Rüdiger Teodor Vasziljevics gróf.
Egykorú metszet után. A Révai testvérek idézett kiadványából
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
A képviselőház tanácskozásai Szegeden. Szemere ministerelnök előterjesztései. A nemzetiségi törvény tárgyalása. A függetlenség nemzetközi elismertetésének kérdése. Titkos tárgyalások az orosz és magyar vezérek közt. Békekövetek Görgeinél Rimaszombatban. Görgei válasza Paszkjevicshez. Rüdiger tábornok levele. Görgei küldöttei Cseodajeffnél. Leuchtenberg herczeg trónjelöltsége. Szemere és a dictatura kérdése. Tüntetés az országgyűlésen Görgei fővezérsége mellett. Kossuth terve a főparancsnokság vezetéséről. Dembinszhy kinevezése fővezérré. Szemere és Batthyány meghatalmazása az orosz alkudozások folytatására. Trónjelöltek az orosz császári házból. Barátkozások az orosz és magyar katonák között. Szemere kiáltványa. Az orosz és magyar pisztolyok. Szemere és Batthyány levele Paszkjevicshez. A magyar korona felajánlása. Pöltenberg küldetése. Arad védelmi intézkedései. A kormány Aradon. A képviselőház utolsó tanácskozásai. Szeged és Hódmező-Vásárhely megszállása az osztrákok által. A szöregi csata. A képviselők menekülése. A temesvári ostromló sereg végső erőfeszitései. Klapka győzelme Komárom alatt. Bem megérkezése Temesvár alá. A temesvári csata. Görgei Aradon. Arad megszállásának veszélye. A fővezérség kérdése a ministertanácsban. Görgei és Kossuth utolsó találkozása. A temesvári csatavesztés hire Aradon. Görgei levele Kossuthhoz. Az utolsó ministertanács. Kossuth és a ministerium lemondása. Kossuth távozása Aradról. Görgei kiáltványa. A dictátor. A fegyverletétel kérdése. Görgei levele Rüdigerhez. Az augusztus 11-iki haditanács. A sereg visszavonulása Világos alá. Az utolsó éjszaka. Augusztus 13-ika. A fegyverletétel nemzetközi jelentősége. Arad feladása. Bem seregének felbomlása. Bem menekülése. Komárom védelme. Klapka György. Csórics tábornok veresége. Nugent Komárom alatt. Az alkudozások. Az átadás feltételei. A capitulatio. Klapka utolsó napi parancsa
A május 31-ikén Debreczenben elnapolt képviselőház Budapesten július 2-ikán csak egyetlenegy értekezletet tartott. Szegeden felényire olvadva és az elnökök távollétében Palóczy korelnök vezetése mellett, csupán július 20-ikán folytathatta tanácskozásait. Feladatáúl a ministerelnök az ellenség legyőzetésének elősegitését, a föllázadt nemzetiségek kibékitését s az ország függetlenségének Európával való elismertetését tűzte ki. Az elsőben a ház most már keveset tehetett; nagyon kevesen bizhattak benne, hogy a küzdelem hosszas legyen, hogy tehát a parlamentnek alkalma nyiljék újonczok, pénz és fölszerelések megszavazásával előmozditani a szabadságharcz diadalát; elég, ha ellenőrizte a kormányt eddigi határozatainak végrehajtásában; a többi a hadseregre tartozott, melynek nagyon, nagyon rövid idő alatt döntenie kellett. A második kérdés története ismeretes. A ministerium akkor készitette el a nemzetiségi törvényt, a mikor a románokkal, szerbekkel szemben győzelemre hivatkozhatott; de olyankor (július 21–30.) tárgyaltatta és fogadtatta el, a mikor már minden mérséklet, engedékenység és nagylelkűség gyöngeségnek, két hatalmas ellenség közt a szalmaszál után való kapkodásnak látszott. Tudvalevőleg elő volt készitve a zsidók egyenjogúsitása is; de azt csak most (július 21-ikén) mondta ki a parlament, két nappal azután, hogy Haynau a pesti és ó-budai zsidóközségeket „fölségsértő magukviselete miatt” büntetésül mintegy két millió forint értékű fölszerelési tárgyak kiállitására kötelezte. A házat Szemere harmadik pontja érdekelte leginkább; a külügyminister azonban Hunfalvi Pál kérdésére másnap kijelentette, hogy a külföldi kormányokkal kezdett tárgyalások még nem levén befejezve, a rájok vonatkozó okiratokat nem terjesztheti elő.
Természetes, hogy az országot minden külső hatalom közül a beavatkozó Oroszország magatartása érdekelte a legjobban s a közvéleményt az orosz és magyar vezérek tárgyalásairól kiszivárgó hirek töltötték el a legvérmesebb reményekkel.
Görgei már hires váczi nyilatkozata tételekor meg volt győződve, hogy az ellenség nem áll szóba a forradalmi kormánynyal, de szóba állhat a hadsereggel. Windisch-Grätz annak idejében csak Görgei személyére vonatkozó ajánlatot tett s alig lehetett mást várni az oroszoktól is. Paszkjevics nem volt felhatalmazva, hogy a magyar sereggel tárgyalásokba bocsátkozzék, különösen az osztrák kormány háta mögött. A két császár varsói megállapodásait azonban a szabadságharczosok nem ismerték s igy nem lehetett reájok nézve nagyon meglepő, hogy Rima-Szombatba a július 21-ikre forduló éjszaka Chruloff táborából két békekövetet vezettek Görgei elé. Ezek, Katlaroff orosz huszárkapitány és Rüdiger gróf tűzérhadnagy, megbizó-levél nélkül, fegyverletételre szólitották fel Görgeit, majd, hogy megbizatásukat igazolhassák, két napi fegyverszünetet ajánlottak. Föltételeik szerint az összes tisztek megtartják személyes szabadságukat és fegyverüket; ha tetszik, az orosz seregbe mostani rangjuk megtartásával léphetnek át; ha szolgálni nem akarnak, teljes szabadsággal távozhatnak; a legénység összes fegyvereit az ágyúkkal együtt ki kell szolgáltatni, s ha ez megtörtént, vagy osztrák császári szolgálatba lépnek, vagy hazamennek.
Görgei nagyon csábitónak találhatta ugyan azt az alkalmat; hogy az osztrákokban féltékenységet keltsen az oroszokkal való alkudozások által: június 26-ikán a ministertanács helyeslése mellett épen ő maga ajánlotta az alkudozások megkezdését, de most, hogy időt nyerjen, két napi haladékot kivánt a fegyverletétel, vagy inkább a béke ügyében s értésére adta Katlaroffnak, hogy a pacificatiónak nemcsak a seregre, hanem az egész országra ki kell terjednie s hogy a végső esetben az ország hajlandóbb orosz, mint osztrák fejedelmet elfogadni: e czélból óhajtja, hogy Paszkjevics a magyar kormánynyal tárgyaljon. A fegyverszünetet azonban megtagadta s a tisztikar jelenlétében a két hadi követet jól megvendégelvén és irott válaszával elbocsátván, útját azonnal folytatta, jól gyanitván, hogy az egész „komédia”,1 czélja csak menetének késleltetése. A fővezér azonban mindjárt reggel közölte feltételeit úgy Bónis Samu kormánybiztossal (Ludvigh utódával), mint a tábornokokkal, megjegyezvén, hogy, mióta a kormánytól való letétele után őt a hadsereg tisztjei választották meg vezérnek, ő politikai tekintetben nem korlátlan parancsnoka a seregnek s így alá is veti magát a többség akaratának. Ehhez képest 22-ikén, már Sajó-Szent-Péterről, megirta Paszkjevicsnek, hogy a hadsereg esküjéhez hiven tovább küzd az 1848 tavaszán szentesitett alkotmányért és „fegyvereit csak akkor fogadja nyugodni hagyni, ha ez az alkotmány újból biztositva lesz és ha Magyarország területéről minden ellenséges hatalom kiszorúl”.
