Olvasóink sokszor találkoznak e szóval parlamenti tárgyalásoknál s bizonyára nem veszik rossz néven, ha annak értelmét magyarul is kiírom. Az indemnity fölhatalmazást jelent, mégpedig leginkább parlament általi fölhatalmazást valamely speciális jogcselekményre. Jelenleg ismét az indemnity kísért a politika éjjelében, mozgatva, inogtatva a miniszteri székeket. Az eset a következő. A jövő évi állami költségvetés, melytől sok megtakarítást várnak, még nem kész, sőt január 1-jéig már nem is lehet készen, tudniillik letárgyalva és törvénnyé válva. - Miután azonban ezen költségvetésnek mindig előlegesen kell elkészülnie, mielőtt az adókat beszednék: Ghyczy ezúttal kénytelen volt fölhatalmazást kérni az 1875-ik évi adók beszedésére. Ma aztán ott áll az ügy, hogy nagyon könnyen megeshetik, miszerint a ház meg nem szavazza az indemnityt, mely esetben nincs egyéb teendője a Bittó-Ghyczy kabinetnek, mint beadni lemondását. De hogy mi lesz akkor, azt aztán nem tudja senki. Az bizonyos, hogy semmiféle kormány sem lesz képes már januárig elkészíteni és letárgyaltatni a költségvetést, tehát indemnityre szorul, mert hogyha az adókat nem lesz szabad beszednie, miből kormányoz a jövő évben?

Szép história lenne! Egy kormány, amelynek nincs jogában adót szedni! Csodálatos, hogy lehet országgyűlés, mely ilyen eshetőségnek nyújthat kilátást!

Igaz, hogy vétkes mulasztás a kormánytól, miszerint költségvetését nem készíti el kellő időben, de hol van az megírva: ha a kormány mulasztást követ el, hogy azért öljük meg büntetésül magát az országot is. Azon vitatkozni sem volna szabad, megadassék-e az indemnity vagy sem? - Isten őrizz, hogy megtagadja azt a ház, mert ha megtagadja, kétszer kettő négy, hogy ez a most elbukó minisztérium lesz az utólsó magyar alkotmányos kormány. Lesz ugyan, aki januárban is beszedi folytatólagosan az adókat, de abban nem lesz köszönet.

A baloldalról különöse Tisza, Móricz Pál szóltak az elfogadás ellen, okul hozva, hogy a jelenlegi kormányban nem lehet többé bízni, miután pénzügyeink, melyeknek rendezését tőlük vártuk, nemcsak hogy lendületet nem nyertek, hanem hanyatlottak. A kormány bebizonyította, hogy tehetetlen; rendszerváltoztatás helyett - mi egyedül ránthatna ki a bajból - csupán annyit tett, hogy egy kis idő óta nehéz feltételek alatt felvett kölcsönből sem jobbra, sem balra nem merve megmozdulni, jól-rosszul tengeti életünket. Tisza - úgymond - kész a legnagyobb áldozatokra is, az olyan kormány iránt, melynél látja, hogy legalább igyekszik elérni valahova, s ez irányban megjeleli magának az utat, de a Bitto-Ghyczy kabinet semmire sem képes, s ez okból megtagadja az indemnityt.

Hiszen sok igaz van abban, amit Tisza és az indemnity megtagadása mellett harcoló szónokok felhoztak, s magunk sem hisszük, hogy Ghyczy az eddigi rendszer mellett eredményhez juthasson, s amilyen fölséges pénzügyminiszternek tartandók rendezett állami viszonyok közt, midőn konzerváló természete s tiszta becsületessége teljes garanciát nyújtana minden tekintetben, épp oly gyengének látjuk őt ma, midőn nem elég a becsületesség, a közönséges tapasztalat, sőt bizonyos fokig a tudomány sem, hanem ezekhez még eszméknek is kellene csatlakozni. (Öreg embereknek pedig már nincsenek eszméik.) Mindamellett mégis legüdvösebbnek tartjuk a viszonyok közt hazánknak úgyis szomorú nyugalmát, különben is céltalan miniszterváltozásokkal az új követválasztásokig meg nem háborítva, - az indemnityt megszavazni.

Az ellenkező a nemzetnek önmaga által megásott, s lehet, hogy talán korai sírja lenne.

*

U. i. Mint e percben, lapunk zártakor értesülünk, a képviselőház a mai ülésen 203 szavazattal 120 szavazat ellen az indemnityt megadta. Hála istennek!

Az utóbbi két év alatt már sokszor merült fel az a kérdés, hogy egészséges és természetes pártalakulás mellett, alkotmányos úton lehet-e miniszter Tisza, vagy Sennyei? illetőleg pártjuk vergődhetik-e kormányra? Sok szó és hírlapi harc folyt már ezért, de annyira felmelegítve még sohasem volt e nagy fontosságú kérdés, mint éppen e napokban, mióta rendszerváltozást, egészségesebb új pártalakulás kíván s elítéli a mai helyzetet, ki csak a száját ki tudja nyitni. A konzervatívek, kiknek báró Sennyei P. a vezére és szószólója, ez idő szerint kézzel-lábbal iparkodnak a zavarosban halászni, kiaknázva a helyzet előnyeit, hogy annak uraivá tehessék magukat. A balpárt sem igen vonakodnék, azt hisszük, az uralkodástól, csakhogy ők a közvélemény kedvencei s azon kellemes helyzetben hiszik magukat, miszerint nincs szükségök semmi akcióra, ők az egyenes leszármazó utódai a kormánypártnak, övék az örökség: a konzervatívek csak felmenő örökösök.

Asbóth nagy hírre vergődött röpirata a »konzervatív politikáról« még jobban élére állította a kérdést: Tisza-e, vagy Sennyei?

Mi bizony azt hisszük, hogy egyik sem. Ha képződik is párt, az csak úgy lehet erős és igazán hasznos, munkára képes, ha a két párt, ti. Tisza és Sennyei között foglal helyet.

Azok azonban, kik mégis hozzászólnak e dologhoz, kiemelik, hogy Tisza kormányképtelen, éspedig felülről, azaz a trón és kivált a birodalom másik fele (ti. Ausztria) nem fogja feloldani akarni a 67-iki közjogi egyezményt, - mely nem törvény, hogy magának a nemzetnek szabad akarata szerint megváltoztatni lehessen, hanem szerződés, mely két fél között köttetvén, azt az egyik félnek a másik beleegyezése és hozzájárulása nélkül megváltoztatni nem lehet. Természetesnek látszik tehát, hogy Tisza Kálmán, ki a 67-iki közjogi alapot el nem fogadhatja, felülről származó akadályok miatt kormányra nem léphet.

Lehetetlen eltagadnunk, hogy ezen okoskodás sok alappal bír, de bátran merjük állítani, hogy amennyire kormányképtelen Tisza felülről, épp annyira az Sennyei alulról: azaz a nemzeti közérzület részéről, mely szinte olyan faktora a kormányalakításnak, mint a király. A magyar nemzet még nem feledte el, kik a konzervatívek, idegenkedik tőlük és méltán, célzataik és törekvéseik őszinteségét nem hiszi, bizalmát megvonja tőlük, mert e törekvések nem vér az ő véréből, nem az ő nemzeti jellegéből vannak merítve. Múltjuk, hogy legszelídebben fejezzük ki magunkat, ha nem is gyűlöletes, de kétes, jelenük a szabadelvűség keserű gyűlöletének és a papi uralom inaugurálásának látszik, a jövőt tehát nem adhatja kezükbe önként soha.

De tegyük fel, ami lehetetlen ugyan, hogyha sikerülne is Sennyeinek bármily módon összehozni a képviselőházban maga számára többséget, kérdés: lehetne-e az oly nagy és oly tömör, hogy vele kormányt alakítani és fenntartani lehessen? Engedjük meg, hogy ez mind megtörténik, de még akkor is lehetséges lenne-e ezen mesterségesen összetoborzott majoritás háta mögé megnyerni a nemzet érzületét és bizalmát, mely nélkül pedig alkotmányos országban kormány nem tarthatja fel magát?

Nem! - Sennyei és pártja nem alakíthat alkotmányos kormányt. Megengedjük, hogy megeshetik, miszerint Sennyei miniszter lesz Magyarországon, de az is bizonyos, hogy már akkor Magyarország nem lesz alkotmányos állam.

Analizálva tehát a dolgot, kitűnt, hogy inkább Tisza, mint Sennyei. A baloldalnak csak nehéz kormányra jutni, de nem lehetetlen; a konzervatív pártnak azonban merő lehetetlenség.

Mégis csak kemény gyerek Majoros. A nőknek szavazati jogot követel az országgyűlési képviselők választására. Egy másik képviselő pedig oda kívánta azt módosíttatni, hogy csak az okleveles nőknek, mint például a bábáknak. - Ezen a történet lapjaira arany betűkkel feljegyzendő indítványa ezen két szoknya-kerületi szónoknak költői emelkedettséget és érzékeny háládatosságot tanúsít egyrészt a bábák iránt, kik Majoros bácsit először fürösztötték meg - átadva érdemes testét egészen a maga tisztaságában a külvilágnak; másrészt azonban nagy önzés tőle, hogy parlamenti babérait a konyhában és főkötők alatt keresi.

Nincs ott, Majoros bácsi, csak petrezselem és chignon.

*

Szederkényi Nándornak pedig általános szavazati jog kell. Minden élő lény választ, aki 20 éves. - Mily könnyelműség és meggondolatlanság - mondá egy öreg képviselő ismerősöm -, látszik, hogy nem a maga borával perorált választóinak ez a tapasztalatlan fiatalember.

*

Valaki ráfogta szegény Majorosra, hogy Viktor Emanuellel cimborál, s titkos ágense Magyarországon.

- Hogy, hogy?

- Hát nem hallottátok, most is az olasz kereskedelem felemelésére célzott.

- Lehetetlen! A nők szavazati jogát indítványozta. Ez pedig nemzetgazdászati kérdés.

- Hogy, hogy?

- Hát úgy, hogy a fekvő jószágok nagyobb értéket nyernek.

- Te is jól fogtad fel... hanem azért én megmaradok állításomnál a talján ipar emelésére nézve...

- Kíváncsi vagyok!

- Nos, a jövő követválasztáskor a korteskedések miatt felmegy a kávé ára.

- Tagadhatatlan. Egyet szólt, kettő lett belőle. Ilyen a nagy politikus.

*

Az »összeférhetetlenségi törvény« tárgyalása alkalmával többen ki akarták zárni a papokat is a képviselőségből.

Egy humoros derék katolikus pap (K...szky Nyitra megyei képviselő) azt mondja erre flegmával:

- Az pedig helytelen lesz, mert ki az ördög adja rá, ha mi itt nem leszünk, a haldokló szabadelvűségre az utolsó kenetet?

Ez a tréfás mondat mosolyt csalt a főfő mandarinok ajkára - s megmentette a papok összeférhetését.

Kézsmárszky egyébiránt Deák-párti és szabadelvű ember; kiért csak gratulálhatunk az egyháznak.

*

A főfő mandarinokról szólva - lehetetlen eszembe nem jutni annak a mindenki arcán festekező bosszus kérdésnek: hogy mi az ördögöt keres Anton Csengery a Deák Ferenc helyén a házban?

Először Deák él még - helye tehát nem ürült meg, mert reméljük, hogy sokszor, még igen sokszor fogjuk látni azon a helyen, honnan hatalmas bölcsessége majd félszázadon keresztül vezette e sok megpróbáltatáson átment nemzetet; másodszor pedig, ha megürült volna is, nagy elbizakodás kell hozzá, hogy valaki csak úgy sonika elterjeszkedjék rajta.

Ha Csengery úr azt hiszi magáról, hogy Deák Ferenc, akkor méltóztatik a tisztelt képviselő úrnak egészen ellenkező nézetben lennie evvel a nagyjait megbecsülni nem tudó vétkes nemzettel.

Mohamedánus logika vezeti a sajtó egy részét.

Eördögh Frigyes váltót zsirált Győrffy Gyulának valamikor. Győrffy Gyula ki nem fizette.

Eördögh képviselő leánya beugrott a Dunába. Természetesen mindenki kíváncsi az okra.

