SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

VI. FEJEZET.
A provisorium.

A látszólagos alkotmányosság bukása. A nyilt megtorlás politikája. A katonai biróságok. Az új rendszer vezérei. Gróf Forgách Antal főkanczellár, gróf Pálffy Móricz helytartó. A hétszemélyes tábla tiltakozása. Az osztrák bélyeg- és ipartörvények behozatala. A nemzetiségek felizgatása. A centralistikus politika Erdélyben. A választókerületek új szervezése. A magyarság mesterséges leszavaztatása. A szebeni országgyűlés. Erdély részvétele a Reichsrathban. Erdély elszakitása a hétszemélyes tábla hatósága alól. A választások a következő években. Magyar érzelmü oláhok. A magyar faj suprematiájának alapjai. Apponyi György emlékirata a kiegyezésről. Az 1861-iki képviselők tüntetése Deák Ferencz mellett. Apponyi bukása. A conservativek alkotmány-tervei. Deák Ferencz és Lustkandl. Adalékok a magyar közjoghoz. Deák a conservativek kisérleteiről. A várakozás politikája. Schmerling merevsége. Gróf Zichy Hermann főkanczellár. Az igazságügyi organisatio tervének bukása. A szerb és román gör. kel. egyházak szétválasztása. Az osztrák politikai viszonyok. Az osztrák-németek a dualismus mellett. Belcredi és az osztrák-szláv foederalismus. Schmerling harcza a conservativekkel. A magyar kiegyezés kérdése a tágabb birodalmi tanácsban. Kaiserfeld beszéde. Ferencz József 1865-iki pesti utja. A kibékülés első jelei. Zichy Hermann bukása. Majláth György főkanczellár. A Schmerling-kormány utolsó napja

A koczka ismét el volt vetve. A látszólagos alkotmányosság nem volt többé tartható és annak csavargós útjáról letért a hatalom a reactio nyilt terére. Az 1861 november 5-ikén kelt s gróf Forgách Antalhoz intézett legfelsőbb kézirat a közrend, a személyes és vagyonbiztosság védelmére katonai biróságokat állitott fel, és megbüntette a helytartó-tanácsot is, mely repraesentálni merészelt. A katonai biráskodás különös jelentőséget nyert az egy év előtt elűzött s most visszatért Bach-hivatalnokokkal kapcsolatban, a kiket máskép alig lehetett megvédelmezni, mint ily drastikus rendszabályok segitségével. A közönség ugyanis némely helyen kaczagva „ismerlek” kiáltásokkal fogadta őket, másutt azonban botokkal és fejbeverésekkel. Ily fogadtatásban részesült maga a pestmegyei administrator: Kapy is.

Az elnyomatás új rendszerének végrehajtására a legfelsőbb rendelet tartalmához képest gróf Forgách Antal vállalkozott, a kinek azonban csakis neve és nemzetisége volt magyar, érzelme és nevelése egészen osztrák. Különben csehországi helytartóból lépett előre az udvari kanczellárságba. Széchen helyét gróf Esterházy Móricz, a vallási fanatismus és politikai reactio e sötét lovagja kapta meg. Hogy a nemzeti elnyomatás élére állitott magyarok társasága teljes legyen, magyarországi helytartóvá gróf Pálffy Móricz lett. Ez a szép társaság vette kezébe Magyarország megrendszabályozását, a nemzeti szellem megtörésének gonosz munkáját.

Gróf Pálffy Móricz.
Pollák testvérek kőnyomata Marastoni József 1862-iki rajza után. Ugyanonnan, a 3682. számú példányról

A törvénytelen rendeletek ellen nemcsak a megyék tiltakoztak, a melyek megzabolázását különösen czélba vette a legfelsőbb kézirat. Tiltakozott a hétszemélyes tábla is, élén Apponyi György országbiróval, a menynyiben felterjesztést intézett a katonai biróságok életbe léptetése ellen. A megyék ellenállásáról már volt szó, valamint az ellenük alkalmazott erőszakról. De a magyar legfőbb biróság is hasztalan kűzdött az alkotmányosságért; sőt a deczember 11-diki rendelet ismét életbe léptette az osztrák bélyegtörvényt. Pálffy rendelete pedig életbe léptette az osztrák ipartörvényt; s igy a legfőbb biróság kénytelen volt belátni, hogy küzdelme hiábavaló. Az új reactio ment útján feltartóztathatatlanul, a mig végre is feltartóztatta azon körülmény, hogy lehetetlenségre vállalkozott.

