Hazai közegészségügyi viszonyainkra nem méltatlanul szokás az »ázsiai« jelzőt használni. A közegészségügynek nemhogy állami fontosságáról eddigelé még szó sem volt az illetékes körökben, de örökké csak indolenciát tapasztalunk ez ügy iránt, s nem egyszer volt alkalmunk bámulni azon járatlanságot, mely a legmagasabb fórumtól le a legkisebbig következetes kitartással végigvonult éppen azokon, kikről a priori feltettük s megvártuk volna, hogy szívükön viselik ez ügyet s tisztában vannak úgy a céllal, mint az eszközökkel. Ily körülmények közt nem csoda, ha a nagyközönség is, követve a nemes példát, semmibe sem vette a közegészségügy kérdését.

Régóta tapasztalás és a gondolkodó fők vitatárgya az, hogy hazánkban időnek előtte borzasztó mérvben halnak el olyanok, kiknek élete a tudomány és tapasztalat mai magaslata által nyújtott eszközök ismerése és helyes alkalmazása mellett megmenthető lett volna.

Különösen rémesek a statisztika adatai, melyek a csecsemők közti halálozásra vonatkoznak. Minden futó perc egy anya szeméből fakaszt keserves könnyeket, ki elvesztett magzata hűlt tetemét szorítja keblére.

Az ifjúkor tetemes részét a sorvasztó tüdővész viszi kora sírba, megfosztja a szülőket gyámoluktól, a társadalmat hasznavehető, életerős munkásaitól, az államot honvéd s adófizető polgáraitól.

Hazánk majd minden vidékébe állandón befészkelte magát hol egy, hol más tájhonos betegség, s feltartóztatlanul garázdálkodik.

A himlő évenként legkevesebb tizenötezer élettel vesz több áldozatot, csak azért, mert közegészségügyünk rendezetlen.

S a meg-meglátogató kolera egy-egy alkalommal egy egész nemzedékre valót söpör el soraink közől.

A törvénytelen gyermekekből alig marad életben pár százalék, mert a közvetett utakon való gyermekgyilkosságnak mi sem áll útjában.

Szóval oly szomorú viszonyok hozzák létre ez ázsiai állapotunkat, melyeken csakis a korszellem magaslatára emelkedett, speciális viszonyainkhoz alkalmazott jó közegészségi törvény és annak lelkiismeretes végrehajtása képes változtatni.

Hazánkban eddigelé ily törvény nem létezett.

Ezért az első lépést, mely által törvényalkotás útján a közegészségügy állami fontosságának elismertetése céloztatik, még akkor is a legnagyobb örömmel üdvözölnők, ha a javaslat hézagos, hiányos volna.

Tisza Kálmán előttünk levő törvényjavaslatát e szempontból egyelőre csak a legmelegebb részvéttel fogadhatjuk, másfelől azonban nem lehetünk annyira elfogultak, miszerint a benyújtott törvényjavaslatot a tökély netovábbjának tekintsük. Vannak, tagadhatatlan, e javaslatnak - mint éppen célunk kimutogatni - hézagai, s ha ennek dacára elismeréssel fogadjuk, tesszük azért, mert nagyobbára felöleli és elég alaposan és szabatosan körülírja azon kérdéseket, melyekkel közegészségügyünknek gyökeres rendezése - különösen, ha némely, általunk felsorolandó pótlás és módosítás keresztülvitetnék - gyökeresen megkezdhető. Üdvözöljük, mert meglátszik rajta, hogy a belügyminiszter nem fogadta el egyszerűen a közegészségügyi tanács által kidolgozott s zűrzavaros és egyáltalán nem törvényformájú javaslatot, hanem iparkodott azt tapintatos államférfiúi kézzel tömör, következetes rendszerű s oly alakba önteni, mely kiindulási pontul bátran elfogadható. Ha vannak is - éspedig nem éppen csekély számmal - oly pontok, melyekben nézetünk eltér a javaslattól, s ha vannak e javaslatnak szerintünk oly hiányai, melyek múlhatatlanul pótolandók, mindamellett vannak, éspedig túlnyomó részben oly előnyei is, melyek előtt kalapot kell emelni mindenkinek, ki komolyan szívén viseli árva közegészségügyünk rendezésének égető szükségű ügyét s belátja, hogy e téren a kezdeményezési lépés - ha a külföld, különösen pedig Anglia útmutató példája után nem oly fölötte nehéz is -, de hazai viszonyaink közt mindenesetre nagy horderejű s méltánylandó, még akkor is, ha a cél elérésére nem egyezünk meg mindenben az ajánlott módozatokat illetőleg:

S nem szabad itt felednünk azt sem, hogy a közegészségi törvény tökéletességét egyszerre kívánnunk sem lehet, a gyakorlati élet legjobban ki fogja annak érzékeny hiányait mutatni, s ezeken mindég lehet az idő folytán is segíteni.

Ez azonban nem indok arra, hogy viszonyaink közt ne a lehető legjobb törvény alkottassék.

Ezért, midőn a törvényjavaslat ismertetésével annak szerintünk tetemesebb hiányaira a figyelmet felhívjuk, tesszük tisztán az ügy érdekében s azért, mert az hisszük, hogy észrevételeink - meghallgatás esetén - az ügynek ártalmára nem válnak.

Mindennek megvan fény- és árnyoldala. Lássuk először is törvényjavaslatunk fényoldalát.

Legtündöklőbb oldala az, hogy van, s ezt emeli azon szellem, mely általában - dicséretére mondhatjuk - átlengi. S e szellem abban nyer kifejezést, hogy a közegészségügy feladata nem csupán abban áll, hogy a felmerült bajok elhárításáról gondoskodjék, hanem feladatának főleg akkor felel meg, ha oly intézkedéseket tesz, melyek által a bajok és közegészségi hiányok megelőztetnek és a közegészségi jólét biztosíttatik; e feladat megoldásához azonban egyrészről a hatóságok tevékenységi jogkörének és ezzel együtt a magánjog korlátozhatásának meghatározása, másrészről a végrehajtó közegeken kívül a közönség érdeklődése s közreműködésének megnyerése szükséges.

Ilyen szellemnek kell a közegészségi törvényen átvonulnia, ha az a műveltség mai nézpontján akar maradni. S örömmel látjuk, hogy maga a miniszter hangsúlyozza ez irányelvet indoklásában. Lesz alkalmunk kimutatni, mely pontokban nem felelt meg e szellemnek. - De most a fényoldalnál maradjunk.

A javaslatban foglaltak túlnyomó része mind e kategóriába sorozható. Ilyenek az első rész fejezetei majdnem kivétel nélkül, tehát »intézkedés a gyermekek és iskolák iránt«, »segélynyújtás balesetek alkalmával«, »orvosi gyakorlat«, »szülésznői gyakorlat«, »kuruzslás«, »kórházak és gyógyintézetek«, »tébolydai ügy«, »vasúti és hajózási egészségügy«, »járványok és ragályok«, »védhimlőoltás«, »gyógyfürdők és ásványvizek«, »temetkezés«, »gyógyszerészeti ügy« címet viselő fejezetek.

Legkimagaslóbb fényoldala, miszerint gondoskodik arról, hogy az ország minden nagyobb községe s a kisebbek együtt orvossal elláttassanak.

A hét legfontosabb eseménye a vámszerződés kérdésének felelevenülése. Ez és a bankkérdés megoldása az, mely minden gondolkodó és hazáját őszintén szerető magyar embert mélyen érdekel. E kettőtől függ: lesz-e belőlünk valami, kiheverhetjük-e ama bajt, mit az előbbi kormányok hibái nyakunkba halmoztak. Alább közöljük Tisza miniszterelnök nyilatkozatát e tárgyban. E nyilatkozat után ítélhetjük meg a helyzetet, - az igazgat megvallva - nemigen kecsegtetjük magunkat vérmes kilátásokkal. Mindenből az látszik, hogy a jelen kormány sem mer szakítani elődei hagyományos félénkségével, mely minden szépet elzsibbaszt Ausztriával szemben. A vámügyi alkudozásokról eddig annyit tudunk legkiváltképp Tisza feleletéből, hogy a bécsi kormány semmi engedményeket sem hajlandó tenni s hogy a magyar kormány is a közös vámterület barátja.

Elég szomorú dolog biz ez, kivált ha tudjuk, hogy kénytelenségből, gyengeségből kedveli olyan nagyon a közös vámterületet. De legyen bármint: szívesebben vennők a miniszterelnök szájából a meztelen igazságot, mint az ilyen magára erőszakolt, meggyőződésnek keresztelt szegénységi bizonyítványt.

Tehát csalatkoztunk volna mégis a Tisza erélyében is? Átok fekszik tehát e nemzeten, hogy a legbátrabb, legszabadelvűbb emberei, mihelyt beülnek a miniszteri piros székbe, nyomban kivetkőznek önmagukból?...

Vigasztaló azonban, hogy a képviselőházban nagy pártja van az »önálló« vámterületnek. Báró Kaas Ivor és Mudrony Soma oly hatalmas érvekkel telt beszédekben mutatták ki az önálló vámterület célszerűségét, hogy beszédjük nagy hatást tett az egész pártra.

Adja isten, hogy a képviselőház, ha majd tárgyalásra kerül e tárgy, a nemzet jogos akaratának legyen tolmácsa, s vívja ki határozott erélyével azt, amit a kormány gyengesége már-már elejteni készül.

Megint ott vagyunk, ahol a mádi zsidó. A sok beszédnek, a sok hűhónak ismét csak az a folytatása, hogy államkölcsönt veszünk fel. Széll Kálmán pénzügyminiszter folyó december 3-án utazott Bécsbe, hogy egy nagy járadék-kölcsön ügyében a szerződést aláírja, miután őfelsége előleges beleegyezését kinyerte. A kölcsön végleges megkötése december 5-én este történt meg, ekkor írták alá a 16 pontból álló szerződést egy részről Széll Kálmán pénzügyminiszter, másrészről Báró Rotschild Albert, Báró Wodiáner Mór, Hauseman, Hornbostel és Weninger. A kölcsön 80 millióra szól; de az alkalommal csak ennek fele, 40 millió iránt jött létre egyezmény.

Amit még a kölcsönről mondhatunk, az bizony nem valami kellemes. Eltekintve, hogy drága hat száztólira van fölvéve (aminél drágább kölcsönt még a nyomorék Törökország sem kötött soha), ha províziót és mindent leszámítunk, 100 frt helyett csak 80 frt-ot fog az állam kapni valódi értékben.

Adja isten, hogy ez legyen az utolsó kölcsön (ami fájdalom, nagyon merész óhajtás), s hogy Széll Kálmánnak sikerüljön nemes feladata, mely az ország talált pénzügyi viszonyainak javítására irányul.

Az országgyűlés még nehány napig tart a karácsonyi ünnepek előtt, s legfeljebb némely apróbb dolgokat fog elintézni. A munka vastagabb vége az ünnepek utánra marad. A múlt hét eseményei közül magasan emelkedik ki a honvédek országos segélyezésének megszavazása, ami csakugyan a kormány érdeme, mert tovább mert menni, mint elődei, kik a haza adott szavát féltek beváltani.

Közel huszonhét éve annak, hogy Magyarország zálogba tette becsületszavát. Isten sűrű csapásaitól meglátogatva, vergődve ezer szorongás között, felemelte vérző kezét, felemelte fuldokló szavát, s mutatván tátongó sebeit, megkiáltotta segélyért fiait. Véres segélyért. A nemzet virágának életét, a fiatalság ép tagjait, aggastyánok támaszát, özvegyek, árvák gyámolát segélyül áldozatra kérte, s égre emelt kézzel adta szavát: úgy legyen istene az isten, amint támasz helyett támasz maga lesz a gyámoltalanul maradóknak, s ápolója, kik bénaságot érnek és nyomort a hazáért.

Az ország fiatalsága mint egy ember talpra kelt az édesanya hívó szavára. S az ekeszarva mellől, a tudományok csarnokaiból és a műhelyek nyüzsgő világából ezernyi ezer számmal rajzott elő a lelkesült sereg, hogy ifjúságát, épségét, csendes örömeit megáldozza a haza oltárán, hol vérrel írják a dicsőség könyvét. És teleírták azt. Az ország lelkesedése, hálája kísérte újtokban, sugárzó arccal láttuk diadalaikat;... könnybe lábadt szemmel kísértük azután a küszöbig, hova koldusboton vánszorogtak el. Ország árvái, haza koldusai lettek. A nemzet adott szaváért csak a szent könyörületesség fizethetett.

Huszonhat esztendő látta a nyomort. Huszonhat esztendő a szégyenpírt e nemzet arcán. Valami kimondhatatlan keserűség volt abban látni a dicsőség romjait, mint vonszolják béna tagjaikat küszöbről küszöbre, kérve alamizsnaképp a tartozást, mit az ország meg nem fizethetett. A koronás királyi pár fejedelmi tette sok könnyet letörölt, sok sebet behegesztett. De nem csillapíthatta le a keserű tudatot, hogy alamizsnaképp jön ez enyhülés is; hogy az ország maga még mindig adósa koldusainak; még mindig beváltatlanul az adott szó, mely a szabadságharc rokkantjainak gondjaviselését a nemzeti becsület védpaizsa alá helyezé.

Ne legyen többé keserű e tudat, ne nyomja lelkünket a vád.

Magyarország beváltja szavát.

Amit már régebben jeleztünk, midőn a honvédegyletek gyűlése az 1848-iki honvédség erkölcsi elismerésének kérdésével foglalkozott, hogy ti. e tárgyban a kormány rövid időn elhatározó lépést fog tenni, bekövetkezett.

E hó 7-én tette meg az erre vonatkozó indítványt a szabadelvű párt kormányának elnöke, az egész képviselőház osztatlan öröme s helyeslése közt. Az indítvány s szövegének értelme az, hogy az országgyűlés vegyen fel a költségvetésbe 45,000 forintot oly célból, hogy a kormány ez összeget az 1848-49-i honvédek, ezek árvái és özvegyei gyámolítására, a fennálló honvédsegélyző bizottság rendelkezésére bocsáthassa.

És ezzel a magyar országgyűlés törvénybe iktatja az adott szó beváltását. Törvénybe iktatja, hogy a szabadságharc rokkantjainak a nemzeti elismerés országos segélyt juttat; törvénybe iktatja, hogy az 1848-i honvédek özvegyeinek és árváinak gondviselője az ország.

Az országgyűlés, az ország költségvetésébe vevén fel az 1848-49-i honvédség rokkantjainak segélyezését, ezáltal kétségbevonhatatlanul országossá teszi ez ügyet, s a nemzeti akarat hivatalos alakban kifejezett tényévé az erkölcsi elismerést. A szélső baloldal sem vitatja el az érdemet a mai kormánytól, hogy tette egy nagy haladás e nemzeti becsületbeli ügy végleges elintézése felé, csak azt látszik jelezni, hogy a tény még kiegészítendő. Mi a mai indítványban s az ennek alapján létrejövendő törvényhozási aktusban a nemzet adott szavának tettleges beváltását nemcsak megkezdve, de befejezve is látjuk, ha változnék is formája esetleg a jövőben.

És erős bennünk a remény, hogy a fejedelem, a nemzet és a kormány zavartalan kölcsönös bizalma s gyöngédsége egymás iránt meg fogja találni a módot, hogy ilyen szerencsésen és közelégültségre nyerjenek megoldást nemcsak nagy feladataink, hanem mindazon kérdések, melyeket kényesekké tett a múlt idők felett lebegő viszonyos emlékezet, amelyeket azonban a kölcsönös erősödésre, a trón és haza egyesült üdvére intézhet el és a magyar nép férfias lojalitását képviselő kormánynak becsületes tanácsadása és alkotmányos érzelmű királyunk felvilágosult akarata.

