvidékén, Szin táján járt és úgy látszott, a legrövidebb, de legbajosabb úton akart egyesülni Windisch-Grätz seregével. Ezt jól gyanitván Dembinszky, Klapkát Miskolczra rendelte, hogy a Sajó völgyén fölfelé nyomulva vágjon elébe Schlicknek.
A Tisza balpartját Szolnok és Tisza-Füred közt január végéig Perczel jóformán egymaga védte. A hónap közepén seregét 15,000 emberre kiegészitvén s 40 ágyúval ellátván, délnyugat felé fordult s január 26-ikán Szolnok és Czegléd megszállása után egészen Irsáig nyomult; ekkor azonban, midőn már Windisch-Grätz is komolyan készülődött ellene, Dembinszky, az új fővezér visszahítta. Perczel lemondott és seregét, a szolnoki hid leégetése után, a Tisza balpartján maga Dembinszky vezette Polgárig, hol a jobbpartra átkelvén, Klapka hadtestének fővezérletét is átvette.
Klapka, Mészáros távoztával, január 12-ike óta állt a Hernád völgyében 10,000 emberrel és 30 ágyúval működő hadtest élén. Schlick, hogy megelőzze Kassa ellen várható támadását, január 22-ikén maga támadta meg őt; a Tarczal és Bodrog-Keresztúr közt vivott csatát azonban elvesztette. Igy el sem foglalhatta a tokaji átjárót, mely útat nyitott volna neki Debreczen felé. Klapka mindamellett attól tartva, hogy Schlick, ki Schulziggal Miskolcznál egyesült, túlszárnyalja, január 30-ikán a Tisza baloldalára huzódott, még a hidat is fölégette maga után s Rakamaznál őrködött. Másnap Schlick néhány zászlóaljjal a Tisza jegén át megtámadta ugyan, de ő a kisérletezőket visszaűzte, február 1-én pedig egész hadtestével átkelt, hogy nyomon kövesse a Kassa felé vonuló Schlicket. Itt Dembinszky kétfelé osztotta Klapka seregét. Az egyiknek élén (5000 emberrel és 15 ágyúval) heves szóváltás után Klapkát Schlick követésével bizta meg s ez osztály 8-ikán Hidas-Németinél némi szerencsével harczolt is a visszavonulók ellen; a másik osztályt (Kazinczyt és Máriássyt) Schlick menekülése útjának elvágására Miskolcz és Putnok felé rendelte. Dembinszky utóbb oda vezényelte Klapkát is, ki Kassán 10-ikén már személyesen találkozott Görgeivel.
Görgei legalább is oly fontos stratégiai pontnak tekintette Kassát és Eperjest, mint Schlick s innen bármikor összeköttetésbe juthatván a felső-tiszai hadsereggel, egyrészt Galiczia, másrészt a Szepesség felé kivánt őrködni. Götz és Jablonovszky ugyanis Kassa irányában készültek előrenyomulni, a hadtestük parancsnokságát átvevő Ramberg altábornagy pedig néhány napig való veszteglés után elő is nyomult, ha most már nem remélhette is a Schlickkel való egyesülést.
Schlick üldözésére Görgei Pillert és Guyont küldte, kik február 13-ikán Szinnél, a Bodva és Jolsva összefolyása közelében, megszalasztották az utóhad egy részét. Másnap Dembinszky, ki Miskolcztól a Sajón fölfelé jött, Tornaljánál oldalba fogta a Kriegerntől vezetett utóhadat, mely hosszas ágyúcsata után Putnok felé húzódott vissza. Pedig Schlick egész erejével hajlandó volt döntő csatát elfogadni; Dembinszky alvezérei azonban a kitűzött helyre és időre nem jelentek meg, ő maga is eléggé elkésett s így a kedvező alkalom elröpült. Schlick Tornaljától Putnok és Losoncz irányában csakhamar minden nagyobb nehézség nélkül összeköttetésbe juthatott Windisch-Grätz főseregével és Simunics hadait is magához vonta.
