Ha vannak a történelemben évek, melyekben inkább észrevehető a gondviselés áldástosztó keze, mint másokban, úgy az 1440-ik, melyben Gutenberg János feltalálta a könyvnyomtatást, bizonyára egyik azoknak. Ha a tudomány és a felvilágosodás legnagyobb javai az emberiségnek, ha mi sem kívánatosabb, mint a műveltség minél általánosabb elterjedése, fejlesztése és biztosítása: akkor a sajtó, mint annak főtényezője, valóban a legbecsesebb adomány, melyet az ég valaha juttatott a halandóknak. S ezen ajándok értékét véghetetlenül emelte azon körülmény, hogy éppen a XV. század közepén, az újkor küszöbén lett osztályrésze nemünknek. Akkor menekült nyugatra a keleti barbárság elől a hellén irodalom, akkortájban léptek föl a reformáció úttörői, és csak nehány évtizeddel utóbb született ama férfiú, kinek csapásai alatt nyíltak föl azon börtönök kapui, melyekben a római hierarchia fogva tartá Európa szellemét. A régi klasszikusok nem lettek volna az egész nyugat tanítóivá, Luther és Melanchton, Zwingli és Calvin szava nem hatotta volna át egész világrészünket, ha műveiket csak hosszú időt igénylő másolás által lehetende többszörözni, ha egy könyv ára most is meghaladja vala terjedelmes jószágok értékét. Ha a mainzi patrícius találmánya nem ezerszerezi az irodalom termékeit, az újra ébredező tudomány gyönge világa könnyen eloltathatott, az elfogulatlanabb vizsgálódás, gondolkodás első kísérletei könnyen elnyomhatták volna. Ha Gutenberg nem él, az angol nem nevezhetné talán büszkén magáénak Newtont, az olasz Galileit, a német Copernicust és Keplert; a világ talán sohasem ért volna francia forradalmat, a modern civilizáció vívmányait talán sohasem élveztük volna.

Azonban valamint a lángész és az emberiség javáért buzgó erény, úgy a cudar haszonlesés is előnyére tudta fordítani a dicső találmányt. Alig jutott Gutenberg művészetének ismerete többek birtokába, s már is a jogsértésnek kártékony eszközévé lőn némelyek kezében, s Luther korában már olyan gyakori vala az írót és jogutódait illető haszonvételeket utánnyomás által álnokul magához ragadni, hogy a reformátor egyik művében következőleg kénytelen kifakadni: »Ugyan már mi az, édes nyomdász uraim, hogy egymást oly nyilvánosan raboljátok és lopjátok és egymást úgy megrontjátok.« Majd a törvény is fenyegető szavakat hangoztatott az írói tulajdon védelmére, s utóbb a bölcselet és jogtudomány is ráfordította figyelmét e tárgyra. De dacára annak, hogy az erre vonatkozó fejtegetések már egész irodalommá nőtték ki magukat, a vitás pontok még máig sincsenek eldöntve, és a szerzők nézetei jelenleg is homlokegyenest ellenkeznek egymással. Komoly feladat tehát, hogy a vélemények idestova hullámzásában, nem pedig hol az egyik, hol a másik oldalra hányassunk, igyekezzünk meggyőződést magunknak szerezni az ügyben és szilárd álláspontot nyerni. Tegyük tehát az írói tulajdon kérdését gondolkodásunk tárgyává: határozzuk meg annak fogalmát, keressük fel jogcímét, vizsgáljuk meg, hogyan ruházható át, meddig tartson, miként sértetik meg és miként védetik?

Írói tulajdon alatt értjük mindazon jogokat, melyek a szerzőt művéhez illetik: nevezetesen a mű gépleges sokszorosításának és közrebocsátásának, valamint az abból származó anyagi haszon és írói hírnév kizárólagos élvezeteinek jogát. Mely címen alakulnak e jogok, aziránt igen eltérnek a jogászok nézetei. Legtöbben a tulajdont tekintik annak, mégpedig vagy a munkában foglalt gondolatok, vagy azon idom tulajdonát, melyben a szerző azokat kifejezte. Leginkább ezen elméletre vannak fektetve az idevonatkozó törvényhozások is. Némelyek viszont a kirekesztő vagyonjogi haszonvétel kiadáskori fenntartásában; mások a munkát illető jutalomban találják az alapot; ismét mások az írónak munkája iránti kizárólagos szabad rendelkezési jogában keresik a forrást; végre Kautz minden könyvet a szerző által a közönséghez látható beszédjelekben intézett beszédnek néz, melyet csak ő maga vagy megbízottja tarthat. Mindezen érvek használhatók ugyan a szerzői jogok oltalmára: az elsőn kívül azonban valamennyien csak külerődök, melyeknek egy belvárra kell támaszkodniok, mely nélkül az nem tartható, mely nélkül az első rohamra elesnek. Ezen főerősség az első helyen említett jogcím, a tulajdon. Mert az író csak akkor rendelkezhetett kizárólag szabadon művéről, ha ez tulajdona volt; csak akkor tarthatta fenn magának a kizárólagos vagyoni haszonvételt, ha ahhoz joga létezett, mely ez esetben mi másból folyhatott volna, mint a tulajdonból. A munkát - mondják - jutalom illeti. Ez erkölcsileg mindég áll, de vajon jogilag is-e? Igenis, követelhettünk díjat munkánkért, de csak akkor, ha azzal megbízattunk. Legtöbb esetben azonban mutathat-e fel a szerző műbér-szerződést? Ilyenkor az író tehát csak úgy formálhat igényt a munka jutalmára, ha munkája által tulajdoni tárgyat alkotott, melynek árába a műbért is betudhatja. Végül Kautz tételét illetőleg csak akkor tilthat el mást a beszéd tartásától, ha ezen beszédhezi tulajdonjogát tudja bebizonyítani.

A szerzői jognak tulajdoni minőségét sokan kétségbe vonják, mert - úgymond - nem bír a tulajdon kellékeivel, miután a) a gondolat fölött, ha egyszer nyilváníttatott, abszolút lehetetlenség kirekesztőleg hatalmat gyakorolni, hiányzik tehát minden harmadik kizárásának joga (jus excludendi tertii); b) az eszmék tulajdoni keresettel (rei vindicatio) vissza nem szerezhetők; c) a szerző azoknak tulajdonát magát kizárólag át nem ruházhatja másra.

Azonban kétségtelen, hogy az író, míg gondolatait magában tartja, azoknak azon egyénleges idomban, mint benne alakultak, teljes tulajdonosa; mivel vagy újak s így övéi, vagy elsajátította azokat, mi egészen jogos, mert azáltal, hogy mások gondolatait - mint uratlan dolgokat - fölvette magába, senki jogát nem sértette. Azon egyénleges idomban, mint benne alakultak, mert ugyanazon eszmék ugyanazon időben több ember agyában is keletkezhetnek, de egyénleges természetüknél fogva azokat ki-ki más alakba önti, s ezen alakban tulajdonai. Miképp ez értelemben véve, míg azokat nem közli, joggal nevezhetők ilyeneknek, kiviláglik a következőkből. Róluk azon kifejezésben, mint benne rejlenek, másnak nincs tudomása, tehát arra nézve nem is léteznek, tehát nem gyakorolhat fölöttük hatalmat, tehát őket magáénak nem is akarhatja tekinteni. Továbbá szabadon rendelkezhetik azokról a törvény határain belül: akár részben vagy egészben közölheti ezeket másokkal, akár sírba viheti magával, akár maga bocsáthatja közre, akár mást hatalmazhat fel arra.

Hogy azoknak tulajdonát úgy át nem ruházhatja másra, miszerint maga is birtokukban ne maradjon, nem döntheti meg állításomat; az eszmék nem bírnak mennyiséggel, kiapaszthatlanok, s ha egy világ részesíttetik is azokban, mégis az egészet nyerheti annak minden polgára. A szerző tehát azáltal, hogy azokat magát kirekesztőleg át nem ruházhatja, nem rövidíti meg az átvevőt; annál kevésbé, midőn ezen szellemi tulajdont az átruházás után sem ő, sem jogutódai jogosan többé már nem támadhatják és annak visszavétele különben is lehetetlen.

De - fogják ellenem vetni -, ha megengedjük is, miként a gondolat a maga sajátlagos alakjában tulajdona az írónak, míg azt mások nem ismerik: nem váltak-e a gravitáció törvényei, mihelyt azokat Newton kihirdette, az egész angol nemzet, sőt az egész emberiség tulajdonává? Igaz, hogy midőn az író gondolatait nyilvánosságra hozza, megszűnik azoknak egyedüli tulajdonosa lenni. Azonban vélelmezhetjük-e jóhiszeműleg, miszerint midőn azt tevé, mást engedett volna meg a közönségnek, mint hogy a művében foglalt eszméket, ismereteket magába felvegye, gondolkodása, bírálata tárgyává tegye, sőt hogy egyénileg átidomítsa, s ezen eltérő alakban terjessze azokat, hogy lemondott volna egyszersmind az azok közzétételéből húzható jövedelemről, tulajdont alkotott munkájának méltó jutalmáról - s mivel azt másképp el nem érheti, művének sajtó útjáni kizárólagos többszörözése és áruba bocsájtásáról? Valóban - hacsak az ellenkezőt világosan ki nem jelentette - logikai kényszerűség feltennünk, miszerint művének vagyonjogi haszonvételét kirekesztőleg magának tartotta fenn. Mégpedig teljes joggal, mert a még közzé nem tett gondolatok, amint kimutattuk, egészen tulajdona voltak, tehát szabadon rendelkezhetett azokról, ennélfogva a kizárólagos vagyonjogi haszonvételt, mint a tulajdonjogoknak egyik részét is fenntarthatta magának, s ezen rész mármost éppoly tulajdona, mint vala előbb az egész. Ebből folyólag ezen vagyonjogi haszonvételről kirekesztőleg is intézkedhetik szabadon, következőleg átruházhatja azt másokra is; jelesül átszállíthatja ezen jogot végintézkedés alakjában törvényes és végrendeleti örökösökre, sőt átszármazik ez ab intestato a törvénynél fogva is; szintúgy átviheti azt továbbá minden más, egy és két oldalú visszterhes és visszterhetlen jogügyeletek útján, melyek tekintetében a dolgok természete azt megengedi, adásvevés, ajándékozás, cessio, csere, bérlet stb. által. Ezen jogügyletek közt leggyakoribb a kiadási szerződés, miért is erről tüzetesebben fogunk szólni.

Ha a szerző vagy jogutódai a mű nyomtatásának és eladásának jogával maguk nem akarnak élni vagy nem élhetnek, kiadási szerződésben átruházhatják azt alkalmas egyénre, a kiadóra. Ezen kötés a szerző, illetőleg jogutódai számára pedig annak sajtó általi többszörözését és a példányok könyvárusi forgalomba hozatalát kizárólagosan biztosítja.

A szerző (jogutódai) azonkívül kötelezi magát, hogy a kéziratot a meghatározott időben és tartalommal átadja, a kiadó pedig rendesen bizonyos tiszteletdíj fizetésére, minek az oszt. polg. törvénykönyv szerint a kézirat átadásakor kell történnie. Mi azonban az eziránti szabad egyezkedést ki nem zárja. A porosz Landrecht ezen szerződésnek írásba foglalását követeli. Ha a nyomtatandó példányok mennyisége meg nem állapíttatott, a kiadó bárhány nyomtatást rendezhet, mely alatt a műnek változatlan alakú és rétű lenyomata értendő. Ha pedig a példányok száma meghatározott, a porosz Landrecht az új nyomtatást csak úgy engedi meg, ha a kiadó az írónak az első kiadásért járó honorárium legalább felét fizeti. Az új kiadást eszközölni azonban, azaz a munkát más rétben vagy változtatott tartalommal kiadni, a szerző életében csak új szerződés nyomán szabad. Halálával mind az osztrák, mind a porosz törvényhozás megszünteti ezen megszorítást. De midőn más kiadó akarja ezt tenni, mi természetes, csak akkor állhat be, ha sem az első, sem jogutódai már nem élnek: a porosz Landrecht tiszteletdíjt rendel a szerző örököseinek. Midőn a szerző akar új kiadást rendezni, új szerződés kötendő. Ha az első kiadás még nem kelt volna el, a kiadót egyszersmind a még fennlévő példányokért az író részéről kármentesítés illeti, mely a porosz jog szerint ez eladatlan példányok könyvkereskedési árában áll. Mind az író, mind a kiadó visszaléphet a szerződéstől. Nevezetesen az író, akkor, ha a kiadó nem tartja meg a föltételeket. Ha a szerző művét többé közre bocsátani nem akarja, kárpótolni köteles a kiadót. A kiadó felbonthatja az egyességet, ha az író a kéziratot nem szolgáltatja a kiszabott határidőre; ha ez a szerző hibájából történik, kártalanítási keresetre nyer jogot; továbbá ha a szerző változtatásokat akar tenni munkája alakján vagy terjedelmén, mégpedig kármentesítés igényével, ha a nyomtatás már folyamatban van.

Midőn a kiadó valamely eszméjének írói kivitelét egy vagy több szerzőre bízza, úgyszintén midőn a szerző maga adja ki művét: csak műbér-szerződés, nem pedig kiadási szerződés létesül; az első esetben az író, másodikban a nyomdász csak műbért követelhet.

Föntebb kifejtettük, miképp az írónak a fenntartott vagyonjogi, haszonvételi jog tulajdona, minélfogva nem lehetünk kétségben a felelet iránt, midőn felmerül azon kérdés, meddig tartson ezen jog? Valamint az anyagi vagyontól nem tagadhatjuk meg az örök tartamot, sőt valamint anélkül nem is volna tulajdon: úgy ezen szerzői tulajdont sem szoríthatjuk szűkebb időhatárok közé. Vannak ugyan, ki ezt különféle okoknál fogva nem akarják megengedni, azonban minden alap nélkül, mint az kiviláglik, ha érveinket szorosabb vizsgálat alá vesszük. Az első a következő: Valamely könyv nyomtatásának és eladásának jogától másokat örökre kirekeszteni - állítják - legigazságtalanabb egyedáruság. De ezen ellenvetés csak az egyedáruság szónak téves idealkalmazásából származhatik. Mert egyedáruság valamely cikk egyedüli gyártásának vagy forgalomba hozatalának kiváltsága; holott arra különben bárki más is jogosítva volna. De midőn az író vagy jogutódja minden mások kizárásával gépileg sokszorosítja és kereskedelmileg terjeszti munkáját, azt a rávonatkozó haszonvételi jogtulajdon címén cselekszi; úgy, de tulajdontól elválaszthatatlan a kirekesztő rendelkezési szabadság. Valamint tehát az iparos vagy kereskedő nem gyakorol egyedáruságot, midőn saját cikkeinek elárusítását másnak meg nem engedi: éppúgy nem állíthatjuk azt a szerzőről és jogutódjáról, midőn a szerzői tulajdon neve alatt egybefoglalt jogokat az illető mű tekintetében kizárólag gyakorolja. Annál kevésbé, miután senkinek sincs megtiltva irodalmi munkát teremteni, azt sajtó alá bocsájtani és vele a kereskedést űzni. S hogy ezen jog az idő folytával nem gyöngülhet és el nem enyészhetik, hanem örökké fennáll, míg vannak, kiket illet, szintén nem kiváltság, mert ezen kedvezményben mindnyájan egyaránt részesülnek, kik az említett tulajdonra szert tettek.

Zacharie német jogíró más szempontból nem találja helyeselhetőnek az írói tulajdon örök tartamát. Miután 1) - úgymond - az írói foglalkozás mint szellemi tevékenység nagy élvezetet nyújt, s így már önmagában foglalja a jutalom egy részét, melyhez még a közönség elösmerése is járul; nem volna helyes arány a fáradság és díj között, ha ehhez még a kizárólagos vagyonjogi haszonvétel örökös tartama is járulna, holott az anyagi tulajdon, melynek előállítása nincs szellemi élvezettel összekötve, szintén csak ennyit nyert a törvénytől. De - kérdem - nélkülözi-e ezen élvezetet az anyagi munkának valamely nemét folytató, ha ezen szakhoz hivatást és kedvet érez magában? És ha vannak kellemetlen anyagi foglalkozások, nem mondhatunk-e hasonlót sok szellemiről is? Minek belátására elég a logaritmusi táblák készítésére utalnom; nem képes-e ez halálra untatni és kétségbeejteni mindenkit, kinek nem éppen szenvedélye a számolás? Mi pedig az elismerést illeti, ez a termelvény becséhez képest éppúgy követi az anyagi ügyességet, mint a szerzői zsenialitás. És hányszor nem marad el, hányszor nem jut az írónak helyébe gúny, gyanúsítás, sőt súlyos üldözés osztályrészül? Azonban ha még annyival nagyobb gyönyörűséggel járna is az írói tevékenység, mint az anyagi, ha még oly fényes dicsőség koszorúzná is a szerző halántékait: míg a földön élünk, ki tarthatná jogosnak ezen szellemi előnyökért megrövidíteni az írót az anyagi jutalomban.

2) Fölhozza Zacharie az írói tulajdon határtalan tartama ellen, hogy az író műve egyszer elkészítve, az író minden további hozzájárulása nélkül annyiszor ismétlődik, ahányszor lenyomatik, míg az anyagi munka kell hogy annyiszor ismételtessék, ahány eredménye kívántatik. A méltányosság tehát azt követeli, hogy a szerzői jogtulajdon élvezete ne terjesztessék ki örökidőkre. Ez azonban ilyen általánosságban nem áll. Vegyük pl. a tudományos munkákat. A tudomány mindig haladván, amely író vele együtt nem halad, elmarad, műve elavul és az utána való kereslet megszűnik. A legtöbb szerzőnek tehát nem lehet reménylenie, hogy munkája minden további hozzájárulása nélkül ismétlődni fog, hanem folytonosan átnézegetnie, javítgatnia, a kor színvonalán tartania kell azt, vagy lemondania újbóli kiadásáról. S ha vannak is művek, melyeknek minden változás nélkül is lesz kelendőségük: vegyük fontolóra, mennyi pénz, munka- és idő-tőke beruházása szükségeltetik, míg valaki írónak képezi ki magát, gondoljuk meg, mily ritkák azon tulajdonságok, melyek az embert írói működésre képesítik - pedig ez egyik meghatározója a javak értékének, s nem fogjuk méltánytalannak találni, hogy az írói tulajdon is örökösnek ismertessék el. Vegyük továbbá tekintetbe, miszerint művek, melyekről a közönségnek ne pusztán a könyvárusi hirdetményekből legyen tudomása, nem teremtetnek egy pillanat alatt. Míg a szerző egy oly munkát készít el, mely több kiadást érhet, addig az anyagi javak termelője ismételve állíthatja elő és adhatja el termékeit, ismételve forgathatja, jövedelmeztetheti az azokba fektetett tőkét, és míg ő másokat, sőt gépeket alkalmazva a termelést tetszés szerinti terjedelemben űzheti és a fölügyelet és vezérleten kívül minden más fáradságtól megszabadul, addig az író másnak segítségét nem veheti igénybe, hanem egyedül kénytelen végezni az egész munkát.

Végre pedig már csak azért is el kell vetnünk az írói tulajdon tartamának megszorítását, mivel alkalmazásában az igaztalanságot lehetetlen elkerülni. »Nonum prematur in annum« - mondja Horác. Évekig tartó tanulmányozás, gyűjtés és megfeszített gondolkozás kívántatik ahhoz, hogy a szerző valami tökéletest hozzon létre. Úgy, de ha nem ismeri el a törvény az írói tulajdon örök érvényét, akkor minden év, minden nap, minden óra, mellyel többet fordít művére, mint éppen elkerülhetetlen, őt és övéit megfosztja verejtéke gyümölcseinek egy-egy részétől, minél több a gond és szorgalom, annál rövidebb a haszonélvezet, minél nagyobb az érdem, annál kisebb a jutalom. Nem világos fölszólítás-e az a hamari és felületes dologra, nem valóságos elijesztése-e minden hosszú előkészületet igénylő munkától, nem egyszer késztetés-e, hogy ne várjuk be az idősb kor higgadtabb gondolkodását és tapasztalatát, és éretlen termékkel árasszuk el az irodalmat?

Még legnyomósabb oknak látszik az, miképp az írói, illetőleg kiadói tulajdonjog örökös biztosítása mellett igen drágák lennének a könyvek. Azonban ne akarja ennek az állam mások jogainak csorbításával elejét venni; ne hozza magát önmagával ellenmondásba ezáltal, hogy előbb olyannak ismeri el a szerzői tulajdont, később pedig eltörüli azt, midőn annak bizonyos időn túli védelmét megtagadja; hogy visszaveszi másik kezével, mit az egyikkel adott. Bízza ezt szintén a forgalomra. Mint az »Az írói tulajdon« című munkájában Dr. Toldy Ferenc számadatokkal is bizonyítja, alacsony ár mellett sok példányt eladva, sokkal nagyobb hasznot fog húzni az író, illetőleg örökösei, vagyis inkább a kiadó, mint ha magas ár mellett kevés példány kel el. Nem könnyen fog tehát oly kiadó találkozni, kit a nyereségvágy annyira elvakított, hogy saját érdekét észre ne vegye. Annál kevésbé, mivel az írói tulajdon meg nem szűnő oltalma mellett sem fogjuk nélkülözni a versenyt.

A megjelent művekben található eszmék közkinccsé válnak, nem fognak tehát hiányozni, miután ez meg van engedve, kik azokat elsajátítják, átdolgozzák, egyénileg kifejtik, s ezen eltérő idom- s talán nagyobb tökélyben közzéteszik, természetük lévén a gondolatoknak, hogy minél szélesebb körökben terjednek, annál inkább tisztulhatnak és nyerhetnek intenzivitásban. A közönségnek lesz tehát más, és a konkurrenciánál fogva olcsóbb forrása is, melyből merítsen, mi az előbbi kiadót is árának mérséklésére fogja kényszeríteni.

Mindamellett azonban, hogy igazságtalan volna a szerzői jogtulajdonnak időhatárt szabni, vannak mégis esetek, midőn az megszűnik. Ez történik a) midőn vagy a szerző vagy annak jogutódai arról a közönség javára lemondanak, b) ha már sem a szerző, sem jogutódai nincsenek többé az élők sorában. Azon kérdésre: elenyészhetik-e ezen jog tartós nem használás által, azt válaszoljuk, hogy míg a szerzőt illeti, vagy midőn minden föltét nélkül, vagy ab intestato ruháztatik át, mint tulajdon el nem évülhet. A tulajdonnal való szabad rendelkezés azt is magában foglalja, hogy ez tetszés szerinti időben történhetik. Ha tehát a tulajdonos bizonyos idő alatt nem intézkedik is, még nem szabad azt következtetnünk, miszerint azt utóbb nem fogja cselekedni, és hogy a tulajdon uratlan dologgá lett volna. Csak azon esetre, ha a szerző jogának átszállítását egyenesen azon föltétből függesztette föl, hogy jogutódjai tartozzanak a közönséget művével folytonosan ellátni, és ők azt a kiszabott határidő folytában tenni elmulasztanák, csak ezen esetben vesztik el jogukat, mégpedig a közönség javára: azért is bárki által gyakorolható és abból senki többé ki nem zárható. Mily nagy igazságtalanságot követne el a tételes törvény, ha jelenleg, midőn legfölebb harminc évig a szerző halála után oltalmazza az írói tulajdont, még ezen rövid tartamon belül is lehetővé tenné az elévülést, gondolom, oly világos, miképp bizonyításra nem szorul.

Miután a szerzői tulajdon jogi természetét kifejtettük, hátra van még azon cselekvények tárgyalása, melyek által megtámadtatik; elő fogjuk továbbá adni, miképpen fenyítendők ezek, végre pedig mely intézmények állnak fenn Európa nevezetesebb államaiban, különösen pedig hazánkban az írói tulajdon oltalmára.

A szerző-, illetőleg örököseinek és különbeni jogutódainak bizonyos irodalmi műre vonatkozó tulajdona megsértetik: I) utánnyomás, II) plágium, III) írói név-hamisítás által.

I) Az utánnyomás valamely már megjelent műnek sajtó általi egyenlő tartalmú és alakú többszörözése nyerészkedés céljából a szerző- vagy jogutódainak engedése nélkül. Mint már kimutattam, az író - midőn munkáját nyilvánosságra bocsátja -, teljes joggal, kirekesztőleg magának tarthatja fönn annak sokasítása- és áruba bocsátásából folyó vagyonjogi haszonvételt, hogy ezen haszonvételi jog éppoly tulajdona, mint volt a mű maga a közzététel előtt, és hogy ezen jog akár az ő, akár a törvény közbejöttével másokra is átszáll. Aki tehát, míg a szerző vagy annak jogutódai élnek, valamely művét utánnyom és vele kereskedést űz, az másnak tulajdonát sajátítja el jogtalanul; s mivel az utánnyomás titkon történik, nehogy a jogosított a hatóság segélyhívása által meghiúsítsa, nem kétkedünk azt egyenesen lopásnak, a kizárólagos vagyonjogi haszonvétel elorzásának (furtum usus) nyilvánítani, s annak olyankénti büntetését követelni.

Az osztrák büntető törvénykönyv kihágásnak tekinti az utánnyomást és 25-1000 frt-ig terjedő bírsággal, vagy fizetési képtelenség esetében a bírsághoz mért fogsággal (egy héttől hat hónapig) fenyegeti. Az utánnyomó azonkívül kárpótlással tartozik a jogosított kiadónak, mely az utánnyomatból hiányzó példányok számához képest a jogos kiadás példányainak ára szerint határoztatik meg, anélkül, hogy a további kármentesítési igények elenyésznének. Ha a sértett fél az utánnyomás példányait átvenni és azok árát a kármentesítési összegbe beszámíttatni nem akarná, ezek elkobozandók és megsemmisítendők, a betűszedvények pedig szétszedendők. Ha az utánnyomó már harmad ízben büntetendő, a nyomdászi üzlet betiltásával is sújtandó. Ki az utánnyomat példányait, azok természetét ismerve forgalomba hozza, mint bűnrészes 25-1000 frt-iglani bírsággal, nem fizetés esetén pedig arányos fogsággal; azonfelül a nála talált példányok elkobzásával, többszöri visszaesés után pedig üzletének elvesztésével bűnhődik. Az 1837-iki porosz törvény az utánnyomót és az utánnyomat rosszhiszemű árulóját a még fennlévő példányok elkobzásán kívül 50-1000 tallérig menő bírsággal sújtja. Azonban semmiképpen sem helyeselhető, hogy az osztrák büntetőtörvénykönyv az utánnyomást csak kihágásnak tekinti, miután az a mást illető haszonnak elorzása, bár az orozás közvetve követtetik el, annál kevésbé pedig az, hogy itt mind az ausztriai, mind a porosz törvény csak fizetési képtelenség esetében büntet fogsággal. A pénzbírság azonkívül, hogy a jog mai álláspontján oly bűntényre, mint az utánnyomás, nem alkalmazható, igazságtalan is, mert míg a gazdag talán meg sem érzi, addig a szegényebbet tönkreteheti. Csak a szabadsági büntetés - természetesen az okozott kár megtérítése mellett - lehet igazságos, csak ez sújthat itt gazdagot és szegényt bűnös voltához képest egyiránt. A törvénytelen kiadás rosszhiszemű eladója, kit egyenesen orgazdának kell nyilvánítanunk, hasonló tekintet alá esik. Az üzlet betiltása, mint gyakran a megélhetési föltét megsemmisítése és - lehet - más bűntények előidézője: kárhoztatandó; a törvénynek ismételt áthágását ahelyett súlyosbított büntetéssel kell fenyíteni.

