Egy reggel halva találták a réteken. Magát lőtte-e meg, vagy orvtámadásnak esett áldozatául, nem tudni.
A faluban csak akkor tudtuk meg, mikor már otthon volt kiterítve a fekete posztóval bevont címerteremben. A fáklyák fölgyújtattak a fényes ravatal körül, s vérvörös világuk kísérteties fényt vetett a Szent-Illényi grófi címerre, egy szájában arany karikát tartó sasra, e jelmondattal körül: »az ősök nyomán«.
Valóban Szent-Illényi Pál most van legigazabban az ősök nyomán; nemsokára ott lesz a hatalmas főispánok és országbírák koporsói mellett az övé is. Az utolsó koporsó, melyet a Szent-Illényi kripta befogad. A legislegutolsó koporsó. Most már meg fogják fordítani fölötte a büszke címert. Nem lesz annak gazdája soha többé.
Maga a legutolsó Szent-Illényi ott fekszik halva, mozdulatlanul, a virágokkal ellepett magaslaton. A szeme most sincs behunyva, nem lehetett azt többé lenyomni. Három falubeli öregasszony, aki megmosta a sáros holttestet, órákig elkínlódott e művelettel, de a szemek nem csukódtak be. Pál gróf nem akart engedelmeskedni; egy arisztokrata még a halála után sem engedelmeskedhetik a csőcseléknek. Egy Szent-Illényi nyitott szemekkel várja be, hogy a koporsó födelét reá szegezzék, és nyitott szemekkel találja az ítéletnapi trombitaszó.
A gyászruhás szolgák lábujjhegyen járnak kelnek a nagy úr halotti ágya körül. Suttogva szólnak egymáshoz, mintha attól tartanának, hogy a méltóságos gróf illetlennek találja a viseletüket. Egy közönséges emberről tudnák, hogy semmi köze többé a világhoz, semmi hozzászólása többé semmihez. De egy Szent-Illényi! Az talán még a holta után is parancsol. Egy magyar főnemes, aki még talán az égbe is magával viszi az alkotmányát, s onnan is bele fog szólni az isten befolyásolásának útján az apró-cseprő parasztemberek sorsába.
Kísérteties némaság honol.
A mozdulatlan szív fölött csupán egy óra ketyeg a halott mellényzsebében. Az emberi szerkezet túlélte az istenit. Ennek a verése megállt, az még továbbra is méri az időt.
S künn messze földön, hetven faluban zúgnak a harangok, ahol birtokos, patrónus volt őméltósága. És e nagy harangzúgás közé nem vegyül egy, egyetlen zokogó szó sem.
Egyetlen gyöngéd zokogó szó, mely túlharsogná hetven falunak a harangját.
És az aranyos ravatalra nem hull egyetlen részvétkönny sem, mely foltot hagyjon a drága selyemlepedőn, hogy az a folt fényesebben csillogjon ott királyok minden pompájánál.
Eh! egy arisztokrata nem szorul rá még a szeretetre sem! - Az el tud menni a másvilágra a maga becsületéből is: nem kell neki könny és sóhajtás útravalóul.
A címerterem szárnyas ajtói be vannak zárva; s két alabárdos áll a küszöbön kivont karddal, távolabb pedig egy karosszékben talpig feketébe öltözve az öreg Kamuti János ül, a méltóságos úr tiszttartója. Feje leeresztve a könyökére, mély gondolatok terhével látszik vajudni.
Az udvar megtelik kíváncsiakkal, kiknek most szokatlan, érdekes látvány lesz egy grófot halva látni.
A mi falunkban szokásban van sorba látogatni a halottakat. Még egyszer megnézik színről színre, megmérlegelik, sokat változtatott-e rajtuk a halál vagy nem, szelíd kifejezést kölcsönzött-e az nekik vagy ijesztőt, megnézik, hogy voltak öltözve utoljára, új csizma volt-e a lábukon, vagy régi, volt-e szentelt bárka a fejük fölött, hajlékony volt-e kezük vagy meredt s csak nagy üggyel-bajjal gyűrhető-e be a koporsóba? Megvizsgálnak szegről-szegre mindent, figyelemmel kísérik egész a temetésig és emlegetik hetekig, nehéz volt-e a halottvivőknek, nagyot szólt-e a göröngy, mikor a koporsójára hullott, nem-e megfordítva tették a fejfát a sírjához?
Hát még mikor nem valami közönséges ember hal meg, hanem egy gróf, akit kilenc vármegyében süvegeltek s akit 70 falu harangja sirat két nap óta folytonosan!
Be sok harangozó keze belehólyagosodhatott a kötélrángatásba!
Egész csoportok ostromolják az előszobát, ahol az öreg Kamuti guggol, s ahol az alabárdosok léptei kongnak tompán, egyhangúlag a hideg márványkövezeten.
Az alabárdosok végigtekintenek a csőcseléken, megvetőleg, hidegen... néha meg-megnyitják az ajtó egyik szárnyát egy-egy előkelőbb látogató előtt, azonban újra bezárul a nagyúri terem ajtaja ünnepélyes, kimért csikorgással, s az egyik alabárdos elutasítólag, monoton komorsággal veti oda a bebocsáttatást kérőknek:
- Őméltóságához nem lehet bemenni.
S amint újra meg újra megcsikordul az ajtó, valami sajátságos lehelet csapkodja meg a nyíláson át a csőcselék arcát; valami fojtó szúró szellet, mely szinte megmarja a képüket, mely szinte kergeti kifelé.
Mintha az ott bent mozdulatlanul fekvő arisztokrata lehelete keveredett volna méreg gyanánt a levegő miriád atomjai közé. S mintha ez atomok egy érdes, megvető hangba rezdülnének össze, mely visszaverődik a gyászba vont címeres falakról:
»Takarodjatok innen!«
S míg bent a palotában a kísértetszerű csend virraszt némán a holttest fölött, addig a gazdasági udvaron egyik kocsi a másik után robog be, hozva a drágábbnál drágább halotti jelvényeket; gyászöltözeteket a cigánybanda számára, mely még egyszer muzsikálni fog a méltóságos úrnak, fekete uniformist a cselédségnek, mely most már a senkié, halomnyi viaszgyertyát és fáklyát, hogy azok, még egyszer és utoljára, fényt vessenek a temetéskor az aranyos koporsóra, mely a Szent-Illényi család színeivel, vörös-sárga selyemmel van megbélelve, s melyben oly puha, nyugalmas fekvés esik.
De a temetésig még egy kellemetlen funkció vár őméltóságára. Mielőtt odafektetnék az ősökhöz, még egy szolgájával van egy kis dolga, - a törvénnyel.
Mint törvényhozó erre is ő varratta, míg élt, a libériát, ennek is ő parancsolt, s az most ezt a parancsot fogja teljesíteni! Ki akarja kutatni, hogyan, miben halt meg a nagy úr? Öngyilkos volt-e, vagy megölték?
Őméltóságát föl fogják boncolni. Pápaszemes doktorok véleményt fognak mondani fölötte és hajba kapnak afölött, hogy melyiknek van igaza.
S a darabokra vágott arisztokrata még akkor is mereven, megvetőleg fog nyitott szemeivel végignézni ez embereken, akik öt forint diurnumért összemetélik ízekre, aztán szépen óvatosan megint összerakják méltóságos tetemeit, és nem fogja elárulni egyetlen vonással sem, hogy ez neki kellemetlen.
S minden azt fogja hirdetni örökkön-örökké, hogy ami vele történik, abban ő nem lát semmi különöset, az mind az ő meghagyásából esik...
(Melyben Gerge István virtus-cselekedeteivel ösmerkedik meg az olvasó.)
Éppen ott kint ül az ambituson s természetesen pipázik. Mert amikor nem pipázik, örökké káromkodik, de minthogy mindég pipázik, tehát istenfélő kegyes ember.
Különben pedig a nemzetes úrnak valóságos mesterségéhez tartozó eszköz a káromkodás, miután Gerge István uram azonkívül, hogy a Majornoky kisasszonyok gyámja, még a vármegye csendbiztosa is.
Mégpedig olyan csendbiztos, kinek nemcsak hetedhét vármegyére szól a híre, hanem kihat a külső országokba is.
Van ám ott ész bőven, ha nem néz is ki belőle: apró, szürke szemű, rövidre nyírott hajú öreg ember, szakállát, bajszát is borotválja, s lefelé álló orrával és hegyesedő állával madárhoz vala hasonlatos az ő ábrázatja.
De ez igénytelen külső dacára is, igazi oroszlány ő, győzhetetlen, bátor és szívós. Réme a rablóknak, kevélysége a tekintetes vármegyének, melyre, őmiatta, még a fölséges császár is rászorult egy ízben.
Valami nagyon fontos és tekervényes bűnügy, mely iránt maga a császár is érdeklődik vala, s melyet a bécsi rendőrség hónapokig nem bírt kinyomozni, úgyhogy az emiatt haragra lobbant uralkodó, Reviczky Ádám uram őnagysága tanácsára, Gerge István őkegyelmét hozatta fel a fényes birodalmi székvárosba.
A bécsi rendőrfőnök alattomban gúnyosan nevetett a markába:
»No iszen, ez fogja majd kikutatni az ököraffért, aki mozdulni sem bír majd ezekben a cikcakkos utcákban! Jó szerencse, ha az utcáról haza tud találni a vendéglői szállására. Milyen gondolat az őfelségétől, egy ügyetlen táblabírát szalasztani bele a szaglálásba ott, ahol a mi orrunk sem érzett meg semmit!«
A rendőrfőnök, hogy tökéletes legyen a magyar csendbiztos felsülése, megengedte magának azt a juxot is, felöltöztetett két közönséges rendőrt csirkefogónak s lelkükre kötötte, hogy lopják el a nemzetes uram klepszidra óráját a zsebéből. Hadd emlegesse meg Bécs városát holtig.
De bizony, mikor épp enémű rendeleteit osztogatná a derék úr, egyszerre csak betoppan Gerge uram e szavakkal:
- Megvannak az ökrök, kollega!
- Ne bolondozzon az úr! Hogy jött rá?
- Az az én titkom.
Ugyanazon ezer darab ökör volt ez, melyet Szatmár megye ajándékozott természetben a francia hadjárat viseléséhez I. Ferencnek, s melyekkel nagyon furcsa história történt - a haláluk után.
Ugyanis mind az ezernek csak ötszáz mázsa húsa lett az élelmezési konzorcium kezei közt, s csak százkilencven darab bőre.
Kitűnt tehát, hogy egyik-egyik állat nem volt több ötven fontosnál, s hogy nyolcszáztíz jámbor ökör bőr nélkül taposta hajdan e földi élet sarát.
A császár dühös lett, s rendőrfőnököt, vizsgálóbírót mozgásba hoz szigorú parancsa, - de hasztalan! a katonaélelmező konzorciumoknak már akkor is majdnem annyi eszük volt, mint most, olyan sötétséggel vették körül magukat, hogy abba ugyan ember legyen, aki behasson.
Gerge az az ember volt; megérkezése után huszonnégy óra alatt kisütötte, mi okozá az ezer történeti nevezetességű tulok oly nagy mértékű testi fogyatkozását. Kár, hogy nem tartozik ide ennek a története.
Az ezer ökörről még csak annyit, hogy nemcsak a történelem örökítette meg őket, nemcsak a »Pitaval« beszél felőlük, de még a költészet is visszatért rájuk.
Midőn az uralkodó, ezen kázus után nemsokára, új főispánt nevezett ki Szatmár megyébe, a tekintetes megyei karok és rendek közt ez az elmés karmen kezdett cirkulálni:
»Ezer ökröt küldött Szatmár a császárnak,
De a császár ezért csak egyet Szatmárnak.«
Különben nem is ökrökről van itt szó, még kevésbé őméltóságárul, a Szatmár megyei főispánról, vagy az ottani tekintetes karok és rendekről, hanem csupán a Gerge uram nehány virtus-cselekedetének elsorolásáról.
Számos bravúr-vallatása forog közszájon otthonról is, melyek közül nem utolsó három megátalkodott csavargó állapotának elmés kifürkészése.
A főbíró semmire sem tudott menni velök. Úgy állt ott előtte mind a három, mint egy-egy cövek, némán, megrögzötten, készek, hogy inkább szíjat hasítsanak a hátukból, mintsem egy hangot valljon valamelyik.
A főszolgabíró elunta a bajlódást három napon keresztül, elküldte hát őket a csendbiztos úrhoz: hadd legyen egy kis mulatsága annak is.
Gerge István uram éppen a nagy tanácsteremben diskurálgatott az ülnökökkel, mikor a hajdú jelenté, hogy itt van a három néma, kiknek már akkor híre járt a városban, s kikről kalandosabbnál kalandosabb mesék keringtek. Hallgatásuk a regényesség színeivel foltozta meg rongyaikat. Széltében találgatták: kik lehetnek?
Nem-e a híres Zöld Marci az egyik, vagy hogy Szellő Miska, az alföld híres banditája, ha hogy nem maga a dánus királyfi kíséretével, ki álruhában jött ide a Majornoky-kisasszonyok kiismerésére - amint az a népmesékben szokás.
- Hozd be őket! - parancsolá a hajdúnak.
A három marcona képű fiú előállott.
- Mi a neved? - kérdé az egyiktől. - Ki vagy?
Semmi felelet. Érzéketlen, kifejezés nélküli arccal bámult vissza a legény a tekintetes úrra, mintha nem is őhozzá szólott volna az, mintha nemcsak néma lenne, de siket is.
- Hát ti ketten kik vagytok?
Azok sem feleltek.
Gerge uram megvakarta az ajka alatt deresedő fiókszakállt s nyájasan mondá:
- Nem tesz semmit, édes fiaim; majd csak megösmerkedünk lassankint.
Aztán a hajdú felé fordult:
- Szólítson kend elő három pandúrt!
Nyomban előállt mind a három.
- Ti pedig, édes fiaim, ha már nem akarjátok megmondani, kik vagytok, én bizony nem erőltetlek - szólt az ismeretlen csavargókhoz -, hanem oda fogtok állni a terem egy-egy szögletébe, a fal felé fordulva, s mindenik mellé töltött fegyverrel a pandúr, azon utasítással, hogy ha moccanni mertek addig, míg én nem szólok, lőjön agyon. Jó lesz-e, édes fiaim?
És hangja olvadó édes volt a nyájasságtól.
Azután csakugyan odaállította foglyait a tanácsterem egy-egy szögletébe, s maga karonfogván Taplós Ferenc ülnök urat és Teléry Miskát, az első aljegyzőt, elkezdett gondtalanul fel-alá sétálni, csupán néha vetve egy pillantást mozdulatlan pártfogoltjai felé.
Hangosan folyt a három úr közt a diskurzus, tarkábbnál tarkább tárgyakról: arról a mázsás bolondságról, hogy Harcsa Ezékiel urambátyánk malmot építtet, s fölfelé igyekszik idomítani a vizet hozzá, s arról a hallatlan vakmerőségről (amin főleg Taplós Ferenc úr botránkozik meg rettenetesen), hogy Csongrády Pali, a másodaljegyző, a Majornoky Borcsa kezére vágyik, s amilyen vakmerő, alkalmasint meg is fogja kérni Gerge István uramtól.
Az öreg úr összeráncolta homlokát, sietett más irányba fordítani el a beszélgetés rúdját, s mikor egész odaadással kezdte demonstrálgatni a napoleoni hadjáratok szükségét a korhadt Európában, úgyhogy minden egyébről elfeledkezni látszék, ami még a világon van, - egyszerre kiszakítá magát a két sétáló úr karjaiból, s hatalmas hangon kiáltá a terem közepén:
- Halbrechts!
Az ismeretes vezényszóra a három csavargó közül kettő gépiesen megfordult.
- Ahá! Most már ösmerjük egymást. Kendtek reguláris katonák! Melyik regementből valók kendtek?
Most már nem volt mit tagadni. A fiúk bevallották az egész esetet: megunták a komisz katona-kenyeret, s úgy mentek el az ezredtől, hogy a kapitány úrnak elfelejtették bejelenteni.
(Szlimák és Jasztrab.)
A főbíró úr nagyon csodálkozott, midőn alig félóra múlva íme mind a három foglyát visszaküldi Gerge kivallatva, kettőt ezredéhez leendő kísértetés céljára való tekintettel (a felvett jegyzőkönyv hivatalos stílusa), a harmadikat pedig azért, hogy a szentencia kimondásáig küldje be abba a fényes épületbe, melyről varjú, holló hirdeti károgva, hogy ebben a nemes vármegyében ez a legtágasabb, ez a legszükségesebb épület.
Tömve volt az gazemberekkel. Két évtizeden keresztül ugyancsak derekasan benépesíté Gerge uram. Hivataloskodása első éveiben egészen meg volt ingatva a közbiztonság. Nemcsak a burjánmódra felszaporodott bennszülött rablók és betyárok garázdálkodtak, hanem még a szomszéd megyék szegénylegényei is ide jártak olcsó kalandokra.
Ilyen viszonyok között nem a régi praxishoz nyúlt az új pandúr-hadnagy, mely már kezdett teljesen hasznavehetetlennek bizonyulni: érezte, hogy valami újat kell kigondolnia.
A régi praxis ugyanis az volt, hogy a csendbiztosok embere úgy tett, mintha a rablókkal és tolvajokkal cimborálna, velök járt, velök főzte ki a terveket, velök lopott, de aztán mindent elmondott a komiszárusnak. Ha ugyan mindent elmondott, mert e rendszer mellett ritkán került valaki hurokra.
Gerge egyet fordított az ősi szokáson: nem a saját emberét küldé közéjük, hanem az ő emberüket fogadta magához. Ez pedig nem volt senki más, mint a híres birkózó Szlimák Matyej, a félelmes Jasztrab tót rabló bandájából, mely mint a legrégibb cég, nagy renoméval bírt úgy a rablók, a közönség, mint a tekintetes vármegye előtt.
Gerge így szólt a kézre kerített Szlimák Matyejhez.
- Kár az ilyen derék legénynek ott kint égni el a napon, ahol senki sem látja, az erdőben, ahol senki sem bámulja meg. Te bátor ember vagy, fiam Matyko, az isten is katonának teremtett. Ott vón' a te helyed. Olyan ember vagy te, édes szolgám, Matyko, hogy míg itt a nemes vármegye a sarkadban, ott még a király is kalapot emelne előtted.
Nagyot dobbant a Matyej szíve ettől a nehány szótól, s mélyen felsóhajtott:
- Az volna nekem jó, komiszárus uram.
- Ott mérik még csak marokszámra a dicsőséget... Hallottad-e Kinizsi Pál esetét valaha? Mint molnárlegény ment a hadsereghez, s paraszthajszál híja, hogy nem mint király végezte.
Matyej lihegett a kéjtől, lelkét édesen csiklandozta ez a szőrmentes beszéd.
- Az csak a gyöngyélet, fiam Matyko - vitte odább a Matyej képzeletét Gerge uram -, ahogy a népmeséitek beszélik, zsírt ennél ott folyvást száraz kenyér helyett, s olvasztott vajat innál rá szomjúságodban. Aztán mikor lefeküdnél aludni, kilenc közönséges baka kergetné rólad a legyeket.
