Az évszámot nem tudom pontosan megjelöli, de emlékszem, hogy abban az évben történt, mikor az asszonyok a krinolinokat kezdték viselni. Tudom, hogy nehéz erről az esztendőre rátalálni, de mégis csak legjobban lehet az asszonyok viseletéről, mert az majdnem évente változik, míg ellenben a férfiakon mindig egyforma minden. Ámbár akkoriban ők is alá voltak vetve némi divatnak. Sokan, a legjobbak, kurta vasat viseltek.

Abban az évben építették fel városunkban a rozzant, leégett kollégium helyére a csinos új épületet, s azt a feliratot tették a homlokzatára: »A haza minden előtt.«

Báró Krapotka Leopold, a megyei főnök, merésznek találta a feliratot, s megütközvén benne, ekképpen okoskodott:

Micsoda rebellis beszéd ez! Mit akarnak már megint a hazával? Hol azon siránkoznak, hogy már meghalt, hol megint azt állítják, hogy mindenek előtt következik. No, hát ebben nincsen logika, mert vagy csakugyan meghalt a haza és akkor legyen csendesen, mint a halottak, ne tolakodjék előre, vagy pedig nem halt meg és akkor meg kell rendszabályozni.

A haza minden előtt - micsoda vakmerő, esztelen állítás. Hát az Isten, hát a császár!... Eppű, eppű!

Ez az »eppű« nem volt valami titokzatos varázsszó, hanem a méltóságos úr egyik különös szokása. Kövér úr volt, mint egy meghízott gúnár, az asztmája miatt nehéz lélegzetű, és ha valaki vagy valami dühbe hozta, elkezdett sebesen fújni, s ez akkor úgy hangzott: eppű, eppű.

Mindenképpen irritálta a felirat, s jelentést tett róla felső helyen. A válasz nem sokáig késett s teljesen kielégítette Krapotkát. Hívatta is legott az iskola gondnokát, tekintetes Halápy Mihály urat, s megparancsolá neki, hogy a feliratot az új kollégium homlokzatáról vétesse le, mert különben a hatóság fogja leszaggattatni.

Nagy lőn emiatt a felháborodás és szomorúság városszerte, az ifjúság lázongott s elhatározta, hogy agyondobálja kövekkel azokat a közegeket, akik felmásznak a létrákon, hogy a betűket eltávolítsák. Halál fia, aki azokhoz nyúl! A vének pedig gyülekeztek Halápy Mihályhoz, a legtekintélyesebb protestáns oszlophoz, s ott deputációnak alakulván, azzal a kéréssel járultak a mindenható főnök elé, hogy ne vegye le a feliratot az épületről, felelőssé tévén őt isten és emberek előtt a vérért, amely ennek következtében folyni fog.

A főnök úr el is lágyult s talán meg is ijedt egy kicsit.

- A fölirat nem maradhat - mondá ravasz sajnálkozással -, mert eltávolítására immár felső parancs van és azonfelül magam is veszélyes tendenciákat látok benne, hanem ha az urak más, valami ártatlanabb föliratot akarnak, azt nem fogom ellenezni.

- De hisz ennél ártatlanabb mondás alig képzelhető - ellenveté egy őszhajú hazafi, valami Szoltsányi Gáspár nevű.

- Paperlapap! - vágott közbe a főnök. - Haza, Szabadság, Nemzet! Tudjuk már az effélét. - Sopánkodás, siránkozás, deklamálás. Utáljuk az effélét. Pokolba a lamentálással. Eppű! Hanem írjanak az urak valami odavalót a tanulás köréből. Hiszen annyi sok szép dolog van a klasszikusokban. »Aurora musis amica«, vagy »Plenus venter non studet libenter«. Igen, igen, tanácskozzanak a múzsákkal, de nem a ravasz Minervával. A bölcsesség istenasszonyának adja ki magát a kutya, de hadi sisakot hord s a baglyot tartja a lábainál, csak propter formam, hogy ne mondjam, a hatóság félrevezetésére. No, hát én azt a hadi sisakot összetöröm. Huhogjanak a tekintetes és nagytiszteletű urak, amennyit tetszik, de holmi rejtett gyújtó-anyagot nem tűrök. Írjanak az oskolájukra valami olyanformát, mint például: »Thököly a tanulóknak.« Ez szép, jó, szelíd és kifejező, nincs benne se robbantószer, se sértő gondolat. Azonfelül népszerű is, hehehe. Mert valahányszor valaki tököt hí ki kártyázás közben - s hány százezerszer hínak ki Magyarországon tököt naponként - mindig hozzáteszik: »Thököly a tanulóknak«, hehehe.