Ez okot is természetesen a »Fővárosi Lapok« vannak hivatva kisütni, mely nem egyéb, mint hogy az öngyilkosság oka ki lenne más, mint Győrffy Gyula. Úgy kell lenni. A lányt elbúsította az anyagi veszteség, mellyel Győrffy szüleit sújtotta, s ezen bú sugallta neki a sötét elhatározást.

Ha a sajtó minden ok nélkül a különben is eléggé sújtottakat ilyen regényes ostobaságokkal - ahelyett, hogy fölemelni igyekezné, - moraliter, vétkes gondatlansággal még jobban igyekszik megölni, akkor kár, hogy Guttenberg feltalálta a könyvnyomtatást.

*

Ez volt az egyik eset. A másik esetet is elmondom.

Azt tartja ugyan a közmondás, hogy »a halottakról vagy jót vagy semmit«, s ezt én is helyeslem, de mikor az élők becsülete kívánja, akkor kötelesség azokról is igazat mondani.

A sajtó áldozata egy fiatal képzett ember, Kaszner Ede.

Horkai Antal és ő az evang. árvaházban voltak alkalmazva tanári minőségben. Egyszer összekaptak valami felett; Horkai bácsi, mint tudjuk, szerette a borocskát, s ilyenkor nehéz volt vele kijönni. Egy ilyen percben történt a disputa, mely tettlegességbe ment át Horkai kezdeményezése folytán. A fiatal vér szenvedélye és hevessége dolgozott ugyanakkor Kasznerben, midőn az őt karmoló Horkainak ujját megharapta; de hol van azon aludtvérű ember, ki ilyen körülmények közt mérsékelni tudja magát?

A harapás megtörtént: ez volt Kasznernek bűne, se több, se kevesebb.

És mit tett a sajtó?

Azon szomorú véletlent, hogy Horkai a harapás után, miután sebét nem ápolta s a borocskáról nem mondott le, az üszögösödésbe átment seb következtében nehány nap múlva meghalt, felhasználta a sajtó arra, hogy egy pályája kezdetén álló fiatalembert, ki csak hibát követett el, rásütve az emberölés Kain-bélyegét, erkölcsileg megölje, a társadalom hasznos elemei közül könyörtelenül kilökje, mégpedig úgy, hogy abba többé vissza se térhessen.

Uraim, azt szeretik önök mondani magokról, hogy a sajtó a hatodik nagyhatalom: én még csak azt teszem hozzá, hogy tapintatlan kezekben »rémuralom«.

A minap úgy akarta sors, hogy egy csomó képviselővel kellett vacsorálnom.

- Mit gondolsz, bruder, meddig tart még az ország ezen szomorú sorsa? - kérdé egy szélsőbali M... balközépitől.

- Csak akkor szakad a mi sanyaruságainknak vége, bátyám, ha minden zsidónak kiveszik a bélit, aztán minden bélre egy németet akasztanak fel.

Rá egy félóra múlva szóba jött a választási törvény s Majoros bátyánk arról panaszkodott, hogy nincs szólásszabadság.

Ez is logika?

*

Ezek után a címezésről volt szó. Milyen címe van az ezredesnek, lelépett miniszternek s a t.

- No, én sohasem törődtem a címekkel - mondá szokott jóízű hangon az ország »Pista bácsija«, Patay.

- Hát az ezredesnek ugye »nagyságos« a címe, Pista bácsi? (Patay ezredes volt az önvédelmi harcban.)

- Micsoda? Mindjárt a képedre mászok! Egy német tette meg velem a forradalomban, hogy úgy szólított: »nagyságos ezredes úr!« No, de rá is rivalltam az akasztófáravalóra: »Hallja kend, ezer milliom adta, vagy feljebb vagy lejjebb!«

Eszerint Patay bácsinak a »méltóságos« címre fájt a foga. Hanem azért ő mégis demokrata és nem törődik a címekkel.

Több lap említi, hogy az mégis csak igazságtalanság, miszerint míg a virilisták (a nagybirtokosok) a választási törvény 12-ik szakaszának értelme szerint, habár tehetősebbek lévén, adójukat könnyebben fizethetnék, mint a szegényebb ember, mindamellett ha nem fizetik is, választási joguk érvényben marad.

Ilyenkor okoskodnak már. Eső után köpönyeg!

Egyébiránt ott vannak a méltsás főrendek még. Talán azokra bazíroznak?

Falra borsót!

Nem bolondok őméltóságaik, hogy saját magokat kizárják.

*

Ghyczy Kálmán a középpárt elnökének bejelenté, hogy a klub tagja lenni megszűnik. Kilépését a klubból Horn és Huszár Imre támadásaival indokolta. Midőn Ghyczy miniszter lett, megszűnt a középpárt tagja lenni, de a klub tagja maradt, míg Huszár Imre föllépése őt arra bírta, hogy a klubból is kilépjen. Egyszersmind említhetjük, hogy Ghyczy a törvényhozási idő legnagyobb részét a fővárosban tölti; csak igen rövid időre rándul ki birtokára.

Azonfelül Ghyczyről is elmondhatjuk, ha legközelebbi múltjára tekintetet vetünk, hogy lankadnak a karok, gyengülnek az inak.

*

Egy Nógrád megyei urambátyámtól (öreg vonások) anonim levelet kaptam, melyben összeszidja az országgyűlést, amiért a polgári házasságot behozni készül. Minek volna az? Hiszen az úgyis megvan a protestánsoknál! A társadalmi rend nem kívánja ezt. Hanem minden bajunknak kútforrása - a fülbe való gyónás. Ezt kell kiküszöbölni, s a haza fényre derül. Itt aztán urambátyám nagyon elmésen átcsap arra, hogy a papraszt azt hiszi, hogy a katolikus pap megbocsátja vétkeit, mihelyt bizonyos meghatározott számú miatyánkját elmorzsolja, - s erre a rovásra siet vétkezni. Kemény büntető kódex kell ide - sóhajt fel az üregúr -, s nem modern törvények.

És ez mind bizonyítéka annak, hogy »quot capita, tot census«, hogy mindenről lehet a világon okosan beszélni, s hogy a szónoklatok és vezércikkek mennyit érnek. Legtöbbször az igazság »eltakarói«.

*

Ugyancsak ez az urambátyám, ki k...-i magányában ráér gondolkozni az ország sorsa felől, múlt ősszel, midőn hírlapírói pályámat kezdém, egy borzasztó nagy kéziratcsomagot juttatott kezembe, telve tömérdek, az ország boldogulására szánt törvényjavaslattal. Volt abban minden, perrendtartás, büntető kódex, kereskedelmi törvény, nemzetközi jog, tengeri jog. Egy megalkotandó új állam sajátságos, furfangosabbnál furfangosabb intézményekkel, minőket emberi szem nem látott, minőkről emberi fül nem hallott. Kért, hogy juttassam el ezt a csomagot Deákhoz. Egyenesen hozzá volt intézve, hogy okuljon belőle.

A csomag eljutott Deákhoz.

Kíváncsi voltam, hogy átlapozta-e azt az ország bölcse. Sok idő telt bele, míg megtudhattam: mint vélekedik a mi excentrikus nógrádi államtudósunkról.

- Hol lakik az az ember? - kérdé egyik környezőjétől.

Megmondták neki.

- Azt az embert pénzért lehetne mutogatni - szólt az öregúr mogorván - mint ritkaságot.

- Hogy érti, urambátyám? - kérdék.

- Úgy, hogy nagy ritkaság, hogy valaki »ingyen« ennyit gondolkozzék a közügyekről.

*

És ez a mondat még jobban ránk illene ma, mint akkor. Úgy látszik, kezd a nemzet nagyon közönyös lenni, s még az se gondol a közügyekre, kit azért fizetnek, hogy gondolkozzék a többiek helyett is.

Pedig ha sántít is és tán nem is passzol be ide e latin principium, hogy »cogito ergo sum«, annál jobban passzol a megfordított oldala, »aki nem gondolkozik, nem egzisztál«.

Ezért nincs Magyarországon közvélemény, vagy ha van is, nem »úr« az, hanem legfeljebb livrés cselédje egypár ugorkafára kapaszkodott, »vezérférfiak«-nak nevezett embernek.

Az egyetlen magyar nadrág is veszedelemben forog. Egész Pesten nem jár már magyar ruhában senki, csak a drabantok és Szende Béla, a hadügyminiszter.

Most íme ennek az egy magyar nadrágnak is baja támad. A honvédfőparancsnok őfensége hadsegédje, Hild ezredes között és közte élénk surlódások merültek fel.

Hild ezredes - azt mondják - rossz szemmel nézi először, hogy a 48-i honvédeket kinevezték a honvédségbe.

Már iszen tisztelet, becsület Hild ezredes úrnak, akárhonnan szakadt ide közénk, hanem hát otthon parancsolgasson: szeretjük hinni, hogy itt minálunk legelőször jönnek a 48-i honvédtisztek és csak azután az idegen urak, kik mert egypár teoretikus rossz német hadügyi könyvet olvastak, diktálni szeretnének a saját otthonunkban.

Ilyet még elmondani sem volna szabad, hogy Szende Béla, Magyarország hadügyminisztere és egyezredes között viszály lehet.

Hát nem tudják áttenni azt az ezredes urat olyan helyre, ahonnan nem alkalmatlankodhatik a legfelsőbb hadúr-, a király- és az ország első közegének, a miniszternek?

Mondják azonban azt is, hogy Hild másodszor azt apprehendálja, hogy a tiszti állomások is a sógorság és komaság révén töltetnek ki.

No, már így csakugyan igaza lehet Hild ezredesnek.

S lehet, hogy győzne is Szende ellen: ha nem ő lenne az egyetlen magyar nadrágos ember, s ha első hibája jóvá nem tenné a másodikat.

*

Hanem azért, ha nem jár is magyar nadrágban, mégis legleleményesebb ember a miniszter urak között Trefort úr.

Nézze meg az ember! már azt hittük volna, hogy teljesen ki vannak merítve a címek és hivatalok. S íme Trefort úr Pulszky senior számára mégis tudott szem nem látta, fül nem hallotta új hivatalt kigondolni.

Kineveztetett az összes magyarországi műemlékek főfelügyelőjévé.

Sic itur ad astra!

Már egyúttal kinevezhették volna biz azt ráadásul még a hellesponti halastavak főkurátorának is.

Egy vagy két hivatallal több ide, oda. Aztán Pulszky még ha nem lát is tovább az orránál - akkor is messze lát.

*

A kinevezésekről lévén szó, az is nagyon érdekes, hogy Hava urat, ki nagyon jó hadügyminiszteri osztálytanácsos volt hajdanta, valamint később szintén jeles hadügyminiszteri tanácsos, mert már két különnemű szakban jeleskedett, kinevezték a kereskedelmi minisztériumhoz helyettes államtitkárnak.

Tehát a harmadik szakba.

Hja, hiába, általános lángelmék, kik mindent tudnak, csak Magyarországon teremnek.

Más államokban az egyes hivatalnokok egész életöket egy szakmának szentelik, s folyton tanulnak, nálunk csak úgy beleszületik minden szakmába némely ember.

Egypár németből összehabart kupaktanács tanácskozott Gmundenben s több bolondságok között az erdélyi kedves szászok ügyében is végeztek, mégpedig ilyen 6-ik pontot csinálva: a pártgyűlés (ugyan milyen pártnak a gyűlése?) teljes rokonszenvét fejezi ki az erdélyi szászok iránt s elvárja, (no csak várja el!), hogy a magyar kormány és országgyűlés a magyarországi németek jogait (a Gevatterek valami extra jogokat képzelnek) nem fogja csorbítani.

Hm, hm... már ez nagy dolog. A sógor úrék alighanem haszontalanul vágták bele fejszéjüket ebbe a fába. No, iszen nem is kellene egyéb, csak hogy még a gmundeni sörtől elbutult fejű burgerek is belügyeinkbe ártsák magukat.

Egyébiránt kívánunk nekik nyugodalmas jóéjszakát!

Nagy kalefaktorok mégis azok a burkusok! Mindig előbbre vannak nálunknál egy arasszal.

Óriási arasz lehet az!