A képviselőház e héten végig tárgyalta a költségvetést, elfogadta az általános jövedelmi adóra s a 80 milliós új kölcsönre vonatkozó törvényjavaslatokat, s a reggeli üléseken kívül még esti üléseket is tartott. A minisztériumok költségvetései közül egyedül még a honvédelmi minisztérium budgetjének részletes megvitatása maradt a lefolyt hétre s azon gyorsan túlesett a ház. Legjelentékenyebb momentuma e vitának Tisza Kálmán miniszterelnök azon indítványa volt, hogy az 1848-49-i honvédek segélyezésére 45 ezer forint vétessék föl a költségvetésbe. A ház egyhangúlag megszavazta ezt. Csupán Miletics szólt ellene. Irányi a függetlenségi párt részéről szintén elfogadta, noha kevesellte ez intézkedést, azt kívánta, hogy a kormány utasíttassék a régi honvédek létszámának kipuhatolására s a nyugdíjaztatásuk iránti előterjesztés megtételére.

A jövedelmi adóról szóló törvényjavaslat meglehetős hosszas vitát keltett, melyet Berényi Ferenc gróf nyitott meg, élesen felszólalva az adóemelés ellen. A jobboldali és baloldali ellenzék egyúttal együttesen támadt a kormány ellen, nem fogadva el az adóemelést. Az előbbi párt részéről Széchenyi Pál keltett figyelmet beszéde által, melyben többek között azon állítást kockáztatta, hogy az országban sokfelé a Bach-korszak s a jelenlegi helyzet között vonnak párhuzamot, s az összehasonlítás az előbbi előnyére üt ki. Ezért aztán a szabadelvűpárt szónokai közül négyen-öten is foglalkoztak vele, többek között fölhíva figyelmét gr. Széchenyi István »Blick« című hírneves munkájára, mely sújtó elítélését képezi a szomorú emlékű Bach-korszaknak. A kormánypárt részéről Szontagh Pál (somogyi) és Lukács Béla szóltak tüzetesebben az adóemelés szüksége mellett. Gróf Károlyi Tibor szűzbeszédét, mely kissé elfogult hangon volt elmondva, rokonszenvesen fogadta a ház. A három napig tartó vita egyébiránt nagyon kevéssé volt tanulságos, minthogy jobbról-balról folyvást ugyanazon érveket ismételték. E túlságos szónoklásokra célzott a miniszterelnök, midőn Simonyinak megjegyzé, hogy hálás lenne adót vetni a túlságos bőbeszédűségre. Balról zokon vették e megjegyzést, s Irányi azzal felelt, hogy még hálásabb lenne az indokolatlan sértegetésekre róvni adót. Az adófelemelés ellen 67 jobboldali és baloldali szavazott 232 kormánypártival szemben, s a 8 milliónyi adóemelés ekként meg lőn szavazva.

A kölcsön-törvényjavaslat megszavazását is hosszabb általános vita előzte meg, melyben főleg Széll Kálmán pénzügyminiszternek jutott szerep. E törvényjavaslatot a jobboldali ellenzék is elfogadta, s ellene csupán a szélső baloldal szavazott, mely elvetésére indítványt is nyújtott be. Ezenkívül néhány más törvényjavaslatot is elfogadott még a ház, részint vita nélkül, részint jelentéktelen vita után. Köztük van az újoncozási törvényjavaslat is.

A főrendiház is tartott ülést dec. 12-én, melyben azonban csak pár jelentést adtak be, s a képviselőház jegyzője áthozta az utóbbi, a ház által közelebb megszavazott törvényjavaslatokat. A költségvetés tárgyalását dec. 18-án fogja megkezdeni a főrendiház.

A pénzügyminiszter előterjesztette s a képviselőház már meg is szavazta a 80 milliós kölcsönről szóló törvényjavaslatot, amelynek ismertetésére a következő részleteket sorolhatjuk föl:

E kölcsön azon pénzügyi művelet kezdete, mellyel az előbbeni években felvett és rövid idő alatt visszafizetendő kölcsönök alakíttatnak át oly adósságra, amelynek tőkéjét nem kell visszafizetni, hanem attól évenként csak 6%-os kamatot kell fizetni aranyban. Megjegyzendő azonban, hogy a fentebbi 80 millióból egyelőre csak 40 milliót vesz fel a pénzügyminiszter, éspedig olyan feltétel alatt, miszerint 100 ft névleges érték helyett 80 frt-ot kap arany értékben, úgy hogy a fizetendő kamat 745%. A másik 40 milliót már kedvezőbb feltétel alatt veendi fel a pénzügyminiszter: 100 frt helyett kap 81 frt-ot arany értékben, ettől tehát fizetni fog az állam 735%-ot, és így az egész 80 millió 7²/₅ százalékra vétetik fel, vagyis minden száz frt után 7 forint 40 kr kamatot kell fizetni.

Midőn az előbbeni 153 milliós kölcsön felvétetett, akkor sokkal rosszabb volt az ország hitele, legkevesebb 8%-ot kellett fizetni, azonfelül a magyar államjószágokat is lekötni, s még hozzá, ami a legterhesebb volt, arra kellett ráállni, hogy a kölcsön összegét 5 év múlva visszafizesse az ország.

A mostani kölcsön felvételéről szóló törvényben ki van mondva, hogy mire kell a pénzt fordítani. Az első 40 millió frt-nak egy része arra fog fordíttatni, hogy belőle egy oly tartalékalap képeztessék, melyből az állam az év első részében szükséges fizetésekre a pénzt előlegezze. Mert államháztartásunk olyan, hogy a fizetések nagyobb részét az év első részében kell teljesíteni, de az állam jövedelmeinek nagyobb része csak az év második felében foly be; ezért fizetési zavarok állhatnának be, és ezeknek a kormány egyszer-mindkorra elejét akarja venni. A pénz másik részéből a vasutak részére megszavazott állami előlegek fizettetnek ki. S ami még azonfelül megmarad, az, valamint a másik 40 millió, a 153 milliós kötvényeknek beváltására fog fordíttatni. (Ebből áll a képviselőházban most annyit emlegetett konversio.) És ezen az úton azután, ha majd ismét egy kölcsön fog köttetni, az összes terhes adósságoktól megszabadulhat az ország, - helyettük oly adósságot csinálván, amelynek tőkéjét nem kell visszafizetni, hanem akkor vásárol ilyen papírokat meg az állam, mikor azok olcsók lesznek és erre pénze is lesz.

A képviselőház december 22-én tartotta utolsó ülését az ünnepek előtt, s az első ülés ünnepek után csak január 20-án lesz. Egy egész hónapja van tehát a kormánynak, mely alatt nem foglalkoztatják a parlamenti tárgyalások és interpellációk. - Ezen egy hónapot nem szabad volna pihenésre fordítania. Szomorú helyzettel áll szemben.

A számos törvényjavaslat, melyet halomszámra nyújtott be, s mely derűre-borúra szavaztatott meg, többé-kevésbé még csak a papíron van meg s még ha végrehajtatik is, alig eredményez valami jót egyik is. Ne ringassuk magunkat csalálmokban! A kormány összes működése nagyon kétes értékű. Nagy fáradsággal összeállítják az adatokat évenkint, hogy mennyi lesz a jövedelem és mennyi a kiadás, a miniszter előterjeszti a háznak, a ház hetekig tárgyalja, aztán a végén mindig kisül, hogy sokkal több lett a kiadás és sokkal kevesebb a bevétel, mint amennyire elő volt irányozva.

E viszonyok közt az adóemelés eszméjéhez fordul mindenki. Ez azon nagy honmentő gondolat, melyet minden kormány örököl elődeitől.

Az adóemelés és a kölcsön azon segédeszköz, melyhez a pénzügyminiszterek lángelméje menekül. De azt senki sem kérdezi, ha vajon lehetséges-e még az adóemelés anélkül, hogy az adóképesség fokoztassék.

Mi azt hisszük, nem lehetséges. A földmívelő- és kisbirtokos-osztály - tehát a nemzet zöme - annyira tönkre van téve, annyira sínylik a kedvezőtlen gazdasági viszonyok és a szabad kezére hagyatott uzsora körmei alatt, hogy az adóemelés nagy eszméje könnyen bele talál ütődni abba a szomorú igazságba: »Wo Nichts ist, dort hat der Kaiser sein Recht verloren.« (Ahol semmi sincs, ott elvesztette jogát a császár.)

Nem adóemelés tehát, hanem az adóképesség emelése és az uzsora korlátozása volna a kormány kötelessége.

Ez irányban azonban még eddig semmit sem tett. Lehet azért, mert nem volt ideje. A dolog annyira sürgős, hogy jól tenné, ha ezen egy havi szünideje alatt magáévá tenné e nemes feladatot, s a januárban összeülő országgyűlésnek kezébe szolgáltatná a módot és alkalmat a nehéz viszonyok enyhítéséhez.

Nem volt tikok senki előtt, hogy a budget-vita alkalmából támadást fog intézni a főrendiház »párttá alakult« egy része a kormány ellen. A kormány is készült a védelemre, éspedig praktice, ti. berendelte püspökeit és főispánjait, kik majdnem teljes számmal megjelentek, keveset szónokoltak és rendíthetlenül szavaztak. A főrendiházban eddigelé az országos pártok mint organizált pártok képviselve nem voltak, itt mindenki elsősorban a ház, másodikban pedig saját többé vagy kevésbé prosperáló méltóságainak pártján állott. Tegnap óta másképp van. Az egyén engedett az összesítő eszmének, az önimádás visszavonult a fegyelem előtt, a főrendiházban 37 férfiú állt ki azon maroknyi kis sereg mellé, mely a képviselőház szélső jobbján igazi önfeláldozással küzd - valamiért.

Hogy mi az, amiért itt is, ott is annyi őszinte jószándékot koptatnak el? azt sem egyik, sem a másik házban határozottan senki meg nem mondta.

Minek is, hiszen a végcélt, mely folyamatba hozta az eddig »nyugodt várakozásban lévő erőket«, mindenki ismeri. Sennyey báró pártja csak egyet akarhat: Sennyey bárót. De vajon célszerű volt-e a báró úr párthíveitől e percben és ily módon a »grande machine«-t tevékenységbe hozni?

Nem volt célszerű elárulni, hogy Sennyey b. részben föladta a reményt, hogy a választók szavában, a nép közmeggyőződésében fogja megtalálni a szózatot, mely őt az aspirált magas polcra helyezendi; célszerűtlen volt megmutatni mindenkinek, aki látni akar, hogy hol találja a báró az ő igazi támogatóit; célszerűtlen volt napvilágra hozni, hogy a báró, kit talán sokan elfogadtak volna később mint szükséget, nem egyéb, mint 37 méltóságos akarat teremtménye; még a főrendiházban is, és még ma is csak harminchét szavazat embere.

Báró Sennyeit a főrendiház mai szavazata még kisebbé tette, mint volt eddig.

Széchen gróf egy, habár kissé erőszakos okoskodáshoz folyamodó, de mégis eléggé hatásos beszédet mondott a budget megtagadása mellett. A gróf azonban szemlátomást érezte erőtlenségét, midőn a miniszterelnök a ház opponáló részének emlékezetébe hívta a ház politikai hivatását és azon szerep természetét, melyet az alkotmány a méltóságok házának kijelölt. Jól esett Tisza Kálmánnak a személyes nagyságok ezen imponáló keretében önmagára, a közjogi ellenzék volt vezérének személyére hivatkozhatni. Ő nyolc évi ellenzékeskedése alatt egyszer, csak egyetlenegyszer tagadta meg a budgetet a kormánytól: mily gyönge lehet a főrendiház azon pártja, mely első föllépése alkalmával azon eszközhöz folyamodik, melyhez a főrendiház által factiosusnak kikiáltott oppozíció csak »in casu extremae necessitatis« mert nyúlni!

Ha olvasóinkat ez érdekli, elárulhatjuk, hogy sok bátor szónok lesütötte szemét ezen Memento hallatára.

Tisza miniszterelnök úr vészt hirdető keresettséggel, félelmetesen túlhajtott finomsággal kezdte beszédét. »Röviden fogok szólani - mondá a kellemetlenül mély csend közepette -, és azon különös tisztelettel, mellyel e háznak általában és minden egyes tagjának különösen tartozom.« Midőn e szavak elhangzottak, a képviselők szorongásig megtelt karzatát rohamos mozgás futotta át. Ott ismerik Tiszát, ott tudják, hogy a föntidézett frázis mit jelent. Azt akarja mondani köznyelven, hogy: »Bocsánatot kérek, ha valakit netalán agyon találnék ütni.«

És a mozgás a képviselők karzatán indokolt volt. Néhány perc, és Tisza elhagyta a bekezdés sima pódiumát, »vágta« a t. házat mind általánosságban és egyes személyeiben különösen.

A miniszterelnököt Békés megyének derék főispánja követte: Tomcsányi; de egy komikus dolog esett meg rajta. Éppen azon percben, midőn (szavait idézzük) »fülébe akarta mennydörögni ellenfelének, hogy quid tunc?« - elrekedt. A félelmetes »quid tunc« olyan vékonnyá lett, mint egy cérnaszál.

Hogy Andrássy Manó gróf beszéde a házban jó kedvet gerjesztett, azon ki csodálkoznék, midőn a nemes gróf olyanokat is mondott, mint: »a fejadótól lefelé« (valószínüleg mert a fej legfelül van), és aztán: »Én, ki mindig azon meggyőződésben voltam, - és erről engem semmi sem fog eltántorítni, - hogy adósságaink vannak.«

A szavazás elé mindenki nagy érdekkel nézett. A püspökök, a főispánok mind »igen«-nel szavaztak. A szavazás eredményét olvasóink alább következő tudósításunkban veszik.

Csak még egy megjegyzést! Wenckheim Béla a bárók között szavazott, nem a lista elején, mint eddigelé a miniszterek. A főrendek nagy aggodalmai tehát lecsillapítvák.

Hazánk legnépszerűbb, sőt az egész világ egyik legnagyobb írójának, Jókai Mórnak ma egy hete volt félszázados jubileuma.

Ki ne ismerné Jókait, ki ne olvasta volna műveit, melyek ittassá teszik az embert a gyönyörtől? Mindenki ismeri őt e hazában, a csecsemőkön kívül. Életrajzát tehát nem adjuk, csupán az ünnepély rövid leírására szorítkozunk.

Pénteken egész nap számos táviratok, üdvözlő küldöttségek jöttek hozzá; az előbbiek az ország minden részéből. Egyletek, testületek siettek letenni hódolatukat a lángésznek. Este a Nemzeti Színház díszelőadást tartott, Jókainak »Könyves Kálmán« című művét adva. A közönség tapsolt, tombolt; kedvencét, ki úgy szólva Európának is kedvence, látni akarta. Jókai megjelent a deszkákon, s Szigligeti igazgató egy borostyánkoszorút nyújtott át neki, ezeket mondva: »Törd meg hallgatásodat - és írj nemzeti intézetünknek újra egy művet.«

Másnap az írói és művészeti kör díszlakomát rendezett Jókai tiszteletére a Hungáriában, hol Ráth Károly főpolgármester a főváros üdvözlő iratát nyújtotta át.

Ez ebéden látszott meg csak, mennyire lelkesednek Jókai iránt. Miniszterek, az arisztokrácia, az irodalom, művészet, a törvény emberei rend- és rangkülönbség nélkül foglaltak helyet, s bájos hölgyek adták meg zománcát az egybegyűlt nagy társaságnak. Annyi jelesünk s annyi szépünk volt jelen, hogy a névsort legjobb akarat mellett sem állíthatjuk össze. Bittó István miniszterelnököt az ebéd elején egy Bécsből jött sürgöny elszólította, s így ő már a felköszöntők megindulása előtt távozott.

Az ünnepély fénypontját minden tekintetben Jókainak Szigligeti Ede felköszöntőjére adott válasza képezte, melyet a következőkben szószerint közlünk.