Krapotkának igen tetszett ez a sikerült élc, nagyot kacagott rajta s még nagyobbat fújt utána, eppű, eppű, eppű. Majd azzal bocsátá el az érdemes deputációt, hogy három napi kigondolási időt enged nekik az új fölirathoz, melyet előlegesen jelentsenek be; addig a homlokzaton maradhat a régi jelszó.

Nosza, megindult a keresgélés a nagytiszteletű professzor urak és a világi korifeusok fejében egy velős fölirat után; egész nap tanácskozának, hogy alkalmas mondatot készítsenek. De nem olyan könnyű az, mint első percre látszik. Mert holmi mondatok ugyan születtek, de vagy teljesen ártatlanok voltak és senkinek sem tetszettek, vagy pedig tetszettek, de nem voltak teljesen ártatlanok, azaz nem állották volna ki Krapotka úr cenzúráját. Utoljára is abban egyeztek meg, hogy teljesen rábízzák a föliratot Halápyra.

A tekintetes úr azonban tiltakozott.

- Én nem bízom magamban, uraim, mert az én koponyám éppen úgy, mint az önöké, tele van az átélt események keserű ízével. Ami tehát ezeken a koponyákon keresztülment, az mind impregnálva van már keserűséggel, s rajta van valami sajátságos forradalmi szag. Azt pedig a Krapotka úr orra úgy érzi, mint a fokhagymát; mert lelke nincs, de orra van, azt meg kell adni. Mármost aztán vagy olyan föliratot kell szerezni, amit ő észre nem vesz - de ez nehéz -, vagy olyat, amin nincs semmi észrevenni való, de ez meghátrálás. Én nem tudok olyat kigondolni. Ahhoz friss, tapasztalatoktól meg nem mérgezett elme kell. Én tehát azt tartanám szükségesnek, hogy a nagytiszteletű professzor urak hirdessék ki a tanítványaik közt, hogy két darab körmöci arany pályadíjat tűztem ki, aki nekem holnapután estig négy-öt szóból álló alkalmas mondatot hoz.

- Valde bene - helyeselték a professzorok, s kihirdették a felsőbb osztályokban és a teológián, ami lázas mozgalmat idézett elő a fiúk között. Isten a megmondhatója, hogy hány kis szobában rágta eznap délután és este a kalamust egy-egy izzadó üstökű suhanc, hogy valami nagy dolgot kiszorítson, mert a kapanyél is elsülhet. És végre is, tudjátok meg, fiúk, hogy a legszebb gondolatok, melyek a közmondásokban és a népdalokban vannak lerakva, nem a nagy emberek alkotásai, hanem az együgyű sokaságból nőttek ki. Mert a kedves kis múzsák is kikapók vagy legalább nagyon gyanúsak, hogy nemcsak a törvényes kiválasztottjaikkal csókolóznak.

Hogy most e két arany miatt sokan fohászkodtak hozzájok, bizonyos, mert az elhagyatott Fazekas-utcán, ahol a Halápyék sárgára meszelt szép kőháza állott, régen láttak a virágcserepes ablakoknál varrogató leányok annyi diákot jönni-menni, mint a következő napon. Oh, szegény bohó fejecskék, szőkék és barnák egyaránt, mi mindent nem gondoltatok e szokatlan jelenségről.

Pedig hát csak az a két arany a tekintetes Halápy úr zsebében, két kis sárga arany, nem a ti kék vagy fekete szemetek húzta ide a diákokat.

Jöttek-mentek egész nap, de a két arany nem mozdult, nem akart más gazdát. Halápy úr elégedetlenül járt fel s alá a szobában és panaszkodott olykor a feleségének.