- Szerezzen be oda, komiszárus uram! - hörgé Szlimák Matyej fojtott hangon.
- Nem olyan könnyen megy az, édes gyermekem, Matyko. Látod, most még először elítélnek, azután elcsuknak vagy tíz esztendőre. Tíz év múlva, ha élünk, majd beszélhetünk erről, csakhogy mi leszel te már akkor? Saját magadnak az árnyéka.
Szlimák mélyen elszomorodott, szórakozottan tologatva lefelé-fölfelé a rézcsattos másfél-arasznyi széles szíjat.
- Aztán nem lehetne ezen segíteni valahogy?
- Bizony bajos lenne, mert igaz, hogy úgy szeretlek, Matyej fiam, magam sem tudom miért, mintha édes testvérem lennél, mindazonáltal az írnokom már beterjesztette a jelentést a vármegyéhez, hogy el vagy fogva.
- Ez már hiba, nagy hiba - dünnyögé Matyej, s borsónyi izzadságcseppek verődtek ki a homlokára.
Gerge úgy tett egy darabig, mint aki gondolkozik, majd hirtelen a Matyej vállára ütött, mintha egyszerre határozta volna el:
- Te nem vagy aljas ember, Matyej - mondá mohón és mégis ünnepélyesen.
Matyej behunyta szemeit, s egyet bólintott nagy idomtalan fejével, hogy ő nem aljas.
- Te nem fogsz engem megcsalni!
A rabló kezét nyújtotta Gergének, azt a kezet, mellyel éppen tegnap nyúzta meg a lesti zsidótól lopott tehenet.
- Itt a becsületes parulám!
- Tudtam, hogy ember vagy a talpadon. Azért határoztam el, hogy úrrá teszlek, hogy megtisztítlak a bűnöktől, s amiként én veled kezet fogtam, azonképpen fog veled kezet a tekintetes vármegye is. Hanem hát kézfogás nem lehet anélkül, neked is oda kell nyújtanod a vármegyének a magadét...
- Hadd hallom - mondá Szlimák sötéten.
- El fogod beszélni minden esetedet, rávezetsz a társaid tartózkodási helyére, hogy azokból is faraghassak valamit. Elmondod, mit loptatok; hova tettétek stb. Visszamégy újra a Jasztrab bandájához, olyan jó cimborájuk leszel, mint eddig, loptok, garázdálkodtok, s te azt aztán szombat esténkint, amikor mindig hozzám jössz vacsorára, szögrül-végrül elbeszéled.
- Hát aztán? - sürgeti Szlimák, nagy kidülledt szemeivel mereven nézve Gergére.
- Egy évig szolgálod ilyen minőségben a vármegyét. Egy év múlva letelik az utolsó szombat s akkor én felterjesztem hasznos szolgálataidat a vicispánnak, s az fölment minden üldözéstől.
- De hát aztán?
- Vagy magam viszlek ekkor a regementhez, vagy pedig te viszel tőlem olyan ajánló írást a tüsződben, hogy nyomban megtesznek káplárnak.
A Matyej szeme felcsillogott, s kérges tenyerét gyorsan belecsapta másodszor is a Gerge markába.
- Áll a dolog komiszárus uram. Eb, aki megbánja.
Úgy is lett. Matyej nem szegte meg, amit ígért, hűségesen referált a pandúr-hadnagy úrnak mindenről, minélfogva a szegény Jasztrab bandája nagyon megfogyatkozott egy félesztendő alatt. Egyenkint fogták el főembereit, kiket Gerge uram könnyű szerrel kivallatott, mert nagy zavarba hozta őket a mindentudóságával.
- Nos fiam, mit loptál? - szokta a csendbiztos úr kérdezni a kézrekerült fickóktól.
- Semmit, tekintetes uram. Görbüljön meg az ujjam, ha nem kénytelenségből voltam Jasztrabéknál. Én nem tartozom hozzájuk.
- Engem el nem bolondítasz, kedves fiam, mert én mindent tudok, s ha kérdezlek, azért teszem csupán, hogy lássam, mennyire szánod, s milyen töredelmességgel ismered be a hibáidat. Felesleges dolog titkolnod! Hát nem te loptad el gyertyaszentelőkor a tiszteletes uram malacait? A hlinai akolból is te vitted el tavaly húsvét másodnapján a nyolc jerkét. Ott nyúztad meg őket a fekete majorban, a nagy ákácfa alatt, a Madzag Istók késével, aztán ott sütöttétek meg őket a Vreczjar-bacsa bográcsában, a bőrüket elraktátok a szurdoki molnár lakására, a mai napig is ott van mind a nyolcé. Mondjak-e még többet?
- Nem, nem - sziszegé megsemmisülve a vallatott. - Mindent tud... minden úgy történt.
Híre menvén a tót nép közt a mindentudó csendbiztosnak, iszonyú rémület szállta meg a tolvajokat, rablókat és gazembereket. Az a babona terjedt el, hogy Gerge uram megkente szemeit a Szent-György napja előtt talált százesztendős gyík májával, azokkal az emberi testen keresztül belát a szívekbe, s ott elolvassa a láthatatlan betűket, melyekkel a cselekedetek vannak felírva.
Nem egyszer történt, puszta gyanúból, holmi lúdlopási kalandokért idéztetett magához valakit, s az egyszerre csak kezdte kivallogatni, hogy hát ha már egyszer ide került a tekintetes úr színe elé, úgyis mi tűrés-tagadás, a tekintetes úr úgyis tudja, ő ölte meg a zeherei postást is.
Gerge ügyes rendszere rövid idő alatt megtisztítá az egész felvidéket a rablóktól, csupán magát a vezért, Jasztrabot nem lehetett elfogni; csel, ármány nem bírta megejteni, mert ő legalábbis még egyszer olyan ravasz volt, mint a vármegye.
Ott garázdálkodott az erdőkben, a hegyek közt, hol ő volt a korlátlan király, és nem lehetett onnan lecsalni semmi módon. Ott pedig ő volt az úr, száz üldöző pandúr láttára még csak a szemöldöke sem rándult meg.
A regényes felföld volt a patrónusa, s megvédelmezte előlük: barlangok nyílása, sziklák repedése elfedte Jasztrabot üldözői elől.
Elmondhatnám, milyen megfeszített és mégis hiú erőlködések történtek kézrekerítésére, ha szót akarnék szaporítani, így azonban csupán arra szorítkozom, hogy Gerge lázas dühbe jött mindannyiszor, ha egy-egy elfogatási kísérlet nem sikerült, mert azt tartotta, míg a híres rabló szabadon van, ha csak egy maga is, addig nincs helyreállítva a közbiztonság.
Egyszer, midőn összes pandúrjait küldé ki a »laz«-okba Jasztrab elfogatására, s azok üres kézzel tértek meg, azt állítva, hogy maga az eleven ördög sem bír vele, elsápadt haragjában.
- Egy ütet taplót sem érnek kendtek! Takarodjanak a szemem elől. Magamnak kell elmennem.
S ezzel nyakába kanyarítva az ócska ősi flintát, mellyel a hajdani Gergék nyulakra vadásztak vala, de melytől a hajdani nyulaknak, akik csak előtte álltak, sokkal kevésbé kellett félniök, mint a hajdani Gergéknek, akik fogták és elsütötték, elindult egyes-egyedül Jasztrab borzalmas birodalmába, a »Lopata« rengetegbe.
Az erdőnek volt egy »messzelátó« pontja; Gerge jól tudta Matyej elbeszéléseiből, hogy itt tartózkodik leginkább Jasztrab György, mert már a hivatala is úgy kívánja, hogy ilyen pontról nézegesse az utasokat, keletre lelátva egész a »Motuz« völgyéig, északra a klokovai keresztútig, s e nagy területen mindazt észrevéve, amit a jószerencse zsákmányul eléje tologat.
Jasztrabot csakugyan ott látta messziről a kimagasló helyen puskájára támaszkodni, mozdulatlanul, akár egy kőszobrot.
Ő is észrevette, hogy a vármegye kopóinak ura jön, tudta, hogy ez nem hiába jön ide.
Eltűnhetett volna ugyan előle igen könnyen, de a rablónak tetszett az, hogy Gerge egyedül jön, mikor jöhetne ötven pandúrral is. Úgy érezte, valami tisztelet kifejezése ez, az ő személye iránt. A híres Jasztrab Györggyel a híres Gerge akar kikötni. Igen jól van, Jasztrab György nem fog kitérni a becsületes egyenlő tusa elől, hanem bevárja nyugodtan, ami következni fog.
- Add meg magad! - kiáltja Gerge már messziről. Érted jöttem, édes fiam! Magam jöttem érted, mert nem tartalak holmi kapca-betyárnak, akit ha elfognak jó, ha el nem fognak akkor is jó. Aztán ilyen legény nem is adja ám meg magát a közönséges komisz pandúrnak. Ismerlek, édes fiam, kevély ember vagy, sokat adsz a becsületre, azért jöttem magam. Gyere no, ne bolondozz, Gyurka: úgy megbecsüllek otthon, hogy anyád ölében sem volt olyan jó dolgod, mint a kezem alatt lesz.
A rabló csak a fejét rázta, s röviden felelt vissza:
- Ismerlek, ördöngős csendbiztos, és nem hiszek neked. Ne jöjj közelebb, mert rád lövök.
Gerge azonban csak azért is közelebb ment. Már alig húsz lépés választotta el őket egymástól.
Jasztrab megfenyegette izmos ökleivel, azután felemelte puskáját, célzott, s mind a két csövét elsütötte.
A kis emberke, a híres csendbiztos, rendületlenül fogadta a golyókat, melyek közvetlen a füle mellett süvítettek el, nem hagyta el bámulatos lélekjelenléte egy másodpercre sem. Ennek köszönhette diadalát. A lövés csattanásának pillanatában két ólomgolyót vett ki a zsebéből hirtelen, s midőn a füst eloszlott, s a rabló odatekintett, hol Gergének holtan elterülve kellett volna feküdnie, ott látta azt a leáldozó nap fénysugaraitól övezve, büszkén állani, mint egy gladiátort, ki felemelt kezében a két, testébe küldött golyót mutatja.
- Ne kínlódj azzal a lövöldözéssel, Jasztrab fiam! - kiáltja rá bátor csengő hangon. - Kár fogyasztani a puskaport! Nem fog engem a golyó, édes Gyurka fiam. Most is megfogtam mind a kettőt. Itt van ni, azon módon...
A mogorva rabló rémült tekintetet vetett a folyton közeledőre, aztán nagy elkeseredve földhöz vágván széles, tót kalapját, fojtott tompa hangon hörgé:
- Látom, hogy ördög vagy! Gyere hát, egyél meg. Megadom magam.
S Gerge uram kézenfogva vezette haza a szilaj rablót, kivel három vármegye nem tudott boldogulni.
Útközben megkínálta a dohányzacskójából, kicsiholt neki, aztán mintha örök idők óta kenyeres pajtások lettek volna, szelíd szavaival kivallatta, mint egy gyermeket.
- De csak furfangos nagyeszű ember vagy te Gyurka! Ugye te törted fel a Motosiczky-pincét?
- Bizony isten nem volt bezárva.
- Tudom fiam! Hanem a bodonyi granáriumban is a te kezed járt.
- Körömnyi hasznom nem volt, nagyuram; zsizsikes volt a búza, a zsidó nem akarta elvenni csak a fuvardíjba. De még erre is, hogy ráálljon, meg kellett vernem előbb.
- Mind jó volna ez, édes fiam; csak azt az egyet, ha nem teszed, hogy agyon verted a nagyatyádat...
- Kinek mi köze hozzá? - pattant fel Jasztrab méltatlankodva. - Hiszen az én öregapám volt!
- Igaz, fiam... tökéletesen igazad van! Csakhogy, tudod, a vármegye szörnyen bolondul veszi a dolgot.
(A leghitványabb falu.)
Éppen az estét harangozták, midőn a falu szélére értek az útmutató táblához, melyen ez a felirat volt olvasható:
»Majornok Helység:
Tilos a pipázás.
De azért a nemzetes úr a világért sem vette ki szájából az ezüst kupakos tajtékpipát: a törvény csak a paraszt embert kötelezi, az armális nagy úr, - nem imponálhat annak egyéb betű a világon, csak az, ami a Corpus Jurisban vagyon.
Ezalatt a csendbiztos és foglya gyorsított léptekkel mentek keresztül a Csoltó hídján, s a főutcáról a kertek alá kerültek számos »dicsértessék«-re mondván rá Gerge uram a »mindörökké ámen«-t, csupán egyhelyütt kívánt jó estét, a Graczáék portája előtt, mert a Graczáék már nemesi família, s dukál, hogy egészen illedelmesen köszönjön a »szent korona tagjai«-nak, kik éppen két elszabadult malac után futkosnak a lucernásban.
Innen túl már csupa nemesek laknak egész a »savanyú kút«-ig. Olyan ez, mint Párizsban a St.-Germain negyed, azzal a különbséggel, hogy külsőleg éppen semmi különbség a felvég és alvég között: ugyanazon szalmafedeles viskók itt is, kémény és tűzfal nélkül, legfeljebb a kapuk cifraságain látszik meg a lakók magas származása: a tulipánok és griffmadarak közé oda van írva a legtöbb helyütt »Salva Gvardia«, némelyiken a gazda vagy az építő családtag neve »Nemes Laczkó István« vagy »ns. Ujlaki Gábor«. Aztán itt mégis nagyobb a tisztaság és a külcsín. Tessék megnézni, teszem azt, a Toldy János házát, vagy a Piry Mátyás uramét: még a szolgabíró is megférne benne szükségből.
Miért hát, hogy mégis ez a leghitványabb falu a vidéken?
Talán mert feneketlen sárfészek, mert egyetlen kövezett útja sincs? No, bizony ennek igen egyszerű volna a magyarázata. Mind olyan vicispánok uralkodtak a vármegyében, akiknek nem volt Majornokon szeretőjük, minélfogva mindenik arra felé építtette az országutakat, ahol udvarolt. Az valami természetes is, azon nem ütközhetik meg senki. Már azt a vármegye hatalma követeli, hogy a vicispán négy lova úgy röpüljön, mintha szárnya volna. S bizony a jó út a jó lónak a szárnya!
Ott van a bodonyi országút, olyan akár a palló, a szép Bitzó Erzsébetnek köszönheti a Cserhát, míg a Karancsalja a deli Vér Jánosné tejszín arcát áldhatja.
Hanem iszen lesz már ide is út, még tán veres márványból is, hogy ím nagyra nőttek a Majornoky kisasszonyok: kivált ha beüt a jövő restóráció, s a fiatal Szentillényi lesz alispánná.
No, de nem is az út itt a baj, más, egészen más dolgok gázolják le Majornok becsületét a világ előtt...
A megyei vicemérnök, akivel a méltóságos főispán mappát készíttetett a vármegye ábrázatáról, tán ki is hagyta volna Majornokot, ha hogy minden szégyenítő volta mellett két kimagasló tulajdonsága nincs, az t. i. hogy a híres Gerge István akkor van otthon, mikor Majornokon van, s az, hogy a megye egyik leggazdagabb ura, Szentillényi György szintén itt lakik. Kastélyát nem látjuk, mert az lent a völgyben fekszik, hanem bádog fedele és tornyocskái idecsillognak... éppen ott ni... a harangláb irányában.
Ami a falu szégyenítő voltát illeti, azt sem hallgathatom el.
A tekintetes megyei karok és rendek száznyolcvan rénusi forintot ígérték a szomszéd Hont vármegyének, ha megengedi, hogy a határszélen fekvő Majornok oda kebeleztessék.
Hont megye nem fogadta el az ajánlatot; még száznyolcvanöt frt. ráadással sem kellett neki Majornok. Majd bizony, őt érje mindaz a csúfság, mely Majornok után háramlik a nemes municípiumra!
Mert hát a majornoki ember híres arról, hogy minden bolondság és ostobaság őrajta esik meg.
A majornoki nemesek ketten mennek egy pár csizmában restórálni. Két embernek (még ha majornoki emberek is) közönségesen négy lába lévén, a kordován burkolat csak azon a két lábon vagyon, amelyik nagy kevélyen lelóg a fölzászlózott kocsiról, a másik két láthatatlan láb meztelen és a pokrócba van betakarva.
A majornoki ember bal lábbal lép fel a fürhéces kocsira, és a dohányzacskójában sárgarépát hord.
Persze merő ráfogás az egész - de ha nem lehet magukat kimosni alóla!
A majornoki magistrátus határozta el azt is, hogy a falu fölött nyomtalanul elvonult nagy kolera emlékét megörökítteti maradandó módon. Kihozatta egy decemberi napon a városi vésnököt, s miután jól meghányva-vetve a dolgokat, kitűnt, hogy a költség márvány emlékre nem futja, gazdálkodási szempontból a falu közepén levő befagyott pocsolya jegére vésette fel az utódok emlékezetének ébresztgetésére a Szurdok Nep. János rektor uram által készített örökbecsű versezetet:
Majornokon a kolera böcsülettel odább ment
Senkit sem ölt meg őkeme,
Dicsértössék az úr neve
Ámen!
De még ez mind semmi azon esetlenséghez képest, hogy midőn egyszer elvitte hídjukat a sebes Csoltó, nem lefelé a vízmentében, hanem fölfelé keresték azt a jámbor atyafiak csáklyákkal, fejszékkel.
Ővelük történt, hogy Nyitra megyében utazgatván tizenketten, midőn egy pohánkakásával bevetett majorsághoz érének, azt hitték, a veres tenger: beugráltak, megúszták. A túlsó parton összeolvasván egymást, kitűnt, csak tizenegyen vannak. Az egyik palóc befúlt a hajdina-kásába, vagy hogy Tuba Istók uram tévesztette el az olvasással: önmagát mindig kihagyván.
De minek soroljuk fel a hosszú lajstromot, mely mindig szaporodik, s annyi keserűséget okoz a helység lakóinak, hogy immáron el szokták tagadni, ha megkérdik tőlük, hovávalók.
Otthon azonban nyílt villongások tárgya ez réges-régen, a nemesek azon panaszkodnak, hogy a parasztok butasága miatt szenved csorbát jóhírnevük, míg ellenben a parasztok meg vannak győződve, hogy a »bocskoros urak« teszik a helységet nevetségessé. Íme ott van az öreg Kolonczy Márton, aki fiatal korában, mikor két heti távollét után hazajött a szurrekcióból, annyira megkicsinyelte Majornokot, hogy sehogy sem tudott hazatalálni az apja szalmafedeles házába, ott a Szt.-Vendelin soron, hanem csupa hányavetiségből tűnődve nézegette a házakat, mintha emlékezetében keresné a magukét. »Micsoda, hát már nem ösmersz a házatokra, Marci?« - szólítja meg egy szomszédja, mire az kevély hetykeséggel felelé: »Az ördög ösmerhetne minden apró ólat.« Innen a csúfos mondás, hogy a majornoki ember, ha két napig oda van otthonról, vissza nem talál többé.