Ilyen sikertelenség csak növelte azt a rosszkedvet, melyet az keltett, hogy a feldunai hadtestet – a többi hadtest módjára – hadosztálylyá degradálva Görgeit a hadügyministerium február 12-ikén Dembinszky alá rendelte. Görgei 14-ikén felhitta tisztjeit, fogadják ezt a látszólag megaláztatást olyan hideg vérrel, mint a milyennel ő, mint hadtestparancsnok, lemond a maga önállóságáról, engedelmeskedvén az országgyűlés határozatának s önként alávetvén magát Dembinszkynek, a „mint mondják, háborúkban megőszült, méltó hadvezérnek”.
Ez a még Kassán tett nyilatkozat annyiban jóvátette ugyan a váczit, hogy Görgei immár nyiltan elismerte úgy az országgyűlés, mint egy fővezér tekintélyét, de a nyilatkozat hangját és alakját most is csak a forradalmi idők szokatlanságai menthetik. Annál veszedelmesebb jelenség, mert Klapka türelme is fogyatékán volt az ország viszonyait nem ismerő, idegen és határozottan forradalmi fővezérrel szemben. Nem pusztán személyes ellenszenv vagy sértett hiúság, hanem valóban a hadsereg sorsa iránt való aggodalom okozta, hogy Görgei és Klapka lehetetlenné akarták tenni Dembinszkyt. Kossuth már február 23-ikán sajnálattal hallotta az engedetlenség hirét; fölhítta Dembinszkyt, hogy minden engedetlent hadi törvényszék elé állitson; mert „az engedetlenség lázadás; erre pedig halál van mondva”. Egyúttal azonban figyelmeztette, hogy egy siker több fegyelmet teremt, mint egyheti szervezés. Görgeivel amúgy is egyesülvén, a támadás megkezdésére buzditotta. „Csak egy nyert csata, aztán minden jól van.” Maga Dembinszky is azzal buzditotta Görgeit az egyesülésre, hogy „a Szepesség szelleme, valamint az egész országé is, csak egy nagy nyert csata után emelkedhetik föl”.
Dembinszky a Tisza jobb partján Szolnok felé ügyekezett (odatartott a délvidékről Damjanich és Vécsey is), hogy ezt a várost Karger dandárától visszavevén, onnan működjék az ellenség fő ereje ellen és hogy azt a fővárostól elvágván, a Tiszánál mérjen reá döntő csapást.
A délvidék kiüritésére a magyar hadak január 16-ikán kapták meg a parancsot. Nagy-Becskerekről Kiss Ernő kezdte meg, kinél több vagyont II. Rákóczi Ferencz óta senkisem áldozott a szabadságért; most országos főhadparancsnokká neveztetvén ki, Damjanich János folytatta a szomorú katabázist.32 A mint azonban Módos és Zsombolya irányában Arad felé haladt, a magyarok is szekerekre rakták az asszonyokat, öregeket, gyermekeket, a betegeket, vagyonkájukat és a legszükségesebbeket s a szerbek bosszújától tartva, mintegy negyvenezeren télviz idején oda hagyták házaikat, hogy a Maros jobb partján keressenek oltalmat. Egész népvándorlás volt ez; és Kún-László idejének nyomorúságai látszottak felújulni. Maga Damjanich már január 24-ikén Új-Arad alatt volt,33 hol egy hét mulva seregének minden része egyesült. A Maroson a csálai erdő alatt vert két hidon ő maga január 31-ikén kelt át Aradra a gyalogsággal, február 3-ikán pedig Nagy-Sándor József a lovassággal s Erdélybe Bem megsegitésére Hrabovszky őrnagyot csupán 4500 emberrel küldvén, Szolnok alá indult, hogy Vécseyvel egyesüljön.