Mi csak most manövrírozunk, mikor már ők tettel is bebizonyították hadi képességüket s hadsoraik tanulékonyságát. Három év múlva oda jutunk, hogy nekünk is lesznek Krupp-ágyúink; csakhogy akkor már a jó isten tudja, ők meg micsoda ágyúkat fundálnak ki.

Hanem ha nagy kalefaktorok, van nekik elég eszök is hozzá.

Most, hogy megalkotta kopasz fejű Vilhelmus a nagy német birodalmat kardjával (már tudniillik úgy értem az ő kardját, mint ahogy az a bizonyos tót atyánkfia képzelte a török császár pipázási kényelmét, hogy ti. két rabszolga viszi mellette a félvéka dohánnyal megtöltött óriási pipát, egy harmadik muzulmán szíja... őfelsége maga pedig csak ballag mellette és köpköd kényelmesen jobbra-balra...), úgy pihen meg a hadi dicsőség után, hogy most irodalmilag emeli fel nemzetét elsőragúvá: mert tudja, hogy nem a vas és vér, nem a széles határok és a milliónyi rabszolga, nem kormányzási vasvessző, hanem a szellem fensősége képes csak egy nemzetnek maradandón biztosítani a vezérszerepet.

Nemsokára az összes németországi költők gyűlése lesz Weimarban a királyi herceg elnöklete alatt, mint az a hajdankorban volt. A legnagyobb költőt e napon a császár meg fogja koronázni, a német birodalmi gyűlés pedig fölkéretett, hogy e koronázási világünnepélynél engedélyezze a szükséges összeget, miszerint a legjobb hősköltemény, a legjobb színmű és a legjobb történeti regény a birodalom nagyságához méltó módon jutalmaztassék.

Ily ünnepélyek minden 10 évben tartatnak, s így minden tíz évben lesz egy megkoronázott író-királya a nagy német birodalomnak, ki hivatva van az egész világ fölött uralkodni.

Bezzeg az osztrák-magyar monarchiában nem bajlódnak az ilyen bolondságokkal, legfeljebb egy-egy kiévült fináncot vagy ócska generálist jutalmaznak meg néha-néha egy-egy - ordóval.

*

Az esküdtszéki intézmény célszerűtlensége ellen már több alkalommal emlegetett szó. Hangsúlyozták, hogy az a mi viszonyaink között s jelen szervezetében nemhogy hivatásának megfelelne, de élhetetlen semmivé törpül, s csak arra való, hogy botrányos ítéleteivel, társadalmi és politikai életünk »chronique scandaleuse«-ét szaporítsa. A példák egész sora igazolta ez állításokat. Most még egy újabb adatot szolgáltatott ezen állítások igazolásához a debreceni esküdtszék, midőn a napokban tartott tárgyalásában azon 13 vádlottat, kik vádló Novákot egy röpiratban lopással, jegyzőkönyvhamisítással s az elnöksége alatti pénzintézet szándékos megkárosításával vádolták, - 8 szavazattal 3 ellenében fölmentette, noha mindenik vádlott elismerte, hogy a röpiratot ők írták. Érdekes, hogy az eziránt föltett kérdésre az esküdtek közül 9 azt felelte, hogy ők nem tudják, ki írta az inkriminált cikket. Azt meg mind a tizenkét esküdt kijelentette, hogy a röpiratban rágalom foglaltatik, - de azért a vádlottakat, mint nem vétkest, fölmentették.

Éljen a Budapest fővárosi kupaktanács!

Soha még testület ki nem mutatta annyira foga fehérét, mint a fővárosi tanácsban egypár faragatlan ostoba burger, kiknek csak azért adott vállaikra főt a gondviselés, hogy a kalapjukat legyen hová tenni.

Midőn az északsarki utazókat az egész világ, fejedelmek és birodalmak meleg kitüntetésekkel fogadják, s midőn a bécsi főpolgármester Budapestet értesíti, hogy 5.000 frtot szavaztak meg egy az expedíciónak adandó ajándékra, s felszólítja, hogy mennyiben az expedíció nemcsak osztrák, de magyar, nemcsak Ausztriára, hanem Magyarországra is fényt és dicsőséget árasztott a külföld előtt, mely eddig barbárnak hitte, s mint a tudományokat ignorálót komolyan számba sem vevé; pedig a világ kedvező ítélete az egyedüli életfenntartó oszlop, melyre kisebb nemzetek (minők mi vagyunk) támaszkodhatnak, midőn ily körülmények közt szólította fel a bécsi polgármester Budapestet, hogy szinte járuljon az általános örömhöz - akkor fogja magát a képviselőtestület s immel-ámmal megszavaz 3.000 forintot oly hangon, mintha csontot dobna a kutyának; sőt arról sem átall vitázni, hogy megtiszteltetés lesz-e az Budapestre, ha az expedíció meglátogatja?

S midőn végre oda lyukadt ki a bölcs határozat, hogy de mégis »megtiszteltetés« lesz, egypár ripők még odáig megy, hogy ezt leröhögi.

Persze most már szép becsületet szerzett ezzel a csintalankodással a nemes kupaktanács a magyar névre, mely ilyen piszkosan fog meghurcoltatni a német sajtóban.

*

A városi főispánok intézményének kérdése a belügyminiszter egy legújabb intézkedése folytán egy lépéssel ismét közelebb jutott megoldása stádiumához. Az »U. L.« ugyanis úgy hallja, hogy a belügyminiszter a legtöbb városi főispánnak kijelenté, miszerint működésük ez év végével megszűnik. Hogy e »tudatás« nem jutott el minden városi főispánhoz, annak oka az, hogy némelyek még továbbra is megmaradnak hivatalaikban. Nevezetesen a délmagyarországi némely városok főispánjai. Miután a városi főispáni intézmény tudomás szerint törvényen alapul, megszüntetése is csak az országgyűlés hozzájárultával, formális törvény által következhetik be. E megszüntetés nem hisszük, hogy akadályokba ütközzék, hiszen általa egy oly intézménytől szabadulunk meg, melyet nemcsak mi deklaráltunk mindig fölöslegesnek, hanem a tapasztalat is annak bizonyítá.

Denique az okos embernek mindenütt betörik a feje. Bismarcknak is addig »édes barátom«-ja volt Arnim gróf (lásd a »külföld« rovatot) amíg ki nem érezte belőle az okosságot. Most már fuccs Arnim gróf minden dicsőségének, mivel okosabb ember mert lenni Bismarcknál. Ez a dolog ugyanis úgy esett, hogy a híres gróf Arnim a csalhatatlanság kimondása alkalmával nagykövet volt a római kúriánál, s semmi áron nem akarta engedni a csalhatatlanság kimondását, előérezvén ama vallási zavarokat, melyek most többet árthatnak »kegyes« Vilmos birodalmának, mint amennyit annak használt a franciák leveretése. Bismarck azonban másképp gondolkozott s kiadta az utasítást a csalhatatlansági dogma kimondásának meg nem akadályozására.

Ma azonban, midőn Poroszországban annyi baj van a papsággal. Arnim grófnak véletlenül eszébe jutott egypár okmányt, illetve Bismarck azon leveleit közzétenni, melyekből kitűnik, hogy azon időben Arnim gróf gondolkozott helyesen, de Bismarck dobta el a kalapács nyelét. Azonfelül is fenyegetődzött még olyan közzéteendő okmányokkal, miket Bismarck nem fogna nyájas fizonómiával elolvasni.

A »vas embernek« sem kellett több. Nem késett bebizonyítani a világ előtt, hogy az ő kezei sem egészen tiszták - s gondoskodott, hogy Arnim grófot elnémítsa.

Arnim gróf azóta börtönében gondolkozhatik arról a témáról: hogy nagyon okos embernek lenni kényelmetlen állapot.

Hja, hiába! A hatalom a jog. Csakhogy hova fog ez vezetni?

Az aradi országos honvédgyűlésről.

Az aradi honvédgyűlés általános lefolyásáról s érdemleges határozatairól már újat nem mondhatunk, arról elég híven tudósították a közönséget a napilapok.

Mi még csak azt szedjük össze, ami a kulisszák között történt, s ami a sajtó köztudomására nem jutott.

A legkomolyabb és legszentebb ügynek is van komikuma. Mi azt a komikumot halásszuk ki.

-------------------

A kegyelet adójának lerovása után persze ivának magnum áldomást a haza minden tájáról összegyülekezett hajdani daliás forradalmi bajtársak, most pedig köszvényes, krahogós öreg emberek. Hangzott a sok nagy szó. Hajdani nagy tettekből devalválódott nagy szavak! Mintha kicseréltek volna mindenkit. A régi forradalmi vér visszatért lüktetni egy napra az erekbe, s az inakba szállott hazafiság felforrt még egyszer a lelkesedés csuporjában. A közönyös levetkőzte közönyösségét, a pecsovics otthon hagyta elveit egy napra...újra a régi fenegyerekek voltak valamennyien.

Egy pesti barátom (R. D.) s küldöttségi tag, ki idehaza cilindert hord, turi süveggel, sallangos dohányzacskóval állított be Aradra.

Persze amint újra visszakerült Pestre, nyomban levetette s aradi voltából csak viselt dolgainak utóíze maradt meg.

Ő volt egyike a leglelkesebbeknek.

Ő volt, aki a vitáz lengyel nemzetért poharat ivott.

Hát nem elég érdem ez?

Mikor azonban arra került a sor, hogy miként gyűjtsenek össze egypár ezer forintot, hogy a vértanúknak a nemzet méltóságához illő emléket állítsanak, akkor azzal a furfangos tervvel állott lő, hogy hát mire valók a papok? Fel kell a papokat szólítani, hogy minden helységben a legszebb hajadon által 3 egymásután következő vasárnap pénzt gyűjtsenek e célra. (Mily fantázia! A mai honvéd nem bírna ilyet kifundálni. Ez már nem »stratégia«, de taktika!)

Csodálatos, hogy ezt a pompás indítványt mégsem fogadták el. Az ő lelkök rajta, mert jól volt ám kifundálva. Mind a cibilék fizették volna. Mert a 48-as honvédnek úgyis rangján alul van templomba járni.

Hja! Bizony, nagy hazafiak vagyunk mi - de csak ünnepélyeken és banketteken!

Mint biztosan értesülünk, az adóhátralékosok száma oly nagy az országban, hogy vannak kerületek, ahol 10 ember sem fizette ki adóját egészen.

Most aztán vakarhatja fejét a kormány, ha az ilyen kerületben, miután a választási törvény szerint szavazatjoggal csak azok bírnak, kik adójukat lefizették, 10 ember fog szavazni a képviselőjelöltre.

Az lesz aztán az igazi közvélemény nyilvánulása.

*

A balközép vezérei azonban összejöttek s tanakodtak, hogy hát miután a főrendiház visszavetette némi módosítványokkal ezt a választási törvényt, nem-e lenne tanácsos agyonbeszélni s ezáltal ezt elhalasztani még három évre.

Kisütötték végre hosszú konfuziók után, hogy inkább siettetni fogják a törvényt.

De miért?

Hát csak azért - »aszongya« -, mert benne van az a szakasz, mely ellen ők perorálták legjobban, az a szakasz, mely az adóhátralékosokat kizárja.

Valami furfangos baloldali agy ugyanis azt a kombinációt bonyolította le elméjének cérnagombolyagjáról, hogy ha az adóhátralékosok is szavaznának, az javára szolgálna a függetlenségi pártnak.

Tehát hadd jöjjön az új törvény!

Ezek azután igazi státusférfiak, akiknek mindig ajkukon van: hogy engedjük szabadon nyilvánulni a közvéleményt!

Éljenek!

Nagy elégületlenséget és visszatetszést szült a hivatalos lap egyik múlt heti száma, melyben gróf Pálffy Pozsony megyei főispán állásától fölmentetik.

(Olvasóink emlékeznek talán még a főispánságra vágyó Bittó család versengésére a főispánnal. Most a Bittó család alkalmasint célját éri, mert a fontos ok, melyért Pálffy állásától elbocsáttatik, kétségkívül az, miszerint valamelyik Bittó sarjadék ülhessen a főispáni székbe.)