Miután meghatároztuk, miként ítélendő és büntetendő meg az utánnyomás, szükségesnek látjuk előadni azon eseteket is, melyek az utánnyomással egy sorba állítandók.

Utánnyomásnak tekintendő:

a) Az, midőn a szerző, ki művének kiadását valamely kiadónak már örökösen átengedte munkáját, azt más kiadó által is közrebocsátja. Hasonlóképp utánnyomás esete áll be akkor, ha ez bizonyos időre való átruházás mellett a határidő letelte előtt történnék. Szintúgy utánnyomóvá lesz a kiadó is, ki több kiadást vagy nyomtatást rendez, mint amennyire a kiadási egyezség jogosítja.

b) Bárminemű kiadása a szerző- vagy jogutódainak beleegyezése nélkül. Kétséget sem szenved, miszerint aki valamely kéziratot törvénytelen úton kerített birtokába, azt ki nem nyomtathatja: nem illetvén őt a tulajdon; a rendelkezésre sem bírhat jogcímmel. Aki azonban valamely kézirat jogos tulajdonosa, kiadhatja azt, ha sem szerzője, sem annak jogutódai nem élnek többé (kivévén midőn azt a szerző- vagy jogutódainak egyenes tilalma ellenzi), vagy ha azoktól engedélyt nyer arra. Mert ilyen engedély hiányában az a jogvélelem, miszerint a szerző azon célból engedte át a kézirat tulajdonát, hogy az engedményes abból oktatást vagy élvezetet merítsen, de a közzétételt nem akarta, vagy legalább az abból húzható anyagi hasznot magának, illetőleg jogutódainak tartotta fenn. Ezen szempont alá esnek a híres férfiak levelei is, melyeknek kiadása oly divatossá lett korunkban. Kinek a levél szól, az annak tulajdonosa ugyan, de ezen tulajdon az írótól csak avégből ruháztatott reá, miképp a levélből értesüljön, nem pedig hogy azt köztudomásra juttassa és abból pénzhasznot húzzon. Ha tehát a levél címzettje azt tenni akarná, az írónak illetőleg ivadékainak engedelmét kell kikérnie, annál inkább, mivel a levél tartalma gyakran nem a közönség elé való.

c) Egyházi, tanszéki vagy gyönyörködtetési előadásoknak, melyek a gyorsírászatnak napjainkbani nagy terjedtsége mellett oly könnyen fölvehetők, jogosítatlan kiadása. Mert az előadó a hallgatónak épülést, okulást vagy gyönyört kíván nyújtani, de előadásának kinyomatását vagy éppen, vagy legalább alakban nem célzá, vagy ha szándéklotta is, más mint ő, azt csak az ő belenyugvásával teheti. Politikai és törvényszéki beszédek akárki általi kinyomtatása azonban más szempontból ítélendő meg. A szónok itt mindenekfelett közügyben lép fel, s akár mint képviselő, akár megbízás nélkül cselekszi azt, felelősséggel tartozik polgártársainak, kiknek legnagyobb része csak úgy szerezhet magának működéséről autentikus tudomást, ha a beszéd kívüle mások által is sajtó alá bocsáttathatik; különben annak kiadásakor a maga igazolására egészen mást mondhat, mint ami ajkairól hangzott. Ha azonban ezen cél már el van érve, a szónok beszédeinek gyűjteményeit csak az ő vagy jogutódainak átengedése mellett teheti közzé más, mert a beszédekből mint irodalmi termékekből vonható anyagi haszon ezeket illeti.

Ellenben nem egy az utánnyomással: a) Valamely megjelent munkának fordítása, mert oly szellemi átidomítás, mely alakjára nézve lényegesen eltér az eredetitől. Minthogy azonban a szerzőnek joga van bármely és bárhány nyelven bocsátani nyilvánosságra művét, magának tarthatja fenn a fordítás jogát. A tételes törvények igen helyesen azt kívánják, miszerint ezen fönntartás, a címlapon világosan kijelentessék, s a szerző fordításának az osztrák jog szerint egy, a porosz jog szerint két év alatt kell kiadatnia, különben a fordítás bárkinek is megengedtetvén. A jogosított fordító a fordításhoz éppoly tulajdonjogot nyervén, mint az író az eredetihez, ugyanazon munkának két olyan fordítása közül, mely idomilag egybevág, vagy csak lényegtelenül különbözik egymástól, a későbbi utánnyomatnak nyilvánítandó.

b) Valamely műnek átdolgozása. Míg a szerző vagy annak jogutódai életben vannak, egyedül ők bírják ezen jogot. Ha tehát engedelmök nélkül adná ki valaki az illető munka átdolgozását, ezen cselekvénye egy tekintet alá esnék az utánnyomással. A szerző- és jogutódainak kihaltával a művek uratlan dolgokká válván, kiki által dolgozhatók át. Minden átdolgozó saját munkájának teljes és kizárólagos tulajdonosa, és az utánnyomás ellen éppúgy védendő, mint az eredeti szerző.

c) A szentírás, régi remekírók, régi kéziratok szerzői rég kiköltözvén az élők sorából, jogutódaik pedig vagy nem, vagy ismeretlenek levén, az emberiség közkincsévé lettek és annak minden tagja által kiadhatók. Ugyanezt kell mondanunk a népregék-, népdalok- és közmondásokról. Itt a szerzők ismeretlenek maradtak, s tulajdonképpeni értelemben nem is beszélhetünk ilyenekről, mivel a népelmének hosszabb idő folytán alakult szüleményei. De aki akár az első, akár a második mondatban elsoroltakat jogosítlanul ugyanazon előszóval, magyarázattal és bírálattal, illetőleg ugyanazon berendezéssel bocsátja ki, mellyel már egy ízben mástól megjelentek, utánnyomás bűnébe esik.

d) Egyes helyek idézése, egyes rövidebb költemények, részletek felvétele idegen művekből irodalmi tankönyvekbe, gyűjteményekbe, bírálatok stb-be. Nehogy azonban ilyen örv alá rejtezzék az utánnyomás, szükséges törvényileg meghatározni, milyen terjedelemben engedendők meg az idézetek és felvételek. Az osztrák törvény egy nyomtatott ívre szabja azt, mégpedig a kútfőül szolgáló munka szerint számítva; a porosz megfelejtkezett erről rendelkezni. Ilyen munkákból azonban csak a magyarázati és ítészeti rész, az anyag berendezése, a netaláni életrajzok és az előszó képeznek kizárólagos tulajdont. A többi tartalom hasonló használatára mindenki föl van jogosítva; úgy azonban senki, hogy az idézett vagy fölvett részeket mint külön önálló műveket adja ki.

e) Midőn a voltaképpeni politikai hírlapok egymás távsürgönyeit, tudósításait, levelezéseit átveszik, tényleg utánnyomást követnek ugyan el; de jogilag másként ítélendő meg a dolog. Hogy azon élénk, az egész világot átkaroló érdek mellett, melyet korunk a politikai és más közügyek minden mozzanatai iránt tanúsít, azon gyorsaság mellett, mellyel napjainkban a hírek elavulnak, pusztán saját erőikre támaszkodva elégítsék ki a közönség igényeit, nemcsak pénzügyi, hanem más számos akadályoknál fogva is lehetetlen, sőt az olvasókra nagyon hátrányos is volna, mert hány újságot kellene átkutatniok, míg olyan értesülést nyerne, melyet ezen utánnyomás mellett egy lap is képes nyújtani. Továbbá föl kell vennünk, hogy a hírlapok efemer termények, melyek már néhány nap múlva elvesztik értéküket: a kiadó tulajdonosnak tehát csak az fekszik érdekében, hogy lapja legelőbb hozhassa a kérdéses hírt, tudósítást stb., mit ezeknek más újságokban való fölvétele mellett is elér. Azért is hallgatag szerződést hozott létre a szükség ezen közlönyök közt, melyet a szokás szentesített, hogy az átvételt egymásnak kölcsönösen megengedik. Hogy azonban megtudhassa a közönség, honnan merítheti a leghamarabbi tudósítást, kötelesek megnevezni azon lapot, melyben az legelőbb olvasható vala. Ennek elmulasztása által azon alapos gyanút vonják magukra, miképp az olvasóközönséget a maguk javára tévútra akarják vezetni.

Egészen másként áll a dolog az irodalmi, művészeti, tudományos és más folyóiratok tekintetében. Ezek nemcsak napi érdekkel bírnak, a kiadók - mint dr. Toldy Ferenc »Az írói tulajdon« című munkájában oly helyesen mondja - itt a fölvett dolgozatokért »nem azért fizetnek tiszteletdíjt, hogy rajta nehány napi prioritást, hanem tulajdont vásároljanak, mely irány- és érdemnél fogva saját jellemet és becset adván a folyóiratnak, neki a literatúrában saját helyet, a közönség bizonyos részénél tulajdon becset és kedvezést szerezzen, és fennállását biztosítsa. Mi lenne már az időszaki sajtóból, ha az minduntalan fosztogatások és kalózlatok ellen védelmet nem talál? A szilárdabb vállalatok tetemes költségeiknél fogva sohasem versenyezhetvén olcsóságra az olyakkal, mik literatúrai zsákmánylással töltik be hasábjaikat, lassanként elsilányulnának; az írók kik dolgozataik becséhez mért jutalmat gyönge lábon álló laptól nem várhatnak, munkásságukban csüggednének; s így végre is megint a literatúra, s mely abban szellemi éldeletet és szellemi épülést lát, a közönség vesztene.« A folyóiratok értekezéseinek átvétele a kiadó világos engedelme nélkül tehát mint utánnyomás büntetendő az állam által. Mi azonban az azokban a tudomány, irodalom, művészet, ipar stbire vonatkozó híreket illeti, azoknak átkölcsönzése a forrás megnevezése mellett ugyanazon oknál fogva éppúgy megvan engedve, mint a hírlapoknál.

f) Valamely már megjelent könyv címének munkája elébe való alkalmazása; de csak akkor, ha ezen cím a mű jelölésére múlhatatlan szükséges. Ha ezen eset nem forog fenn és a közönség ezáltal könnyen tévedésbe vitethetnék, az illetőnek kármentesítésre támad igényük.

Hátra van még, hogy egy tárgyról értekezzünk, mely szorosan véve nem tartozik ugyan ide, melynek érintését azonban rokonságánál fogva szükségesnek tartom: ez a színművek előadási jogának kérdése. Kétséget nem szenved, miszerint a színművek utánnyomása éppoly kevéssé engedhető meg, mint más munkáké. De mit kelljen előadásukról tartani, fölétlenül szabad legyen-e az, vagy a költő engedelmétől függesztessék-e fel, aziránt nagyon eltérnek a különféle törvényhozások. A porosz, valamint az osztrák törvény oda nyilatkozik, hogy míg a darab még kézirat, a színrehozatal joga az írót halála napjáig, utódait vagy örököseit pedig azon túl még 10 évig kizárólag illesse; a porosz törvény szerint ezen jog a színmű kiadása vagy az előadás egyszeri megengedése után általánossá leszen. Mennyire igazságtalan ezen rendelkezés, kiviláglik magának a színműnek rendeltetéséből. - A színműnek ugyanis tulajdonképpen nem az a rendeltetése, hogy olvasmányul szolgáljon, hanem az, hogy előadassék, és a legjobb darab is, mely a színpadon elragadó, olvasva aránylag hidegen hagy bennünket. Azért nem csatlakozhatunk dr. Toldy Ferenc azon nézetéhez, miképp az előadás után még inkább ösztönözve lesznek a nézők a színdarab olvasására, éppen ellenkezőleg, kevesbedni fog azoknak száma, kik azt tenni fogják, midőn azt sokkal nagyobb élvezettel látták és láthatják. Azért sokkal kevesebb példányban nyomatnak a színművek, mint egyéb munkák, és ritkán érnek több kiadást, a kereslet inkább a színházak szükséglete, mint a közönség olvasási vágya által idéztetvén elő. A költő a puszta kinyomatás útján tehát sohasem juthatna el saját munkájának érdemlett jutalmához. Márpedig igazságos volna-e a színműírókat, a költészet ezen legnehezebb és legmagasabb nemének művelőit, minden szerzők közt a legkisebb jutalomra kárhoztatni, hogy a közönségnek olcsó gyönyört szerezzünk, és a színházigazgatókat gazdagítsuk? A porosz törvénynek azon intézkedése pedig, miképp az előadásnak egy színházban való megengedése megszünteti a szerző kirekesztő előadási jogát, puszta hatalomszó, mert nem a legnagyobb képtelenség-e azt következtetni, hogy amit egynek megengedtünk, azt mindenkinek engedtük meg? Nem helyeselhetjük tehát az angol és francia törvényhozás eljárását eléggé, midőn valamely darab színrehozatalát a költő, illetőleg jogutódainak beleegyezése nélkül igen magos bírságokkal bünteti, akár kéziratban van meg, akár már kinyomtatott a darab. Csak az volna még kívánatos, hogy a védhatáridő ne - mint pl. N.-Britanniában 28 évig, illetőleg a szerző életfogytáig tartson, hanem örökösnek nyilváníttassék. Attól nem kell félni, hogy az írók akkor szertelen feltételekhez fogják kötni az engedélyt. Ha az előadásra vállalkozó károsodástól tarthat, úgysem fog azokba beleegyezni, ha pedig még amellett is nyerhet, akkor díjazza is ahhoz képest a szerzőt, ki neki ezen lehetséget nyújtja. Nem szükséges tehát az író jutalmát a védhatáridők megszorítása által igazságtalanul csökkenteni, holott az ő és a vállalkozók közti forgalom azt a legméltányosabb arányba hozza. - De térjünk vissza az utánnyomáshoz.

Kik írói tulajdont nem akarnak elismerni, következetlenség nélkül természetesnek nem tarthatják tilosnak az utánnyomást. Így nevezetesen Renouard következő okokból nem véli jogtalannak azt. Kinek agyában - úgymond - gondolatok keletkeznek és alakot öltenek, nem nyert nagyobb képességet azoknak anyaghoz kötésére, mint bárki más, ki azokat magáéivá teszi, tehát nem is követ el jogsérelmet, midőn azt bármely módon cselekszi. Azonban eltekintve attól, hogy Renouard itt olyasmit állít, melynek ellenkezője is igaz lehet, nem gondolta meg: milyen veszedelmes elvet hirdet. Ha mindaz jogos, mire képesek vagyunk, ha szabadságunknak csak a lehetetlenség szab határt: akkor nem bűntény többé a gyilkolás, a rablás, a gyújtogatás sem, akkor nincs jog, akkor bellum omnium contra omnes támad, akkor lehetetlen a társas együttlét.

De még egy másik érvet is harcra vezet az utánnyomók védelmére. A szerző - úgymond - avégett bocsátja közre művét, hogy az állandóan fenntartassék. Márpedig bizonyosabban éretik el ezen szándéka, ha kivitele a nagyközönségre bízatik, mint ha az csak egyeseknek, a szerző jogutódainak feladata, kiket különféle indokok rábírhatnak, hogy a művet többé ne nyomassák. Az írónak ezen célzatát nem tagadjuk, de szintoly alaposan föltesszük azt is, hogy ama veszélyt előre látva, célzatának elérését felfüggesztő feltétként ki fogja tűzni, midőn jogait másokra átruházza., Ha ez megtörtént, mindig a bizonyos egyént, nem pedig a közönséget illeti a föltét teljesítése, és csak ha ez bizonyos meghatározott időn belül elmulasztaná kötelességét, vesztheti el a kizárólagos kiadási jogot a közönség javára. Ha pedig a szerző ilyen feltét nélkül engedte át a tulajdont, akkor a jogutód tetszésére, belátására bízta, meg akar-e célzatának felelni vagy nem? Szintúgy nem létezőnek tekintendő az említett föltét, midőn az írói tulajdon ab intestato származik át, és mindkét esetben mint abszolút tulajdon kirekeszti a közönséget.

Mások - köztük egy ideig II. József is - azon haszon kedveért, mely belőle az emberiségre háramlik, vélték tűrendőnek az utánnyomást. Az utánnyomó - hozák fel - csak a nyomtatás költséget, nem pedig mint az író a befektetett pénz-, idő- és munkatőkét, vagy mint a kiadó a tiszteletdíjt is kénytelen lévén magának beszámítani, sokkal olcsóbban szolgáltathatja a könyveket, úgyhogy a kevésbé vagyonos osztályok is hozzájuk férhetnek, minek következtében az alsóbb rétegekben is elterjed a műveltség. Azonban miután a jezsuiták legnagyobb ellensége ez esetben nem restellte azoknak »finis sanctificat media« elvét követni, midőn megfelejtkezett, hogy az állam, melynek rendeltetése a jog biztosítása, nem hunyhat szemet az utánnyomásra, bárha ez képes volna még a legutolsó falut is Athénné változtatni: nem gondolta meg, miszerint az utánnyomás az irodalom életéveit metszvén el, elnézése épp az ellenkezőt fogja szülni. Mert ki lesz hajlandó az írónak tiszteletdíjt fizetni, sőt ki fog vállalkozni valamely mű kiadására, midőn előre is tudhatja, hogy az utánnyomók megfosztandják költekezései és fáradsága jutalmától, vagy midőn éppen attól tarthat, hogy a bukás örvényébe sodortatik? A már megjelent művek nagyobb olcsósága minden kétség nélkül el fog éretni, de az irodalomnak sír fog ásatni, a gyarapíttatni óhajtott felvilágosodás fáklyái tápanyag hiányában lassankint homályosodni fognak és végtére egészen kialudni, mert ily körülmények között legfölebb a dúsgazdagok foglalkozhatnak még az irodalommal, mint nobilis passzióval.

Némelyek, kik az utánnyomás vészes következményeit állítják - mint Matlekovics - a könyveknek általa előhozott olcsóságát azáltal javallják elérendőnek, hogy az állam váltsa magához a szerzők kizárólagos jogait, és engedje azután át a közönségnek. Azonban kényszerváltság a legnagyobb zsarolás lenne, mert milyen jogrend volna az, mely mindenki tulajdonát oltalmazná az erőszak ellen, és az írókat, nemünk legnagyobb jótevőit, kiknek szellemi szabadságunkat, helyesebb gondolkodásunkat, emberibb érzésünket, polgári, társadalmi, sőt anyagi jobb helyzetünknek sem kis részét köszönjük, megtámadná ezen legszentebb jogban és megfosztaná az aziránti szabad rendelkezéstől. Ámde a szerződés útján eszközlendő váltság létrejötte igen kétes, megtörténhetvén, hogy vagy az író, vagy az állam nem akarja elfogadni a feltételeket, és az utóbbi védeni tartozván a tulajdont, azontúl is kénytelen lesz tilalmaznia az utánnyomást. Ha pedig mint kisajátítást meg véli engedhetni magának az állam a kényszerváltságot, vagy kisebb díjat fog fizetni az íróknak, mint alku mellett nyerhettek volna, kik akkor károsodván, vissza fognak vonulni az irodalomtól, vagy pedig egyenlőt avval, melyet a forgalmi egyezkedés létesítene. Azonban a két utóbbi esetben is, midőn a szerző legalább értékileg nem rövidíttetik meg, ha meggondoljuk, hogy az irodalmi termékek nagy száma mellett mily roppant összegeket emésztene fel csak a kisajátítás maga, a hivatalnokok mekkora hada kívántatnék annak keresztülvitelére: ki fog tűnni, miszerint a reménylett haszon illuzórius, miszerint sokkal többet tenne azon magas adó, melyet avégett a polgárokra ki kellene vetni, mint amennyivel a könyvek a fokozott verseny következtében olcsóbbakká lennének. Mert az olcsóságnak a legnagyobb verseny mellett is vannak határai, melyeken a kiadók üzletök veszélyeztetése nélkül túl nem mehetnek, és azért, hogy nem a kiadó, hanem az állam honorálja az írót, csak úgy megfizetjük a tiszteletdíjt, - mégpedig akár megvesszük a művet, akár nem, mintha a kiadó tette volna azt, csupán azon különbséggel, hogy azon felül még egy légió tisztségviselőt is kellene tartanunk.

Miután az utánnyomás jogsértő természetét bebizonyítottuk és az annak megengedése vagy tűrése mellett felhozott érveket megcáfoltuk: vessünk egy pillantást azon intézkedésekre, melyek a különféle törvényhozások részéről, jelesül pedig hazánkban annak meggátolására tétettek. Míg sajtó nem létezék, az írói tiszteletdíjak sem voltak ismeretesek: a szerzőnek tehát nem vala más célzata, midőn az írói pályára lépett, mint gondolatait, ismereteit, tapasztalatait a közönséggel közölni, hogy azt felvilágosítsa vagy gyönyörködtesse és magának hírnevet szerezzen. Miután pedig ezen célzatát csak úgy érhette el, ha munkája minél több példányban másoltatott le, nemcsak hogy nem tiltatott a művek bárki általi többszörözése, hanem pl. az egyház által némely szerzeteknek kötelességévé is tétetett, és a párizsi egyetem 1332-ben azt rendeli, hogy minden ottani könyvkereskedő tartozik a nála található kéziratok lemásolását mindenkinek megengedni, ki nála a mű értékét biztosító kézi zálogot tesz le. A könyvnyomtatás feltalálása azonban egészen megváltoztatta a dolgok állását. Az ezerszeres sokasítás könnyű és olcsó volta mellett tetemes hasznokat lehete művek kiadásából húzni, s ezek elnyerésére szívesen fizettek a kiadók az íróknak tiszteletdíjt. Azonban a kecsegtető nyereség az emberi haszonlesésnek is ellenállhatatlan csábítására szolgált. Mi sem vala könnyebb, mint a kiadói hasznokat utánnyomás által magához vonni, s mi sem bizonyosabb, miután az utánnyomó nem fizetvén tiszteletdíjt, olcsóbban adhatná a könyveket, mint a jogosított kiadók. Hiába fordultak az utóbbiak a törvényszékhez segélyért, sem a római, sem az akkori nemzeti jog nem tartalmazott az utánnyomást tiltó szabályokat. Hogy tehát mégis elégtétel szolgáltassék a sértetteknek, az akkortájban virágkorukat élő kiváltságok ellenszeréhez folyamodtak a hatóságok. Legelőször tette azt a velencei tanács, mely 1469-ben Speier János könyvnyomtató mesternek szabadalmat adott iparágának ottani kirekesztő űzésére. Némethonban legrégibb ilyetén kiváltság azon kettő, melyet 1490-ben Henrik bambergi püspök a bambergi miséskönyv és 1501-ben I. Miksa császár Hroswita tudós apáca műveinek nyomtatására engedett. A császári kiváltságok különösen keresettek voltak, mivel az egész birodalomban bírának érvénnyel. Más államokbeli szabadalmak csak a XVI. század első évtizedén túl fordulnak elő.

Idővel azonban tisztulván e tekintetben is a jognézetek, mind élénkebben éreztetett az írói-, illetőleg a kiadó-tulajdonijog általános törvények általi biztosításának szüksége. A szász királyságot illeti azon dicsőség, hogy az igazság ezen követelésének valamennyi állam között legelőször tett eleget, mert már 1620-ban megtiltotta a nem szabadalmazott könyvek utánnyomását is, sőt 1783-ban avval tetézte érdemét, hogy világosan elismerte az írói tulajdon örök érvényét, és egyedüli állam, mely ezen elismerést eddig vissza nem vonta. Méltó jutalmát élvezi tehát igazságos intézkedésének, midőn a könyvkereskedelmi forgalom ott oly virágzásnak örvend, mint sehol másutt a föld kerekségén. Példáján indulva Hannover már 1686-ban mondta ki az utánnyomás tilos voltát. Franciaország XIII. Lajos alatt 1618-ban biztosította az írói tulajdont, azonban csak kiváltság mellett. XVI. Lajos 1777-ben azt rendelte, hogy kiváltság nélkül semmi mű nem jelenhetik meg és hogy a szerzői jogok mint tulajdon általánosan védendők. A konvent 1793-ban eltörölvén a szabadalmakat az írói tulajdon védhatáridejét a szerző halála utáni 10 évben állapította meg, mihez Napóleon 1810-ben még 10 évet csatolt. 1838-ban a két kamara az írói tulajdon tartamát az 1837-i porosz törvény alapján a szerző halála utáni 30 esztendőre terjesztette ki. Véglegesen 1854-ben és 1864-ben szabályoztatott ezen ügy, a miképpről azonban nem szerezhettem tudomást. Angliában Anna királynő előtt örök jog volt az írói tulajdon, de 1709-ben és 1710-ben ezen királynő szabályzatot bocsátott ki, mely ezen jog tartamát már csak 28 évig, illetőleg a szerző haláláig védi. Ezen rendelkezés az 1842. évi amendement által oda módosíttatott, hogy az írói tulajdon még 7 évig tartson a szerző halála után, ha pedig csak annak bekövetkeztével bocsáttatott volna közre a mű 42 évig a megjelenéstől számítva.