Feleletét Batthyány László gróf s még egy tiszt vitte meg Chruloffnak, ki időközben egyesült Sasszal; a két orosz tábornok nem választ, hanem, udvarias ajándékul, pisztolyokat küldött Görgeinek. A július 24-ikére menő éjszaka, Batthyányt pár órával megelőzve, a zsolczai táborba egy tisztes matróna, özvegy Boryné (Hellenbach bárónő) is meghozta Rüdigernek, a III. hadtest parancsnokának még július 19-ikéről kelt levelét; mely elismeréssel adózott ugyan Görgei tehetségeinek, egyúttal azonban figyelmeztette őt, hogy „e pillanatban közeli veszedelem fenyegeti”. Tehát alkudozásokkal kinálta meg, s fölhitta, tudassa föltételeit, mikkel végét vethetné a reá nézve ezentúl annyira egyenetlen küzdelemnek; biztositotta őt, hogy a fővezér igazságszeretettel fontolja meg kivánságait s hogy vitéz katonai becsülete legkisebb csorbát sem fog szenvedni. Válaszában Görgei kijelentette, hogy elfogadható föltételek mellett kész volna azonnal kezet nyujtani tisztességes békekötéshez, hacsak arról volna szó, hogy csapatait s önmagát megmentse egy minden oldalról fenyegető veszedelemtől. Azonban az egész hazáról lévén szó, nekik, mint becsületes embereknek, mindaddig küzdeniök kell, mig békés polgártársaik a leigáztatás veszedelmétől meg nem szabadultak, vagy pedig mig ők maguk ebben az egyenetlen küzdelemben dicsőségesen el nem buknak. Mivel valószinűleg minden csapat vezére igy válaszol, láthatja a tábornok, hogy bajos lesz Magyarországot az egyes hadvezetőkkel való külön kötések útján megbékéltetni. De ha igazán kimélni akarja az országot, és ha Paszkjevics herczeg jónak látja vele tudatni, Magyarország mily föltételek alatt köthetne békét a czárral, akkor ő legszentebb kötelességének tartja, hogy megnyissa és egyengesse a herczeg és az ideiglenes kormány közt a titkos alkudozások útját; ebben az esetben Oroszország részére, vérontás nélkül, kedvezőbb eredményt helyezhet kilátásba annál, a mit az országnak kiszámithatatlan vérontás után való tökéletes leigázása is igérhet. Az igazságos czárt csak erős hazudozások birhatták reá, hogy derék katonáit oly nemzet ellen küldje, melyet a törvényes lételért való küzdelemre saját királya kényszeritett.
Görgei jelentést tett a kormánynak multkori leveléről; de minden alkalmat megragadott, hogy az oroszokkal kezdődött érintkezése meg ne szakadjon. Július 27-ikén, viszonozni akarván a Sasstól és Chrulofftól küldött pisztolyokat, Scherr-Thoss Arthur és Esterházy István gróf századosokat küldte hozzájok Cseodajeff táborába. Scherr-Thoss Chruloff tábornok, Kusneczoff kozák hetman és Simonics altábornagy jelenlétében, némi udvarias beszélgetés után, küldetésének diplomatiai részére tért át. Görgei, sőt Kossuth felfogásával is megegyezőnek nyilvánitotta, hogy a magyarok felajánlanák Leuchtenberg herczegnek, a czár vejének a koronát, ha a czár biztositja hazájuk területének épségét és az alkotmányt. Simonics altábornagy hosszasabb tanácskozás után kijelentette, hogy nyilatkozatáról azonnal jelentést tesz Paszkjevics herczegnek, de nem hiszi, hogy az ajánlatot a czár elfogadhatná; Oroszországnak becsülete van lekötve s a czár új meg új katonaságot küld ellenük, ha a mostani nem elég. Ily túlnyomó erővel szemben előbb-utóbb el kell bukniok; azt tanácsolják tehát, hogy minden további vérontás nélkül adják meg magukat.2
A szegedi kormányban már ez alkudozások hirének vétele előtt kiütött a válság. Szemere ministerelnök július 24-ikén lemondott s egyenesen felszólitotta Kossuthot, hogy vagy maga vegye, vagy Görgeinek engedje át a dictaturát. Másnap remekül irt levélben kérdezte meg Görgeit, mondja meg egész nyiltan a táborba menő kormányzónak, békét akar-e vagy háborút. Vagy osztozzanak meg a hatalmon, vagy határozzák el maguk közt, melyik gyakorolja azt egyedül, hogy vérét a nemzet ne ontsa hiába. Maga Kossuth úgy vélte megoldhatni a kérdést, hogy ő maga, de többé nem Dembinszky, hanem Görgei tanácsai szerint intézze a hadműveleteket. Azonban a Szegedi Hirlap – a Közlöny mellett akkor a kormány székhelyének egyetlen lapja, – nyiltan a mellett kardoskodott, hogy Görgei fővezér legyen, semmi más, ugyanaznap pedig (július 25-ikén) Kossuth távollétében, a képviselőház zárt űlésében egyes képviselők nyiltan vádolták a kormányt, hogy Görgeivel való ujjhúzása miatt romlást hoz a hazára. A mennyiben Mészáros és Dembinszky, Perczellel viszálykodva, úgy is épen lemondtak a kettős fővezérségről, az országgyűlés Görgeit kiáltotta ki fővezérül s megbizta őt a hadjáratok független intézésével. Szemere és Vukovics azonban Görgeit az engedetlenség szinében tüntetvén föl, a nyilt ülés nem szentesitette a zártnak határozatát, mely tehát nem valósult. Kossuth sokat vesztett népszerűségéből, a ministerium pedig leszavazta azt a kivánatát, hogy meghagyván Görgeit, Perczelt és Vettert seregeik élén, tábornoki ranggal mint fővezér ő álljon fölöttük, hogy egységet és egybehangzást hozhasson valahára hadi működéseikbe.
Kossuth Karczagon nem találkozhatván Görgeivel, 28-ikán Szegedről tudatta vele, hogy senkit sem nevez ki főparancsnokká, hanem maga megy a hadsereghez, s mint kormányzó az összhangzás kapcsát képviseli, a hadi műveletek irányát azonban Görgeivel egyetértve és az ő tanácsai szerint intézi. Másnap azonban ismét Bemet sürgette a fővezérlet átvételére, de ugyanekkor Haynau hadai már Félegyháza és Szabadka közt mozogván, Dembinszkyt újból kinevezte fővezérré, hogy végre is legyen valaki, a ki a sereget az osztrákok ellen vezesse.
A ministertanács július 29-ikén Szemere elnök- és Batthyány külügyministert küldte Görgei táborába, hogy képviseljék a kormányt azokban az alkudozásokban, melyeket Görgeivel maguk az oroszok kezdtek. A tárgyalásokat ezek csak a függetlenségi nyilatkozat alapján indithatják meg s fegyverszünetet köthetnek ugyan, egyességet és békét azonban csakis az egész kormány megegyezésével. A ministerium kijelentette, hogy a nemzet függetlenségét – a lényeget – nem áldozza fel puszta kormányformáknak, a mi kétségtelenül annyit jelentett, hogy, a Habsburg dynastiát kivéve, kész elfogadni más dynastiát. Számitásba vették azokat a hireket, mik az oroszok és osztrákok közt való meghasonlásról, surlódásokról szállingóztak; jó és biztató jelnek tekintették azt az emberies bánásmódot, melyben az oroszok a föld népét idáig részesitették és azt a fitymálást, melylyel osztrák bajtársaikat sértegették; sőt azt sem tartották lehetetlennek, hogy Magyarországot a czár csak útul használja a Balkán-félszigetre s Európa zavaros körülményei által felbátoritva, ott valami meglepetést készit. Ha csakugyan ez a czélja, akkor csak kedvesen venné, ha a magyarok valamely Holstein-Gottorp-Romanovnak, talán magának Konstantin nagyherczegnek, vagy Leuchtenberg herczegnek, a czár vejének, ajánlanák fel Szent-István koronáját, mi talán a szláv és román nemzetiségek kibékitésének is legbiztosabb módja volna.3
A sereg nem idegenkedett az oroszokkal való barátkozástól. Nagy-Sándor és Máriássy tábornokok Debreczen alatt augusztus 2-ikán az előőrsöket megvizsgálván, az orosz előőrség tisztjeivel szóba ereszkedtek s azok őket (kétségkivűl abban a hitben, hogy akkorra már foglyaik lesznek) délutáni öt órára meghitták – orosz theára.4 „Ellenségeitek elvonultak, barátaitok megérkeztek”, – mondta másnap Rüdiger, midőn Debreczenbe bevonulván, a tanácsot fogadta. „Az ellenség elhaladt; keljen föl a nép!” szólt ugyanaz nap Szemere egyik kiáltványában. Az országra tört hetvenezernyi orosz seregnek alig fele alkalmas a csatára; mert a merre megy, mindenütt őrséget kell hagynia s ez nagyon csökkenti erejét. Ha a nép fölkel, őrségeit növelnie kell s így főserege annyira meggyöngül, hogy könnyen elbánhatnak vele. A muszka tábor vékony fonala Varsótól Debreczenig ér; csak ezt a gyönge fonalat kell szétszakitni, hogy megöljék a kigyó életét. A hont és szabadságot csupán a nép kebeléből támadó hős mentheti meg. Ez a hős megvan már valahol, de még nem ismerik. Megismerik, ha fölkél a nép saját vezérei alatt s az oroszok elszakadt őrségei a nép orditó hangjaira is leteszik fegyverüket.
Fölhivásának eredményében maga bizván a legkevésbbé, inkább az alkudozásokban keresett menedéket. Azonban ezekbe vetett hitéből is csakhamar kiábrándithatta az a körülmény, hogy Paszkjevics küldötte, egy kis hadnagy, Milorádovics, augusztus 5-ikén visszahozta Nagyváradra a Sass tábornoknak és Chruloff ezredesnek küldött pisztolyokat, mert tábornokai és tisztjei nem fogadhatnak el ajándékokat szövetségesüknek, Ausztriának ellenségeitől. Mellékes, hogy a kis hadnagy „saját felelősségére” mégis vállalkozott e pisztolyok visszavitelére, mikor Görgei kijelentette, hogy ily körülmények közt ő is visszaadja a Sasstól s Chrulofftól küldött ajándékokat. Paszkjevics különben arany és ezüst pénzeket osztatott ki Görgei orosz foglyai közt, mig a magyar vezér már nem birta fizetni saját katonáit.