Vécsey Károly gróf akadályozta meg, hogy Esterházy Sándor gróf tábornok a Bácskában vezérlete alatt álló sereget a magyar kormány iránt engedetlenségre, a Bácskából való kivonulás megtagadására birja. Az izgatók (Esterházy tábornok és Nádosy ezredes) megszöktek, a tisztek közül többen lemondtak, Vécsey azonban, mint rangban legidősebb tábornok, átvette a vezérletet s Verbászról január 20-ikán megindulván, 24-ikén már Szegedre ért táborával. „Mig Magyarország áll – irta hozzá Kossuth34 – az ön nevét minden becsületes ember mély tisztelettel emliti, mint a legnemesebb hazaszeretet és férfias erő magasztos példáját.” Az aldunai hadsereg megmentésére a honvédelmi bizottság január 27-ikén újból kifejezte köszönetét s Vécseyt a haza hálájára méltónak nyilvánitotta.
A délvidék védelmét a kormány gróf Hadik Ágost ezredesre bízta, kinek a kivonúláskor alig 4000 főből álló hadosztálya február végére megháromszorozódott. Rajta kivül a magyarság még csak Eszék és Pétervárad őrségére támaszkodhatott. Ez a sereg azonban nem menthette meg Zentát, hol Trifkovics Mihály szerb őrnagy február elsején kezdte meg rémuralmát, mely azután hat hétig tartott; minden nap akasztatott magyarokat, még a templom előtt álló keresztre is; lövette, máglyára vitette őket, az apát a fiúval, a fiút az apával vágatta le s a Szentháromság szobra körül garmadába rakatta a kivégzettek fejeit. Nem az a forradalmi őrület ez, mely Challiert vezette Lyonban, hanem a legféktelenebb fajgyűlölet, mely büntetni kivánta a zentai nemzetőröket, kik a mult esztendőben a kikindai lázadás elfojtására az elsők közt jelentek meg.35
Gróf Vécsey Károly.
Egykorú kőnyomat után; ugyanonnan
A szerbek új vajdája, Theodorovics tábornok, egyszerre küldött hadakat Arad és Szeged ellen. Ez utóbbit február 9-ike óta ő maga szorongatta,36 11-ikén azonban Hadik Szőregig nyomta vissza. Ellenben ugyanaz nap Zombor a lázadók kezébe esett,37 Éder ezredes pedig Eszék várát Trebersburg osztrák tábornoknak február 13-ikán negyedfél heti ostrom után szabad elvonulás föltétele mellett föladta; pedig 4500 embere, 2400 mázsa puskapora s három havi elesége volt.38 A képviselőház (február 26-ikán) becsteleneknek és hazaárulóknak nyilvánitotta a feladásban részes tiszteket mindaddig, mig a hadi törvényszék előtt magukat nem igazolják.
A Duna mellett már csak Pétervárad és Újvidék volt a magyarok kezében és Szabadkát is csak Gál alezredes bajmoki győzelme (márczius 5-ikén) mentette meg a szerbek pusztitásaitól.
Az ú. n. bánságban a magyarok és a németek csak ott maradtak menten a szerbek bosszújától, hol vagy maguk szervezkedtek, vagy a temesvári osztrák főhadparancsnok védelme alá helyezkedtek. Rajacsics a Tisza mindkét oldalán már oly biztosan érezte magát, hogy székhelyét Nagy-Becskerekre tette át s addig is, mig valóban külön herczeget kapnának,39 mint patriarcha és regens, valóságos független szerb vajdaság gyanánt kormányozta a délvidéket. Csakhamar csalódva rebbent föl álmodozásaiból. Knityánin haza készült s márczius elején haza is ment 12,000 főnyi szerb segitő-csapatával; a határőrvidéket az osztrákok a régi módon szervezték, a szerb zászlókat osztrák zászlókkal cserélték föl, a nemzeti törekvéseket mindenütt háttérbe szoritották, Theodorovics seregével pedig föltétlenül rendelkeztek. Segitnie kellett az osztrákoknak, hogy fölmentvén az ostrom alól Arad várát, onnan és Szeged felől támadhasson az osztrákok déli serege Debreczenre, mig Windisch-Grätz maga északnyugatról támad. Gläser altábornagy vezérlete alatt az osztrákok, szerbek és románok február 8-ikán már el is foglalták Arad városát s Pécskáig nyomták vissza Gaal Miklós honvédtábornokot; Boczkó Dániel kormánybiztos azonban sétapálczával, Asztalos Sándor százados pedig karddal és zászlóval a kezében újabb rohamva vezette a XXIX. zászlóaljat, mire a többi is nekibátorodván, kemény utczai harcz után kiverte a rablásba merült szerbeket, majd az osztrákokat is.40 Kossuth Dobóra s az egriekre emlékeztető jelenetnek mondta ezt.41
Arad városa a szerbektől megszabadult, de annál bővebben hulltak reá Berger bombái. Februárban általán inség, rablás, pusztulás lett a délvidék része; a menekülőkre, az ott maradt magyarokra s a magyarság hiveire egyaránt nyomor várt; a kormány azonban elég erősnek érezte magát, hogy ezt a területet most feladván, majdan ismét visszahóditsa és begyógyitsa az ejtett sebeket, ha egyesült hadaival Szolnok táján döntő diadalt arat az osztrákokon.