No bizony, hajtják a nemesek, ez csak egy kis úrhatnámság, mely a szegény emberből is kikérezkedik. Azért kék vér a kék vér, hogy több a pattanása. Ez is csak egy olyan pattanás! s elvégre is minden nemesember olyan úr, akár maga a nádorispán őfensége. Hanem a parasztságban van a hiba: azok születnek agyvelő nélkül Majornokon! Ott a Gólya-Nagy János esete. A' bizony vasat vitt csónakján a megáradt Csoltó folyón keresztül az épülő pincéjéhez. Túlrakta a csónakot a boldogtalan, úgy, hogy az kezdett a folyam közepén alámerülni. Nosza, gyorsan, a vízbe hányni a vasrudakat. Hanem, hogy a helyet megtalálja, s visszajöhessen vasmacskával a leeresztegetett vasakért, Gólya-Nagy János uram kivette a bicsakját és a csónakján csinált vízszintesen egy jegyet, azon a helyen, ahol a vasat lebocsátotta.
Világos dolog, hogy soha többé nem talált rá, s a »leghitványabb falut« megint hetekig nevette a vármegye.
Hanem hiszen csak nevessen, lesz még restóráció a világon, s akkor majd megmutatja a majornoki nemesség, hogy micsoda ő...
Megválasztják alispánnak a fiatal Szentillényi Lázárt, s ha egyszer majornoki ember székel bent a megye palotájában, hatalmas, mindenható lesz a majornoki nemesség.
Kiviszik, igenis, ki fogják vinni, hogy a nemességlakta felső-vég más névre kereszteltessék, mint külön falu, s az alsó-vég maradjon, ami volt, Majornoknak.
Maga a palatinus is lejön Budáról erre a keresztelőre s új címereket és donációkat fog kiosztogatni nemzetes uraimék között.
.................................................................................
A Majornoky-udvarház L-re volt építve, a »kétlovas« családok kedvenc stíljében, mert a nemes vármegye még ebben az időben is a lovak szerint mérte az emberek előkelőségét.
A primipilus családok négy lovon járnak és »kastélyos« urak, míg a másodrendű famíliának, ha kétszerte jobban engedné is jövedelme, vakmerő szemtelenség négyesben járni, s nagy visszatetszést szül, hacsak valamelyik tagja viceispánságig nem viszi.
A főispán és várúr már befoghat öt lovat is, sőt egyenesen ez a »gála«; még fullajtárt is szalajthat a kocsi előtt.
A Majornoky-háznak az L-betű a rangja, egyedüli fénye a kaloda, mely ott terpeszkedik a kapu mellett, képviselve a büntető hatalmat, és egyedüli dísze a folyosókon a leanderek, mert ezek árulják el, hogy ott bent a szobákban nyíló rózsák vannak.
Az udvar pedig tele van mákvirággal: tarkábbnál-tarkább karavánok hűselnek sorjában, gyanús kinézésű bocskoros tótok, hosszú hajjal, melyet görbe fésű tart össze hátul, és átkozódó tótasszonyok várják részint remegve, részint reményteljesen a csendbiztos urat, ki éppen most lépeget a szérű felül, s útközben, hogy ne fogyjon az idő hiába, az öreg béressel vált néhány szót a gazdaságról:
- Milyen a vetés a »királyné szoknyáján«? (Egy nagyon széles dűlőt neveznek így Majornokon.)
- Maradhatós, tekintetes uram, maradhatós...
A telivér palóc külön sajátságos szavakkal fejezi ki a fogalmakat.
- Be lehet-e hozni a sarjút? Milyen az út?
- Csintalan, tekintetes uram, csintalan...
- No, hát akkor ne bántsuk e héten.
Azután az egyik ácsorgó pandúrhoz fordul Gerge:
- Miféle nép ez itten?
- Panaszosok, tolvajok s a többi...
- Ki fogom őket hallgatni. Hadd jöjjenek sorba a szobámba. Kend pedig, András...
- Parancsoljon, csendbiztos úr!
- Kend arra vigyáz, hogy az én derék barátom, Jasztrab, meg ne unja magát. Amit a szája, szeme kíván, minden teljesedjék. Úgy vegye kend, mintha egy esztergomi kanonok volna a keze alatt.
Jasztrab kéjittasan hunyta be a szemeit ezekre a nagy mondásokra, melyekkel a hitvány csirkefogók fülehallatára tisztelte meg Gerge, András pedig hunyorított egyet az ura fele, mintha mondaná: »s a többi«.
Gerge bement a szobájába, a tömeg megmozdult az udvaron, s pozíciót foglalt az ajtónál.
A bírák miatt meg kellett a vallatásokat tartani az esti órákban is, mert azoknak még haza kell menniök éjszakára, s ők arravalók a vádlottak mellett, hogy magyarázó jegyzetekkel kísérjék a vallatás alatt felmerülő kérdéseket. Még akkor nem az iktató száma szerint előzte meg az egyik ügy a másikat, hanem amely bíró a legtávolabb lakott, annak az embereivel végeztek legelőbb.
Valami bonyodalmas tolvajlási eset volt az első, mely igen felbőszíté Gergét, sehogy sem bírván abba világosságot hozni, már éppen kínzó eszközökhöz akart folyamodni (amit igen ritkán tesz, s mindig megbán), midőn egy picike ember sompolygott be a szobába.
Sápadt vézna fiú volt, értelmes vonásokkal, nagy kék szemekkel, gyönyörű magas homlokkal, melyet kidagadó erek szeltek keresztül-kasul. Vonásain a gyermekeknél sajátszerű bánat ömlött el.
Ettől a szomorú arctól egyszerre kiderült a Gergéé: odaintette a fiút magához, gyöngéden a térdeire ültette, s mialatt a vallatást folytatná, ővele is ráért beszélgetni.
- Hát a nénik küldtek? Hogy hány órakor vacsoráljunk? Mondd meg nekik, hogy tíz órakor.
De az inkvizíció csak nem akart jobb fordulatot venni. A vádlottak ügyesen kerülték ki a fogas kérdéseket. Ezeket alighanem Teléry Kristóf tanította be. Mert csak ennek az egyetlen prókatornak van a vármegyében annyi esze, hogy össze meri mérni a Gergéével.
Kezdett ideges, türelmetlen lenni:
- Eredj, no, megnézni te is, fiam, mit főz a Borcsa nénéd vacsorára.
- Tudom mit: derelyét.
- Nem szereted?
- Dehogy nem.
- Hát akkor hogy tudsz itt megmaradni?
- Mert még jobban szeretem a vallatást. Annak örülnék, ha mindennap vallatnának.
- Jól van, gyerek, vicispán vagy főbíró lesz belőled. No, mi szeretnél jobban lenni; vicispán-e, vagy főbíró?
- Legjobban szeretnék zsivány lenni, hogy apa engem is vallatna.
Ezen aztán olyan jóízűen nevetett Gerge István uram, hogy a könnyei is kicsordultak. Mikor a szemeit kitörülgette olajos kendőjével, kikiáltott a hajdúnak, hogy jöjjenek be a többi vádlottak.
Galambősz, ráncos arcú ember lépett be egy csomó suhanc közt. Oly tiszteletreméltó kinézése volt az öregnek, hogy Gerge uram elcsudálkozva kérdé:
- Hogy vegyül kend ide, öreg apó? Mi járatban van kend?
- A Majgó Márton vagyok, teens uram, - szólt reszkető hangon a matuzsálemi férfiú.
- Majgó, a tolvaj? - kiáltott fel Gerge szokatlan megütközéssel. - Hát tudja-e kend, hogy itt magára is kisült a tolvajlás?
- Minek is tagadnám, tekintetes főkomiszárus uram.
- Hány éves kend?
- Nyolcvanhat leszek aratáskor.
Gerge elfordítá fejét tőle, s kemény ropogó hangon feddé meg:
- Vén bűnös, kinek az istenhez kellene már térnie, s ahelyett most kezdi a lopást! Nem szégyenli magát?
- Az apám vett rá - mentegetőzék Majgó Márton.
- Micsoda? - ugrott fel Gerge, kis fiát hirtelen lerázva a térdéről. - Kendnek élő apja van? Lehetetlen!
- Magammal hoztam - jegyzé meg a bíró, s kinyitván az ajtót, kikiáltott:
- Az öreg Majgó!
Sajátságos alak gurult be fürgén az ajtón, összetöpörödve, mint a sün, feje egészen hátrahúzódott a vállapockái közé, hasa előrenyúlt, a koponyán egyetlen hajszál sem volt, hanem ahelyett olyan sűrűn és rendszeresen torlódtak ott egymás mellé a ráncok, hogy kötött pamutsapkának látszottak.
Gergének össze kellett magát szednie előbb, hogy szólhasson.
- Kend ennek az embernek az apja?
- Én volnék - felelé az idősebb Majgó kelletlenül. - Majgó Márton azzal vádolja, hogy kend vette rá a lopásra.
Az atya egy haragos, szigorú pillantást lövellt fia felé.
- Igenis, apám vett rá... - ismétlé Majgó Márton.
- Hallgass, te tacskó! - kiáltá az idősebb Majgó dühösen, s egy ügyes, alig észrevehető mozdulattal úgy arcul teremtette az árulkodó fiút, hogy a csattanása beillett volna valami apró felföldi faluba - puskalövésnek is... - Szemtelen fattyú-kölyök! Még az apja ellen mer vádaskodni. No iszen, csak kerülj haza, majd megtaníttatlak az anyáddal móresre!
(Melyben befejeztetik a Gergéről írt rajz, s előtérbe lép az »ezermester« Domine Chalupka. )
E pillanatban irtózatos kutyaugatás támadt odakünn, melybe a Cenci agár vékony hangja is belevegyült.
- Miféle lakodalom az? - kérdé Gerge az előbbi jelenet hatása alatt még mindig mosolyogva.
- Ne te ne! Csiba te! Hogy fürösszenek meg a Belzebub katlanjában! Zatraceni! - hangzott odakünn egy jól ismert tótos hang.
- Az bizony a domine Chalupka - mondja az esküdt amice Markos, föl sem pillantva aktáiból, melyekbe a vallomásokat jegyezte.
Gerge elsápadt erre a szóra. Valami hirtelen összeszorította a szívét.
Hát a Chalupka van itt! Megint az a Chalupka! Hát már elmúlt volna a hat hónap, hát már egy nap se volna hátra! Milyen szédítő gyorsan repül az idő...
A tekintetes úr előtt összefolytak az arcok és a hangok, nem látott senkit és nem hallott semmit, a lábai zsibbadni kezdtek, a nagy tajtékpipa kiesett a szájából, s amint nagyot koppant a padlón, a koppanásban is úgy tetszett neki, benne van ez a két szó: »Chalupka, megjött.«
De hát ki az a Chalupka?
Az már egy őslény, egy múzeumi régiség az alig múlt korból. Még a magva is kiveszett: most hiába keresnők.
Az idő emlői jobban kiasztak már, mintsem az ilyen szegény férgeket is táplálnák; de minek is táplálnák, hiszen fölöslegesek, nem kíváncsi rájuk senki, és nincsen szüksége rájuk senkinek.
Domine Chalupkát sohasem fogjuk látni többé, még módosított alakban sem: ő az utolsó példányok egyike volt.
Kopasz, piros arcú ember, rezes orral, zöldes szemekkel. Potrohos ember, s következőleg kedélyes is, duzzadt szája örökös nevetésre van kitátva.
Chalupkán minden egyes ruhadarab kopott excentrikus, még a sárga bőrtáskára is, melyet oldalán visel, egy szürke posztófolt van rávarrva. Felső testét prémes bekecs takarja, nagy nyílásokon engedve láttatni hátul, hagy ha netalán mellény is vagyon rajta, hát annak akkor bizonyosan nincs hátulja, mert a piszkos tarka ing veres pettyei szembetűnően kandikálnak ki, nagy idomtalan fején borzas cilinder-kalap lóbálódzik, míg vékony lábszárai bő és alul fölgyűrt hamuszín bugyogóban lötyögnek.
S mindezen ruhadarabok olyan nagyon ismerősek valahonnan, s egész csoportját tárják fel az emlékeknek. Mindenikhez valami történet fűződik, és az egyik sem áll összefüggésben a domine Chalupka személyével, mert ő még sohasem hanyatlott alá annyira a népszerűségben, hogy magának kellett volna ruhát csináltatnia.
Nyitva áll előtte egész Felső-Magyarországon minden kastély, s ahova ér, ott öltözködik át, ott vált tisztát, mert Chalupka úr mindenütt otthon van.
És itt megint az a kérdés merül föl, hogy micsoda hát az a Chalupka?
Peregrinus, de mégsem peregrinus, mert foglalkozása van, mégpedig nem egy rendbeli, inkább hát amolyan ezermesterféle.
Ahova megszáll, semmit sem szól, nem is kell neki szólni semmit, a nagy kutyaugatásról (mert a kutyákkal ellenséges lábon áll: azok ő előle, ő pedig azok elől eszi el az úri asztalok hulladékait) azonnal kitalálják, hogy megjött Chalupka. Nem kérdezik, honnan jött. Sehonnan. Nem kérdezik, hova megy? Ide jött. Terítenek neki az ebédhez, a vacsorához, éjszakára ágyat vetnek számára az inas-szobában. Aztán ott van.
Ameddig tetszik neki: négy, öt napig, - tovább úgysem maradna; benne van a csavargó vér, fölveszi a vándorbotot és odább megy - a szomszéd kastélyba.
Egy félév múlva újra visszakerül, megint olyan rongyosan, megint olyan jókedvvel, mint azelőtt; azóta már megjárta a félországot, s annyi a beszélnivalója, hogy tömérdek... itt az történt, ott az történt. Az összes nemesi családok mintha rokonai volnának, mintha ő házasítaná ki fiaikat, férjhez adná kisasszonyaikat, aggódó gondoskodása tárgyát képezik. A szegény Chalupka tele van bajjal, keserűséggel miattuk!
De csak mindenütt megvigasztalódik a borocska mellett, s ha úgy az ebédlőben magára hagyják, mikor már rózsaszínűbbnek látja a világot, kedélyesen még el is diskurálgat a nemes nedvekkel. Megszólítja őket, azok meg visszafelelnek neki:
»Jó estét, borocska!«
»Adjon Isten, Chalupka!« - üdvözli a kancsó nyájasan, ha ugyan nem ő maga felelget magának.
»Jó vagy-e, borocska?«
»Kóstolj meg, Chalupka!«
Meg is kóstolja derekasan. Miért ne? Hiszen eléggé rászolgált a nemes úri famíliánál.
Az első nap megreperálta az összes órákat a házban, kinek a werkje volt elromolva, kit csak tisztítani kellett. A másik napon beoltotta a birkákat, fölstimmelte a fortepiánot, a harmadik nap a patkányok és poloskák kiirtását eszközlé különböző szerekkel és módokkal, a negyedik nap kottára tette az összes divatos nótákat, amik Kassától Majornokig ragadtak rá, ezeknek egyikén sírva is fakadt, mert hát ki tehet arról, hogy olyan érzékeny szíve van, a nóta olyan szívreható...
Motosiczky, Csáky...
Burgonyát hámoznak,
Ordódy neveti,
Ullmann metélgeti.
Bizony szomorú ez nagyon, csakhogy érteni kell, mert csínja-bínja van ám ennek. A követek eszéhez van az értelme szabva, közönséges ember, aki a diéta dolgaiban járatlan, nem talál rajta semmit. A vén Chalupka bácsi azonban úgy zokog, mint a gyerek, ezen a lapos tót versen.
Hány éves, mióta csavarog így faluról-falura, senki sem tudná megmondani. Fiak apáiktól kapták örökségbe, s éppen e történeti hagyományok szilárdítják meg az ő vendégjogát. De meg mivé lennének a makacskodó óragépezetek, megereszkedett klavírok, az ő tudománya nélkül?
Hosszú pályafutásának elejére már maga sem emlékszik. Régen volt, talán nem is igaz! Aztán az nem is esemény, ami vele történik, az semmi. Történni... csak az urakkal történik, ami történik. A szegény ördög dolga keresztülesik az emlékezet rostáján, mint az apró búzaszem. Ő bizony nem ítéli érdemesnek eszében tartani, fumigálja azt, ami egy hitvány »plebs«-en esik, még ha az a plebs véletlenül ő maga is.
Köd alakjában, nem mondom, hogy nem tűnnek fel előtte is selyemmel, arannyal átszőtt napok emlékei. Mikor még mint fiatal óráslegény kezdte meg ezt a csavargó életet. Egy helyütt... egy helyütt - de vajon hol is, merre is - (hátha csak álmodta az egészet), egyszer, igen egyszer... egy szép szőke leány olyan nyájasan nézett rá... valami volt a nézésében, mintha apró hangyák mászkáltak volna a hátán, a kezein a nagy kék szemek delejes fényétől. Az akkor olyan furcsán melegítette... erősebben, mint a rum, s édesebb volt talán még a rozsólisnál is.
Csodálatos időszak volt ez, amerre csak járt, mindenütt visszagondolt arra az arcra, a megigazított óragépek ennek a nevét ketyegték szüntelenül: »Netti, Netti«.
Sokat elábrándozott azon a gondolaton, ha neki egy csendes kis műhelye lenne egy félreeső városkában, mily jól elférne abban ő és - és az a lány.
Eh, bolondság! Mikor félév múlva visszakerült arra a helyre, alighanem a Motosiczky-kastély volt az, hát akkor már más szobalány volt ott a Netti helyén.
Jobb is az így! Legalább nagyokat ihat keserűségében, s legalább nem kell műhelyről gondoskodnia - mikor szépen elélhet a szegény ember gond nélkül is.
Azonban mit emlegessük azt a sok régi dolgot, ami már annyira fakó lett a Chalupka emlékezetében, hogy egy csöppet sem nyomja a szívet: könnyű az, mint a madáré, mely csicseregve száll ágról-ágra.
Az ember bizonyos korban lemond a nagyravágyásról. Neki is csak az az ambíciója most már, hogy az általa igazított órák jól járjanak és sok derült percet mutogassanak.
Meg is van vele elégedve Kassán innen, Kassán túl minden úri família, s ha már sokáig nem látják, csendes családi körben bizony még emlegetik is.
»Ejnye, a Chalupka bácsi milyen régen volt itt. Nyilván valami jó fészekre talált a vén csont!«
Pedig dehogy maradna ő meg egy fészekben, legyen az bármilyen jó. Alighogy emlegetik, már ott terem negyed-ötöd napra.
...Hanem hát semmi sem tart örökké, egyszer mégiscsak el fog maradni örökre. Valahol útközben, valami sövény mellett ott nyomja a betegség, s el sem ereszti soha többé. Megáll a werkje, mint a rossz óráé. És senki sem fogja tudni megreperálni...
Mindezekből világosan kitetszik, hogy domine Chalupka nem valami nagyhatalom, a lésza alatt született, s a lésza alatt fog meghalni - mint Majornokon mondják -, mégis mennyire megijedt tőle az a hatalmas ember, kire még a király is rászorul, ha baja van.