- Utoljára is azt kell fölíratnom az iskolára, hogy »Épült helyben«.

- Nem jön semmi?

- Csupa lappália, csupa középszerűség.

Pedig milyen önérzettel léptek be, kivált az öregebb teológusok, s milyen fitymáló mosoly jelent meg a serkenő bajszok alatt Halápynak arra a kijelentésére, hogy várjunk a mondattal, hátha még jobb is jön estig.

Morogva ment ki a diák, az ablak alatt rendesen egyik-másik pajtása várta. Halápy hallotta, amint referál neki odakünn: »Okvetetlenkedik az öreg, nem akarja a díjat mindjárt kiadni.«

Filozófus ember volt, elgondolkozott ezen is s közlé a feleségével:

- Milyen bölcsen van az ember teremtve, Apollónia. Nem is hinnéd, édes szívem. Látod, azokban, amiket ő soha meg nem szerezhet, bővelkedőnek hiszi magát, azokban ellenben, miket megszerezhet, örökké szükséget lát. Panaszkodik, hogy nincs elegendő pénze, hogy nincs elegendő búzája, egészsége, nyugalma, de sohase hallod panaszkodni, hogy nincs elegendő esze.

Nem bízott már, hogy jó felirathoz jut. Denique a friss koponyák zöldek és éretlenek. A bölcsességet csak a tapasztalás adhatja, nem terem magától, mint az erdei virág.

Leszállt az esti szürkület, s éppen a kaszinóba készült, hogy megvigye a meddő pályázat hírét a kíváncsi professzoroknak, mikor halk kopogtatás nesze üti meg füleit. Tehát még egy diák s még egy lapos mondat.

- Szabad!

Egy satnya legényke csúszott be a félig nyitott ajtón, meggörbülve, félénken.

- Mi tetszik?

- Némi közlésem volna - felelte egy nyöszörgő, vékony hang, mintha a föld alól jönne.

- Jó, jó, majd mindjárt meggyújtom a gyertyát.

A világosságnál önkéntelen pillantást vetett a diákra. Bizony nem sokat ígért az ipse. Inkább egy hülye benyomását tette, mint egy intelligens fiúét. Ügyetlenül állt az ajtónál, nem tudott kezével-lábával mit csinálni. Vékony, verébszerű feje, melyet a váll-lapockái közé húzott, félrebillent kissé, mintha el volna törve.

- Hányadik osztályba jár?

- A hetedikbe.

- Canis mater! - kiáltott föl Halápy kedélyesen. - Maga a teológusokkal akar versenyezni? Nohát, lássuk azt a medvét.

A fiatalember közelebb tántorgott, minden mozdulata esetlen volt és félszeg, amint a zsebébe nyúlt és elővett egy fehér cédulát, s amint átnyújtotta, egész teste reszketett az izgatottságtól.

- Hát jó-e? - csacsogott a nyájas öreg úr.

- Nem tudom - hebegte a diák.

- Ha nem tudja, hát minek hozta?

- Mert van benne valami, mert, mert... (Megakadt és zavarában a kabátja hajtókáját kezdte rágni)... mert érzem, hogy mozog bennem valami.

- Alkalmasint valami giliszta.

Azt lehetett volna hinni, hogy erre a diák is elmosolyodik, de csak a vértelen ajkait harapdálta és csak még kisebbre húzta össze magát; a homloka összezsugorodott, az apró, bárgyú szemei pedig behúzódtak a mélyedéseikbe. Olyan szánalmas volt a szegény fiú, hogy a Halápy szíve megesett rajta.

- No, no, no, barátja az erénynek, nem kell az ilyet szégyenleni. Már maga az igyekezet is méltánylandó. Aztán, teringette, a legjobb táncos is egyszer valamikor járni se tudott.

Föltette nagy lassan a pápaszemét s inkább jóakaratból, mint érdeklődésből átfutotta a négy szóból álló mondatot. Látszott az arcán, hogy meg akar haragudni, de aztán erőt vett magán s hanyagul leereszté a padlóra a kis fehér cédulát.