Mig Damjanich és Vécsey észak felé nyomult, Dembinszky nyugat felé haladva kereste ezt a diadalt. Mióta Colloredo előhadának egy részét, melyet gróf Coudenhove őrnagy vezetett, Dessewffy ezredes Kompoltnál (február 18-ikán) a Tarna mellett megverte és egészen Hatvanig nyomta vissza, meghiúsult Schlicknek az a terve, hogy Colloredo Hatvan, ő pedig a Sajó völgyén lefelé haladva, Putnok felől Miskolcznál két tűz közé szoritsa Dembinszkyt. Midőn Schlick 8000 emberrel mégis folytatta útját, 21-ikén Sajó-Szent-Péternél Dembinszkynek két akkora seregét találta magával szemben. Visszafordult tehát és erőltetett menetek után elérvén Rima-Szombatot, megint helyreállitotta a fősereggel megszakadt összeköttetését. Másfélnap mulva Dembinszky a pesti úton délfelé indult, hogy a Bükk- vagy a Mátrahegység déli részén szálljon szembe a Budapest felől várható ellenséggel s kivivja az annyira óhajtott győzelmet. Windisch-Grätz Jellacsicsra bizván a főváros, a Közép-Tisza és Szolnok védelmét, a Budapestről Hatvanon át Miskolczra vezető úton haladt előre és Schlicknek is meghagyta, hogy Rima-Szécs felől Pétervásáron át Gyöngyösnél csatlakozzék hozzá. Klapka hadtestéből azonban Máriássy és Dessewffy február 24-ikén Pétervásárnál reggel 4 órakor meglepte s vad futásra kényszeritette Schulzignak Schlick alá rendelt hadosztályát. Diadallal tért vissza Klapka egri táborába, mely azonban már másnap a Tarna vonalához, Verpeléthez és Kápolnához mozdult előre, mivel Dembinszky, ki főhadiszállását Egerbe tette át, Klapka, Répássy és Görgei hadtestének felhasználásával, ütközetre készült. Körülbelül 49,300 főnyi seregéből azonban február 26-ikán csak 17,000, másnap 4-5000 emberrel több volt együtt. Vele az ellenség 18,696 gyalogost és 2974 lovast állitott szembe.