A nagy absolutismust utánzó e kis fiók-absolutismus még a nemzetiségi kérdésben is igyekezett az előbbi példáját követni, pedig csakis egyetlen egy előnye volt a másik felett s ez abból állt, hogy czélzatosan nem germanizált. Bizonyos tekintetben magyar absolutismusnak volt szánva, a germanizáló Bach-féle absolutismussal ellentétben. De azért mégis felizgatta titokban és nyiltan a pánszlávokat és dákorománokat. Moyzes beszterczei püspök vezérlete alatt 52 tagból álló tót küldöttség ment Bécsbe, a mely kérte a turócz-szent-mártoni congressus határozatainak helybenhagyását, Munkácson pedig a görög egyesült ruthének kérték egyenjoguságukat. Ugyancsak mozgalom indult meg a románok, szerbek és horvátok közt. Az új absolutismus Magyarországot foederalismussal fenyegette, csakhogy rábirja a Reichsrathba való belépésre. Nem birhatta rá még e fenyegetéssel sem.

Erdélyben több sikerrel működött.

A magyar nemzeti erő próbája akkor következett be, a midőn a bécsi politika, a nyilt erőszak bukása után, alkotmányos formákkal és a nemzetiségek szövetségével támadt a magyar történelmi állam ellen. Az októberi diploma és a február 26-iki pátens nagy és komoly kisérletek voltak, melyeknek czélja vala: a magyar hegemonia s ezzel a magyar történelmi állam megtörése, valamint a birodalmi centralisatio létesitése. Ha fajunkban nem lettek volna meg azok az erők, a melyek az utolsó negyedszázad alatt óriási fejlődésre jutottak, a bécsi kisérlet feltétlenül sikerül. Az októberi diploma némi történelmi reminiscentiákon épült fel, s a mi nyilvános ellenmondást képez, e történeti emlékek alapján akarta constituálni a nemzetiségek jogait. A február 26-iki pátens a történelmi alapokkal egészen szakitott s a birodalmi centralisatiót a rideg elmélet alapján igyekezett létesiteni. De mind a kettő megegyezett abban, hogy Erdélyt az uniónak 1848-ban történt kimondása daczára elszakitotta Magyarországtól s külön akarta képviseltetni a birodalmi tanácsban. A kisérletezés sulyos éveiben Magyarország és Erdély valóban külön folytatták a küzdelmet s csak erkölcsileg támaszkodtak egymásra. Magyarországon a kisérletek bukása nagyon bizonyos és előrelátható volt. A magyar nemzet még csak nem is gondolt rá, hogy bevonuljon a közös birodalmi gyűlésbe.

Egészen más helyzete volt a kisérletezés gyászos korszakában Erdélynek, a hol a magyar faj számbeli kisebbséget képezett, mint képez, habár nem oly nagy mértékben, ma is. A bécsi politika különösen Erdélyre vetette magát, a hol számithatott az oláhokra és szászokra. De még itt is mily mesterséges eszközöket kellett használnia, hogy az erdélyi országgyűlési választásoknál a magyar fajt a nyers tömegek által majorizáltathassa. A 48-iki választó törvényeket természetesen nem létezőknek tekintette, a kerületeket ujra osztotta be, úgy hogy a magyar vidékek kevesebb képviselőt kaptak mint azelőtt; a szász és oláh képviselők számát felemelték. És most főleg arra volt gondja a Nádasdy által képviselt centralistikus politikának, hogy a magyar suprematia megtöressék, az oláh vidékek különösen ott kaptak számos új választókerületet, a hol csekély számu magyarság is élt a románság közt. Itt, mert a magyar faj leszavaztatásáról volt szó, nem egész 18,000 lélekre esett egy képviselő; holott a tiszta magyarajkú székelyföldön több mint 20,000-re. A szászok különös kedvezményben részesültek. Ők már minden 12,000 lélek után egy képviselőt kaptak. Igy aztán sikerült Erdélyben leszavaztatni a magyar fajt úgy, hogy ez csak 59 kerületben győzhetett, holott a törpe minoritást képező szászságnak is 45 biztos kerülete volt. A magyarság 59 választókerületében a vegyes kerületek nagy része is benne foglaltatott, a mi azt mutatja, hogy a magyarság ereje ezekben még győzedelmeskedett a nyers tömegek felett. A magyar képviselők természetesen nem foglalták el helyüket a szebeni tartománygyűlésen s igy Erdély a magyarság nélkül volt képviselve úgy Szebenben, mint a bécsi Reichsrathban. Kivételt képezett Gábor Imre bereczki képviselő, a hires nemzeti hős: Gábor Áronnak testvére, ki a nagy-szebeni Landtagba s onnan a Reichsrathba is elment.