- Jaj, édes fiacskám - szólt azután némi titkolhatatlan bosszankodással -, magának még sokat kell tanulnia és nőnie, míg a kollégium homlokzatáig fölér. Hogy mi egy velős mondat, azt már mégis tudnia kellene egy hetedik osztálybelinek. Hiszen ez semmi. Mit gondol, lelkem, csak nem írhatjuk föl egy monumentális épületre az igeidőket vagy a számokat, hogy egy, kettő, három, négy.

S ezzel intett neki a kezével, hogy eltávozhat.

De a diák nem mozdult, ajka mozgott, kínosan látszott keresni szavakat, s szemei megüvegesedve meredtek a papírlapra.

- De kérem, Halápy úr - hebegte halkan -, az a négy szó... a négy szó, nemcsak igeidő az a négy szó...

- Hát mi a fityfene?

Gépiesen hajlott le a papírcéduláért és fölolvasta hangosan:

»Praesens imperfectum, perfectum futurum.«

Aztán egyszerre a homlokára ütött, föllángolt a szeme, hirtelen világosság támadt a koponyájában és fölkiáltott:

- Maga gondolta ezt ki?

- Én - rebegte az halkan, szégyenlősen.

- No, hát ez jól van kigondolva - mondá ünnepélyes hangon, mintha ítéletet hirdetne ki -, te nyerted el a pálmát, amice!

És még egyszer megnézte a diákot, mintha a saját szemének se akarna hinni, hogy ettől származik a fölirat.

Úri fiúnak látszott a ruházata után; csinos fehérneműt viselt, finom cipőt, és úgynevezett »lutheránus kabátot«. Angol divat volt ez, tehát praktikus. A kabát belseje ugyanis, minthogy szintén el volt lapos gombokkal látva, lehetett a kabát külseje is és vice versa; és minthogy a szövet egyik oldala szürke kockákkal volt mintázva - a másik oldala pedig fekete színben pompázott, és egy perc alatt meg lehetett fordítani, az illető kabát tulajdonosa voltaképpen két kabáttal rendelkezett és hódolhatott az etikett különböző kívánalmainak. Szóval, ami a szabótól került, az mind szép volt rajta. A gondviselés azonban nem bánt vele olyan jól, mint a szabó.

Halápy a fiókjába nyúlt az aranyakért és a markába csúsztatta.

- Megérdemelted, fiacskám, tedd el. Adjon az Isten ezer annyit. Egyelőre azonban érd be ezzel. Az ilyen nagy diáknak tudom, vannak már titkos kiadásai is, amelyekre otthon nem gondolnak. Igaz-e vagy nem? Tudom, hogy már dohányzol is. Az Isten verje meg a trafikot. Különben nem a pénz - tette hozzá jókedvvel -, a pénz csak pénz, de a dicsőség... Szinte képzelem, hogy fognak a szüleid örülni.

- Sohase szabad nekik megtudni.

- Ej, ugyan mit beszélsz? Ne bolondozzál, barátocskám (s kedélyesen hátbaütötte a diákot). Az volna szép, hogy meg ne tudnák. Holnap az egész város erről fog zengni. Én magam írom meg nekik, ha a vidéken laknak. Bízd csak rám, barátocskám!

A diák megreszketett, mint a kocsonya.

- Nem, nem - hörögte fázékonyan -, én csak úgy engedem át a föliratot, ha a tekintetes főgondnok úr vállalja a szerzőséget.

- Oh, hogyisne! Majd bolond vagyok. Öreg napjaimra kezdjek lopni! Hogy ellopjam a te dicsőségedet, hogy bezsebeljem a dicséreteket érte? Azt már nem teszem, amice frater.

A diák üres tekintetében valami dacféle mutatkozott.

- Akkor hát nem jártam itt, nem hoztam semmit és nem engedem fölhasználni a mondatot.

Halápy fölkacagott, majd enyelegve mondá:

- Hát fogjad a mondatodat, szorítsd össze markodban és vidd haza, de a kópiája nálam marad és azt én a kollégium homlokzatára illesztetem, isten engem úgy segéljen. De nem is értelek, mi lelt téged. Hiszen már pityeregsz is. Ejnye, ejnye, ilyen nagy fiú. Hát mi az ördög van veled?