Poroszország 1794-ben hozott először általános utánnyomási tilalmat. Az 1837. évi június 11-én kelt törvény a szerző kimúlta utáni 30 esztendeig oltalmazza az írói tulajdont; a névtelen vagy álnév alatt megjelent munkák 15, az egyetemek, akadémiák, és tudós társaságok 30 évig élvezik ezen oltalmat az első megjelenéstől számítva. A német szövetség 1837. november 9-ike óta minden hozzája tartozó államban az első kiadástól számítandó 10 évig kizárólag az írónak vagy jogutódnak biztosította a kiadás jogát, melyet az 1845-ik évi június 19-iki határozat 30 évre terjesztett ki. 1864-ben új javaslat készíttetett, mely azonban a szövetségnek 1866-ban bekövetkezett felbomlása miatt életbe nem léphetett. Az Északamerikai Egyesült Államok legelőször 1790-ben gondoskodott az írói tulajdon biztosításáról. Az 1831-i törvény szerint a szerző művének az arra szolgáló lajstromba való bejegyzés után 28 évig, utódai és özvegye pedig halála utáni 14 évig bírnak ezen joggal. - Holland 1796-ban megszüntetvén a kiadási privilégiumok osztogatását, örökösnek ösmerte el a szerzői tulajdont. - A francia uralom alatt a code Napóleon szabályai valának mérvadók. 1814-ben visszaállítatván az 1796-i törvény, kiterjesztetett Belgiumra is. 1817-ben azonban ujjal cseréltetett fel, mely 20 évre szorítja a tartamot az író halála után. Belgiumban a Hollandtóli elszakadás után is érvényben hagyatott ezen törvény, de csak belga állampolgárok javára. Spanyolországban egész 1834-ig csak kiváltság mellett védettek az utánnyomás ellen. Ezen évben egy királyi rendelet az eredeti művek, verses vagy holt nyelvbőli fordítások szerzőit halálukig, örököseit pedig onnan számítandó 10 évig parancsolja a kiadási kirekesztő jogban meghagyni, másnemű fordítások szerzőit ellenben csak éltök fogytáig. Oroszország 1830 óra a szerzőt élte fogytáig, örököseit pedig azután 25 évig oltalmazza az utánnyomási visszaélés ellen, mely utóbbi határidő még 15 évvel hosszabbíttatik meg, ha letelte előtt 5 évvel új kiadás bocsáttatik ki. Mit rendelnek az olasz királyság törvényei, ismeretlen előttem.

Mielőtt a hazánkban fennálló szabályok taglalásába bocsátkoznám, szükséges elébb az e tekintetbeni ausztriai törvényhozás rövid történetét adnom, miután nálunk jelenleg ennek intézkedései szolgálnak zsinórmértékül. Legelőször 1775-ben tiltatott meg a nem szabadalmazott belföldi munkák utánnyomása, mégpedig nehéz büntetés és az előtalált példányok, valamint a nyomdai készletek elkobzása mellett, kivéve, ha arra túlságos ár vagy a példányok elfogyta miatt hatósági engedély adatik. 1781. jan. 13-án az előbbi rendelet azon pótintézvénnyel erősíttetett meg, hogy külföldön megjelent munkák, még ha egy vagy több belföldi nyomdász már hasonlót tett volna is, szabadon nyomtathaték után. A német szövetség 1845-ik évi határozata folytán V-ik Ferdinánd az 1846. évi okt. 19-én az auszt. ált. törvénykönyvhöz kibocsátatott 72. számú függelékében következőleg szabályozta ezen ügyet: A kizárólagos kiadó-tulajdonijog a szerző egész életére terjed ki. A szerzővel egyenlőnek tekintetik, ki valamely művet adott terve szerint saját költségén egy vagy több szerző által dolgoztat ki. A szerző halála után még 30 évig élvezik ezen jogot azok, kikre azt átruházta; ab intestato a törvényes örökösük és mindkét esetben az illető jogutódok; a szerző halálozási éve nem számíttatik. Hasonlag 30 évi oltalmat nyernek a névtelen és álnév alatt megjelent munkák, az első kiadástól számítva. És itt helyesebben rendelkezik az osztrák, mint a porosz jog, mely az írói jogokat ez esetben csak 15 évig védelmezi, mert büntessük azt, ki a titok ezen leple alatt megszegi a sajtótörvényeket, annak módja szerint, de ne lakoltassuk ilyen félszeg megszorítás által a szerénységet, a bátortalanságot is, mely sem az államot, sem a társadalmat meg nem támadja. Szintúgy a megjelenéstől számítandó 30 évi tulajdont ismer el az említettem függelék több megnevezett szerzőtől származó, de a kiadó neve. Továbbá a szerző által kiadatni kezdett művekre vonatkozólag, ha jogutódai a kiadást folytatják, nemkülönben az író halála után sajtó alá bocsátott művek tekintetében. Egyetemek, akadémiák és tudós-társaságok kiadványai a megjelenéstől fogva 50 évig állnak a törvény oltalma alatt. Különös tekintetre méltó esetekben nagy költséggel járó tudományos és művészeti munkák szerzői, kiadói és azok jogutódai a törvényben megállapított határidőn túlra is kieszközölhetik maguknak a védelmet, ha a határidőre lejárta előtt szabadalomért folyamodnak a kormányhoz. - És most térjünk át hazánkra.

Itt eleinte szintén csak kiváltságok biztosíták az írói tulajdont. Így 1584-ben a Telegdy és Mosóczy által összeállított magyar törvénykönyv Nagyszombatban »cum Sacratissimae Caesaro-Regiae Majestatis gratia et privilegio« látott napvilágot. Ilyen Mária Terézia 1743-ik évi kiváltsága a Corpus Juris kiadására, mely 1793-ban megújítatott. - Nemkülönben 1779-ben kiváltságot nyert tőle az egyetem nyomdája az iskolai könyvek kizárólagos nyomtatására. II. József 1778-ban a tiszti névtár, I. Ferenc 1811-ben a római és gör. kat. ritualis könyvek kirekesztő közrebocsátására osztogatott engedélyt.

Végre 1793-ban a kiváltságolt munkák védelme a kiváltság nélküliekre is kiterjesztetett, habár az általános utánnyomási tilalom csak királyi rendeletben mondatott ki, mely rendelet a mindjárt előadandó esetnek köszöni eredetét. Paczkó pesti nyomdász a mondott évben kiadván Takács János gönyüi helv. hitv. lelkész halotti beszédeit, miután Landerer Mihály azoknak első kötetét utánnyomatta, vonakodott a többi köteteket kiadni. Takács ennélfogva folyamodványt nyújtott be a helytartósághoz, hogy Landerer Mihály az utánnyomástól eltiltassék. A helytartótanács felterjesztvén ezen ügyet a magyar udvari kancelláriához, ez azon kérelmet intézte a felséghez, miszerint az utánnyomás tekintetében az örökös tartományokban fennálló szabályok Magyarországra is kiterjesztessenek. A király ezen kívánatnak az 1793. évi nov. 19-én a helytartótanácshoz leküldött rendeletben felel meg, mely az utánnyomást »sub gravi pro ratione circumstantiarum dictanda poena, ac insuper damni Typographo illi, cujus typis excusum opus per alterum reimprimeretur, illati refusione« betiltja, kivévén, ha a példányok elkelte vagy túlcsigázott ár következtében a hatóság azt megengedné. Ezen rendeletben egyszersmind ígértetik, hogy őfelsége egy legközelebbi intézvényben az utánnyomási tilalmat illetőleg az örökös és a magyar tartományok között teljes viszonosságot fog megállapítani. S csakugyan mindamellett, hogy a magyar kancellária azon véleménnyel járult az uralkodó elé, miszerint Magyarországban, mint az örökös tartományoktól független országban, Ausztriában és ott viszont a Magyarhonban megjelent művek utánnyomása szabad legyen, 1794. január 9-én rendelet érkezett a helytartótanácshoz, mely a viszonos utánnyomás tilalmát behozta.

1843-ban az időközben nagy lendületet nyert irodalom és a szerzői jogokra vonatkozó külföldi törvényhozások haladásai igen kívánatossá tevék a többé meg nem felelő fönti rendszabályok módosítását és tökélyesbítését. Mivégett a Kisfaludy-Társaság amaz évben egy idevágó törvényjavaslatot nyújtott be az 1843/4-iki országgyűléshez, mely azt kevés változtatással el is fogadta. Azonban a magyar kir. udvari kancellária, midőn ezen törvényjavaslatot szentesítés céljából a király elé juttatá, azon vélemény-nyilatkozatot csatolta hozzá, hogy előbb, mintsem a felség ezen törvényjavaslat iránti elhatározását a jövő országgyűléssel tudatná, a könyvvizsgáló hivatal- és a helytartótanácsnak adassék át tüzetes meghányás végett. Mely előterjesztés legfelső helyen jóváhagyatván, a helytartótanács és a központi könyvvizsgálószék 1845. april. 8-án föl is küldte észrevételeit. De az ezek alapján a kancelláriánál az említett törvényjavaslatot illetőleg készült jelentés 1846. okt. 19-én azon meghagyással érkezett vissza a mondott hatósághoz, miszerint azt a helytartótanácsnak azon meghagyással szolgáltassa át, hogy ez azt az 1846. okt. 19-én az örökös tartományokban az írói tulajdon védelmére kihirdetett 72. számú függelék figyelembevételével dolgozza át újra, s terjessze föl ezen módosított alakjában. Ámbátor az 1874. júl 27-én meg is történt, és ámbátor ezen dolgozat alapján tétetett is királyi propozíció az akkori országgyűlésnek, más fontosabb kérdések előtérbe nyomulása miatt még akkor sem biztosíttathatott az írói tulajdon hazánkban törvény által.

Az 1852. évi november 29-én kibocsátott császári pátens nálunk is behozván az általános ausztriai polgári törvénykönyvet, vele együtt annak az írói tulajdont tárgyazó 72. szám alatti függeléke is érvénybe lépett. 1858-ban az osztrák kormány az 1856. és 1857. évi német szövetségi határozatokhoz akarván alkalmazni ezen függelék szabályait, a magyar akadémiát is felszólította véleményadásra, melynek előterjesztése folytán az igazságügyi minisztérium a szerzői tulajdon védhatár idejére vonatkozó 18. és a színművek előadási jogát szabályozó 8. §-át is alakította.

Az 1862-iki országbírói értekezlet által szerkesztett ideiglenes törvénykezési szabályok I. részének 23. §-a az írói tulajdonról következőleg rendelik: »Végre kijelentetik, miszerint az ész szüleményei is oly tulajdont képeznek, mely a törvény oltalma alatt áll.« Nincs azonban meghatározva, mi szolgáljon zsinórmértékül az e téren fölmerülő peres kérdések eldöntésénél. De miután más törvénykezési esetekben is érvényben hagyatott az osztrák törvénykönyv és időszaki honi szabványok e tárgyban nem létezének, nehogy az oly szép virágzásnak indult irodalom a tulajdonjog oltalmát nélkülözze: az vélelmeztetett a bíróságtól, miszerint az országbírói értekezlet e részben is mérvadóknak kívánta tekinteni az osztrák törvények rendeleteit.

A legutolsó lépés egy a szerzői jogokat biztosító törvény létrehozatalára a Kisfaludy-Társaság részéről történt. Ez 1867-ben öt tagból álló bizottmány feladatává tette egy ide vonatkozó törvényjavaslat kidolgozását, mely az igazságügyi miniszternek átnyújtatván, ez által még azon év folytán terjesztetett elő az országgyűlésnek, hol azonban még eddig nem vétethetett tárgyalás alá,

Miután 1858-ban még Törökország is hozott törvényeket az írói tulajdon oltalmára, nincs állam, mely a belföldi szerzők eme jogának polgárai általi megsértését nem büntetné, azonban - fájdalom - még korunkban sem emelkedett odáig, hogy külföldi művek utánnyomása is mindenütt fenyíttetnék. Mindamellett, hogy az e tárgybani különféle törvényhozások a szerzői jogokat a tulajdon címére fektetik, mégsem tiszteltetnek azok nemzetközileg általánosan, mégsem hiányoznak országok, melyek mint pl. Belgium és az Északamerikai Egyesült Államok a boni lucri odor ex qualibet re kedveért a nem belhoni írók munkáinak utánnyomását elnézik, mintha az írói tulajdon csak a honfiúság esetében érvényes jog volna, mintha az írót nem már mint ilyent illetné. Másnemű tulajdont akár idegen, akár állampolgár legyen annak alanya, megtámadni a legkeményebb büntetések alatt tilos, a szerzőt pedig csak az utóbbi esetben, mintha azon cselekvény, mely polgártárs ellen elkövetve jogsértés azon okból, hogy külhon fiai irányában vetemedünk arra, elveszté bűnös természetét. S még azon államok is, melyek a külföldi szerzői tulajdon megsértését nem engedik meg, ezen oltalmat csak azon országok polgáraira terjesztik ki, melyek az ő hozzátartozóikat hasonló jótéteményben részesítik. Ezen eljárást ugyan sohasem a morál, sem az észjog fogja helyeselhetni, mert valamint az egyik egyén jogtalan tette nem jogozza fel a másik egyént hasonló jog-megvetésre, úgy az egyik állam jogtiprása sem adhat a másiknak jogot ugyanazt cselekedni; azonban mint retorzió mégis mentegethető, miután a szuverén államok közt nincs bíró és quod tibi fieri non vis, alteri ne feceris. A kölcsönösség alapján legelőször Poroszország ígérte a külföldi művek utánnyomóinak megfenyítését 1837-ik évi törvényében. A következő évben hasonló történt Angliában az internaitonal copyright-act által felhatalmaztatván a királynő az írói tulajdon nemzetközi oltalmára szerződést kötni a viszontiságot vállaló külállamokkal 1838-ban. Salvandy, francia közoktatásügyi miniszter hasonló javaslattal lépett a kamarák elé, mely azonban elvettetett, de újabb időben Franciaország a legtöbb európai állammal - ezek közt a magyar-osztrák monarchiával - is szerződött íróinak utánnyomás elleni biztosítására. Ausztria 1846. évi 72. számú függelékében jelentette ki, miszerint azon külföldi szerzőket, kiknek hazája az osztrák írók irányában ugyanarra kötelezi magát, éppoly védelemben részesítendi, mint saját alattvalóit.

Nem hiányzottak ugyan egyes kísérletek a szerzőknek utánnyomás elleni általános nemzetközi oltalmára. - 1864-ben Brüsszelben ezen ügy érdekében nemzetközi kongresszus tartatott; 1869-ben az Északamerikai Egyesült Államok kormánya közölt egy az ottani törvényhozás elébe terjesztett javaslatot az írói tulajdon nemzetközi általános elismerésére minden európai és délamerikai államok kormányaival: - mindazáltal ezen törekvések eddig még nem vezettek célra, még jelenleg is a szász királyság azon egyetlen ország, mely 1836 óta a külföldi szerzői tulajdonjog védelmét nem köti egyéb feltételhez, mint hogy a külhoni író az illetékes szász hatóság jegyzékébe kebeleztesse be munkáját, amiről a való bizonyítvány előmutatása mellett biztos lehet, miszerint jogainak csorbítói elveendik érdemlett büntetésöket.

Miután az utánnyomást minden oldalról szemle alá vettük, és a megakadályozására irányzott állami intézkedések történelmének rövid vázlatát is adtuk, még két cselekvényről kell szólnunk, mely által a szerzői tulajdon megtámadtatik: a plágium- és írói névhamisításról.

II. Plágiumba az esik, ki a) Más művét utánnyomja magát adván ki szerzőnek; b) aki másnak kéziratát a maga neve alatt bocsátja ki sajtó alól. Az első utánnyomás, a második, ha a többi körülményeket nem nyomozva csak az eredményre tekintünk, a jogosítottak hasznának elorzása, mely a kárpótláson felül az utánnyomás büntetésével sújtandó; mindkettő pedig azonkívül orzási merénylet az egyedül a szerzőt illető szellemi haszon, írói dicsőség ellen, melyet könnyen kísérhet a kívánt gonosz siker. - Ha pl. a plagiator a szerző kéziratát ellopta és ez meghal anélkül, hogy másnak ezen kézirat létezéséről tudomása lenne, vagy ha hosszú idők múltával elveszvén az eredeti kiadás, csak a plagiátumból maradnak fenn példányok: csakugyan a feledékenység homályába taszította a szerzőt és ott tündökölt az orzott dicskoronával. Legalább pedig kétessé teheti a szerző kilétét a történet előtt, mire több példát tudunk.

III. a) Írói névhamisítás esete - mint már a szó is mutatja - akkor áll be, midőn valaki más szerző neve alatt bocsátja ki munkáját. Ha - miután jeles mű nem szorul ilyen hamisításra - nem vesszük is figyelembe, hogy az olvasóközönség megcsalathatik, ő a kívánt becses mű helyett hitvány adatván el neki, és hogy az illető név használatára jogosított író szerzői hírében tetemes csonkulást szenvedhet. b) Mindenesetre zsinórmértékül kell vennünk ítéletünk hozatalában, miszerint a névhamisítás által károsul az azt jogosan viselő szerző, annyira csökkenvén művének elkelte, amennyi hamisított példány adatik el. A vétkest tehát először a hamisításért fogjuk megfenyíteni, másodszor pedig az okozott kár, esetleg az elmaradt haszon megtérítésére fogjuk szorítani.

Értekezésünk folytában láttuk, miszerint lassanként minden civilizált állam elismerte az írói tulajdont s miszerint a védhatáridő, mely eleinte igen rövid tartamú vala, lassanként mindinkább meghosszabbíttatott, úgyhogy nem alaptalan reményt vélek kifejezni, ha azt állítom, miképp nincs már oly távol az idő, melyben a törvényhozások, az észjog követelményeinek megfelelve, a szerzői tulajdont is örökjognak fogják nyilvánítani. Láttuk továbbá, miképp az írói tulajdon még eddig nem élvez ugyan általános nemzetközi oltalmat, de miképp évről évre több állam lép e tekintetben a viszonosság alapján nemzetközi szerződésekre, úgyhogy ezen kötések lassanként az egész művelt világot át fogják karolni. Sőt még előbb is teljesülhet ezen óhajunk. Napjainknak már több ügyben sikerült általános nemzetközi megegyezést létrehozni, ha tehát a kormányok nem szünendenek meg ezen célra nemzetközi kongresszusok által közreműködni, talán még mi is megérhetjük, hogy a külföldi szerzők műveit mindenütt éppen oly tilos lesz utánnyomni, mint a honiakét. Láttuk végre, miszerint a szerzői jogok tekintetében nálunk még mindezideig nem alkottatott hazai törvény. - Adja isten, hogy midőn törvényhozóink a közeljövőben ezt teendik, kövessék Szászország példáját és se az idő, se az állam határai közé ne szorítsák az írói tulajdont, hanem örökké tartónak és minden állam polgárára kiterjedőnek nyilatkoztassák azt, akkor nemcsak az igazságnak fognak eleget tenni, hanem magukat is hervadatlan dicsőséggel koszorúzni.

Mondják, hogy a pokol jó szándékokkal van kövezve - mégiscsak pokol. Mi sem tagadjuk, hogy jelen kormányunk, valamint az előtte valók is teliden-tele voltak, illetve vannak jóakarattal, nemes szándékkal s a haza boldogítására szánt tervekkel. Ez iránt nincs panasz. Próbálgatják is mindenféleképpen kitalálni a módját, mellyel segítni lehetne bajain. Sem ez, sem az nem használ, megpróbálnak még egy harmadik vagy negyedik orvosságot: hátha véletlenül éppen az gyógyítaná meg? Úgy tesznek Magyarországgal, mintha már holttetem volna, mely érzéketlen a rajta véghez vitt műtétek alatt.

Pedig hát éppen ez a legnagyobb baj. Egy ily kísérlet többet árt, mintha korábbi állapotában hagyatnék. Ez lesz előbb-utóbb megölője.

A jóakarat még magában nem elegendő a kormányrúd vezetéséhez. Oda szilárd és biztos kéz kell, mely tudja azt, hogy mit miért tesz, mit bír elérni és milyen eszközöket kell használnia.

Igaz, hogy lehetetlent kívánni nem lehet senkitől, s a csodák ideje is régen lejárt, olyan kormányra tehát nem akadhatunk, mely egyszerre megtöltse a semmiből milliókkal az üres státus-kasszát; hanem igenis kívánnunk kell oly kormányt, mely a lehető eszközöket megragadva, bírjon bátorsággal és kitartással, azokkal ha lassan is, de biztosan jobb karba állítani Magyarországot.

Fájdalom, véleményünk szerint, csak egy eszköz áll rendelkezésünkre - a takarékosság és a jó beosztás, amihez pedig ugyancsak nehéz lesz hozzászoknia egy új kormánynak, bőkezű elődei után.

Ha következetes takarékossági rendszert fog követni kormányunk, s lassan-lassan egyszersmind fejleszti az adózó nép vagyoni gyarapodását - akkor még - talpra állhatunk.

Mert a nemzet vagyonosodására fordított gond olyan, mint a nagy kamatra kiadott tőke, mely tízszerezve kerül vissza.

Ellenzékünk túlságosan elbizakodott. Ha valóban hiszi, miszerint ő a jövő kormánya (ami még persze nem bizonyos), ahelyett, hogy a sült verebeket a levegőből várja, a tevékenység, munkálkodás utjára kellene lépnie s megmutatnia az erőt és munkaképességet, - melyet annyiszor emlegetett, s melyre most véleménye szerint oly nagy szükségünk van. Hadd látnánk már egyszer: mit akar és mit bír. A mi tisztelt ellenzékünk azonban nem ezt teszi, hanem mint a rest bakter, nagy szundikálva lesi, míg az óra utolsó homokja is lepottyan, mikor aztán rákerül a sor az ő kiáltására. És azalatt, míg elméje tétlenül kóvályog félálomban, félébren mindenféle bolondságokat kigondol nekieresztett fantáziája. Ilyen az a régi idea, amelynek újév napján tartott beszédében is kifejezést adott Tisza Kálmán: hogy a jobboldal liberálisabb tagjai csatlakozzanak a balközéphez. De hát miért csatlakozzanak? Hát van arról valakinek tudomása, hogy a balközép Tisza Kálmán kormányra juttatásán kívül is bír még valami olyan tervvel, amiért érdemes lenne küzdeni velök és támogatni őket? Lehet, hogy tudnak valamit - de nem akarják elárulni a haza megmentését célzó eszközt. Higgyék meg, mi szívesen adunk rá privilégiumot, sőt ha biztos eszközt mutatnak az ország bajainak orvoslására, nemcsak nem ellenezzük, hogy a Deák-párt egy része hozzájuk csatlakozzék, hanem hazaárulóknak fogjuk nyilvánítani mindazokat, kik a balközép zászlója alá lépni vonakodnak.

A jelen körülmények között azonban sok elbizakodottságot s kevés életbölcsességet tanúsít az ellenzék, midőn abban a csalálomban ringatja magát, hogy a Deák-párt azon neki meghódolandó részében annyi könnyelműséget tételez fel, hogy az csak úgy vakon hozzá csatlakozik.

Még sokkal eredetibb azon (mégpedig komolyan) felmerült (természetesen baloldali) kombináció, mely a Sennyei és Tisza egymásba olvadásától várja a haza üdvét. Soha ennél bolondabbat! Én mérget vettem volna rá ezelőtt évekkel, hogy olyan eset nem adhatja magát elő, midőn az ellenzék egy Sennyeivel s következésképp egy Forgách Antallal is szövetségre fog akarni lépni.

Mit nem tesz a hatalom utáni szertelen vágy! Az embert még a helyes észjárásától is megfosztja.

Higgye meg nekünk az ellenzék, hogy az ő kedveért bizony senki sem fogja elveit feladni - csak akkor, ha előbb bebizonyítja, hogy az ő elvei jobbak, s hogy azok létesítésére van benne elég erő, tapintat és ész.

A jelen hét amilyen eseménytelen, száraz egyrészt, éppoly kedélyes más tekintetben. - Az országgyűlés jelentéktelen dolgokról tanácskozik, a bizottságok kifáradva, lomhán őrlik le a bizottságokban mondanivalójukat. A miniszterek egykedvűen, unalmasan húzzák a napi jármot; a képviselők is lassankint kezdenek, mint a megfélemlített lelkiismeret, visszagondolni a kerületre, mely nemsokára újra ítéletet mond felettük. A »lejárt mandátum« éppen olyan, mint a »lejárt váltó«; sok gondot szerez az illetőknek: nem egynek borsódzik a háta tőle. Másrészt azonban mindezen kényelmetlen állapotok közé belopja magát a farsang a maga örömeivel, hogy derültebb, vidámabb színt adjon a sötét láthatárnak. Tévednek azok, kik azt hiszik, hogy politikai tekintetben egyáltalán nincs semmi jelentősége a farsangnak. Ezidén legalább tévednek. A királyi estély, udvari ebéd, a miniszterelnök és a belügyminiszter estélye mind csak mulatságok ugyan, de oly mulatságok, miken gyakran nagy események szövődnek.

Az új adójavaslatokról akarunk még ezúttal egyetmást elmondani. Többször hangoztattuk azoknak hiányait. Hónapok múltak el, s Ghiczy javaslatai azóta már meg lettek vetve-hányva úgy a sajtóban, a privát körökben, mint az országos bizottságban: ma tehát még nagyobb bizonyossággal mondhatjuk, hogy az új adók elviselhetetlen terheket rónak az állampolgárokra anélkül, hogy ezáltal az államon segítve lenne.

Fel nem foghatjuk, mire támaszkodott Ghyczy Kálmán, midőn nemrég kimondá a merész szavakat: fejemmel állok jót, hogy ez adókkal rendbe hozom az országot. - Ha szó szerint vétetnének az ősz államférfiú szavai, bizony nem szeretnék a Ghyczy feje lenni. - Az új adók nem hogy rendbe nem hozzák az országot, hanem még jobban alá merítik, elszegényítvén a föld népét.

Az adójavaslatok között legjobbnak látszik s legtöbb rokonszenvvel fogadtatott a fényűzési adó. De mondom, hogy látszik célszerűnek e javaslat, míg gyakorlati oldaláról tekintve, éppen célszerűtlen, mivel szigorú ellenőrzés nélkül alig fog lehetni valamely eredményt produkálni. Ha még fel lesznek állítva az ellenőrző közegek, akkor azok fenntartási költségére megy fel a luxusadók bevétele. Ily körülmények közt okosabb lett volna csupán a fennálló adókat felemelni egész az országos szükséglethez arányosítva; mert akárhol nevezzük is a gyermeket, mégis ugyanaz a gyermek az, - az adó csak adó, ha kölcsönnek hívják is (mint azt már egy ízben tapasztaltuk).

Kár volt tehát teketóriázni: s meg lett volna mentve legalább az új adók kezelési költsége, mely nem sokkal lesz kevesebb, mint jövedelme. Az adófizetőknek mindegy, akármilyen titulusok alatt tétessenek tönkre, mindamellett hisszük, hogy szívesebben viselnék a görnyesztő terhet, - ha tudnák, hogy ezáltal a haza sorsa enyhül.

Jelenleg Sennyey Pál, Lónyai Menyhért és Tisza Kálmán a képviselőház vezérei. Az öreg Deák már leszorult a tettek mezejéről, s Irányi és Simonyi pártját még mindig nem lehet komolyan venni. E három férfiú szavait és nyilatkozatait leste legközelebb a nemzet a legnagyobb feszültséggel. Mit fognak mondani, hogy fognak nyilatkozni? Úgyszólván tőlük függött a nemzet sorsa.

Ma már mind a hárman nyilatkoztak.