Tisztelt uraim és úrhölgyeim! A barátság és részvét tanújelei, amikkel önök elhalmoznak, oly nagyok, hogy érdemeim egészen eltűnnek alattuk. És mégis engem a fejemen túl halmozott teher nem roskaszt le; hanem fölemel: úgy, hogy midőn önök a viszontszeretet és hála ilyen felfokozott adóját terhelik vállaimra, valósággá látom lenni, amit egy igen tisztelt barátom a képviselőházban paradoxonnak nevezett: - hogy tudniillik az adófelemelés által csak fokozódik az adóképesség és adófizetői kedv. - Én azt most valónak elismerem s a magyar közönség iránti hála és tisztelet adóját a mai napon végtelen sok percenttel felemelt alakjában is tartozásomul elfogadom s azt minden adóbehajtó hivatal nélkül lefizetni törekszem. - Ami pedig nem olyan könnyű dolog, mint amikor a képviselő olyan adót szavaz meg, amit aztán a közönség fizet. - Mert magában abban, hogy én a mai napon ötvenesztendős lettem, még nincs valami nevezetes dolog. Megesik ez más emberen is, és mindenkin akarata nélkül, s bizony úgy esik aztán, hogy ismét egy új paradoxont mondjak, hogy ez esetben ötven nem annyi, mint kétszer huszonöt: egy ötven esztendős ember bizony nem kétszer huszonötesztendős ember. Hanem én egyúttal a mai napon negyvenéves írói pályámnak a végén is állok, s ez a nagy zárszámadás. - Mesének tetszenék, ha két, ezelőtt negyven évvel hírlapokban közölt költeményem nyomtatásban nem tanúskodnék róla, hogy én tízesztendős gyermek arccal be mertem lépni abba a titokteljes szent berekbe, ahol a múzsa lakik, az egyedüli égi arcú istennő; s azt mertem tőle kérni: mutass nekem utat, mely engemet elvezet innen odáig; - aminél magasztosabb, drágább helyet a világ minden fényes polca nekem nem mutat soha. Az istenarcú múzsa azt felelte: »jól van, gyermek: megmutatom az utat; Komáromtól Budapestig tizenhárom mérföld az út: neked azt a tizenhárom mérföldet végig kell írnod apró légyfej nagyságú betűkkel; de olyan betűkkel, amiket mások el is olvasnak. - Végigírtam azt. Negyven év kellett hozzá. S amit végigírtam, azt végig is éreztem. E betűkben, amikre, ha sort sor után raknánk, tizenhárom mérföldön vonulnának át szakadatlan, benne van hazám népének jókedve és bánata, dicsőségének rövid fénynapjai, s szenvedéseinek hosszú esztendei: s én együtt éreztem át ezt vele; azzal a különbséggel, hogy nekem hazám elmúlt örömei felett sírnom, jelenlevő bánatai fölött tréfálnom kellett. - De a hosszú munka nem volt tőlem sem áldozat, sem fáradság. Gyönyör volt az. Az indus fakír nem teljesíti üdvözítőbb buzgalommal azt a feladatot, hogy fogadalma helyétől a Brahma templomáig féllábon szökellve tegye meg ez utat, s eközben folyvást kezében tartsa a cserépbe tett szent fa gallyát, míg az a hosszú útban gyökeret ver, levelet hajt, kivirágzik; - mint amilyen gyönyörrel tettem én meg az én utamat. Ah, az íróasztal istenáldott hely! egyedüli sziget a vízözönben; - tündérkastély, ami a mesevilág örömeit rejti: - tanácsadónk, ha mindenki elhagyott; - oltárunk, ha kedélyünk fel van dúlva, uradalmunk, ha mindent elvesztettünk: még a börtönben is ez a darab papír, amin a toll végigfut, az örökké szabad hely, az egyedüli négyszöglábnyi területe az elidegeníthetetlen szabadságnak. Az íróasztal az »otthon«, az íróasztal az »Én«. - Se ne dicsérjenek, se ne vádoljanak engem ezért, hogy olyan sokat írok: önző vagyok, magamat mulattatom. - S mármost az volna a legnagyobb paradoxon, ha most azt akarnám bebizonyítani, hogy azt a munkát, mely nekem magamnak gyönyört ad, úgy vázoljam, mint hálám adófizetését. Nem ez az, amiben hálámat a magyar közönség iránt leróni ígérkezem. Nem is az, hű maradok kicsiny országunknak nagyon jól megrágalmazott nemzetéhez, hogy nem szegődöm el más, nagyobb, hatalmasabb nemzet írójának: a honszerelem nem pusztán erény, még csak nem is puszta kötelesség; ösztön az, amivel isten megáldott vagy megvert, de nem tehetünk róla, s én cserélni semmi más hazával okot nem találok; aranyat talán másutt többet találnék, de azt az aranyat, ami a szívekben számomra terem, csak itthon, másutt sehol. Tehát a hűséget sem számítom be

És most emeljünk poharat, úrhölgyeim és uraim, s mondjunk egy átérzett áldomást e boldognak reménylett hazára s akinek az leginkább a lelkén fekszik, Magyarország felséges uralkodó párjára. Őket éltesse a boldog hazával együtt Isten sokáig s utódaikban mindvégig. Éljen a haza és a király és királyné!

Volt még sok beszéd, mint ilyen alkalmakkor rendesen. A jó kedv, fesztelenség, ünnepi hangulat négy óráig tartá össze a díszes közönséget, melynek minden egyes tagja azon óhajjal távozott, hogy Jókait a magyar irodalomnak az isten igen sokáig éltesse!

Vannak emberek, kik nem tudnak másról beszélni, mint az időről, s ezek annyira unalmasak gyakorta való ízetlenkedéseik által, hogy bennök a személyben a tárgyat is csak időt-ölőnek tekintjük.

Pedig mi lenne a világból, ha idő nem volna?

Tessék meggondolni!

Újabb bölcsészek állítása szerint: tér és idő csak mérték, s mint ilyen nem lényeges valami. Igen ám, ha a mérték nélkülözhető volna!

Hozna csak a szabó azoknak az uraknak egy frakkot »mérték« nélkül, nem mutatnának-e neki ajtót, hogy soha többé művészetét igénybe ne vegyék.

Avagy ki irigyli a mértéktelen ember életét?

És a mészároslegénnyel kacérkodó »szép Cili« nem 3-szor mondja-e: »már csak jól tessék megmérni!«

Azt mondják: az idő annyi, mint pénz. - Soha igaztalanabb állítás nem veszélyezteté az időt.

Tegyünk egy kis összehasonlítást.

A történelem leghomályosabb emlékezése óta valódi bölcsnek csak azt tartották, aki a pénz csillogó és csábítóan kongó varázsának tudott ellenállni. - Diogenesben két dolgot tanultam bámulni: első, hogy mikor a pásztorfiút marokból látta inni, ő is elvetette fapoharát; másik, hogy Nagy Sándortól csak a nap sugarát kérte.

És e kettő miről tanúskodik?

Arról, hogy míg amott a kényelmet magától elvetette, s itt csak az időt kívánta maga számára megtartani, ebben az időnek utólérhetetlen fölényt adott a pénz felett.

Hogy a napsugár és idő azonos fogalmak, azt itt fejtegetni felesleges volna.

Avagy mit akart a bölcs Solon törvényhozásával elérni? Hogy kinek-kinek egyenlő mennyiségű vagyona legyen.

Vagyonegyenlőségnél gazdagságot nem lehet feltenni; éppúgy nem, mint egyenlő légmérséklet mellett meleget és hideget. Végcélja volt tehát a pénz értéktelenné tenni.

S legújabban is, ha egy-egy halotti dicséret sorain akadnak meg szemeink, mint érdemét az elhunytnak látjuk elsorolva jótékonyságát, adakozását stb., vagyis kiemelését annak: mily elismerést vív ki magának, ki a pénz meg tudja vetni!

Nem úgy áll a dolog az idővel!

Az ember nem az idővel, hanem időben szerzi a pénzt; ez igaz; hanem aki pénzzel, pénzben vagy pénz által szerezte volna idejét, olyat nem ismerek.

Aki boldogtalannak érzi magát, ha egy kis pénzmagra tett szert, ezt értem; de ha valaki anélkül, hogy ifjú és férfi lett volna, egyszerre agg szeretne lenne, ezt nem érteném.

Születésünkkel belénk oltott ösztönnél fogva szeretjük életünket, pedig csak »qui tempus habet, habet vitam«.

És hogy a hatás teljes legyen, a legerősebb argumentumot utolsónak tartám fel; - és kérdem: »miért emlékszünk szánalommal az öngyilkosokra?« Mert idejöktől fosztották meg magukat.

Tehát pénz és idő nem összeillő fogalmak.

A takarékos ember

»tiszta lélekkel s megelégedéssel
látja csűrében keze míve bérét«

azaz örömmel szemlélgeti megtakarított filléreit; s örül, ha valamire vitte; igen, mert a pénzt, kincset és vagyont halomra lehet gyűjteni, ha a »szerencse« istenasszonya rád mosolyog.

De az időt, az elmúlt időt nem adhatja vissza a saját gyermekeivel táplálkozó Kronos.

Minden nappal csak fogyni látod életed kiszabott hosszúságú cérnaszálát.

Pénz és idő össze nem egyeztethető két dolog.

Menjünk tovább.

Pénz és idő, mindkettő mozgató rugója cselekvésünknek; ah, de a különbség olyan, mint egy magnet tű két vége közt.

Aki pénzért fárad, az még keveset markol, mert a pénzt csak munkája után látja. Boldog ország, hol a havidíjakat eleve kézbesítik!

De az idő, az megvan, s mint meglevő tény sarkall a cselekvésre; most a jégre vezet, majd a zöldbe csábít sat.

És ismerje el mindenki, hogy nagy különbség van azon munka között, melyet pénzért teszünk, és a közt, melyet az idő kezének intésére viszünk véghez!

Amint az időből folyik minden, az időben keletkezik minden; tehát szép, jó, nemes és magasztos; éppúgy az időnek vasfoga megemészt mindent: hírt, hatalmat, dicsőséget.

Tempora mutantur et nos mutamur in illis. - Az idő felcseréli ifjúságunkat vénséggel, hitünket meggyőződéssel, meggyőződésünket kétkedéssel, eszméinket habozással.

Érzékeinket ellankasztja, emlékezeteinket eltompítja, kedélyünket elaltatja.

Mert az idő az, ami van és lesz, és az ő fátyolát egy halandó sem lebbenti fel soha. - Így volt az megírva Isis templomának homlokán, ki pedig az Eikton-nak, azaz szellemi világosságnak (tehát idő) istene volt.

S ki a dolog iránt közelebbről érdeklődnék, olvassa meg a Sanchution töredékeit, s akkor meg fogja tudni, hogy minden létezőnek szülőoka az ős-éj és a szellemi lehelet. Éj és szél, e kettő nemzette az ős-iszapot.

Iskolásfiuktól ki nem hallott borzadozva beszélni az öreg Homerosról. Igaz, rettenetes ember is lehetett. Poéta, historikus, filozófus, teológus egyszemélyben. Az ő istene is az idő, mert mindennek ez a kezdete. Ő szülte az ős-elemeket: lég, tűz, víz, föld. S e négy fő elemből származott e földön minden.

Ember, állj meg és gondolkozz, mert »ysa por és chomuv vogmuc!« Ne neheztelj tehát az időre, mely tán éppen most teljesíteni segít korcsolyázó vágyaidat, hanem ha netán én is elraboltam néhány pillanatodat unalmadra, akkor méltó nehezteléssel tégy le és ne olvass tovább!

Volt, hol nem volt, elég az hozzá, hogy az Óperenciás-tengeren innen volt egyszer egy csizmadia, nemkülönben egy »lábtyű-művész« (suszter), kik egy úriatlan társaldában ékesszóló nyelven vitatták ama országos fontosságú kérdést, ki legyen több, nagyobb úr a csizmadia-e, vagy pedig a suszter?

A csizmadia erős érvekkel védte magasabb állását, de a suszter sem hagyta magát, denique az utóbbi lett a győztes fél azon lesújtó kijelentéssel: »Maga mégiscsak "csizmadia"!«

Hogy ez érdekes párbeszéd, nem pék és mézeskalácsos, kovács és lakatos, asztalos, esztergályos, vagy tanító és tanár stb., hanem csizmadia és suszter között keletkezett, ez véletlenség s mit sem változtat a dolgon.

Megmondhatom, pompás mulatság volt ez eszmecserét végighallgatni. Természetes, hogy a szereplők komikus hatást gyakoroltak reám, de csak addig, míg a függöny legördült.

A jelenet azóta többször megújult emlékezetemben. Elkezdtem gondolkozni, elmélkedni s beláttam, hogy sikerült jellemzése félszeg, visszás, kortól elmaradt társadalmi állapotunknak, képe ósdi kisvárosi életünknek.

Sajnos, de igaz: sallangos-sujtásos nép vagyunk, annyira, hogy emiatt a posztót se látni rajtunk. Arisztokratikus nemzet vagyunk a bojtártól kezdve a hercegig s a kunyhóktól fel a palotáig.

Ahány foglalkozás, annyi cím és rangfokozat. Az állás ad nekünk befolyást, szerez tiszteletet. Enélkül s vagyon nélkül a szakképzettség, érdem, becsület hitvány dolgok, melyekkel bizony nem sokra megy az ember.

Hogy egyenlő műveltségű emberek egymást - tekintet nélkül a vagyon- és állásra - egyenlőknek tekintsék, attól még vajmi messze vagyunk!

Ifi úr, nemzetes úr, tekintetes úr, tisztelendő úr, nagyságos úr! - mily gyönyörűen hangzik ez nemde, magyarom! Mily kár, mily vétek volna az ősi cafrangokat elhagyni s egymást a mívelt nemzetek példája szerint egyszerűen »urazni«!

Midőn Kölcsey az irodalmi pályára lépett, családja őt, mint eltévedt juhot, megsiratta s szánta. - Akkor még szégyen volt írónak lenni.

Mainap már a »skriblerkedés« elismert tisztességes pálya; de van ahelyett még most is akárhány lenézett foglalkozás, különösen az ipar s kereskedelem terén. - Pedig bizony iparos s kereskedő munkája éppoly hasznos s tiszteletre méltó, mint akár az ügyvédeskedés stb.

Hanem azért az iparos előttünk mégis csak polgár, s az ügyvéd ellenben tekintetes úr, s jaj annak, aki a diplomával járó címet elfelejtené az úr mellé biggyeszteni, s az orvost, ügyvédet, bírót, papot stb. egyszerűen nevén N. úrnak merné szólítani.

Természetes, hogy az »urak« sem tekintik egymást egyenlőknek, jóllehet ők volnának hivatva arra, hogy a kevésbé művelt osztályoknak mintaképül szolgáljanak a demokráciában.

Ehelyett azt tapasztaljuk, hogy a rangkórság is az úri betegségek közé tartozik. - A nagyobb hatáskörű, vagyonú vagy fizetésű úr többnek képzeli magát a tőle talán csak egy paraszthajszálban különböző rangú, szegényebb embertársánál. Ha nála alázatos tiszteletét teszi, kegyes leereszkedéssel fogadja, de hogy a látogatást illenék viszonoznia, az nem fér fejébe, ez részéről a legnagyobb önmegalázás lenne. - Ismerek egy államgimnáziumi igazgatót, ki egy növendékét csupán azért, mert őt nem tekintetes-urazta, nemcsak keményen megdorgálta, de még ráadásul be is csukatta.

Amily lenézéssel tekint az úr az iparosra, éppoly mélyen maga alatt látja az a »parasztot«, mint alsóbbrendű állatfajt, jóllehet ettől csakis némi műveltségi külső mázban különbözik.

A paraszt azonban büszke arra, ami, s legkevésbé sem hajlandó a mesterembert felsőbb lénynek tekinteni. - Ellenben az iparos önérzet hiányában restelli, szégyenli mesterségét, keveselli - sok szellemi foglalkozású polgártársával együtt - a neki járó címet. - Így lett aztán a suszterből »lábtyű-művész«, a szabóból »öltöny-készítő«, az órásból »óra-művész«, a kántorból »professzor úr« stb.

Ha így haladunk a demokráciában, megtörténhetik, ami nem lesz nagy csoda, - hogy a természet is öntudatra jut, s mint Heine megjegyzi, egyszer csak arra ébredünk fel, hogy az ásványok növényekké, a növények állatokká, az állatok emberekké, az emberek pedig istenekké váltak.

Halottak napja halottak emléke...

Mily ellentét a temető csendje a város zajával. Itt az élet eleven lüktetése, mozgás és nyüzsgés mindenütt; tarka tömegek váltakozó kaleidoszkóp foly le szemünk előtt, mintha az élet vérkeringését látnók. - Amott az örökös, egyforma nyugalom, - a hosszú, méla csend, melyet megzavarni a szellő is alig mer, mintha attól félne, hogy fölver valakit. A letarolt mező fölött, hol sírhalmok képezik a levágott rendeket, háborítlanul végzi zajtalan munkáját a néma enyészet.