Nem bírta többé hasznát venni az eszének, zavart, szórakozott lett. Végre is rábízta a további tárgyalásokat amice Markosra, s maga kisietett Chalupka elé.
- Servus humillimus! - kiáltja az eléje vidáman. - Quo modo valemus, domine spectabilis?
- Nagyon jól, hanem lányok! most már ide azzal a vacsorával, mert a domine Chalupka bizonyosan éhes.
- Köszönöm alásan, domine spectabilis. Hanem inkább szomjas vagyok.
A vacsora fölött mogorva volt Gerge, alig szólt egy-két szót, egyszer a kis fiára nézett, - de csakhamar elfordította a fejét.
Izgett-mozgott székén, a ráncok seregesebben ültek ki homlokára.
- Most már, domine Chalupka - mondja vacsora után -, talán bemenjünk füstölni a szobámba.
- Nem bánom, domine spectabilis.
Mikor benyitottak az épület hátulján levő hálószobába, Gerge becsukta az ajtót belülről.
Azután odaállott Chalupka elé, s vállára tette a kezét.
- Quo modo stat Hungaria? - kérdé suttogva.
- Valde bene.
Az öreg csendbiztos minden tagja remegett, s töredezve dadogá:
- Mit üzent Martinovics?
- Azt üzente, hogy az alma meg van érve.
Gerge odakapott a fejéhez, mintha csak azt üzente volna Martinovics, hogy meg van érve...
Le is hullott rá egy-két hónapra, a bakó bárdja alatt.
A nagy szaglaló tehetség abban is nyilatkozott, hogy mint még szemtanúktól hallottam, megérezte Chalupka jöttében a veszedelmet.
Mikor hírét vették a vármegyében a dolognak, Jasztrab is megsiratta börtönében.
- Bizony nem hittem volna, hogy olyan derék ember, és hogy előbb jut célhoz nálamnál.
A »leghitványabb faluban« ma is kegyelettel emlegetik az öreget.
Holttestét a hű Szlimák Matyej hazahozta, és ott fekszik most a temetőben, a legszebb helyen, a kápolna előtt.
Sírkövet is állítottak neki, bár ezzel is megjárták a majornokiak, mert a viceispán karhatalommal levakartatta róla az előbbi illojális feliratot.
Itt nyugszik az Úrban Gerge István.
A bünösök és gazemberek üldözője.
Most már ez áll ott kopott, alig olvasható betűkkel:
Gerge István meghalt büntetésből,
Aki másnak vermet ás, maga esik bele.
A majornokiaknak nem volt következetlenség az előbbi felirat után ez utóbbi.
Eh, mit törődnének a feliratokkal! Együgyűek ők az ékesszólásban, hanem annál melegebben tudnak érezni.
Arra a sírra, több egy félszázadnál már, minden vasárnapon reggel más, más leány tesz friss virágot. S nincs az a vasárnap délután, hogy az öregek fel ne emlegetnék lelkesedve azt a hatalmas kis embert, aki ujjat húzott a császárral - s a fejét vesztette el.
- Bizony, ha az meg nem hal, - amilyen nagyon szerette a szülőfaluját, azóta tán már Majornok szabad királyi város is lenne.
Olyanok biz azok, mint maga a mi népünk: egyszerűek, igénytelenek. Történelem föl nem jegyzi, poéták őket versekbe nem szedik, királyok számon nem tartják, csak a jó palóc nép emlékszik rájok, de az is csak egy ideig, - ameddig a legöregebb emberek emlékező tehetsége ér. Azontúl mirólunk, hogy vajon éltünk-e, miképp éltünk, senki sem tudja biztosan; de hogy nemsokára meg fogunk halni, azt az egyet bizonyosan tudja mindenki.
Napról napra kisebbednek a palóc-hadak. Olyanok vagyunk a tót szájában, mint a cukorkocka; egy-egy részecske minden lélegzetvételnél odatapad a nyelvéhez, míg egyszer csak egészen elolvad, elvész rajta.
Valaha hat számmal jegyezték fel az írástudók, hányan vagyunk, ma már csak öt numerussal írják ki. Pedig az a hatodik numerus tartott a legtovább; könnyebb már elfogyni mind az ötnek!
Fejedelmeket, palatinusokat nem ösmertünk, legnagyobb urunk a szolgabíró volt, hőseink sem jártak páncélban, aranyos sisakokban: egy szegény falusi kántor, Záhony volt az egyik s egy bocskoros nemes, Gracza a másik.
Egyik sem tanulta a hadviselést, mindenük hiányzott hozzá, hogy nagy katonákká legyenek, nem volt se pénzük, se fényes nevük, se hadtani gyakorlatuk, a derék Záhonynak pláne még a szeme is hiányzott az egyik, Gracza pedig nem hallott a jobb fülére.
Hanem hiszen mind hadi előnnyé változott e fogyatkozás, mihelyt az a nagy óra ütött, hogy mindnyájunknak menni kellett.
Jó Záhony Györgynek legalább nem kellett behunyni a másik szemét, ha célzott, Graczát pedig nem turbálta az ágyúdörgés, sem a golyók süvöltése a füle mellett. Azt hihette, valami bolondos cserebogarak szálldogálnak a levegőben csöndesen.
Mert hát úgy kezdődött az egész, hogy akik a józsefnapi vásárra mentek Vácra, valamennyi szép selyem kokárdát hozott haza a kalapja mellett. Ezek a kokárdák fordították fel az egész környéket, mert egy kép volt a közepükben. Ettől a képtől aztán mindenki elfelejtette a maga képét: a pap azt, mely az oltáron van, az ifjú a szeretője arcát, az apa gyermekeinek vonásait. Minden kép kasszírozva lett, csak ez az egy nem, azaz hogy minden kép benne látszott lenni ebben az egyben...
A karancskeszi-i és a romhányi erdők akkor kezdték fölvenni a nyári ruhájukat, s olyan haragosan zúgtak a tavaszi szélben, mintha a Rákóczi megölt daliáit költögetnék. De hiszen nem ébrednek már azok fel soha többé!
Piros volt az ég alja esténkint köröskörül. A városi hídon a kőbül való Nepomuki János a sok esőzés idején megrepedt, s befordult az Ipolyba: hogy ő bizony nem őrzi tovább a hidat, elég volt már negyven esztendő óta. A bodonyi kastélykertben kinyílott a százesztendős áloé; messze földrül jártak az emberek csodájára, és a fejüket csóválták: bizony valami rendkívüli dolog fog történni ebben az esztendőben!
Benne volt az a levegőben. A gyerekek rendre leütögették otthon a fazekak, kancsók füleit lovaknak, anyjuk nem győzte szidni, mi az ördög ütött egyszerre beléjük, még bizony az ép edényeket is összetörnék a lovak miatt. A kisebb hordók is el-eltünedeztek az eszterhajak alul: dobolni tanultak rajtok a templom körüli pázsiton.
...Már csak mégsem jót éreznek ezek a vásott kölykök, hogy ilyen bolondos mulatságra kaptak rá!
Hanem iszen elragadt az a férfiakra is. Nem maradt más a környéken, csak a sánták, vakok, az aggastyánok és a gyerekek, a nagyon kis gyerekek. Azok is sírtak otthon.
Gracza Péter uram restellni kezdte a dolgot. Ő még mindég a portáján ült, ha át nem jár hozzá vak Záhony, a pribolyi kántor, akivel egész délutánokon át máriást játszottak a pincetorka előtt, halálra unta volna magát egyedül.
Erős, drabáns termetű volt mind a kettő, egy fejjel nagyobbak a többi embereknél, a hangjuk mint a bikáé, szinte recsegett tőle a kis alacsony ház. Vak Záhonyt messze földről eljöttek meghallgatni a pribolyi templomba, mikor az orgonaszót kísérte hatalmas torkával. Fejük olyan volt, mint egy jókora bödön. Hihetőleg e hasonlatosság vonzotta őket egymáshoz, mert már tizenkét esztendő óta jó barátok. Egészen egymásnak vannak teremtve, s a többi emberekről olyan lenézőleg beszélnek, mintha azok csak valami apró bogarak volnának őmellettük. Általában bizonyos összhangban van óriás termetükkel egész lényük, gondolkozásmódjuk, tetteik, hajlamaik, még tán a szavaik is.
Pedig keveset beszélnek, - legfeljebb ha belefáradnak a máriásba, tesznek egy-egy megjegyzést, a napi eseményekre vonatkozót:
- Vakaródzik a világ, Péter. Egy kicsit vakaródzik.
Gracza nagyokat szuszog ilyenkor, és mert beszélni is lusta, kelletlenül erősítgeti:
- Ühüm! hüm... köhögnek az ágyúk.
Vesztett és nyert csaták híre jött összevissza, minden napra valami új, valami meglepő. Egy napon megint előhozza Záhony:
- Hallod-e, Péter? Látszani kezd a dolog. Hátha mi is mozdulnánk?
- Nem tudom minek? - dörmögé Gracza ásítva, s egy megvető mozdulatot tett a kezével. - Hiszen megverik ezeket ők maguk is!
Graczának az egész ország csak »ők maguk« volt - őnélkülök.
De Záhony ma egész délután komoly volt, borongós felhő ülte a homlokát, s emellett mégis tűz csillogott abban az egy szemében. Mikor elvált Graczától, megfogta a kezét és negyedóráig rázta búcsúzóra, úgyhogy végre is belevörösödtek mind a ketten.
- Hát nem jössz el holnap? - kérdé Gracza gyanakodón.
- Nem jövök el. Eluntam már ezt a játékot.
- A máriást untad meg? - bődült el Gracza csodálkozva. - Lehet is a máriást elunni valaha?
- Ej, azt untam én el már, hogy mindég a királyok üssék el az alsókat.
Ezen a mondaton aztán sokáig elgondolkozott Gracza Péter, ezzel is feküdött le a méhesben, mert ott hált egy tábori vaságyon (azzal hencegett mindég, hogy a faágy letörne alatta), midőn egyszerre csak felverte merengéseiből, félálmából valami tompa kopogás az istálló tájékán.
Sötét volt, nem láthatta, mi történik, de a kopogás mindég erősebb lett, úgy rémlett előtte némelykor, hogy az istálló-ajtót döngeti valaki.
- Ugorj fel, Miska fiam! - szólt a béresnek. - Eredj csak, nézd meg, mi lehet?
- És ha tolvaj?
- Ha tolvaj, fiam, fogd meg és hozd ide.
- De hátha többen vannak?
- Kiálts egyet, akkor majd én fogdosom össze valamennyit. De egy-kettőért restellem felhúzni a csizmámat, édes fiam, mert nagyon nehezen jár.
Miska vasvillát vett a kezébe, s azt óvatosan maga előtt tolva indult meg, hatalmasan polemizálva útközben a tövisekkel: Hogy a Jézuska büntessen meg!... Virítsatok ki a pokolban!... Rágjon meg benneteket a hegyi kígyó. (Ilyenkor t. i. mindig egy-egy tövis ment be a meztelen lábába.) De csakhamar lihegve csörtetett vissza, torkaszakadtából kiabálva:
- Megjött a Sármány! Itt a Sármány! Egészen összeverte a csillagos homlokát, Jaj, jaj, jaj, szegény Sármány!
- Miféle Sármány jött meg, te golyhó?
- Hát a Sármány, a lovunk, akit eladtunk most három éve a tótoknak.
- Micsoda? A nyerges lovam?
- Az ám, hazajött a jó pára. Megszökött a tótoktól. Visszajött a fogadott gazdáitól a nevelő gazdáihoz.
Erre a szóra lerúgta magáról Gracza a takarót, s mezítláb rohant el megnézni a Sármányt.
Csakugyan ő volt, a régi kedves pejparipa, melytől olyan nehezen vált meg annak idején, s csak a legnagyobb szükség vitte rá, hogy eladja. Hanem a jó Sármány hívebb volt, ragaszkodóbb volt őnála, hosszú idők alatt nem felejtette el, elszabadult, hazajött, s éjszakának idején be akart jutni az istállóba, hogy odaálljon a jászolhoz a hajdani helyére, s reggelre ott találják, mintha minden a régiben lenne, mintha csak egy hosszú, hosszú álom lett volna az, hogy ő nem volt itt... Olyan nagyon szépen gondolta ezt ki a Sármány.
Gracza megösmerte lovát azonnal, s amint az okos szemeit szelíden rávetette, meg nem bírta állni tovább, odaborult a nyakára, összecsókolta számtalanszor.
- Csakhogy megjöttél, kis burkusom! Csakhogy itt vagy, aranyos kutyácskám. Jaj, oda nem adlak többé százezer forintért!
A Sármány úgy tett, mintha értené a hízelgő szavakat, s mialatt Gracza a lapockáit veregette, egészen odahajtá nyakát annak az izmos vállaira. A gazda szemeiből kicsordult a könyű, meg a Sármányéból is, csakhogy az egyik szeme, mint a mesebeli öreg királyé, sokkal jobban sírt, mint a másik. Gracza csak most vette észre, hogy azt bizony hályog borítja, s fájdalmas hangon szisszent föl:
- Elnyomorítottak... tönkretettek, szép lovacskám! Elsoványodtál, megvakultál, hazajöttél panaszkodni. No, ne nézz rám olyan szemrehányón azzal a másik szemeddel. Ló vagy te még azért, többet érsz te azért egy egész ménesnél. Megirigyelnek még tégedet éntőlem.
Volt dolga Miskának egész reggelig, friss almot vinni Sármány alá, zabot hozni le a padlásról (jó, hogy ki nem törte nyakát a létrán ilyen bolond sötétben); a vakaró sem pihent, nyomban ki kellett szedni a három esztendős port a Sármányból. Az egész háznép fölébredt, s olyan sürgés-forgás támadt, mint mikor valami nagyon kedves vendég érkezik a házhoz.
Ezalatt maga a gazda nyugtalanul hánykolódék fekhelyén egész éjjel, hogy hát miféle csoda az, mi oka volt annak a lónak hazajönni? Vajon keresni fogják a tótok, akik megvették, vagy pedig úgy hagyják ebben a zavaros világban?
El volt érzékenyedve, megrendült a Sármány jöttétől. Mert az bizonyosan jelent valamit. Több esze van annak a lónak, mint egy vármegyének, nem jött volna az hiába! Aztán úgy ránézett, de olyan furcsán nézte, mintha valami nagy mondanivalója lenne. De kár, hogy nem érti!
Pedig kezdte mégis érteni lassanként. Reggel első dolga volt az istállóba menni. Ni, milyen szép már azóta a Sármány, úgy ragyog a szőre, mint a tükör, s vígan ropogtatja a sarjút. Gyönyörködve simogatta meg hosszú aranyos sörényét, s úgy szólt hozzá biztató nyájas hangon:
- Tudom már, mit akarsz... tudom már. Hát iszen jól van hát. Elindulunk délben.
Lehozták a padlásról a régi nyerget (vajon nem kezdenek-e majd birtokháborítási pert a tyúkok érte?), a szerszámot, kantárt is előkeresték a kamrából, s kikenték-fenték hájjal, az ócska bőr mohón beitta, nehogy az éhes macskák lenyalogassák. Volt ott egy régi mundér is kardostul, tarsolyostul a fogason, a vén Gracza Miklós viselte valamikor az inszurrekcióban, azt meg a molyok fogják megsiratni, kivált a bekecset, mert az volt őnekik a megyei székhelyük.
Ahogy felöltözött, mintha nem is a régi lusta ember lenne, kihúzta hosszú derekát, délceg lett a járása, csillogó a tekintete.
Vígan, könnyedén pattant fel a Sármányra, nem kellett búcsúznia senkitől, megkésett legény volt egy kicsit, nem marasztalta hát senki, még istenhozzádot sincsen aki mondjon, csak az eperfa levelei integettek búcsút szelíden. Az istállóból egy kis tarka borjú jött ki az udvarra, az nézte ott a nagy szemeivel, amint elindul. No, meg a Miska sajnálta:
- Vigyen el engem is magával, nagy jó uram! Hátha valami szolgálatára lehetnék.
- Kutyafüle neked, nem háború! - bömbölt rá Gracza nevetve. - Hacsak a seprűre nem ültetnélek. Ülj veszteg, s jól vigyázz mindenre, édes fiam, mert megeshetik az, hogy még visszajövök ide.
Szegény Miskát nagyon elérzékenyítette ez a beszéd, hogy hátha talán vissza se jön többé, elkezdett keservesen bőgni, s a sánta lábával úgy megiramodott a gazdája után a templomsoron, hogy az öreg históriás asszonyok hangos kacajra fakadának a kapuajtókban.
- Nini, ott megy a rozsdás vitéz! Az ám, a híres Lucifer János szalad a lova mellett. Mennek a szaracénusok ellen a szentföldre.
Miska köveket kaparászott a földön, utánahajigálni a gúnyolódó boszorkányoknak, mialatt a rozsdás vitéz gyors ügetéssel tűnt el a templomsorról, majd a nagy-utcán át elveszett az országút porfelhőjében.
A Pribolyra vezető országút volt az. De bizony belovagol a faluba is, megkopogtatni a talpas medve ablakát (így nevezte Záhonyt, mikor enyelgett vele). Be se megy, csak úgy kívülről ad hírt magáról, hogy: »Hallod-e Záhony, meggondoltam magam az éjjel, megnézem mégis azokat a gyerekeket, hogy mit csinálnak.«
Nemes Priboly község innenső részét csupa parasztok lakják, túl a haranglábon pedig le egész a savanyú kútig csupa nemes emberek. Olyan ez, mint Párizsban a St. Germain, azzal a különbséggel, hogy semmi különbség a felvég s alvég között; ugyanolyan szalmafedeles viskók itt is, kémény és tűzfal nélkül, legfeljebb a kapuk cifrázatán látszik meg a lakók magas származása: a tulipánok és griffmadarak közé oda van írva a legtöbb helyütt »Salva Gvardia«, némelyiken a gazda vagy az építő családtag neve »Nemes Laczkó István« vagy »ns Ujlaki Gábor«. Aztán itt mégis nagyobb a tisztaság és a külcsín. Tessék megnézni, teszem azt, a Toldy Ferenc házát vagy a Piry Mátyás uramét: még a szolgabíró is ellakhatna benne szükségből.
Miért hát, hogy mégis Priboly a leghitványabb falu az egész környéken?
Hát biz annak csak az az egy oka van, hogy a pribolyi emberrel történik meg minden csúfság és szégyen. Még ha mással történt volna is meg, merő szokásból ráfogják.
A pribolyi nemesek ketten mennek egy pár csizmában restórálni. Két embernek (még ha pribolyi emberek is) közönségesen négy lába lévén, kordován burkolat csak azon a két lábon vagyon, amelyik nagy kevélyen lelóg a fölzászlózott kocsiról: a másik két láthatatlan láb meztelen és a pokrócba van betakarva.
A pribolyi ember bal lábbal lép a fürhéces kocsiba, és a dohányzacskójában sárgarépát hord... Persze ráfogás az egész, - de ha nem lehet magukat kimosni alula!