És a magyar hegemóniát, valamint a történelmi államot megbuktatni akaró bécsi politika nemcsak a választókerületek tekintetében osztotta be ujra Erdélyt, hanem új közigazgatási beosztást is tervezett s e beosztás czélja természetesen szintén a magyarság elnyomása lett volna. De az idők változtak s a magyar kérdés kedvezőbb fordulatot vett. Az alkotmányos küzdelem Erdélyben is a legalitás terére kezdett visszajutni. Hazafias érdeme Majláth Györgynek, hogy kanczellárságát azzal kezdte, mikép Erdélyt kiszakitotta a tágasabb birodalmi tanács kötelékéből és segitette létesiteni a Királyhágón túli részek egyesitését Magyarországgal. E kiváló fontosságú tény felette kedvezővé tette a talajt a kiegyezési alkudozásokra. Az 1865 november 20-iki kolozsvári országgyűlésre már egyenlő census (8 frt 40 kr.) alapján s törvényes alapon történtek a választások. Két, sőt három választási küzdelem folyt le ez alapon Erdélyben, a midőn nem állt Magyarország és Erdély élén nemzeti kormány, hanem Bécsből dictálták a választásokat. Hasztalan volt Nádasdynak minden erőlködése, hasztalan tett kisérletet három-négy izben is a választásokkal a magyar és a székely kerületekben, a székelység és a magyarság teljes passivitásban maradt. Néhány tönkre ment existentia helyet foglalt ugyan a regalisták közt, de ezek nem képviselték a Székelyföldet és a magyar megyéket. Választás útján pedig egyetlen egy képviselő sem került Erdély magyar-székely vidékeiről a tartománygyűlésre.

A május 23-tól október 24-ig ülésező tartománygyűlés tanácskozásainak egyetlen gyakorlati eredménye lett, hogy kimondta Erdélynek elszakitását a pesti hétszemélyes tábla iurisdictiójától. Horvátország példájára most Erdély is külön legfőbb törvényszéket kapott, de nem volt köszönetük abban sem a szászoknak, sem az oláhoknak. A horvátoknak ugyanis sikerült keresztülvinniök, hogy legfőbb törvényszékük Zágrábban maradt, az erdélyi hétszemélyes tábla székhelye azonban Bécs volt, hol az 1861 októberben tényleg fel is állittatott, de nem mint önálló biróság, hanem mint a legfőbb törvényszék puszta osztálya.

Az egymás után következő választások kétségtelen erőmérőjét képezték még a Királyhágón túl is a fajoknak, a hol a magyar faj tudvalevőleg a leghátrányosabb helyzetben volt és részben még ma is van. E választásokból kitünt, hogy, midőn a magyar faj felülről semmi támogatásban nem részesült, de igenis birta a jogegyenlőség garantiáját, még Erdélyben is mindig győzni tudott, pedig számbelileg kisebbséget képezett. Az oláhság jelentékeny része ugyanis, különösen az oláh kisnemesség, e választókűzdelmekben a magyarsággal tartott. Különösen lehetett észlelni a románság egy részének a magyarsághoz való csatlakozását akkor, a midőn az uniót kimondó országgyűlésre történtek a választások. Oláh vidékeken, a melyek azelőtt dákoromán izgatókat választottak, magyarok nyertek mandátumot. Bethlen Sándor legyőzte Mács Gábort Belső-Szolnokmegyében, Mógát megbuktatta Kolozsmegyében Hosszú József, dr. Rácz Jánost, a későbbi Ratiut, Huszár Károly győzte le Tordamegyében. Számos más példát idézhetnénk annak bebizonyitására, hogy az oláhság jelentékeny része mindig hajlandó volt magát a nemzeti érdekekkel azonositani s a végeredmények az összes választókűzdelemben megbizonyitották, hogy a magyar faj hegemóniája még Erdélyben sem erőszakos, hanem természetes alapokon nyugodott.