Megérkezik az ősz. A természet érkező halála előre küldi hideg leheletét.

És megjön a halottak napja.

Mily csodálatos egy ünnep!

Az élő ember mintha csak hadat üzenne a télnek, a halálnak. Saját táborában rohanja meg, s kiköltözteti a tavaszt, az életet a temetőbe. Az enyészet néma mezeje tél kezdetén, mintegy varázsütésre virágoskertté változik, s az élők tízezrei borítják el a halál birodalmát. A város és a temető egyszerre szerepet cserélnek, - amaz kihal, ez megelevenül. Amannak minden élete ebbe költözik.

Egy élő tiltakozássá változik a temető, tiltakozássá minden ellen, ami enyészet. A virág és koszorú a sírhantok fölött - a tavasz tiltakozása a tél ellen, s az estefelé minden sír fölött felgyulladó lángok tiltakozása a fénynek a sötétség, a nappalnak az éjszaka ellen.

Mennyi költészet van e tiltakozásban! Azért a tél mégis megjő, a millió lámpa nem űzi el az éjszakát, mi pedig mindnyájan meg fogunk térni a csendes emberek közé...

De azért jólesik, ha költészet is, s örömmel engedjük át magunkat az illúziónak, bár tudjuk, hogy csak illúzió.

...A Kerepesi út, melyen keresztül a halottakat szállítják örök nyugalomra, egy végtelen temetői kísérettől hullámzik. Tódul a város ki a halottak országába. Idebenn alig marad valaki házőrzőnek. Soha Budapest annyira ki nem ürül, mint halottak napján. Egy elhagyott, csaknem kihalt város képét ölti magára. A város kiment a temetőbe, ott kell azt ma keresni.

A temető bejáratánál a rendőrszolgák egész csapatainak kell felügyelni, hogy a tóduló sokaság össze ne nyomjon valakit. Az egyik kapun csak be, a másikon csak ki lehet jutni. Ha a ki- és betörekvők találkoznának, a legnagyobb szerencsétlenségektől lehetne tartani.

Benn a temető már délután megelevenült. A főbb utak szélén mézesbábos sátrak, virágos bódék, koszorú-árus telepek állanak, s körültök tódul a tömeg, mintha vásár volna. Az utak, a sírok közei mind tele vannak emberekkel, mintha tábort ütöttek volna. A kápolna környéke hozzáférhetetlen, mintha búcsújáróhely volna. Egy népfölkelés az egész temető.

Elhinné az ember vásárnak, tábornak, búcsúnak, fölkelésnek, - ha nem volna valami, ami mindezektől megkülönbözteti. A csend. Ez a főváros, mely ide kiköltözött, mely jár, kél, mozog és nem zajong. Valami komoly ünnepélyesség van mindenkinek arcán. Minden ember önmagával és emlékeivel társalog.

Alkonyatkor tündérkertté válik a temető. A sírhalmokon lángok gyulladnak fel, mint a halottak élő emlékei. Ezer meg ezer különböző színű tűz támad a sötét sírok között, fátyolozottan világítva meg a hantok környékét. Egy óriási kripta a temető, melynek boltozata maga az ég.

A temető rengeteg kerítés-fala mentében, ékes, monumentális sírboltok állanak. Kisded kápolnák, melyeknek öblében egy-egy derengő lámpa ég; márvány és gránit obeliszkek, magasan, egyszerűen, egy-egy megkövült örök emlékezet; magas alapzaton szomorú angyalok, lefelé fordított fáklyákkal kezükben; széles, hosszú kőlapok az alattok fekvők neveivel.

És a síremlékek egytől egyig szebbnél szebb koszorúktól pompáznak, egész üvegházak tropikus virágai borulnak a sírkövek köré, melyeken drága görög és etruszk vázákban illatos lángok lobogtatják kék, vörös, zöld világukat. Minden sírhalom kert közepén álló egy-egy templomoltár, mely letérdelni és imádkozni hív.

...Bérruhás szolgák, ragyogó inasok őrködnek a sírok fölött. Akik itt nyugosznak, nagy urak voltak életükben, s a fény és pompa a temetőbe is elkísérte őket.

Akik nem hagytak magok után annyit, hogy hamvaikat utódaik elkülönítsék más gyarló emberek hamvától, azok ott feküsznek a temető közepén. De itt is meg van tartva az osztálykülönbség következetesen. Még a mindent egyenlősítő halál is nagy arisztokrata.

Drága szobrok, ragyogó sírkövek jelzik az elhunytak nyughelyét, melyet földíszített a kegyelet, vidám virágokkal takarván el, hogy odalenn a sírban szomorú enyészet uralkodik. A sírhalmokon lámpák égnek, melyeknek világán gyászruhás özvegyek, gyermekek, unokák halvány tekintete mereng.

Ez az ország a jómódú polgároké.

Amarra tovább szerény mécsesek vagy magába a sír földébe szúrt vékony viaszgyertyák jelentik, hogy ott is vannak még, akiket túlélt az emlékezet. Az árva leány, lehet, hogy utolsó varrópénzét költötte arra a kis világra, mit édesanyja sírhalmán meggyújtott. Több pompára nem telt, az őszinte fájdalom, a lélek mélyéből előtörő sóhaj, a szív fenekéről fakadó könny pótolja azt.

E sírokban szegény emberek nyugosznak.

Nem szegények! Van, aki megsirassa, van, aki meggyújtsa sírjukon az emlékezet mécsét!

Van azonban a temetőnek egy része, mely lángtengerben úszó sírkertnek sötét, fekete, puszta, elhagyott szigete ma is. Ott nincs élet, ott a halál az úr, ez az ő kizárólagos birodalma, melyet elvitatni nem enged magától, de elvitatni tőle nem is akar senki. Itt a sír nem kert, nem oltár: sírhalom. Temető ez ma is. Nem keresi föl senki a kegyelet adójával. Akik itt feküsznek, kegyelemből feküsznek itt. Úgy adtak nekik nyugvóhelyet ingyen: ez volt az »utolsó alamizsna«. Kórházból, útszélről hozták őket ide s utolsó útjokon nem kísérte el rokon vagy jóbarát. Életük szomorúságát folytatják a halálban is; akkor a társadalom mostohagyermekei voltak, most a halottak közt is száműzöttek. Pedig emberek voltak, éppoly isten képére teremtett emberek, mint azok, akik ama tündöklő szarkofágokban fekszenek.

Oh, a halál nagy arisztokrata - amíg a sírkő áll. Ha ez elporladott, nem lesz különbség a kétféle halott között többé. Egyformán feledik el mind a kettőt.

De vannak sírkövek, melyek nem porladnak el soha. Lélek él bennök, lélek, mely halhatatlan. E kövek alatt egy-egy darab történelem van eltemetve, s ami a történeté, az addig él, ameddig maga az emberiség.

Az ily kövek alatt nyugvók nem közönséges halottak. Az elvesztésök feletti fájdalom nem fér bele egy család szűk keretébe: egy nemzeté, az emberiségé az. S azért, bár a látogatók között tán nincs is rokon, tán ismerős sincsen, - mégis az ily síroknak van a legtöbb látogatója.

Azok ott mindnyájunknak halottai. Egy szál virágot tűzni, egy-egy mécset gyújtani sírjukon mindnyájunknak szabad, - nem! mindnyájunknak kötelesség.

...Az éj haladtával mindinkább tünedezni kezdenek a világító fények és a sötét, bolyongó árnyak. Éjfélkor a temető megint oly kihalt, oly elhagyott, oly csendes, mint egy - temető.

Másnap csak az elhamvadt szövétnekek s a hervadó virágok mutatják, hogy itt tegnap mi lehetett? Virág, mécses és ember nem akadály, tél, éjszaka, halál ellen, - korlátlan úr megint az enyészet.

a kormány törvényjavaslatot dolgozott ki, a mint több lapban olvassuk, e javaslatot a több külföldi állammal az írói tulajdonjog védelmére kötött szerződéssel együtt fogja előterjeszteni.

Nem ismerjük sem a javaslatot, sem a szerződéseket; de idején levőnek tartjuk, ha ez ügyekről vallott nézeteinket már most nyíltan elmondjuk.

Az írói tulajdonjog védelmére szolgáló törvény alkotását már a 40-es években sürgették, létezik erről munkálata Szemerének, s az Akadémia és a Kisfaludy-Társaság ismételve felszólalt ez ügyben. Kétségkívül a belföldre nézve szükséges törvényt alkotnunk, s csak helyeselhetjük a kormánynak ebbeli szándéklatát.

Egészen más szempont alá esik azonban az a kérdés, hogy e tárgyban köttessék-e szerződés a külfölddel?

Mindenekelőtt arra utalunk, hogy nem minden állam köt ily szerződést. A kérdés fontossággal bír a nagy nemzetek (angol, francia, német) között, melyek egymás szellemi produkcióit kicserélik, adnak és vesznek; de egészen más jelentősége van az ügynek a kis nemzetekre és speciálisan Magyarországra nézve.

Ma nálunk úgy áll a dolog, hogy hírlapok, tudományos testületek (az Akadémiát sem véve ki) s magánkiadók a legtöbb esetben a külföldi műveket az eredeti kiadójának engedélye nélkül, díjtalanul fordítják magyarra. Ha nem így tennék, egyáltalában le kellene mondaniok a jobb és kelendőbb külföldi művek fordításáról.

Tudunk rá esetet, hogy egy német kiadó regényeért 600 tallért, egy hírneves francia író műveért négyezer frankot követelt, hogy annak magyar fordítására engedélyt adott. Ezek oly árak, amelyeket a magyar kiadó nem adhat meg. A magyarra fordított külföldi művekből alig kel el rendszerint 5-600 példány; ha valamely műből ezer példány kel el, az már fényes irodalmi üzlet, mely nálunk összesen azon jelentőséggel bír, hogy megtérült a szerény fordítási költség, bejött a nyomdász díja, s a kiadó, nagyon szerény kamatoztatás mellett, visszakapja tőkéjét. De ez is, mondjuk, a legritkább esetek közé tartozik.

Ha Magyarország az írói tulajdonjogra nézve a külfölddel szerződik, e tekintetben nem állhat fenn semmi viszonosság. A mi magyar műveinket (Jókai regényein kívül) nem keresi a külföld; mi ellenben lemondunk arról, hogy a külföldi műveket magyar nyelvre fordíthassuk, amire nagy szükségünk van.

S kinek előnyére válnék e szerződésünk? Nem az eredeti művek írói- vagy kiadóinak; hanem a német kiadók s a német fordítások terjesztőinek. A mi viszonyainkat tekintve bízvást állíthatjuk, hogy az esetben, ha nem is fordítjuk, mert nem fordíthatjuk le a külföldi műveket magyarra, nem fog elkelni nálunk egy példánnyal se több az angol vagy francia eredetiből. De igenis lényegesen több fog elkelni a német fordításokból, s Magyarország szerződése, magyar írói- és magyar kiadóinak rovására, a németországi kiadóknak válik előnyére, kik meg fogják szerezni a német fordítási jogot az összes Osztrák-Magyar Monarchiára is, s könnyen megszerezhetik, mert nagy közönséggel rendelkeznek. Kérjük a magyar kormányt, vegye figyelembe e szempontokat. S minthogy azt tapasztaljuk, hogy a magyar kormány mindenhez, amit előterjeszt, makacsul ragaszkodik, arra is kérjük, hogy az említett javaslatoknak a képviselőházban való előterjesztése előtt hallgassa meg ez ügyben az Akadémiát, a Kisfaludy-Társulatot a magyar zsurnalisztika és a kiadói testület véleményét.

Tudjuk mi jól, hogy ma is léteznek ilyféle szerződések, különösen Franciaországgal. Az abszolút időből erednek még azok, s léteznek ugyan a papíron, de a gyakorlatban nem alkalmaztatnak. Angliával, tudtunkkal, nincs is ily megállapodás. Ha azonban újabban kötünk szerződéseket, ezzel - meg vagyunk győződve - nagy mérvben megnehezítjük a magyar nyelvű művelődés terjedését, s meglehet, végleg tönkretesszük a ma úgyis csak vegetáló magyar könyvkiadói üzletet.

Az Andrássy-féle jegyzék elsikkasztása miatt, mint annak idején említettük volt, Matelkovics miniszteri titkár és Mihók segédhivatali igazgató ellen fegyelmi vizsgálat indíttatott. Végre kisült, hogy ártatlanok. Most fölmentették őket. Mindjárt akkor mondtuk, hogy a hivatali titok megsértőit a »méltóságos« urak között kellene keresni, nem az alantos közegeknél. Az ám! csakhogy hát ha valami nagy úr kerül »kredóba«, akkor az igazság istenasszonyának kezébe mindjárt belejön a köszvény s a mérőserpenyőt leejti.

A közvéleményt meg jó elámítani az olyan mondásokkal is, hogy bizony a státustitkot alighanem az irodaszolga árulta el: azon legkönnyebb bosszút állni.

*

Egypár nap múlva fogja az igazságügyminiszter betölteni a közjegyzői székeket. A folyamodványok már beérkeztek. Van vagy hat szekér.

Ember tervez - isten végez!

Szegény miniszter, mennyire csalódott! A szívem esik meg rajta!

Azt hitte, hogy most, a választások előtt milyen kapóra jön ezzel a kétszáz zsíros hivatallal lekenyerezni kétszáz darab embert, kinek mindegyikéből lészen majd odahaza befolyásban megizmosodott szószóló, kortes, pártvezér.

De nem az történt.

A kétszáz hivatalra hatezer művelt, tudományos, okos és érdemes egyéniség akadt, akikből ha kétszázat megnyer az »igaz ügynek«, ötezernyolcszázat okvetetlenül maga ellen haragít halálosan.

Legyen hát valaki népszerű miniszter!

*

Lónyairól megint rossz hírek járnak. Legközelebbi születésnapján 76 képviselő díszalbumot szándékozik neki barátsága s hódolata jeléül átnyújtani. Eszerint pártja már 76-ra növekedett. Félünk. Legújabban pedig »Közérdek« című lapot indított meg. Lucus a non lucendo. Legeslegújabban azonban azt a hírt vesszük, nem egészen biztos forrásból, hogy 76 jó barát közül egy igaz barátot keres, aki őt a miniszterségről lebeszélje.

Mégis okos ember hát.

*

Diplomáciai élc. Andrássy gróf a napokban reggel éppen öltözködéshez fogott, midőn Lord Buchanant, az angol nagykövetet jelentik nála. A nagykövetet a diplomáciai szokás szerint nem szabad várakoztatni, mert az egyenesen uralkodója személyét képviseli, de ezúttal a járó-kelő követnek mégis várnia kellett 10 percig, míg külügyminiszterünk elfogadhatta.

- Jó reggel, Mylord - vágta ki magát Andrássy -, nemde ön az angol királyné őfelsége személyét képviseli?

- Úgy van.

- Akkor meg fogja bocsátani, hogy megvárakoztattam, mert a királynét nem tehettem ki annak, hogy pongyolában találjon.

A lapok ismét a felveendő új állami kölcsönnel foglalkoznak. Még jóformán meg sem száradt Ghiczy tollán a ténta, mellyel az előbbi kölcsönt aláírta, és már megint... Az ember már azt sem tudja: melyik az új kölcsön? Van újabb, legújabb, legislegújabb...

*

Bécsben egy híres pört tárgyalnak, mely az egész birodalmi várost izgatottságban tartja. A vádlott bizonyos magasállású egyén, ki a lefolyt krach előtt nagy szerepet játszott, több pénzintézetek élén volt s lopta az államot és a közönséget. Ezen nagymérvű csalásokba sok nevezetes volt kormányférfi és képviselő van bekeverve, úgyhogy az egész pör oly irtózatos skandalum, melynek példáját nem láttuk. Mi magyarok kárörvendő arccal nézzük. Legalább most már nem vethetünk egymás szemére semmit! A vádlott neve Ofenheim lovag. A bűnper tárgyalása már hetek óta foly s még bizonyosan sokáig fog tartani, mert egész szegedi rablókrónika, s minél tovább folyik, annál messzebbre terjeszti ki szálait.