A kis hadnagy Nagyváradról Szemere és Batthyány ministereknek egy iratát is magával vitte Paszkjevicshez; kit a kormány nevében külön béke megkötésére szólitván föl, viszonzásul elburkoltan egy orosz herczegnek valóban felajánlották a koronát. Ott és másnap (augusztus 6-ikán) Gyapjún Görgei megjegyezte Szemere előtt, hogy meggyőződése szerint az oroszok nem fognak alkudozni a magyarokkal; amint Paszkjevics helyzetében, oly nagy erő élén, ő maga sem alkudoznék. Elég felelet lesz, ha nyiltan megkinálván a czárt a koronával, nem kapnak feleletet. Szemere maga nem akarván menni, Nagy-Szalontáról (augusztus 6-ikán) Pöltenberg tábornokot és Beniczky Lajos ezredest küldte az orosz táborba gróf Bethlen József huszárszázados vezetése alatt néhány válogatott huszár fedezete alatt. A Kossuth kormányzótól épen az nap nyert utasitás értelmében a kezükbe adott államirat kijelentette, hogy a hitszegő osztrák ház alá többé vissza nem térnek; inkább lángba boritják Oláh- és Törökországot, mint hogy megadják magukat Ausztriának; elfogadnának egy uralkodót az orosz fejedelmi házból az 1848. évi alkotmány alapján; ha Paszkjevics ebben az ügyben nem tárgyalhat, adjon menedék- és útlevelet követeiknek, kik ajánlatukkal egyenesen a czár elé menjenek.5
Rüdiger Teodor Vasziljevics gróf.
Egykorú metszet után. A Révai testvérek idézett kiadványából
Pöltenberg és kisérete augusztus 8-ikán Ártándon jelentkezett Rüdiger gróf főhadi szállásán. Paszkjevics herczeg azonban a gróf közbenjárása után sem fogadta őt, kijelentvén, hogy az oroszok Ausztriának a fölkelés elnyomásában való megsegitésére jöttek be s hogy a törvényes hatalom előtt hódolni akaró magyaroknak csupán az osztrák főparancsnok szabhat föltételeket. Pöltenberg Rüdigernek, ki a magyarokat először biztatta alkudozásra, megjegyezte ugyan, hogy a magyarok csak az oroszok előtt volnának hajlandók letenni a fegyvert, de határozott választ erre sem kapott s azzal a tudattal tért vissza, hogy a seregnek csak hőshalál vagy föltétlen megadás közt lehet választani.6
Minden körülmény oda mutatott, hogy a szabadságharcz sorsa Arad vidékén dől el. Ez a város, melyet Berger rommá lövetett, öt nappal a vár bevétele után, július 5-ikén ismét fegyverre szólitotta a maga polgárait az oroszok ellen. Gymnasiuma, iskolái s a Fehér-Kereszt-szállitó termei fegyver- és gyutacsgyártó helyekké alakultak s Nagyváradról is Arad várába szállitották a fegyvertárt, Arad várát pedig újból erősiteni kezdték.
Arad várának parancsnoka július elsején Perczel Miklós ezredes lett; mivel azonban az aradi hadparancsnokká kinevezett Damjanich rendeleteit teljesiteni vonakodott, Damjanich hadi törvényszék elé akarta állitani és csak Vörösmarty Mihály kérésére állott el szándékától7; július 3-ikán már Bergmann József lett a vár ideiglenes, pár nap mulva pedig Damjanich tábornok a végleges parancsnoka.
Osztrovszky József és Török Gábor kormánybiztos már július 5-ikén intézkedett, hogy a radnai Maros-hajózási intézetnek egyik hajója Szegedről, a kormány akkori székhelyéről, Aradra szállitsa Damjanich tábornokot, Arad várának új parancsnokát.8 Július 10-ikén törött lábbal, de törhetetlen lélekkel csakugyan Aradra érkezett a tábornok, kit a polgárság és a katonaság fáklyásmenettel fogadott.
Július 30-ikán a kormány Aradot választotta új székhelyéül; az országgyűlés, Szegeden elnapolván magát, elhatározta, hogy üléseit Aradon folytatja, hová a képviselők egy része azonnal el is indult; július 31-ikén a kormányzó már Aradról keltezve tette közé hadi tudósitásait s ugyanaz nap Dembinszky hadi tanácsa kimondta, hogy Arad felé vonúl vissza, mire aztán Görgei is parancsot kapott.9
Augusztus elsején Azary honvédkapitány azzal a hírrel lepte meg Arad városa közgyűlését, hogy a kormány tagjai aznap délután 4 órakor Aradra érkeznek.10 Az a 45,000 golyó, a mennyit Berger kilencz hónap alatt szórt Aradra, együttvéve sem okozott nagyobb riadalmat. Ha csak arról lett volna szó, hogy újra ellenséget lát Arad és szenvednie kell megint, a megdöbbenést férfias elhatározottság váltotta volna föl. Igy azonban mindenki tudta, ha nem is beszélt róla, hogy a délkeletre vonuló nomád kormány voltaképen fut, hogy a haza végveszélyben van s hogy a döntés is itt lesz valahol, ezen a vidéken. Kossuth kormányzó s Aulich hadügyminiszter a kitűzött időben csakugyan megérkezett s a várba,11 Horváth Mihály csanádi püspök s vallás- és közoktatásügyi minister pedig a Bohus-házba szállt; a többi miniszter 2-ikán érkezett Aradra s Duschek pénzügyminiszter a pénzjegy-sajtót is ide, a vármegye házába költöztette. Damjanich a vele beszélgető képviselők előtt ezen a napon még Görgeit mondta a legbecsületesebb hazafinak, ki egyedül mentheti meg a hazát. Augusztus 4-ikén Aradon a képviselőház első és 11-ikén utolsó tanácskozását tartotta. A ministerek közül csupán Vukovics, Horváth és Csányi jelent meg. Egyikük sem felelt arra az interpellatióra, igaz-e, hogy a kormány tárgyalásokat folytat az ellenséggel. Csak Hajnik Pál rendőrfőnök válaszolt annyit, hogy a kormány erre nézve a hivatalos közlönyben fog nyilatkozni, egyébként pedig kijelentette, hogy a ház mostani székhelye biztositva van. Július végén még azt hitték, hogy Dembinszky nemcsak megoltalmazza a roppant terjedelmű szegedi sánczokat, hanem hogy Kisteleknél (Szegedtől északkeletre) meg is támadja Haynaut, ki nagyon szétosztván a maga katonáit, ebben a pillanatban gyöngébb volt őnála. Dembinszky mindamellett a szegedi sánczok odahagyása mellett nyilatkozott s ebbe a kormány is belenyugodott, abban a reményben, hogy legalább a Szegedtől délkeletre levő szőregi sánczokat fogja mindaddig megoltalmazni, mig Görgei s más oldalról Kmety is elérheti Aradot, hol ő is egyesülvén velük, közel 75,000 főre növekedő seregével Haynaut Szerbiába szorithatná ki, megveretése esetében pedig Erdélyben folytathatná a küzdelmet. Dembinszky augusztus elsejének éjjelén odahagyta Szegedet, melyet másnap Haynau ellenállás nélkül megszállott. Schlick viszont Hódmező-Vásárhelyre vonult be, mig Lenkey tábornok, kinek megtámadására indult, Makónál augusztus 4-ikén a Maros balpartjára vonult s maga után lerontatta a hidat.
Augusztus 3-ikán Haynau a felgyujtott Új-Szegednél és Ramberg 5-ikén Török-Kanizsánál átkelvén a Tiszán, Schlick pedig Makóig hatolván, Haynau ötödikén a győzelem reményével támadt a szőregi sánczok ellen. A magyarok ötven ágyúja egész nap felelgetett az osztrákok 99 ágyújának, melyek Szőreget rommá lőtték. Dembinszky több támadást visszavert, Ramberg közeledtének hírére azonban kaszásait Gál László vezetése alatt már 11 órakor délkelet (Béba) felé inditotta, este felé pedig egész seregével együtt maga is utánuk ment, megnyitván ekként az útat Haynaunak Arad felé.
A szőregi csata hirére Kossuth kijelentette, hogy Aradnak nincs fedezete s hogy meglepetések ellen 24 órára sem biztosithatja a képviselőházat. Ez és az oroszokkal való alkudozások megkisérlésének hire annyira meglepte a képviselőket, hogy Görgeivel óhajtván találkozni, Nagyvárad felé futottak. Lefoglalták még azt a 200 kocsit is, melyre Duscheknek szüksége volt, hogy a pénz-sajtót s az államkincstárt a várba szállitsa. Bajza, Vörösmarty, Nyáry, Jókai Simándon találkozott a Várad felől menekülőkkel. Kölcsönösen itt értesültek a szőregi s a debreczeni csatavesztésről. Némelyek visszafordultak Aradra, hol a képviselőházból jóformán csak Palóczy korelnök maradt a helyén, s itt akarták bevárni az események fejlődését.