Ma, midőn több mint negyedszázad óta nemzeti kormány áll Magyarország élén, beszélhetnek, habár jogos alap nélkül, a nemzetiségi izgatók arról, hogy a magyar faj suprematiája, különösen Erdélyben, mesterséges eszközök segitségével tartatik fenn; de mihelyt a kiegyezés előtti választások eredményeit feltárjuk, az alaptalan vád azonnal megsemmisül. Minden alkalommal, a midőn a románok és szászok mögött nem állott a bécsi kormány, valahányszor a teljes jogegyenlőség alapján történt a mérkőzés, az erdélyi magyarság, egészen jogos fegyverekkel, mindig többséget hozott létre az erdélyi országgyűléseken. Pedig ismételjük, sem Sennyey, sem Majláth, sem más conservativ magyarok nem támogatták mérkőzéseiben a magyarságot, hanem csakis egyszerüen nem avatkoztak a választásokba. Az uniót kimondó kolozsvári országgyűlésen a Magyarországgal való egyesülés mégis 166 szavazatot kapott, holott Saguna román inditványára csak 29, Ranicher szász motivumu inditványára pedig 30 szavazat esett.

Mindezek a tények kétségkivül mutatják azokat a nagy politikai, értelmi, culturai és gazdasági erőket, melyek fajunkban rejlenek, s melyek a magyar történelmi államot a Királyhágón innét s túl meg tudták védelmezni akkor is, amidőn az ellen idegen hatalom szövetkezett a nemzetiségi eszmével. Meg tudták védelmezni oly korszakokban, midőn a fajunkban rejlő hatalmas erők még nem fokozódtak jelenlegi potentiájukra, a midőn a magyarság sem számbelileg, sem gazdaságilag és culturailag nem volt oly fejlett mint jelenleg.

Ha a magyar történelmi állam valóban csak mesterséges eszközök segitségével jő létre és maradt fenn, a nagy lökést, melyet a világosi katastropha s a későbbi kisérletek intéztek ellene, ki nem állja, hanem feltétlenül összeroskad vala. Régebben is sujtották államunkat nehéz csapások; de akkor a legveszedelmesebb bontó erő, a nemzetiségi eszme, még nem volt vele szembe állitható. Ez az eszme csak a mult század vége óta őrli meg a történelmi államokat, mint a szú megőrli az ezredéves tölgyet; és a birodalmi centralisatio a történeti állam e legveszélyesebb ellenségével, a nemzetiségi eszmével, igyekezett fölbontani a magyar történelmi államot, hogy azt beolvaszsza egy új alakulásba, a régi osztrák történeti alapokról szintén lelépett birodalmi egységbe.

A nemzetiségi eszme pedig egy nagyhatalom erejére támaszkodott, s a mikor a magyar faj gyenge és elhagyatott volt, még ekkor sem volt képes legyőzni a magyar történelmi államot, annál kevésbbé lesz képes jövőre, a mikorra a magyar faj erői megtizszereződnek.

Még erőteljesebben lépett föl, a magyar nemzeti szellem Magyarországon. A nemzeti ellenállás egészen megtörte a monarchia erejét kifelé, és ez volt az oka, hogy a felség már 1862 végén magához hivatta gróf Apponyi György országbirót, hogy a kiegyezés módozata iránt emlékiratot terjeszszen eléje. Apponyi az emlékiratot elkészitette és ezzel megkezdte tervgyártásainak sorozatát, de, mint előrelátható volt, eredménytelenül. Apponyi Györgyre Schmerling és magyar környezete csak akkor haragudtak, midőn a törvénytelen rendeletek ellen minduntalan remonstrált a hétszemélyes tábla élén. Emlékirata most alkalmat szolgáltatott arra, hogy megbuktassák s az útból félre tegyék. De elbocsáttatásának ürügyét nem emlékirata képezte. Ez sokkal messzebb volt Deák álláspontjától, hogysem a császárt e miatt felingerelhették volna ellene. De jó ürügyül kinálkozott azon, akkor tüntetés számba menő jelenet, hogy az 1861-iki országgyűlés két házának tagjai 1863 márczius 28-ikán átnyujtották arczképüket Deák Ferencznek. Ez állitólagos tüntetésben gróf Apponyi György is résztvett, s ez már hatott. Április 3-ikán megkapta elbocsáttatását.