Mind a három rosszallta a mai helyzetet: mind a három elítélte kisebb-nagyobb mértékben a mai kormányzatot, megegyezett abban, hogy azon változtatni kell. A vezérek megértették egymást s békülékenyeknek mutatkoztak. Úgy is illik, s mikor a haza veszélyben van, félre kell tenni a pártérdekeket, s közösen vállvetve támogatni. Tisza kinyilatkoztatta, hogy a közjogi egyezményt rosszallja ugyan, de egy időre elfogadja. Ezáltal közeledett a Deák-párthoz. Sennyey pedig szinte ünnepélyes nyilatkozatot tőn, hogy nincs szándéka az országot a provizórium sárga-fekete zászlója alá terelni (Sennyeit eddig e szándékkal gyanúsították), hanem ő is csupán alkotmányos úton tartja lehetőnek a haza megmentését. Ezáltal Sennyey is közeledett az alkotmányos forma embereihez. Nagy jelentőségű nyilatkozatok voltak ezek. Hazánk jövendője van e három ember kezébe letéve, fontos tehát minden szavuk s érdemes arra, hogy mérlegeljük és elgondolkozzunk felette. Lássuk tehát az eszközöket, melyekkel a hazát megmenteni reménylik, s lássuk, miben térnek el és miben egyeznek meg.

Lónyai a takarékosságot ajánlja, helytelenítvén a rendszert, s kárhoztatva a meggondolatlan beruházásokat, miket az eddigi kormányok derűre-borúra tettek. Szerinte is csak áldozatok útján menekülhetünk a hínárból, de ez áldozatok ne terjedjenek a végletekig, az adóképességet nem kimeríteni, hanem fokozni kell. A mostani terhes kölcsönök kifizetésére legokosabb mód az államjavak eladása: ezáltal legalább megszaporodik a tehetős és értelmes földbirtokosok száma. Mindenekfelett pedig hangoztatja az erős és hatalmas kormány szükségességét.

Sennyey is erős kormányt akar első esetben, de ez szerinte csak úgy érhető el, ha a közigazgatási hivatalok is kinevezés útján fognak betöltetni.

E pontban Tisza nem ért egyet: ő ezentúl is választani kívánja a közigazgatási tisztviselőket.

A többi pontban majdnem teljesen egyetértenek a vezérek, legfeljebb az eszközökben fordulhatna még elő némi eltérés. A szigorú takarékosság és a nemzet vagyonosítása azon irányelvek, miket egy úgy, mint a másik ajánlhat.

Majdnem bizonyosnak mondhatni, hogy a vezérek eme nagy fontosságú beszédei után közeledni fognak egymáshoz a pártok is.

Csak még a negyedik vezért kell megnyerni a kibékülés és összetartás művének, a negyedik vezért, kinek hatalmas keze szövi évek óta hazánk sorsát, gr. Andrássy Gyulát.

Amilyen jó hazafi, bizonyára ő sem fog vonakodni békejobbot nyújtani úgy Lónyaynak, mint Tiszának, ha a közügy úgy kívánja.

A Bittó-kormány bukása ma már kikerülhetetlen logikai következménye az eseményeknek. Ha maga nem siet fölvetni a bizalmi kérdést, az önként fog bekopogtatni: ez tehát kérdés tárgyát sem képezheti többé. Sokkal nagyobb dolog azonban ennél ama föloszlási processzus, mely mint a járvány, nőttön nő és terjed a Deák-párt soraiban. Tisza Kálmán beszéde végre teljesen kifejleszté e régebben általunk is észrevett kórtünetet, s most csak azt nem tudjuk még, miben fog kilyukadni?

A pártok jelen állása szerint csak kettő lehetséges: vagy megalakul a koalicionális kormány Tisza-, Sennyey- és Lónyayval most mindjárt, vagy pedig alakul egy új párt az egymáshoz közeledő elemekből s átveszi azon nagyhatalmi szerepet, mit eddig a jobboldal tartott kezében.

Őszintén megvallva, mi a koalícióban még távol sem merünk remélni egy boldogabb állapot kezdetét. Európa történelmében még ott sem fordulnak elő jóravaló és hasznos koalicionális kormányok, hol az állami viszonyok rendezettsége és szilárdsága mellett az körülbelül lehetséges lenne; annál kevésbé lehet remélni hazánkban, hol a viszonyok ziláltsága megzavarhatlan tömör összműködést követel. A három vezéregyéniség kormánya nem lehetne egyéb, mint az ambíció és dicsvágy egy újabb katasztrófája, melyben megint alkalmunk lenne feljajdulni a sok sikertelen kísérlet alatt, s melyben mindenki egyenként a saját kezére dolgozna, mert hiányoznék az egyesítő kapocs, mely egyedül az elvek harmóniájában lelhető fel.

Célszerűbb volna tehát a másik eshetőség: a jelenlegi kormány úgyis kérész-életét addig nyújtani, míg egészséges pártalakulás mellett, mely a parlamenten kívül máris nagyban folyik, egy olyan többség alakul, mely képes lesz életet adni egy oly kormánynak, melynek lesz valami kész mentő gondolata számunkra s lesz ereje is e mentő gondolatot keresztül vinni.

Bittó István miniszterelnök ma egy hete Bécsbe utazott, hogy őfelségének, mint ahogy ő magát kifejezte, a megváltozott politikai helyzetet előadhassa, valamint az összes minisztérium lemondását is. Bécsi és budapesti előkelő körökben el volt terjedve a hír, hogy vagy Festetich György gróf, vagy Wenckheim Béla báró neveztetnek ki miniszterelnökül. A képviselőház ez idő alatt elnapolta üléseit s azokat alkalmasint csak az új kormány megalakulása után kezdi meg. De annál tömöttebbek a pártklubok, hol nagyban folyik a találgatás: ki lesz? mi lesz? Bittót, amint Bécsbe ért, rögtön kihallgatta őfelsége s abbeli kívánságát fejezte ki, hogy Tisza Kálmán Bécsbe hívassék, hogy előadja, mi úton reménylené ő a koalíciót, mik az elvei s mi a programja a kormányzási rendszerre vonatkozólag? Szombaton éjjel érkezett Szapáry belügyminiszterhez Tisza számára az udvarhoz meghívó távirat, melyet gróf Szapáry vasárnap reggel 9 órakor kézbesített a balközép vezérének, ki is azonnal sietett Bécsbe s mielőtt a felség által kihallgattatnék, hosszú tárgyalásokat folytatott Bittóval. Kedden délután egy órakor fogadta a király Tisza Kálmánt, s amennyire e beszélgetés részletei kiszivároghattak, kérdést intézett hozzá a közjogi helyzet iránt, mire Tisza kinyilatkoztatta, miszerint a 67-es egyességet bolygatni nem áll szándékában, azt a jelenre nézve s különösen netáni minisztersége tartamára bevégzett ténynek tekinti, s csak ezen belül folytatja működését. A pénzügyi politikára vonatkozólag kifejté, hogy nem találja helyesnek adóemelés által segíteni az államháztartáson. Őfelsége igen szívesen fogadta Tisza K.-t s előterjesztései után elhatározta, hogy Budapestre megy s ott folytatja a további tárgyalásokat.

Tisza kedden éjjel visszaérkezett fővárosunkba s már szerdán délben előterjesztést tett bécsi útjáról párthíveinek a balközépi klubban.

Ezen előterjesztésről nem sokat tudunk, miután Tisza őfelsége iránti tiszteletből és óvatosságból felkérte híveit, hogy a mondottak inkább bizalmas közlemények lévén, mint nyilvános politikai tények, azokat terjeszteni és kibeszélni illetlen lenne. A dolog lényegét azonban tudjuk, s ez az: hogy a balközép el van határozva a Tisza által előadottak után, miszerint az új pártalakulás elé nem fognak akadályokat gördíteni, sőt az alakulandó új kormánypártba beleolvadnak.

Ez a válság története a mai napig, midőn lapunkat bezárjuk. Hogy mi történik ezután, a jó isten tudja. Őfelségét tegnapra várták Budapestre. Nem tudjuk, megjött-e?

Hogy kik lesznek a miniszterek, még csak képzelni sem lehet. Tisza késznek mutatkozott őfelsége előtt elfogadni miniszteri tárcát még azon esetben is, ha kollégáinak nagyobb része az eddigi úgynevezett Deák-pártiakból neveztetnék ki; a jelen kormányba azonban, mely ellen olyan sokáig küzdött, csak úgy egyszerűen be nem léphet. És ebben a király is igazat adott neki.

Eddig némelyek Ghyczyt, mások Szlávyt emlegetik leendő miniszterelnökül, de azt hisszük, egyelőre minden alap nélkül; bizonyosnak csak az látszik, hogy Tisza Kálmán okvetlenül tagja lesz az új kormánynak, s hogy hívei is beolvadnak a kormánypártba. Így tehát igaza van az »Egyetértés«-nek, midőn gyászkeretben hirdeti az ellenzék kimúltát. Nincs többé baloldal! Béke hamvaira!

A kiválóbb jobb- és baloldali férfiak közt megtartatott az értekezlet. Jobboldalról Csengery, Széll Kálmán, Szlávy, baloldalról pedig Tisza, Várady és Simonyi L. báró vettek benne részt. A tanácskozás tárgya röviden összevonva az volt: lehetséges-e a két nagy párt egyesülése, illetőleg egybeolvadása? Minden kérdést megvitatván a kért párt bizalmi férfiai, azt találták, hogy mióta Tisza a közösügyeket elfogadta, a bal- és jobboldal között oly kevés az elvi eltérés, hogy az egyesülést nem akadályozza semmi. Tovább azonban fölöslegesnek tartották bocsátkozni.

Hétfőn őfelsége Budapestre érkezett, azonnal Bittót fogadta, a nap folyamán Szlávy volt miniszterelnököt is kihallgatván. A politikai körökben hétfőn egyáltalán el volt terjedve a hír, hogy Szlávy fog megbízatni a kabinet megalkotásával. E hír azonban eddigelé nem bizonyult igaznak. Másnap Csengeryt, Wenckheim bárót és Gorove Istvánt hallgatta ki a király. Az értekezletek folynak széltében hosszában... A lapok alig győzik elősorolni a sok kombinációt, mik úgy teremnek, mint a gomba. Amint Bittó Deáknál, vagy Csengerynél, vagy Gorovénál, vagy éppen Tisza Kálmánnál tesz látogatást, aszerint kombinálnak. A levegő tele van hírekkel, mik másnap megint szétpattannak, mint a szappanbuborék. Mert egy másik hír szele újra és újra semmivé teszi. Őfelsége is, úgy látszik, ez ideig a legnagyobb határozatlanságban van a teendők felől, mert a csomó valóban nagyon bonyolódott kezd lenni. Egy azonban teljesen bizonyosnak látszik, hogy Tisza mindenesetre miniszter lesz s hogy Szennyey és Lónyay semmiesetre sem lesz miniszter.

A válság aligha véget ér még e héten. Jövő számunkban azonban hisszük, hogy már kész tényeket közölhetünk olvasóinkkal.

Mi az a pecsovics? Éppen az, ami a konzervatív! Jobban nemigen magyarázhatja az ember. Hol vannak? kik ők? és mit akarnak e konzervatívok, nem tudjuk, de látjuk mozogni őket, jele tehát, hogy vannak.

E napokban jelent meg egy ismeretlen szerzőtől ily című munka: »Értsük meg egymást.« Nem lesz érdektelen tudni olvasóinknak, mit mond e könyv róluk. Élénk tárcaírói modorban rajzolja a konzervatívoknak a társadalmi téren kifejtett tevékenységét az 50-es években, s azon eredményre jut, hogy tulajdonképpen ők készítették elő a 67-iki kiegyezést. Mi ellenkező meggyőződésben vagyunk, és képesek is volnánk indokolni nézeteinket, de ezúttal nem volna helyén azokat feszegetni, miután szerző csak oly aprólékos, jobbára a magánéletből vett részleteket hoz fel a maga állításai mellett, melyek a tulajdonképpeni politikai vitát kizárják. Nem tehetjük magunkévá a 48-iki eredményekről mondottakat sem; nem hisszük, hogy Kossuth »csinálta« a forradalmat, s nem hisszük, hogy a 48 nélkül a 67-es kivívhattuk volna, - mert forradalmat egy embernek »csinálni« nem lehet, és mert csak a 48-49. évek eseményei voltak képesek a magyar nemzetet erejének öntudatára ébreszteni és eggyé forrasztani, előbb a lelkesülésben, majd a szenvedésben, és mert csak e kettőnek és csak amaz évek emlékeinek és tanulságainak köszönhetjük azt, amit 67-ben kivívnunk sikerült. Az események e felfogásában tehát nélkülözzük a szerzőben azon magasabb históriai felfogást, mely nélkül nagy eseményeket helyesen megítélni nem lehet. Ennek hiányát szerzőnél - jóakarat, és - amire ma oly nagy szükségünk van - engesztelékenység szelleme pótolja. Igazságot szolgáltat minden pártnak és egyénnek, amiben nem vehetjük neki rossz néven, ha kissé részrehajló konzervatív elvtársai iránt, és míg az általa nagyra tartott b. Sennyey egyenesen a Deák-párt szétrobbantását kísértette meg, »ő csak a Deák-párt keretén belől kívánja érvényesíteni meggyőződését.« - Ez álláspont különben ma már elavult, s szerző a röpiratának nyomatása közben beállt fordulatot örömmel üdvözli. Röpiratának második részében a közel jövő gyakorlati reformkérdéseit fejtegeti, amiben jelszava, hogy »mondjunk le egyelőre kultúr-állami ábrándjainkról«. Az igaz, hogy a jelszó alatt sok mindenféle reakcionárius rendszabály elfér, - de mi nem akarjuk intencióit félremagyarázni és gyakorlati tervei feletti nézeteink nyilvánítását elhalasztjuk akkorra, midőn azokat módunkban lesz ismertetni. Ma ezt térhiány miatt nem tehetjük, s e sorainkat azon meggyőződésünk kijelentésével fejezzük be, hogy ha minden konzervatív úgy cselekednék és gondolkoznék, ahogy e munka szerzője ír, csakhamar be volna temethető azon szakadás, mely a nemzetet ma e töredéktől elválasztja, és Magyarország reájok, az ő tevékenységökre és képességeikre is számolhatna.

A minisztérium nagy vajúdások után végre megalakult, mégpedig a koalíció létesülésével abban a volt baloldal is képviselve van három tagja által, s ha tekintetbe vesszük, hogy Tisza Kálmán belügyminiszter a kabinet éltető lelke, ki az egész kormánygyeplőt vasmarkába szorítva tartja, bízvást elmondhatjuk, hogy a volt baloldal kormányoz ez idő szerint.

De lássuk, kik lettek miniszterekké. Miniszterelnök s király oldala melletti miniszter br. Wenckheim Béla, pénzügyminiszter Széll Kálmán, belügyminiszter Tisza Kálmán (baloldali), kereskedelmi miniszter báró Simonyi Lajos (baloldali), közoktatásügyi miniszterül ismét megmaradt Trefort Ágost, valamint honvédelmi miniszternek is Szende Béla, igazságügyér Perczel Béla lett, közlekedésügyi miniszter Péchy Tamás (baloldali) s végül horvát-miniszterré újra Pejacsevics Péter gróf neveztetett ki. Az új kormány nagyon nehezen alakult meg, különösen sok baj volt az igazságügy-miniszteri tárca betöltésével, melyet egymásután utasítottak vissza Ghyczy, Horváth Lajos és Perczel is, ki végre is őfelsége unszolására vállalta azt el. Nemkülönben volt a közlekedésügyi miniszterséggel is, mellyel Szontagh Pál kínáltatott meg, de visszautasította. Az új kormány tehát végleg csak kedden alakulhatott meg, s tehette le az esküt őfelsége kezébe; mi meg is történt a budai várlak nagy tróntermében.

Szerdán déli 12 órakor a képviselőház ülést tartott, melyben a miniszterek bemutatták magokat. A lelkesedés elég nagy volt a képviselők részéről. A közönség érdeklődése pedig leírhatlan; iszonyú néptömeg lepte el nemcsak a karzatokat, hanem az országház tájékát is. Mindenki kíváncsi volt látni, mint veszik ki magokat a baloldaliak a piros bársony miniszteri székeken. Bent a házban az árnyalatok vezérei mind beszéltek. Először Simonyi Ernő, aztán Sennyey Pál, végre pedig Lónyai Menyhért beszélt, mindnyájan feltűnő békülékeny szellemben, mi a ház általános tetszésével találkozott. Mindenki azon reménnyel távozott a házból, hogy ez a minisztérium fogja talpra állítani Magyarországot. Adja isten, hogy úgy legyen!

Az új minisztérium fogadtatása nem a legbiztatóbb. A baloldali kör nagy lelkesültséggel fogadta a maga három emberét, a jobboldali körben azonban az éljenek közé némi elégedetlen zúgás is vegyült. Különösen Sennyey jelenté ki, hogy ő kilép a kormánypártból s önálló állást fog a kormány ellenében elfoglalni. De mielőtt síkra szállana ellene, bevárja a kormányt a tettek mezején. A másik »megsértett« és »kihagyott« férfiú, ti. Lónyay gróf is hihetőleg Sennyeyhez fog csatlakozni s egy új pártot fognak alkotni, a »konzervatív párt« címén, a kormánypárt ellenében, mely magát »szabadelvű pártnak« fogja neveztetni. - A régi »Deák-párt« és »baloldal« ma már végképpen nem létezik. Mint értesülünk, b. Sennyey »elvbarátai« már eddig is számos képviselőt felszólítottak, hogy csatlakozzék a konzervatívekhez, s ne vegyenek részt az új kormánypárt alakításában. Mint halljuk, a felszólítottak közül néhányan azon választ adták, hogy a kormány előterjesztett programjába nem levén semmi meggyőződésükkel ellenkező felvéve, nem látják be annak szükségességét, hogy ne vegyenek részt az általánosan óhajtott fúzió létesítésére alakult kormány támogatásában.

Gróf Lónyay pedig szinte kijelenté elvbarátainak, hogy az új kormány pártjához szegődni nem szándékozik, hanem ő is, mint Sennyey, független álláspontot foglaland el. Ezért valószínű, hogy Sennyey és Lónyay egyesülnek s addig nem nyugszanak megint, míg ezt a kormányt is meg nem buktatják; küzdenek életre-halálra a hatalomért, mit bánják ők, akármi történik is a szegény országgal, melynek arra volna szüksége, hogy fiai egyesüljenek. Egyébiránt hisszük, hogy még messze van az az idő, midőn odáig jutunk, hogy Sennyey kezére adjuk magunkat, - s ha isten úgy akarja, és magunk is igyekezünk, soha meg nem jön.

Különben is ma a sennyeysták még csak 29 embert bírtak összekolompolni. Későn lesz ezekből »többség«.

Az új kormány »mézesheteit« éljük. Azt szokás mondani, hogy az »új seprő jól seper«, s ha vesszük azon programot, melyet Wenckheim miniszterelnök a kormány bemutatása alkalmával mint legközelebbi teendőit előterjesztett a képviselőházban, s ha azt pontról pontra megtartják, akkor alapos reményünk lehet, hogy az új seprő elsepri a sok szemetet, a sok gyomot, mely hazánk talaját akár közigazgatási, akár pénzügyi, éppúgy anyagi, mint szellemi tekintetben fölverte. De hogy ezen program megvalósulhasson, mint már többször hangsúlyoztuk, először erősnek kell lennie a kormánynak, másodszor szükséges, hogy összetartási és összműködési szellem vezérelje a nemzetet, ne bénítsák el karját az ellenzékieskedési és folyosói manőverek, mint az az előbbi kormányoknál történt, kiknek alig jutott idejök egyéb teendőre, mint saját és pártjuk életfenntartásának örökös oltalmazására. A kormánynak, hála istennek, ma oly tekintélyes többsége van a két legnagyobb pártból összeforrt »szabadelvű párt«-ban, hogy teljes nyugalommal láthat teendő után.

Az elsőre, ti. az erős kormányzásra vonatkozólag biztató zálog Tisza Kálmán egyéni jelleme. Tisza, amennyire kiismerhettük, bátran jósoljuk: igazságos, de szigorú kormányférfi lesz, ki nem hagyván magát mellékes tekintetektől vezetni, bátran vág neki azon iránynak, melyet kitűzött. Múltja eléggé bizonyítja, hogy tud lenni makacs, szilárd és diplomata is, ahol kell. Hol más csak egy utat lát a cél felé, ő ezer úton tud ahhoz eljutni. Hogy pedig célja csak nemes és üdvös eredményeket föltételező lehet, abban kételkedni nem lehet, nem szabad senkinek, ha csak egyszersmind Tisza tehetségeit és hazafiságát is tagadni nem átallja. Tisza személyes tulajdonai alkalmasint ki fognak hatni minisztertársaira és környezetére is, ami üdvös befolyással lehet hazánk jövőjére.

A szabadelvű párt erősödését is nagyban előmozdította egy jelentékeny és örvendetes esemény, s ez a Lónyay-párt beolvadása.

Lónyay belátván azt, hogy a tréfák ideje lejárt, felülhelyezte magát azon megszégyeníttetésen is, melyet legközelebb szenvedett, midőn minden kombinációból sértő modorban kihagyatott, s pártját szétoszlatván kijelenté, miszerint nem kíván oppozíciót képezni a Wenckheim-Tisza kormány ellenében. Bármi indokból tette is ezt Lónyay gróf, e ténye dicséretet érdemel.

Eszerint már csak két ellenzék van: a »függetlenségi párt« a maga álmadozó és megvalósíthatatlan ábrándjaival, és a még ennél is kisebb Sennyey-párt, mely jónak látja magát »jobboldali ellenzék«-nek hívatni. A szélsőbal nem veszedelmes, - hanem Sennyeyékből a jövőben nagyon könnyen lehet még valami, mert a katolikus papságot és az arisztokráciát majdnem kivétel nélkül ide vonzza szíve. A jövő választásoknál hihetőleg megszaporodik a jobboldali ellenzék, amit azonban éppen nem kívánunk.

Ez a helyzet tiszta tükre. Most már nincs egyéb hátra, mint bevárni nekünk is a kormányt a tettek mezején. - Addig nem lehet bírálni, csak jósolni: amitől szeretünk tartózkodni, mert a jóslatok nem mindig teljesednek.

A kormány napról napra erősödik; erősödik az ország közvéleményének nyilvánítása által, mely kivétel nélkül mindenütt tetszéssel fogadja a szabadelvű pártot és kormányát. Nem is lehet ez másképp: e párté a jövő, és méltán, mert megvan benne mindaz, mi uralkodásának jogosultságot ad. Képviseli az »arany középutat«, mely rendesen a legegyenesebb s melyen legjobb haladni; képviseli ezenfelül a nemzet hagyományos szabadelvű, de mindamellett józan érzületét: nem annyira kozmopolitikus és bigott, hogy emiatt hazafiatlan legyen, mint a Sennyey-párt, s nem annyira hazafias és ábrándozó, hogy emiatt lehetetlenné és rajongóvá váljék, mint a Simonyi Ernő vezérlete alatt álló »engesztelhetlenek«, kik nagyokat tudnak toasztírozni »Kossuth apánk« egészségére, minden szavuk az imádott haza jóléte, s abban a szent meggyőződésben élnek, hogy a magyar félvilágot leverné, ha nekigyürkőznék, de azért ők magok nem tesznek semmit, legfeljebb dikciókat gyártanak a kormány bosszantására és az idő elfecsérlésére.

A megyék egyenként kezdenek nyilatkozni, és szükséges is, hogy nyilatkozzanak. A kormánynak tudnia kell, hányadán áll, hogy számot vethessen erejével. Másképp nem tudja, nem tudhatja, mennyit merhet és mennyit vihet ki.

Amennyire eddig egyáltalában lehetséges ítélnünk, a minisztérium nagyon helyesen fogja fel hivatását, midőn a kezdet kezdetének az általános békülékenység és engesztelődés biztos alapját kívánja megvetni.

Az uralomra jutott volt baloldaliak nem kívánják hasznát venni a sors ezen új fordulatának, hajdani elveiket és azok »járulékait«, úgy látszik, őszintén szegre akasztották, midőn a nemzet ügyei intézésének nagy feladata, mely előtt el kell törpülnie minden érdeknek, vállukra hárult. Általános volt az ijedtség amint Tisza belügyminiszteri székét elfoglalta, hogy első dolga lesz a főispánokat elbocsátani s maga embereivel tömvén meg a főispáni székeket, ezáltal saját hatalmát naggyá és félelmessé neveli. De ez nem valósult meg. Az új belügyminiszternek esze ágában sincs ilyesmi.

Legújabban benyújtott, a választási törvényre vonatkozó pártjavaslata szinte olyan, mely nem igyekszik hajdani Deák-párti elődei által alkotott s általa akkor erősen megtámadott intézkedéseket ledönteni, hanem csak kiegészíti, kipótolja azok hiányait.

Akik eddig még kételkedtek Tiszában, ezután azoknak is be kell látniok, hogy nem a hajdani Deák-párt megbuktatója, hanem csupán az új »szabadelvű párt« egyik kitűnő vezérférfiával van dolgunk.

A körülmények latba vetésével most, midőn a fúzió őszintén és sikeresen megalakult, a politikai tényezők közt s most, midőn ezen megalakulást a nemzet általános helyeslése is megerősíti, midőn egymást taszigálják a kormányt üdvözlő küldöttségek a miniszteri előtermekben, s talyigaszámra jönnek a dicsőítő feliratok a vármegyék ékes tollú főjegyzőinek legtöbbször ostoba, élvezhetlen tollából, most, midőn mindenki bizalommal néz az új kormány működése elé s »éljen«-t kiált az új fordulatnak boldog-boldogtalan: azt kell hinniük, hogy a minisztérium egész nyugodtan alhatik, ha a jövő találgatásába merülve azon töpreng: hosszú élete lesz-e? De ha biztonságát mégis zavarja valami, ha néha egy-egy homályos árny vonul feléje a jelen események háta mögül, az nem lehet egyéb, mint ama érdekes és fontos kérdés, hogy milyen álláspontot fog elfoglalni a jelen változással szemben és különösen a választások alatt a katolikus fő- és alpapság?

Sokan kicsinyes tényezőknek tartják a ma már lejártnak állított klérust, melyet a kormánynak számba vennie méltóságán alul esik.

Mi ellenkező nézetben vagyunk s habár helytelenítjük is a katolikus papság itt-ott mutatkozó mozgalmát Sennyey mellett, mégis szükségesnek tartjuk, hogy a kormány igyekezzék magának a papi elem ragaszkodását megnyerni, óvakodjék a vallási kérdések feszegetésétől, - kisebb dolgunk is nagyobb annál, ne játssza el, habár célszerű de halasztást szenvedhető reformokkal a leghatalmasabb s legbefolyásosabb kaszt támogatását, melyre sem ezelőtt soha nem volt, s ezután soha nem lesz nagyobb szüksége, mint éppen most.