- Félek, hogy börtönbe kerülök érte - vallotta be, a sápadt arcát eltakarva kezeivel.

- Ahá! No, persze. Erre nem is gondoltam. Bizony megeshetik. Most minden megeshetik. Hm, ez már más. És most már nem mondom, hogy nem vállalom a szerzőséget, ha éppen követeled. De nem látom be, hékás, hogy miért ne ülhetnél egy kicsit a hűvösön? Szép az, te csacsi...

A diák mélyen sóhajtott:

- Nem lehet. Nekem nem lehet. Sohase mernék az atyám szeme elé kerülni.

- No hallod! Hát miféle apád van neked? Ki vagy te?

- Én báró Krapotka Oszkár vagyok - felelte szomorúan.

Halápy uram hátratántorodott a meglepetéstől.

- A megyefőnök fia?

A diák némán bólintott fejével.

- No, most már minden világos - kiáltá az öregúr s kenetesen hozzátette: - Áldassék érte a seregeknek ura, hogy az alma ennyire elgurult a fájától! (Odanyújtotta neki a nagy tenyerét.) Mindent tudok, mindent értek már, legyen hát úgy, hogy én gondoltam ki azt a feliratot.

Úgy is volt. Másnap reggel személyesen vitte el az írást a főnökhöz, melyben bejelenti az új feliratot.

Krapotka Leopold elolvasta a jelentést és rámosolygott Halápy úrra.

- Ez már helyes, ez már jó. Az időről szabad beszélni. Az idő ártatlan fogalom. Praesens, imperfectum, perfectum, futurum. Egy kicsit ostoba dolog, de nekem mindegy. Jelen, félmúlt, múlt, jövő. Maga gondolta ezt ki?

- Én.

- Hát gratulálok.

Mire leült s ő is írásban adta ki, hogy az új felirat teljesen kifogástalan lévén, ezennel engedélyeztetik.

Hát föl is rakták az ácsok még aznap délután a homlokzatra nagy sokaság jelenlétében, s azontúl gyorsan vitte a hír, mi van a kollégiumunkon. Szállt-szállt a ravasz mondat, panaszkodó bánatot szívtől-szívhez vivő. A magyarok megértették, mert már megtanulták azt a keserű tudományt, az értelemben másik értelmet keresni; meglátni, ami hiányzik, kiegészíteni, ami félig megvan. »Praesens imperfectum« azt jelenti: tökéletlen jelen, »Praesens futurum« azt jósolja, hogy: tökéletes jövő. S ami mindenek felett való, hogy sikerült a németet lóvá tenni. Igaz, csak így a suba alatt. De hát az is valami. Olyan édes, olyan kacagtató, hogy szinte sírni lehet rajta.

Ah, istenem, milyen idők voltak! Ti azt most már nem értitek meg, hogy egyetlen mondat is gyújthatott és vigasztalhatott. Mikor a legmámorítóbb dal ekképp hangzott:

Emich Gusztáv nagy naptára,
Szerkesztette Friebeisz István,
Ezernyolcszázötvenhétre,
Emich Gusztáv betűivel.

És ezen sírni tudtak azok a jó emberek. Mert közös egyetértésben azzal az öncsalással énekelték, hogy a szürke, bolondos négy sorban valami szabadság-himnusz van eldugva.

Hát még a felirat! Az egyenes úgy tűnt fel, mint pásztortűz, mely bevilágítja az éjt. Halápy Mihály neve ismertté lett általa az egész országban. Persze a báró Krapotka Lipóté is. Sőt az volt a baj, hogy Bécsbe, az udvarhoz is eljutott az elmés felirat híre, és Krapotka bárót nyugdíjazták. Kimondták rá, hogy egy jóakaratú szamár - ami kisebb fokozat egy rosszakaratú szamárnál. Krapotka nagyokat fújt »eppű-eppű« és visszaköltözködött Morvaországba Brünn mellé, ahol egy fűrészmalma és néhány holdból álló, tejgazdaságra alkalmas tusculanuma volt.