Egy szemtanú szerint,12 „a város tele volt menekültekkel. Minden osztályból levő kompromittáltak itt gyülekeztek össze; követek, kormánybiztosok, hivatalnokok, fegyvergyárak, fölszerelések személyzetei, hirlapirók, papok, kiket Haynau vérbosszús kiáltványai s a szibériai éjszakákról való hagyomány a kétségbeesés e végpontján összehozott.” Most már nem fizették az állam hivatalnokait; a bankjegyek kétséges hitele mesés drágaságot okozott.13
A ministerium augusztus 6-ikán a radnai maros-hajózási intézettől bekivánta a Marost Erdélytől Szegedig feltüntető 56 darab szelvényt, mi azt sejtette, hogy föladatul ennek a vonalnak védelmét tűzi ki. Sietésre nógatta Görgeit, Kmetyt és Dembinszkyt is, Vécseyt pedig Temesvár alól szintén Arad alá rendelte, hol körülbelül 80,000 embernek kellett volna összegyülnie.14
Vécsey, a ki július 26-ikától már 98 ágyúval lövette Temesvárt, augusztus 4-iki rohamának visszeveretése után különben is reményét vesztette, hogy megtörje a már nagyon leapadt és mindenféle nélkülözésekkel küzdő őrségnek hősiességét; augusztus 7-ikén tehát csakugyan Arad felé küldte összes ostromágyúit,15 ő maga azonban már nem vonúlt el onnan, mert értesült, hogy másnap Dembinszky és Kmety is odaérkeznek, hogy ott várják meg Görgeit és ott mérjenek döntő csapást üldözőjükre, Haynaura, ki hajdani állomáshelyét mindenesetre föl akarta szabaditni az ostrom alól.
Dembinszkynek, ha már a kormány rendeletével szemben Arad helyett itt akart megütközni, kétségkivül meg kellett volna várnia Görgeit, kinek előhada Nagy-Sándorral augusztus 9-ikén meg is érkezett Aradra, melynek városparancsnokává a kormány azonnal Schweidel József tábornokot nevezte ki.16 Ha Görgei idejében értesülhet arról, hogy Dembinszky Temesvár felé vonúl vissza, három lovas hadosztálya talán már 8-ikán biztosithatja Arad és Temesvár közt az összeköttetést, 9-ikén ellensúlyozhatja az osztrákok balszárnyát s 10-ikén, gyalog hadosztályai megérkeztével, támadólag léphet föl az osztrákok ellen; hiszen akkor még négynapi járóföldre voltak az ororoszok! Csányi 8-ikán is abban a hitben volt, hogy ha Görgeit mielőbb ki nem nevezik fővezérnek, elvész a haza. Ő, úgymond,17 most is bálványa a seregnek és tisztjeinek, kik közt olyanok vannak, kik Homér költött hősein is felül állnak, Leiningen, Pöltenberg és többek. Dembinszkynek okos mozdulatokkal csak csatlakoznia kellett volna hozzá, hogy Görgei fővezérlete mellett megverjék az osztrákokat. Ez pedig megtörténhetett volna, mert Haynau nem akart 10-ike előtt támadni, Dembinszky pedig pihenni, s támadás esetében Erdély felé tovább vonúlni készült. Azt hitte, most már csak egy Fabius Cunctator győzhet.18
Kmety György.
Egykorú festmény után. Gracza György idézett munkájából
Augusztus 9-ikén a csüggedt sereg még nem tudta, hogy Klapka augusztus 3-ikán Komárom alól elverte Csoricsnak egész ostromló seregét s hogy már most nyitva az út előtte nemcsak Budapest, hanem Bécs felé is.19 Csak elgondolni is lélekemelőnek látszott, hogy mialatt a magyarokat Temesvár vidékén két ellenség kétfelől szoritja, szivét a gond százfelől boritja”, azalatt egy elszánt magyar sereg Bécset megtámadja és elfoglalja. Azonban igazán felvillanyozta a tábort az a hir, hogy Bem reggel 9 órakor, mikor már Dembinszky utó- és Haynau előhadai közt némi csatározások történtek, megérkezett a temesvári táborba; hadsereg nélkül ugyan, Erdély bukását ujságolva, de fővezérré való kineveztetését hozva magával. Dembinszky megölelte őt: „Barátom, köszönöm, hogy leveszed vállamról ezt a nehéz keresztet.” Ettől a pillanattól fogva a felelősség Bemet terhelte, ki az előtte ismeretlen seregnek ismeretlen terepen, minden mellékkörülmény ismerete nélkül azonnal támadást parancsolt. Görgei egy nap alatt odaért volna, de Bem egy nappal előbbre járt. És Shakespearenak az a mondása, hogy egy napi késedelemmel egy egész jövendő veszhet el, áll az egy nappal való sietésre is. A sereg nem hitte. Bem 2–3000 emberrel csodákat művelt; mit tehet 178 ágyúval és 54,000 emberrel, a mennyi Dembinszky, Dessewffy, Gál, Guyon, Vécsey és Kmety hadainak egyesülése után keze alá kerül míg Haynau ebben a pillanatban nem állithatott vele szembe többet 28,000 embernél; az igaz, hogy 192 ágyút is és háta mögött egy fölszabaditásért sovárgó vitéz várőrséget.
Bem a helyett, hogy mindenáron Arad felé igyekezett volna, elhatározta, hogy Temesvár alatt támadja meg a még teljesen föl nem vonúlt ellenséget, mely északnyugatról (Kis-Becskerekről) közeledett; 120 ágyúval azonnal erős tüzelést kezdett, melyet Haynau 108 ágyúval viszonzott. Most először történt, hogy a gyalogságnak még a legcsábítóbb pillanatban sem nyilt alkalma puskával vagy szuronynyal beavatkoznia s hogy néhány lovas-rohamot kivéve, Bem tisztán ágyúharczot folytatott. Igy tehát Liechtenstein Ferencz herczegnek ideje maradt, hogy d. u. 4 óra tájban Szent-András felől a IV. hadtesttel Haynau segitségére robogjon.20 Bem azonnal a veszedelembe jutott jobbszárnyra akart nyargalni, de lováról leesvén; vállperecze kificzamodott, mire a Vadászerdőbe kellett vitetnie magát. Mielőtt a csatatéren egyszerű nézők gyanánt jelenlevő Dembinszky, Mészáros vagy Perczel közül valamelyik21 a vezérletet átvehette volna, a vezér nélkül maradt jobbszárny a derék-sereggel együtt, melynek puskapora elfogyott, visszafutott a Vadászerdő felé, mire azután a balszárnyon Kmety is a Csóka-erdőbe húzódott. A hátrálást Vécsey fedezte, ki időközben visszaverte az őrségnek egy kirohanását. Haynau este 9 órakor a felszabadított vitéz várőrség örömrivalgása közt ért a bécsi kapu elé.
Emberéletben aránylag nem volt nagy a veszteség,22 mert a gyalogságnak alig jutott szerep ebben a lovassági és ágyúharczban; annál feltünőbb, hogy majdnem teljesen felbomlott az erdőbe hátráló sereg, pedig nem üldözte egész erélylyel az ellenség, mely nem is sejtette, mekkora győzedelmet aratott, sőt másnapra újabb támadást várt. A sereg- azonban, melynek a megsebesült új fővezér nem jelölte ki a hátrálás irányvonalát, Aradtól most már elvágatva, inkább saját ösztönénél, mint határozott parancsnál fogva húzódott Lugos felé, honnan Törökországba menekülhetett.
Csak mellékes, hogy Bem minden hősiessége mellett is alkalmatlannak bizonyúlt nagyobb hadsereg vezényletére; a fő dolog az, hogy a temesvári csata tönkre tette a reá bízott hadsereget, mely most már különböző hadosztályokra forgácsolódott szét. Ok nélkül való futással végződött a szabadságharcz, s vége nem az a „nagyszerű halál” lett, „hol a temetkezés fölött egy ország vérben áll”. „Mindezek után – irta 18 év múlva Görgei – csupán három eshetőség állt előttem: vagy reménytelen viadal az engem mindenfelől környező ellenséges hadseregekkel, vagy Orsova, vagy pedig … Világos.”
Aradra érkeztekor azonban, mivel hivatalos jelentést csak harmadnap kaptak, a sereg győzelméről beszéltek s nem tudták, hogy elveszett a szabagságharcz utolsó nagy csatája. Görgei egy nappal előbb jött, mint a kormány várta, a mennyiben az I. hadtesttel már augusztus 9-ikén este bevonúlt Aradra, hova másik két hadteste másnap érkezett meg.