De amily hazafias kötelessége ez a kormánynak, éppoly hazafias kötelessége másrészről a papságnak is, hogy a korszellem magaslatára emelkedve kicsinyes ambícióit áldozatul hozza a közügynek, melynek kára nélkül nem szövetkezhetik a jelenlegi kormány ellen.

És mi hisszük is, hogy nem fog szövetkezni. Sennyey kitűzött ellenzéki zászlója lehet csalogató, de azon felül, hogy a hazára nézve kedvezőtlen, a papságra nézve is bizonytalan. Sennyey olyan, mint a régi, penészes húszas, az egyik oldalán a »Szűz Mária« képpel, a másikon pedig az értéket jelző számokkal. Ha forgalomba jön, - a »Szűz Mária«- kép alulra esik!

Hogy most sokat ígér, az csak azt bizonyítja, hogy okos ember, ki tud beszélni azok nyelvén, kiket megnyerni akar.

A katolikus klérusnak olyan hazafias múltja van, hogy ahhoz a jövőben sem szabad hűtleneknek lenniök. Ahol a haza van, ott legyen az egyház is!

Nevezetesebb ellenzéke nincs az egész világnak, mint most nekünk. De azért még sincs okunk büszkélkedni vele. Összehord prücsköt-bogarat, eregeti a nagy szavakat, mint a pajácó torka a komédiás-pántlikát; olyan, mint a »verekedő« ember, ki ha már egészen kifogyott az ellenségből, a tejesköcsögöket sem átallja hajigálni. Mindig eszembe jutó róla az egyszeri szenvedélyes vadász csizmadia, ki a saját eszterhéja alatt feketedni látván valamit, vadászati dühében elképzelte, hogy ott bizony egy csapat varjú ül, s fogta magát, közéjük durrantott puskájával, de azért nem lőtt varjút, hanem csak a saját ott kiterített csizmáit serétezte össze.

A mi szélsőbaloldalunk is saját csizmájára lövöldöz. Az Alvinczy-puska hol-hol nagyot durran, hanem persze nem csinál semmi bajt!

Mindamellett érdekes lesz a »Magyar Néplap« olvasóinak, ha eléjök tálaljuk, mit ír a szélsőbal közlönye, »Magyar Ujság«, s hogy gondolkozik a mai állapotokról... Legalább jóízűt nevetnek rajta.

De íme, lássuk szóról szóra:

»Polgártársak! Szomorú napok azok, amelyek ránk virradtak, szégyenteljes idők, amelyeket meg kelle érnünk, megfogyatkozánk számban, meg az egymás iránti hitben, szeretetben, reménységben, de azért ne csüggedjünk!

Tisza Kálmán éppen úgy rakta le a fegyvert, mint 28 évvel ezelőtt Magyarország diktátora, Görgei Artúr. Ez nem akarván megvívni a dicső végharcot, mely dönteni lett volna hivatva, talán diadalunk, talán amúgy is bekövetkezett bukásunk felett, önként veté nyakát a járom alá, s szolgáltatá ki vitéz s elárusított társait Haynau hóhéri szeszélyeinek; míg a »volt balközép« »derék vezére« éppen a legbizonyosabb győzelem idejében szüntette meg az 1867. XII. törvénycikk átkos következményű alkotásai ellen folytatott parlamentáris harcát.

Fegyverlerakás akkor és most, a tény ugyanaz, csak az idők és személyek változának.

Világosnál lerakta a fegyvert Görgei, azért, mivel - állítása szerint - már nem volt reménye többé a győzelemre. 1785-ben kapitulált Tisza azért, mivel mint politikus biztosan átlátta, hogy ha ő most meg nem szünteti a közjogi harcot, a jobboldal okvetlenül bukni, s az ellenzék végre annyi küzdelem után, diadalmaskodni fog.

Tehát nehogy diadalra jusson az ellenzék, a derék vezér, a balközép derék vezére a győzelem előestéjén hadserege zömét átvezette az örömujjongó ellenséges táborba, s feltétlenül meghajlott mindazon feltételek előtt, melyeket a bukófélben levő kormánypárt a győzendő balközép elé szabott, s megbuktatván a balközépet, mint közjogi ellenzéki pártot, megmentette a romlásnak indult jobboldal aszkóros tengéletét, legalább egy időre.

Hja, a koalicionális törekvésnek fúzió, az elvek szegre akasztásának, ideiglenes félretételének logikai következménye az elvek teljes megtagadása, sőt azok ezutáni nyílt kigúnyolása és majdan bekövetkezendő üldözése.

Íme, egy ellenzéki pártvezér, aki megretten hét éven át folytatott jogos harcainak biztos diadalától; íme, egy nagy országos párt, melyet éveken át a hazafiság szent nimbusza övez, melyhez szeretet, hit remény csatlakozik a hazafiak részéről édes ölelkezésben azokkal, kiknek törekvéseit a hazára nézve vészthozóknak éppen ezen párt, a balközép oly gyakran hirdette.

Szégyenletes látvány, melytől pirulva fordul el minden igaz magyar, ki az adott szó szentségét nem 2 la mode szokta értelmezni.

Hiszen mit felelhet a balközép, a jobboldallá, kormánypárttá vált szabadelvű párt (?!...), ha azt kérdezzük tőle: mikor nem járt az igaz úton, akkor-e midőn az ellenzéki polgártársaknak a jobboldal elleni küzdelmet ajánlgatta, s a szent csatára hívogató tárogatóba fújt, vagy most, midőn az átkos közösügy gyászvitézeivel együtt örvendezik az 1867-ik dicső alkotás ideiglenes megmentése felett?

Miféle lelkiismerettel tüzelhette éveken keresztül Tisza és pártja hazánk baloldali polgárait a közjogi csatára, a jobboldal elleni kitartó küzdelemre, ha most maga megtagadja elveit, ha önmaga semmisíti meg saját alkotásait?

Akkor akart-e a balközép ámítani, midőn mint parlamenti párt először fellépett, vagy most ámít, midőn létrehozta a fúziót?

Vagy ő maga volt elámítva akkor, ki tudja milyen faktorok által, midőn a közjogi küzdelmet megkezdte?

Vagy most ámíttatta el magát a kormánypárt konc-osztogató kegyurai által, s legalább azon vigasztalással akart kimúlni, hogy még a hulladékból ő is jóllakjék?

Tehát nem a legtisztább hazafiúi lelkesedés volt a balközép vezérszövétneke, hanem a hazafiság csak festett, bécsi ronggyal kezdőzött álarc, csak a szél ellen fordítható köpeny, csak politikus számítás vala?

S ha így lenne, szabad volna-e annyi honpolgár nyugalmát éveken át háborgatni, testvért testvér ellen vezényleni?

Hiszen ha az 1867-es egyezmény Tiszának és pártjának jó, elfogadható 1875-ben, midőn vészteljes következményei napnál világosabban láthatók, miért nem volt jó akkor, midőn veszedelmes következményeinek hiteles kimutatása a jövőre utaltatott?«

Eddig a »M. U.«

Ebből a kis mutatványból következtetni lehet a többire.

Hiszen mi is azt mondjuk, hogy a hazaszeretet szép dolog. Szép, jó az mind, mit a 48-asok akarnak. De ha nem érhető el! Azon anya, ki gyermekét a nagy szeretettől megfojtja, ha kimenthető is az isten előtt, ki az érzelmeket ismeri, de bűnös az emberek előtt.

Mi emberek vagyunk.

Előttünk bűnösek a szélsőbaloldaliak, mert a túlságos hazaszeretettől könnyen odaragadtatnak, hogy magok teszik tönkre a hazát.

Ha szeretik a hazát, ne kapcáskodjanak azokba, kik annak jóléteért áldozták fel álláspontjukat: hagyják őket munkálkodni és ne tegyék még keserűbbé a nehéz munkát, melyre ők magok képtelenek.

A képviselőház tegnap kezdte meg húsvét utáni üléseit s tárgyalás alá vette »a tanítók nyugdíjazásáról« szóló törvényjavaslatot, mely a kevés számmal megjelent képviselők által egyhangúlag elfogadtatott. E törvényjavaslatra már eddig is szükség lett volna, mert az államok nagyságának kezdete a népnevelés előmozdítása: jó népnevelés pedig csak jó tanítók mellett lehetséges képzelni. Addig azonban jó tanítókra gondolnunk sem lehet, míg azok megélhetését és jövőjét nem biztosítjuk: eddigeli nevetségesen kis fizetések a valamire való embert elijesztették e különben sem rózsás pályáról. A nyugdíjtörvény tehát ismét egy lépés a tanítók tekintélyének és anyagi helyzetének emelésére s következésképp a közoktatás előmozdítására is. Csakhogy ez mind csak egy csepp a tengerben!

A tanítók nyugdíjalapja részint az állam segélyéből, részint az egyházi felügyelők, részint pedig az önmaguk által történt befizetésekből fog állani. Azt azonban lehetetlen nem kárhoztatni, hogy az elaggott tanítók egyformán fogják élvezni a nyugdíjat, nem pedig érdem szerint. Ha már nem szabad is lenni rangfokozatnak tanító és tanító közt, de különbség mindenesetre van: az érdemet illő lett volna tehát nagyobb nyugdíjjal jutalmazni, márt azért is, mert ez ösztönül szolgált volna sokaknak arra, hogy minél több buzgalmat tanúsítsanak s minél több sikert mutassanak fel. Svájc és Poroszország, e két tekintély a közoktatási téren, szinte érdemök és buzgalmuk nagysága szerint nyugdíjazza tanítóit. Kár volt ezt is át nem ültetni nyugdíjazási törvényükből a miénkbe.

Őfelsége olaszországi útja magaslik ki a hét eseményei közül. A két uralkodó találkozása »fölér egy májusi esővel«, mint a magyar gazdaember mondaná, mert az áldásos béke egyik megerősítő kapcsa.

A húsvéti ünnepek alatt a politika mezeje is szünetelt, mert az európai országgyűlések is szüneteltek: alig van valami feljegyezni való, hacsak Bismarcknak fejedelemmé leendő kinevezését nem vesszük olyan eseménynek, mely ha nem bír is felette fontos következményekkel, de annyiban mégis érdekes, amennyiben Bismarck az egész világnak »ismerős embere«, kinek sorsa úgyszólván mindenkit érdekel.

Idehaza megvagyunk csendesen. Képviselőink egy része (az a része, amelyik nem szokott mindig otthon lenni) arra használta az ünnepet, hogy választói körében megjelenve azokat a helyzetről felvilágosítsa, ezáltal tisztázva a közvéleményt, mely csekély kivétellel mindenütt a kormány mellett nyilatkozik.

Fuldában nagy püspöki tanácskozás lesz. A porosz papi javadalmazási törvény ellen fognak nagy dikciókat tartani a főtisztelendőségek. Határozatot is fognak hozni ellene alkalmasint, - de arra nem hederít senki. Ha Bismarck rájok tette egyszer vaskezét, azt el nem mozdítják onnan orációkkal, s az egész tanácskozás olyan természetű lesz, mint mikor a magyar szélsőbaloldal »Franciaország földarabolásának meggátlásáról« akart tanácskozni akkor, midőn »vallásos« Vilmos hadai Párizs alatt tomboltak 1870-ben.

Ha kedves észjárású szélsőbaloldalunk azon időben akaratához képest azt találta volna határozni, hogy Franciaország földarabolása meggátlandó, - kíváncsi vagyok, miként szerzett volna határozatának érvényt, hacsak nem küldi Franciaország segítségére azt az egyetlen ágyút, amit a múzeumban mutogatnak. A fuldai püspöki tanácskozás sem fog nagyobb port felverni!

A kormány, amint hallatszik, feloszlatni akarja az országgyűlést. Lehetetlen helyeselnünk, mert soha még kormánynak engedelmesebb, jobb, alkalmasabb országgyűlése nem volt, mint a mostani kormánynak a mostani országgyűlés. A munka szélsebesen megy. Az új kormány annyit végzett rövid két hét óta, hogy alig van példa rá. Senki se ellenzékeskedik hasztalanul, - hanem inkább támogatja a benyújtott törvényjavaslatokat, minélfogva nagyon természetes, hogy gyorsan haladunk. A kormánynak kötelessége felhasználni ezen kedvező helyzetet, nem pedig megfosztani magát attól, az országgyűlés feloszlatása által. Mert megeshetik, hogy a jövő többség nem lesz oly nagy s nem emelkedik fel mint egy szál erdő, hogy mindent megszavazzon, s ellenvetéseit jól felfogott hazafiságból elhallgassa.

A hét főeseménye természetesen a király útja és találkozása Viktor Emánuellel, mit az egész világ külpolitikánk igen szerencsés és nemes tényének tart. Őfelsége ezen bátor és lovagias lépése majdnem bámulatra indító. Az ember egészen megszűnik benne s csak a fejedelem magaslik ki: megjelen régi alattvalói között, kik most más királynak hódolnak, és nem érez haragot, bosszút, hanem összeölelkezik ellenfelével és az udvari ebéden iszik az olasz király egészségére és az egységes olasz hazának felvirágozására; azon egységes olasz hazának, melyből egy nagy darab az »övé« volt.

A belpolitika terén kevés az újdonság. A közjegyzői kinevezéseket élénk érdekeltséggel várják mindenfelé: valószínűleg a jövő héten jelenik meg a névsor a hivatalos lapban.

Alighogy kineveztetnek a közjegyzők, már ismét nyílik egy új tér a hivatalkeresők ezreinek, - a kataszteri állomásokra nyitott pályázat. A folyamodványok e hó 23-ig nyújtandók be.

Tavaszodni kezd, jönnek a fecskék... De nem azok a rendes, fekete, jámbor fecskék, mik tavasszal jönnek, ősszel mennek, megrakják fészköket, kiköltik itt kicsinyeiket és szárnyra eresztik, hanem azok a fecskék, kiket a krach kergetett el már két éve, kik szinte megrakják fészköket a semmiből és kényelmesen költik a - közönség pénzét. Alighogy egy kicsit engedni kezd a nagy pénzügyi fagy, már rakásra kezdenek keletkezni ismét új vállalatok, új biztosító és mindenféle társulatok. Nagy vakmerőség kell ahhoz, hogy most, midőn két biztosító intézet igazgatósága bűnvádi vizsgálat alatt áll, egy harmadik sorsa pedig aggodalommal tölt el minden érdekeltet, hogy most valami új biztosító intézet alapítására adja fejét.

És mégis az történik, hogy alig a múlt héten alakult egy biztosítótársulat, ma újra egy másikat »gründolnak« »Mezőgazdasági központi hitelintézet« cím alatt.

Célja a »mezőgazdasági hitelegyletek központi vezetése és a vidéki egyletek számára tőke- és hitelszerzés« lenne, ha ugyan eléri valaha ezt a célt. Leginkább a birtokosokra támaszkodnak, s épp ezért összekötik a biztosítási ügyet a földhitel ügyével.

Tőkéjük megalkotására harmincezer db. 100 frt-os részvényt bocsátanak ki, ami 3 milliót tenne, ha valaki megvenné részvényeiket.

Mi legalább óva intjük ettől honfitársainkat, mégpedig a következő okokból: A harmincezer részvényből egyelőre csak 5 ezert árusítanak el, annak is csak felét kell kifizetni. Minélfogva az alaptőke csak 25 000 forintot tesz, ami természetesen nem elegendő egy szolid vállalatnak. Aztán az is a társulat ellen bizonyít, hogy magokat meg nem nevezik, mintha restellnének neveikkel előrukkolni.

Igaz, hogy részvényhez nem lesz nehéz jutni, mert 50 frt-ot is tíz frt-os részletekben fog lehetni lefizetni: csakhogy, amint halljuk, még e társulat nem is engedélyeztetett, s máris követeli az aláíróktól, hogy az első tíz forintot fizessék le. Ez nagyon különös és nagyon gyanús. Ajánljuk a kormány, de nem ajánljuk a közönség figyelmébe.

Magyarországot úgy ösmeri a világ, mint egyikét a leggazdagabb államoknak, mit főleg gabonatermelési képességének köszönhet. A gabonatermelés az, amire számítanak hazánkban az egyesek és számít maga az államkormány. Mi volna tehát természetesebb, mint elsősorban is a gabonakereskedelem körül fennforgó akadályokat eltávolítva, minden erővel odaműködni, hogy az bent és kint lehetőleg előmozdíttassék, ahelyett, hogy többnemű intézkedés által a legújabban minden szakember bosszúságára a minisztérium könnyelmű »nem törődöm« politikája következtében megszorítva lett.

A »kartel szerződés« világos példája annak, hogy az osztrák törekvések még mindig ellenünk irányulnak. Az osztrák »hatalmas« vasutak ugyanis kezet fogva a külföldiekkel, lehetetlenné akarják tenni a magyar gabona jó ároni elárusítását, úgy Ausztriában, mint azon szomszédos piacokon, melyek eddig legjobb vevőink voltak.

Botrányos eljárás ez, melyet a közlekedésügyi miniszternek nem volna szabad elnézni; mert az oroszországi búzát 41 kr-jával szállítják vámmázsánként az osztrák vasutak, miért nem szállíthatnák a magyar búzát is ez áron? - nem pedig 67 kr-jával, tehát vámmázsánként 26 kr-ral drágábban!

Méltán elvárhatná tehát a magyar gazda - és birtokosközönség, hogy a közlekedésügyi miniszter tegye magát érintkezésbe az illető vasutakkal, s az Oroszországéhoz hasonló kedvezmény elnyerését sürgesse s újólag szabályozza Dél-Németország s Svájc irányában a szállítási díjakat.

Magyarország jövedelmei 9/10 részben a gabonakereskedésből állanak - minélfogva a csekély krajcáros különbletek is nagy hatással vannak anyagi emelkedése- és hanyatlására.

A fúzió nem jót tett őméltóságaiknak. - Ilyen levegőváltoztatásra nem számítottak. Magok sem tudják, hogy miért, de kezdik magokat kényelmetlenül érezni az új helyzetben; okuk nincs aggályra, a 67-es egyezmény, melyet ezelőtt támogattak, ma is megmaradt, az elvek is ugyanazok, a hajdani jobboldal csak nevet cserélt s megszilárdult.

És mégis, míg azelőtt éveken keresztül egyetlen ellenzékeskedő szó sem hangzott a kormány ellen a főrendi padokról, - most egyszerre heves ellenzék üti fel fejét gróf Cziráky főszószólása mellett. Nem bíznak - úgymond - a »kormány politikájában«, és csörgetik rozsdás kardjaikat, haragos zsörtölődő arcokat vágván, elégedetlenül rázzák fejüket. - De hogy »miért?« - azt voltaképpen tudni nem lehet. Sem a közönség, sem a kormány, sem ők maguk nem tudják. Olyanok ők, mint a köszvényes láb, mely egyszerre csak elkezd fájni minden ok nélkül, a hasogatás időváltozást jelent a meg nem változott időben.

A »köszvényes láb« csakugyan megérzi a változást, s így meglehet, hogy a főrendiház is jó kalendárium. Ennek csak örülhetünk, mert a jóslat kedvező, s a főrendiház alighanem szabadelvűbb széláramlattóli féltében érzi magát rosszul, minélfogva előre is igyekszik az ellenkező áramlatnak, Sennyey bárónak kiegyengetni amaz útját, mely a katolikus papság szerint mindenekelőtt Rómába vezet, de a mi meggyőződésünk szerint az abszolutizmus előszobája.

Jelenleg a Ghyczy által félbenhagyott és a képviselőház által már elfogadott adójavaslatok tárgyaltatnak a főrendiházban.

Amily gyorsan folyik amott a munka, éppoly lassan megy a főrendiházban.

Gróf Cziráky, Széchen Antal, gr. Zichy Nándor s. a. t. mindennap elkészülnek egy-egy pattogó beszédre, mely megengedem, gyönyörűségére szolgál a méltóságos főrendeknek - de annál nagyobb bosszúságára a pénzügyminiszternek s azoknak, kik az időfecsérlést kipótolhatlan veszteségnek tartják napjainkban.

Különben a felsőház ezen ok nélküli ellenzékeskedése csak sietteti azt, mit már régen óhajt az ország, hogy ti. reformáltassék a felsőház, mely mai alakjában csak akadályozása a törvényhozásnak: ne csak a születési, hanem az értelmi arisztokrácia is foglaljon abban helyet.

Politikai oldaláról tekintve a főrendiház magatartását, úgy tűnik fel mint előcsatározása ama küzdelemnek, melyet a Sennyey-pártiak fognak kifejteni a választások alatt. Máris szervezkedik a gárda. A jövő héten - mint biztos forrásból értesülünk - a magyar püspökök értekezletet tartanak, s minden jel oda mutat, hogy a választásokon követendő eljárásról fognak tanácskozni s aztán megindítják a keresztes hadjáratot a szabadelvűség ellen.

A képviselőházban a törvényszékek számának leszállításáról tanácskoztak. - Mégpedig nagymérvű apasztásról van szó: a 107 fennálló törvényszékből csak 64 hagyatik meg. Az így kimaradt bírák nyugdíjaztatnak vagy áthelyeztetnek. Ezen törvény, melyet három év alatt kellett az igazságügyminiszternek végrehajtani, az első valódi lépés a sokat hangoztatott takarékosság felé.

De úgy vannak vele azok is, akik kívánták, mint a mesebeli ember, ki a halált hívta, s midőn megjelent, könyörgött neki, hogy csak menjen vissza. Hangosan emelik fel sokan szavukat, hogy a bírák és törvényszékek ily mérvű apasztása (20 törvényszéket folyó évi június 1-jéig kell megszüntetni) által az igazságszolgáltatás fog szenvedni hiányt.

Ha a kimondott szavak háta mögött a vesék titkait kutatnánk, arra a meggyőződésre kellene jönnünk, hogy nem is annyira az igazságszolgáltatás csorbulását veszik az illető felszólalók annyira szívökre, hanem inkább a bírói székekben elhelyezett atyafiakat (s olyan bőven vannak) féltik a kimaradástól. De tegyük fel a legrosszabbat, hogy ti. igazok van, a törvényszékek leszállítása következtében csakugyan szenvedni fog az igazságszolgáltatás - még akkor is csak üdvözölhetjük az igazságügyminiszter javaslatát, mert ha baj is a gyors törvénykezés hiánya, még ezerszer nagyobb baj az állam vagyoni bukása, márpedig okos ember két baj közül a kisebbet választja.

Véleményünk szerint azonban legkisebb hátrány sem származhatik a bírói kar kevesbítéséből, vagy mint Tisza Kálmán belügyminiszter helyesen mondá: megtisztításából, ha az igazságügyminiszter kellő óvatossággal jár el. Már az is, hogy ezen leszállításnak három év alatt, tehát lassankint kell történnie, könnyíti feladatát és enyhíti a helyzetet.

A járásbíróságok mindenütt megmaradván, ott, hol a törvényszék megszűnik, a telekkönyvi ügyek a járásbíróságra ruháztatnak át; márpedig a telekkönyvi ügyek több mint felét képezik napjainkban a törvényszékek aktáinak.

Ha azonfelül az 500 frt-on aluli ügyeket is a járásbírósághoz utasítná a miniszter (mert ha 300 frt-ig ítélhet az úgyis elég szakavatott bíró, miért nem ítélhessen 500 frt-ig?), s ezek helyett elvenné onnan a nagyszámú csip-csup becsületsértési pöröket, miket bízvást elvégezhetne a közigazgatási szolgabíró is - akkor, meg vagyunk győződve, a közönség úgyszólván semmit sem vesztene a 43 törvényszék megszüntetése miatt, míg az állam tetemes költséget kímélne meg.

Sennyey báró ismét beszédet tartott, ami mindig esemény politikai életünkben. A báró ért ahhoz, mint a sokat próbált kisasszony, hogyan tegye magát mindig »érdekessé«; ő is, mint amaz, ismert midenféle festéket, s tudja, mint kell vegyíteni s melyik milyen világításban veszi ki magát jól.

Senki sem foghatja fel, miért ellenzéki ő? A volt kormány alatt rendesen a balközéppel kacérkodott, most azonban, hogy a balközép kormányra jutott, az sincs ínyére. Mit akarhat tehát? Mindenki kérdő arccal fordult a titokszerű orákulumhoz.

Csakhogy őrajta nehéz kifogni. Ahelyett, hogy tisztázta volna a helyzetet, felelt volna, hogy mit kíván ő a kormánytól s miért ellenzéki, miért készül a papi zászlók alatt irtó háborúra a választásoknál a szabadelvű párt ellen, ahelyett ő kérdezte ki a kormányt, mi a programja?

De hát az övé mi? Eddig még nem hallottunk tőle egyéb újat, mint hogy a képviselők megkevesbítését és az öt évre terjedő országgyűléseket kívánja, ami annyira nem fontos dolog, hogy akárki fejében megteremhetett volna, Sennyey hírhedt lángelméje nélkül is.

*

Az országgyűlés, mint hírlik, még a pünkösdi ünnepek előtt fel fog oszlattatni.

Wenckheim miniszterelnök őfelsége elé utazik, kinek a már kész bezáró trónbeszédet jóváhagyás végett előterjeszti, s csakhamar visszatérve, őfelsége nevében ő fogja azt felolvasni.

Pünkösd után legfeljebb egy-két ülés tartatik még, miken azonban nem fog tárgyaltatni semmi, csupán a szentesített törvények hirdettetnek ki.

A választások, mint biztos kútforrásból értesülünk, július elején keresztül fognak vitetni. Mi magunk nem helyeseljük, hogy a követválasztás oly időszakban történik, midőn a mezei munka veszi igénybe a népet, hogy midőn minden óra drága, millió kéz vonassék el nem ritkán napokra a munkától, kivált földmívelő országban. Annyival is inkább célszerűbb lett volna őszre tűzni ki az új követválasztást, mert a kormánynak azonfelül, hogy kényelmesebb dolog is országgyűlés nélkül kormányoznia, még szükséges is, mivel az országgyűlési viták és interpellációk majdnem minden idejét annyira igénybe veszik, hogy nagyobb szabású kormányzati műveletekre nem képes.

Föltesszük, hogy a kormány is osztja fentebbi nézeteinket, s ha mégis július elején kívánja a képviselőválasztást, az csak arra mutat, hogy azt kényszerítő szükségből teszi. A delegációk összejövetele mellőzhetlen. Az országgyűlés tehát csakis e cél miatt alakíttatik meg olyan sürgetve, s amint a delegáció meg lesz választva, mindjárt az első ülésekben, minden valószínűség szerint egész őszig el fog napoltatni.