Bezzeg szepegtek a városi urak, hogy megint leveszik a feliratot. Hanem hát az a szép a politikában, hogy nehéz benne valamit előre eltalálni. Levették bizony nemsokára, de nem a feliratot a kollégiumról, hanem a kétfejű sast a megyeházáról. Egyszóval, beütött a magyar világ, és a főispáni székbe beleültették a nagy hazafit, a halhatatlan felirat alkotóját, Halápy Mihályt.

Még ugyanabban az évben történt, hogy Sáros vármegyében elhalt az a bizonyos nagy protestáns úr, Szoltsányi Gáspár, aki télen át a városunkban szokott lakni. Két nagy birtoka volt és nagyon sok szegény rokona. Ez különben minden sárosi embernek van. T. i. a szegény rokonokat értem, mert a két nagy birtok nem olyan általános.

Különc öregúr volt, és nem szerette a rokonait. Mit gondolt, mit nem, elég az hozzá, hogy a két nagy jószág közül az egyiket a kollégiumunkra hagyta (maig is bírja békességben), a másikat, a nagyobbat, a kétezer holdasat pedig, melyhez a családi kastély is tartozott, minden élő és holt fölszereléssel odatestálta annak az érdemes embernek, aki a kollégium feliratát komponálta. No, ez volt eddig a legnagyobb honorárium a világon egy sornyi kéziratért.

Mindez úgy tűnt fel, mint egy mese. Egy uradalom négy latin szóért. S pláne egy sárosi uradalom! Talán nincs is meg. Hiszen a sárosi embernek magának nincs soha elege, nem hogy idegeneknek hagyjon. Hiszen a sárosi ember az ablakokra spekulál. Az idegen ablakokra. A haldokló nemes azt mondja fiainak: »Van elég muskátlis ablak az országban.« És azok szétmennek s kikeresnek magoknak a muskátlis ablakokban egy-egy csinos pofácskát - persze hogy hozomány is van hozzá. A haldokló paraszt is azt mondja a fiainak: »Van elég törött ablak ebben az országban«, s azok is szétmennek és megcsinálják a törött ablakokat.

Hát furcsa volt ez, de tény volt. Sokan meg is irigyelték érte Halápyt. Mégis csak hóbortos istenasszony a szerencse, hogy úgy bele tud valakibe csimpaszkodni. Egyszerű kisbirtokosból főispán lesz. De ez nem elég. Más főispán elkölti ebben az állásban az uradalmát, ő pedig kap egyet.

Rokonai, meghitt emberei ellenben siettek őt meggratulálni, és most következett a legnagyobb szenzáció. Őméltósága nevetett egyet és így szólt:

- Köszönöm a szíves jóakaratot, de nem én vagyok a Szoltsányi örököse.

- Hogy-hogy?

- Mert a híres kollégiumi fölirat nem az én elmeszülöttem.

Az arcok megnyúltak és unisono tört ki a kérdés:

- Hát kié?

- A volt megyefőnök derék fia, báró Krapotka Oszkár hozta hozzám annak idején titoktartás pecsétje alatt.

Lett erre nagy csodálkozás, fejrázogatás. Krapotka Oszkár! Lehetetlen az! A félkegyelmű Krapotka Oszkár?

- Márpedig ez úgy van, ne csodálkozzatok. A szent tűz is egy közönséges csipkebokorban lobbant föl Mózes előtt. Az Isten nem tartotta okvetlenül szükségesnek, hogy egy kamélia-bokrot vagy még valami különbet gyújtson meg a maga személyével.

A rokonok és a jóbarátok mindenképp igyekeztek rávenni a főispánt, hogy tartsa meg a birtokot, vagy ha nem akarja megtartani, adja valami jótékony célra, de mindenesetre hallgassa el a fölirat titkát, mert annak köszönheti nimbuszát, főispánságát.

De az öregúr hajthatatlan maradt.

- Egész életemben az igazságért harcoltam, most egyszerre benyit hozzám a hazugság egy kétezer holdas jószág képében, s immár beadjam a derekamat? Nem. A föliratot elvállaltam a magaménak, míg a szerzője attól félt, hogy szenvednie kell érte, de most, mikor egy nagy birtok jár érte jutalmul, fölkerestetem az igazi szerzőt, s minden befolyásomat fölhasználom, hogy bele ültessem.