A pribolyi magisztratus határozta el azt is, hogy a szerencsésen elvonult nagy kolera emlékét megörökítteti maradandó módon: kihozatta egy decemberi napon a városi vésnököt, s miután jól meghányva-vetve a dolgokat, kitűnt, hogy a költség márvány-emlékre nem futja, gazdálkodási szempontból a falu közepén levő befagyott pocsolya jegére vésette fel az utódok emlékezetének ébresztgetésére a néhai Szurdok János (Záhony uram elődje) által készített örökbecsű versezetet:
Pribolyon a kolera
Becsülettel odább ment
Senkit sem ölt meg őkeme
Dicsértössék az úr neve
Amen!
De még ez mind semmi azon esetlenséghez képest, hogy midőn elvitte a hídjukat a sebes Gile folyócska, nem lefele, a vízmentében, hanem fölfelé keresték darabjait a jámbor atyafiak csáklyákkal, fejszékkel.
De minek soroljuk fel a hosszú lajstromot, mely mindig szaporodik, s annyi keserűséget okoz a helység lakóinak, hogy immár el szokták tagadni, ha megkérdezik tőlük: hovavalók.
Otthon azonban nyílt villongások tárgya ez réges-régen: a nemesek panaszkodnak, hogy a parasztok butasága miatt szenved jóhírnevük csorbát, míg ellenben a parasztok meg vannak győződve, hogy a »bocskoros urak« teszik a helységet nevetségessé.
Íme, ott van az öreg Kolonczy Márton, aki fiatal korában, mikor két heti távollét után hazajött a szurrekcióból, annyira megkicsinyelte Pribolyt, sehogy sem tudott hazatalálni az apja szalmafedeles házába ott a Szt-Vendelin soron, hanem csupa hányivetiségből tűnődve nézegette a házakat, mintha emlékezetében keresné a magukét.
- Micsoda? Hát már nem ösmersz a házatokra, Marci? - szólítja meg egy szomszédja, mire az kevély hetykeséggel viszonzá:
- Az ördög ösmerhetne minden apró ólat!
Innen a csúfos mondás, hogy a pribolyi ember, ha egy hétig oda van a szülőfalujából, vissza nem talál többé.
No bizony, hajtják a nemesek, ez csak egy kis úrhatnámság, mely a szegény emberből is kikérezkedik. Azért kék vér a kék vér, hogy több a pattanása. Ez is csak olyan pattanás! Aztán végre is minden nemesember olyan úr, akár maga a nádorispán őfensége! Hanem a parasztságban van a hiba: azok születnek sütnivaló nélkül Pribolyon.
Ott van szégyenszemnek a Gólya János esete. A' bizony vasat vitt csónakján a megáradt Gile folyón keresztül az épülő pincéjéhez. Túlrakta a csónakot a boldogtalan, úgy, hogy az kezdett a folyam közepén alámerülni. Nosza, gyorsan a vízbe hányni a vasrudakat... hanem hogy a helyet megtalálja, s visszajöhessen vasmacskával a leereszgetett vasakért, Gólya János uram kivette a bicsakját, és a csónakján csinált vízszintesen egy jegyet, azon a helyen, ahol a vasat lebocsátotta. Világos dolog, hogy soha többé nem talált rá, s Pribolyt megint évekig nevette a vármegye.
Hanem hiszen csak nevessen, lesz még restóráció a világon, s akkor majd megmutatja a pribolyi nemesség: micsoda ő!
Közköltségen taníttatják Teléry Gábor uramnak az egyik fiát a pesti iskolában, hogy amint az magába szed ott egy kis tudományt, megválaszthassák vicispánnak. S ha egyszer pribolyi ember székel bent a megye palotájában, beteljesülvén a százados óhajtás: hatalmas, mindenható lesz a pribolyi nemesség.
Kiviszik, igenis, ki fogják vinni, hogy a nemesség-lakta felső-vég más névre kereszteltessék, mint külön falu; az alsó-vég maradjon, ami volt: Pribolynak.
Maga a palatinus is lejön Budáról erre a keresztelőre, s új címereket és donációkat fog kiosztogatni nemzetes uraimék között.
...Hanem hát semmi sem bizonyos a világon... Rossz szél fúj, ahogy beszélik. A nádorispán ki tudja, hol van, merre jár most? S a »falu diákja« is otthon van, becsukták a pesti iskolákat. Isten a megmondhatója, hogy lesz, mint lesz...
Gracza kevélyen lovagolt végig a községen, ahol ki volt írva az útmutató táblán, hogy tilos a dohányzás. De azért nem vette ki szájából az ezüst kupakos tajtékpipát: a törvény csak a paraszt embert kötelezi, az armális nagy úr - nem imponálhat annak egyéb betű a világon, csak az, amely a Corpus Jurisban vagyon.
Záhonyt azonban nem találta otthon, az iskola és a kántorlak be volt csukva, a paréjjal benőtt udvaron a mendikáns gyerek aludt jóízűen hortyogva.
- Hej hó... mindjárt agyontaposlak a lovammal. Hallod-e kölyök? Hát mégse ébredsz? Hol a gazdád? Ne pislogj, hanem felelj szaporán.
- Elment... nem volt itthon... nem láttam tegnap óta...
- Micsoda? Nem aludt itthon az éjjel?
Kedvetlenül rántotta meg a kantárszárat, s azután megindult a faluháza felé, hol nagy csoportosulás volt ma: tarkábbnál-tarkább karavánok hűseltek a kapu előtt az udvaron és az eresz alatt: gyanús kinézésű bocskoros tótok, hosszú hajjal, melyet görbe fésű tart össze, hátul az átkozódó tót asszonyok. A kút mellett egy körülbelül két akós hordó van csapra verve, s daliás legények táncolják körül kackiás menyecskékkel. Egyik-egyik néha tréfából megforgat egy-egy vén tót asszonyt is.
- Micsoda felfordult világ ez itt? - kérdé Gracza csodálkozva egy cifra tarsolyos hajdútól.
- A szolgabíró polgártárs van itt - mondá a hajdú foghegyről.
- Mi van itt?
- Hát nem mondom, hogy a szolgabíró polgártárs?
- Miféle állat az?
- Ej no, hát maga a tekintetes szolgabíró úr Boglárról, a Csiry Péter uraság.
- Ühüm... hüm, így már értem. S ezek ugyan miféle emberek, fiam Miska?
- Akiket besoroztunk nemzetes uram... Mert sorozásra jöttünk, s mellesleg elintézzük a bűnösök dolgát is faluról-falura.
Gracza elgondolkozott. Éppen ezt keresi ő. Minek menjen tovább? A szolgabíró egyszersmind őrnagy is a honvédségnél, s itt van csak igazán hadi lábon. Csapatokat teremteni a semmiből, kenyeret, húst a csapatoknak valahonnan, s azonfelül eligazítani a veszekedő és a bűnös polgárok dolgát is. Ember kell ehhez, de milyen!
Leszállt a lováról, odakötötte a topolyafához, s azután besétált a vallató terembe, mely tele volt beidézett tanúkkal és vádlottakkal.
Valami nagyon bonyodalmas tolvajlási eset forgott szőnyegen, amely sehogy sem tudott világosra válni, minélfogva felette bosszantá a tekintetes urat, vagy ahogy ő szerette magát neveztetni: a »szolgabíró polgártárst«, s ki is tört volna alkalmasint a dühe, ha nem ott mellette áll »Priboly diák«-ja, a leendő vicispán, sápadt, vézna fiú, kék szemekkel, s csinos magas homlokkal, melyet kidagadó erek szeltek keresztül-kasul.
A fiú iránt, akiről ki van mondva, hogy ő teszi hatalmassá a pribolyiakat, s akihez az egész nemesség ragaszkodott, mindenki nyájas és előzékeny tartozott lenni. Mert jaj annak, akire a kis Gyuri megharagszik, vagy aki Gyurit megsérti, arra ugyan nem voksol többé ez életben egyetlen pribolyi nemes sem! A kis Gyuri máris élvezte a vicispáni hatalmat, bizonyos részben.
Csiry a fárasztó vallatás alatt ráért beszélgetni vele is, s gyakran megsimogatta gyöngéden gyér szőke haját.
De az inkvizíció csak nem akart jobb fordulatot venni; kezdett ideges, türelmetlen lenni.
- Eredj no, megnézni kis fiacskám a mámihoz, mit főznek ebédre.
- Tudom mit: derelyét.
- Nem szereted?
- Dehogy nem.
- Hát akkor hogy tudsz itt maradni.
- Mert még jobban szeretem a vallatást. Annak örülnék, ha mindennap vallatnának.
- Jól van, gyerek! Látszik, hogy csakugyan vicispán leszel, ha nem országbíró.
Nyájasan megcsípkedte hegyes, madár csőréhez hasonlatos állát.
- No, mi szeretnél jobban lenni, vicispán-e vagy országbíró?
- Legjobban szeretnék zsivány lenni, hogy bácsi engem is vallatna.
Ezen aztán olyan jóízűen nevetett a polgártárs szolgabíró, hogy könnyei kicsordultak, s örömében térdeire vette a pribolyi nemesség jövendőbeli reményét.
- No, hát maradj itt - s harsányan kiáltott ki a hajdúnak, hogy jöjjenek a többi vádlott polgártársak.
Galambősz ráncos arcú ember lépett be egy csomó suhanc közt. Oly tiszteletreméltó kinézésű volt az, hogy mintegy meghökkenve kérdé tőle:
- Hogy vegyül ide, öregapó? Mi járatban van?
- A Majgó Márton vagyok, teens uram - szólt reszkető hangon a matuzsálemi férfiú.
- Majgó, a tolvaj? - kiáltott fel Csiry szokatlan megütközéssel. - Hát tudja-e, hogy itt magára is kisült a tolvajlás?
- Minek is tagadnám tekintetes uram.
- Hány éves?
- Éppen hetven leszek aratáskor.
Csiry elfordítá fejét, s kemény ropogó hangon feddé meg:
- Vén bűnös, kinek az istenhez kellene már térnie, s ahelyett most kezdi a lopást! Nem szégyenli magát?
- Az apám vett rá - mentegetőzék Majgó Márton.
- Micsoda? - ugrott fel Csiry, lerázván térdéről a Gyuri gyereket. - Kendnek élő apja van? Lehetetlen!
- Magammal hoztam - jegyzé meg a brézói bíró, s felnyitván az ajtót, kikiáltott:
- Az öreg Majgó!
Sajátságos alak gurult be fürgén, összetöpörödött, mint a sün, feje egészen hátrahúzódott a vállapockái közé, hasa előrenyúlt, a koponyán egyetlen hajszál sem volt, hanem ahelyett olyan sűrűn és olyan rendszeresen torlódtak ott egymás mellé a ráncok, hogy kötött pamutsapkának látszottak.
A szolgabírónak össze kellett szednie magát előbb, hogy szólhasson.
- Kend ennek az embernek az apja?
- Én volnék - felelé az idősebb Majgó kelletlenül.
- Majgó Márton azzal vádolja - folytatá a szolgabíró egyik ámulatból a másikba esve -, hogy kend vette rá a lopásra!
Az atya haragos, szigorú pillantást lövellt a fia felé.
- Igenis, apám vett rá - ismétlé ifjabb Majgó tompa hangon.
- Hallgass, te tacskó! - kiáltá az idősebb Majgó dühösen, s egy ügyes, alig észrevehető mozdulattal úgy arcul teremtette az árulkodó fiút, hogy a csattanása beillett volna valami apró felföldi faluba puskalövésnek is.
- Szemtelen fattyú-kölyök - toldá meg felháborodva. - Még az apja ellen mer vádaskodni. No iszen, csak kerülj haza, majd megtaníttatlak az anyáddal móresre.
De mielőtt otthon tanítanák móresre, előbb még a vármegyének volt hozzá jussa, s addig míg abba, a nagy épületbe kísérnék a székvárosba, melyen holló, varjú kárognak rémletesen, hogy ez azért a legmagosabb, legkevélyebb, mert a legszükségesebb, addig is el kellett csukatni a helység börtönében, ami ugyan nem volt egyéb, mint a községi kántor éléskamrája: de amelyben a legtöbbször nem volt se rab, se eleség.
Hetykén, délcegen ment ki a nagy Majgó, mint egy olyan makrancos fickóhoz illik, ki sem az apjától nem fél, sem a vármegyétől, s ha egyszer rossz fát tett a tűzre, tudja a virtust, hogy nem szabad megpanaszolni, ha aztán nagyon meghempergetik a hamujában.
Gracza összefont karokkal nyugodtan megvárta, míg a tekintetes úr elvégzi ezt a folyó dolgot - mert hiába, ez a hivatalos praxis -, hanem azután félretaszigálta a tót bírákat és esküdt embereket, odatolakodott a hatalmas emberhez, és így szólt:
- Vitéz major uram! Én nemes Gracza vagyok.
- Servus humillimus! - mondá a szolgabíró s belecsapott kedélyesen a tenyerébe. - A majorral akar beszélni, barátom uram?
- Természetesen.
- No, hát akkor várja meg polgártárs, míg az atillámat felhúzom. Ott künn van a bricskán a kofferben. Hanem azt az egyet megmondom, öcsémuram, hogy a major fene komisz ember ám, aki nem ösmeri a nemesembert, csak a katonát.
S ezzel újra nekiesett a folyó ügyeknek.
Gracza dühös volt egy kicsit, de azért csak mégse mutatott aprehenziót, helyrerángatta a bekecsét, s leült egy falócára, majd csak rákerül a sor, gondolá. Mégiscsak furcsa bolond idő ez, hogy ilyen kevés becsületet hagyott az armálisnak.
Mikor aztán el volt igazítva az egész járás apró-cseprő dolga, Csiry uram megparancsolta Mihály hajdúnak, hozná be az atilláját a kocsiról, felölté magára, s megpederve bajuszát, megállt Gracza előtt, és rámordult:
- Mit akar ön?
- Katona akarok lenni - mondá Gracza némileg megszeppenve.
- Tud egzercírozni?
- Nem én. De verekedni tudok.
- Hüm. Az is ér valamit. Hát várjon itt egy darabig, amíg vissza nem jövök. Eligazítom ott künn a dolgot az új legénységgel, akiket ma vettem be. Majd ha bejövök, megmondom az ultimátumot. Értette?
Ezzel sarkon fordult s kiment, glédába állította az újoncokat az udvaron, megdicsérte őket, szónoklatot tartott nekik a hazáról és a szabadságról, azután kifizette a lénungot három napra, s megparancsolta két vén őrmesternek, hogy kísérjék el őket Selmecre, ahol csatlakozni fognak a hadsereghez; míg odaérnek, elég idejük jut, hogy megtanulják az összes hadi regulákat.
De biz ez nagyon soká tartott Graczának, elunta az ácsorgást odabenn, forrt benne már a hadi tevékenység: meg a dolgon is szeretett volna túlesni, kiment hát ő is az udvarra, s megsürgette a major urat.
- Hát velem mi lesz, major uram?
- Hát önnel az lesz - mondja az őrnagy hirtelen hátrafordulva -, hogy szépen hazamehet, ahonnan jött, istenhírével.
- Már mint én? - szólt Gracza ingerülten és a mellére ütött.
- Már mint ön. Mert önből nem lesz jó katona. Önnek nincs türelme a regulához. Megmondtam, hogy várakozzék, s nem tudott várakozni. Elég!
- De uram!
- Dixi! Kenyérpusztítókat nem veszünk be. Servus humillimus.
Gracza elvörösödött, s óriási fokosát meglóbázta maga körül.
- Jól van hát, major uram, ha nem kellettem közkatonának, majd gyűjtök én magamnak hadsereget, s majd megtanítom én magukat a regulára.
Dühösen ment ki a kapun, szinte rengett a föld a talpai alatt.
Még egyszer visszafordult a kapuajtótul, s öklével fenyegette meg a vén Csiry Pétert.
- Megkezdem a dolgot a saját szakállamra, - hanem tudom, meg nem köszönik.
- Ejnye no, mindjárt vasra veretem az urat - méltatlankodék Csiry Péter uram, de csak úgy dünnyögve a köpenyeg alatt, mikor már Gracza künn volt az utcán, ahol a Sármányt hagyta. Az bizony, szegény, se nem ivott, se nem evett azóta!
Azaz hogy nini, álmodik-e, vagy pedig tündéri káprázat, egy gyönyörű tót lány ül már a Sármányon és a kantárt fogja.
- Micsoda dolog ez? - kiált odaugorva Gracza és megragadva a zablát. - Mit bolondozol itt a lovammal, te kis béka?
- Nem a maga lova ez, hanem a miénk - monda a leány kihívólag, s csizmasarkával úgy odavágott a paripa oldalához, hogy az fölágaskodott, s majdnem letaposta Graczát.
- Istenemre mondom, pompás lányka vagy, Katka.
- Nem vagyok én Katka, hanem Majgó Borbála vagyok: annak az embernek a lánya, akié a ló.
- Ösmerem: az, akit most vittek be a börtönbe.
- Hát bevitték szegényt... bevitték. Azért a három rongyos birkáért.
S ezen azután egyszerre megolvadt a kemény bátor teremtés, s elkezdett keservesen zokogni. Ráborult a Sármány nyakára, s könnyeivel öntözte annak a sima, szőrét.
Gracza elnémulva nézte: sohse látott még ő ilyen szépet. Piros kerek arcán amint alágurultak a, fényes gyöngyök, hogy az a rettenetes sötét szem meg nem festette őket feketére... a piros keszkenő hátracsúszott a fején, s láttatni engedte aranyszínű haját, mert aranyból méri azt az isten néha a szegény tót leányzóknak is.
- No, de már most szállj le a lovamról, kis húgom. Eluntam a dolgot!
- Micsoda? - De már erre megint kitörülte szemeiből Borka a könnyeket, s azt a kezét, amellyel kitörülte, egyenesen a csípőre fogta:
- Mordizom adta! Hányszor mondjam már, hogy enyém a ló. A lami tótoktól vette az apám harmadéve, magam is ott voltam a korponai vásáron, ahol vette. Elpusztuljon innen az úr, azt mondom...
Gracza érezte, hogy csakugyan nincs igazsága, a Sármánynak igazi gazdája került. De hát mihez kezdjen ő most a Sármány nélkül? Haza csak nem mehet szégyenszemre? A lovat pedig el nem veheti erőszakkal! Elkezdte szépen csitítani a haragos Majgó Borkát.
- Az bizony, hűvösre tették a szegény öreget. Pedig az arcából látom, hogy nagyon becsületes ember.
- Míg én a lovat kerestem... Nem volt, aki mellette szóljon, aki a bíró szívét meglágyítsa...
Egész megengesztelődve nézett Graczára azokkal a vakító szemeivel.
- Jaj, minek is most már ez a ló nekem? Szegény édesapám nem mehet el rajta a németek ellen. Lovacskám, lovacskám, hiába kerestünk, hiába találtalak meg! Nem látod te meg a nagy háborút! Békó van már a te gazdád lábán.