„Egy fölkelő ország közepén – irta Windisch-Grätz február 25-ikén a császárhoz – a csata eldöntését egy számban erősebb ellenség ellen csupán a csekély haderő vitézségére bizni, mint a tapasztalás tanitja, egészen egyenlő szám és egymáshoz hasonló vitéz csapatok mellett is42 kétségessé teszik apró esélyek a kimenetelt.” Elhatározta azonban, hogy másnap megtámadja a magyarokat, kik nagyobb erejüket nem vonták össze kellően, a mi azonban nem egészen a fővezér hibája. Dembinszkyt meglepte, hogy Windisch-Grätz Gyöngyös felől oly gyorsan nyomult a Tarna ellen s Windisch-Grätzet, hogy ezt a vonalat Dembinszky már megszállta. Az osztrákok Kápolna vidékén február 26-ikán támadtak, mielőtt Dembinszky és Görgei a csatatéren megjelenhettek volna. Máriássy megtartotta ugyan a folyó jobb partján Kompolt és Tótfalu közt elfoglalt állását, Pöltenberg azonban sikertelenül rohanván meg a debrői erdőt, a balpartra Kerecsend, Szekulics pedig Wyss és Schwarzenberg ágyútüze elől a kompolti erdőből Kál felé húzódott vissza. Este felé Schlick is bevette Dessewffytől a siroki szorost. Másnap a középen maga Windisch-Grätz támadt; vele szemben Dembinszky vette föl a harczot, melynek tegnap csak a végére érkezett meg. Bekerittetni nem engedte ugyan magát, de Kápolnát a legnagyobb hősiség mellett sem tarthatta meg. Rendkivül hosszas harcz után Schlick is elfoglalta Verpelétet. Az üldöző vértesekkel szembeszálló Koburg- és Lehel-huszárok összecsapása a hadi történelem legfényesebb jelenetei közé tartozik. A jobb szárnyat azonban Görgei nem hozhatta többé rendbe. Dembinszky elrendelte a visszavonulást, melyet teljes rendben végzett, mert Aulich négy század huszárral visszaverte az üldöző ellenséges lovasokat, Guyon és Kmety pedig másnap délig megtartotta a kerecsendi tetőt, honnan az ellenség ágyúzása közt rendben követte a fősereget. A csatatért 1200 magyar és 369 osztrák holtteste boritotta.43 Maga Kossuth a képviselőházban (márczius 1-jén) a lipcsei második naphoz hasonlónak találta ezt az állapotot, mert még nem döntötte el a csatát. Harmadnap (február 28-ikán), midőn M.Kövesdnél az egész sereg egyesült, Dembinszky nem engedte meg a támadást, pedig a Miklós-huszárok a Kmetyt Szihalomtól idáig üldöző vasasokat a tábor szeme láttára megszalasztván, a harczi kedvet s a bosszú érzetét egyaránt fölébresztették.44 Rendre utasitotta Görgeit s az összes hadtest- és hadosztály-parancsnokokat, kik terveinek közlésére szólitották fel. Seregét az Eger folyócska mellett, a Tisza és a Mátra alja közt pihenő szállásokra kivánta elosztani, innen akarván megvédeni a Tisza poroszlófüredi átjáróját s vele a Debreczenbe vezető utat. Windisch-Grätz támadást várt; de midőn értesült Dembinszky képtelen elhatározásáról, másnap (márczius 1-jén) délben őt Poroszló felé a Tiszától elvágni törekedett. Wrbna délután 4 órakor Farmosnál utol is érte Klapka hadosztályát, de 3 órai ágyúharcz után sem akadályozhatta meg, hogy a magyarok rendben át ne keljenek az Eger balpaltjára. Klapka Poroszlóig a csak 12 kilométernyi, de roppant rossz utat teljes három óra alatt tette meg. Másnap itt egyesült az egész sereg, melylyel Dembinszky most már csakugyan átkelt a Tisza baloldalára, Tisza-Füredre, hová a kormány székhelyét is áttenni óhajtotta.45 Görgeire bizta, hogy Kmety és Pöltenberg hadosztályaival Poroszlón fedezze a visszavonulást. Görgei azonban, bekeritéstől tartván, saját felelősségére, szintén átkelt a Tiszán: A fővezérnek egymással ellenmondó parancsai közt eligazodni nem tudván, terveit pedig nem ösmervén, mint hadtest-parancsnok kötelességének tartotta, hogy hadteste veszélyes helyzetében önállóan határozzon s minden felelősséget magára vállaljon egy magyar hadi törvényszék előtt. Dembinszkynek valóban haditörvényszék elé kellett volna őt állitania, mint Windisch-Grätz tette Wrbnával, ki Görgeinek ezt az átkelését nem merte akadályozni, s ezzel a döntő pillanatot elszalasztotta. Windisch-Grätz Poroszló és T.-Füred közt nem szánhatván el magát defilé-harczra, a jászberény-kecskeméti vonalon felállitott I. hadtest erősitésére sietett, hogy a főváros ellen indulható magyar seregnek Czibakháza vagy akár Csongrád felől való támadását felfoghassa. A Tisza hidját az osztrákok ellen Czibakházánál sokáig csak Mesterházy alezredes csekély csapata őrizte, február 24-ikén mégsem sikerült Jellacsicsnak a hidfő ellen intézett támadása; gróf Leiningen őrnagyot elfogta ugyan, de ezt is megszabaditotta zászlóalja és pedig párját ritkitó hősiességgel. Másnap megérkezett Damjanich a hidfőhöz, Vécsey pedig márczius 2-ikán a szomszédos Tisza-Földvárra; két nap alatt tehát megtörténhetett volna a tiszafüredi táborral való egyesülés és egyesült erővel indithatták volna meg Szolnok ellen a támadást, úgy, a hogy azt Dembinszky február 26-ikán tervezte.