*

Prágának fejedelmi halottja van. Frigyes Vilmos hesszeni választófejedelmet a napokban temették. Ővele sírba szállt az a politika, mely Ausztria fennhatósága alatt hitte boldoggá tenni a német fajt. Következetesen küzdött Ausztria mellett mindig, s Poroszország ellen, mi miatt vén napjaira trónját is elveszté s Prágába, egyik hercegi odújába vonult, hogy meghaljon, mint az utolsó osztrák érzelmű német fejedelem.

Nem szép, hogy a német sajtó nem győzi gúnnyal, megvetéssel, rágalommal tetézni a fejedelmi koporsót. Igaz, régimódi patriarkális német zsarnok volt, és mint magánember nem olyan, akit »kellemesnek« szoktak találni. De ha volna a bécsi sajtóban osztrák érzület, azt méltányolnák mindenekfelett, hogy Ausztria barátja volt. Mint embernek pedig halála méltóbb ama fejedelmi atyafiai életénél, kik az alamizsnaképpen meghagyott trónuson ékeskednek - porosz bérszolgákul.

Királyunk őfelsége és udvara 10 napig tartó gyászt rendelt érte tartatni.

*

Franciaországból olyféle híreket hallunk, melyek sejtetni engedik, hogy a kis Lulu, III. Napóleon fia, nemsokára apja trónjába kerül. Úgy látszik, minden zsák megtalálja a maga »foltját«. - A kis Lulu különben e hó 22-én fogja letenni utolsó vizsgáját Wolwichban, s ő is, mint Alfonz, az iskolapadból egyenesen trónra lép. Boldog nemzetek, kik ily kormányzás alá kerülnek jószántukból.

Nemsokára kezdődnek az új választások. A képviselők jóeleve kezdik magokat szervezni, gondoskodva hangzatos programokról, jó kortesekről és olcsó percentre felvett pénzről, mert ez a három kellék szükséges, hogy valaki képviselő lehessen Magyarországon; különösen nagyon szükséges a harmadik, a legnehezebben keríthető kellék.

Egy ismeretes jobboldali képviselő nemrég kerületébe rándulván, találkozik egyik kortesével.

- No, Ferke - mondja nagy kedvetlenül -, ez idén aztán nehezebb lesz ám korteskedni a jobboldal mellett, mint három év előtt, mert hát éppen most emelték fel az adót.

- Csak bízza azt rám nagyságod - felelt a furfangos kortes -; inkább azért lesz könnyű! Az ember azt fogja mondani: »Lássátok, eddig csak egy baloldali (Ghiczy Kálmán) jutott kormányra, s máris emeli az adókat! Hátha még valamennyi miniszter baloldali lesz?!«

Bars megyéből értesültünk, hogy ott a balpárt Kaldrovics szolgabírót lépteti fel követnek. Ez az úriember arról nevezetes, hogy lécketrecekbe szokta záratni az embereket. Őbasasága valóban nagy-nagy díszére fog válni a jövő képviselőháznak.

*

Pulszky Ágost arról nevezetes az országban, hogy ő a legkiállhatatlanabb ember a képviselőházban. Izeg-mozog, mint az eleven ezüst, a szája örökké jár, mindenki szavába beleszól, majd Ghyczyvel beszélget, - egy perc, és már a túloldalon látod nagy vitába eredve Simonyi Ernővel, - a harmadik szempillantásban odalopódzik valamelyik miniszter háta mögé és maltretirozza, míg csak teheti; úgy is jut néha, hogy nem akad ember, aki hallgassa, de ő azért nem jön zavarba, s ha nem beszélhet, legalább grimaszokat vág. Általános neve »Kis Pulszky«; de ha kicsiny és fiatal is, egyike a legeszesebb embereknek. Most azt híresztelik, hogy egyetemi tanárnak fogják kinevezni. Csodálatos az, hogy a kormány egy idő óta egyetemi tanársággal szokta bedugni némely hívének száját: mintha egyetemi tanárokat csak olyan könnyen lehetne faragni, mint a főispánokat. Egyébiránt eddig legalább mégis volt annyi különbség a személy és személy közt, hogy az ostoba embert kinevezték főispánnak - az okosat meg egyetemi tanárnak. - A Kis Pulszky leendő tanárságát tehát még megbocsátanók, - de mit csináljunk a fiatal Apponyi gróffal, kiből szinte professzort akar a kormány faragni? Lehetetlen, hogy erről eszembe ne jutna Nógrád vármegye, aki egyszer nemrégen azt a tréfát követte el, hogy megyei mérnökre lévén szüksége, fogta magát és egy fiatalembert megtett mérnöknek, éppen olyan joggal, mintha a kutyabagosi szőlőpásztort egy napon megválasztaná megyei főorvosnak.

Bezzeg az új választási törvénnyel ugyancsak meggyűlt a bajunk. A megyék panaszkodnak, hogy az összeíró küldöttségek tagjainak nagyobb része lemondván állásáról, nem akar tenni semmit, mivel az új törvény szerint nem jár érte napidíj.

Ejnye no, hol van hát most az a nagy hazafiság, amelyről a vármegyék annyit beszélnek?

Igaza van Sennyeinek! A vármegyei rendszer lejárta magát. El kell dobni, mint a penészes körtét.

*

Zólyom megyéből azt a hírt vesszük, hogy ott egy választókerületben csak egy jogosult választó van. Ebből az a nyereség, hogy ott nem lesz legalább véres dulakodás a választók között a közvélemény »egyhangúlag« fog nyilatkozni.

*

A kat. papok és tanítók nálunk tudvalevőleg a canonica visitatiók alkalmával megállapított, szerződésszerű jegyzőkönyvek alapján nyerik javadalmazásukat. Mily elviselhetlen ez állapot mind az illető javadalmasokra, mind pedig az egyházi község tagjaira nézve, arról tanúskodik egy konkrét eset, mely a fővárostól alig másfél órányira fekvő helységben történt. Egy urasági bérestől, kinek négy gyermeke van (köztük egy beteg is, ki már aközben meghalt), párbér fejében elegzekválták télnek idején az ágynemű felét. - E béres egész évi illetménye lelkiismeretes számítás alapján 143-145 forintra rúg, és állami adója tesz 1 frt 50 krt; a canonica visitatio alapján egyházi adó fejében (pap- és kántornak) az állami adónak 400%-át követelik tőle, és mivel azt meg nem adhatja, végrehajtás alá esik. Előttünk fekszik az illető canonica visitatiónak 1842-ben megállapított szövege, ennek értelmében a plébánosnak minden pártól 2 véka rozs és 30 pengő krajcár készpénzben, a kántornak annak fele és a harangozónak véka rozs jár ki párbér fejében; igaz, hogy ugyanazon canonica visitatio a párbér fizetése alól kiveszi a patronátusi uradalom cselédjeit (mert 1842-ben csak ilyenek léteztek a községben), de 1875-ben már oly cselédek is akadnak a községben, kik többé nem a patronátusi uradalom szolgálatában állanak, és ezektől csupán egyházi célokra mintegy 6 frtnyi adót egzekválnak, midőn állami adójuk csak 1 frt 50 krra rúg. - Itt az ideje, hogy nálunk is rendezzék a kat. papok és tanítók helyzetét, miként ez Ausztriában már megtörtént, hogy oly égbekiáltó esetek, mint a fenntebbi, elő ne fordulhassanak.

Sennyey miniszterségének nagy reménnyel néz elébe a katolikus papság és a főnemesség: mert eddig nem is annyira politikája, mint inkább magatartása, még jobban magánélete föl is jogosíthatja a vérmes reményekre. Nagyszerű beszédje után pártatlanul üdvözölte az összes sajtó, ma azonban mintegy fölocsúdva a káprázatból, csipdelni kezdik, hogy a megalakulandó kormányból kiküszöböltessék.

A »Nemzeti Hirlap« a következő gúnyos és célzatos cikkecskével ássa alá Sennyei népszerűségét:

»A Sennyei-kabinet kilátásba helyezett megtakarításairól illetékes körökben a következőket rebesgetik:

A minisztériumok száma le fog szállíttatni.

A megmaradt miniszteri állomások megyés püspökökkel és érsekekkel fognak betöltetni, kik fényes anyagi helyzetök folytán díjtalanul fogják hivatalukat viselni.

A miniszteri tanácsosi állások teendőit szintén díjtalanul a kanonokok fogják ellátni.

A képviselőház elnökévé egy pápai nuncius fog kineveztetni. Majláth György azonban, ki a bírósági szervezetről szóló törvény folytán, mely a bírót bármely politikai hivatal viselésétől eltiltja, ma is elnöke a legfőbb ítélőszéknek és egyúttal a felsőháznak, e két, fizetéssel járó hivatalát meg fogja tartani.

A többi hivatalok örökösödési joggal, licitáció utján fognak a nemesi és főnemesi családoknak kiadatni.

A teendők kevesbítése s a kormányzat egyszerűsítése érdekében a bécsi cs. k. minisztérium fel fog szólíttatni, hogy a magyarországi kormányzati ügyek legfőbb fórumban való elintézését vállalja magára.«

Igaz, hogy ez csak tréfa, - de olyan tréfa, mely, mint a tükör, a valóságot mutatja.

*

Ugron Gábor egyike az ifjonc honatyáknak, kiket a női karzatok szívelnek legjobban. Kedden ő is beszélt. Mielőtt szólni kezdett volna, Jókai hozzáment és megfogta az üterét.

- Hadd lám, sebesen ver-e a pulzusod?

- Nézzétek - mond egy tréfás képviselő - Dr. Jókait.

- Már hogy volna Dr. Jókai - felelt egy másik -, mikor Dr. Bókai. Dr. Bókai ugyanis a legkitűnőbb gyermekorvos.

Ugron Gábor, a gyermek-honatya mit tehetett volna erre egyebet, mint hogy megmérgesedjen s olyan beszédet mondjon haragjában, melyben összeszidja a kormányt, Sennyeyt, Lónyayt, Tiszát és mindent, ami csak van és létezik ezen a komisz árnyékvilágon.

A közjegyzői állások betöltése, mint tudva van, a válság folytán hosszabb időre elhalasztatott. Illetékes körökben, a »Reform« szerint, azon nézet talált kifejezést, hogy úgy a közjegyzői intézmény, mint az állampénztár érdekében legkívánatosb volna, ha a közjegyzők kinevezése kombinációba hozatnék a törvényszékek neveztetésének kérdésével, vagyis más szavakkal, ha túlnyomólag az elsőfolyamodású törvényszékek bírói karának köréből neveztetnének ki a közjegyzők, mi a törvényszékek bekövetkező neveztetése alkalmával a kincstárra nyugdíjazás címén nehezedő terhet igen nagy mértékben megkönnyítené, s alighanem a közjegyzői intézmény tekintélyének is emelésére szolgálna.

*

Egy vidéki atyánkfia feljött nemrégen, hogy a Deák-világból származó s most hatalmas államhivatalnokká lett ismerőseinél tisztelegjen s pártfogásukat kérje ki közjegyzőségért beadott folyamodványának támogatására.

Legelőször is elmegy X. miniszteri tanácsoshoz... az földie, ugyanazon megyéből való, sógora is anyai részről, bizonyosan sokat fog tehetni mellette... Előadja, mi járatban van. A tanácsos mosolyog.

- Jaj, barátom... rossz helyen jársz... hisz én magam is oda folyamodtam.

Hősünk nem akarna kudarcot vallani s rászánja magát az államtitkárhoz menni. Az is ismerőse; ő volt a kortese a választáskor.

Az államtitkárt dolgozva találja (nagy csoda!) szobájában. Itt is rákezdi az előbbi nótát, hogy ti. legyen szíves őméltósága odaműködni, miszerint közjegyzővé leendő kinevezését megnyerje...

- Lehetetlen - mond az államtitkár hidegen -; annyian folyamodtak... magam is éppen most írom a folyamodványomat...

Kétségbeesve megy el a hivatalt kereső. Minden költekezése, Budapestre jövetele hasztalan volt tehát. De hátha meg kellene próbálni magánál őexcellenciája-, a miniszternél. Hiszen az is ismerőse, tanára volt jogász korában. Aki mer, az nyer! Sok lelkitusa után végre rászánja magát.

A miniszter savanyú arcot vág az előadott kérelem hallatára.

- Hogy én nevezzem ki?... Hja, édes barátom, az még messze van. Ki tudja, hogy lesz, mi lesz. Magam is éppen azon gondolkozom, hogy kár volt magamnak is nem folyamodnom.

Ez a történet meglehet, hogy nem is esett meg, de megeshetett volna.

*

A női kérdéshez. A zavatkai közs. iskolaszék tagjai közé egy nő is beválasztatott. - Az iskolatanács e választást jóváhagyta, mivel részéről nem tartotta a népokt. törvénnyel összeütközőnek, ha az iskolaszék tagjai közé nők is beválasztatnak, annyival is inkább, mert ezt a törvény nem tiltja, s a nők, kiknek természetszerű hivatásuk a nevelés, az iskolaszékekben a népoktatás előmozdítására hathatósan közreműködhetnek. - A közoktatási m. kir. miniszter azonban a »N.« híre szerint f. évi 817. szám alatt az iskolatanács határozatának megváltoztatása mellett Zavatka községet odautasítandónak rendelte, hogy a községi iskolaszékbe választott nő helyett férfit válasszon, mivel az 1868-ik év XXXVIII. t. c. 121. szakasza által a községi iskolaszék tagjai oly teendők végzésével ruháztatnak fel, melyek közigazgatási természetüknél fogva a politikai jogokkal eddigelé fel nem ruházott nők közreműködését és ténykedését nem engedik meg.

*

A »Magyar Állam« azt írja Bismarckról, hogy közel van a megőrüléshez, mindenütt rémeket lát a gonosz szellemnek és a pokolnak elásott lelke; egészen tehetetlen magával, képzelgési rohamok vannak rajta, egyszóval, hogy elment az esze végképp.

Dejszen, Lonkai bácsi! Most is több esze van annak egymagában, mint önöknek valamennyijöknek, kik a »Magyar Állam«-ot szerkesztik!

Hej! csak nem tudhatja az ember soha, mire születik! Ha valaki ezelőtt egypár évvel, mikor még Bittó és Bartal szolgabíró volt odahaza a vármegyében, azt mondta volna nekik, hogy »ti Magyarország miniszterei lesztek!« -tudom, nagy szemeket meresztettek volna csodálkozásukban, s az első gondolatuk az lett volna: »lehetetlen!« Hát csak annyi kevés tudomány szükséges a kormányzáshoz?

Bittó, ki az utóbbi hetekben már egészen elveszté népszerűségét, most megint kezdi azt visszanyerni, mégpedig azáltal, hogy egész készséggel sietett odahagyni a miniszteri széket, amint észrevette, hogy kezd alatta ingadozni, s ezenfelül kijelenté, hogy miután a párt bizalmát elveszté, nem vállalhat semmi hivatalt többé.

A lapok tele vannak emiatt Bittó magasztalásával és dicsőítésével, ilyen-amolyan önzetlen lojális államférfiú. S a sok dicsőítési lárma között újra hangoztatják: bárcsak ő bízatnék meg ismét a kormányelnökséggel! - Egy német lap azt jegyzi meg gúnyosan a sok dicséretre:

- De hát Magyarországon olyan nagy ritkaság egy becsületes ember?

*

Mióta majdnem bizonyossá vált, hogy Sennyey és Lónyay (jóllehet ők voltak ama hatalmasak, kik a kormányt a bukás szélére játszották, hogy miniszterek lehessenek) kikaparván Tisza számára a gesztenyét, ők magok nem esznek belőle, azaz ki nem neveztetnek miniszterekké, azóta a két úriember nagyon savanyú arcot vág az eseményekhez.

Egy maliciózus gúnyos jobboldali lap erre azon hírt hozza:

»Halljuk, hogy Lónyai Meránba készül.«

Másnap pedig a következő újabb hírt:

»Mint értesültünk, báró Sennyey Rómába készül, hogy a húsvéti ünnepeket ott töltse.«

Ebből a hírből egyébiránt csak annyi igaz, hogy a két úr nem szeretne itt lenni.