- Teringette! - kiáltá Gracza. - Hát a háborúba készült az öreg Majgó?
- Persze hogy odakészült, mikor egyszer csak eltűnt a lovunk az istállóból. Azóta mindig azt keressük...
- Hát a birkák?
- Jaj, hogy a birkák. Az istenke süllyesztené el azt a bolondos kántorunkat, ő az oka mindennek?
- Ki? A Záhony?
- Hát persze, hogy a Záhony. Ez éjjel virradóra odajött öt emberrel, hogy a háborúba mennek, és hogy éhesek. Adjunk nekik valamit enni.
- Micsoda, hát már elment a talpas medve? Megelőzött a kötnivaló. Mondjad csak tovább, szép húgocskám.
- Nekem egy kis tyúkom van, gyönyörű tyúkom; éppen a tojásokon ül. Édesapám restellte megölni szegénykét, de a hadseregnek élelem kell, azt mondja, hát átment a gróf aklába, s három toklyót hozott el onnan... Ezért ül most talpig vasban.
- Az ördögbe is - dünnyögé Gracza -, hiszen ez a Majgó érdekes vén fickó. Hallod-e Borka, én kiszabadítom az öreget, s kinevezem magam mellé kapitánynak.
Borka elmosolyodott s nyájasan kérdé:
- Hát kicsoda maga? Talán éppen az a Lajos.
- No, az a Lajos nem éppen én vagyok, hanem amit egyszer kimondok, azt meg is teszem. Engem Graczának hínak, fiacskám.
- Igazán kiszabadítja az apácskámat? De ne tréfáljon...
- Ki én, ha megcsókolsz egyszer.
S megpödörintette a bajuszát ez után a mondat után. Mégiscsak valami az, incselkedni ezzel a fehérnéppel! Édes meleget érzett a szíve táján, soha ilyet azelőtt. Pedig hiszen most is csak a katonatempó kedveért pajzánkodik, mert együttjár már az a hadviseléssel.
Borka hamiskásan hunyorított rá az egyik szemével. Már éppen a száján lebegett a felelet, hogy: »majd csak megalkuszunk, no«, mikor egyszerre csak odaugrik az a nyápic gyerek, a falu fia, s közbe vág:
- Annyiért én is megteszem.
- Eredj innen - nézte le Gracza mogorván - az anyád szoknyája mellé, kölyök. Hogy mersz itt hallgatózni, imposztor?
- Hát tudja maga, ki vagyok én? - s merészen odaállott a bosszankodó Herkules elé, kit egészen meghökkentett a fiú föllépése.
- Hát ki vagy te? Teringette, ki vagy hát?
- Az a pribolyi fiú vagyok, aki az egész vármegyének parancsolni fog.
Gracza fölemelte a fokosát, hogy derekasan eldöngeti, de a kis Teléry se volt rest, s hirtelen kirántá ólomkardját, hogy nekivág vele a rozsdás vitéznek.
Ezen aztán elkezdett nevetni az óriás, hogy szinte könnyei csorogtak bele.
- Mégiscsak bolond világ ez, hehehe... Mégiscsak nagyszerű dolog ez, hahaha. Gyere az ölembe, öcsécském! Vesszek meg, ha van párod valahol a világon! Nos, mondsza csak, kis csöppem, miképp szabadítod hát ki azt a tótot?
- No bizony! Apám a bíró, nála van a kamara kulcsa: leveszem este a szögrül, aztán kieresztem egy csókért. Az istenugyse!
- De hátha megvernek érte?
- Csakhogy nem maradok itt reggelre! Magokkal megyek ám én is.
- Ejha! Azért a csókért? Hamar kezded öcsém, nagyon hamar.
Megveregette a vállait, biztatólag.
- Ember vagy, gyerek. Velünk jössz. Ezennel kinevezlek hadnagynak.
A kis Teléry magasra emelte fel szöszke fejét, s becsapott a Gracza tenyerébe.
- Most már hát megvolna a tisztikarom - dünnyögé Gracza, s kevélyen lépkedett hadnagyával és a leánnyal a harangláb felé, ahol nyugodtabban tanácskozhatnak az árnyékban a teendőkről.
És ezek a gyerekes bolondságok valóságos komoly dolgok valának abban a csodálatos világban.
Talán mégsem egészen igaz ez mind!
Azon töröm én a fejemet, hogy nézhet ki az a fű, mely a lohinai határban nő?
És hol nő? A csalitosban, a nádas tájékán, a csevice mellett, fent a sivár Hrebenka tetején, a mogyorós domboldalon, a pagonyban, a réteken vagy a rozsok között?
Nyalka tót menyecskék, mikor kosarakban hordják haza az üszőnek vagy az öregnek, a Riskának, hogy észre nem veszik, hogy rá nem akadnak arra a bizonyos fűre még egyszer?
Mit? Hát már ráakadtak egyszer?
Rá bizony. Hiszen éppen az! Csakhogy talán el sem tudom én azt mondani.
A lohinai bíró-, Szekula Mihálynak ablakába egy éjjel paszkvillt dobott be valami gazember, a külső ablaktáblát betörve (pedig tót faluban aranyért sem találni üveges tótot, aki becsinálja), hogy - azt mondja - a fiatal pap ilyen meg olyan hitvány ember lévén, rendeli (t. i. a paszkvill-író), haladéktalanul dobja ki a község a paplakból, vigye ki bútorostól, feleségestől a határra, mert különben mához egy hétre Lohinára röpül a veres kakas.
Az pedig rosszhírű madár a falvakban. A veres kakas csak akkor jó, mikor a fehérre kopasztott kakast süti odabenn a tűzhelyen!
Amit megígért: betartotta (ki gondolta volna, istenem, ki gondolta volna?), a falu csakugyan meggyulladt rá egy hétre, majdnem egyharmad része elégett. S a tűz rémletes éjjelén új paszkvillt találtak bedobva most már az egyházfi, Mirava Andrásnak a pitvarába. Szakasztott olyan írás, mint a másiké, avult, sárgás, recés papírdarabkák, éppen úgy átkötve, piszkos, bizonytalan színű fonállal.
No, a tiszteletes úrnak ugyancsak kijut ebben is. Hogy a nagyapja zsidó volt, ő maga meg titokban pápista, hogy nem tisztességes ember, semmi se szent előtte, a fiatal tiszteletesnét is azért vette el feleségül, hogy a férjes nővérével viszonyt szőhessen. (És ebből igaz is legalább annyi, hogy most éppen a lohinai paplakban időzik a tiszteletesné testvérnénje, a csinos Piszy Mihályné asszonyom.)
A továbbiakban aztán a káplánkorabeli viselkedései valának elősorolva. Bizony az sem valami épületes olvasmány. Pedig igaz is lehet egyben-másban, kivált abban, hogy a szolgálóit szerette. Csakhogy mire való azt kikiabálni?
Nem is sokat hederítettek rá a jó lohinai parasztok, noha eleget izgatták őket papjuk ellen a szomszéd falubeliek.
- Mért nem kergetitek el? - kérdék az első paszkvill után.
- Mert nem hisszük, hogy meglesz a tűz. Aki fenyegetődzik, az nem veszedelmes.
A tűz után, mikor a másik paszkvillban a másik tüzet ígérik, gúnyolódva hozták fel az átutazó turopolyiak:
- No, de most már csak kiviszitek a papot a határra?
- Nem tudom, miért vinnők ki? Hisz most már hisszük, hogy meglesz a tűz. Módunkban áll kihurcolkodni előle.
Úgy is történt, kiköltözködtek a kukoricás földekre, a szőlők alá, egy része pedig a »laz«-ok közé. Ott kunyhót formáltak össze gallyakból, csalomádéból, sátrakat emeltek ponyvákból, egy-két cölöpöt a sátor mellé vertek, ahhoz kötötték a lovakat meg a tehenet. Ott bent a faluban üresen álltak a házak, legfeljebb néhány kőépületben volt némi élet.
Megszeppent azonban a kedélyes Lohina is, kivált mikor a második terminus igaz lett. A falubeliek nagy része talpon állt, őrködve a jelzett éjjel, s mégis kigyúlt a község pajtája. Szerencsére csöndes idő volt, szél nem fújt, és csupán a pajta égett el.
De mi haszna, ha már megint ott volt a harmadik paszkvill, belehajítva a kántortanító, Blozik Mátyás pincegádorjába? Megint tüzet ígérnek benne a jövő hétre, ha a pap itt marad.
No, ez már olyan eset, hogy a vármegyének is meg kell mozdulnia. (Rendesen úgy mozdul, hogy a másik oldalára fordul aludni.) Elrendelte nagy ímmel-ámmal a vizsgálatot, kiküldvén annak a foganatosítására nagyságos Sótony Mihály urat, az új főszolgabírót.
A szolgabíráknak csak a tekintetes cím jár ugyan, de Sótony Mihály a négylovas famíliák közül való. Született úr, akinek csak úgy mellékesen jutott eszébe, hogy miután már meglehetősen ráunt az asszonyokra, valami más mulatságot keres magának: alispán lesz. De hát az ilyesmit csupa illedelemből mégis a főszolgabíróságon kell kezdeni, hogy előbb praxist szerezzen. Ámbár iszen meg van írva, hogy akinek az isten hivatalt ád, ad az annak észt is. Hát még akinek pénze van! Az meg már éppen tudományt is vehet magának.
Nem is soká kellett várnia alkalomra. Egy napon benyitott hozzá az egyik viceszolgabíró, Tereskey Márton, váltót zsiráltatni, mire így szólt tréfásan Sótony:
- Aláírom, de csak egy föltétel alatt.
- Vakon ígérek meg mindent, kedves barátom.
- Ha a fejedet nekem adod kölcsön.
- Szívesen, ha bírod úgy használni, hogy le ne vágják. Mert már azt mégsem szeretném. Neked is kellemetlen lenne! Tudod, bajjal jár aztán a visszaadás.
- Azt a barátságot kérem tőled, gyere ki velem a lohinai vizsgálatra. Te, mint tapasztalt ember, sokat segíthetsz. Az alispán engem küldött ki, szeretném, ha ki bírnánk együtt deríteni.
- Szolgálatodra állok. Mikor induljunk?
- Holnapután.
- De addig is meg akarnám ösmerni a tényálladékot.
- Itt van az instancia, a becsatolt paszkvillusokkal együtt, olvasd át otthon és gondolj ki valamit. Mert nekem semmi sem jutott eszembe. Az ördögbe is, ha a lohinaiak maguk sem tudják, ki írja ezeket a gúnyleveleket, és ki gyújtogat, honnan tudhassam én?
- No, majd kiszimatolom én, kedves öcsém.
Tereskey Márton a legkitűnőbb vizsgáló talentum hírében állott, sokat tapasztalt, nagy megfigyelő tehetsége volt és ötletei. Ő sütötte ki a híres Maszlaghy-hamisítást is. Pompásan tudott beszélni az emberekkel az ő nyelvükön, kedves, behízelgő hangon, amivel aztán megejtette a legmakacsabbat is. Valószínűleg sokra vitte volna (híre járt egyszer, hogy Pestre viszik a rendőri ügyek élére), ha némely róla szállongó anekdota tönkre nem teszi a jó hírnevét. Azt mesélték ugyanis, hogy a keresztkérdésekben a legkiválóbb (ami megyei értelemben annyit tesz: piff jobbról, puff balról keresztbe), és hogy szívesen engedi magát informáltatni. Mikor a rápolti kovács egy borjút hozott neki ajándékba, ráripakodott nagy dühösen: »Minek néz kend engem? Hát én szoptassam ezt a borjút? Nem tudta kend az anyját is behozni?«
- Gyerekség az egész lohinai ügy - erősködék három nap múlva, mikor a paszkvillokat elolvasta. - Biztosra megyek benne!
- No, annak nagyon örülök - felelte a fiatal Sótony. - Mert a közügynek akarok ezentúl élni.
- Rossz pálya, barátom, kivált ilyen világfinak.
- Végképp szakítottam eddigi foglalkozásaimmal. A kártya untat, gazdálkodni nem szeretek, hát valamit csak kell csinálnom.
- Térj vissza az asszonyokhoz!
- Soha! - kiáltott fel Sótony blazírt arccal.
- No, hát akkor fogass be, menjünk, kutassuk a lohinai tüzet.
Elindultak egy reggel, maguk mellé véve Hamar Gyurit, a rövidlátó írnokot, aki arról volt nevezetes, hogy amit a kezével írt, azt az orrával eltörölte.
- Hol kezdjük? - kérdé Sótony útközben.
- A papon kezdjük. Hajtassunk legelébb oda!
A lohinai papot Belinka Sámuelnek hívták. (Hiszen majd minden lutheránus pap vagy Lajos vagy Samu.) Csinos horgas orrú, kék szemű ember volt, magas, daliás termettel. Egyszóval tetszetős pap, akire azt szokás mondani: Ezt az asszonyok választották.
Sótony kikérdezte nyájasan:
- Hány éves?
- Harminc.
- Mióta lelkész?
- Három éve.
- Mikor nősült?
- Most két hónapja.
- (Szép mézes hetek!) Nem gyanakszik valakire?
- Senkire.
- Pedig úgy látszik - vágott közbe Tereskey -, hogy a gyűlölet dolgozik a tiszteletes úr ellen.
- Az meglehet - motyogta Belinka úr bizonytalanul.
- Nincs valami ellensége - vette át a kérdezősködést Tereskey -, aki gyűlölte valamikor vagy még most is gyűlöli?
A pap elgondolkozott.
- Tudtommal nincs.
- No, ez furcsa! Lássuk csak (és tűnődve vakargatta őszülő rőt szakállát), a paszkvillokban sok olyan van elmondva, amit csak bizalmas, bennfentes emberek tudhatnak. Kik voltak a cselédei?
- Egy mindenes, aki most is nálam van, s két szolgálóm, aki már elment.
- Hogy hívják a két szolgálót?
- Az egyik Kiczka Magdaléna, a másik Sztrelnyik Anna.
- Hol szolgálnak most?
- Mind a kettő otthon van tudtommal a családjánál.
Mindezeket jegyzőkönyvbe vette Hamar Gyuri, és a pap aláírta.
- Íme az első ügydarab - mondá Sótony tréfásan, meglobogtatva az ívet -, mely az én főbíróságom alatt készült.
- Biz ez elég sovány! - jegyzé meg Tereskey kedvetlenül. - Nem tud a tiszteletes úr egyebet?
- Semmit.
- Akkor ugye ott vagyunk, ahol voltunk? - kérdé a főbíró elszomorodva, hivatalához nem illő naivsággal.
- Ne félj semmit, öcsém. Ha már egyszer kihoztad a vén rókát, az addig vissza nem megy odújába, míg valamit ki nem kapar.
- Tehát van reményed?
- Gyerekség az egész, mondtam már. Meglásd, még ma horogra kerül a gazfickó. Mert hogy idevaló ember írja a paszkvillokat, semmi kétséget nem szenved. Már pedig hány ember tud írni egy ilyen tót faluban? Jó, ha ötven tud. Meg kell idézni valamennyit, punktum.
- Igaz, tökéletesen úgy van, de hol a falu?
Csonka, kormos falak meredeztek szerte, imitt-amott egy hamuboglya, félig égett s kivonszolt szarukból, gerendákból nagy rakások; a házaknak legfeljebb a fele állt, de azok is üresen.
- Odamegyünk, ahol a falu van - felelte Tereskey. - Nem adhatna nekünk valakit, tiszteletes uram, aki elvezetne, ahol a népek tanyáznak?
Belinka Sámuel Mikulik uramat, a templom kurátorát ajánlotta.
- Az majd útbaigazítja a tekintetes urakat!
Mikulik uram éppen künn pipázott a tornácon. Eredeti sovány emberke volt (nem hiába csúfolták keszegnek), olyan ábrázattal bírt, mint egy budai körte, amibe két olyan apró villogó szem volt a természet által elhelyezve, mint a serét.
Öltözete szűrposztós nadrágból állott, míg ellenben teste felső részét kántoros szabású kávészín kabát fedte.
Az urak odaültették a bakra, hogy igazgassa a kocsist, merre hajtson a bizonytalan dűlőutakon. Emiatt aztán gyalog kellett mennie a cséza után a hajdúnak, mert már fel nem fért.
- Hát bizony a falu, kérem alássan, két helyen van.
- Hol?
- Az egyik, a »Bakula faluja«, a hegyek közt nagyon messze, a másik része itt a szőlők alatt, szanaszét a szilvásokban.
- Az a kérdés - mondá Sótony -, hogy a bíró és jegyző hol van?
- Ők is a szőlők alatt tanyáznak.
- Akkor oda menjünk.
Nagy dolog az, mikor a megye urai megérkeznek ilyen szegény helyre. Egy perc alatt híre megy mindenfelé. Mindenki a fejét veszti. Jó, hogy a harangokat meg nem húzatják. Lázas sürgés-forgás támad, mert mindenről gondoskodni kell. A falu becsületét ki kell vágni. A hajdútól kikérdezik a tekintetes urak kedvenc ételeit (ha esze van Jánosnak, ilyenkor a magáét diktálja be), legényeket ültetnek lóhátra, az egyik húsért, fűszerekért, egy játszma új kártyáért megy a városba, a másik borokért. Mert a vármegye urainak nem szabad szükséget látni semmiben.
Ezúttal még több futkosást és munkát idézett elő Sótonyék megérkezése, mert mindent össze kellett teremteni. A jegyző hivatalos helyiséget komponált számukra egy lóherés végiben, hol nehány topolyfa csillegtette-billegtette az ezüstös leveleit ezer meg ezer apró legyezőként, három asztalt állított fel az árnyékban. Balra az asztaloktól frissen kaszált puha sarjúból fekvő ágyakat rögtönöztek vászonnépek, hogy legyen hol szundikálni az uraknak, ha netalán kedvök szottyan ebéd után.
Úgy ám, ebéd után - de hol főzik meg az ebédet? Ahhoz nagyobb hely kell. Nosza hamar, gyerekek: ássatok tűzhelyet, aztán fogjatok be egy szekérbe és hozzátok ki a faluból lóhalálban Mikulik Apollóniát! Az főz legjobban a környéken. Még a király is megnyalhatja a száját, ha az Apolka főztjéből eszik.
Azalatt a tizedesek lelkendezve szaladgálják be a mezőséget és hegyaljat, hogy a főbíró úr rendeletéhez képest minden írástudó lelket felhajtsanak, mert íráspróba lesz a vármegye előtt. Jaj annak, aki meg nem jelenik!
A tűzhely elkészül, a parasztok gyülekezni kezdenek; öregek, suhancok, menyecskék, leányok, gyerekek.
- Hozzákezdhetünk, urak, a munkához - rendelkezék a főbíró, szétosztatván a paszkvillusokat, egyet Tereskeynek, egyet Hamar Gyurinak az asztalára, miközben nevetve kérdé az öregtől: »Az asszonyokat is elővegyük?«
- Természetesen - felelte Tereskey -, mert azok a legnagyobb farizeusok, kivált, ha írástudók. Szeretném tudni, miért ne írhatná a paszkvillokat éppen egy asszony? Sőt van is rá némi gyanúok.