A conservativek azonban sem a Schmerling-rendszer, sem Apponyi bukása által nem engedték magukat meggátoltatni abban, hogy minduntalan fel-felbukkanjanak, hol alkotmányterveket készitve, hol ellentéteket elsimitva, de mindig kiváló fontosságot tulajdonitva önmaguknak. Innét túl azonban szinte valamennyien megegyeztek abban, hogy Deáké a jövő, s hogy csak ez létesitheti a kiegyezést. Deák még nem sugalmazta a „Debatte” czikkeit s még nem diktálta le a húsvéti czikket, a melyben a közös ügyek kezelési módjának meghatározása először lépett előtérbe, s a conservativek, mint Sennyey Pálnak Sorrusich Pálhoz 1864 február 14-ikén intézett leveléből kitünik, mégis őt jelölték meg azon kimagasló alak gyanánt, a kire az egész ország néz s a ki meg fogja teremteni a kiegyezést. Deák akkor még hallgatott, helyette legfölebb a „Pesti Napló” polemizált a bécsi lapokkal, Schmerlingnek és másoknak közlönyeivel. És ugyancsak a „Pesti Napló” fejtette ki az „Ostdeutsche Post”-tal szemben Deák Ferencz álláspontjának változatlanságát. A midőn Lustkandl Venczel „Das ungarisch-österreichische Staatsrecht” czimű munkájában megtámadta Magyarország államiságát, Deák Ferencz megirta a „Budapesti Szemle” 1865. évi első füzetében, s később könyvalakban is közzétette: „Adalékok a magyar közjoghoz” czimű munkáját, mely állandó becses forrása marad a magyar közjognak. Sokkal ismeretesebb a munka, hogysem annak tartalma felől tájékozni kellene az olvasót, s csakis annak megjegyzésére lehet, sőt kell szoritkozni, hogy e művében Deák Ferencz még nem lépett az alkudozások terére s nem utalt a közös ügyek intézésének módjára, hanem szigorú legista alapon kimutatta Magyarország állami függetlenségét s különállását még a hadügyben s a külügyben is. A 61-iki országgyűlésen s felirataiban elfoglalt álláspontjának tudományos megvilágitása volt a Lustkandnak adott válasz.

Deák közjogi munkájának czimlapja

Kemény Zsigmond már korábban szerette volna a kiegyezési alkudozások megujitását, Deák azonban ellentétes véleményen volt. Azt akarta, hogy a nemzet a szigorú jog alapjához sorakozzék, s ennek sánczában várja meg az eseményeket.

A conservativek már a Bach-korszakban, de még inkább a provisorium alatt azt hitték, hogy Deák passiv és merev legista politikája felett az események napirendre térnek s hogy ők létesithetik a kiegyezést, sokszor változó s a birodalmi egységbe átjátszó 47-es alapjukon.

Eötvös és Trefort féltek is ettől s figyelmeztették a már ekkor „öreg úr”-nak nevezett államférfiút e lehetőségre, ha a conservativeknek adja át a kezdeményezést.

Deák, Falk Miksa szellemes apróságai szerint, következőleg válaszolt: „Ausztriában minden a körülményektől függ. Mihelyt a körülmények úgy kivánják, ha nem kérünk, ha nem közeledünk is, adni fognak, vagy legalább igérni; ha a körülmények, bár csak látszólag is, jóra fordulnak, akkor, ha kérünk, még kevesebbet adnak, illetőleg semmit. Majd a conservativeket is lehordják, ha igérés ideje és szükségessége nincs jelen, ha pedig jelen van, akkor felkeresnek minket is.”

Ha Deák az októberi diplomával szembe állitotta a 48-diki jogfolytonosság elvét, még inkább szembe kellett azt állitania Schmerling jogeljátszási elméletével. E tekintetben hatalmas magyar publicistika támogatta Deákot. A közjogi fejtegetések sorából különösen kiemelendő Csemegi Károly, akkor aradi ügyvédnek s a későbbi államtitkárnak és kuriai tanácselnöknek, a jogvesztés elméletéről a „Magyarország”-ban irt jeles czikksorozata.