Görgei, ki Aradon csupán Querlonde 6000 főnyi tartalék-hadosztályát találta a remélt nagy hadsereg helyett, Nagy-Sándort 10-ikén reggel azonnal Vinga felé küldte, meghagyván neki, hogy másnap Temesvár alatt Dembinszkyhez csatlakozzék, hová harmadnap Pöltenberg és Leiningen hadtesteinek is meg kellett érkezniök, Schlick azonban Nagy-Sándornak már Német-Ság és Új-Arad közt útját állta s hátrálásra kényszerítette; este pedig megszállta Kis-Szent-Miklóst és Aradvár megszállására készült.
Ily körülmények közt tartott Kossuth ministertanácsot, melybe Görgeit is meghivta. A kormányzó azon kezdte, hogy Bem tegnap az osztrákokon győzött; Görgei megjegyezte, hogy Schlick megjelenése mást bizonyit; egyúttal azonban felvilágositást kért, Erdélyből hogyan került Bem a Dembinszky helyére, s ki vezeti most az erdélyi hadsereget? Kossuth nem vallotta meg, mert talán maga sem hitte, hogy Erdélyben nincs többé hadsereg, de kijelentette, hogy Bemet ő nevezte ki fővezérnek. Ezt a szintén meglepett Csányi törvénytelennek nyilvánitotta még azután is, midőn kitünt, hogy a kinevezést Aulich hadügyminister ellenjegyezte; mert az országgyűlés Görgeit óhajtotta fővezérül. Vukovics nyilt kérdésnek kivánta tekinteni, ki legyen a fővezér; de mielőtt erre nézve határoznának, nyilatkozatra szólította Görgeit, igaz-e, hogy a hadseregben a kormánynyal szemben mutatkozott ellenszenvet ő maga is táplálta?
Görgei szárazon jegyezte meg, hogy puszta gyanúsitásokra, felületes vádakra nem felel; ha azonban haditörvényszék elé állítják, igazolni fogja eljárását. Vukovics figyelmeztette, hogy a kormány s a fővezér közt való eltérések nem tartoznak a biróság elé, de mégis ki kell egyenlitni valamikép a dolgot, hogy összhangzás uralkodjék a kormány és a vezérlet közt. Kossuth kérte a tanácsot, a haza válságos perczeiben ne hánytorgassa a múltat s ne tegyen szemrehányásokat. Ha Görgei kezébe akarja venni a főhatalmat, ő még pártot is alakit számára az országgyűlésen; s ha hiszi, hogy az oroszok vele, mint vezérrel hajlandók alkudozni, tegye papirra feltételeit, hogy azokat a kormány nevében terjeszthesse az oroszok elé. Görgei azonban megjegyezte, hogy sok a dolga, mert holnap Temesvár felé indítja seregét s különben is igen fáradt; mire a gyűlésből távozott. Szemere nem is Wallensteint, hanem Monkot látta ugyan Görgeiben, de most már mégis bele kellett nyugodni, hogy ő legyen a fővezér.23
Kossuth pár óra múlva ismét hivatta Görgeit s négyszemközt szemére lobbantotta, hogy nem értvén egyet, most már romlás szélére jutott Magyarország, mely minden ellenségét megronthatta volna. Arra a kérdésre, mit szólna Bemnek fővezérré való kineveztetéséhez, Görgei egyenesen megmondta, hogy a jelen pillanatban egy nem-magyarnak főparancsnokká tétele egyértelmű volna az ő elmozdításával; mert a háborúban tovább csak úgy vehetne részt, ha biztositják arról, hogy mikor többé még csak erkölcsi vivmányokra sem lehet kilátás, nemzeti érdekek háttérbe tolásával nem folytatják a háborút merőben személyes érdekekért. Ha Dembinszky valóban győzött s az egyesült sereg fővezérségét reá (Görgeire) ruházzák, ő minden ereje megfeszítésével támadná meg az osztrákokat; ha azonban Temesvárnál már győztek az osztrákok, ő leteszi a fegyvert. „Én pedig főbelövöm magamat!” kiáltott fel Kossuth. Görgei kevéssel éjfél előtt távozott a kormányzótól, ki pár óra múlva – 11-ikén hajnalban – utána küldte Guyonnak akkor kapott tudósítását, hogy a sereg szét van verve s ő Lugosnál igyekszik összegyűjteni annak a romjait.
Görgei Kossuthhoz irt augusztus 11-iki levelének utolsó sorai.
A Révai testvérek idézett kiadványából
Guyon levelét Kossuth megjegyzés nélkül küldte át Görgeinek, kiről pedig tudhatta, hogy ebben az esetben leteszi a fegyvert, a mint ezt nyiltan meg is mondta neki éjfélelőtt. Ha tehát akkor a fegyverletételt hazaárulásnak tartotta, a csak segédtisztje kiséretében megjelent vezért a föltétlenül engedelmeskedő Damjanich emberei által azonnal elfogathatta volna. Görgei most levélben egyszerűen föl is szólította a kormányt lemondásra s arra, hogy reá ruházza a polgári és katonai legfőbb hatalmat, hogy minden késedelem nélkül megtehesse azokat a lépéseket, a mik egyedül biztosithatják a nemzet jövőjét s megmentik azt a végső romlástól, mig nem késő.
Augusztus 11-ikén reggel az utolsó ministertanács nem mondatta ki a kormány feloszlatását; csak magánbeszélgetés közben jött szóba, hogy két hadsereg lévén, a Görgeié s Bemé, minden minister tetszése szerint csatlakozzék valamelyikhez, hogy alkalmas időben valahol ismét összejöhessenek és folytassák munkájukat. A kormányzó emlitést sem tett arról, hogy Csányinak már hajnalban megigérte a legfőbb hatalomnak Görgeire való átruházását s hogy erre őt maga Görgei is fölhivta; a ministertanács tehát csupán fővezérré nevezte ki őt s mivel Batthyány többé nem vállalkozott, a fővezért bízta meg az oroszokkal való alkudozások „folytatására”, felhatalmazván őt, esetleg „Ferencz József ő felsége elösmerésének alapján”,24 a béke megkötésére is.
Kossuth lemondása a kormányzóságról.
Eredetije a Görgei család levéltárában, a Magyar Nemzeti Múzeumban
Görgei úgy találta, hogy ő most már úgyis fővezére a seregnek, mert nincs más sereg az övén kivül; a fővezérré kineveztetésnek tehát nincs értelme. Mivel pedig a hozzáintézett iratban a kormány feloszlása sem volt kimondva, Görgei Csányi és Vukovics előtt kijelentette, hogy a megbizást ily alakban el nem fogadhatja s kivánta, hogy alak szerint is felruházzák őt az összes polgári és katonai hatalommal. Erre a két minister, kikhez Aulich is csatlakozott, levélben azonnal felszólitotta Kossuthot s bejelentvén a maguk lemondását, hasonlóra szólitották föl a kormányzót s ministertársaikat, kik közül csak Duschek nem volt a városban.25
Ebben a pillanatban Görgeinek adni a hatalmat, nem jelenthetett mást, mint fölhatalmazni őt a fegyver letevésére. Mert egy 32,000 emberből álló maroknyi had élén körülkeritve, két világhatalommal szemben csak hősi halálra, szökésre vagy fegyverletételre lehetett gondolni; győzelemre ép oly kevéssé, mint békére. Kossuth azonban délben Csányi és Vukovics ellenjegyzése mellett a maga s a ministerium nevében a kormánytól valóban visszalépett s a csonka parlamenttel nem törődvén,26 a nemzet intézkedéséig a legfőbb polgári és katonai kormányzatot Görgei tábornokra ruházta át. Azután szárnysegédével, Asbóth Sándorral és a Görgeitől melléje rendelt Zuber alezredessel mindjárt üveges hintajába ült s elhagyta a várat. Damjanich a kapukat azonnal becsukatta s egész zászlóaljaknak dolgot adott, hogy a vár udvarári felhalmozott óriási hadikészletet elrakosgassák.27
A ministerek s a képviselők nagy része is menekült. Nyáry Pál fölszólitására csak egy kis csapat képviselő maradt Aradon, hogy nyilt homlokkal várja a jövendőt. „Ott ültek sorban a piaczon, a fal mellett, a boltok lépcsőin, a puszta földön, búsan, szótlanúl. Nekem – irja Jókai28 – a római senatus jutott eszembe, mely a gallusok jöttekor a forumon sorba ülve járta be az ellenség bosszúját.” Este 9 órakor jelent meg a Kossuth kiáltványa, melyben Vukovics, Csányi és Horváth ministerekkel együtt tudatta, hogy a szerencsétlen harczok után a szövetségesek ellenében nem remélhetik többé az önvédelmi harcznak sikeres folytatását. A nemzet életének megmentését s jövője biztosítását most már csak a hadsereg élén álló vezértől várhatni s a mostani kormány a nemzetre nézve nemcsak haszontalan, de káros is volna. Maga és a ministerium nevében lelép tehát a kormányról s a legfőbb polgári és katonai kormányhatalmat Görgei tábornokra ruházza. Megvárja tőle s ezért Isten, a nemzet s a történelem előtt felelőssé teszi, hogy ezt a hatalmát legjobb tehetsége szerént szegény hazánk nemzeti államéletének megmentésére, javára s jövőjének biztositására fordítsa. Szeresse hazáját oly önzetlenül, mint ő szerette s legyen szerencsésebb mint ő, a nemzet boldogságának biztositásában. Cselekvéssel többé nem használhat a hazának: örömmel adná életét áldozatúl, ha halála valami jót eszközölhet számára. „Az igazság és kegyelem Istene legyen a hazával!”