- Ah, oh! - hangzottak fel a kíváncsiság felkiáltásai.
- Sejtesz valamit? - súgta Sótony.
- Csitt! Még semmit sem mondhatok. Különben ráteszem a nyakamat, hogy az íráspróbából minden kiviláglik. Majd meglátod. De kezdjünk hozzá.
Sorba jöttek az asztalokhoz a tótok, gesztenyeszín hajú, hosszú, vékony legények, néhány öreg ember fésűre visszavetett hajjal. Az idősebb asszonyok közül egy sem akadt betűvetéshez értő, a fürge menyecskék zöld rásaszoknyákban (hátul a szoknya föl van szedve, s tarka galandok fityegnek le az övről), dévaj mosolygással a kezök keresztvonását kínálgatják. A bíró és tizedesek előtt különben ösmeretes mindenkiről, meddig terjed a tudománya; nehogy eltagadja, ellenőrzik.
Ütődött, inaszakadt vén ember kezébe nyomta a tollat Tereskey.
- Írja le kend ezt a két szót: »Ludja Bozsi« (Istennek emberei). Ezzel a megszólítással kezdődtek a paszkvillok.
Reszketett a toll kérges kezében, s összevissza dűlöngtek bizonytalan görbe betűi, pohos hasúak, kunkorodott farkkal elől és hátul.
- Az özönvíz előtt írtak így - mosolygott Tereskey. - Elmehet kend! Jöjjön a következő!
Ragyás arcú suhancra jött most a sor, ki alig eresztett meg néhány betűt, megvillant vészjóslón a Tereskey szeme.
- Hajdú! Fogja el ezt az embert!
De ugyancsak e pillanatban izgatottan kiáltott fel az írnok is: Itt a gyújtogató!
A hajdú, aki Tereskey felé futott, habozva állt meg útközben, hogy most már kit fogjon el, midőn a nagyságos főbíró úr is (mintha összebeszéltek volna) nagy robajjal taszította ki maga alól a hivatalos széket, nyakon ragadva az előtte álló köpcös alakot (nini, az bizony a lohinai szűcs, Kustár Márton), aki ijedten ejtette ki kezéből a lúdpennát, mely ilyen veszedelmet hozott rá.
- Megvagy, akasztófára való!
A hajdú tudta már a megyei praxisból, hogy ilyen esetekben az a bűnös, akit a nagyobb tisztviselő mond annak, minélfogva a szűcshöz rohant és azt kezdte gyomrozni. A szerencsétlen Kustár halálra sápadva szabadkozott:
- Ártatlan vagyok, mint a ma született bárány.
- Te írtad a paszkvillokat, gazember!
- Nem írtam én egy árva szót sem!
- Hiába tagadod, ha én látom. Meg kell kötözni.
Az bizony meg is történt volna, mert éppen ott termett a lohinai mészáros, aki nagy ellensége Kustárnak, segíteni; leteperték volna játszva - ha hirtelen oda nem ér az öreg alszolgabíró.
- Az isten szerelméért, öcsém, ne csinálj konfúziókat. Hiszen én fedeztem fel a paszkvill íróját... de bárcsak elszökne azalatt.
- Hallgass! - hörgé a főbíró egy vadász szenvedélyével, akitől el akarják venni az elejtett nyulat - nézz ide: nem-e szakasztott a gyújtogató írása?
- Bámulatos, mert az enyim meg szakasztott az, ami a te emberedé.
- Add csak ide - kiáltá mohón és figyelmesen megnézte. - No, ez bolond dolog, Marci bátyám! Ketten utóvégre is nem írhatták a paszkvillt...
- Hárman, tekintetes uram, hárman - vágott közbe az odaérkezett írnok -, mert én is találtam egy éppen olyan írást.
- Fogjon aztán az ember gyíkot, ha tud! - dühösködék Sótony.
Mind a hárman ámulva néztek egymásra, csak Szekula uram, a falusi bíró, nevetett az urakon.
- Hát hogy gondolhatták azt a tekintetes urak? Hiszen tiszta dolog, kérem, hogy az egész falu csak kétféleképpen írhat. Az öregebbek úgy, mint a megboldogult kántortanító, a fiatalabbak pedig, mint a mostani kántortanító.
Igazat mondott. A lakosság betűi nem vettek fel önálló karaktert. A régi kántor, néhai Hlavács Dániel betűformái éltek a halála után is. Denikve, a kántorokban is van valami halhatatlan rész. Annyit azonban konstatáltak, hogy a paszkvillok kéziratai a mostani kántortanító, Blózik Mátyás úrnak a metódusa.
Legott megidézték (könnyű volt előkurjantani, mert ott pipázott hanyatt fekve a Biszkup Jánosék pincéje előtt), hátha ráösmerne a tanítványaira?
- Mind egyforma ezeknek az írása - jegyzé meg, büszkén mellét verve -, mert én olyan ember vagyok, egyformán szeretem, egyformán tanítom őket. Egyik se tudjon többet a másiknál.
(A jámbor Blózik Mátyás így értelmezte az egyenlőséget.)
- Az asztal alá vágtuk az alispáni süveget - sopánkodott Sótony -, ha ezt a lohinai bonyodalmat napfényre nem hozom, pedig már vége van.
- Nincs vége! Ez az irány, amelyben eddig vittük a vizsgálatot, megbukott, az igaz. Hanem én többfelé szalasztottam az eszemet. Azért hát ne ess kétségbe, s hagyj engem cselekedni. Mindenekelőtt azonban tegyük át az irodát másüvé, mert a szél a rögtönzött konyháról mind ide hajtja a füstöt a szemünkbe!
Nagy máglyarakás lobogott, bodrosan hullámzó kékes vásznakat eregetve a magasba, de alul élénken duhogott a láng. Délceg fiatal nő sürgött-forgott a tűznél, krumplit aprított, hagymát metélt, húst megpaskolt, a fazekakat, tepsiket mind kijjebb húzta, majd beljebb tolta. A füsttel együtt jött az ételszag és a málnaillat a cserjés felől.
- Ez a Mikulik Apollónia! - figyelmeztette a jegyző az urakat. - Ritka szépség és fölségesen főz.
- Tehát szép asszony főztje lesz délre.
- Még csak leány - szólt közbe Blózik kántor, aki szintén ott ácsorgott a vármegye körül.
- Jól fest messziről - vélte az öreg Tereskey -, nem nézzük meg, öcsém?
- Ha az apjához hasonlít, nem sokat érhet - viszonzá Sótony közömbösen. - Az apja, nemde, a kurátor, aki ide kísért bennünket?
- Igen, a »lovak reparálója«.
- Miféle mesterség az?
- Biz az nem jó mesterség - mondá a jegyző -, de most már nem űzi az öreg, becsületes ember lett, vagyont szerzett, és kurátori tisztet visel.
- Aztán hogy reparálta a lovakat? - érdeklődött a főbíró, míg Tereskey odasettenkedett a tűzhöz, pipára gyújtani.
- Az erkölcseiket javította meg. Eljárt a lóvásárokra mindenüvé.
- Tehát olyan lócsiszárféle volt?
- Nem vett az soha egy lovat sem - kezdé mesélni a bíró -, hanem a vásár után összeszedte azokról a lovakról a passzusokat, amelyekre nem akadt vevő. Felütötte passzusbeváltó intézetét valamelyik Laci-konyhán, és a népek úgy özönlöttek hozzá, mint a zápor. Négy-öt krajcárt fizetett egyért-egyért. Mert a vásár után már nincs szüksége senkinek a passzusra.
- Bolond ember az! Hát neki mire kellett?
- A környék tele van lókötőkkel, kérem alássan, akik szebbnél-szebb csikókat szereznek. Erre a szenvedélyre alapította Mikulik uram a keresetét, mert úgy tessék venni, hogy a passzus nélküli lovat jóravaló ember meg nem veszi, és ha megveszi is, potom árt dob érte a tolvajoknak, de ha bizonyság van hozzá, akkor a ló hitele meg van reparálva, s hatszorosan nyer árban.
- Ahá! Kezdem érteni egy kicsit - kiáltott fel Sótony kerekre nyitott szemekkel.
- A tolvajok tehát eljártak Mikulikhoz, s ő megnézvén a lovat, kikereste nagy vasas ládájából a hozzá illő passzust, amint vagy pej volt vagy szürke. Talált annyi ezer közül mindenikre. A lókötő kifizette az öt forintot, s legott becsületes szerzeményévé lett a lopott ló. Azokért az okmányokért pedig, melyek »különös ismertető jelek«-re is ráillettek, elkért tíz-húsz forintot is. De aztán feladta valaki a bíróságnak... éppen a provizórium volt akkor.
- Természetesen börtönbe került?
- Nem biz az! Kivágta magát valahogy.
- Hogyan? A törvény nem büntette meg?
- Az akkor maga is lopott lovon ült!
- No, ez érdekes - kiáltott fel Sótony ámulva. - De mi lett a sok összegyűjtött passzussal?
- Azokat később a bíróság mégis lefoglalta. Azóta pedig egészen megjavult Mikulik uram. Most legalább semmi sem hallatszik ellene.
Míg Sótony közigazgatási ismereteit így gyarapította, azalatt visszacammogott az öreg úr a tűztől.
- Nos, milyennek találta a tekintetes úr? Ugye szép lány?
- Becses kis kutya - mondá kedélyesen, és a nyelvével csettentett. - Hja, ha fiatalabb volnék!
- Hány éves vagy, öreg? - faggatta a főbíró.
- Makacs negyvenes.
- No, az még nem kor! - szólt közbe a jegyző, gyanúsan nézegetve az öreget.
- Ej, úgy értem, hogy már tizenhat esztendő óta vallom magamat ennyinek! Tempi passati. Engem már nem hajtanak a gerjedelmek. Én, fájdalom, már csak azért mentem a tűzhöz, hogy hivatalosan beszéljek a leánnyal.
- Hivatalosan? - nevettek emezek. - Jó köpönyeg az a »hivatalosság«!
- Tréfán kívül. De nem szólhattam vele, mert sok ott a szemfüles kukta.
- Hát mit akartál vele beszélni? - kérdé a főbíró kíváncsian.
- Meg akartam tőle kérdezni: tud-e kötni?
Erre aztán még jobban mosolygott mindenki. Úgy illik az, ha a szolgabíró úr humorizál.
- Viszonyt kötni bizonyosan tud, ha azt akarsz - jegyzé meg Sótony.
- Nem, nem, nekem komolyan szükségem van valakire, aki jól tud bánni a kötőtűkkel.
- Apolka tud - mond a jegyző, még mindig habozva, ha nem-e tréfál a szolgabíró.
- Hívassa, kérem, ide egy percre.
Maga a jegyző ment el érte, mert, azt mondja, fél az ilyen leány nagy urak elé jönni, annak sok bátorítás kell.
- Olyan ártatlan bárányka - gúnyolódék Sótony.
De csakhamar jött, bizonytalanul lépkedve, nagy fekete szemeit, melyekben démoni tűz villogott, lesütve; a hímzett fehér szakácskáját lekapcsolta útközben és a gömbölyű karjára csapta hanyagul, mint ahogy az úri dámák viszik a nagykendőjüket.
Hosszú szoknyát viselt, nem térdig érőt, mint a parasztok; a haja sem volt varkocsra leeresztve, hanem mesteremberesen koszorúnak fonva a feje körül. Délceg, vékony termete imbolygott járás közben, kényes magatartása illett neki, pávának se jobban.
- Valóságos fiók-zerge! - suttogták a népek, amerre átment.
Barnás arcbőrén keresztülverte magát a vér sötétpiros színe, s homloka márványán a szemöld fölött egy parancsoló ránc ült, ami férfias jelleget adott ez érdekes ovál arcnak, de mutatta azt is, hogy már túlhaladta az ezer hetet. (Ezer hét kell ahhoz, míg a lohinai hideg éghajlat alatt fölserdül a leány menyecskének valóra.)
Sótony élénken emelte rá fáradt tekintetét. - Ah! Elég csinos!
- Azért hívattam, fiacskám - mondá Tereskey gyöngéden -, hogy ki akarom a segítségét kérni valamiben. No, ne ijedjen meg tőlünk. Nem vagyunk mi rossz emberek. Azt mondja a jegyző úr, hogy jól tud kötni.
- Tudok - felelte kecses mozdulattal.
- Akkor hát hozza el, gyermekem, a kötőtűit. Itt vannak?
- Nem, otthon vannak.
- Majd elmegy értük a hajdú. Magának dolga van a főzés körül.
- Nem, nem - szólt egy elhárító mozdulattal -, magam szaladok el. A tűket nem találja meg más. Aztán nincs messze. A falu szélén lakunk.
- Maguk nem hurcolkodtak ki?
- Nekünk kőházunk van, abba nem ég be; cserepes.
Tereskey oda intette a hajdút:
- Maga elkíséri a leányasszonyt. - Aztán a fülébe súgta: »Útközben ne engedje beszélni senkivel a kötőtűk felől, titoknak kell maradnia.«
Hanem ezzel aztán a jelenlevő hivatalos perszónák kíváncsiságát csigázta fel oly magasra, hogy alig bírta kiállani az ostromot.
- Föl nem foghatom - dörmögte a bíró. »Eláll az eszem, hogy mit akar«, töprenkedék Hamar Gyuri. »Ugyan mondja meg nekünk is a tekintetes úr« - okvetlenkedik a jegyző - »több szem többet lát, hátha mi is hozzászólhatnánk?«
- Tudnak az urak várni? - kérdé mosolyogva Tereskey.
- Nem tudunk - toppantott Sótony türelmetlenül, ki szinte égett a kíváncsiságtól.
- No, én meg tudok, azért hát bevárom előbb a kötőtűket!
S mindezt olyan titokzatos, fontoskodó arccal tette, hogy még annál inkább fokozta bennök a tudnivágyat. De harapófogóval sem tudták volna kivenni a titkot, pedig ugyancsak felhasználtak minden eszközt. Sótony utoljára gúnyolódásra fogta:
- Hát azért vagy te olyan nagy rendőri talentum, mert fedezet mellett hozatod el a kötőtűket? Kacaghatnám, ha meggondolom. Valaki meg ne hallja útközben? Ha-ha-ha! Mit ne halljon meg? Azt a nagy titkot, hogy a Mikulik-leány a kötőtűit hozza. Délután mindjárt köttetek neked vele egy hálósapkát. Jó lesz?
- Az lesz jó, ha nem bolondozol. Hanem látom már, hogy nem nyughatom miattad, hát elmegyek, addig egy kis sétát teszek a sátorfaluban.
- Veled megyek biz én oda is.
- Jól van, de látok itt egy tülköt, parancsoljuk meg, hogy fújjanak bele, ha a leány jön.
Pernye borította az egész mezőt, ott feketéllet a füvek között; ha a szél megrázta a fákat, azokról is pernye szállott fel; a sátorok lepedői szintén kormosak valának. A veres kakas mindenüvé beírta a nevét, hogy itt járt, s ha valaki, ő ír még csak igazán fekete betűkkel...
A kunyhók előtt pajkos tót gyerkőcök játszadoztak. Ezeknek a kedélyén nem rontott semmit az, hogy a veres kakas ide tolta át a falut. Cinbabákat gyúrtak pépes sárból, s meglyukasztva odavagdosták a deszkákhoz, hozzákiáltván a varázsigét: »Nagyot szóljon, mint a besztercei harang, vagy még annál is nagyobbat.« A krumpliszárak zöld gombjait fölszúrták vesszőikre: »Szállj sebesen gombocska, mint az ólomgolyócska!« És az szállt is nekik sebesen. Jól tudtak vele bánni a betyárok!
A szilvásokban, hol fa fához közel esik, apró fehér csónakok himbálóznak a levegőben; nagyon messziről olyanok, mint röpülő fehér ludak. Ez még csak igazi tündérfalu! Két fának az izmos gallyaihoz egy-egy fehér abroszt kötöznek s abba rakják a csecsemőket. Míg az anyjuk kapál, a kis jószágok nagyon jól megvannak ott az árnyékban. A falevelek altató dalt susognak nekik, a szél pedig, mely a gallyakat megrázza, jó pesztonka, azokkal egyszerre az ő csepp fészküket is szelíden mozgatja.
...Ha úgy egyszer idelopózkodnék valaki s összevissza cserélgetné a picinyeket, akikre senki sem vigyáz, istenem, be nagy galyibát csinálhatna!
A kunyhók többnyire üresen állottak, csak egy-egy gyerek vigyázott a holmira.
- Hol vannak az emberek? - kérdé egy ilyen házőrző suhanctól Tereskey nagy bizalmasan. Ilyenekben volt ő mester.
- Bizony szétoszlottak. Az anyám a réteken gyűjt, az ángyom a malomban őröltet, az apám pedig a törvény elé ment, ahol a gyújtogatót keresik - felelte a fiú értelmesen.
- No, és mit hallottál, megtalálják?
- Dehogy találják. Hogy, azt mondják, nem tudnak azok az urak semmit. Addig nem is mennek semmire, míg az öreg Hrobáktól nem kérnek tanácsot.
- Ez aztán gyönyörű bók nekünk, kedves bátyámuram.
- Hüm! Nem tesz semmit!... Hát megállj csak, fickó, mondd meg nekem, ki az a Hrobák?
- Nem tudom én - mondá durcásan és elfutott előlük, egyet csettentve szájával a vesszőnek, amelyen ült.
A megyei urak pedig folytatták a sétát, míg újra találtak valakit, akivel szóba vegyülhettek.
Egy kövér paraszt feküdt bundában a kunyhója előtt.
- Mi baja van, földi?
- A harmadnapos hideg ráz, nagyságos urak - felelte fogvacogva.
- Biz az nem jó dolog! Mért nem vesz be valamit?
- Már rég elmúlt volna, kérem alássan, ha odabent laknánk a faluban, mert nincs annak biztosabb orvossága, mint ha kilenc síron kilencszer meghempereg az ember. De itt még sír sincs ezen a kutya vidéken.
- Mit gondol, meddig laknak még itt?
A beteg paraszt fölsóhajtott.
- Hiszen csak égne, ha akar. Mert eluntuk, kérem, a helyzetet. Alig várjuk már, hogy leégjünk, hogy addig kezdhetnénk az építkezésekhez, míg a meleg idők engedik.
Szó, ami szó, sok egészséges kedély lehetett a beteg atyafiban.
De az eléjük táruló tarka képek közül a legeredetibb volt egy nagy, kiszáradt cseresznyefa a szőlőaljban, melynek derekáról száraz borókaköteg lógott le egy zsinegen, ágain pedig gyaluforgács-máslik csörögtek eszeveszetten.
»Nini, ez meg itt alkalmasint a korcsma!«
Persze az volt. Az élelmes Kohn Mór ide is elhozta az üzletét. Az igaz, hogy nem kellett hozzá nagy apparátus. Egy pálinkás hordó meg a kréta.
Kohn Mór a hordó mellett állt, s mert valami nagy alkudozásba volt bonyolódva valakivel, akit teljesen elfedett egy mogyorófabokor, nem vette észre a közeledő urakat.