Mig azonban Füreden Klapka és Görgei komolyan föllépni készült Dembinszky ellen, Damjanich és Vécsey, ha Fabius Cunctatort sejtettek is benne, parancsa értelmében támadtak, pedig alig volt tizezer emberük. Damjanich, a hidfő őrzésére csekély katonaságot hagyván, márczius 4-ike éjjelén a hidon át Tisza-Várkony alá ment, hova a vezsenyi réven át Vécsey is elküldte Knézics őrnagyot egy zászlóaljjal s a két szláv ment, hogy „megtartsa azt az esküt, melyet uruk, királyuk a magyarok alkotmányára tenniök parancsolt”.46 Hajnalban már csatarendben állt a sereg Várkony és Tószeg közt, hogy délfelől törjön Szolnokra, mialatt Vécsey keleten a hidon át ront reá. Damjanich feltünés nélkül közeledett egészen Tószegig, honnan jó darabig csak ágyúval és puskatűzzel folytatta a csatát Karger tábornok ellen. 11 órakor azonban rohamra vezette derékhadát, melynek törzstisztjei megannyi hősök voltak: Kis Pál ezredes, Leiningen alezredes, Kökényessy és a „rettenthetetlen” Bobics őrnagyok. A harmadik zászlóaj a legirtózatosabb kartács- és puskatűzben behunyt szemekkel, szuronyszegezve foglalta el a kertek alatt, a sóraktárak tájékán felállitott 6 ágyút, Krain őrnagy a Ferdinánd-huszárokkal 5 ágyút keritett hatalmába, a vörössipkások (a IX. zászlóaljbeliek) szuronyszegezve kergették el a lovasságot. A délnyugaton kifejlett heves utczai harcz közben Vécsey huszárai is áttörtek a Tisza hidján. A két tűz közé szoritott Karger észak felé kivánt menekülni; a Zagyva hidján át azonban csak kétségbeesett küzdelem után vergődhetett keresztül. Ez maga is eredmény volt Kargerre nézve, mert ha Vécsey idejében elállatta huszáraival az errefelé (Rékasra) vezető utat, mint a hogy Damjanich elállatta az abonyit, egész serege fogságba jutott volna. Nagy-Sándor huszárjai már csak a visszavonulást fedező dragonyosokat vághatták. Ottinger dandára, mely Abonyból csak délután két óra tájban jelenhetett meg Szolnok alatt, már csupán enyhithette az üldözés hevét, a magyar huszárok elől azonban neki is vissza kellett vonulnia és csak a visszavonulását fedező négy vértes század fogadott el velük kézi viadalt. Karger dandárának romjai Abonyban egyesültek Bellegarde és Hartlieb hadosztályainak egy részével. 673 embert és 800 foglyot, 11 ágyút, 20 lőszer- és tárkocsit, 300 lovat stb. vesztettek a szolnoki ütközetben,47 mely a magyaroknak 300 halottjukba került. A sebesültek közt volt Puchly huszár-alezredes és 12 sebbel a testén Szilvay Károly százados.48 A magyar és osztrák halottakat Damjanich egyszerre, de külön sirba, katonai tisztelgések közt temettette el, az élőknek pedig köszönetet mondott. „Fiúk! – szólt a III. zászlóaljhoz, melyből egyetlen egy rohamban 52 vitéz esett el – büszke vagyok rátok. Ti az ördögöt is megveritek. Megérdemelnétek, hogy mindnyájan tisztek legyetek. De hol volna akkor az én zászlóaljam?” Azután átvette az egész (ezentúl III.-nak nevezett) hadtest parancsnokságát, mire Vécsey sértődve vonult Debreczenbe; a kormány őt, a ki Szolnoknál elmulasztotta a teljes siker biztositását, Temesvár és Arad ostromzáránál alkalmazta. Az országgyűlés azonban köszönetet szavazott mind a két vezérnek. Damjanich arra a hirre, hogy az ellenség Czeglédnél gyülekezik és döntő csatára készül, márczius 9-ikén odahagyta Szolnokot, a hidat fölégettette maga után s ismét Czibakházára vonult. A Tiszán való átkelő pontot még szükségtelenebbűl adta fel, mint Görgei az imént Poroszlónál: „Látom – szólt Dembinszky, midőn Vécsey eléje terjesztette Damjanich ellen való panaszát – Magyarország ügye tönkre megy, de nem külellenség; hanem belviszályok következtében és – mint az ily viszonyokban rendesen – nem becsülettel.”