A másik kinevezés, mit a hivatalos lap hoz, Pauler Gyulának kinevezése az országos levéltárnoki állomásra, melyre annyi erre az állásra különösen is érdemeket szerzett szakember folyamodott, hogy Pauler kinevezése szinte meglepő volna,... hanem hát biz az nem meglepő, ha megsúgjuk olvasóinknak, hogy Pauler Gyula úr az igazságügyminiszter úrnak édes fia.

Hát még csak rossz néven sem lehet venni az atyai szeretet virtusának ilyetén gyakorlását.

Tekintetes Csiky Sándor úr, Eger városa hírhedt képviselője, ki csupán azon kvalifikációnál fogva ül a képviselőházban, hogy »nagy hazafi«, mint tudjuk, nem régen pert kezdett a pesti járásbíróságnál, pert kezdett az »imádott haza« ellen azon egypár forint árú ezüst kanál- és mentegombért, mit 48-ban a nemzeti kormánynak kölcsönzött. A járásbíróság megítélte neki kamatok kamatjaival, hanem a szemmitőszék kimondta, hogy az ily keresetek bírósági útra nem tartoznak, a magyar törvényhozás ez iránti határozatáig.

Így lett tekintetes Csiky Sándor úr pervesztes, s így maradt neki »örökös« adósa a haza.

Gróf Migazzy Vilmos, Bars megye főispánja, állásától váratlanul fölmentetett. A belügyminiszter még csak azt sem tartá szükségesnek odatenni illemből, amit minden ilyen esetben szokás, hogy »saját kérelmére«; különben csak dicsérhetjük a kormányt, ha ilyen kurtán bánik el a méltsás urakkal, kik azt hiszik, hogy a nemes vármegye csak arra való, hogy mágnás passzióikat gyakorolhassák benne és nem akarnak függni sem a kormánytól, sem a közvéleménytől, nekik a törvény is suvix!

Az okot őméltósága elcsapására az szolgáltatta, hogy egy Kaldrovics nevű szolgabíró ellen, ki azzal volt vádolva, hogy a népet ketrecekbe záratja, nem tartá meg kellő eréllyel a vizsgálatot.

Rövid idő óta ez a harmadik főispán, kinek útilaput kötött talpára a belügyminiszter.

A sok baj közt, mely államunk vállát nyomja, naponkint akadnak honboldogító talentumok, kik furcsábbnál furcsább tervekkel vélnek segíteni. Ghyczyt és a sajtót valóságos ostromnak teszik ki a különféle névtelen indítványok. Egyik a zsidó emancipációt mondja kárhozatosnak s sürgeti a zsidók kiűzetését az országból (No, persze!), másik a papok vagyonával véli fedezhetőnek a deficitet (Mily nagyszerű gondolat!), a harmadik pedig abba nyugszik bele, hogy a haza érdekében a kétszázezer forintnál gazdagabb emberek vagyonának a feleslege elvétessék. (Neki alighanem kisebb a vagyona 200 ezer forintnál.) Egyszóval, sokat lehetne nevetni mindezen bolondságokon, ha az idő és állapot, mely ezen gyom-gondolatokat szülte, nem volna oly nagyon siralmas téma.

Legközelebb egyik névtelen olvasónk a következő »receptet« küldé hozzánk a beteg ország számára:

»Rp. Az állam ingatlan vagyona só-, ország- s megyeházak kivételével - hitelezőinek elosztandó.

(Így tisztáztatván le az adósság, a külföldi hitelezők is az ország polgáraivá lennének.)

A tiszti, főleg papi ezer forinton felüli fizetés mérséklendő.

(Így a közjólétet előmozdítván, kényelmesen ugyan nem, de tisztességesen élhetnek.)

A szeszitalok gyártási adója kétszer s háromszor annyira felemelendő - miért alkalmilag a só ára leszállítandó.

(Így a nép nem satnyul el.)

Haec medicina optima est - ita bene erit.«

Hiszen mind szép ez. Csakhogy még jobb mód ennél az, amit az a buzgó felvidéki hazafi gondolt ki a haza megmentésére, ki 4.000 frankot küldött a »Magyar Állam« szerkesztőjének, Lonkay lovag úrnak, oly célból, hogy azt Rómába menessze s imádkozásokat eszközöljön ki szegény hazánk állapotának jobbra fordulásáért.

Az eszköz ki van találva. Nincs hát semmi baj többé!

Múlt számunkban, a »Mulattató«-ban közöltük az országos honvédgyűlés lefolyását s az azon történt botrányt. Ugyanis azzal vádolta Tassy László és Majoros István az egylet jegyzőjét, Mikár Zsigmond urat, hogy nem való becsületes emberek sorába, gyanúsítván őt az egylet vagyonának megkárosításával, s fennen hangoztatván, miszerint erről meg vannak győdőzve. Ezen botrány, ha igaz is a vád, annyira helytelen volt e helyen és ily modorban, hogy többet ártott az ügynek, mint amennyit használhatott. A Budapesti Honvédegylet azonban ma egy hete tartott ülésén a Mikár elleni vádakat lelkiismeretesen megvizsgálván, Mikárt teljesen ártatlannak s az ellen felhozott vádakat rosszakaratú rágalmaknak nyilvánította.

A Honvédegylet most már helyesen tenné, ha ilyen epizód után Tassy és Majoros urat találná sorai között fölöslegeseknek. Mert akik oly hangon nyúlnak nyilvánosan más ember legszentebb vagyonához, becsületéhez, igaztalanul - még tetejébe saját állítólagos teljes meggyőződésüket is latba vetve annak tönkretételére -, azok lehetetlenné kell hogy tétessenek a társadalomban.

Szolgabíró, vicespány,
Összeveszett a vitán...

Lony bátyánk, a »Magyar Állam« katolikus napilap szerkesztője, sajtópört indított Kecskeméthy Aurél, a »Magyar Politika« katolikus napilap szerkesztője ellen.

»De már ezt megnézzük!« mondja a »Hon«.

Biz azt érdemes is lesz! Mikor a két érdemes kollega minden bűnét ki fogja kiabálni egymásra.

Az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz.

Mind a két úr ugyanis a nagyméltóságú püspöki kar koncaiból épít magának házakat, ennek nevében hirdetik a szent elveket lapjaikban, de azért ők magok annyit sem hisznek azokból, mint a körmöm feketéje: s jótállok érte, hogy én lutheránus létemre is jobb katolikus vagyok mindkettőjüknél.

De hogy tulajdonképpen a dologra térjünk, azt kell elmondanom, hogy mi idézte fel e szent emberek egymás elleni haragját annyira, hogy elejtve a »szeresd ellenségedet is«-féle magasztos tant, egymás hajába kapnak.

Hja! hát bizony a konc, a kenyéririgység!

Lonkay úrtól az utóbbi időben némely okosabb püspök, dacára, hogy a Szent Gergely lovagja is, őszentsége a pápa hozzá intézett levelét minden áldott nap »állandó rovatul« közli lapjában, megvoná a szubvenciót. Emiatt aztán Lonkay úr megharagudott s csipdelni, marni kezdé, bolondos tempója szerint - az illető egyházfőket.

Nosza! csak ez kellett Kecskeméthynek! Nyomban lándzsát tört - s megírta, hogy Lonkay úr azért haragszik a kalocsai érsekre, mert az egyszer szobájából kiutasítá.

Szegény Lonkay lovagnak ez a kifejezés nagyon fájt, fogta magát s megindítá a sajtópört.

Ez azon viszálynak története, mely ritka érdekes spektákulumot ír a megbotránykozni szerető keresztény közönségnek.

1.

Hamis teória. Éppen ellenkezőleg, a baloldal merev opponálása miatt volt kénytelen a többség néha olyan eszközökhöz nyúlni uralma biztosítására, miket máskülönben el kellett volna vetnie, s éppen az ellenzék volt az, mely az összműködés egyedül lehető jó eredményei helyett az uralkodó pártot kizárólag az önfenntartás sikamlós útjára terelte.

Szerkesztő.

2.

Urambátyám sok jó dolgot mond el fentebb, bizony nagy baj az, hogy sem jó közigazgatásunk, sem jó igazságszolgáltatásunk nincs, pénzünk sincs, de még pláne reményünk sincs, hogy legye valaha, - az is igaz, hogy bizony rosszul viseltük magunkat a lefolyt alkotmányos idő alatt akár a jobb, akár a baloldalon.

Segíteni is kell a bajon, helyre kell hozni a mulasztást egyetértő munkálkodással, takarékossággal - de már azt nem kívánhatja komolyan, hogy a nemzet nyakába még újabb terhek emeltessenek a kormányzat megmentésére, mikor az eddigieket is alig bírja. Szép egyesekben az akar, de isten ments ehhez az eszközhöz nyúlni. Inkább legyen szegény, tengődő államgépezete egy vagyonos nemzetnek, mint vagyonos államgépezete egy szegény, tengődő nemzetnek.

Szerkesztő.

Hajlandók vagyunk a Hunnia ezen hírének hitelességén kételkedni, mert lehetetlennek tartjuk, hogy a prímás Deák Ferenc programjával, habár azzal nincs is teljesen megelégedve, ilyen ellentétes állást foglalhasson.

Szerk.

Ilyen eredeti gondolatai vannak N. N. urambátyámnak, kiről a múlt szám aprósági rovatában megemlékeztem. Sokat gondolkozik ő és sok jót gondol ki. Logikája néha bámulatos, fantáziája hatalmas - de érvelése sántít. Eszméi nem rendezettek, de meglepőn újak. Gondolatait apró papírszeletekre írja fel s aztán rendesen borítékba teszi s felküldi hozzám Pestre. Közlöm a kivesző tipikus államtudós bizarr ötleteit, mik ha nem valósíthatók is s bele nem illeszthetők is a mai világrendszerbe, de amennyiben egy híres férfiú szerint mindenből lehet okulni - ezek is tanulságul szolgálhatnak legalább arra nézve, hogy »óvakodjunk az extravaganciától.«

Szerk.

1. Sz. N. úrnak. Verseket nem szándékunk közölni. Ezúttal is különös kivételképp tesszük Csalomjai szatírájával, mely mintegy a napok eseményét képezi - irodalmi téren. Próza dolgozatokat szívesen veszünk az ön élénk, kedves tollából.

2. E. K. úrnak Vajdahunyadon és K. J. úrnak Szilason. A panaszolt dolognak és mulasztásoknak nem a szerkesztőség s nem a kiadóhivatal az oka. A lap kiadása, kezelése és szétküldése a kiadóhivatal dolga lévén, felkérem tisztelt elvtársaimat, miszerint máskor oda szíveskedjenek fordulni panaszaikkal. Ezúttal egyébiránt intézkedtem, hogy ezentúl pontosan menjen a lap oda, ahová kívánják. Szíves üdvözlet!

3. W. L. úrnak. Köszönjük. Minkét küldeményed jó.

4. F. Géza. A »Pozsonyi deákok«-ban sok az elevenség. Sorát kerítjük.

5. H. G. B. Gyarmaton. A dolognak utána jártunk, de eddig semmi siker, A 31-es számú szolga igazolta, hogy Vácra a Csillag-ba küldte. Magánlevélben bővebben. Szervusz. Ígéretedet várom.

6. Sz. N. lelkész úrnak Dunaföldvár. Az ön verse még eggyel több ok rá, hogy ragaszkodjunk korábbi határozatunkhoz, verset nem közölni. Különben fogadja szíves üdvözletem s őszinte vonzalmam kijelentését.

7. H. D. B. Gyarmat. A matériát kifordítottam, befordítottam, s használható anyaggá vált. Fölösleges említenem, hogy mindig szívesen látlak.

8. F. S. Géza úrnak Budapest. Sajnáljuk, hogy ön beteg, s élénk tollával nem találkozhatunk a lapban, de ez nem zárja ki, hogy beszélyéért, mely a lap olvasóinak tetszését egészen megnyerte, tiszteletpéldány által ne rójuk le, legalább csekély részben, kötelezettségüket.

9. M. ..n úrnak Budapest. Sz. .. ó Muki barátunk elleni kifakadásait sem nem osztjuk, sem nem közölhetjük. Benne volt az ügyvédi stílusban, ennyi az egész, s különösen vőlegényi körülmények közt nincs rajta semmi megpanaszolni való.