Tízen vannak ők, akik még mindig nem látják be a közjogi oppozíció káros voltát, és azt ezentúl saját szakállukra fogják űzni. Az igaz, hogy most már veszélytelenebbül tehetik, mert csekély számuk megmenti eljárásukat minden fontosságtól. A tíz férfiú neve, kik a hivatalos elnevezés szerint »elveikhez hívek maradtak«: Jankovics Miklós, Ugron Gábor, Máriássy Andor, Simoncsics Béla, Lükő Géza, Horváth Elek, Péchy Jenő, Gullner Gyula, Ragályi István és Zoltán János. Tehát van mégis balközép.

*

A jobboldali ellenzék - ez újdonatúj neve a Sennyey-pártnak - országszerte megindította a választási mozgalmakat. Számos kerületben már jelöltjei is fel vannak léptetve, így Sáros megyének nemcsak két, hanem valamennyi kerületében, így különösen a felvidék némely más megyében, s főleg kisebb, túlnyomólag katolikusok által lakott városaiban is, melyekből a párt legtöbb új akvizíciót remél.

*

A függetlenségi párt kiáltványt eresztett meg az »Oh néphez!« Ezen manifesztum az »Egyetértés«-ben jelent meg. Elpanaszolja, hogy miután a baloldal rálépett az államjogi alapra, mindössze 50 híve van a képviselőházban azon politikának, melynek pálcalova még ma is az »átkos közösügy«. Önálló és független, vagyis - miután ez a 67-iki törvényekben már megvan - inkább különálló Magyarországot kíván, ami a dolog természeténél fogva sokkal költségesebb volna a mai rendszernél, mert külön hadsereg s külföldi képviselet tartására kényszerítene. Ez szép dolog, és ábrándnak megjárja. De minő logika van abban, hogy valaki az egyik hasábon ily külön államiságot követel, a másikon pedig az állítja, hogy hazánk »nem képes megfelelni a 67-ben elvállalt nagyhatalmú szerep terhének«? vagyis: miután nem bírjuk el mostani terheinket, vállaljunk magunkra még többet? Egyébiránt mi logikát nem is keresünk a függetlenségi párt észjárásban, s így mai manifesztuma nem hathatott ránk meglepőleg. - Egyébiránt az irat egyesülésre szólítja fel a közösügyes Magyarország minden ellenségét. [.....]

A kormány körében az az óhaj, hogy az országgyűlés a pünkösdi ünnepek előtt legyen bezárva; ezen óhajtás természetesen csak úgy teljesülhet, ha a törvényhozó testület elvégezheti azon kérdések tárgyalását, melyeket nem lehet elodázni.

Az általános választások ideje mindenesetre csak aratás után lehet. Számítás szerint vagy július végén vagy augusztus kezdetén, s ha ez így történhetik, akkor az új képviselőház már augusztus végén össze lesz híva egy rövid ideig tartó ülésezésre, mely alatt megalakul, bizottságait és a delegációit megválasztja és a beterjesztendő költségvetést a pénzügyi bizottsághoz teszi át. A rendes és folytonos munkára azután október közepe előtt nem kerülne sor.

*

A szentatya bekövetkezhető haláláról újabban nagyon sűrűn beszélgetnek diplomáciai körökben. Ideje is már, mert bizony őszentsége már nem mai ember s szívós élete szinte bámulatba ejti még tisztelőit is. A római pápák uralkodása, mint tudvalevő dolog, rendszerint igen rövid. Minek oka leginkább az, hogy pápának rendesen a legöregebb bíbornokot választják. Még eddig csak az első pápa, Krisztusnak helytartója, Szent Péter uralkodott 25 évig, utána ezen éveket még csak meg sem közelítette senki. Hét-nyolc év volt a legtöbb, úgyhogy szinte dogmává vált a pápákra nézve ez a szent jóslat: »Non videbis annos Petri (Nem látod meg a Péter éveit). És íme, most Pius őszentsége nemcsak megélte 25 éves uralkodásának fordulóját, hanem még túl is élte. No, de élete hasonlít már az olajból kifogyott mécs utolsó pislogásához... s épp azért időszerű bekövetkező halála esetére eleve tanácskozni: legyen-e azután is még pápa vagy sem?

A hír azt beszéli, hogy az illető hatalmasságok már elhatározták, hogy jövőre csak úgy fog választatni, illetőleg elismertetni a pápa, ha lekötelezi magát, hogy az államok politikai ügyeibe nem fog avatkozni.

A király velencei látogatásának a »N. Fr. Presse« nagy politikai horderőt tulajdonit. Szerinte:

»A három császár, 1872-i találkozása alkalmával megegyezett abban, hogy az egyház csalhatatlanságát vallási kérdésekben ugyan elismerik, ellenben a pápa személyes csalhatatlanságát, mint azt IX Pius proklamálta, inkompatibilisnek tekintik az állam és törvényeinek tekintélyével. Állítólag megegyeztek abban is, hogy döntő lépéseket IX. Pius haláláig nem tesznek, ezután azonban együtt és határozottan oda fognak hatni, hogy oly ember választassék utódává, ki kész a csalhatatlansági dogmát visszavonni. Ha ez nem sikerülne, kijelentenék az új pápának, hogy Rómában nincs többé mit keresnie.«

E megállapodás számára a »N. Fr. Pr.« szerint Olaszországot is meg kellett volna nyerni. Vilmos császárnak kellett volna evégből az első lépést Viktor Emánuelnél megtenni, miután azonban tartós betegeskedése ebben meggátolja, Ferenc József vállalkozott az olasz király megnyerésére.

A »Neues Fremdenblatt« mai száma e felfogást teljesen tévesnek nyilvánítja, s miután az külügyi dolgokba nem rosszul szokott informálva lenni, magunk is azt hisszük, hogy a »N. F. Pressé«-t kombinációiban vágyai ezúttal elragadták. Ez azonban mit sem von le a király velencei látogatásának fontosságából.

A velencei találkozás politikai eredményével bécsi hivatalos körökben teljesen meg vannak elégedve, s noha írásbeli megállapodások nem történtek, ugyanazon sikert várják tőle, mint a pétervári összejöveteltől. Olaszország be van vonva a három északi nagyhatalmasság szövetségébe. A velencei kereskedelempolitikai tárgyalásoknak egyelőre ugyan csak az az eredménye, hogy mindkét oldalról el lőn ismerve, miszerint új szerződés kötése esetén az eddigi megállapodásoknak a gyakorlat által szükségesekül feltüntetett módosításai okvetlenül figyelembe veendők. A miniszterek megbeszéléseit a kereskedelempolitikai osztályok főnökeinek (Schwegel- és Bianchettának) értekezletei követték, melyeknek lefolyása után ítélve az új szerződés gyors létrejötte biztosnak tekinthető. - Mindenekelőtt mindkét részről fel fog mondatni az eddigi szerződés azon óhaj kíséretében, hogy egy új szerződés kötése tárgyában mielőbb alkudozások indíttassanak meg.

A velencei pátriárka kihallgatásáról az osztrák és magyar uralkodónál több olasz lap tüzetesebb tudósítást közöl, s a »Fanfulla« szerint a bíbornok-pátriárka azon megbízatást vette Rómából, hogy megértesse Ferenc József uralkodóval Poroszország álszenteskedő barátságát, s kérje fel, hogy világosítaná fel Viktor Emánuelt a politikai helyzet veszélyességéről. - A »Perseveranza« szerint a császár finom tapintattal az olasz kormány meleg dicséretét adta válaszul a bíbornok beszédére.

*

A párizsi »Figaro« Andrássy Gyula grófról, kit állítólag Velencében látott, így ír: A kíváncsiság és az érdek természetesen az ausztriai császár személyére irányult, de egy jó rész Andrássy grófra is esett, ezen egykor lázadó magyarra, aki jelenleg ugyanazon fejedelemnek minisztere, aki halálos ítéletét aláírta volt. Nagy s égető események kieszközlék megkegyelmeztetését, s jelenleg az állam politikáját igazgatja. E személyiség érdemes a tanulmányozásra, mint valódi típusa egy magyarnak: Andrássy nagy és alapos ember, erős kézzel s finom lábakkal. Ereiben mindazonáltal német vér is foly, mivel nem barna, hanem szőke; feje négyszögletes, zug-zugos, arccsontjai igen kiszögellők, bajusza sűrű, s orra hegyes. Szemei sötétkékek s valóságos villámokat szórnak. - Andrássy nagy fecsegő, szeretetreméltó, s mint jól törzsből származott nemes ember, igen mozgékony. - Tegnap nem keveset fecsegett a szép velencei nőkkel.

Báró Sennyey, miután sok ékes mondatot elszavalt, programot kért a szabadelvű párttól és a kormánytól, melynek politikáját nem ismeri.

- Az ember mindig olyasvalamit kér, amije nincs - jegyzi meg a »N. Hirl.«

Mi sem ismerjük a báró úr- és pártjának programját. Ha azonban elmélkedések és következtetések útján lehetne jutni némi világossághoz, - nekünk úgy rémlik, hogy Sennyey programját három szóval is ki lehet fejezni: miniszter akar lenni.

Pedig jó lesz vagy tíz esztendeig szegre akasztani ezt a programot.

*

A kormány és pártja sohasem volt oly erős, mint most. És érzi, tudja is, hogy erős: csak tréfál ellenfeleivel.

A hétfői ülésen Simonyi Ernő állott fel, hogy, mint rendesen szokta, egy irgalmatlanul hosszú beszédre gyújtson, melynek elmondása alatt az egész képviselőház ki szokta mutatni a foga fehérét, amennyiben a legtürelmesebb természettel megáldott honatyát is elfogja az a nyavalya, amit ásításnak neveznek. A házszabályok szerint azonban kétséges volt, joga van-e Simonyinak a fennforgó esetben a szóhoz. Vita támadt efelett s Simonyi mély fájdalmára már-már odadőlt a kérdés, hogy megfosztják kormányt ostorozó ajkait a róluk csurgadozó mézes bölcsesség eregetésétől, mely után szinte a szájukat nyalják »az antik magyarok«, midőn felállott Tisza K. belügyminiszter s a következő szavakkal vette le Simonyi szívéről a nagy követ:

- Én azt tanácsolom, hadd beszéljen a t. képviselő úr. Hiszen úgyse mondhat olyat, amitől megijednénk.

*

Nagy méreg és bosszúság az, mikor egy miniszter élcel. Ha interpellálják, nem haragszik, ha bosszantják, mosolyog, ha ellene szólnak, a fejével bólintgat.

Mióta »a nagy« Sennyey kifundálta, hogy biz ő azért ellenzék, mert a kormánynak nincs programja, azóta a szélső ellenzék is ebből a találékony eszmécskéből kovácsolja azt a kapát, amelynek nyeléről azt hiszi, hogy az el fog sülni.

Hja! Csakhogy leviccelte ám Tisza ezt az argumentumot is.

»Ha nem ismeri a szélsőbal - úgymond - a kormány politikáját, milyen lelkiismerettel támadja hát meg?«

Amiről nem tudja, hogy milyen, hogy állíthatja azt józan ésszel rossznak?

M. K.

A Józsefvárosban nagy pártoskodás foly. Még most sincsenek tisztában a fúzióval. Hja! hiába! A magyar commune fészke van itt. A kurtakorcsmákban izmosodó józsefvárosi hazafiságnak megölő betűje a józanság. Tehát a józan politika is. Ahány csizmadia, kalapos, rézműves, kötélgyártó lakik e tisztán magyar városrészben, az mind nagy státusférfiúnak képzeli magát. Persze hogy aztán nehéz dolog ennyi sok bölcs embernek valamely dologban megegyezni, mikor valamennyi jobbat tud amannál.

*

A Ferencváros csendes. Tavaszi Andrásnak még eddig nem akadt ellenfele. Talán azért, mert azt tartják, hogy a satnyább mag magától is kihull a rostán.

*

Egyébiránt hiába hangoztattuk három éven át, hogy válogatni kell az embereket, hiába mondtuk százszor és százszor, hogy az országot az vitte veszélybe, mert nem volt értelmes, lelkiismeretes és szakértő képviselőháza, - megint csak ott vagyunk, ahol voltunk. Előttünk fekszik a követjelöltek összes lajstroma, s bizony nincs okunk örvendeni rajta. Megint a régi schlendrián elem lépett a sorompókba. Pipás földesurak, úrhatnámkodó fiatal uracsok, a bolond viszonyok által feltolt nevezetességek s több efféle. Sőt szomorkodva kell észrevennünk, hogy a jóravaló részből többen ki fognak maradni.

Ennek csak két oka lehet.

Vagy a nemzet nem érett az alkotmányos élet felfogására, vagy pedig nem vagyunk képesek háromszáz s egynehány okos embert összehozni.

Előbbi esetben nincs segítség, az utóbbira nézve azonban gyökeres orvosság lenne a Sennyey indítványa, hogy le kell szállítani a képviselők számát.

*

Bosnyák bevándorlás a magyar birodalomba. A zágrábi »Obzor« szerint Boszniából a keresztények tömegesen vándorolnak ki és telepednek le a török erőszakoskodás és üldözés elől a horvát határőrvidéken. Hasonló kivándorlás harminc év óta nem történt. Folyó évi ápril hó elejétől a mai napig 600 léleknél több kelt át Podove, Kosztanyevac és Dubica helységek környékén, hozzá nem számítva azt a 20 családot, melyek a Száva melletti Zsupanjenál jöttek át. Mindkét kormánynak van tudomása a bosnyákok ezen átszökéséről, a hivatalos lapok azonban hallgatnak róla. Közlő felhívja a kormányt, konstatálja hivatalos adatokkal: mennyire rúg azon keresztények száma, kik a török zsarnokság elől ide átszöktek.

Mi is felhívjuk a kormány figyelmét a bevándorlásra, mely kellő irányban vezetve hasznára lehet az országnak, főképp, ipari tekintetben, míg elhanyagoltatván könnyen meglehet, hogy a csak a Magyarország iránti ellenséges elemeket szaporítandja a birodalomban.

*

Csúnya dolog, hogy némely értelmes emberek ostobáknak tettetik magukat csak azért, hogy az ostobaság köpenyege alatt céljaikat elérjék. Sok helyen tapasztaltuk, ahol két szabadelvű-párti jelölt áll egymással szemben, kiknek egyike azelőtt baloldali, másika pedig jobboldali volt, ott rendesen akad egy-egy vidéki vezéregyéniség, ki azzal hint konkolyt a választók közé, hogy azoknak régi pártállását veszi kiindulási pontul, amint x-i vagy a baloldalit, vagy a jobboldalit kívánja megbuktatni.

Ne hallgassanak az ilyen farizeusokra a választók. Ami volt, az elmúlt. Mind a két párt becsületes hazafiakból állott, akik most egy közös ponton eggyé lettek. Ne azt válogassák, melyik mit vallott azelőtt, hanem mit vall most!

*

A Ferencvárosban Tavaszi András ellen mégis állítottak jelöltet, - Csernátony Lajost. Csernátonynál senki sem érdemli meg jobban, hogy a fővárost képviselje. Neki csak egy nagy hibája van mint embernek, mely azonban erény a képviselőnél: t.i. túlságosan szemébe vágja az igazat mindenkinek.

*

Jókai már eddig három kerületben lépett fel. Szentesen, Hódmezővásárhelyen és Pesten. Az a legkülönösebb, hogy mind a három kerületben megígérte, hogy náluk vállalja el a mandátumot. Nem helyeselhetjük Jókaitól az ily eljárást. Ambíció az, hogy több helyen megválasszák? Vagy pedig pártmanőver, hogy a kétséges és szélsőbaloldali érzelmű kerületben nevének nimbuszával szabadelvű párti követet csempésszen be?

Minek az? Az előbbire nincs szüksége, mert ő anélkül is ünnepelt nagy ember, ha egy kerületben sem választják is meg; az utóbbira pedig a szabadelvű pártnak nincs szüksége, mert az nagy és hatalmas marad anélkül is.

A hódmezővásárhelyi választóknak tartott programbeszédét, mint halljuk, leírhatlan lelkesedéssel fogadták; e szép beszédben Jókai a maga bűbájos nyelvén ecsetelte állapotainkat.