És Deák Ferencznek ismét igaza lett, hogy sem 1864-ben, sőt 1865 első hónapjaiban sem lépett az egyezkedés terére. Schmerling az Almássy-féle összeesküvést s egyéb mozgalmakat a reactionárius irány megerősitésére használta fel. Forgách Antalt, a ki bizonyára nem volt schauvinista magyar, de a kivel a magyar politikusok és irók tisztességesen megfértek, nagyon önállónak és nemzeti szelleműnek kezdte tartani, s igy történt, hogy 1864 április 22-ikén fölmentette kanczellári méltóságától s helyére Zichy Hermann grófot tette, a ki Magyarországon hirhedtté lett az által, hogy a bécsi polgármester bankettjén Magyarországnak a birodalmi tanácsba feltétlenül való belépése mellett nyilatkozott.

Most már világosan kitünt, hogy Schmerlinggel megalkudni nem lehet, mert a mennyire feladta minden elvét, annyira ragaszkodott azon főtörekvéséhez, hogy Magyarországot belehajtsa a birodalmi tanácsba. Hiressé vált röpke szavát, hogy: „várhatunk”, komolyan akarta alkalmazni. Ő hajlandó lett volna még soká várni, de, mint kitünt, a monarchia nem várhatott. Egyelőre azonban Zichy Hermannal nemcsak az elméleti várakozás politikáját valósitotta meg, hanem a fő czélját szolgáló belügyi actiót is meginditotta. Magyarországot különösen igazságügyileg akarta szervezni. Megemlékezett ugyanis, hogy egyszer már, és névszerint a Bach-korszakban, szervezte Magyarország igazságügyét, s hogy az egész Bach-rendszerből egyedül ez az organisatio hagyott jó emléket maga után. Az igazságügyi organisatio czélja ekkép az volt, hogy magyar pártot teremtsen s csak azután hivja össze az országgyűlést.

A mi azonban a Bach-korszakban keresztülvihetőnek mutatkozott, nem volt keresztülvihető a provisorium idejében. Elég volt a „Pesi Napló”-nak egyetlen egy czikke, melyet Salamon Ferencz irt Deák sugallatára, s az igazságügyi organisatio terve megbukott. Ekkor már nem lehetett többé octroyálni intézményeket s a kormány hivatalos lapja csakugyan ki is jelentette, hogy a közigazgatási és törvénykezési szervezet programmja nem valósul meg octroyálás által, hanem mint királyi propositio kerül a legközelebbi országgyűlés elé.

De Magyarországnak bünhődnie kellett is, a miért az octroynak ellenszegült. Schmerling ismét a nemzetiségi kérdés felé fordult. Meg akarta jutalmazni a románokat, mert ezek a birodalmi érdekeket szolgálták, s meg akarta büntetni a szerbeket, a kik a magyarok iránt rokonszenvet tápláltak. Saguna, akkori román püspök, bement az osztrák felsőházba és nemcsak az orthodox, hanem az egyesült románok közt is tekintélye volt. Schmerling 1864 augusztus 1-én összehivta a karloviczi szerb kongressust, de ekkor már el volt határozva a román egyház szétválasztása a szerb egyháztól. A midőn az 1862-ben elhalt Rajacsics helyére a karloviczi congressus Masirevicset választotta patriarchává, Bécsben csak a szerbek számára nyert megerősitést, nem egyszersmind a románok számára. A császári kézirat 1865 január 3-ikán felszólitotta a congressust és a synodust, hogy a különválasztáshoz képest állapitsa meg az egyházkerületeket s ossza meg az egyházi vagyont. Saguna lett az erdélyi, magyarországi és az őrvidéki görög nem egyesült románok érsekévé és metropolitájává, a ki innéttúl coordinált állást foglalt el a szerb patriarchával.

Schmerling azonban ez időtájt már bukása felé közeledett. Előkészitették ezt nemcsak osztrák, hanem egyszersmind magyar ellenségei.