10. V. P. úrnak Rózsahegy. A lap szétküldése körüli hanyagság egészen a hivatal dolga. Panaszát, melyről vakon is meg vagyok győződve, hogy méltányos: áttettem a kiadóhivatalhoz. Egyébként szíves üdvözlet!

Az új évnegyed küszöbén, midőn olvasóinkat előfizetéseik megújítására felkérnénk, szükségtelen felemlíteni, hogy - mint eddig, úgy ezután is - hívek maradunk azon irányhoz, mely az igazság politikája. Meglehet rossz politika, de becsületes. Nem állunk semmi párt szolgálatában mereven, s ez a legnagyobb zálog arra, hogy igazat fogunk mondani s nem vezetjük félre a népet. Irányunk a hazaszeretet, de az okos hazaszeretet, mely nem hajt lehetetlen túlságok után, törekvésünk a szabadság, de a célszerű szabadság, mely a viszonyok korlátai között csak addig terjeszkedik, ameddig takarója ér.

Szerkesztőség.

Lapunk az elváltoztatások ezen kolerikus járványában is a régi irányú marad. A »Néplap«-ban ezután is híven értesítjük az olvasót minden nevezetesebb eseményről, ami akár e hazában, akár a nagyvilágban történik. A »Mulattató« pedig nemcsak megtartja eddigi élénk tartalmát, hanem még élénkebb lesz. A »Tárcá«-ban adni fogunk beszélyt, vadászkalandokat, és közbe-közbe tarkítva az »Apró történetek«-et a szerkesztő tollából.

A félév küszöbén, úgy gondolom, fölösleges a »Magyar Néplap« irányára visszapillantást vetni. Nem volt az egyik pártnak sem vak eszköze, megmondta az igazat mindig, megdicsérte a baloldalban is, ami dicséretet érdemel, s megrótta a Deák-pártot is, ha - véleménye szerint - tévedett. Ezentúl is az igazság és hazaszeretet lesz a mi politikánk és irányunk: az igazságtól tágítani sem nem fogunk, sem azt agyon nem hallgatjuk, mert elvész azon ország, melynek polgárai nem keresik az igazságot, hanem a közönyösség köpenyébe burkolódznak előle. Lapunk beosztása, alakja, és előfizetési ára is marad a régi.

A harmadik negyedév is íme már lejár, s olvasóinkat régi szokás szerint figyelmeztetnünk kellene előfizetéseik, illetve azon viszony megújítására, mely köztünk fennáll.

Visszapillantást vetve a lefolyt évre, azt hiszem, eléggé bebizonyította a »Magyar Néplap«, hogy a maga szerény körében és hangjával a magyar érdekek becsületes szolgája, a közönség őszinte tanácsadója, az események hű, igaz tüköre volt. Pártot nem ösmert, s amit írt, azt mindig függetlenül írta. Megróttuk a rosszat fent és alant, s tenni fogjuk az ezentúl is.

A nagyobb politikai eseményeket, úgy mint a kisebbeket, röviden említettük, s ritkán szóltunk bele. Mert az olvasóközönséget - véleményem szerint - nem az érdekli, hogy mint gondolkozik erről vagy amarról a tárgyról X vagy Y hírlapíró, hanem érdekli maga az esemény, mely a maga valóságában, el nem ferdítve és homályosítva gyarló megjegyzések és okoskodások tömkelege által, mintegy szűzi eredetiségében lép az olvasó értelmi tehetsége elé. Az ilyen émelygős hírlapi cikkekről mindig eszembe jut az az adoma, mikor egyszer valamelyik hercegünk látogatást tett jobbágyánál, ki éppen disznóhúsos babcuspájzt ebédelvén, a herceget is megkínálta, s nagyobb tisztesség okáért, hogy őkegyelmességének azzal se legyen baja, ő nyalta le előbb a sertés lábát - s úgy nyújtotta oda.

A túlhajtott jóakarat mindenütt nevetséges. Maradjunk mindig a középszerűség mellett.

Az országgyűlésről ezentúl is pontos értesítést hozunk; az »Apróságok« rendes rovat lesz, hol a kiválóbb politikusok gyengéit, a társadalom kinövéseit fogjuk ostorozni. Egyszóval a politikai részben a világ minden eseményéről adunk a térhez mért tájékoztatást. A »Mulattató« pedig ezentúl is telve lesz közhasznú ismereteket terjesztő és érdekesen mulattató cikkekkel, mik oly változatosságban karolnak fel mindent, hogy aki csupán lapunkat olvassa is, bátran megállhat a mai mindig haladó míveltség és tudomány színvonalán. Lapunk beosztása és ára marad a régi.

Még nehány nap a folyó évből - és itt az újév. Nem tudjuk, mit hoz, mi rejlik feltakarhatlan fátyola alatt - de éppen mert nem tudjuk, sokat várunk tőle. Bár kipótolná amit elmulasztott a folyó év, melyet nem fogunk felírni abba a lajstromba emlékezetünk lapján, hol boldog éveink vannak feljegyezve. Rossz, szerencsétlenségekben gazdag év olt. De miért a visszapillantás? Feledjük el és nézzünk hidegvérrel, férfias nyugalommal a jövő felé. Akármit mutatnak is a száraz statisztikai adatok, a rideg számok, a nép szegénysége, az állam zilált viszonyai - én mégis azt mondom és szentül hiszem, hogy e nemzetnek elpusztulni nem lehet. Nagyobb megpróbáltatásokon is ment már keresztül, és nemcsak hogy életben maradt, hanem, hogy Deák Ferenc hajdani hasonlatával fejezzem ki magam, minta földhöz ütött Anteus, kétszeres erővel kelt fel mindig a földről. Anteusnak a föld, melyhez hozzáütötték, adta az erőt - miért ne várjuk azt mi is a földtől? A földtől, - attól a földtől, mely e szép országban elterül, mely az erőt kölcsönzi - dús kalászaival rendezve - az államviszonyokat.

Az újév biztat. A követválasztás megteremti az új pártokat és új országgyűlést: miknek feladata megteremteni aztán a kormányt, mely egy új alapon megkezdje a nagy munkát, melyhez minden állampolgárnak hazafiúi szent kötelessége önzetlen segélyt nyújtani.

Lapunk tizedik évfolyamába lép az új évvel, s mint eddig, ezután is lelkiismeretes tanácsadója lesz a népnek: elítélve minden pártnál azt, ami a nép érdekeire rossznak mutatkozik, s elfogadva még az ellenségtől is azt, mi anyagi és szellemi jólétünk, nemzeti önállóságunk emelendő épületéhez hasznos anyagul beválik.

A most uralkodó pártok élete - úgy látszik - már csak ideiglenes. Kik eddig a Deák-párt vagy a baloldal elvei mellett harcoltak, ki tudja: milyen zászló alatt találjuk őket az új pártalakulásnál?

De történjék bármi, szüljenek a válságos idők bármely különböző pártokat, mi mindig ott leszünk, ahol legtöbb a komoly valószínűség, hazánk önállóságát és jólétét lehetőleg biztosítani.

Reméljük, hogy a »Magyar Néplap« olvasóival egytől egyig találkozunk az új évben is.

Szerkesztő.

Alaptalan hír az, amit a lapok írnak, hogy Ghyczy Kálmán egy nagyobb munkálatot készít, melyben kifejté azon módokat, mikkel az országot a hinárból ki lehetne rántani. Ghyczy Kálmán legfeljebb élőszóval fogja elmondani nézeteit a 21-es bizottságban, melynek működéséről annakidején tudósítani fogjuk olvasóinkat. Kár, hogy a bizottság ülései nem nyilvánosak, hanem titok homályába vannak burkolva. Alkalmasint valami bankóprést rejtegetnek ott a honatyák, amin persze titokban és rohamosan gyártják a haza állapotát jobbá. Így aztán van értelme a zárt ajtóknak.

*

Mint aki az első gombot gombolja be rosszul kabátján - gombolhatja az aztán a többit jól, mégsem fog összepasszolni a gúnyája.

Most egészen úgy vagyunk.

Még bölcs és célszerű intézkedéseink is annyira rosszul ütnek ki, mintha átok nehezedne rajtok.

A megyék kikerekítésére irányzott terv, melyet terjedelmesen ismertetünk lapunkban, s mely különben akár politikai, akár közigazgatási, akár takarékossági szempontból nagyon jóravaló törvény lesz, most véletlenül olyan rossz időben jön, hogy igazi csapásává válik az országnak, s éppen az ellenkezőjét érjük el vele annak, amit akarunk - legalább eleinte, mivel nemcsak javul, hanem végképpen elromlik a közigazgatás a beállandó zavarokban, a megyék költsége és dolga pedig nemhogy kevesbednék, de inkább megszaporodik a periratok és telekkönyvek kicserélése alkalmával.

Egyszóval úgy vagyunk biz azzal, mint mikor valaki épen akkor hurcolkodik más szállásra, mikor tömérdek egyéb dolga van, és egy garasa sincsen.

Edelsheim-Gyulay, az új katonai főparancsnok, egészen eltért hajdani elődeitől, kik Magyarországon mindig ellenségeknek tekintették magukat. Ő az első főparancsnok, ki nem fumigálja hazánkat, s fővárosunk társasköreibe beolvadva együtt vesz részt velünk mindenben. Nemrég vizitelt a városházán a polgármestereknél. Legközelebb pedig az »írói kör« tagjai közé lépett.

*

A »Hon« azon állítása ellenében, mintha Csalomjai dicséretet nyert meséje, melyet a »Vasárnapi Ujság« után mi is közöltünk, plágium lenne: meg kell jegyeznünk, hogy ilyenforma eszme van ugyan Aesopusban; de ahhoz csak úgy hasonlít, mint például a Dóczy »Csók«-ja a Schauffert »Sakk a királynak« című művéhez. Akkor a »Csók« is plágium lenne. De még mennél nagyobb plágium a »Hon« H. S. úr tollából származó pénzügyi vezércikkei, melyeket bizonyos, bármikor megnevezhető könyvekben már 50 év előtt olvastak őseink, sőt a »Hon« valamennyi cikkei is, mert csak az eredeti bennök, ami rossz. De én azt azért mégsem tartom plágiumnak. A plágium egészen más, s azt jelenti, hogy valaki valakinek szellemi tulajdonát »egészen« elidegeníti, azaz, ha szabad e szót használni, ellopja; míg ellenben valakinek eszméjét új alakban más nyelven átdolgozni nemcsak nem plágium, hanem érdem.

E szép művet a január 2-i Kisfaludy-Társaság-i gyűlésen olvasta fel Greguss Ágost nagy hatással. Köszönet a szerzőnek, ki Lapunkat is megtiszteli vele, s ezáltal alkalmat nyújtott nem kevés élvezetet szerezni olvasóinknak.

Szerk.

1.

Ha okulást nem is, de szellemi gyönyört mindenesetre. A nyomtatott betűt nem azért tűri meg a magyar ember, hogy az tanácsot osztogasson. Okulni eleget okulhat a paptól ingyen. Az újság csak arra való, hogy az ő mullattatására gáncsoskodjék a kormány dolgaiban, akár van igaza, akár nem. Ezt nem a saját lapom olvasóira mondom, hanem egyáltalán azon szomorú tapasztalatra jutottam, hogy a nép számára írt, higgadt, mulattatva oktató lapoknak csak ötödrész annyi olvasója van, mint a trágár tartalmú sületlenséggel telt zuglapoknak, amiknek olyan brilláns helyzete van, hogy a külföldi lapokéval versenyezhetnek.

2.

Kötelességünket tettük meg vele, addig is, míg sokkal illetékesebb egyének beleavatkoztak volna, s csak elégtételünkre szolgál, hogy mind a »Vasárnapi Ujság«, mind a Kisfaludy-Társaság úgy fogta fel a dolgot, mint mi. Hanem még egyet! Nem tartja ön kissé különösnek, hogy »Börtönrendszer« című szatírájának felolvasásakor is éppen a »Hon« és »Athenaeum« nyilatkoztak arról az összes hazai sajtóval szemben eklatánsan kedvezőtlenül. Ezekből az urakból nagy »Jámbor«-ság rí ki.

3.