Ami a mostani országgyűlés berekesztését illeti, az nehány nap múlva csakugyan bekövetkezik, s aztán elkezdődik a vidéki politika virulási korszaka. Lesz dínomdánom, peroráció, cifrábbnál cifrább program. Habár a régieknél valamivel csendesebb és szelídebb választásokra számíthatunk, mert egyrészt a választási törvény ama szakasza, mely a korteskedést szigorúan eltiltja, másrészt pedig a szabadelvű pártalakulás, mely hazánk polgárainak túlnyomó részét összeforrasztá, a követválasztást higgadtabb, élénktelenebb mederbe szorítja.

Ha lesz is itt-ott egy kis csetepaté, azt a Sennyey-párt fogja csinálni a kanonoki és grófi pincék nedvéből. A bor mellé valószínűleg ékes program- és beszéd-özön is jut a nép számára, mellyel a méltóságos grófok és nagyméltóságú püspökök vajmi keveset törődnek máskor. Hanem előre is figyelmeztetjük a népet, hogy argumentumaik frázisok és csinált virágok lesznek, miket csak a rövidlátók fognak igazaknak vélni.

A jövő számban elmondjuk, miért.

Első eset 1867 óta parlamentáris életünkben, hogy a főrendiház ellenzéket képezett volna szemben a kormánnyal. Május 5-én azonban a méltsás főrendek a bíróságok létszámának leszállításáról szóló törvényjavaslatot, mely a képviselőház által már el lett fogadva, a f. hó 5-én tartott ülésökben elvetették.

Mely határozat azonban aligha marad sokáig érvényben; felhívatván ugyanis a kormány kortesei, a főispánok, az ügy még egyszer fog tárgyalás alá jönni, mikor is valószínű, hogy az ellenzékies szellemű méltsás urak leszavaztatnak. A képviselőház f. hó 10-én tartott ülésében Perczel Béla igazságügyminiszter indítványára elhatározta, hogy újból átküldi a javaslatot a főrendeknek szíves hozzájárulás végett.

Különben, mint halljuk, a főrendek el vannak készülve, hogy egypár öreg ágyút megint elsütnek Sennyey dicsőségére a kormány ellen. Nagy erőmegfeszítés lesz. Ahány ócska ősi kacagány és fringia van, mindenikhez kötnek egy grófot a legközelebbi ülésre, s bizony megeshetik, hogy másodszor is visszavetik a javaslatot.

Ez esetben azonban elvárjuk a kormánytól s biztosan föl is tételezhetjük Tisza vas erejéről, hogy a főrendiházat - melynek ma már úgy sincs komoly értelme - egészen mellőzve, annak hozzájárulása nélkül terjeszti őfelsége szentesítése alá a bíróságok leszállításáról szóló törvényt, mely első valamirevaló lépés a főrendiház által annyi sokszor hangoztatott megtakarítások felé.

A múlt számban megígértem, hogy elősorolom az okokat, amiért én a Sennyey-politikát kárhoztatom.

Sennyey báró okos ember s megengedem nagy, jeles eszű státusférfi, ki sokat volna képes tenni mint ellenzék is a közügy érdekében, de múltjánál fogva, mely nemzeti történetünk legsötétebb lapjaira veti árnyát, bizalmat nem költhet a nemes báró - és híveinek neve azok előtt, kik a hazaszeretetet más oskolában tanulták. Csodálatos ötlet az Sennyeytől, hogy ő népszerűséget keres, ki mindig homlokegyenest járt népszerűséggel, hogy ő követel kimerítő programot a szabadelvű párttól, anélkül, hogy ő maga kimerítő programot adna.

A szabadelvű párt és kormány programjától mindenesetre sok, nagyon sok függ, óhajtandó is lenne - szó sincs róla -, ha minél kimerítőbb, részletesebb alakban jutna a nemzet tudomására, de nincs okunk kétségbeesni akkor sem, ha nem részletezi is tervbe vett teendőit, mert olyan férfiak keze között fekszik jövőnk, kiknek neve, múltja a legnagyobb kezesség arra, hogy együtt éreznek a nagy nemzettesttel, melynek ők is részei, vér a mi vérünkből. Nyugodtak lehetünk tehát, hogy csak azt fogják tenni, ami az ő meggyőződésük szerint üdvös és jó hazánknak: az ő meggyőződésük pedig rokon a mienkkel; miért ne követhetnők őket látatlanban is? De mit várhatunk a Sennyey-párttól? Ha programot adna is, jót és hangzatosat, nem kellene-e azt elítélnünk még akkor is? Mert óvatosságra int ellenükben a múltjok, s a szép szavak háta mögött jogunk van sötét és kárhozatos célokat keresni. A Sennyey-párt azonban nem adott programot még eddig; amennyire tehát hivatva érezzük magunkat látatlanban is támogatni a szabadelvű pártot, éppoly mértékben kötelességünk látatlanban is Sennyey-ellenes állást foglalni!

Ha vajon életerős-e a Sennyey-párt s fog-e kormányra jutni valaha, nem tudjuk. A mostani társadalmi romlottság korszakában azonban nem lehetetlen semmi, tehát a Sennyey-párt többségre jutása sem. De ha megtörténik is valaha e csapás, az a nemzeti géniusz félrevezetése lesz.

Az 1872-75-iki országgyűlésnek vége. Most már csak úgy emlékezünk meg róla, mint az elmúlt esőről, mely sokkal kevesebb hasznot hozott, mint amennyit megvártunk volna. Szomorú három év volt ez az előbbi. - Mint az öncsinálta hálóban vergődő pók, úgy kapkodott és fulladozott a nemzet, nem bírva sehol részt találni, ahonnan kimenekülhessen a szabad levegőre. Hasonlítottunk a hektikus emberhez, ki napról napra fogy, sorvad, és tudja, hogy minden óra közelebb viszi a sírhoz, anélkül, hogy képes volna magán segíteni.

A trónbeszéd hangján is elömlik az uralkodó sajnálkozó érzelme, mellyel a múlt országgyűlésre vet egy pillantást. Csak nagyon kevés ment teljesedésbe azon ígéretekből, mik a megnyitó trónbeszédben mondattak. Ki volt annak az oka? Az uralkodó? Ő mindent megtett, amit kívántunk. Talán a kormányok? A kormányok éjjel-nappal dolgoztak. Jobbnál jobb hazafiak váltogatták egymást a miniszteri piros székeken - és mégis nem emelkedés, hanem hanyatlás mindenfelé. Önkénytelen rá kell jönnünk, hogy a körülmények, a pártállások és a nagy pénzügyi katasztrófa tette tönkre ama reményeket, mik csak csalogató fénye voltak az 1872-5-iki országgyűlésnek.

Különben ezen reményeket alapos okunk van egész nagyságunkban fenntartani, átvive a jövőre, - mert ha igaz azon latin közmondás, hogy »finis coronat opus« (a munkát a vége koronázza meg), akkor a múlt országgyűlésre nem lehet panaszunk, mivel a vége bizony elég jó volt; - nemcsak azért, hogy a Wenckheim-kormány óta lázas rohamossággal haladt a munka, a nemzet újjáépítésének nagy munkája, hanem mert oly nagy és tömör párt alakult a szabadelvű elemekből, mely lehetővé teszi ama óhajtás teljesülését, melyet Tisza Kálmán fejezett ki a margitszigeti búcsúestélyen tartott toasztjában, »hogy adja isten, miszerint a szabadelvű párt és kormánya annyi hasznos dolgot alkothasson a jövő országgyűlésen - hogy legyen azután Sennyey-nek mit konzerválni.«

És ezzel a kis mondattal jobban lesújtotta a Sennyey-pártot, mint a leghosszabb és legszebben kidolgozott beszéddel: mert olyan államban, ahol még majdnem minden intézmény rossz, nincs értelme az olyan pártnak, mely arra szövetkezik, hogy »a fennálló intézményeket fenntartsa«.

Az országgyűlés eloszlatása óta nem hall az ember egyébről, mint képviselői beszámoló- és programbeszédekről. A választási mozgalmak országszerte megkezdődtek, s ha nincs annyi érdekeltség s oly nagy lelkesedés kötve hozzájok, mint annakelőtte, az egyedül abban leli magyarázatát, mert a küzdelem kimenetelét már előre tudjuk. A szabadelvű párt diadala olyan bizonyos, mint hogy kétszer kettő négy. A szélsőbal nagy mohósággal kezdte meg a korteskedést, apostolai járnak-kelnek és bolondítják az »oh, nép«-et, de most aligha csinál egy bolond százat, mert a nép kezdi lassankint belátni, hogy hiú és hasztalan dolog elérhetetlen ábrándok után kapkodni, mikor a valódi élet tevékenységre és egyetértő munkálkodásra szükségli összes erőnket. Kossuth népszerű neve volt eddig a szélsőbali zászló, mely alá az emlékeit kegyeletesen őrző magyar népet úgyszólván önkénytelenül vonzotta szíve. Nem volt csoda; Kossuthot szeretni annyi, mint a hazát szeretni, - az ő neve a hazáéval van összeforrva, de ma már Kossuth is elhidegült e párttól, mely kortesfogásnak használja fel nevét, s immár, fájdalom, ama pontra is eljutottunk, ahol nem szabad többé tetteinkkel játszani, ahol nem szabad csupán a »szív« után indulni, hanem »ész« szerint. A szív jó tanácsadó lehet, de csak annak, kinek sok a veszteni valója. Nekünk már nem szabad vesztenünk semmit, nehogy lassankint a viszonyok egyesülve saját hebehurgyaságunkkal, kirántsák alólunk végképp a gyékényt, s ott legyünk, ahol az egyszeri szegényember, kinél »megszűnt a dög«. Olyan ellenzék, mint a mi szélsőbalunk, mely mindent fel akar fenekestül forgatni, legfeljebb nagy államokban járja meg (de ott is káros), hogy az ilyen eszmevihar talán megtisztítja a levegőt, de nálunk, kis, gyenge, romlás szélén álló országocskában (mert valljuk meg négyszemközt az igazat) azt a szolgálatot teszi, mintha egy szekér elé, melynek sebesen kell haladnia, kátyúkat vágnának.

A Sennyey-pártról a múlt számban szólottunk, s csak még azt tesszük az ott mondottakhoz, hogy amennyire értesüléseink tudni engedik, oly jelentéktelen kisebbségben fog maradni a jövő országgyűlésen is, mint eddig. Még a papok is, kikre a párt legjobban számított, a szabadelvű párthoz sorakoznak országszerte.

A szabadelvű pártnak és kormányának különben e héten nagy diadala volt. Tisza Kálmán tartotta beszámoló beszédét Debrecenben, mely leírhatatlan lelkesedéssel fogadtatott. Nincs rá eset, hogy valaha miniszter Magyarországon olyan kitüntetésekben és oly általános bizalomban részesült volna, mint Tisza Kálmán. E bizalom és a miniszteri széken is megtartott népszerűség kiváló fontossága abban rejlik, mert jelzi a meghamisítatlan közvéleményt, jelzi a nemzet örömét afölött, hogy Tisza a kormány tagja; de nagy fontosságú főleg azért, mert a kormány olyan erőt meríthet e bizalomból, aminő erőre csak szüksége van, hogy ezer bajunkkal megküzdve ismét talpra állítson.

Rongált pénzügyi helyeztünk javítására, mely már-már elnyeléssel fenyegette hazánkat, az óhajtva várt munkálatok megkezdődtek. Sok tinta folyt el, sok országgyűlési dikció őröltetett le hosszú időn keresztül, mindig fújva a régi nótát, hogy »okvetlenül tenni kellene valamint«; de hogy »mit«, azt nem mondta meg senki. Most a Wenckheim-Tisza-kormány kinevezése óta úgy vagyunk, mint a »malőrös« ember, kinek egyszerre jó kártyája kezd járni. Nemcsak belügyeink állnak szilárd, rendezett lábon, [.....] nemcsak a hazai pártok tömörülése biztat azzal, hogy hazánk állami önállóságát megtartani, viszonyait rendbehozni sikerült; hanem - mint fentebb említettük - megindult azon mozgalom is, melyet olyan epedve vártunk, mint nagy szárazságban az esőt. Mert hiába minden okoskodás, hiába minden frázis, hasztalan minden szellemi tevékenység, a legüdvösebb törvények behozatala is meddő munka ott, hol pénz nincs.

Pénzügyünk rendezése tehát a legelső feladat, s e felé történt most egy nagy fontosságú lépés, midőn megérett s ténnyé lett azon eszme, hogy vám- és kereskedelmi szerződésünk Ausztriával szabályoztassék.

Magyarország termelő állam s így nagyon természetes, hogy jó kereskedelmi szerződésekre s védvámokra van szüksége, s hogyha ezek viszonyaihoz mérve kedvezően köttetnek, egypár milliót hoznak évenkint a konyhára.

Most tehát csak az a kérdés, miként szabályoztassék Ausztria és Magyarország közt a kereskedelmi szerződés? Sokan azt tartják, hogy hadd legyen Magyarország önálló, Ausztriától teljesen független, úgyszólván egészen idegen vámterület.

Mi azonban tiszta lelkiismeretünk szerint azt hisszük, hogy ha Ausztriától elszakadunk, s ha mind a két, sok más viszonylatban egységes érdekű ország magasabb védvámot állít fel s egymás terményeit kizárja piacairól, mind a kettő nagy kárát vallja. Márpedig mi nem akarhatjuk sem a magunk, sem Ausztria kárát; mert hát akárhogy nem szívelhetjük is Ausztriát, azért az ő sorsa mégis olyan nekünk, mint a »feles búzavetés«: ha a jég elveri, a mi zsebünk is úgy bánja, mint az övé. Úgy tudjuk mindamellett, hogy Ausztriában is a »védvám«-ot óhajtják, azaz a külföldi és terményeink szoros kizárását az ő piacukról: mi nagyon oktalan politika, s ha el nem állnak tőle, nekünk sem marad fenn egyéb, mint szinte védvámot állítani fel ellenökben, habár higgadtabb meggondolás mellett nem éppen kívánatos, mint fentebb mondottuk.

Megmondjuk, miért nem kívánatos.

Nézzük először: mit nyer és mit veszít Ausztria, ha behozza a védvámot?

Megnyeri azt, hogy kiszorítja az idegen gyáripart a saját területéről, de elveszti ugyanez által Magyarországot, mely iparcikkeinek legbiztosabb és legnagyobb fogyasztója, tehát nagyobb volna vesztesége, mint nyeresége.

De a mi veszteségünk sem lenne kicsiny, mert az ausztriai nagyipar hazai terményeinknek szinte legnagyobb és legbiztonságosabb fogyasztója, s ha egymás termékeit kizárjuk, éppen úgy járunk, mint az egyszeri csizmadia, ki a szabójával összeveszett. A szabó kijelentette, hogy többet nem fog neki varrni, mire a csizmadia is hasonlóképp tett. Mind a kettő azt hitte, hogy lefőzte a másikat, pedig mind a kettő egyszersmind megkárosította önmagát, mert elvesztett egy biztos »kundschaftot«.

Eszerint nagyon világos, hogy úgy kellene mindkét államnak rendezni vám- és kereskedelmi rendszerét, hogy kéz kezet mosson, hogy kölcsönös érdekeink figyelembe vétessenek.

Különben ez olyan kérdés, melyhez még bővebben hozzá kell szólaniok államférfiainknak, míg megérlelődik. Tüzetesen és higgadtan meg kell hányni-vetni a tapasztaltaknak, hogy mi is lenne legjobb hazánkra nézve, ha ugyan volnának ilyen tapasztalatok. Fájdalom, nálunk csak vármegyei históriákról, kutyabagosi politikáról, jobboldalról meg baloldalról tudnak beszélni az úgynevezett »státusférfiak«, ami nem ér mind egy pipa dohányt, s mikor aztán olyan hasznos tudományos kérdésre kerül a dolog, mint ez, mely milliókat hozhat hazánknak, akkor veszik észre, hogy nem tanultak és nem tudnak semmit.

A levegő tele van választási mozgalmak hírével, kortesnótákkal. Amerre tekintünk, zászlók lobognak, s képviselőjelöltjeink nevét hangoztatja a nép. Lehetséges-e most másról beszélni és írni, mint a választásokról?

És ha már a választásokról írunk, nagyon természetesnek tűnik fel, ha egy kis átnézetet vetünk előlegesen is, bár csak hozzávetőleg, a jövő törvényhozás tagjaira.

Az »összeférhetetlenségről« (incompatibilitásról) szóló törvényjavaslat, részint más okok, úgy látszik, sokakat leszorítottak a régi országgyűlések jelesebb államférfiaiból; a kitűnő képzettségű Ivánka Imrét elveszti a jövő képviselőház, a nagy tudományú gunyoros és szellemdús Pulszky Ferenc végképpen visszavonult, Somsich is vonakodott mandátumot elfogadni; Horváth Mihály püspök szinte nem fogadta el a jelöltséget. Deák Ferencet ismét egyhangúlag megválasztja a belváros, de alkalmasint visszautasítja a bizalmat. Az öregúr meglehetősen megcsömörlött már a politikától.

Hogy fogja-e valaki pótolhatni e jeles férfiakat az újakból, nem tudjuk, de kötve hisszük.

Egyáltaljában el lehet mondani, hogy a jelen nemzedék nem oly gazdag kiválóbb egyéniségekben, mint a régi iskola, melyből egy légió nagy ember került ki.

Számtalanszor hangoztattuk nemcsak a »Magyar Néplap«, hanem más politikai nagy lap hasábjain is, hogy a nemzet legyen tekintettel arra, hogy kiket választ be a parlamentbe, sok, nagyon sok függ attól, milyen férfiakból fog állani a képviselőház, számtalanszor hangoztattuk, mondom, mintha éreztük volna, hogy az általános társadalmi romlottságnak, mely évek óta mindent befog, mint a penész, nem lehet egyéb következménye, mint hogy a képviselői állást is, szemeseknek állván a világ, ügyes szerencsefiak fogják elkapkodni az igazi érdem elől, mely szerényen visszahúzódik. Fájdalom, nem csalódtunk. A választási mozgalmakról beérkezett s előttünk fekvő tudósítások igazolják, hogy számosan vannak, kik állás és jövedelmezőbb keresetforrás hiányában felkerekedének »kerületet keresni« magoknak. Persze, hogy találtak is. Ezek olyan emberek, kiknek sem hivatottsága, sem kedve, sem tudománya a törvényhozó teendőkhöz, kik a bizalmat, melynek az a természete, hogy önként kellene nyilvánulnia, nem várják be, hanem kierőszakolják. A tejjel-mézzel patakzó hazában még mindig akadnak bolondok, kik egy-egy ostobán eldarált dikción fellelkesülve felülnek - a legügyetlenebb »swindler«-nek is.

Csínján a bizalommal, polgártársak, ha azt akarjuk, hogy életerős országgyűlésünk és virágzó hazánk legyen, ha azt akarjuk, hogy a becsület és igazság legyen polgári jólétünk őre!

Tegnap országszerte megkezdődtek a választások, mik körülbelül júl. 10-ig fognak tartani; az eredményről alább tudósítjuk olvasóinkat. Örömmel tapasztaljuk, hogy kevés, nagyon kevés kivétellel mindenütt a szabadelvű párt aratja a diadalt. Íme, végre magához tért a nemzet s önmagához méltón mutatja ki, hogy van politikai érettsége, hogy fel tudja fogni a helyzetet s bír azon uralkodni. Az igazi közvélemény ez, mely a választások eredményében beszél; az igazi közvélemény, melyet nem hamisít meg semmiféle presszió, mint ezelőtt három éve. A szomorú napok elmúltak. A nemzet újra ura a saját akaratának. Mondja ki nyíltan, szabadon. Éljen a közvélemény!

A választásoknak tehát, egypár elkésett kerület kivételével, vége van. Átestünk rajtok s most már kritika alá veszi boldog-boldogtalan. Ha a szabadelvű párt részére nem ütött volna ki az eredmény olyan kedvezően, az ellenséges »magyarfaló« bécsi lapok bezzeg hogy mondták volna, miszerint a Tiszta-kormány oly kis többséggel nem foghat úgy kormányozni, amint akarja; most azonban, mert szerfelett nagy többsége van a kormánynak, azért nem kormányozhat a nagy bölcsességű német lapok logikája szerint. A »Fremdenblatt« ugyanis mennyre-földre esküszik, hogy 60-nál nagyobb többséggel már lehetetlen kormányozni, ennek a nagyobb többségnek féken- és tömör egységben tartása elképzelhetlen feladat, melybe minden kormánynak beletörik a bicskája. Ahol nincs - úgymond - jelentékeny ellenzék, ott nem lehet egészségesen lüktető alkotmányos élet.

A bécsi lapoknak igaza van némileg, ha ti. elméleti szempontból veszik fel a dolgot, mert tény az, hogy akár kicsiny, akár nagy többséggel nehéz dolog kormányozni, sőt a világtörténetben nincs példa rá, hogy valaha miniszter, az angol fiatal Pitt Vilmost kivéve, oly többséggel bírt volna, mint a magyar kormány.

De gyakorlati szempontból ítélve a helyzetet, e nagy többségre igenis szükség van, mert ha kicsiny az ellenzék bent a képviselőházban, annál nagyobb, rakoncátlanabb kívül. Avagy nem elég ellenzék-e a hazánkban lakozó idegenek folytonosan megújuló hazaellenes törekvései, nem elég ellenzék-e maga a birodalom másik fele, melyből mindenütt kirí az irántunki ellenséges érzület, mely mindenben kárunkat akarja! Van tehát ellenzéki áramlat, ami összetartson, van tehát rugó, mely az összes nemzet akaratát eggyé forrassza s elágazni ne engedje.

Épp azért mondhatjuk ki egész biztonsággal, hogy a bécsi lapok ezen felfogása valóságos sületlenség, vagy legalábbis ügyetlen eszmefickándoztatás. Nem hogy kétségbe essünk a nagy »majoritás« miatt, mely a választási urnából kikerült, hanem inkább örömünnepet illik ülnünk azon örvendetes tény felett, hogy végre megértettük egymást, s olyan kormányunk van, melyet oly nagy többség támogat, miszerint ezentúl elleneinknek nem egy múlékony párt gyenge közegeivel, hanem az egész nemzet hatalmas kormányával lesz bajuk.

Csak így boldogulhatunk, - ha így nem, akkor sehogy.

Az osztrákok, úgy látszik, azt a taktikát követik ellenünk, Magyarországgal szemben, ha valamit el akarnak érni, hogy nagyon messziről kerülgetik, mint a macska a forró kását.

Most nagyon zokon esett nemes keblöknek, hogy valahára észre tértünk s önálló nemzeti jegybankot akarunk felállítani. Ütik is lapjaik ellenünk a nagydobot kegyetlenül, valószínűleg azért, hogy jól ránk ijesszenek.

Ugyanis azt mondják, hogy ezen önálló bank olyan valami, mint a 67-es egyezmény valóságos szétfejtése; ők abba bele nem egyezhetnek, s ha mégis makacsul ragaszkodunk hozzá, ár lássuk a következéseit!

Ezzel körülbelül annyit akarnak mondani, hogy akkor ők nem fogják megtartani a 67-iki közösügyi egyezményt.

Erre azonban mi csak az feleljük: hogy sem ők ne tartsanak oly ostobáknak, miszerint elhiggyük kenetes szavaikat s készpénzül vegyük, s hogy sem mi nem tartjuk őket olyan ostobáknak, miszerint olyan könnyen képesek volnának megválni a 67-es egyezménytől, mely ha valakinek jó, akkor nekik az.

Ha nekünk szükségünk van Ausztria barátságára, bezzeg nekik még nagyobb szükségök van a Magyarországéra.

Ennélfogva kár oly hosszú ábrázatot mutatni és olyan nagy nyelveket nyújtogatni a magyar önálló bank felállításának hírére. Nekünk az nem félemlítő, legfeljebb nevetséges.

*

A közigazgatás reformja napról napra érezhetőbb szükségességgé válik.

E reformokat a legtöbb oldalon olyan alakban akarják behozni, hogy a választott hivatalnokok helyét állami, a belügyminisztérium által kinevezett egyének pótolják. Az eddigi úgynevezett bizottmányok megmaradjanak, de csak kisebb számban és felügyeletet gyakoroljanak a hivatalnokok fölött.

Mi nem helyeselhetjük ezen új formát; mert hol van mellette a garancia, hogy az olyan közigazgatás olcsóbb és jobb lesz; márpedig ez a két szempont kell hogy vezesse a kormányt.

Mi a főispánok eltörlését s a megyei tisztviselők megválaszthatásának bizonyos kvalifikációtól való feltételezését akarjuk. Célszerű lenne továbbá, hogy az árvaszéki ügyek kivétessenek a megye fennhatósága alól s állami egyes hivatalnok által kezeltessenek.

Így lehetne csak véleményünk szerint olcsóbb és jobb a közigazgatás.

E szegény országot gyakran meglátogatja az isten csapása. Ez évben is oly mezőgazdasági veszteséggel állunk szemben, melyet vajmi nehéz lesz kiheverni. Az egyedüli mentőeszköz, amire a kormány számított, a jó termés, jó aratás, - rossznak ütött ki. Az ország minden részéből beérkezett aratási tudósítások szomorú jövőt jósolnak. Nem tudom, mi lesz belőlünk?

Más ország sohasem juthat ennyire! Ha más országban valami hiány mutatkozik egy irányban, azonnal ezer meg ezer kéz siet azt kipótolni más irányban, s az egyensúly mégis annyira-amennyire helyre van pótolva. De itt mi fog történni? Felüti fejét a nyomor s kiterjeszti vaskezeit az uzsora, hogy még azon kevés életerőt is, mely szívós népünkben megmaradt, megfojtsa. És mit fog csinálni maga az állam, mely az adót nem lesz képes behajtani? Új kölcsönökhöz folyamodik, az nagyon természetes. Új kölcsönökhöz az, akinek a hitele ki van merítve.

A keserűség érzete fog el, ha meggondoljuk, hogy »civilizált ország létünkre« is csak annyi hitelünk van az európai pénzpiacokon, mint egy ázsiai tartománynak, először is nagyon »meggondolva« és »teljes biztosíték lekötése mellett« adnak, ha egyáltalán adnak kölcsönt, és olyan »magas« percentre, aminő mellett ha még öt-hat kölcsönt csinálunk, akarva-nemakarva is be kell adni a kulcsot. Nem ment meg attól sem Tisza, sem Sennyey, sem Irányi!

A nagy kamatok végképp fölemésztik állami jövedelmeinket és tönkrejuttatnak. Ez nem jóslat, hanem elkerülhetetlen logikája a tényeknek.

De miért van, fogják olvasóink megdöbbenve kérdeni, hogy Magyarországnak, mely még csak nehány év előtt is a leggazdagabb államok közé tartozott, oly kevés a hitele s oly drága kölcsönöket kötött?