Este 10 órakor jelent meg Görgei kiáltványa, tudatván, hogy a katonai hatalom mellett ideiglenesen a polgárit is átvette: „Az események – szólt – rendkivüliek és a sorsnak csapásai súlyosak. Ily helyzetben előleges kiszámítás lehetetlen. Egyedüli tanácsom s kivánságom, hogy lakjaitokban békésen megvonúlván, ellenszegülésre vagy harczba még azon esetben se keveredjetek, ha várostokat az ellenség megszállaná; mert a személy- és vagyonbiztonságot legtöbb valószinűséggel csak úgy fogjátok elérhetni, ha házi tűzhelyeteknél polgári foglalatosságaitok mellett békén maradtok. Polgárok! Mit Istennek megfejthetetlen végzése reánk fog mérni, tűrni fogjuk férfias elszántsággal s az öntudatnak azon boldogító reményében, hogy az igaz ügy örökre veszve nem lehet.”29
Másnap Szemere ministerelnök, ki a szent koronát is magával vitte és Batthyány külügyminister Lugosról, Bem táborából, kijelentették, hogy nem riadnak vissza dictaturától sem, de azt csak törvényesen lehet átruházni, a mostanit pedig Görgei az ő beleegyezésük nélkül nyerte Kossuthtól; ministertársaikat tehát Lugosra értekezletre hivták össze, hogy, Kossuth távozván, a törvényes hatalom nevében ők határozzanak; mit Görgeivel magával is tudatták. Erről azonban már nem vehettek tudomást sem a ministerek, sem Görgei, ki egyébiránt kiáltványában szóval sem emlitette a dictaturát.
Dictátorsága első perczeiben, augusztus 11-ikén este Görgei különben is oly iratot kapott, mely szemében fölöslegessé tette a hatalom kérdésének minden vitatását. Pöltenberg, Beniczky és Bethlen ugyanis meghozták Rüdigernek még augusztus 9-ikén Ártándon kelt levelét, mely szerint a varsói herczeg kijelentette, hogy az ő seregének egyetlen rendeltetése a harczolás és hogy ha Görgei a törvényes uralkodónak való meghódolásról akar alkudozni, egyenesen az osztrák sereg fővezéréhez kell fordúlnia.
Haynauhoz azonban, az egységes Ausztria eszméjének rajongó képviselőjéhez valóban nem fordúlhatott; a császárhoz pedig késő lett volna követet küldeni. Döntő csatába bocsátkozni Haynauval annyi lett volna, mint döntő győzedelmet biztositani részére s a hódítás jogán adni kezébe az országot. Úgy hitte, némi erkölcsi elégtétel a nemzetnek, ha egész Európa előtt megmutatja, hogy nem az egységre s az ő megsemmisitésére törekvő Ausztria győzte le, hanem az Ausztria megmentésére hívott Oroszország nyomta el. A nemzet, ha az oroszok előtt teszi le a fegyvert, nem örvendezteti meg Ausztriát azzal a látszattal, hogy lemondott nemzeti lételéről, vagy akárcsak egyetlen egy jogáról is.
Azonnal levelet fogalmazott tehát Rüdiger tábornokhoz. Figyelmeztette, hogy lemondott az ideiglenes kormány, mely alkalmat adott a beavatkozásra s melyet épen a legnagyobb veszély talált leggyöngébbnek. Ő, a nem hiábavaló tett embere, elismeri, hogy a további vérontás haszontalan, sőt vészthozó az országra. Kezei közé kerülvén a legfőbb hatalom, ezt legjobb meggyőződése szerint arra használja, hogy kimélje az embervért s ha már gyönge tovább védelmezni békés polgártársait, legalább a háború iszonyaitól szabadítsa meg azzal, hogy föltétlenül leteszi a fegyvert, a mivel talán példát ad a többi vezérnek is. Bízik a czár nagylelkűségében, hogy a korábban osztrák szolgálatban állt tiszteket nem fogja védelem nélkül kiszolgáltatni egy bizonytalan sorsnak, – a mélyen megszomorodott nemzetet, mely az ő igazságszeretetéhez folyamodik, nem fogja átengedni ellenségei szilaj bosszúszomjának. De a vitéz katona csak a maga legyőzőjének, a még vitézebbnek és hatalmasabbnak adhatja meg magát s nem egy harmadiknak, ki sohasem győzte le. Ünnepélyesen kijelenti, hogy egész seregét bármekkora túlerő ellen inkább kétségbeesett csatában semmisitteti meg, semhogy oly ellenség előtt tegye le fegyverét, kit oly sokszor és csaknem minden alkalommal ők vertek meg. Kéri tehát, hogy mivel ő másnap Világoson át északfelé nyomúl, seregével álljon az övé s az osztrákok közé, kiken, ha kell, keresztűl vágja magát, fegyverét azonban csakis az oroszok előtt teszi le.
Tervét a 81 törzstisztből álló haditanács is helyeselte, sőt Damjanich sem tett kifogást ellene. Ehhez képest az augusztus 11-ikéről 12-ikére menő éjjel az összes mezei hadak elhagyták Aradot. A VII. hadtest esti 9 órakor, a III. éjfélután s az I. reggel 4-kor indúlt Világos alá. Reggel 10 órakor a sereg az arad-pankotai út mindkét oldalán már Világos alatt állt.30 Arad városának tanácsa pedig Új-Aradon még 12-ikén délelőtt megjelent Schlick tábornagy előtt s bejelentette meghódolását, mire egy csapat azonnal megszállta a várost.31
Világoson Görgei a maga törzskarával Bohus János kastélyába szállt. Vele volt Csányi és Duschek minister is, kit Radnán a menekülő Kossuth már előtte való nap utasitott, hogy Görgeihez vigye az állam arany- és ezüstkészletét.32 A készpénzt Danielis főhadbiztos azonnal elfizette a jelentkezőknek; Duschek őrizete alatt csak a ki nem vert arany- és ezüstrudak maradtak. Délben megérkezett néhány kozákkal s Görgei hadiköveteivel (Bethlen Gergely, Esterházy és Schmidegg Kálinán grófokkal) Froloff orosz tábornok, ki hirűl hozta, hogy – Rüdiger biztosítása szerint – osztrákok nem lesznek jelen a fegyverletételnél s hogy Paszkjevics herczeggel együtt irántuk nagylelkűségre fogja kérni a czárt. Görgei s Froloff azután hosszasabban tárgyaltak együtt.33
Míg Froloff távozta után Görgeinek a kastélyban Irányi Dániellel és Zambelly Lajos alezredessel volt heves jelenete,34 azalatt délután 5 órakor hirűl hozták, hogy a tábor is lázong, mert az oroszok előrenyomulásának gátlására semmi sem történik s árulást gyanit. Görgei azonnal megjelent mintegy 40 tagból álló táborkarával s előbb a gyalogoknak, azután pedig a huszároknak adta tudtára, hogy holnap föltétlenül leteszi a fegyvert. Kiss Ernő tábornok, Szerdahelyi ezredes és több tiszt valósággal zokogott, a legénység azonban megéljenezte a távozó dictátort. A legénység csak azután gondolt irtózatos helyzetére. Egymás nyakába borúltak a vitézek, úgy búcsúztak egymástól. Emlékeket szaggattak azokból a zászlókból, melyeket egy év alatt rongyokká tépett a sok viszontagság; a tűzérek káromkodva dobták tűzbe készletüket, a gyalogok ellövöldözték éles töltéseiket, a huszárok egyrésze leszúrta, vagy világgá kergette lovát, ketté törte kardját, vagy főbe lőtte magát. Mások azzal a kalandos gondolattal foglalkoztak, hogy a világosi vár romjai közé vonúlnak s onnan majd csak keresztül vágják magukat. De ezt is abbahagyták. Egész nap szólt a trombita, pergett a dob, folyt a dorbézolás, a szilaj nóta; s mind ez a búfelejtető egy-egy rettenetes káromkodással végződött.35 A falak közt sirva-vigadó athénieknek akadt Thukydidesük; a világosi szomorú napok festése még mesterére vár.
Ezen a rettenetes éjszakán még egy orosz követ jött Görgeihez, tudatva, hogy Rüdiger helybenhagyta a fegyverletétel módozatait s kozákjai Szent-Annától Simándig helyezkedtek el; lovasságának zöme Kis-Jenőig nyomúlt előre, a gyalogságé pedig Nagy-Zeréndnél áll.