Ausztriában mindinkább kezdett meggyökeresedni azon vélemény, hogy az ottani türhetlen állapotokon csak a Magyarországgal való kiegyezéssel lehet segiteni s csak a magyar alkotmány helyreállitása által lehet megváltoztatni a februári pátenst. Maguk a német liberálisok az alsóházban mindinkább ez álláspontra helyezkedtek. Schmerling ellenben hallani sem akart a februári pátens revisiójáról addig, a mig a magyarok meg nem jelennek a Reichsrathban. Ekkép Schmerling maga is rákényszeritette az osztrák politikusokra azon nézetét, hogy a változás csak Magyarországból várható. Csakhogy az államminister azon illusiónak adta át magát, hogy a magyarok meg fognak jelenni a Reichsrathban, a miben a független politikai körök Ausztriában is kétkedtek.

Az osztrák-németeknek kénytelen kiszolgáltatni, de egyszersmind bizonyára szivesen kiszolgáltatja a magyar történetirás azon elismerést, hogy az absolutismus bukása után mindinkább a dualistikus szerkezet, s a magyar állam restitutiója mellett foglaltak állást. Minél inkább elérkezett a kiegyezés ideje, annál nagyobb közeledés volt az osztrák-németek és a magyarok közt, s e közeledést többé Belcredi sem állithatta meg. Az osztrák szláv foederalismus első képviselője a birodalmi hatalom sphaerájában, Belcredi tapasztalta, hogy az osztrák-németség Magyarországhoz szít, ép azért mindent elkövetett szláv többség teremtésére, hogy a dualismus, mely már kikerülhetetlennek látszott, a szlávok igényeihez alakuljon meg és ezért akarta a rendkivüli birodalmi tanácsot, melyben saját foederalista terveit önmaga czáfolta meg. A választási előkészületek és kűzdelmek azonban megmutatták, hogy lehetetlenségre vállalkozott, a németek visszautasitották a rendkivüli birodalmi tanács eszméjét, ellenben a leghatározottabb rokonszenvet árulták el Magyarország iránt, a szlávok pedig passivok maradtak, vagy legfölebb csak választási nyilatkozatokban tiltakoztak a magyar kiegyezés ellen. Tudvalevő dolog, hogy Belcredit forma szerint helytelen s magyarellenes taktikája buktatta meg, lényegileg azonban a feltartózhatatlan kiegyezés helyezte el az útból. Annál kevésbbé számithatott Schmerling, a „várhatunk” politika daczára, a tartós életre, mert ő az osztrák-németekre támaszkodott, a kik már az ő rendszerének idején hajlamot mutattak a dualismus elfogadására.

Gróf Zichy Hermann.
Rohn és Grund 1864-iki kőnyomata után. Az országos képtár gyűjteményének 4740. számú példányáról

Schmerling egyidejüleg háborúban volt a magyar conservativekkel ép úgy, mint az osztrák és cseh foederalistákkal. Esterházy Mór és Pálffy Mór mindent elkövettek Schmerling megbuktatására, a kit azonban ezekkel szemben Zichy Hermann és Nádasdy támogattak. Zichy, mint Lónyay feljegyezte róla, hű teremtménye volt Schmerlingnek és úgy ő mint Nádasdy támogatták ennek, a magyar nemzet ellen intézett, nemzetiségi politikáját. Schmerling ugyanis, Zichyvel egyetértve, Magyarországon az erdélyi mintát akarta megvalósitani vagy legalább Nádasdy szellemében igyekezett előkésziteni a választásokat. Pálffy, a magyar helytartó, megtagadta az engedelmességet, a mire Pálffy és Zichy is beadták lemondásukat, az udvar azonban az ellentéteket kiegyenliteni igyekezett. Schmerling már előbb is, de ekkor különösen érezte, hogy a magyar conservativeknek a hazaárulás mesgyéjén járó vagy azt átlépő tagjaival sem boldogul, s ezért nyilatkozott az osztrák képviselőház 1865 márczius 31-iki ülésében ekkép: „A kormány soha se fog tárgyalni a magyar ó-conservativekkel, a kikben legelkeseredettebb ellenségeit látja s a kiknek aknamunkája behatol még a képviselőházba is. Az államministert csupa ellenség környezte; még a bureaucratia is rátámadt, mely az osztrák tartományok látszólagos alkotmányát sokalta. A tágabb birodalmi tanács 1864 november 10-ikén kezdődő ülésszakában pedig parlamenti vihar is fenyegette. A felirati vitában Schmerling a magyar kérdésről is kénytelen volt nyilatkozni, de még mindig azon állásponton, hogy a magyar kérdés a birodalmi alkotmány keretében oldassék meg. Kaiserfeld a birodalmi tanács 1865 márczius 31-iki ülésében heves támadást intézett Schmerling ellen s a legmelegebben sikra szállt Magyarország jogai érdekében. Lesujtók voltak ama szavai, melyeket a várakozás politikájáról és a provisorium garázdálkodásáról mondott. „Ha – úgymond – Ausztria dicső államhajója ujra a tenger viharkorbácsolta hullámai közé taszittatnék, ma, midőn még minap szenvedett sérüléseit sem sikerült kijavitnia, bizonyára keseregve mondhatnám a nagy római lantossal: Vitorláid közt nincs egyetlen ép s nincsenek isteneid, kikhez új veszély idején, ha szorongat, oltalomért könyöröghess.”