Megmondom, miért.

Minket, rokontalan nemzetet nem ösmer a külföld, nyelvünket nem érti, lapjainkat nem olvashatja, viszonyainkat tehát csak a velük szomszédos ausztriai lapok leírása után ösmeri. Az osztrák lapoknak pedig az volt, az lesz kenyere mindig, hogy bennünket piszkolnak, intézményeinket gyalázzák, elneveznek vadaknak, barbároknak. Nem csoda tehát, hogy a pénzes külföld, mely oly sötét színben kell hogy lásson s oly hitvány nemzetnek tartson, aminőnek le vagyunk írva, nem szívesen adja ide a pénzét.

Milán szerb fejedelem Bécsbe utazása, mely egész váratlanul történt, mintha a felkelőkből csöppent volna oda, mainapság a legérdekesebb esemény, mely sok mendemondára ád alkalmat a politikai körökben. Némelyek azt mondják, hogy semmi politikai célja nincs bécsi utazásának, mások azonban erősítik, hogy Milán egyenesen azért van Bécsben, hogy az osztrák udvart szövetségesnek nyerje meg egy, a török ellen megindítandó háborúra. Milán helyzete ugyanis nagyon kellemetlen. Mint tudjuk, a szerbek nagy többsége megszabadulni kíván a török járom alól s fejedelmét ösztökéli a »szent harc«-ra. Most már ha a nemzet kívánságának enged a fejedelem s a lázadás élére áll, magára usztíja az európai uralkodókat s megvonják tőle támogatásukat; ha ellenben nem enged kívánságának, otthon lesz népszerűtlen s előbb-utóbb elveszti trónját. Innen van azon gyanítás, hogy Milán »háború«-ra határozta magát s az osztrák udvart szövetségesének jött megnyerni. De mi nem hisszük ezt! Milán Bécsbe utazása semmi esetre sem magánlátogatás (ezt mutatja az is, hogy Andrássy Gyula rögtön Bécsbe utazott Terebesről), de semmiesetre sem háborúra való szövetséges-keresés céljából történik. Milán nagyon jól tudja, hogy Ausztria-Magyarország fázik a háborúnak még árnyékától is, s ha jött - azért jöhetett, hogy Ausztriát közbenjárónak használja fel a török és Szerbia közötti bonyodalmak megoldásánál.

Ausztriának érdekében is áll, hogy Milán uralkodását Szerbiában fenntartsa s hisszük, hogy fog is tudni találni módot, hogy a kecske is jóllakjék s a káposzta is megmaradjon. Andrássy államférfiúi talentuma most lesz kitéve az első nagyobb próbának.

*

A magyar önálló jegybank eszméje ellen még mindig nagy az ellenszenv Ausztriában. Minek törekedünk - úgymond - lehetetlenségekre? Az osztrák sajtó, úgy látszik komolyan meg van győződve, hogy e jegybank felállítása, mely már-már életkérdés reánk nézve, nem fog sikerülni.

Szomorú dolog lenne, ha vágyuk beteljesülne!

Egy nemzeti önálló jegybank nélkül még reményünk sem lehet fennállhatni tovább, mert amire számítottunk, a jó aratás és a redukcióból származó megtakarítások közül az első be nem ütött, a másik pedig meg sem kottyan, annyira, hogy máris két felveendő kölcsönről van szó: az egyik 30-40 millió forintos lenne, és részben a folyó szükségletek fedezésére, részben pedig a vasutak forgalmi eszközeinek (sínek, vagonok) szaporítására szolgálna. -A másik kölcsönt, hír szerint Ausztriával közösen vennők fel a hadsereg felszerelésére. (Csak nem ettünk bolondgombát?!)

Ilyen állami viszonyok között szent és elodázhatatlan kötelessége kormányunknak hazánk jövőjéről komolyan és határozottsággal gondoskodni a jegybank felállítása által. Ha nincs hozzá elég ereje és bátorsága, köszönjön le s engedje át helyét másoknak. Mi akarjuk a jegybankot s attól tágítani nem fogunk.

Ha Ausztria nem adja át az osztrák nemzeti jegybankból a szükséges ércalapot önként, oda kell kényszeríteni Ausztriát, hogy bankjegyeinket beváltsa s ez esetben is, bár nehezen, de mégis hozzájutunk a szükséges érckészlethez.

E napokban véghezmentek már az utolsó választások is, s most már előttünk áll egész teljességében a képviselőház képe. A megválasztott képviselők közül 330 tartozik a szabadelvű párthoz, egy 40 főnyi csapatocska képezi a szélsőbaloldali hadat, míg a Sennyey káplárjai alig vannak húszan. A még körülbelül mintegy 12 kerületben hátralevő pót- és utóválasztások ez arányon vajmi keveset fognak változtatni; sőt el lehet mondani, hogy ezen 12 kerület is nagyobbrészt biztosítva van a szabadelvű pártnak.

A nemzet tehát kimondta ítéletét az eléje szabott nagy kérdésekre. Elvetette magától a szélsőbal ábrándozó politikáját, és elítélte a Sennyey-párt papos és a nemzeti közérzületnek visszatetsző törekvéseit; hanem ahelyett óriási egyértelműséggel helyeselte és szentesítette azon helyzetet, melyet a fúzió teremtett, csatlakozott azon zászlóhoz, melynek jelszava a »szabadelvű haladás«.

Ezekből az ellenzék számára kitűnik azon tanulság, hogy a nemzetnek megjött az esze, megunta az elérhetetlen pillangók fogdosását, elunta a hangzatos, soha be nem teljesedő ígéreteket, hátat fordít a népámítók szemforgatásának, s ösztönszerűleg megborzad, mikor egy lehető Sennyey-uralomra gondol. Higgye el az ellenzék úgy a bal-, mint a jobboldali, hogy van a népnek ösztöne és helyes érzéke a nemzeti politika felfogására és megértésére; s mint ösztönszerű a szomjúság, midőn a gyomornak üdítő italra van szüksége, éppen oly ösztönszerű a békés politikai fejlődés utáni vágy ma. A nép ismeri az ő igazi barátait, ha nem is minden időben, de válságos pillanatokban mindig.

Ma pedig ugyancsak válságos időket élünk, ezeket fel kellene ismernie az ellenzéknek is, s nem pártalakítási manővereken és mesterséges szóvirágokon törnie fejét, hanem közreműködni a nagy vállalatban, melyet a kormány feladatául tűzött ki. Egyedüli vigasztalásunk az, hogy ha már használni nem akarnak, oly kevesen vannak, hogy egy ideig semmiesetre sem árthatnak. Sőt a fentebb felsorolt adatok után figyelmes tekintetbe vételével a választások lefolyásának, bátran ki merjük mondani, hogy a szélsőbaloldal fogy, s hogy Sennyey-párt még éppen nincs is az országban. Azon néhány úr is csak úgy per sundam-bundam jutott be az országházba, vagy azért, mert nagy úr, vagy azért, mert sokat költött, vagy azért, mert másnemű okok játszották kezére a »mandátum«-ot. A nép meggyőződésén gyökeredző bizalomnak semmi köze az ő megbízóleveleikhez.

[.....]

Őfelsége a király születésnapja és a nagy magyar ünnep első szent királyunk emlékére majdnem összeesvén, számos ünnepélynek voltunk tanúi e napokban. Jól esik megemlítenünk, hogy e két összeeső ünnep ma úgy találta Magyarországot, miszerint az egyik ünnep semmit sem vont le a másik fényéből és viszont. Szent István alapította meg a magyar államot üdvös intézkedései által, egy szerves egésszé idomítva a természeti nyers erőt, életet öntött abba. Első Ferenc József pedig visszaadta az alkotmányos magyar államot önmagának. Századok óta nem volt Magyarországnak népszerűbb, szeretettebb királya, mint ő ma. Míg tehát első nagy és szent királyunk iránti kegyeletünk legtisztább forrása buzog, addig a legnemesebb szeretettel fordul szívünk élő királyunk felé, kire nem sokkal kisebb feladat vár, mint Szent Istvánra, mert e megrongált vagyonú s mindenképp hanyatló erejű állam csak az ő atyai, szigorúan alkotmányos kormányzása alatt bír reménnyel felvirágozhatni.

A munka napjai következnek.

Néhány nap múlva meg fog az országgyűlés nyittatni, s őfelsége személyesen mondja el trónbeszédét. Sőt most először Rudolf trónörökös is jelen lesz az országgyűlés megnyitásánál. A trónbeszédről még kevés hír szivárgott a közönség közé, de okunk van hinni, hogy az kimerítő és teljes lesz.

Kormányférfiaink hazafias múltja és lelkülete kezeskedik az irányról és elvekről. Épp azért hangoztattuk mindig, hogy a nemzet zömében nem szabad visszhangra találni a Sennyey-párt hangos gáncsvetéseinek, midőn okvetlenül és minden áron programot kért a kormánytól. Mi kifejeztük, hogy nekünk nem kell mindenáron program, elég biztosíték nekünk bizonyos ideig minisztereink hazafisága és múltja s mi így vakon is szívvel-lélekkel követni fogjuk. Ezen feláldozó felfogást kívánta tőlünk a viszonyok sajátszerűsége és édes hazánk sorsa.

Azonban a bizonyos idő letelt.

A kormánynak ideje volt megbeszélni, megállapítani a rendszert, melyben haladni akar, s az irányelveket, miket kitűzött, most tehát mi is tudni akarjuk ezen programot, mely a trónbeszédben bizonyára a maga helyén van. Óhajtjuk, hogy e program olyan legyen, mely úgy pénzügyi, kereskedelmi, közigazgatási és törvénykezési viszonyainkat felkarolva, lépést tartson a korral, de ne tévessze szem elől államunk sajátságait sem. Ezekkel foglalkozzék a trónbeszéd - s amikkel foglakozik, azokat teljesítse is, és ne legyen, mint sok trónbeszéd szokott, csak lajstroma azoknak, amiket tenni kellene, de nem tétetnek meg senki által.

A trónbeszédet annak idején ismertetni fogjuk.

A jövő héten összeül az országgyűlés. A megválasztott képviselők már szállinkóznak Budapestre, s a szabadelvű kör helyiségei esténkint kezdenek népesedni. Mire e soraink napvilágot látnak, addig az első értekezlet is meg fog tartatni, melynek tárgya a korelnök és korjegyzők kijelölése lesz. Korelnök, mint legöregebb tagja a képviselőháznak, Zsedényi Ede lesz. Az elnöki tiszt betöltésénél szó volt Bittó Istvánról és Perczel Béláról is, kivált azért, mert Ghiczy Kálmán vonakodott eleinte az elnökséget elvállalni, mivel a vitákban részt akar venni. Jelenleg azonban megnyugodott a terhes tiszt elvállalásában, s a képviselőház szerencsés lesz az ő erélyes és tapintatos vezetése alatt működni. Az országgyűlés augusztus 31-én nyittatik meg; őfelsége augusztus 30-án érkezik evégből Pestre s személyesen olvassa fel a trónbeszédet; de már szeptember 3-án ismét a brucki táborba utazik, hol a főhercegekkel együtt egész szeptember 7-ig fog tartózkodni.

*

Most pedig még egy szomorú tényt kell regisztrálnom: a magyar gabonakereskedelem hanyatlását. A legközelebbi bécsi nemzetközi gabonavásár nem sikerült. Vérmes kedélyű emberek ebből azt következtetik, hogy azért nem sikerült, mert a gabonakereskedelem piaca még mindig Budapest. Csakhogy nem oda Buda! A nehány nap előtt tartott budapesti gabonavásár sem sikerült ám. A külföldi kereskedők azt mondták az árakra: »drága«, és szétfutottak, hogy szükségleteiket Amerikában, Oroszországban, [Romániában] olcsóbb pénzen szerezzék be.

Mi ebből a tanulság?

Az, hogy a külföldi vevő ma már nem szorul többé Magyarországra s gabonaszükségleteit más államok olcsóbb áron képesek előállítani, mint mi.

Odajutottunk tehát, hogy magyar ember már alig kaphatja meg terményeiért azon árt, melybe terményeinek kiállítása kerül, annyit meg már egyáltalán nem kap, hogy megélhessen mellette.

A viszonyokkal ismeretlen olvasó azt kérdhetné, hogy miért adhatja olcsóbban gabonáját Oroszország, [Románia], Amerika? Ennek egyszerű oka, mert ez államokban először nem olyan nagy a földadó, nem olyan magas a munkabér, s másodszor ezen államok jól rendezett vasutaik segélyével távol országokba hordhatják olcsón termett gabonájukat.

Mindenki jól tudja, hogy Magyarország fő jövedelemforrása gabonakereskedelme volt; megdöbbenve kell hát vennünk ezen szomorú fordulatot, mely azzal fenyeget, hogy a »saját zsírunkba kell fúlnunk«, amelyen túl nem adhatunk.

Azonban van egy segítség, milyenhez a kultúra magasabb fokán álló nemzetek ily esetben folyamodnak, s ez korántsem a gabonaár lejjebb szállítása, mert az tönkretehetne, hanem a gabonának más iparcikk alakjábani leendő felhasználása. Soraim a nép számára lévén írva, szükség, hogy fentebbi kitételemet megmagyarázzam.

Ha a magyar gabona, gyapjú s más nyers termény nem kell Európának magas ára miatt, ne szoruljon Magyarország arra, hogy mégis - bár veszteséggel - kénytelen legyen azt elpazarolni, hanem teremtsen magának ipart, dolgozza fel azt, amit termel, s amin nyers állapotban nyereséggel túl nem adhat, a saját gyáraiban, s adja el a külföldnek mint iparcikket, mint lisztet, szeszt, posztót stb.

Igen, ezt kell tennie Magyarországnak; iparűző állammá kell válnia minden áron. Ezt a fentebbiek után belátja mindenki.

És ha iparűző ország akarunk lenni, a legelső teendő felbontani azon szerencsétlen gazdasági szövetséget, mely Ausztria nyers termelő gyarmatává alacsonyít le, fel kell állítani a külön vámsorompókat, s nemzeti politikát űzni az anyagi téren is.

Az 1875-1878-i országgyűlés tehát meg van nyitva. A trónbeszédet is hallottuk a király ajkáról, mely három évi teendőket sorol fel. Meg kell vallani, hogy mi is szerettük volna, ha a kormány jobban részletezi a teendőket, nem pedig csupán odavetve általános frázisokban sorolja fel a különben hazafias és alapelveivel teljesen kielégítő trónbeszédben. Nem szerettük volna mi hallani azt, hogy mire volna szükségünk, mert azt édes mindnyájan tudjuk, hanem miként, mi módon szándékozik a kormány hozzáfogni bajaink eltávolításának óriási feladatához.

Akármint okoskodunk is s akármennyire pártoljuk is a kormányt, azt mégsem hagyhatjuk megjegyzés nélkül, hogy most már igazán itt volt az ideje programot adni: egyrészt mert elég ideje is volt félév óta átgondolni teendőit, másrészt elvégre is kellemetlen örökké találgatni, mit akarnak velünk, mi fog történni?

Az államháztartás rendbehozatala van az első és főteendőnek kijelölve. Méltán. Ez a legszükségesebb. De miként hiszik az államháztartást rendezni, arról egyetlen szó sincs a trónbeszédben. Ez vagy azt bizonyítja, hogy a kormány még nincs tisztában feladatával (ami elég nagy baj), vagy hogy titokban tartja terveit, ami aztán igazán indokolatlanság. Annyit már tudunk innen-onnan, hogy az önálló jegybank felállítása tervben van. De mi ez? Egy csöpp a tengerben! Csupán a jegybank felállítása még nem tömi meg arannyal a kimerült államkincstárt. Sok téren sokat kell tenni, hogy legalább szabad lélegzethez juthassunk.

A közigazgatás javítása is egyike ama feladatoknak, mik a kormányra várnak. De ennek mikéntjéről sem ad tájékoztatást e király ajkaira adott megnyitó program. Csak úgy mellékúton juthatunk némi homályos értesüléshez, hogy a belügyminiszternek mi a szándéka e tekintetben. Tisza Kálmán meghagyni kívánja a tisztviselők választhatását, azonban a megválaszthatóságot bizonyos képesültséghez köti. A megye feje a főispán lesz ezentúl is, de az alispáni teendőket is ő fogja végezni, azaz tettleg átveszi a megye kormányzását, ott tartozik lakni a megye székhelyén, minélfogva természetes, hogy a felsőháznak megszűnik tagja lenni. Az így méltóságból terhes hivatali állássá alakított főispánság mellé egy állandó tanács lesz rendelve, mely fölöslegessé teszi a megyei bizottság gyakori ülésezéseit.

E törvényből magából következik, hogy a felsőház reformjának ezzel kapcsolatosan kell történni. Ennek reformjáról sincs még csak homályos sejtelmünk sem. Legjobban óhajtanók azonban, ha itt is, mint Franciaországban, a felsőházi tagok egyharmad része születési jogánál fogva, egyharmad része királyi kinevezés útján és a végső harmadrésze a tudomány és irodalom képviselőiből jutna a törvényhozási joghoz.

Hátra van még, amit a trónbeszéd csak elmosódva és röviden említ, a vallási és házassági kérdések megoldása.

E kérdésekhez nyúlni ezelőtt mindig nagy tapintatlanságnak tartottuk, mert a papság felizgatása kockáztatottnak és veszedelmesnek mutatkozott, az előbbi csak kevés és nem éppen lelkes többséggel rendelkező Deák-párti kormányoknak. Ma azonban alkalmas rá az idő, hogy a kenyértörésre kerüljön a dolog ez irányban is. Sőt a kedvező körülményeket ki nem zsákmányolni vétek lenne.

A kormánynak oly nagy többsége van, hogy még maga is sokallja, s hogy egyáltalában nem köteles égető reformműveleteit csak azért elhalasztani, nehogy ezáltal erejét gyengítse.

Ki tudja, lesz-e valaha, s lesz-e csak egy-két év múlva is ily nagy többség?

A képviselőház teljesen megalakult. Az elnökök, jegyzők megválasztattak, sőt a különféle bizottságok is meg vannak már alakítva. Nagyon valószínű, hogy volt sok duzzogás is a ház megalakulásánál, mert hát hiába, gyarló emberek vagyunk, s többen, mint amennyi betöltendő hely. No, de nem illik dehonesztáláson kezdeni az új korszakot, melynek a ház iménti megalakításával éppen a legelején állunk. Most már tehát következik a munka, amellyel az eddigi kormányok mind úgy jártak, mint az egyszeri francia király, kinek reggeli öltözködéskor annyi mellényt rakott fel asztalára komornyikja, hogy egész estig nem bírt felöltözködni abbeli határozatlanságában, hogy melyikhez nyúljon előbb, melyiket vegye magára a sok közül.

Valóban annyi a teendő, hogy szinte bajos eltalálni, hogy hol kellene kezdeni, ha az ország minden ízében mutatkozó nyomor és vagyoni hanyatlás folytonosan ujjal nem mutatna a legsürgősebb feladatra, amit már oly sokszor hangoztattunk nemcsak mi, hanem az egész sajtó, s fogunk ezentúl is, amíg csak szükség lesz rá, ti. az államháztartás rendezése.

Nem elég itt pusztán a takarékosság (67-ben még elég lett volna,) itt új tőkéket kell teremteni, egyszerűsíteni kell a minisztériumok gépezetét, jobban értékesíteni az állami javadalmakat és a vasutakat, a földadó igazságos felosztása által meg kell könnyíteni a nép terheit. Fel kell állítani az önálló nemzeti bankot, életbe kell léptetni az önálló magyar vámterületet, és végül - amit mindenki belát, de senki kimondani nem mer - le kell szállítani a hadsereg létszámát s ezáltal takarítani meg milliókat.

Ez irányban várjuk a kormány kezdeményezését. Csak ez segíthet rajtunk. Ha ezt követi a kormány, akkor nem lesz szükséges az adóemelés. E nélkül pedig kölcsönkérés és adóemelés nem fog bennünket fenntartani, hanem mindennap közelebb-közelebb tol a haldokló nemzetek sorsához.

[.....]

A viták megindultak az országgyűlésen. Polit, báró Sennyey, Móricz Pál, Helfy, Tisza Kálmán, Pulszky Ágoston tartottak beszédeket. Valamely különös figyelemre méltó pont nem magaslik ki e beszédek közül. A legtöbb és legnagyobb visszatetszést szülte Móricz Pál beszéde, ki mint a kormány szónoka nagyon elszólta magát a polgári házasság kérdésében, a szükségképpeni polgári házasságot ajánlva; azaz: a polgári házasságot nem kívánja kötelezőnek, hanem csak szükség esetére alkalmazhatónak. Nem tudjuk, a kormány nézetét tolmácsolta-e Móricz Pál, vagy csak a saját magáét. Ha a kormány így gondolkozik (pedig közlönyei legalább eddig nemigen cáfolták meg a Móricz Pál által mondottakat), akkor nem irigyeljük szabadelvűségét. Akkor mégis szabadelvűbb ember volt Deák Ferenc, ki még 1873-ban a képviselőház június 28-iki ülésében, midőn a kormányt elvégre is nem támogatta oly óriási többség, mint ma, így szólott:

»Még egyet hozok fel. (Halljuk! Halljuk!) Előttünk van, és reménylem nem hosszú idő múlva a ház asztalára kerül a polgári házasság kérdése. (Halljuk! Halljuk!) A polgári házasság, nézetem szerint, nem vallási, hanem tisztán polgári kérdés. (Élénk helyeslés.) A két mód közül, melyet eddig követtek, az egyik az engedélyezett polgári házasság, a másik a kötelező. Nem tehetek róla, én az első a csak engedélyezett polgári házasságot nem tartom logikai alapon nyugvónak, nem tartom helyesnek, és magára az egyházi rendre is sértőbbnek tartom, mint a kötelezőt. (Élénk helyeslés.)

Mert ha nyersebb nyelven mondanók az engedélyezett házasságról szóló törvényt, az annyit tenne, mintha az állam azt mondaná alattvalóinak: "Fiaim! ha házasodni akartok, menjetek papjaitokhoz, adjanak ők össze benneteket, de ha össze nem ád titeket, akkor jöjjetek hozzám, majd összeadlak én." (Tetszés.) Ellenben a kötelező polgári házasság egészen más; ott az állam azt mondja, hogy a házasság nemcsak egyházi szertartás, hanem polgári szerződés, éspedig a legfontosabb, mely alapja a successiónak sat., én tehát, mint állam, megkívánom, hogy ezen polgári szerződés előttem kötessék; annak egyházi részét azután végezzétek el a magatok papjánál. Ebben sem sértő, sem helytelen nincs. (Élénk helyeslés.)«

Kiszakítottuk ezen szavakat az ország bölcsének monumentális nagy beszédéből, hogy lássák olvasóink, miként vélekedett e kérdésről a múlt törvényhozás.

Amit akkor nem talált logikai alapon nyugvónak a képviselőház, ma - ha a látszat nem csal - azt akarja keresztülvinni a kormány. Csakhogy akkor mondjon is le népszerűségéről, mely eddig kísérő árnya volt.

Mind-mind jobban rebesgetik, hogy b. Wenckheim Béla le fog mondani miniszterelnöki állásáról s csupán a király oldala melletti miniszterséget tartja meg. Ezen hírekre a többi között azon adoma ád okot, mely a múlt héten történt a miniszterelnöki ebéden. Ugyanis több »új« és »régi« követ volt meghíva Wenckheimhoz ebédre, s ebéd után kimentek a Dunára néző tornácra. »Már ezért a szép kilátásért mégis érdemes elvállalni a miniszterelnökséget« - jegyzé meg az új emberek egyike. - »Könnyen megteheti - mondá az elnökminiszter - úgyis nemsokára üresedésbe jő.« Azóta ez a mondás egyre komolyabb szint ölt s most már bizonyosra állítják, hogy Wenckheim a jövő hó elején, még a delegációk működésének befejezése előtt lemond, s helyébe Tisza Kálmán lép, ki miniszterelnöki hivatala mellett még a belügyminiszterséget is megtartja s maga terjeszti a képviselőház elé a már kész közigazgatási reformtörvényjavaslatot.

A hét főeseményét ezenkívül Széll K. miniszteri beszéde képezi. Komoly bírálatot e sokoldalú beszédre még most sem lehet mondani, egy azonban bizonyos, és ez az, hogy e beszéd úgy itthon, mint a külföldön jó vért csinált, mi abban a hatásban is jelentkezett, hogy a magyar állampapírok értéke azonnal emelkedett a börzén.

Széll Kálmán nemcsak az adókat akarja emelni, hanem az adóképességet is. Míg ez megtörténik, célja egy 300 milliós rente-kölcsönt felvenni s abból fizetni ki a lejárt adósságokat és fenntartani az idők jobbra fordultáig államháztartásunkat. Ez mind nagyon sovány vigasztalás, de hát elvégre csodát senkitől sem várhatunk. Legtöbbet ér az egész beszédben az, hogy kimutatja, miszerint a kormány tetemes összeget bír ez évben megtakarítani, s még többet fog megtakarítani jövő évben. Hanem az aztán szomorú dolog, hogy ezen megtakarítások mellett is nyolc millióval kell mégis többet költenie, mint amennyi bevétele van. Az iszonyú kamatfizetés felemészt mindent! E beszéd felemlíti azt is, hogy az államnak 4 millió holdnyi földje van. A miniszter még azt is kijelenti, hogy ez államjavakat el kell adni, de nem most, mikor a magyar földbirtokos középosztály annyira el van szegényedve, hogy belőlük keveset akvirálhatna, sőt - úgymond - ezen eladás húsz percenttel leszállítaná a föld mai értékét. Ez mind igaz, - de kérdjük: az ország ilynemű viszonyai mellett mikor lesz a földbirtokos középosztály jobb módban, s mikor nem teszi húsz percenttel olcsóbbá az ország földbirtokait négy millió hold föld elárusítása? És kérdjük továbbá - ha már minden áron el kell adni az államjószágokat - nem lenne-e most jobb, mikor még rendezhetnők velök magunkat, mint majd később, akkor, mikor már fülig alá vergődve, a kikászmálódás merő lehetetlenség lesz? Félre az álszeméremmel és félre a nemzeti felfuvalkodottság- és hiúsággal, mely még mindig »mutatni« akarja a gazdagság csillogását! Vegyük komolyan számba a körülményeket! Az állam ezen tömérdek birtoka, mely egy-egy német fejedelemség területével ér fel, alig jövedelmez annyit, amennyibe kezelése és adója kerül. E roppant vagyon gyümölcsözetlenül hever tehát akkor, midőn a kölcsön vett tőkétől állami bevételünket majdnem egészben felemésztő kamatokat fizetünk. Mi természetesebb, mint hogy - ha már nem bírjuk ezen birtokot haszonnal jövedelmeztetni - eladjuk azt s kifizetjük vele adósságainkat, mert egypár év múlva már hiába adjuk el, nem marad sem pénz, sem posztó.