Augusztus 13-ikán hétfőn délelőtt 10 órakor, ugyanakkor, mikor Arad tanácsa Te Deumra ment a minoritákhoz, Görgei s alvezérei sirva ölelték meg egymást a Bohus-kastélyban; azután lovaikra pattanva, a sereggel Szőllős felé indultak. A csatorna hidjánál, a szőllősi malomnál találkozott egymással a két vezér, Görgei és Rüdiger gróf. Az orosz vezér átvette a tisztek kivánságainak jegyzékét,36 a hadseregről szóló kimutatást; megengedte, hogy a tisztek megtarthassák fegyvereiket s magánvagyonukat, mire azután Görgei a csatorna hidjáról elrendelte seregének fölvonulását. A malom-csatorna hidján átkelve a csatorna és Szőllős közt a sereg két harczvonalba fejlődve állt fel; s búcsú-tisztelgés után a gyalogság gulákba rakott fegyverekkel, a huszárok lovaik mellett gyalog, a tűzérek ágyúiktól külön várták Rüdigert. 11 tábornok, 1426 törzs- és főtiszt, 23,163 gyalog, 4830 lovas, 2551 tűzér, 352 hidász és szekerész, összesen 32,314 vitéz került az oroszok fogságába. 64 zászló, 7894 ló, 144 ágyú, 28,063 ágyú-, 14,500 puska- és 42,700 pisztolygolyó, 20,395 puska, 3235 pisztoly, 6783 kard, 13,848 tölténytáska stb. lett a hódoltatók zsákmánya.37 Mind semmi ahhoz képest, hogy Magyarország, mint Paszkjevics Erivanszkij fővezér jelenthette, immár ott feküdt a czár lábainál.
Mire a nap lement, valóban mindennek vége volt. Rüdiger Görgei kiséretében szótlanúl lovagolt el a lefegyverzett sorok előtt s a honvédek utoljára éljenezték meg Görgeit, a ki hirtelen leborult a lova nyakára.
A világosi Bohus-kastély Görgei tanácskozó szobájával.
Rajzolta Cserna Károly
A mint utóbb Andrássy Gyula gróf megjegyezte,38 Világosnál két függetlenség veszett el: a magyar és az osztrák. És a mint együtt vesztek el, csak együtt lehetett azt visszaállitani. Valami olyas történt 1849. évi augusztus 13-ikán, mint 1866 július 4-ikén, mikor Ausztria Velenczét a francziáknak engedvén át, épp úgy megalázta Olaszországot, mint most Görgei alázta meg Ausztriát; a mindig megvert ellenség helyett mind a két esetben annak szövetségese kapta meg a vitás területet, melynek megtartására a szövetséges nem gondolt sem itt, sem ott. A viszonyok mind a két esetben erősebbek voltak a védelem vezetőinél, kik rendre verték tulajdonképeni ellenségüket, de a vért nem akarhatták többé ok nélkül fecsérelni, amint megvert ellenségük idegen túlerőt zúdított reájuk. „Reám nézve a háború nem czél – irta augusztus 14-ikén Kossuth Bemhez, – hanem mód a hazát megmenteni; ha e czélhoz nem közelithetek, nem fogok kezet nyujtani a háborút egyedül a háború kedvéért folytatni.” Ezt akkor irta, mikor látta; hogy Bemnek valamiképen összeverődött hadserege a haza földén rablásból és harácsolásból kényszerült magát fentartani; s ugyanennek hire, Guyonnak egy tudósitása volt az egyik érv, hogy augusztus 11-ikén a haditanács Aradon a fegyver letételére szavazott. Ezért a szavazatért és hogy Görgei példáját sok jeles parancsnok követte, holott kisebb csapatok előtt még érthetőbb a Leonidász és a Zrinyi Miklós példája, egy hősnek fejéről sem tépték, nem is téphették le a babért; de azonnal töviskoszorúval takarták el azt a még mindig sajgó sebet, mely hős csatában érte ugyanazt a főt, a melyikben a körülmények most a teljes lemondás gondolatát érlelték meg.
Görgei azonban czéltalannak tartotta volna a hozott rendkivüli áldozatot, ha példáját nem követik a mezei hadak és a várparancsnokok is, hanem külön csatákban egyenkint veretik le magukat. Kis-Jenőről, hová a fegyvertelen sereggel, a tisztekkel és polgárokkal együtt kisérték őt, s hol Rüdiger tábornok nemes ellenfélhez méltóan bánt vele s bajtársaival, már augusztus 14-ikén figyelmeztette Damjanichot, hogy a vezéreknek nincs más kötelességük többé, mint megkimélni további szenvedésektől a szegény, sokat szorongatott hazát. Az orosz fővezérlet a vár átadása iránt nem alkudozhatik vele; de Paszkjevics herczeg azt hiszi, a várőrség bizalmát kiérdemelhette azzal a bánásmóddal, melyben Görgei seregét részesiti; s ha alkudoznék, lehetetlen volna orosz csapattal kiszoritnia az osztrák bekeritő csapatot, a mi könnyen megtörténhetik, ha a várakat parancsnokaik föltétlenül adják át az oroszoknak. „Neked – végezte – mint a vár parancsnokának, nem lehet sem parancsolnom, sem tanácsolnom; legfeljebb kérnem szabad, hogy szivedet inkább a humanitásnak, mint a dicsvágynak nyisd meg.” Aznap este 9 órakor Damjanich még elsüttetett egy ágyút az osztrákok újaradi előőrseire, ezzel felelvén Schlicknek, ki feladásra szólitotta őt. „Egy kozáknak átadom – szólt, – de az osztrákok ellen halálomig védem.” Másnap, 15-ikén csakugyan két követet küldött Buturlin orosz tábornokhoz, ki a maga részéről is kérte, kövesse Görgei tanácsát s a magyar hadsereg legnagyobb részét, mely becsülésre méltó önmegtagadással kivánt véget vetni a szerencsétlen Magyarországot pusztitó s tovább folytatva, még nagyobb inséget szülő polgárháborúnak”. Már Rüdiger kijelentette Damjanichnak, hogy csak föltétlen hódolatot fogadhat el, s ezt most Buturlin is ismételte, csupán arról biztositván őt, hogy a csapatot Görgei seregével hasonló bánásmódban részesiti; a tökéletes bocsánat kieszközlését azonban – nem lévén osztrák alattvaló – nem vállalta magára. Megigérte, hogy a tisztek megtarthatják fegyvereiket s hogy magánvagyonuk elszállitására kocsikat rendel a várba. Erről értesülve, Temesvár alól Haynau fővezér ingerülten utasitotta Schliket, hogy vegye ostrom alá a várat, mire 4 osztrák ezred Új-Arad felől zeneszó mellett szállt táborba az aradi temető mellett. Szándékától Haynau csak az oroszok fenyegetésére állt el. Schlick mérséklete nélkül azonban Arad alatt aligha nem gyönyörködik a világ a szövetségesek összeütközésében. Augusztus 17-ikén d. u. 5 órakor Buturlin tábomok huszárjai és Chruleff kozákjai elállották a Maros hidja följáróját s megszállták a vár környékét. Damjanich39 bejelentette a föltétlen megadást. Este hét órakor az őrség az oroszok sorfalai közt Kossuthot éltetve vonult ki, a tisztek karddal az oldalukon.
Időközben Bem seregében is kiütött a fejetlenség. Bem a facseti haditanácsban (augusztus 16-ikán) kijelentette, hogy seregével visszamegy Erdélybe, Dobrára, hol egy ágyúval is elzárja az ellenség útját, s egyesül Steinnak Piskinél álló seregével. Megmondta azonban, hogy ő nem bakó s hogy az ügynek, a melyért harczol, önkéntes harczosokra van szüksége; mint fővezér, más eszközökhöz nyulhatna ugyan, hogy akarata teljesedjék; de csak annyit mond, hogy ő másnap Dobrára megy s reméli, hogy serege követni fogja.
Vécsey gróf tábornok azonban és Szentiványi alezredes, mintegy 8000 emberrel, különvált tőle és Görgeihez óhajtván csatlakozni, Soborsinnál átkelt a Maroson. Egy szemtanú40 a berezinai átkeléshez hasonlitja ezt a jelenetet. Maga Vécsey 9 század huszárral Nagy-Váradra vonúlt s ott, seregének többi része pedig Boros-Jenőn Rafailovics orosz tábornok előtt föltétlenül lerakatta katonáival a fegyvert s 22-ikén a tisztek is átadták kardjaikat.
Bem augusztus 17-ikén alig 5000 emberrel ért Jófőre (Dobrára, Hunyadban), a hová Stein is visszavonult. Stein Szász-Sebesnél augusztus 11-ikén még vitézül harczolt a sokkal erősebb Lüdersszel, Piskit azonban, melyet pedig minden erővel védelmezni akart, a csekély magyar őrségtől megszállt Déva várának fölrobbanása után odahagyta s Jófőre húzódott. Bem a Dobrai-szoros védelmére négy ágyúval csak egy osztályt hagyván, 6000 emberrel azonnal Déva felé indult, hol Lüders őt Görgei példájának követésére intette. Egyelőre 24 órai fegyverszünetben állapodtak meg, de mikor Bem – megtudta, hogy Jófőről 9 ember hijján egész csapata megszökött, Hátszegen át maga is Orsovára menekült, honnan Kmetyvel együtt Törökországba bujdosott. Serege roncsaival, 6000 emberrel, Beke ezredes Dévánál Lüders, Brunner ezredes pedig 19-ikén Hátszegnél 2000 emberrel Hasford előtt tette le a fegyvert. Ugyanaznap és ugyanott Dessewffy tábornoknak 4000 és Lázár ezredesnek 3600 gyalogból, 600 huszárból és 36 ágyúból álló hadosztálya az osztrákoknak hódolt, Vogtner ezredes azonban az olasz és lengyel legióval némi csatározások után 24-ikén Orsovánál török földre menekült. Másnap az osztrákok megszállták Orsovát s lefegyverezték az arrafelé szállingozókat.