Bocsánatot kérek... de már ezt nem hagyhatom helyben. Ez veszedelmes kérdés. Tisztelt barátunkkal, a N. L. [= Nógrádi Lapok] szerkesztőjével történt, hogy egyszer itt Pesten egy békés vérű ügyvéddel ült egy asztalnál. Hárman voltunk. Barátunknak arcán éppen ott virított egy friss vágás. - Mitől van az, uram? - kérdé tőle a szelíd pörvesztő. - Hja édes fiskális úr, ez bizony szerkesztői üzenet egy ócska fringiától. - Istentelenség, uram, istentelenség! és ön megvívott? lám, lám, pedig másképp okos embernek látszik - sajnálkozott a patvarkerítő. - Tudja-e, uram, hogy nincs rá eset, hogy én kimennék valakivel. - Barátunk disputába elegyedett, felhozta, hogy vannak esetek, amikor lehetetlenség nem a kardhoz nyúlni, az ügyvéd cáfolgatta, mindig tüzesebben; barátunk sem akart tágítani, s mikor már argumentummal nem győzte, egypár olyan nógrádi gorombaságot nyomott oda pontnak a bizonyítások végére, hogy a stemplifogyasztó dühbe jött, felugrott és provolkálta... - Hehe...- kacagott fel furfangos barátunk jóízűen - ugye megmondtam, spektabilis, hogy vannak esetek, amikor kardhoz »kell« nyúlnia az embernek.

Frankenburg Adolf veterán humoros írónk, ki már régóta hallgat, végre megszólalt régi, jóízű kedélyességgel. Adjuk e csinos paródiáját, bizony ráillik sok jeles férfiára e tejjel-mézzel patakzó hazának. Csakhogy a mi embereink nem olyan őszinték, mint a versbeli sehonnai.

(Szerk.)

Köszönöm a jóakaratot, de én magam nem látom szükségét a védelemnek. H. D. [= Horváth Danó] úr, az »Ipoly« volt szerkesztője, jó barátom, s legfeljebb túlzott egy kicsit a kicsinyítésben, éppúgy, mint ahogy túloz a fentebb említett s több más lap a dicséretben, sőt te magad is a védelmezésben. Én le tudom a kellő mértékre szállítani a két előbbit és bár nem helyeslem is, mégis jól esik részedről az utóbbi.

Szíves üdvözlet

Szerk.

Ajánljuk olvasás végett ezen mindenki által megérthető nyelven írt értekezését Somogyi Antal volt orsz. képv. úrnak, ki azt a »Magyar Néplap« számára átengedi.

Szerk.

Jelen kivételes esetben azért közöljük a komoly irányú tartalomnak szánt rovatban is e beszélyt, mert kedves dolgot vélünk tenni olvasóinknak, ha azt az utolsó számmal bevégezve mint önálló egészet adhatjuk.

Ezen a napon mindenki a legjobb kívánatokkal van eltelve felebarátai iránt, mintha az egész esztendőben csak ez az egy nap lenne alkalmas a jókívánatok teljesítésére, vagy azért, mivel a múlt év csalódásainak helyrehozatalát remélik az új évtől; de legyen bármiképp, mi is csatlakozunk az többiekhez, s kívánunk a tisztelt olvasónak minden jót az újesztendőben!

Adja isten, hogy a gazdának az új év termésébe helyezett reményei valósuljanak, s ha meglesz a jó termés, gondoljon az elmúlt évek sanyarúságaira, s szállja meg szívét a takarékosság ösztöne, nehogy ha ismét jönne egy rossz esztendő, mitől isten óvjon, újból kizökkenjen a kerékvágásból. A takarékos embert, ki házát s gazdaságát jó rendben tartja, kiadásai s jövedelmei közt az egyensúlyt nem engedi fölbillenni, nem hozhatja oly hamar zavarba a rossz esztendő, mint az olyant, ki csak a mára gondol, de a holnappal már nem törődik.

Iparosainknak, kereskedőinknek az áldás mellé kívánunk kitartást, s buzgó törekvést arra nézve, hogy hazai iparunk és kereskedelmünk fölemelkedjék arra a színvonalra, melyen képes lesz megmérkőzni a külföld iparával s kereskedelmével, így az idő is meghozandja nekik kitartásuk és buzgó törekvésük jutalmát.

Magyar hazánk összes lakóinak pedig adja meg isten az egyetértés és összetartás áldását, mert csak ez leend képes szeretett hazánkat kiemelni békével megáldott alkotmányos életünk hét esztendeje alatt bekövetkezett zavarokból.

S végül szállja meg isten azoknak szívét, kik hazánk kormányzását intézik, hogy ne csak azt kívánják, hogy adjuk meg a császárnak, ami a császáré, hanem ők is megadják a népnek, ami a népé. Így aztán elmúlik rólunk a visszavonás keserű pohara, s boldog lesz és az alkotmányos szabadságban virulni fog szép magyar hazánk.

Adja isten, hogy úgy legyen!

A tavaszi fecskék még nem jöttek meg ide, de azért mégis tavasz van még a fővárosban is. A boulevard-okra elültetett csemete pipaszárakon kedvetlenül kívánkoznak ki a rügyek, a múzeumi könyvtár rokkant raktárnoka, ki a regényt szomjuhozó fiatalságot szokta kivetkőztetni nem hibáiból, hanem csak a téli gehrokkokból, szomorúan néz végig az üres fogasokon, a fa ára egy forinttal lett olcsóbb ölenként a nagy erdőégések dacára is, az Erzsébet-sétányon megjelennek sütkérezni az 1873. év születési statisztikájának numerusai elevenen, mégpedig fegyveres őrizet alatt, mert »több granatéros, mint dada«, minélfogva minden honleány számára akad visszhangzó kebel a téli álmait átszunnyadott s női bájak iránt fogékony cs. kir. hadseregből, kivált mióta a hazai veres nadrágok is helyet kérnek a hódítások mezején. A »korzón« ezer meg ezer ember siet megnézni az öreg Dunát, melynek tájékán sem járt azóta. No, a Duna megvan a régi állapotában, még a Krach sem változtatott rajta. Lassan, méltóságosan hömpölyög, mint az »örök óra«, melynek csak »inasa az idő«. Hogy két új lánchíddal nyergelik meg, s hogy a magyar gőzhajózási társulat lemaradt hátáról, nem törődik vele. A víz érzéketlen elem, s csodálatos, hogy ennek dacára mégis a legérzékenyebb dolgokban, például a poétai zöngeményekben van belőle legtöbb.

Különben ne beszéljünk most a poétai zöngeményekről a »tisztelt ház« vakációja alatt: azokról eleget referálnak sub titulo: »Országházból« a politikai lapok. Ez nem lehet a komoly tárcaíró feladata, ki a fent összerakott adatokból csak a fővárosi tavaszt akarja konstatálni; összehasonlítván azt csodateremtő fantáziájában a falusi ember tavaszával, ki a báránybégés, a megfogyatkozott szénás kazal, a fenekét mutogató szuszék és a lejárt negyedévi prenumeráció édes szimptómáiban veszi észre Szent György napjának közeledését.

Mi, boldog pestiek! kiknek már semmi sem új a nap alatt, csak a - tavasz, kik minden évszaknak csak a kellemes oldalát élvezik, s kik semmit sem képesek már élvezni.

Mikor még csendes faludban laktál valahol az isten háta mögött, milyen ünnep volt számodra a legelső pacsirtaszó (most a pacsirta alatt Pattit érted, kinek éneke 5 o. é. ftodba kerül, amivel otthon egy negyedévre fizetted ki béresedet), mennyi gyönyört okozott, mikor kertedben a legelső ibolya ütötte fel üde fejét! De még ez mind csak kismiska volt azon örömhöz, amit akkor éreztél, ha valami kabátos embert megfoghattál faludba diskurálni egy-két napra. Hogy elpreferáncoztatok garasba egész éjjeleken keresztül, - a plébánost is befonva harmadiknak.

Ez a sok öröm most mind elveszett számodra.

Itt is látod ugyan az ibolyát, de csak az »Auslag« alatt, preferanc-kompániához is könnyen jutsz, hanem »falusi garasod« azóta »arannyá« lett; és a jóképű, tubákpiksziséhez mélyen ragaszkodó papot, meg a fogott vendéget hiába keresnéd. Itt nem te fogod a »vendégeket«, hanem téged fognak meg »gazdának«.

Minden élvezethez könnyen jutsz, habár drágán is: de mert könnyen jutottál, tehát olcsónak nézed.

A napsugarat, vizet, a levegőt, mindent meg kell fizetned, az »alász szolgáját«, a nyájas arcot, még a baráti kézszorítást is.

Hát még a nők szépségét!

Pedig ez is csak festett szépség! De még mennyire festett!

Igaz, hogy a nők mindenütt egyformák, falun és városban. A hiúság velök születik és kíséri a bölcsőtől a koporsóig. Ez az egyetlen kísérőjük, kihez állandóan hűk tudnak lenni.

A hiúságnak pedig ikertestvére a - festék.

Csakhogy falun még a festéknek is poézise van.

A paraszt Zsuzsi csak nagy titokban s szűzies szendeséggel feni be halvány ábrázatát s a patikában is csak nagy pironkodva meri kérni a fürge patikárius segédtől.

»Két garasért adjon... valamit..., két garasért... tudja mit...«

És a fürge patikárius hogyne tudná?

Bezzeg a fővárosi Susette nem sokat teketóriázik vele, s ha szerelme árát rosszul fizeted, egész nyersen rád mordul:

»Hallja az úr! Legalább már azt a festéket fizetné meg, amit a képemről lenyalt.«

Hej, csak jobb falun lakni!

Valamelyik napon a múlt héten nagyon előfogott a spleen (életunalom), mely állapotban arra szántam magam, hogy egy sétát tegyek a Király utcában. A cifrábbnál cifrább hirdetmények tarkasága némileg szórakozást nyújtott. Szép és vigasztaló dolog az nagyon, hogy ez a »nagy falu« olyan gyorsan növi ki magát New Yorkká - legalább a humbug terén. A Petőfi utca sarkán egy öreg koldus ült ázsiai kényelemmel a földön, kalapját jobb kezében tartva a járkáló t. c. közönség elé, úgyhogy az a benne lévő következő tartalmú nyomatott cédulát messziről is olvashassa: »Ein armer tauber Mann bittet 1 kr.« (Egy szegény siket ember kér 1 krt.) Valami vidéki persze erre mindjárt megesett szívvel sóhajtott volna fel: »Szegény néma!« Hanem én mindjárt eltaláltam, hogy az öregúr elunta a sok beszédet, s saját kényelme végett nyomtatásban adta ki mondanivalóját; s úgy látszik, ez a nyomtatvány eléggé jövedelmező. - De ami legjobban meglepett, az egy másik hirdetmény a Király utcában, nem messze Török gyógyszertárától, mely a rekkenő melegtől izzadó járókelőknek bosszúságára azt hirdeti ökölnyi nagy veres betűkkel: »Nincs többé melegség.« De már ez dühbe hozott. Ejnye, akasztófáravaló svindlere! ez már istentagadás, ez túl tesz az »Egy poloskáért száz arany!«-on is. No, mindegy, gondoltam magamban, megnézem; magyar embernek nem szégyen, ha rászedi a német, csak szokásos véletlenség. Beléptem tehát a hirdetéssel ellátott ajtón keresztül egy sziámi-iker sör- és kávéház-félébe.

- Nos - mondám egy elémbe szaladó s izzadt homlokát törlő kellnernek -, magok azt hirdetik, hogy nincs többé melegség?

- No, jó... persze... das ist a kapitale Wahrheit. A fagylalt megteszi asztat, hogy nincsentöbbé hideget...

- Vagy úgy? No, akasszanak fel!

- Tecik fagylatot... vanilli, ribizli, csokolád.

- Hát még?

- Ananász, himbeer.

- Hozzon hát fokhagymás rostélyost.

- Ahá... az már más kategoria. Mingyár szolgálom.

De a rostélyos ominózus étel lett rám nézve: megcsömöröltem tőle, másnap kilelt a hideg, s azóta csakugyan nincs többé melegség számomra.