Máriássy János.
Barabás Miklós egykorú rajza a művész örököseinek birtokában.
A magyarok legnagyobb veszedelme azonban az a régen lappangá gyűlölet volt, mely Tisza-Füreden időközben teljes erővel kitört Dembinszky és az alvezérek közt. Márczius 3-ikán a tisztikar Szemere honvédelmi bizottmányi tag jelenlétében nyiltan kijelentette, hogy nem bizik többé Dembinszkynek sem tehetségében, sem jószándékában s új fővezér választását sürgette. Heves jelenet után Szemere ideiglenesen csakugyan felfüggesztette Dembinszkyt, ki azonban helyettesének, Görgeinek, mint legrégibb tábornoknak, vonakodott átadni a parancskönyveket.
Damjanich János.
Barabás Miklós egykorú daguerrotyp-felvétel után készült rajza ugyanott
Kossuth Debreczenből azzal a szándékkal sietett a táborba, hogy a „lázadó”, az „áruló” Görgeit főbelöveti; amint maga Görgei is elismerte, hogy megérdemli a golyót; az elnök azonban, megértvén az elkeseredés okát, megrótta ugyan a tisztikar magaviseletét, egyébként azonban helybenhagyta a haditanács végzését. Dembinszky beérte ennyivel; katonai hirnevét azonban sokkal többre becsülvén, mint hogy vezetni kivánjon oly hadsereget; mely iránta bizalmatlanságát kijelentette, a fővezérségről lemondott, de azzal a kijelentéssel, hogy kész a kormánynak továbbra is szolgálni. Önzetlen és nemes elhatározását márczius 9-ikén a képviselőház éljenzéssel fogadta. Az elnök abban a meggyőződésben tért vissza Debreczenbe, hogy az összes sereg fővezére iránt való bizalom hiányát pótolja az az egyetértés, melynek fenmaradásában a Görgei és alvezérei részéről hallott nyilatkozatok alapján reménykedett. Biztositotta a hazát, hogy a hadsereg vezérei engedelmeskednek s egymás közt egyetértenek. A fővezérséggel azonban nem Görgeit bizta meg, kinek katonai dictaturájától félt, hanem a rangban legidősebb Vetter Antalt.49 Őt, valamint Görgeit és Perczelt márczius 9-ikén Debreczenben elsők gyanánt diszesitette föl az országgyűléstől alapitott katonai érdemrend osztályával, melyet megküldött Bemnek, Kiss Ernőnek, Damjanichnak s Guyonnak is. Vetter elfogadta, az elnök fényes ünnepén sáros csizmában megjelenő Görgei most visszautasitotta a felajánlott 200,000 frtos nemzeti jutalmat, később pedig a nemzeti jutalmul felajánlott gödöllői uradalmat s kijelentette, hogy beéri vele, ha a hadjárat győzelmes befejezése után a budapesti egyetemen a vegytan tanára lehet.50