»Oda jutottunk - úgymond -, hogy már a földet esszük alólunk, ne pazaroljuk azt még arra is, hogy sarával egymást dobáljuk.«

Mibe kerül a választás Budapesten? Ha adatainkat az egyes kerületekre részletezve akarjuk előadni, úgy a belvárost ki kell a sorból hagynunk; itt a jelölt Deák Ferenc, s érdekében nem volt szükség semmi anyagi áldozatra. A Lipótvárosban az »alkotmányos kiadás« eddig mindössze 65 frtot tesz, míg a terézvárosi jelöltek sokkal többe kerülnek, mindegyik párt több ezer forintot adott már ki, és fog ezentúl még többet kiadni. A józsefvárosi Steiger-párt eleinte nagyon szűkre szabta budgetjét; Jókai föllépése új intézkedéseket tett szükségessé. Jókai pártja eddigelé kevés pénzt adott ki. A ferencvárosi Tavaszi-párt három évvel ezelőtt, a bőség évében, soványabb időkre nagy bölcsen félretett néhány ezer forintot. Csernátony föllépte nemcsak ezen összeget, hanem jóval többet fog felemészteni a Tavaszi-pártiak pénzéből. E kiadásokra nézve tán felesleges is megjegyezni, hogy nem törvénytelen kortescélokra szolgálnak; az ártatlan effektus kiadásai ezek, és rajta fényes bandériumok, kocsisorok és lobogók pompáját szerzi be az illető pártbizottság. No, meg a termek és plakátok is kerülnek valamibe.

Krupp panasza az osztrák-magyar hadügyminisztérium ellen. A bécsi közös hadügyminisztérium igaz jogának teljes öntudatában néz bepereltetése elé. Igaz, hogy Krupp átengedett egy fél üteget próbahasználatra, a belszerkezeti titkok fenntartásával, de két körülmény állott be, melyek a hadügyminisztériumot ebbeli kötelezettsége alól felmentették. Először is, hogy Krupp az osztrák műszaki s katonai bizottság útmutatásai nyomán lényeges módosításokat tett az öntött acél-csöveken, miáltal azoknak szerkezeti titkai már nem a gyáros, hanem a katonai bizottság szellemi tulajdonává váltak: másodszor az, hogy a bécsi hadügyi igazgatás megvette Krupptól a kölcsön- és próbaképp átengedett félüteget. De különben is hogyan akarja a szerkezeti titokra nézve a tett, lényeges módosítások után igényét tüzetesen megállapítani? Kruppnak nem az fáj, hogy az osztr.-magyar hadsereg nem fog nála megrendeléseket tenni; mert egy oly nagy vállalatnál, mint az esseni ágyúöntőde, 6 millió bevétel hiánya alig érezhető meg; hanem itt az acél-bronzipar megvédéséről van szó. Ha az Uchatius-féle ágyúk csakugyan gyakorlatilag is alkalmasaknak találtatnak, mely ország fogja ezentúl is a drága német öntött acélárukat vásárolni? Nemcsak Ausztria-Magyarország állami pénztára érzi meg a roppant árkülönbséget, mely a bel- s külföldi öntött acél-csövek között fennáll; mert míg amaz csak 350 frtba kerül, addig ez 1500 frton alól nem vásárolható meg. Idejárul még az, hogy az acél-bronz ágyúcsövek tartósabbak és új öntésre használhatók. Végül nem szabad feledni azt sem, hogy a magánipar, mely sok öntött acéleszközt vesz igénybe, inkább az olcsóbb acél-bronzot fogja használni. Krupp bizonyára megfontolta mindezeket és azért lett oly ideges.

A vámügyi tárgyalások - írja a »N. W. T.« - komoly feszültséget hagytak hátra a két minisztérium közt. Személyesen ugyan a legszívélyesebben érintkeznek a miniszterek; a remény a megegyezéshez azonban nagyon megfogyatkozott, és ha a tárgyalások ennek dacára is folytattatnak, csak azért történik, hogy a jövőben felhasználható anyag gyűjtessék. A nemzetközi kalamitások nem vezettek (ti. Lajtán-túl) miniszterkrízisre. - Most nyújtanak erre alkalmat - politikai okok, de valljuk meg, hogy az jelenleg éppúgy bekövetkezhetik Lajtán túl, mint Lajtán innen. Készen kell lennünk a legelütőbb eshetőségekre. - A tények azonban nem fognak bennünket megcáfolni, ha már ma a leghatározottabban kimondjuk, hogy a vámügyi tárgyalások nem fognak miniszterválság nélkül megoldatni.

(Már mi hisszük, hogy nem egykönnyen lesz pedig kormánykrízis, akármint akarná is a bécsi sógor.)

Tegnap, július 8-án választott Zenta és Eger. Nem kívánunk rosszat felebarátainknak, de itt mégis óhajtanunk kell, hogy az odavaló jelöltek megbukjanak. Csiky Sándor az utóbbi helyen a jelölt, míg az előbbi helyen Majoros István. Mind a két úr olyan, hogy csak az országgyűlés tekintélyének csorbítására van itt. Az a legkülönösebb, hogy a városok, hol pedig legjobban kell képviselve lennie az intelligenciának, ilyen emberek által képviseltetik magukat. Szégyene ők az országgyűlésnek és a 19-ik századnak. Adja isten, hogy a jövő országgyűlés alatt odahaza pipázgathasson mind a két úr, ahol bizonyára helyén lesznek a falusi kupaktanácsban, ha ugyan oda is nem kellene némi higgadtság és érettség.

*

Losonc gróf Forgách Antalt választotta meg képviselőjének. Gróf Forgách Antal különben szabadelvű, s mi örülni tudunk az eltévelyedett juh visszatérésének, de mégse tartjuk erkölcsi igazságnak, hogy azon várost képviselje valaki, mely legnagyobb szerencsételenségét (a muszkák általi felperzseltetését) neki véli tulajdonítani.

Hát így jutalmazza az embert a gondviselés? Ki mondja még, hogy nincsen más világ?

*

A szabadelvű párt férgese is kihullott, mert mint Szontagh Pál mondta: »volt ám ott is olyan is elég«; - azon egypár jelesebb is kimaradt, akikért nagy kár. Ilyen például a Terézvárosban megbukott Falk Miksa és a Székesfehérvárról kiszorult Svarcz Gyula. Reméljük azonban, hogy még mind a kettőnek akad foltja - akarjuk mondani - választókerülete.

Az észretérő nép. Spanyolország is mozogni kezd. A polgárharcokban elroncsolt nemzet - úgy látszik - önerejéből akar talpraállni. Egy új alkotmányjavaslat készült el, mely elég szabadelvű arra, hogy e nemzetet újjászületési munkájában előresegítse. Az új alkotmányjavaslat a bel- és külföldieknek szabad iparűzést engedélyez, a lakházat és levelezést sérthetetlennek nyilvánítja; a vallási kérdés szabadelvű értelemben oldatik meg; a szenátus 100 tagja öröklés, 100 tagja királyi kinevezés, 100 pedig választás útján jut a szenátusba; a cortes közvetlenül választatik öt évre, a király a szenátus választott részét és a képviselőkamarát feloszlathatja azon feltétel alatt, hogy három hó leforgása alatt új választások tartatnak. A szenátus elnökségét a király nevezi ki. A javaslat intézkedéseket tartalmaz a személyi szabadságról, az iskolaalapítási jogról, a személyi szabadság felfüggesztéséről és a trónöröklésről.

*

A fővárosban nagyon el vannak keseredve a polgárok a rendőrfőkapitány, Thaisz Elek ellen, kit az ismeretes budai szerencsétlenség éjjelén - mondják - ferblizve talált a szomorú hír, hogy Budán az árvíz végzi romboló munkáját s rendőri intézkedésekre van azonnal szükség.

A jeles férfiút azonban meg nem zavarta ez a kicsiség, egész nyugodtan »beszerelt«, »nikszblindezett« egész reggelig, anélkül, hogy odahederített volna a bajhoz!

Az ember első pillanatban azt kívánná, hogy az ilyen hivatalnokot legcélszerűbb volna felmenteni szolgálatából, de ha meggondoljuk, hogy majd minden hivatalnokunk ilyen, annyi tömérdek hivatalüresedés mégis sok volna egyszerre.

*

Egy bécsi lap azzal ijesztget bennünket, hogy a jövő költségvetésben 12 millióval lesz több előirányozva, mint a múlt években.

Amilyen emberek a közös miniszterek, még bizony meg is eshetik ez a bolondság. Hanem hogy aztán a 12 milliót honnan veszik, azt mégis szeretném tudni?...

*

Ha nagy örömünkre szolgál is, hogy a közvélemény rostáján a képviselőválasztásoknál egypár konkoly, mint minő Csiky Sándor, Majoros, Miletics és Patay átesett s nem fogja többé csúfítani a képviselőház ábrázatát s kirívólag csonkítani a képviselői tekintélyt, éppoly nagy sajnálatunkat idézi fel az, hogy másrészről megint sokat vesztettünk is, hogy gróf Lónyay Menyhért, Hoffmann Pál, Schvarcz Gy., Pulszky Ferenc, Feszt Imre, Eötvös Károly nem lesznek a jövő törvényhozás tagjai. Hiányukat aligha fogják bírni kipótolni a helyökbe jött új erők.

A »Kelet Népe« és több szabadelvű párt-ellenes lapok azt hírlik, hogy Perczel Béla igazságügyminiszter kilép a kormányból. Ha igaz volna, sem lehetne elhinni, mert ők mondják. Sokkal célszerűbb, hogy báró Wenckheim hagyja el helyét s helyébe Tisza Kálmán lép a miniszterelnöki polcra.

Széll Kálmán pénzügyminiszternél, mondják, egy angol bankár tisztelgett, ki pénzkölcsönt ajánlott fel.

- Nos, ön tehát kész az államnak hitelezni a szükséges pénzt? - fogadta lehető udvariassággal a miniszter.

- Igen, kegyelmes úr, csakhogy akarom tudni előbb, mit ád nekem zálogba az állam. Például nem jó lenne-e a dohánymonopóliumot vagy talán a sörjövedelmeket?

- Egyet se! - kiáltá a miniszter mind jobban felindulva a külföldi szemtelenségén.

- Nos, milyen zálogot adnak hát?

- Magyarország hitelét, uram! Önnek még azt sem! - mondá a miniszter ingerülten s ajtót mutatott a bámuló pénzembernek.

Bécsben magyar világ van! Honatyáink egy része ott szíja szűz magyar dohányát, mit a maga szelíd húsz kvadrát ölén termesztett. Egész Bécs kiáll az utcákra s rettentőn bámulja, hogy egészen olyan németnadrágos, cilinderes urakat lát, mint a maga fajtája, mikor ő holmi kacagányos, medvebőr kalpagos alakokat várt. Sehogy sem bírja elhinni, hogy ezek magyarok volnának, csodálkozván, hogy semmi csodálkozni való nincs rajtok.

Pedig dehogy nincs! Hát nem elég spektákulum az, hogy azok a kemény tigrisek, kiket a hideglelés is kitört mindjárt, ha Bécset említették, most rendre ott ülnek a tanácskozó palotában s izzadják a számtalan milliókat!

Szegény Csernátony, szegény Jókai, ha ezelőtt három évvel megjövendölte volna valaki!

*

Hanem azért mégis nagy kalefaktor a német. Az egyik delegátusra ráfogták, hogy órát ment vásárolni valamelyik előkelő bécsi órakereskedésbe.

- Hány órát jár naponkint ez a jószág? - kérdé műértőleg az órástól, egy csinos ankerórát választván ki.

- Huszonnégy órát, uram - felelt az mosolyogva.

- Aztán mi az ára? - kérdé tovább a delegátus fitymáló mosollyal.

- Harminc forint.

A delegátus bosszankodva dobta el.

- Ugyan, ne izéljen az úr. Én otthon Szögeden olyan órát veszek 20 frtért, amelyik legalább hatvan órát jár naponkint.

Ilyen bolond adomákkal tesznek bennünket csúffá a németek. Hadd csúfolódjanak szegények!

NÉVTELEN: A SZÉLSŐ BALPÁRTRÓL

Nem mindenben értünk egyet a t. cikkíróval.

Szerk.

TISZA KÁLMÁN BESZÉDE

A tárgy érdekességénél fogva ezúttal kivételesen a »Mulattató«-ban közöljük tér szűke miatt Tisza beszédét, habár annak nagy terjedelme következtében itt is csak kivonatilag.

Szerk.

P-Y J-S: A »MAGYAR NÉPLAP« SZERKESZTŐJÉHEZ

1.

Csodáljuk t. laptársunktól, az »Egri Népujság«-tól, hogy meggondolatlanságból e szédelygés eszközévé engedte magát tenni. Egyáltalában nem helyeselhető, ha a szerkesztő leszállva azon magaslatról, melyen egyedül a közérdeknek kell tollát vezetnie, egyesek geschäftjének cégtáblájává lesz, kivált akkor, midőn biztos tudomása sincs a dolog állásáról, amit ajánl. Hova süllyed akkor a »hatodik nagyhatalom«, ha így kezeljük? Egyébiránt meg vagyunk győződve, hogy az E. N. U. csak szánandó áldozata azon felületességnek, mellyel a mai világban szokás a dolgokat tekinteni. Vannak ugyan esetek, amikor a szédelgő vállalatok százakkal sietnek megveszegetni a hírlapírókat - nekünk is volt már dolgunk ilyennel -, de arra még nem tudunk esetet, hogy valaha magyar lap elfogadta volna. Ez csak per tangentem legyen mondva s semmiesetre sem célzásképp Luga úr előttünk is becsülésben álló lapjára.

2.

[Báró Baldácsi Antal] Ominózus név. Őméltósága a szélső bal Rotschildje; különben ártatlan, derék, jó ember, csak egy rossz természete van: a »gründolás«. Emiatt aztán sokan jégre viszik s visszaélnek nevével.

3.

Lapunk kisebb elterjedettsége lehetetlenné teszi, hogy e helyen ezúttal a miniszter úrhoz intézhessünk kérdést ez ügyben. Azonban igyekezni fogunk magánúton szerezni kellő tudomást, s ha az ügyben, ami valószínűnek látszik, visszaélés történt, el nem mulasztjuk emiatt megtenni a kellő lépéseket a kormánynál is. Amennyire azonban a hiteles baráti kézből vett, de több iróniával mint tárgyilagossággal írt tudósításból kivesszük a tényálladékot, legcélszerűbb lett volna, ha az érdeklettek egyike a többiek perköltségviselési támogatása mellett beperelni engedi magát a nagyrahivatott bank által; s így a bíróság előtt kényszeríti azt a szükséges magyarázatra, melynek alapján hozott ítélet, ha nem is lett volna kedvező, de legalább megnyugtató, mert az ember elvégre is szereti tudni, micsoda betegségben sínylődik. A losonci ügynökséget pedig nem ártana egy kicsit hűsre tenni, időt hagyva neki, hogy az alapszabályok magyarázatában valamivel szolidabb irányra szokjon s ne csináljon olyan nagy »lapsus linguae«-t, mely azonkívül, hogy »csalásnak« minősíthető, még »visszakövetelési« jogot is ad a kárt szenvedettnek, ha írásban létezett s ha bebizonyítható.

Szerk.

GAJDÁCS PÁL: A FIATAL MŰVÉSZEK

»A fiatal művészek« című beszély folytatása tőlünk nem függő körülmények miatt maradt ki a »Tárcá«-ból, de nem végképp, mert legközelebb végét is közöljük.

GRÓF LÓNYAY KÖNYVÉBŐL

Jelen mutatványt gr. Lónyai Menyhért »Közügyeinkről« című megjelenendő, nagyérdekű könyvéből tér szűke miatt ehelyütt közöljük. Lónyay kétségkívül legtapasztaltabb és legtanultabb pénzügyi kapacitásunk, nem lehet tehát érdektelen, mint gondolkozik viszonyainkról ő, kit az események leszorítottak a tettek mezejéről, s miként véli ő rendezhetőnek az államháztartást. Lónyai pénzügyi kezelése tagadhatatlan rossz befolyással volt anyagilag az államra, azóta azonban sokat tanulhatott, sokat tapasztalhatott, s érdemes, hogy szavát latra vegyük.

Szerk.

1. P. J. úrnak Szklabonyán. A felszólalás megtörtént a »Pesti Napló« múlt vasárnapi számában. Várjuk rá a felvilágosítást a hivatalos lapban. Addig is szíves üdvözletünket.