- Adja, vagy nem adja két forintért? - hangzott a Kohn Mór eltéveszthetlen hangja.
- Szemtelenség! - méltatlankodik a másik - hogy mer oly passzusért két forintot ígérni?
- Hogy merek? - rikácsolt a zsidó. - Mert kalkulust csináltam. Nyolc forintért hagyja, biztos hát, hogy hatért odaadja; ebből gondolom, hogy megér négy forintot, és azért ígérek érte kettőt.
(- Egészen zsidó logika! - mosolygott Tereskey, meglökve a főbírót. - Pszt! Csendesen legyünk.)
- Isten neki - szólt most újra a másik -, ám legyen hat, ha már azt gondolja, hogy hatért adom.
- Nem ettem belindeket - vágott közbe Mór úr -, de tudja mit, megadom érte a négyet, ha már kicsúszott a szájamon, hogy annyit ér.
- Egy fillért se engedek. Olcsóbban meg nem reparálhatom azt a lovat!
E pillanatban fölhangzott messziről a tülök hívó hangja.
- Ez nekünk szól, menjünk - mondá Sótony izgatottan.
- Nem, nem, engem kíváncsivá tesz ez a párbeszéd! Nem adnám sokért, ha a fenekére láthatnék. De hopp, észrevett a zsidó... Ni, milyen ijedten hadonász kezeivel! A másik atyafi pedig fölszedte az irháját! Látod, hogy szalad az imposztor! Ejnye, ejnye!
- Sose törődj vele, Marci bátyám - szólt fennhéjázó gúnnyal Sótony. - Nem kell neked mindent tudnod. Elég, ha én tudom.
- Mit tudsz te?
- Tudom, ki az a futó ember, s mi körül forgott a beszéd.
- Lehetetlen az, Miska fiam. Hát ki?
- Mikulik János.
- És a passzus és a lóreparálás?
- Azzal is tisztában vagyok - lihegte diadalmasan -, s mondhatom, nagy dolgot sütöttem ki. Meg lesz az egész vármegye lepetve!
- Ne tréfálj, Miskám! - szólt Tereskey egy fürkésző tekintettel, melyben volt valami az irigység- és kételkedésből.
- Majd meglátod annak idején.
- Most nem mondhatod meg?
- Nincs összefüggésben a gyújtogatással. Menjünk!
- Látom, bosszút akarsz rajtam állni, amiért ki nem fecsegtem a tervemet. Kell a csere?
- Nem kell már. Hisz úgyis látni fogom mindjárt.
- Mondhatom neked, gyönyörű dolog lesz. Oly egyszerű és mégis oly szubtilis.
A Mikulik-leány ott volt már a tűkkel.
- Küldje el a népet - rendelé Tereskey a bírónak -, nincs többé szükségünk rájuk, sőt éppen ellenkezőleg.
- Senkit sem kell már kihallgatni?
- De igen, majd elvégzi délután az írnok úr. Kihallgatandók még azok, akik legelőbb voltak jelen a tűzeseteknél, továbbá a Belinka Sámuel volt cselédjei, föl is jegyeztem a nevüket, Kiczka Magdaléna és Sztrelnyik Anna.
- Azok mind a ketten a hegyek között, a Bakula falujában vannak.
- Majd utánuk megyünk, ha szükség lesz rá. Most pedig lássunk a dologhoz. Távolítson el mindenkit a hivatalos helyiségtől.
A bíró egyetlen parancsszava elsöpörte onnan a szájtátó tömeget, nem maradt az asztalnál csak a három megyei személy a hajdúval, továbbá a bíró, jegyző és Blózik Mátyás, akit a konyha- és pincemesteri hivatallal bíztak meg. Az volt itt most a legszebb állás!
- Jöjjön közelebb, Apolka - enyelgett Tereskey ünnepélyes arccal. - Mit húzódozik? Maga a legfontosabb személy, üljön ide az asztalhoz.
Ezzel a kabátja belső zsebébe nyúlt. Minden szem rajta csüggött, még a lélegzetük is elállott a nézőknek. Kihúzta a paszkvillokat és gondosan kezdé legombolyítani róluk a cérnákat, melyekkel az egyes papírdarabkák csomókba voltak kötve.
- Ez pamut - szólt tompa, fojtott hangon -, megnéztem otthon nagyító üvegen, biztos vagyok benne, hogy pamut.
A csalódás érzete látszott az arcokon. Valami különösebbet vártak tőle.
- És az a gyanúm van - folytatá -, hogy e szálak valamely harisnyából vannak kifejtve.
- Az csakugyan meglehet - dünnyögte a nótárius.
- Mindjárt meglátjuk. Íme fogja, Apolka és kösse ismét vissza harisnyaalakba. Így aztán megkapjuk a harisnya színét és kinézését. Erre nem számított a gyújtogató, hehehe.
- Teringette! - kiáltott fel a jegyző. - Milyen ész, milyen fej!
Mikulik Apollónia kezébe vette a pamutszálakat, szép fehér ujjai közt sebesen kezdtek villogni a kötőtűk, de bizony váltig elejtette egyik szemet a másik után. Talán a keze reszketett.
- Ne olyan szelesen, Apolka - figyelmeztette a jegyző.
- Szerelmes a leányasszonyka - incselkedett vele Szekula -, mert ahány szemet elejt, annyi szívet feltűz.
Apolka elpirult, és még jobban reszketett a keze. No, most meg már éppen elszakította a fonalat.
- Ne nézzünk oda, ne zavarjuk - avatkozott közbe Sótony -, lehet is úgy kötni, ha a nézésükkel majd fölfalják?
De azért ő maga nem volt képes levenni szemeit a gyönyörű leányról.
Nagy nehezen elkészült a hivatalos kötés. (De olyan is volt az, mint a hivatalos munka szokott lenni.) Mindössze néhány szem, hét vagy nyolc sorban, s az is gyatrán, kezdetlegesen. Mindegy, elég volt. Amint megnézték, előttük állott világosan a fonál hajdani kinézése: sárgakék harisnyából egy féltenyérnyi darabka.
- Nyomon vagyunk! - rikkantott fel a bíró - szörnyen ismerős nekem az a harisnya.
- Elég nagy baj az, hogy ismerős. Minden kapualjban ilyeneket árulnak a városban a zsidó asszonyok. Csekély véleményem szerint nagyon is halvány nyom, de sokkal több a semminél. Különösen Lohinán, ahol alkalmasint kevesen viselnek harisnyát.
A bíró mindjárt számítgatni kezdte az ujjain:
- Visel a papné, az egy, a szűcsné, az kettő, a molnárné meg a leánya, három, a zsidó árendásné és az anyja, négy, no, meg az Apolka leányasszony is azt visel...
Apolka olyan lett erre, mint a fáklyaláng.
- Apolka, maga már elmehet a fazekaihoz - vágott közbe Tereskey -, köszönjük szépen a fáradtságát. No, folytassa most, bíró uram. Hát még ki visel harisnyát?
- Más már nincs a faluban, kivévén az én feleségemet.
- Kegyelmed, úgy látszik, alaposan ösmeri a falut tetőtől talpig.
- Úgy illik a bírónak.
- Igen, de a lábszárak már nem tartoznak a bírói hatáskör alá. Majd megkérdezem különben a bíróné asszonyomat. No, de elég az ingerkedésből. Siessenek melegiben a hajdúval, s tartsák meg a házmotozást a mondott helyeken.
- És mit csináljunk, ha megtaláljuk?
- Ha ilyen színű, foglalják le, ha pedig már ki is volna fejtve, fogják el a tulajdonosát.
- No, ez szép história - dörmögte a bíró indulóban -, hogy a saját feleségemet kell megmotoznom.
Tereskey kevélyen nézett utánuk.
- Most aztán kilőttem a legutolsó puskaporomat is. Nyugodt vagyok már.
S hogy bebizonyítsa, milyen nyugodt, megtömte a nagy tajtékpipáját s fidibusznak valót keresett a külső zsebben, az írások közt.
- Kár lesz rágyújtani, Marci bácsi. A szép Apolka, úgy nézem, terít már. Mindjárt eszünk.
- Drága az idő, Miska öcsém, addig is kiszíhatok egy fél pipával.
De amint kotorászni kezdett az elővett papírok között, melyik a haszontalan, elégetni való, egyszerre elhalványodék és fölordított:
- Meg vagyok becstelenítve! Szörnyűség!
Az erek kidagadtak nyakán, halántékai lüktettek, szemei vérbe borultak.
- Mi baj, az istenért?
- Olvasd - hörgé, átnyújtván egy a kezében összegyömöszölt papírdarabot.
Sótony kiegyengette egyenesre. A paszkvillok démoni betűi táncoltak előtte a fehér papíron, mint apró nevető ördögök. Ez állt ott szóról-szóra:
»Te rőtszakállú nyalánk kecskebak! (Hüm, ez egészen csinos kis titulus!) Ha nem hagyod abba a vizsgálatot rögtön, és az orrodat beleütöd a dolgainkba, a te épületeidet és kazlaidat is felpörköljük. És a feleséged is meg fogja tudni, milyen madár vagy, mert ösmerjük, vén bűnös, a csínjeidet, tudjuk, miért járnak annyit törvénybe a zelenói menyecskék.«
- Magas fokú szemtelenség! - vélte Sótony. - Hol találtad ezt?
- A saját zsebemben.
- Hallatlan eset!
- Hány nyaka lehet a gazembernek - rikácsolt Tereskey -, hogy így a pallos alá meri hozni szándékosan?
- Nevetségessé tettek, kedves öregem!
- Nem engem - prüszkölt az öreg -, de a törvényt, a vármegyét, sőt magát őfelségét a királyt.
- Ebből az tűnik ki, hogy a gyújtogató, vagy cinkosai, közvetlen környezetünkben vannak. De kik? Ez a kérdések kérdése.
- A XIX-ik század nem mutat ilyet. A Pitavalban sincs párja. Én azt mondom, kedves öcsém, hogy maga az ördög gyújtogatja ezt a falut.
- Azzal pedig nem bír a vármegye - hebegte Hamar Gyuri.
- Csak vagy az ördög lehet ilyen ügyes, vagy...
- Vagy egy asszony.
- No, azzal meg nem hogy a vármegye, de még az ördög sem bír.
Az Apolka lágyan csengő hangja hallatszott messziről:
- Tálalva van az étel, jegyző úr.
S maga a konyhamester is jött lustán, topogva, nagy reverenciával hajtogatván magát.
- Puha már a leves, instálom alássan.
Hát bizony itt az ideje. A juhász jó régen léphette már át az árnyékát, ami delet jelent Lohinán. Elkéstek egy kicsit. De úgy van az, ha a szakácsnét holmi haszontalanságokkal hátráltatják.
Különben kárpótolva lesznek a tekintetes urak, mert minden jól sikerült, csak a hal lett valamivel paprikásabb, mint kellene, de a juhpörkölt igazi remek. Hát még a csöregefánk! Valamivel több cimet ebbe sem ártott volna, de így is fölséges.
Az asztalnál rang szerint foglaltak helyet az urak. Blózik jutott a legalulra, »kunkapitánynak«. Ő már előre megkóstolt mindent, ő már tudta, mi jön, s ez bizonyos felsőbbségi érzetet kölcsönzött neki, ami szerfölött bőbeszédűvé tette.
Noha szíve mélyén átérezte talán a hiányokat, mégis mindent magasztalt teljes retorikai erővel, hogy ezáltal az étvágyat élesztgesse. Egyszer-kétszer megcsipkedte az Apolka arcát: »meg kellene azt a kis kezedet aranyoztatni«. A juhpörköltre lelkes verset komponált és nagy derültség közt elszavalta. Az italoknál könnybe lábadt a szeme az élvezettől: »Placeat domine spectabilis. Istud vinum habet colorem, odorem et saporem.« Pedig savanykás volt a bor egy kicsit és nagyon emlékeztetett a hordóra. Csak a halpaprikásnál jegyzé meg malíciával, mikor a paprika a nyelvét megcsípte. »Kutya teringette! Ilyen lehetett az a hal, amivel Krisztus urunk azt a sok embert megvendégelte.« (Hogy ugyanis a paprika miatt nem bírta megenni a bibliai vendégkoszorú.)
Ízlett az ebéd mindnyájuknak, csak Tereskey nézte idegesen a dűlőutat, jön-e már a hajdú a bíróval. Ez volt az utolsó reménye. Ha ez cserben hagyja, akkor igazán nem tud mozdulni, s megcsúfolva megy haza estére. Brr! Mennyi rossz élcet faragnak majd rá a kaszinóban a zsebébe lopott paszkvillusért. Összeszorította a fogait dühösen: »Oh, ha kezembe kerülhetne az alávaló!«
Maga Sótony Miska közömbösen várta, mit hoz a jövő, és inkább Apolka körül legyeskedett. (- Ej, ej, Miska öcsém, hát már megint? - pirongatta Tereskey.)
Oh, be soká tartott, oh, be nehéz volt kivárni, míg végre feltűntek túl a lóherés földön bíró uraimék. Nem jöttek sebesen, hanem csak tempós lépésben. Ez már maga is rossz jel.
- Találtak valamit? - kérdé tőlük tompán, majdnem félénken, mihelyt odaértek.
- Semmit! Nem vallott a harisnya, tekintetes uram.
- Akkor egye meg a kutya az egész ügyet - kiáltá, dühösen a földhöz paskolva az aktákat. Aztán Sótony felé fordult. - Csináld öcsém, ha tudod, nekem már nincs semmi eszmém!
- Az bizony nekem sincs - felelte ez szörnyű flegmával.
Mire vérszemet kapott Blózik azt indítványozni, hogy tekintve a viszonyokat, talán legjobb lenne rostát forgatni.
- Mond valamit, kántor úr - humorizált Sótony -, mert annyit csakugyan a rosta is tudhat, mint mi.
A bírónak is volt egy indítványa.
- Az öreg bölcstől kellene tanácsot kérni.
Tereskey olyan volt már, mint a fulladozó, utána kapott a szalmaszálnak is. - Ki az az öreg bölcs? - tudakolá szórakozottan.
- Egy aggastyán lakik a »lazokban«, egy valóságos próféta. Nehéz kérdésekben tanácsért járnak hozzá a falusiak. Hrobáknak hívják. Gyermekkoromban láttam egyszer.
Hrobáknak hívják? Eszébe jutott a fiú, aki szintén Hrobákot említette a séta alkalmával. Ez hát a néphit: Hrobák mutatja meg az igaz nyomot! Ki tudja? Hátha a nép szava mégis isten szava. A babona hazája ez. A fenséges bércek, melyek körülülik a tájékot, mintha valami mesélő óriások volnának. A hatalmas szürke köd, mely fölöttük gömörög, ránehezedik az észre. Az erdők zúgása titkos szózatokat hoz.
- Hogy lehet odajutni? - kérdé Tereskey.
- Kocsin nem, legfeljebb lóháton, mert néhol meredek az út.
- Menjünk, bíró uram, nyergeltessen.
- Ez annál is jobb lesz, mert visszajövet útba ejthetjük a »Bakula faluját«, ahol még dolga van a tekintetes uraknak.
- Miért hívják a Bakula falujának?
- A népnek az a része, mely a hegyek között a Skrinya nevű völgykatlanba hurcolkodott ki, az eddigi községi pénztárnokot, Bakula Istvánt választotta meg bírónak arra az időre, míg künn laknak. Így lett aztán az én falum a Szekula, az övé pedig a Bakula faluja megkülönböztetés okáért.
- Ahá! Hallottam már valamit erről. Maguk ugye ellenkezésben élnek?
Szekula uram elmosolyodott.
- Hóbortos ember egy kicsit őkelme. Hát már a tekintetes úr is hallotta azt az ostobaságot?
- Mi volt az? - kíváncsiskodék Sótony.
- Az volt, nagyságos uram, hogy mi mind a ketten katolikusok lévén, a zelenói filiáléba járunk misét hallgatni. Bakula uramat, aki gazdag, gőgös ember, váltig bosszantotta, hogy a tisztelendő úr mindig az én nevemet hozza be az isteni tiszteletbe, elment egyszer hozzá és tíz anyabirkát ígért neki, ha ezentúl »Szekula-szekulorum« helyett »Bakula-bakulorumot« énekel.
- Siessünk, siessünk - sürgeté Tereskey a bírót -, mert még a Bakula falujában két nőtanút kell kihallgatni. Jó volna, ha oda előremenne bíró uram, hogy ne az utolsó pillanatban kelljen őket előkeresgélni.
- Hány lovat rendeljek? - kérdé Szekula.
- Lássuk csak! Az írnok úr itthon marad és kihallgatja azokat, akik a tűznél először jelentek meg. Mert ha már nem sütünk is ki semmit, legalább meglegyen az akta a megyei levéltár számára, hogy a vizsgálat ki lett teljesen merítve. A jegyző úr velünk jön, továbbá a főbíró úr...
- Én bizony egy tapodtat sem mozdulok - jelenté ki Sótony. - Én itt várlak be.
S lefeküdt a szénából csinált nyugágyra, szivarozva nézegetvén majd a futó felhőket, majd az Apolka igéző arcát, szép termetét.
- Hát velem mi lesz? - kérdé Blózik úr előlépve.
- Önt ellenőrnek hagyjuk itt; ha valaki netalán csintalankodni akarna Apolkával, legyen, aki rendre inti.
- De hátha én magam kapnék kedvet?
- Maga egyházi személy, nem szabad föltenni sem.
- Oh, kérem - vigyorgott Blózik Mátyás. - Cantores amant humores. Én is csak közönséges ember vagyok. Sőt mint egyházi személy, kétszerte jobban vonzódom az angyalokhoz.
- Ugyan menjen! - ellenkezék vele Apolka - kinek kellene maga a csúf orrával?
(Veres volt egy kicsit a mester úr orra. Dehát mióta csúf a veres szín?)
- Ej, ej, Polka húgom - sóhajtott fel sértődve -, nem mindég voltál te olyan szigorú az egyházhoz!
Apolka zavarában egy porcelán tányért ejtett ki a kezéből, mely szerencsésen össze is tört, sötét szeme pedig haragos tűzben csillant meg. Bizonyosan valami csípős célzás volt a tudós Blózik szavaiban.
- Nem az, nem - szólt most a bíró -, nagyobb dolog azt most, hogy ki tudja az utat a Hrobák tanyájához, mert én ugyan nem.
- Én se tudom - mondá a jegyző. - No, ez szép dolog! Elindultunk volna bolondjába.
- Tudom én - vágott közbe Mikulik Apolka. - Bolyongtam én arra elégszer.
- Elvezeti a szolgabíró urat? - kérdé Szekula. - Csak nem tán?
- Miért ne? Rendeljen nekem is egy lovat, bíró uram.
- És rá mer ülni?
- No bizony! - kacagott fel üdén, bubogva, mint a gerle.
- Nyereg nélkül?
- Természetesen.
Sótony Mihály élénken ugrott fel.
- Akkor nekem is egy lovat!