„Jó szerencsénk ez idő szerint békés perczekkel ajándékoz meg, a melyekre tán még néhány békeév következik, de tán nem. Ám jaj nekünk, ha a kedvező pillanatot ismét elszalasztjuk, könnyelműen elbizakodván a jövőben, mely nincs hatalmunkban, a jövőben, melyet egy haláleset, akármily sikerült merénylet vagy gonosz véletlen kiszámithatlan módon megzavarhat.”

Deák Ferencz husvéti czikke a Pesti Naplóban

Schmerling rendszere nemcsak kiinduló pontján, hanem végső napjaival is hasonlitott Bach rendszeréhez. Pénzügyi bajok és a szerencsétlen külpolitika hiányoztak még, hogy a bukás kikerülhetlen legyen.

A provisorium külügyi politikájáról külön fejezetet tartalmaz a jelen munka. A tény azonban már 1864 végén és 1865 elején az volt, hogy Schmerling és rendszerének bukása kikerülhetetlen.

E bukást siettette és végleg befejezte az uralkodónak Magyarországhoz való és Schmerling megkérdezése nélkül létrejött közeledése.

A húsvéti czikk és a fejedelemnek júniusban történt pesti útja kitörésre hozták a válságot. Ferencz József ugyanis meglátogatva a pesti városligeti mezőgazdasági kiállitást, Scitovszky bibornok-érsek üdvözlő beszédére kijelentette azon határozott akaratát, hogy Magyarország kielégitést nyerjen. A lelkesedés zivatara zúgott végig az országon, s midőn annak visszhangja átcsapott Ausztriába, a kormánynak buknia kellett. A helyzetet legelőször Zichy Hermann kanczellár értette meg, a ki azonnal beadta lemondását. Az államminister azonban, a ki a politikában rövidlátóbb volt, rábirta, hogy egyelőre tartsa függőben lemondását. Igy bevárta, mig a felség megüzente neki, hogy adja be lemondását. Nádasdytól sem leheteti egészen simán szabadulni. Schmerling pedig azon megaláztatásban részesült, hogy még egy hónapig vitte az ügyeket, pedig már Majláth György magyar kanczellárrá lett, s Belcrediről mindenki tudta, hogy Schmerling helyét fogja elfoglalni.

Mennyire el voltak vakulva Schmerling és különösen osztrák ministertársai, mi sem mutatja annyira, mint azon tréfás jelenet, mely Belcredi, a prágai helytartó és Lasser minister közt végbement. Mikor a császár Belcredit, persze a kormány megkérdezése nélkül, magához rendelte, hogy az elejtett Schmerling utódává tegye, a még névleg prágai helytartó találkozott hivatalfőnökével, Lasserrel. A minister rátámadt: „Micsoda helytartó ön, hogy engedelem nélkül elhagyja Prágát.” Nagy volt Lasser álmélkodása, midőn erre Belcredi bejelentette, hogy a felség parancsára jött Bécsbe.

Igy ért véget a Schmerling-kormány, hogy helyt adjon a Belcredi-Majláth-féle próbálkozásnak, mely azonban pusztán csak átmenetet képezett a kiegyezés felé. De mielőtt végleg elbucsúznánk e rendszertől, meg kell emlékeznünk külügyi politikájáról s a 60-as évek összeesküvéseiről, hogy azután áttérhessünk a kiegyezési törekvések első reális jelenségeire, a husvéti czikkre s annak következményeire.