2. G. Pál úrnak Szarvas. Siess a folytatással! Szíves üdvözlet!

3. K. I. úrnak Tápiószele. A szerencsétlen 13-as szám újbóli megküldését a kiadóhivatalban megrendeltük. Tájékozásul azonban annyit, hogy a szerkesztőség egyáltalán nem foly be a lap szétküldésébe. Az egészen a kiadóhivatal dolga.

4. R. Áron úrnak. A kívánt törvényeket, habár az tisztán a kiadóhivatal dolga is, megrendeltük ön számára. Szíves üdvözlet!

A »Magyar Néplap« tizedik évfolyamába lép e számmal. Sanyarú viszonyaink között a tíz évi életkor is ritka egy hetilapnál, s ha többet nem is, annyit mindenesetre bizonyít a közönség ragaszkodása, hogy van benne életerő, becsületes szándék, s hogy e lap megállta helyét, egy évtizeden át szolgálván a haza érdekeit.

A haza érdekei! Ez a mi jelszavunk. Nem törődünk vele, melyik párttól ered az, mit kárhoztatni, vagy melyiktől az, mit támogatni sugall lelkiismeretünk és meggyőződésünk: - még az ellenség kezéből is jószívvel fogadjuk, mi hazánkra nézve üdvösnek mutatkozik.

Különben is lejárt már a pártoskodás kora. Komoly, megdöbbentő napokat élünk, s a haza érdeke sürgetőn követeli, hogy hagyjunk fel az eddigi könnyelműsködéssel, mely már-már sírját ásni készül minden eddigi »úgynevezett« vívmánynak.

Lángba borult házuk felett nem vesznek össze a pörös testvérek, hanem oltják közösen. A pártéletnek is el kell némulnia az alkotmány roskadozó épületével szemben. Össze kell tenni vállainkat és megtámasztani közösen minden erőnkkel.

Az ma mellékes dolog már, hogy jobboldali, baloldali vagy konzervatív országgyűlési többségünk lesz-e: az körülbelül mindegy! A fődolog az, hogy hasznavehető, erős, becsületes, független és mívelt többségünk legyen. Csak erős, becsületes és független többség alkothat erős kormányt, s csak erős kormány segíthet bajainkon: ha ugyan lehet még segíteni.

De mi hisszük, hogy lehet. Csüggedni sohase jó. Ki már reményét is elveszté - mindenét vesztette.

A küszöbön levő követválasztások döntik el Magyarország jövendő sorsát. Az élet és halál kérdése az, miként még sohasem volt. Minden honpolgár tekintse a saját szavazatát úgy, mintha az döntené el egymaga hazája sorsát, s ha így fogja tekinteni - meg vagyunk róla győződve, hogy nem dobja el könnyelműségből, apró érdekből vagy a zavarosban halászni szeretők által bűnösen felszított pártszenvedélyből, - hanem »megválogatja« emberét saját meggyőződésének sugallatával.

Adja isten, hogy ilyen »válogatott« emberekből álló országgyűlést hozzon az új esztendő, melyben minden jót kíván olvasóinak a »Magyar Néplap« is.

Lapunk tárcájában még e hónap folytán megkezdjük a nagyhírű Poe Edgar egy rendkívül érdekfeszítő és borzalmas beszélyének közlését. Címe a »Két alakú«. Rovataink mind úgy maradnak, mint a múlt évben. A politikai rész figyelemmel fog kísérni mindent, ami akár bel-, akár külföldön nevezetes történik. A választások alatt különösen is gondoskodni fogunk, hogy olvasóink pontosan értesülve legyenek minden mozzanatról. A »Mutattató« pedig tárháza lesz ezután is eleven tárcacikkeknek, hasznos, tudományos és gazdákat érdeklő közleményeknek, érdekes olvasmányoknak sat. Egyszóval iparkodásunk oda van irányozva, hogy aki csupán a »Magyar Néplap«-ot olvassa is, mindenről tájékozva s a kor színvonalán legyen.

Az új évnegyed közeledtével és a megváltozott helyzettel, valamint a közelgő követválasztással szemben a »Magyar Néplap« is érzi annak szükségét, hogy irányáról számot adjon olvasóinak.

Eddig Deák-pártiak voltunk, de csak annyiban mindig, amennyiben elfogadtuk kiindulási pontul a 67-es egyezményt; nem azért fogadtuk pedig el, mintha azt tökéletesnek s hazánk önállóságának biztosítására elegendőnek, elért »ne tovább«-nak tartottuk volna, hanem elfogadtuk, mert beláttuk, hogy mi kicsiny, rokontalan nemzet vagyunk, ezernyi ellenséggel véve körül nemcsak kívülről, hanem itt benn saját kebelünkben is; nekünk nem lehet hencegni, hanem meg kell elégednünk olyan pokróccal, amekkora telik. A józan gondolkozás követeli ezt.

Hogy a Deák-párti kormányok nagy hibákat követtek el és szomorú helyzetbe juttatták az államot, azt elvitatni nem lehet. Ki tehet róla? Ki annak az oka, hogy nincsenek lángeszű államférfiaink, kik a kormány rúdját bölcsebb és szerencsésebb kezekkel kormányozzák! A gazdálkodás saját magunkra volt bízva, önállóságunk volt, s ha mégis mindenünket elgazdálkodtuk, kit okozzunk? A 67-es egyezményt semmi esetre sem.

A 67-es egyezmény alapján állottunk ezelőtt, és azt fogjuk pártolni ezután is. Ha valakinek igazságosan kiosztanak jussába egy darab földet, de úgy míveli, hogy bogáncs, kóró, maszlag és szerbtövis burjánzik fel rajta áldásos búza helyett, nem ok, hogy azért pokolnak hagyja azt a földet. A föld jó lehet azért, csak a megmívelés volt hanyag.

Ilyen földnek tekintem én a 67-es alapot, melyhez hozzá kell szokni; »édes miénknek« tartom, mert ha kieresztjük a markunkból, éppen »semmink« sem lesz.

A 67-es alapot ma már elfogadta a Tisza-párt is és csatlakozott a Deák-párttal. Mind a kettő megszűnt névleg, és lett belőlük a »szabadelvű párt«.

Természetes, hogy a »Magyar Néplap« is ezen párttal tart. Ahhoz van kapcsolva tíz éves múltja által. Azt akarja, amit ez tűzött zászlójára: a szabadelvűséget, az önállóságot, önálló magyar bankot, jogegyenlőséget, gyors és olcsó igazságszolgáltatást, jobb közigazgatást, vagyon- és személy-biztonságot, takarékosságot minden ágban, - kivévén ott szeretne látni bőkezűséget, ahol az legkevésbé van s ahol legtöbbet kamatozna idővel a hazának - a népoktatásban.

Ezeket akarja a szabadelvű párt. Lehet-e oly magyar a föld hátán, aki szinte nem ezt akarja? Ha keresztül fogják-e vinni a kormányférfiak mindezeket, ez már más kérdés? Mi azt akarjuk, hogy keresztülvigyék, s ha látjuk, hogy törekvéseik ez irányban indulnak meg és sikerrel haladnak, kötelességünk csekély szavunkat is latba vetni támogatásukra, míg ellenben főfeladatunk megóvni ott s ellenkező állást foglalni velök, hol ezen elveket mellőzve látjuk.

Nekünk semmi közünk a személyekkel. Akár Pál a miniszter, akár Péter. Mi csak a tetteket fogjuk látni és azok után ítélni.

Ez a »Magyar Néplap« álláspontja és programja a jövőre nézve. S minél több embernek válik ez programjává, annál közelebb áll megvalósításához, mert az egyetértő nemzet csodákat képes mívelni, az egyet nem értő pedig széjjelhull, elmállik, mint a megoldott kéve.

Sorakozzunk egy zászló alá; a tréfák és a könnyelműsködések ideje lejárt, ellenzékeskedni csak a német ellen volt virtus; ma nagyot fordult a világ, s az legyen a virtus, hogy ki-ki folytassa becsületesen azt, amit polgári állása kijelölt: a tanító tanítson, az iparos vezesse üzletét, az ügyvéd védelmezze a jogokat, a bíró ossza az igazságot és ne avatkozzék senki a másik hatáskörébe.

Eddig mindenki kormányozni akart, azért nem kormányozott senki. - Ezentúl teljesítsük ugyan polgári kötelességeinket is, ott és úgy, ahol és amint megilletnek, de ne avatkozzunk a kormányzásba mindnyájan, mert a kormányzó kéz is, ha ide-oda rángatják, inogni fog és nem viheti a terhet olyan biztosan, mintha nyugodtan hagyva örökös gáncsvetés helyett biztató tekintettel kísérjük.

Lapunk előfizetési ára a régi marad, beosztása szinte. Változatos tartalomról, mulatságos és lélekemelő olvasmányról folytonosan gondoskodunk, s mindent elkövetünk arra nézve, hogy aki csupán ezen egy lapot olvassa is, minden, akár a politika, akár a tudomány mezején felmerült mozzanatról értesülve legyen.

Magyarország semmiben sem volt jobb helyzetben, midőn a jelenlegi kormány sorsát kezeibe vette, mint a tatárpusztítás után. Most is, mint akkor, egy új honalkotás művének kell következni. Válponton állunk, a helyzetnek el kell dőlnie rövid idő alatt. Vagy sikerül kibontakoznunk az ezer bajból, mely útunkat állja s haladásunkat gátolja, vagy pedig helyben maradunk régi tétlenségünkben, ferde, céltalan ide-oda kapkodással, még inkább nehezítve a kibonyolódást, s a hátunk mögött sötétedő végveszély csakhamar utoléri jobb sorsra érdemes hazánkat. A Wenckheim-Tisza-kormány azonban elegendő biztosítékot látszik nyújtani arra, hogy az előbbi történik és nem az utóbbi. Ez egyszer embereinkre akadtunk. Ha ők sem vezetnek ki az ígéret földére (melyet azért nem sikerült elérni az előbbi kormányok alatt, mert nem nézve a helyes, alkalmas ösvényt, toronyirányában nyargalva akartak odajuttatni) - akkor senki.

A jósolgatásnak különben nem vagyunk emberei. Történjék bármi is, a »Magyar Népl.« mindig ragaszkodni fog elveihez, figyelemmel fogja kísérni a munkálkodást, melyet a kormánytól vár, s meg fogja tenni a maga szerény észrevételeit, nem azért, hogy azokkal akadékoskodjék, hanem hogy a nép iránti ragaszkodásából kifolyólag a nép érdekeit - melyek a hazáéi is - összehasonlítsa a kormány működésével, s amennyiben azok nem volnának összefüggésben, azt kiemelje, s ezáltal a kormányok bírája, a közvélemény ítélete elé juttassa.

A folyamatban levő választási mozgalmakról s az új félévben megkezdődő választásokról, melyek hazánk újjáalakulására nagy befolyással bírnak, pontos, kimerítő tudósításokat hoz, s egyáltalában oda fog iparkodni ezután is, hogy a »Magyar Néplap«-ban mindaz meglegyen röviden, ami akár bent a hazában, akár a külföldön nevezetes előadja magát. A sok frázisnak és üres, csillogó beszédnek nem vagyunk barátai, még a szabadságot is csak úgy szeretjük, ha az a maga komoly medrében halad, nem csapongva szerte, mint a háborgó folyam, melynek hullámai merészen és felségesen hömpölyögnek ugyan, de minden pillanatban széttéphetik a gátat. Az igazán eszélyes politika nemzedékek műve; minden nap egy lépést tenni a cél felé, nem pedig egy perc alatt akarni odaugrani.

A »Magyar Néplap« minden évnegyedben programot ad, azaz jelezi a viszonyokkal szemben a maga helyzetét, jelezi azon irányt, amelyben haladni akar. Ezúttal is az új évnegyedben szükségesnek látja álláspontját kifejteni, mert az uralkodó helyzet annyira megváltozott, hogy ugyan ember legyen, aki magára ismer, ha a tavali kinézésével hasonlítja össze mostani politikai ábrázatát. A nagy közjogi harc, melyben évekig egymás üstökét húzogatta a két nagy országos párt, a bal- és jobboldal, megszűnt. A közjogi egyezséget, melynek a »Magyar Néplap« is egyik szerény támogatója volt a maga körében, ma már nem bántja senki. A két párt egyesült, s ahelyett hogy egymást piszkálná, vállvetve lát a munkához, melynek sikerétől függ életünk vagy halálunk. Úgy voltunk eddig, mint mikor a halálos beteg mellett a két gyógyító orvos, kik közül az egyik erővel homeopatice, a másik alleopatice akarja gyógyítani, hajba kap s hagyja a beteget meghalni. Az idő észretérítette az orvosokat, s most már a disputálás helyett komolyan látnak a gyógyításhoz.

A »Néplap«-nak nem lehet célja ezentúl a szabadelvű párt politikáját dicsérni, a »Népl.« nem a párt, nem a kormány lapja, nem annak érdekeit képviseli, mint címünk is mutatja; mi a »nép« lapja vagyunk s a nép érdekeit képviseljük; nyíltan kijelentjük ugyan, hogy a szabadelvű párthoz tartoztunk, azon elveknek hódolunk, miknek e párt, miknek a nemzet többsége, de álláspontunk független, s célunk figyelemmel kísérni úgy a szabadelvű párt, mint az annak kebeléből keletkezett kormány munkálkodását; de annak szószólói csak akkor leszünk, midőn látjuk, hogy e munkálkodás igazán a nép javára szolgál; ellenkező esetben mindannyiszor felemeljük szavunkat, mert a rossz, ha a legkedvesebb barátainktól ered is, mégis rossz marad. Az olyan lap pedig, mely borúra-derűre látatlanban is magasztal mindent, akár helyes, akár helytelen, mihelyt pártjától ered, lehet, hogy megérdemli a szubvenciót, de nem érdemli meg a szabadelvű nevet és a közönség pártolását.

Az óriási szabadelvű párt két szélén két rendbeli hazafias ellenzék áll, mintegy harminc ember balról és mintegy húsz jobbról. Nem tartozunk sem az egyik, sem a másik ellenzékhez, de azért el nem ítéljük őket; az ő szándékuk is tiszta és becsületes, ők is a haza és nemzet boldogítására törekszenek. Az is lehet, hogy az az út jobb, melyen ők akarnának vezetni - a mindent előre tudó isten a megmondhatója! -, de most az egyszer induljunk el a többséggel, hol vezéreink Ghyczy, Deák, Tisza viszik a lobogót. Induljunk el, de ne vakon, vigyázzuk az utat s figyelmeztessük, ha itt-ott félre lép egyik vagy másik.

A »M. Néplap« ára ezután is a régi marad:

Negyedévre 1 frt 50 kr.

Félévre 3 frt - kr.

Előfizetéseknél legjobb az 5 kr-os postai utalványokat használni. Kérjük az előfizetőket lakásuk és az ahhoz legközelebbi postaállomás pontos olvasható kiírását, s az előfizetés mielőbbi megújítását, nehogy a lap szétküldése akadályt szenvedjen.

Aki a »Magyar Néplap«-ra maga mellett még egy új előfizetőt szerez és azt beküldi a maga előfizetésével együtt, annak a lap kiadóhivatala azonnal két kötet hasznos és becses olvasmánnyal kedveskedik: úgy azonban, ha ezen körülményt az előfizetést tartalmazó levélben megemlíti s címét és lakhelyét, hová a könyv küldendő, pontosan megjelöli.

Az előfizetések és mindenféle reklamációk ezen cím alatt küldendők be: »A Magyar Néplap kiadóhivatalának« Budapesten, Megyeház tér 9. sz.

Midőn olvasóinkat az előfizetés megújítására felkérjük, egyszersmind biztosítjuk, hogy a »Mulattató« ezentúl is tárháza lesz a mulattató és imeretterjesztő cikkeknek. A tárcában pedig az új évnegyedben egy rendkívül érdekes és borzalmas elbeszélést közlünk: »Egy titokteljes történet« címmel.

Midőn a jelen számmal másnemű elfoglaltságom miatt a »Magyar Néplap« szerkesztésétől visszalépek, s olvasóimtól őszinte búcsút veszek, - ajánlom utódom alatt is szíves pártfogásukba ezen, a nép érdekeit éber figyelemmel kísérő és támogató lapot.

Budapest, dec. 24. 1875.

Mikszáth Kálmán