Gál Sándornak és báró Kemény Farkasnak Kolozsvárról Bánfi-Hunyadra huzódott 7000 embere Grotenhjelim elől jobbadán szétfutott; Gáf Sándor azonban a sereg felével feltartóztatván a kozákokat s Urban osztrákjait, 3000 emberrel tűrhető rendben vonult vissza Zsibóra. Munkácsról Szatmár-Németin, Nagybányán és Deésen át oda jött Kazinczy Lajos tábornok is 8000 emberrel s átvette (22-ikén) az egész sereg vezérletét. Görgei és Grotenhjelm felhivására augusztus 25-ikén Grotenhjelim előtt 4000 emberrel letette fegyvereit, a 105. zászlóalj azonban Várady Gábor nemzetőrtiszt vezetése alatt Nagybánya felé menekült s önként feloszlott. Munkács augusztus. 26-ikán és Pétervárad szeptember 7-ikén föltétlenül hódolt.
De az egész világ bámulatát magára vonta Komárom hősies védelme oly időben, midőn már megsemmisült a magyar sereg. Klapka tábornok augusztus 3-ikán Csorics altábornagynak mintegy 1000 emberét levágván, megsebesitvén s elfogván, 30 ágyúját, 3600 fegyverét és 700 mázsa puskaporát pedig zsákmányul ejtvén, Komáromot felszabaditotta az ostromzár alól s ha Bem lelke lakik benne, Bécs meglepésével talán fordulatot ad a dolognak. De csak Győrig hatolt s itt értesült róla, hogy Haynau Szeged elfoglalása után nagyobb erőt indit ellene. Augusztus 18-ikán a lapokból, másnap már menekülőktől értesült a világosi, fegyverletételről. Liebler osztrák tábornok hasonlóra szólitotta fel, másnap pedig Izsakoff a czár szárnysegéde figyelmeztette őt, hogy Komárom meghódolása előtt az oroszok nem vonulhatnak ki az országból. Kérte, kimélje meg azt a háború nyomorúságaitól s adja fel a várat. 44,000 szövetséges ellenébe mintegy 30,000 embert állithatván, Klapka nem akart hódolni sem az orosznak, sem az osztráknak; augusztus 22-ikén azonban belenyugodott a kétheti fegyverszünetbe; hogy küldöttei (Thaly Zsigmond alezredes katona komáromi polgár, Ruttkay alezredes és Csapó alispán) az alatt meggyőződjenek az ország helyzetéről. Anicskoff orosz ezredesnek újabb felszólitása, Görgeinek a szomorú viszonyokat feltáró levele s az augusztus végén visszatért küldöttek vigasztalan tudósitásai egyaránt nem ingatták meg az őrség kitartását, sőt nevelte is a szenvedélyeket Haynaunak megadásra szólitó levele s az osztrákok erőszakoskodásának hire.
Klapka György.
Kőnyomat után. Az országos képtár gyűjteményének 387. számú példányáról
Csorics altábornagygyal szeptember 1-jén csupán úgy akartak egyezkedni; ha kegyelmet kap az egész nemzet, bocsánatot az egész sereg, a foglyokat szabadon bocsátják, a magyar papirpénzt beváltják, a külföldre szándékozóknak útlevelet adnak, az őrséget tisztelgés mellett szabadon bocsátják stb. Az osztrákok e föltételeket, a várbeliek pedig Haynaunak a föltétlen hódolat iránt újabban tett fölhivását visszautasitván, szeptember 2-ikán az osztrákok a fegyverszünetet fölmondták és Csorics utóda, Nugent altábornagy a várat szorosabban körülzárta; a Duna balpartját az oroszokkal Grabbe szállta meg. „A szenvedő haza legfontosabb pillanatait éli – szólt Klapka szeptember 17-ikén egyik napi parancsában41 – s midőn ügye a végforduló ponton áll, a nemzet méltán követelheti minden harczosától, hogy minden erejét felhasználja azon ügy védelmére, melynek szentsége által arra felhivatott.” „A haza és a művelt világ – szólt ugyanaznap Assermann ezredes – reánk büszkén tekint, ha mindjárt az északi hatalmak ellenünk minden erejöket forditották is; Komárom mindezen veszteség daczára 25,000 honvéddel és a vár 500 ágyújával követeli a magyar katonai becsület megadását és keblünkben a személy és vagyon egyenes biztositását.”
Szeptember 19-ikén Nugent újabb felhivására a haditanács elhatározta, hogy korábbi kivánatainak egy részét csak mint kérelmet terjeszti a császár elé. Erre Klapka tudatta az őrséggel, hogy az alkudozások megszakadván, kényszerül a már kialvóban volt harczot újból folytatni életre-halálra, hogy vagy megmentsék legdrágább kincsüket: fegyverük becsületét, vagy férfiasan dicsőséges harczot haljanak a hazáért.
Szeptember 26-ikán tehát megkezdte az ellenségeskedést; délután azonban Ácsról tudatta véle Haynau, hogy megérkezvén, személyesen vette át az ostrom vezetését s befejezni kivánja az alkudozásokat, melyeknek folytatását Klapka most egy bizottságra bizta.
Haynau s a bizottság szeptember 27-ikén a puszta-herkályi majorban végre abban állapodott meg, hogy az őrség fegyver nélkül, a tisztek fegyveresen, mindannyian szabadon vonulnak ki; a volt cs. és kir. tisztek útlevelet kapnak a külföldre, vagy szabadon mehetnek haza, hacsak önként nem jelentkeznek a haditörvényszék előtt. A cs. és kir. hadseregben nem szolgált tisztek szabadon tartózkodhatnak a hazában s a cs. és kir. ezredek közlegényei kegyelmet nyernek. Mindenki kaphat útlevelet, a ki 30 nap alatt jelentkezik; a tisztek osztrák bankjegyekben kapják ki egy havi, a legények tiznapi dijokat. A hadipénztári utalványokban kiadott kötelezvények kiegyenlitésére a parancsnokság félmillió ezüst forintot kap.42 A sebesültekre és betegekre gond lesz. Mindenki megtartja ingó s ingatlan vagyonát. A fegyverletétel módozatait utólag állapitják meg. Minden ellenségeskedés megszűnik s a szerződés megerősitése után a vár átadása hadi szokás szerint történik meg.
A nemzet ismét gazdagabb lett egy csalódással; sokan árulást emlegettek itt is és megfoghatatlannak tartották, hogy a bizottság legalább az országos hadi és politikai foglyoknak nem eszközölt ki kegyelmet. S nem akarták hinni, hogy a vár még jóval tovább nem tarthatta volna, midőn az ellenséges Arad és Temesvár 9–10 hónapon át sokkal nehezebb körülmények közt is megoltalmazta magát.43 Hitték, hogy néhány hétig még kitartva, Ausztria – talán a papirpénz beváltását kivéve – teljesiti a szeptember 1-jén tett összes kivánatokat, ha másért nem, azért, hogy megszabaduljon az oroszok megszégyenitő és költséges jelenlététől.
Komárom ostroma.
Bachmann-Hohmann B. egykorú kőnyomata után. Néhai Frohner János hagyatékának példányáról
Október 2-ikán először is a Dunahidfőt és az elsánczolt tábort adták át. Klapka megkérdezte a legénységet, ki akar átmenni a császári seregbe? „Tábornok, úr! – szólt előlépve egy vén altiszt, – az osztrákokhoz nem megyünk át; de ha a hazának még szüksége lesz katonára, reánk bizton számithat.”
Másnap átadták az ó- és újvárat s a Duna szigetét, 4-ikén a Vág- és a Nádorvonal védőműveit s a városban levő kincstári épületeket; 5-ikén reggel az utolsó magyar csapatok is elhagyták a várat, melynek parancsnokságát ideiglenesen azonnal gróf Nobili császári altábornagy vette át.
„Megtettük, a mit emberi erő megtenni képes – szólt Klapka utolsó napiparancsában – s pirulás nélkül léphetünk a világ és a mindenható itélőszéke elé.” Nemcsak a komáromiakra, hanem a szabadság valamennyi harczosára vonatkozik az az itélete, hogy a feladatot, mely reájuk hárult, férfiasan és következetesen teljesitették az utolsó pillanatig. „Meghajoltatok, mert meg kellett! Az események vas hatalma előtt hajoltatok meg. Ez a körülmény és a megmentett becsület mindnyájatokat megnyugvással tölthet el.”