Végre tehát bírjuk teljesen Petőfi költeményeit. E napokban jelent meg a pompás album alakú, képekkel illusztrált könyv, minőt még eddig magyar könyvpiacon nem volt alkalmunk látni. Méltó szobor ez halhatatlan Petőfink emlékéhez. A kötés is ízléses és gyönyörű. Petőfinek majdnem minden költeménye benne van, még a tiltott forradalmi versek is. Ezen még eddig nem ismert költeményei közül legnagyobbszerű az »Apostol«, oly költemény, mely nemcsak a mi költészetünknek dicsőségére, hanem a világ bármely irodalmának egyik legdrágább gyöngye lenne. - Méltó, hogy minden magyar elolvassa és lelkesüljön rajta. A könyv ára 16 frt. - Kissé drága kiadás, minélfogva óhajtandó lenne, hogy az Athenaeum-társulat, mely a kiadást rendezte, egy olcsóbb, és ha lehet, még teljesebb kiadást rendezzen. Olcsóbbat azért, hogy a szegényebbek is könnyen szerezhessék meg a »magyar bibliát«, teljesebbet pedig azért, mert még azon tapasztalatra jöttünk, hogy Petőfinek több kiadatlan költeménye is van. - Magam is ösmerem kézirat után egy szép forradalmi költeményét, mely a kiadásból kimaradt. Hitelességéért nem kezeskedhetem, de hangulata s a költő egyéni jellege több mint valószínűvé teszi, hogy csakugyan Petőfinek tollából folyt. Kellemes kötelességünknek tartjuk olvasóinkkal is közölni az akkori idők ezen háborgós szüleményét, melynek címe:

»Újesztendő napján«
Megérte ezt az évet is
Megérte a magyar haza
A vészes égen elborult,
De nem esett le csillaga.
Meg van vagdalva, vérzik kezünk,
De még azért elbirja fegyverünk
S a merre vág...
Ott hagyja fájó, mély nyomát.
Ott hagyja fájó, mély nyomát.
Haramja csorda képeden
Hogy majd az itélet napon
E bélyeg vádolód legyen
Vádolód az ur isten előtt
És gyujtsa rettentő haragra őt
Te ellened
Ki ránk veszett fogad fened.
De mit az élet nekünk?
Ha lesz is, soká lesz
S mi több, mi főbb,
Az isten könyörületes;
Majd meg kegyelmet adna nekik ő...
Ne várakozzunk; a vérengző
Kutyák felett
Tartsunk magunk itéletet.
Tartsunk oly vér itéletet,
Hogy elborzadjon a világ
Mindaddig szórjuk rájok
A szörnyű halálos nyavalyát
Mig hirmondónak marad csak egy
Ki majd otthon reszketve mondja meg
Hogy jaj neki,
Ki a magyart nem tiszteli!
Nekünk az isten most kevés,
Mert ő nem eléggé kemény,
Hozzád fohászkodom pokol
Ez uj esztendő ünnepén
Öntsd sziveinkbe minden dühödet
Hogy ne ismerjünk könyörületet,
Mig e gazok
Közül a földön egy mozog.

Huszonöt év!

Egy negyedszázad moha födi már azt, ami ezen a napon történt. Egy negyedszázad egy fél emberi élet; sok idő, az emlékezet is megpihen, míg annyira visszamegy; a gyermekekből, akik még azt nem értették akkor, férfiak lettek azóta, a férfiakból vagy csendes, semmivel nem törődő halottak, vagy elaggott öregemberek, akik meg mármost nem értik azt, ami 25 év előtt megdobogtatta szíveiket. Aztán a megváltozott hazaszeretet is kigondolt azóta egy új divatot, s betakarta saját megvérzett testét a »feledés fátyolával«. Ha szeméremből tette, akkor ugyan vékony ruha rajta az a fátyol, ha pedig azért tette, hogy ne emlékezzék többé vissza arra az időre, mikor a »legszerencsétlenebb« volt; akkor könnyen elfelejti azt az időt is, mikor a »legnagyobb« volt.

Mert akkor volt a legnagyobb, mikor legszerencsétlenebb.

A szerencsétlenség csak iskolája a nagy nemzeteknek, mely megtanítja őket azokat kikerülni: az iskolára pedig visszaemlékezni jó.

Megengedem, hogy azok a dolgok, amik akkor történtek, ma már csak történelem: hanem az a tizenhárom holttest, az még ma is egy eleven valóság; valósága az égő honszeretetnek, valósága a dicsőségnek, annak a fényes ragyogó napnak, melynek ők voltak lealkonyultában utolsó sugarai.

Ezek a sugarak hasadékot törnek az »aradi sírból« és a jövendő századok törzsoszlopai lesznek.

Emlékezzünk rájok mindig: az jól eshetik az alvó hősöknek odalenn, mert mi a haza vagyunk, az a haza, melyért éltek, küzdöttek és meghaltak, az a haza, amely nekik örökös gondolatuk volt.

Hadd legyenek ők a mi örökös gondolatunk ezen a napon.

Nem a halál napja, sem a bosszúé ez a nap: hanem a feltámadásé.

Mikor őket eltemették - akkor tudtuk meg, hogy fel kell támadnunk.

Ilyen halál után lehetetlen nem következni feltámadásnak!

Azért tehát ne is keressék a 13 mártírt az aradi sírban. Próza az csak. Nincsenek azok többé ott. Feltámadtak és járnak köztünk, de némán, hallgatagon. Semmi mondanivalójuk többé... Az az egy szó, amit seregök élén villámló karddal mennydörögtek, az az egy szó - az »előre!« - ma már csak békés haladást jelent. Ki ellen harcolnának most?

A hajdani zászlót szabadon, kibontva lengeti a szél, a hajdani ellen puskaropogása pedig csak akkor hangzik, mikor vadászat van.

De most már ettől bizony nem fél senki! legfeljebb azt a megjegyzést teszi rá, ha hallja a szántó-vető gödöllői paraszt: - A király megint »itthon« van.

*

Keressük fel évenkint kegyelettel az elvérzettek sírját; de ne vigyünk onnan haza se fájdalmat, se bosszúállást, hanem »erőt«.

Mert az erő forrása a nagyság és dicsőség emlékezete.

Az ember sokszor nem gondolkozhatik arról, amiről akar, hanem ami az eszébe jön. Azt körülbelül tudja mindenki, tehát nem is sokat bizonyítgatom, hanem egyszerűen tárgyamhoz térek, ami ugyan nem vág a halottaknapjába, hanem amennyiben ezen a napon történt velem, nem datálhatom előbbről. No, de kezdjük elölről. - Olvasóim bizonyára ösmerik Csalomjait még a múlt télről, ha nem is személyesen, de legalább szatírái után. A »Leszármazásunk«, »Becsület útja« és »Börtönrendszer« az ő tollából folytak. Ez a Csalomjai mégis valóságos szfinksz, valóságos rejtély és titok. Van, nincs. Senki sem ösmeri. Ezer ember közül egy tudja csak elmondani, hogy neki van olyan ismerőse, akinek van egy komája, ki egyszer valahol a mátrai rengetegekben bolyongva egy agg, nagy ősz szakállú remetére akadt: az a remete Csalomjai. Egy nagy fehér falú kunyhóban lakik: az a fal teliden-tele van írva szatírákkal. Csak egy diurnista kellene, aki a kormány költségén lemásolná onnan.

- Ah, diable! - sipít fel egy fiatal irodalmi nevezetesség -; én ösmerem azt a Csalomjait, múltkor együtt lumpoltunk a »Neue Welt«-ben. Nagy balek. Még a »hölgyekkel« is »parabolákban« beszél.

Egy harmadik ember tagadja ezt a verziót is. - Tévedtek, barátaim. Csalomjai a római pápa őszentségének borbélya. Pozitíve tudom. Hát nem érzik le verseiről a szappan? Szép tőle, hogy édes anyanyelvét nem felejté el a Vatikánban. A pápát ő tanítja magyarul.

Egyszóval, senki sem tudja, hol lakik, kicsoda. Egyik azt állítja, hogy fiatal ember, másik, hogy öreg táblabíró, van aki álnévnek tartja a »Csalomjai« nevet, de az igazsághoz annyira nem jár közel senki, hogy valóságos nap hőse lettem, midőn közbevágtam, hogy: »De én igazán ösmerem ám Csalomjait. Ma küldte éppen az arcképét is. Levelezni is szoktam vele.«

Persze, hogy mindjárt nyakamba csimpészkedett egy képeslap szerkesztője, s kért, adjam oda kölcsön, míg kimetszeti, hogy a jövő vasárnapi számban megjelenjen.

El is küldtem másnap egy üres borítékban. Életrajzi adatokat is ígértem, de nem volt időm: különben is eleget beszél az arc maga: magas, széles boltozatú homlok a szatírák talaja, vastag szemöld elárulja a megyei tisztviselőt, kis spanyol szakálla a lovagot, az udvarias férfit, ki még most is szereti a szépnemet, gondosan ápolt haja mutatja a külcsín szeretetét, mely irodalmi munkáin is elömlik, sovány testalkata kétségbevonhatatlanná teszi a szobatudóst. Summa summarum 40 éves. Divatosan van öltözve. Hiába, nem tartozik a »maradi« emberek közé azért, ha a régi római »Carmeneket« fordítja is. Szinte látszik örök mosolygó ajkairól, hogy bizony még egy-egy olyan verset is megeresztünk néha, melynek címe »Hozzá!« vagy »Ő«.

A második virágzás - a legkellemesebb virágzás.

Vasárnap este kimentem egész famíliámmal a Kerepesi temetőbe. Nekünk is vannak halottaink. Egy rövid év alatt három halott. A nagyszülék és az unoka. Távol alusszák innen örök álmukat, de azt meg kell éreznie a halottnak is, ha hozzátartozóinak fájó emléke szél alakjában besivít a sír és a koporsó hasadékain és azt suttogja az érző csontoknak: »Ti drágák vagytok nekem. Gondolkozom felőletek! Álmodjatok énfelőlem. Álmodjatok szépet és igazat!« Oh, a halottak nevenapja a szív ünnepe: a legnagyobb ünnep.

De Pesten nem az. Itt mulatságból, divatból megy ki az úri rend s potya látványosság iránti hajlamból a buta tömeg. Ki törődik ott a halottakkal, ahol az élők valódi érzéketlen állatokká vannak lealjasodva. Itt nem jönnek a temetőbe érezni, megemlékezni, hanem csevegni, politizálni.

Az ezer meg ezer kivilágított drága sírkő között hullámzó néptömeg most is miről beszél?

Legtöbbje a Ghyczy javaslatait kritizálja. Ghyczy úgy akar segíteni a nép terhén, hogy fölemeli az adót. Lucus a non lucendo. Lächerlich! Muszaj azon nevetni.

- Ne beszéljünk most a javaslatokról. Mit gondolsz, halottak napján!

- Nos, miért ne? Hát hisz ezek a javaslatok is halottak. Halvaszülött halottak. Sicherre lehet fogni. Fogadjunk.

Valaki megszólít engem is hátam mögött.

- Jó estét. Szervusz, öcsém!

Megfordulok. Hát a képeslap szerkesztője áll előttem, kinek Csalomjai fotografiáját küldtem tegnapelőtt.

- Ti is itt vagytok? Ki az ördögöt gyászoltok itt?

- A mi kis Kálmánkánkat.

- Ah, quel naivetät! - kiált fel szerkesztő ismerősöm, ki minden európai nyelvet összezavar. - Egy gyereket gyászolni! Milyen eszmeszegénység! Egy bornyút gyászolni, azt már értem, mert az megér circa 16 frtot, - de egy gyereket!...

- Hagyjuk ezt - mondám. - Richtig! Megkaptad a Csalomjai arcképét?

- Köszönöm, barátom, köszönöm. Megvan, már ki is van metszve, a jövő vasárnap hozom, de csak hátul a szerkesztői mondanivalók előtt, mert egy szemernyi életrajzi adatom sincs.

- Nos, hogy tetszik?

- Brr! hogy lehetsz ilyen maliciózus? Quelle question! Hiszen egyetlenegy foga sincs. Nem szeretnék vele négyszemközt lenni.

- Pedig mondhatom kellemesen töltenéd vele...

- Eredj, kópé! neked rokonod?

- Nem, hanem jó viszonyban vagyunk...