Kivált ha úgy megy a gazdálkodás, mint azt újólag fájdalommal kell tapasztalnunk. Míg itthon a saját hadügyminiszterünk megteszi becsületes arccal a jelentést, hogy amennyire tőle telt zsugorgatott, gazdálkodott a honvédség körül, a felszerelésre egy garast sem költött az idén, minden lehető kiadást megszorított, egyszóval összehúzta magát egész a feláldozásig, addig ott fent Bécsben a közös hadügyminiszter úrnak kedve szottyant kerek tíz milliócskával többet kérni a tavali költségnél a delegációtól, holmi luxus brillírozó cikkek beszerzésére. Már így aztán igazán nehéz valamire vergődni, ha amit itthon a saját fejlődésünk kárán keservesen meggazdálkodunk, elviszik a közösbe. Csodálatos, hogy ez uraknak, kik a monarchia közös hajóját kormányozzák, még most sem esik le szemeikről a hályog, s még most sem látják be, hogy telhetetlenségök oly könnyelműség, melyet kielégíteni nem lehet, nem szabad.

Múlt szombaton nagy nap volt.

Tele karzat és csaknem teljesen ellepett képviselői padok előtt, az egész háznak nagy feszültsége közepett kezdette meg Széll Kálmán pénzügyi expozéját. Az előadás harmadfél óráig tartott. Kezdetben kissé habozva szólt, majd nekimelegült és mindvégig, anélkül, hogy megpihenésre szünetet kért volna, emelkedett hangon mondotta el beszédét. A házban a figyelem nem lankadt el; ellenkezőleg, midőn a pénzügyminiszter az előadásnak mintegy közepén, a számadatokból áttért a kormány reformterveinek fejtegetésére, s a nemzet áldozatkészségéről és az ország hiteléről szólott, mindinkább felfokozta a figyelmet. Széll Kálmán gondos szónoki berendezéssel osztotta fel a nagy anyagot, melyet előadásában felkarolt, és a kevésbé száraz, sőt hatásosabb részt beszédének befejezésére hagyta fenn.

A feszült figyelem mindenben indokolva volt. Pénzügyi beszédtől soha ennyit nem várt az ország, és azonkívül ezen beszédben kellett a kormánynak valahára kifejteni a programot, melyet annyiszor sürgettek és melynek leleplezését annyira halogatták. És az expozé a minisztériumnak legalább pénzügyi terveiről nagyban tájékoztató képet nyújtott. Az általános benyomás még az ellenzéknél is kedvező lehetett. Azok is, kik három évi fináncprogramot sürgettek, meg voltak elégedve; sőt néhol Zsedényi is hangos helyeslésre ragadtatta magát.

Mi az általános benyomást kívánjuk itt visszhangoztatni. Komoly, megbízható ítéletet az első hallásra kifakadt helyeslés nem képezhet. Különben is e beszédről még más rovatunkban is szólani fogunk. De annyi tény, hogy úgy a pénzügyi eredményeket, valamint a kormánynak Széll Kálmán által kifejtett terveit úgy üdvözölte az egész ház, mint egy erős akarat és egészséges felfogás által súgott széleskörű reformprogramot.

Fölötte kedvező benyomást tőn az államháztartási mérleg. A pénzügyminiszter ugyanis 8 millió kiadási megszorításokat mutat fel a múlt évhez képest, amelyben pedig először Ghyczy, azután a pénzügyi bizottság és végre maga a jelen kormány nevezetes megtakarításokat eszközölt. Nagy előnyére van a jövő évi költségvetési mérlegnek az is, hogy a miniszter a bevételt a legtöbb részt mérsékelten számítja. A mérleg végeredménye az, hogy 8 millió lenne az 1876-i deficit.

A bevételek közt egy új adó szerepel 8 millió erejéig az általános jövedelmi adó címén, mely a tiszta jövedelmet 3 és fél százalékkal éri. Maga a jövedelem nem egyformán puhatoltatik ki, hanem a különböző egyenes adók szerint más-más arányban, amint ti. súlyosabbnak vagy könnyebbnek látszik az eredeti egyenes adó. Az általános jövedelmi adó behozatalával egyidejűleg elesik az eddigi 4%-os kereseti adó, mely a személyes kereseti adó epochájáról szállott át a legújabban módosított adórendszerünkbe. Eléggé jól fogadták az általános jövedelmi adót bejelentését, de még jobban azt, hogy az érintett 4% eltöröltetik.

A végleg fennmaradó 8 millió deficit fedezéséről a pénzügyminiszter oda nyilatkozott, hogy képes azt az előbbi kölcsönök készleteiből ellátni. A pénzügyminiszter továbbá egy 300 milliós kölcsönt tervez, melyből kifizetné a 153 milliós, úgy szinte a 30 és 54 milliós adósságunkat, melynek lefizetési határideje közeleg.

Így sikerült a beszéd azon része, hol a pénzügyminiszter a benső meggyőződés meleg hangján előadja, hogy minden tervnek sikere attól függ, hogy a törvényhozás megadja a kormánynak mindazon eszközöket, melyek az adminisztráció terén biztosítják a helyeselt eszméknek föltétlen végrehajtását. Evégből a kormány a pénzügyi s a közadminisztrációban teljes rendszerváltozást tervez. Itt megjelöli néhány vonással a kormány adminisztratív reformterveit és különösen a kormányi és hatósági közegek egymáshoz való viszonyának szabályozását.

Érdekkel kísérte a ház az államjavak eladásáról és a vasutak csoportosításáról előadott nézeteket, és nem türelmetlenkedett afelett, hogy nem kíván a miniszter az alkudozások alatt levő vám- és bankügyről tüzetesen nyilatkozni.

Egészben véve nagy figyelemmel és tetszéssel kísérte a ház Széll Kálmán nagy érdekű expozéját. Minden oldalról üdvözölni siettek a minisztert; sokan közvetlenül kedvező benyomást várnak e beszédtől az ország hitelére.

Delegátusaink jól mulatnak odaát Bécsben. Veszett fejszének nyele. A sok kiadott millióért meg is érdemelnek egy kis előzékenységet. Még a kártyabankoknál is az a szokás, hogy ha valaki megkopasztatik, kifizetik neki a vacsoráját és kapupénzét. Még alig heverték ki ama gyönyörűséget, amit Uchatius tábornok szerzett nekik, hogy az arzenálban megmutogatta ágyúinak öntési módját, midőn megint új élvezetre virradának, részt vehetvén a felixdorfi lőpróbákon. A hadügyminiszter, úgy látszik, kézzel-lábbal be akarja bizonyítani, hogy nem hiába dobták ki az ország tengernyi pénzét - vagy csak könnyebbülést akar szerezni megterhelt lelkiismeretüknek.

A delegációnak volt egy érdekes epizódja is - a sok szomorú epizód közt. - Jókai Mór, ki - mellesleg legyen mondva - évekig rossznak találta a delegációt mint olyat, mely legfontosabb ügyeinket végzi s mégsem felelős senkinek, most egyszerre megváltozott s valóságos lelkesedéssel rajong a delegációért (melynek ő is tagja), mondom Jókai Mór interpellálta Koller hadügyminisztert, hogy minek ez a tömérdek ágyú, mikor úgy sincs háború, sőt - mint Andrássy gróf magát kifejezte -, majdnem biztosan lehet mondani, hogy egyhamar nem is lesz? - Háborút könnyen kaphatnak önök - felelt a közös hadügyminiszter.

A delegáció e napokban, ma vagy holnap befejezi működését, s újra a régi egykedvű kerékvágásba tér minden. A keleti események is szerencsés fordulatot vettek s nemcsak háború nem lett a sok zavarból, hanem lakadalomba lyukadt ki a dolog, amennyiben Milán fejedelem esküvője most fog tartatni Kecsko kisasszonnyal. Ezen esküvő sokkal fontosabb mozzanat a hercegovinai zavarok kérdésében, mint első pillanatra látszik; fontos, különösen azért, mert az orosz cár külön egyén által fogja személyét képviseltetni az ünnepélyen. A szerb nép, mint ismeretes, vallásos fanatizmussal ragaszkodik a minden oroszok cárjához, s Milán repedező trónusának nagy tekintélyt fog adni ezen tisztesség, minőben kis fejedelem ritkán részesül. Az esküvő az orosz cár küldöttjének meg nem érkezése miatt lett még néhány napra elhalasztva. A magyar király is képviselve lesz ezen szerb nemzeti ünneppé nőtt szertartáson. Küldöttje, gróf Hunyady, már el is utazott Belgrádba.

Itthon ezalatt egészen csendes a levegő, a miniszterek hangyaszorgalommal sürögnek-forognak, hogy midőn november elején újra megkezdi üléseit a képviselőház, tudjanak annak jóravaló munkát adni. Széll K. miniszteri beszéde óta még nagyobb a kormányba vetett bizalom, s még az ellenzéki lapok is alább eresztették felényivel a minisztérium elleni szóharcot. A »nullák kormánya«, mint eleinte gúnyosan nevezték, derekasan állta meg helyét eddig, s reméljük, megállja ezután is.

De ha a kormány ellen nincs is ezúttal, hanem a delegációk ellen van egy kis panaszunk. A delegáció intézménye még sohasem vált oly félszeggé, oly illuzóriussá, mint ez évben. Ha nem vesszük is azon régi és menthetlen hibáját, hogy azon testület, mely vérünk és pénzünk felett rendelkezik, senkinek sem felelős, tetteiért számadásra, kérdőre senki sem vonhatja, ha nem vesszük is az idei delegáció azon megbocsáthatlan könnyelműségét, hogy dacára annak, miszerint itthon a legszűkebbre szorítjuk háztartásunkat, dacára annak, hogy a magyar állam fennállásához csak úgy van remény, ha a legnagyobb takarékosságot követjük s ha eddigi kiadásainkat mérsékeljük, majdnem játszva milliókkal magasabbra emeli a jövő évi kiadást, mint az ideit, ha - mondom - nem vesszük is, lehetetlen mégis meg nem botránkoznunk a hadügyminiszter azon tette felett, hogy a taval előirányzott és megszavazott hadügyi költségvetésnél ez idén többet költött, s ezt azzal indokolja, hogy kénytelen volt többet költeni, mert a tavali delegáció nem adta meg az általa kért összeget, hanem törült belőle.

Hallatlan, hogy ezen páratlanul eredeti felfogás ellen nem szólalt fel senki a magyar delegációból, hanem a jellemző indokolást mindenki bólintva fogadta.

Hát mire való akkor az a delegáció, ha a hadügyminiszter, akár megszavazzák, akár nem szavazzák meg, annyit költ, amennyit akar, s még azzal sem fárasztja magát, hogy valami tisztességes indokot keresgessen, amivel a delegátusok értelmi tehetségét elaltathassa? Hisz akkor sokkal célszerűbb lesz, ha egyszerűen meghatározza egy napiparancsban, hogy hány millióig van kedve bennünket megadóztatni, s mi zsebünkbe nyúlunk s kifizetjük - delegáció nélkül.

Legalább a delegáció nem kerül - pénzbe.

Tehát csakugyan megtörtént, Tisza K. a hivatalos lap múlt pénteki számában miniszterelnökké lett kinevezve, úgy hogy a belügyminiszteri tárcát is megtartá. A lelépett miniszterelnök a fejedelmi kegy elismereteül a Szent István-rend nagy keresztjét nyerte s megtartja a fejedelem oldala melletti miniszterséget. Midőn szíves hálánkat kifejező búcsút mondunk az eltávozó államférfiúnak, ki páratlan becsületességgel és tapintattal vezette hét hónapon keresztül a kormányt s megszilárdítá a fúziót, lehetetlen nem üdvözölnünk teljes szívünkből Magyarország új miniszterelnökét is. A király a legmerészebb államférfiú kezébe tette le a gyeplőt és ostort. Méltán ébred fel itt-ott egy-egy suttogó panasz emiatt, mert Tisza Kálmán ma csakugyan a leghatalmasabb ember Magyarországon, kinek akarata törvény még a képviselőházban is, hol oly nagy többséggel bír. Azonfelül Tisza Kálmán még határozott és merész jellem is, ki ha valamit fejébe vesz, törik-szakad, keresztülviszi; sokan tehát tartanak az alkotmányos abszolutizmustól.

De mi nem tartjuk ezt bajnak s a király választását bátran nyilvánítjuk szerencsésnek. Ilyen időben és helyzetben összetorlódott bajok és zavarok gátját csak erős kéz szakíthatja szét, gyenge ember elég jó, sőt tán jobb az erősnél, rendezett, kifejlődött államok élén, de ott, ahol sok és merész munka várat magára, csak az erős vaskéznek vesszük hasznát.

Az összes hazafias magyar sajtó nyugodt örömmel fogadja az új miniszterelnököt, kinevezését úgy veszi, mint valamely nagyon természetes dolgot, mely nem is történhetett másképp. Eddig is az ő esze, az ő akarata vezette a kormányt, illő tehát, hogy tényleg is ő álljon a legmagasabb polcon.

A bécsi sajtó nem minden berzenkedés nélkül fogadja Tiszát, szemére hányja, hogy már több mint féléve ül a miniszteri széken anélkül, hogy valamely jelentékenyebb nyoma lenne. Tehetsége és tapintata - úgymond - legjobban fog kitűnni az Ausztriával folytatandó alkudozásoknál. Addig nem mondanak róla bírálatot, mert tettei után akarják megítélni.

Ez egyszer igaza van a bécsi sajtónak. A magyar nemzet is bár bizalommal, de várakozólag tekint Tisza Kálmán tettei felé.

A hét legemlegetettebb eseménye még folyvást Tisza miniszterelnöksége, melyhez legújabban a német császári trónbeszéd csatlakozott. Mint hajdan III. Napóleon trónbeszédei beszéd tárgyát képezték az egész világnak s alapul szolgáltak a politikusok tervezgetéseinek, ma a »vallásos« Vilmos tollába adott szavakat tekintjük azon hévmérőnek, melyből meg lehet ítélni, hogy »milyen az idő«. Nem lesz tehát érdektelen, ha az öreg császár trónbeszédét, melyet meghűlése következtében nem is ő maga olvasott fel, röviden ismertetjük:

A trónbeszéd eleje a reformokkal foglalkozik, s kilátásba helyeztetik a távírda és posta egyesítése, az ipartörvény revíziója (átigazítása), a büntetőtörvények és az írói tulajdonjog szabályozása, s végül - ami legmeglepőbb - az adófelemelés. Nem ugyan direkt úton, mint nálunk, hanem a kapcsolt tartományok kvótájának felemelése által.

Kinek ne tűnne fel ezen adóemelés ott, hol annyi milliárd hadizsákmány folyt be az utóbbi években? Kire költheték azt a tömérdek pénzt? Kegyes Vilmos mélyen hallgat róla, hogy emelik, folyton emelik a hadsereg óriási létszámát; hanem - mint mindig - ájtatosan emlékszik meg a békéről és annak kilátásba helyezett tartósságáról.

Végül kiemeli, hogy azon látogatás is, melyet az olasz királynál tett, támogatni van hivatva ama áldásos békét, melyet a népek helyeslése kísér.

Egyszóval az egész beszéd olyan »nesze semmi, fogd meg jól«, mint a trónbeszédek egyáltalában lenni szoktak, s ha mégis felette foglalkozik vele az európai sajtó, az csak azon fontos állásnak tulajdonítható, melyet a Bismarck háta mögött álló német császár ez idő szerint elfoglal az uralkodók közt.

*

Milán esküvője is megtörtént. Meglehetős csendben folyt le az ügyetlen udvarban; jelentősége csakis annyiban van, mert a keleti ügyekre, mik egyre békésebb színt kezdenek ölteni, jótékony befolyással volt. Az orosz cár képviselőjének (ki mint tanú is szerepelt) jelenléte a szerbek szemében a trónt olyan tekintélyessé emelte, hogy legalább egy időre nincs oka félni Milánnak attól, mit csak nemrég is valószínűnek látszott, hogy ti. a nemzet idegenkedése Milán ellen fordul, ha a harcias iránylatról leterelni akarná.

Az országgyűlés új ülésszaka megnyílt, mégpedig eléggé biztatólag. A kormány nem tölté hasztalanul szünnapjait, dolgozott, fáradott szüntelenül, s előkészíté a sok munkát, hogy az összeült országgyűlésnek ugyancsak lesz elég dolgozni valója. Számos törvényjavaslat nyújtatott be mindjárt az első ülésen és még számos van munka alatt, bevégzéséhez közel. Oly nagy csomót képeznek e javaslatok, hogy egyelőre alig szerezhetünk magunknak áttekintést, s hogy szinte félni kezdünk, miszerint ennyi nagyfontosságú törvény ily rövid idő alatt alkotva, lehetetlen, hogy jó lehessen. Az előbbi kormányok is sokszor fejtettek ki ily lázas tevékenységet, de eredményében ugyancsak kevés hasznát vettük, mert alig van egyetlen törvényünk, mely a gyakorlat próbáin keresztülment s helyeselhető volna.

Igaz, hogy azóta sokat tanultunk, számos szomorú tapasztalat államférfiúi bölcsességünket megérlelhette, minélfogva nincs okunk előre bizalmatlankodni a Tisza-minisztérium által benyújtott törvényjavaslatokban. Az, hogy csoportosan nyújtattak be a kormány dolgozatai, csak azt bizonyítja, miszerint az időt munkálkodással töltötték. Hogy aztán a munka megfelel-e a nemzet várakozásának, az még más kérdés, amihez később hozzá fogunk szólni.

Ezúttal csak röviden szorítkozunk a javaslatok- és fő alapelveinek felsorolására. Némelyiknek - például az adókezelésről szólónak - főelveit ismerik a »M. Népl.« olvasói a Széll Kálmán programbeszédjéből. A közigazgatási javaslatok, melyeknek egyikét, mennyire csekély térünk engedi, lapunkban már alább ismertetünk, azt veszik célul, hogy az államérdek is biztosíttassék s a megyei autonómia is amennyire lehet, fenntartassék.

A cél jó - majd meglássuk, mennyi érhető el.

A megyék új rendezéséről szóló törvényjavaslat nagyobb forrongást idézett elő a szabadelvű párt kebelében, mint minőt várni lehetett. Meg kell vallanunk, hogy az előidézett hatás kedvezőtlen. Mindenütt aggodalom nyilvánul a megyei önkormányzat ellen irányzott javaslat felett. Még a leghiggadtabb politikus is, aki különben belátja, hogy mai alakjában a felelős minisztérium mellett meg nem állhat a mai megye s hogy annak önkormányzatát meg kell nyirbálni, sem bír kibontakozni némi előítéletes elfogultságtól, melybe ama meseszerű, velünk született szeretet ejti, melyet a megye iránt érezünk, mintha nem is egy korhadt intézményről volna szó, mely ázsiai közigazgatási állapotunk legfőbb oka, hanem oly érzékenységgel gondolunk a megye megmaradt intézményeinek eltörlésére, mintha az édesapját temetné mindenikünk. Ezen érzelmektől nem mentek még Tisza legragaszkodóbb párthívei sem. Nagy küzdelembe fog kerülni tehát ezen törvény keresztülvitele Tiszának, dacára annak, hogy oly óriási többséggel rendelkezik a jelen pillanatban. Félni lehet, hogy e többség leolvad. Rebesgetik, miszerint a pártban sok a titkos Sennyeista, kik most ki fognak válni s a Sennyei-párt elveit meggyökeresítik a közvéleményben is.

Tagadhatatlan, hogy az új megyetörvény az önkormányzatot minimumra szállítja le, elannyira, hogy az új megyében a főispán mindenhatósága mellett a közgyűlésnek is csak beszélési joga lesz, de amannak akarata nélkül nem határozhat semmit; tagadhatatlan, hogy ez intézkedés egy nyolc századév viharait kiállott intézményt, melynek ha voltak rossz, de voltak ám jó oldalai is - dönt sírba; mindamellett meg vagyok győződve arról, hogy a szabadelvű párt hazafias dolgot cselekszik, ha Tisza Kálmántól ezen törvény tárgyalásánál sem vonja meg a bizalmat, hanem annak megszavazása által alkalmat nyújt neki tovább is megtarthatni állását, melytől annyi sokat várunk. Hogy többet ne is említsek, csak az annyira fontos bankkérdés megoldását, mely máris tárgyalás alatt van, s mely oly nagy mértékben képezi életföltételünket, hogy mögötte még a megyék eltörlése is csak másodrangú kérdéssé apad le.

Ám ha a bankkérdést sem oldja Tisza jól meg, akkor mi leszünk az elsők, akik azt mondjuk: Tisza Kálmán nem tudott megfelelni a nemzet várakozásának; forduljon hát a nemzet másfelé.

A költségvetési vita befejeztetett. 437 igazolt képviselő közül igennel szavazott 265, nemmel 60. A megyerendezési törvény megszavazásánál alkalmasint le fog olvadni ez óriási szám, mellyel a Tisza-minisztérium rendelkezik. De mielőtt ezen javaslat kerülne napirendre, szóljunk hozzá egy új intézkedéshez, mégpedig szóljunk hozzá a nép nevében, melynek érdekeit védelmezni mint Néplapnak egyik legnagyobb kötelességünk.

A kormány egy idő óta sokat foglalkozik azzal, hogy az úgynevezett »bagatell ügyeket«, azaz a 60 ft-ig terjedő kereseteket, pereket részint a községi bírákra, részint pedig a közigazgatási tisztviselőkre bízza, miáltal a rendes királyi bíróságok nyakáról a mostani munka felét leveszik. Így válik csak lehetségessé a bíróságok kevesbítése s ennek folytán némi megtakarítás. Hogy miként fogja a kormány e célját keresztülvinni, még nem tudjuk, hanem előre is ki kell jelentenünk, hogy ha célszerűnek tartjuk is, miszerint a kisebb pörös ügyek elvonassanak a rendes kir. bíróságok hatásköre alul, éppen nem tartjuk igazságosnak, mert éppen a szegényebb és tudatlanabb néposztály ügyeit, kiknek néha mindenöket: egész vagyonukat képezi 50-60 ft, - fogja a kormány tudatlan bírák kezeibe tenni.

Ha aztán tekintetbe vesszük még azt is, hogy ezen szegényebb néposztály óriási számánál fogva, legtöbbet adózik azon törvénykezésre és szolgáltatásra, melynek előnyeiben nem részesül, első pillanatra kitűnik, hogy a bagatell ügyeknek avatatlan kezekre leendő bízása nagyon szerencsétlen gondolat, melynek kivitele ellen tiltakozunk.

Ám ha az igazságügyminiszter megkevesbíteni óhajtja a bíróságok teendőit, tegye azt, hogy az 1 000 ft-on aluli kereseteket intéztesse el sommás úton. Ez ellen nem lehet kifogása senkinek, mert ugyanazon kvalifikációja van a sommás bírónak, mint a törvényszéki referensnek, - hanem a bagatell ügyeket, melyek nagy számmal vannak, tanult bírák kezeibe tegye le, mert a törvénykezés nem azért van, hogy a nagy összegek felett ítéljen, hanem az állam összes polgárainak minden ügyében igazságot szolgáltasson.

Napirenden van a költségvetés tárgyalása, mely teljesen egyhangúlag foly. A kormány mellett szólottak Pulszki Ágost, Hegedüs Sándor sat. A kormány ellen Kállay Béni, Ürményi Miksa, Simonyi Ernő, Németh Albert, mely utóbbi élesen megtámadta Tiszát, amiért az ország érdekeit saját nagyravágyásának rendeli alá. Tisza keményen válaszolt mindannyiszor az ellene szórt vádakra s egyikben önérzetesen ki is jelenté: hogy az ő politikájának nem bírája egyes nagyszájú szélbali szónok, hanem igenis bírája a nemzet, a király és legfőképp saját lelkiismerete.

A következő ülésekben figyelemre méltó beszédeket mondottak még Mocsáry, ki meg nem szavazza az idei költségvetést, mert azt látja a minisztérium működéséből, hogy nincs kilátás arra, miszerint az ország pénzügyei rendeztessenek. Utána Várady Gábor mondott szép beszédet, a kormányt támogatva s abbeli meggyőződését kifejezve, hogy a minisztérium helyes úton jár. Hivatkozik még az öreg Zsedényire is, ki noha legtakarékosabb embere az országnak, maga is beösmerte a kormány takarékosságát. (Az öreg Zsedényi, kit a napokban nevezett ki őfelsége valóságos belső titkos tanácsosnak, nagyot bólintott erre.) Szólottak még Mocsáry Géza, Tisza Kálmán. Holnap még Széll Kálmán fog szólani, kinek beszédétől nagy hatást várnak, remélve, hogy a züllődő pártot új kapcsokkal köti össze.

Az országgyűlésen unalmas egyhangúsággal tárgyalják az egyes miniszteri tárcák költségvetéseit, mik majdnem minden változtatás nélkül fogadtatnak el. - A sajtót a bagatell ügyek, mikről a múlt számban írtunk, foglalkoztatják, s mindenik lap majdnem kivétel nélkül a békebíróságok mellett nyilatkozik; miknek békéltető, egyeztető működése jótékonyan hatna úgy az állampolgárok érdekeire, mint ama százados nyavalyára, mely a perlekedés felburjánzásában nyilvánul. Így könnyen lenne keresztülvihető a törvényszékek számának leszállítása is minden rázkódtatás nélkül, s tekintélyes összeg takaríttatnék meg.

Legnagyobb izgalomban tartja a politikai köröket még mindig az új megyerendezésről szóló törvény, mely Tisza Kálmán népszerűségéből sokat elvitt, s melynek megszavazása nem fog olyan simán lefolyni, amint azt Tisza Kálmán eleinte remélte. A megyék részéről már jönnek a tiltakozó feliratok, melyek vajmi keveset használnak ugyan, de legalább megteremtői a közvéleménynek, melyet megváltoztatni, meghamisítani nem lehet, mely a koporsóból is kitör és eget kér.

Mi részünkről nem ragaszkodunk hibás ős intézményeinkhez, de nem hisszük annyira megerősödve még a nemzet önállóságát s nem merünk bízni a sors esélyeiben úgy, hogy a megye eltörlésébe belenyugodhassunk. - Mi is olyan ötvenkét oltárnak tartjuk a megyéket, hol a hazafiság lángja ég, s mindenütt kialvó félben van. A hazafiság az ötvenkettedik oltár pislogó tüzétől újra lángra gyúl valamennyi. A megyék az »alkotmány bástyái« voltak. Nem hisszük, hogy erősebb legyen a nemzet, az alkotmány, ha bástyáit lerontja maga mögött.