- Viszonyban? Hiszen öreganyád lehetne. Ah, vagy úgy, irodalmi viszonylatban! Mindenesetre érdekes, nagyon érdekes. Egy magyar Sand George. Egy vén boszorka, aki a klasszikusokat fordítja. Ridicule et sublime, édes barátom. Különben nem tagadom, hogy ez a te Csalomjaid valaha mégis szép asszony lehetett. Valaha, nagyon régen... Szervusz. Sietek. Köszönöm a képet, nagy foróre-t csinál vele a lapom, majd meglásd!

Azt hittem, az én szerkesztő barátom megbolondult, s azért beszél úgy összevissza; hanem aztán világos lett előttem, midőn hazaérvén kezembe vettem az albumot, s egy kis vizsgálódás után rájöttem, hogy Csalomjai arcképe helyett egyik nagynénémét küldtem el tévedésből a szerkesztőnek, ki természetesen nem gondolhatott egyebet, mint hogy a Csalomjai név alatt nő lappang: de arra talán mégsem gondolt, hogy olyan nő, kit ha az a csúfság ér, hogy tisztes öreg arcát újságba találjuk pingálni, az egész európai sajtót agyonüti nyelvével bosszújában; mi ketten meg akár mindjárt menekülhettünk volna Amerikába.

Ilyen nagy veszedelemtől mentett meg az a körülmény, hogy halottaknapján találkoztam a szerkesztővel, s idejekorán alkalmam lett megakadályozni a szerencsétlenséget - mely már csak egy paraszthajszál híja, hogy le nem csapott.

Az utolsó fecske is elment és az utolsó honatya is megjött.

Mind a kettő rendeltetését teljesíté; amaz megrakta fészkét, kikölté fiait, megvárta míg megtollasodnak, aztán szárnyra ereszté őket és maga is odább röpült; emez pedig azért jött, hogy megkopassza fiait, be sem várva míg megtollasodnak, s velök ő maga is úgy tegyen, mint a pillangó, mely a gyertya lángjában szeret röpülni.

A gyertyatartó már ott áll az asztalon, s Ghyczy siet a vékony faggyúgyertyát meggyújtani a hazafiság gyufájával. Nyirkos gyufa. De még nedvesebb a gyertya bele, s félő, hogy kísérteties világa lesz, ha meggyúl. Mindenki igazgatja arcvonásait, hogy a fény rendben találja. Jaj akkor, ha az igazi arcok tűnnének szembe a megvilágításnál! Különben annyi bizonyos, hogy a koppantónak elég dolga lesz, s hogy sokan vannak, kik sokkal jobban szeretnének sötétben maradni.

No, de félre a politikával! Ne csináljunk magunknak kellemetlenséget! Fölösleges arról sokat írni, beszélni: - most az egyszer bizonyosak vagyunk az országgyűlés felől, hogy működése nem lesz nyomtalan. - Nyomát megérzi mindenki - adókönyvecskéjében.

Okosabb, ha más tárgyba kapunk, mégpedig fölvett címünkhöz képest egyet-mást konstatálunk az időjárásról. Komor őszi idő. Az öreg Dunán estenként s reggeltájban szinte harapni lehet a ködöt. Hajót nem látunk a nagy, fejedelmi folyón, csak hallunk. Zakatol, fütyöl a sok propeller, vidítja az ősziesen öltözött publikumot, melynek köhögési koncertje felülmúlni látszik magát a zakatolást is. Kilenc ember közül legalább tíz szenved náthában. - Ez csalhatatlan jele a novemberi időnek.

Egy öreg táblabíróval kezdek diskurálni a propelleren az időről.

- Irtóztató köd, komisz nedves időjárás!...

- Az ám...

- Már derek is járnak.

- Ühüm...

- A korzó csemete pipaszárain kedvetlenkedő levelek is sárgulnak.

- Az ám...

- No, én csak azt mondom az idő jeleiből - okoskodtam odább -, hogy esztendőre megint itt lesz a kolera. Olyan valami rossz szag ütötte meg orromat az imént.

- Meghiszem azt, egy hajó fokhagymát hoztak erre az imént.

- Dejszen kolera van a levegőben: nekem nem mondja senki!

- Itt éppen nem lehetne azt megérezni, a Dunán... Azaz hogy mégis. Taval elvitte a magyar gőzhajózási társulatot.

- Az nem is annyira kolera volt, mint inkább hektika. Pedig a kolera mégis többet ér...

- Hogy-hogy? - kíváncsiskodék az öregúr.

- Mert a kolerának vannak jó oldalai is.

- Természetes. Megfogyunk egy kicsit.

- Ez csak az egyik jó oldal. Annál jelentékenyebb a többi. A koleraidőben szerzett hazafias érdemek és a tömérdek haláleset. Wenckheimnak szórakozás amaz, Ghyczynek örökösödéi százalék emez...

...Halt! Megint politika! Megint a Ghyczy-adójavaslatok! Megdöbbentem. Ez már nem is az eszmék egészséges logikája, hanem betegség. Olyan mint az egyszeri jogászé, kit akárhová indult is el otthonról, önkéntelenül is mindig a »Fillinger-be vitte lába.

Kétségbe voltam esve. A politika kábító gőzétől elcsavart fejemet akartam kihűteni a szabad levegőn. Elhatároztam, hogy a mai napon megpihenek, nem megyek klubba, kikerülöm a politizáló specialitásokat ezer ölről, újságot kezembe nem veszek, mert gyűlöletes az annak, aki maga is azt szerkeszt; még csak nem is gondolok olyasmire, mi a politikával összefüggésben van, - s íme az eredmény: hogy legyek képes bármi tárgyról gondolkozni, vagy nyissam ki szájamat bármely kérdésben, ha rendesen ide érek, ahonnan futni szeretnék.

Egyet füttyent a propeller. Budán vagyunk. Kiszállok, s vitetem magam fölfelé a siklón. Azután fütyörészve, gondtalanul ballagok a vár csendes kövezetén, szemem behunyom, nehogy a Henczy szoborra essen tekintetem, amitől nyomban a »Magyar Újság«ba való cikk-matéria szabadulna bele rusztikus természetűre parancsolt s úgyszólván pihenő ideáim közé.

Így behunyt szemmel egyszerre csak beleütődöm a Henczy-téren egy régi ismerősömbe.

- Hahó!

- Szervusz, Guszti! Hova sietsz?

- Oda, ahova te...

- Nehezen hiszem; én azért jöttem ide át, hogy falun töltsem a délutánt. Szórakozni akarok.

- Eh bien, én is. Gyerünk hát valahova. Teszem azt a »Politische Kreisler«-hez. Jó bora van.

- Brr! Benne van a nevében a »Politische« szó... Oda nem megyek.

- Mit tesz az? Miféle új bogarad van megint?

- Megesküdtem, hogy ma nem diskurálok az időn kívül egyébről. Az a legártatlanabb téma.

- Legokosabb is. Nézz csak fel oda a pénzügyminiszteri palotára. Ghyczy éppen kinéz az ablakból: ő is az időjárást nézi...

- Pihen, szegény...

- Dehogy pihen... inkább ilyenkor néz valósággal a financiák után...

- Hogyan?

- Hát úgy, hogy az időjárás az a »fundus«, amiből a deficitet fedezhetni véli. Ha az úristen, teszem azt, vagy húsz esztendeig szakadatlan valami különös jó termést irányozna elő... jó teleket, májusi esőket...

- Szervusz. Két hétig nem beszélek senkivel.

A kereszténység legnagyobb ünnepe. Még a téli természet is ünnepi köntöst ölt a Jézus nevenapjára.[!] Falun a karácsony kimeríthetetlen bányája a költészetnek. A Luca-széket karácsony estéjére készítteti el magának a hajadon, Luca-naptól kezdve mindennap faragnak rajta egész az éjféli miséig. Az éjféli misén, ha ráül arra a székre, meglátja jövendőbelijét. Mennyi minden esik erre a napra! A gyermeknek ajándékot ad a kis Jézus, még úgy is, ha előtte való hetekben ugyancsak ráijesztett a Mikulás. A »betlehemesek« éneke megzendül az ablak alatt. Azalatt asztalra kerül a gazdag, mákos-csíkos, káposztaleveses vacsora; a kedves mama éléstára összes kincseit felrakja, ostyát, diót, almát sat., mert ma van az a nap, amikor annyira jól kell laknia a szegényembernek, hogy se állni, se ülni, se megmozdulni ne bírjon. Mikor azután annyira jóllaktak, még akkor is folyvást piszkálkodnak az ételekben, mert illő, hogy a Jézuska nagy bőséget hozzon magával. Minden családtag behunyt szemmel kivesz a tálból egy diót, feltöri, s ha ép belül, egész évben nem lesz beteg, míg ellenben, ha a dió bele hiányos, sok nyavalyáskodásnak néz eléje.

No, de ha ilyen rossz jóslatot hozott is a dió, az illető könnyen felejti a »gondűző« borocska és a meleg kályha mellett: ahelyett, hogy búsulna, inkább vígan »durákozik«, az éjféli miséig: amikor is az egész háznép apraja-nagyja felkerekedik, hogy jól felcsizmázva a csikorgó havat meglábolja az istenházáig. Az apró-cseprő népségnek majd a szeme vész el a nagy álmosságtól, de azért mégsem maradnának el a világért, hogy a kis Jézuska ajándékát meg ne köszönjék, s a kizárólag e célra fogott verebet ki ne eresszék a templomban.

Ez a falusiak karácsonya! Gyönyörű idilli kép, mely amily naiv, épp annyira magasztos. - Nézzük mármost ellentétül a fővárosiak karácsonyát!

Karácsony előestéjének napján zsúfolva vannak a zálogházak és a különféle zálogra kölcsönző zsidó üzletek. A szegény ember utolsó kabátját is bezálogosítja, hogy egész évben éhező családjának legalább Jézus születésenapján adhasson kenyeret, s gyermekei ne dideregjenek a fűtetlen szobában. Betlehemesek nem járnak, minden olyan sivár, elhagyott, s ha meg is gyúl a szokásos két szál gyertya, csak nyomort világít be a rideg szobába. A gyermekek itt nem mosolyognak, nem örülnek, az igaz, hogy a Mikulás sem bántotta őket, de a kis Jézus is hátatfordított nekik. A vidám »durák« is elmarad, az éjféli mise pedig csak gazdag embereknek való, kiknek meleg ruhájok van.

Mindenütt nyomor, sivár elhagyatottság, mi megvan máskor is ugyan, de sohasem fáj annyira, mint éppen szent karácsony estéjén.

Természetes, hogy a fővárosban is másképp van a gazdag embereknél, kik mindenféleképp iparkodnak ez este szeretettjeiknek örömet csinálni, ha a falusi költészet nem játszik is oly nagy szerepet. - A boltok és kirakatok tündéri fényben csillognak a sok gazdag ajándéktól. Egy-egy főúri karácsonyfa néha ezrekbe is kerül.

Mindez azt mutatja, hogy a karácsony a szeretet ünnepe, s hogy az embernek az a legszebb feladata, ha örömet tehet másoknak.

A szeretet az a kapocs, mely az emberi társadalmat összetartja, mely a lelket megnemesíti, s melynek minden cselekedetünkben irányadónak kell lennie.

Szeressük egymást mindnyájan, s megtaláltuk a legdrágább kincset, melynek keresésében fáradozik az emberi nem, a - boldogság kulcsát.

Bár nem sokan - de mégis vannak, akik azt már meg is találták a szeretetben.

A kis Mária Valéria királykisasszony gazdag karácsonyfát állítatott fel Gödöllőn; aztán összehívatta az egész falu gyermekeit, s ő maga osztotta ki az örömben úszó szegény parasztgyermekek közt. És csak miután előbb a szegények öröméhez járult, vezettetett be őfelsége a királyné belső szobájába, hol viszont mamája számára állított fel gazdag karácsonyfát.

A budapesti árvaházakba is benézett a kis Jézuska, hogy az apátlan-anyátlan árváknak örömet csináljon. A jótékonyság bőven gondoskodott a kis szegényekről. Az ünnepély, midőn elöljáróik szétoszták az ajándékokat, könnyeket csalt a jelenlevő közönség szemébe.

Ezek az elérzékenyülés nemes könyűi voltak, ékesen tolmácsolva, hogy milyen szép a jótékonyság!

És mégis milyen kevesen gyakorolják.