Meg is tette, amit kimondott. Hiába intették, hogy hálátlan és sikertelen munka lesz, mert a Szoltsányi-rokonok kiforgatják a németet. Nagy rókák...

Csakhamar eltisztított minden akadályt, fölkerestette Oszkár bárót Morvaországban; mikor rátaláltak, éppen valami apró hivatalt keresett, de sehol se akarták bevenni a gyámolatlansága miatt. Képzelni lehet a nagy örömét.

Megemberesedett ugyan, de éppen olyan szánalmas alak maradt, mint diákkorában, a tétovázó, ijedt tekintetével, a meggörnyedt hátával, a remegő szempilláival. A ritkás, rőt szakálla, mely azóta benőtte az állát, még csak rútabbá tette. De mindegy, azért mégiscsak ő gondolta ki azt a föliratot. Egy szép napon tehát törvényesen beleült a szép, három tornyú oroszkai kastélyba.

A Szoltsányiak nagy sebbel-lázzal kezdték meg ellene a pört, és mikor a végrendelet megdöntése nem sikerült, nem átallottak ahhoz a furfanghoz nyúlni, hogy könyvet nyomtattak ki múlt századbeli betűkkel és akkori évszámmal, régi diósgyőri papirosra, amiben már előfordult a »praesens imperfectum«-féle ötletke, s rámutattak a bíróság előtt, hogy íme, innen lopta alperes a föliratot, de az okos bíró kisütötte, hogy a könyv az idén nyomatott a pör számára.

Mikor erről az oldalról nem akart sikerülni a dolog, egy másik Szoltsányi tanúkat szerzett, akik eskü alatt bizonyították, hogy az örökhagyó Szoltsányi Gáspár maga komponálta a kérdéses feliratot, fel is olvasta előttük és beküldé, az akkori oroszkai nótáriustól, néhai Markovics Jánostól, Halápy Mihály úrnak, de a kétlelkű jegyző, hogy érdemeket szerezzen magának, a megyefőnökhöz vitte a levelet. Nyilván ott akadt rá a fiatal Krapotka, meglehet, ő bontotta fel apja helyett, s megszerzendő a két, pályadíjul kitűzött aranyat, ő közlé Halápyval a feliratot. Hiszen isten, ember látja, hogy a szellemi tehetségei nem ütik meg azt a mértéket. Eszerint tehát a Szoltsányi Gáspár végrendelete tárgytalan, mert maga-magának hagyta az egyik birtokot, azaz furfangos tréfás ember lévén, a bírósági eljárás által akarta kisüttetni a maga szerzőségét, mert hiú az ember még a halála után is.

De talán mégis a legokosabb volt a harmadik Szoltsányi, egy fiatal, turócmegyei bocskoros nemes, ugyanolyan harmadízi rokon, mint a többiek. Ez a Szoltsányi, névszerint György, egyszerűen beállított a báróhoz:

- Méltóságos báró úr! Én szintén egyike vagyok a megcsalódott örökösöknek, de minthogy nekem nincs pénzem a fiskálisokat fizetni és nincs időm összetett kézzel várni a sült galambot, hát én beadom a derekamat és arra kérem a méltóságos bárót, tessék engem gazdatisztjének alkalmazni. Értek a mezei gazdasághoz és ígérem, hogy hű sáfárja leszek.

Imponált a bárónak a szép daliás ember, volt valami őszinte és rokonszenves a föllépésében, aztán az ellenfelekből is kidől vele egy, taktikának se rossz, ha meglátják a többiek, hogy kezdődik a leszerelés. Kapott tehát az alkalmon, nyugdíjazta az öreg köszvényes kasznárt, aki már úgyis alig bírt tipegni a gazdaságban, s a csinos tornácos gazdatiszti lakba nemsokára a fiatal kasznár költözött be.

Kellett az új kasznár, mert ugyancsak meg volt lazulva a fegyelem a cselédek közt, henyéltek, loptak. A volt kasznárt a köszvény többnyire az ágyban tartotta, tehát Hirkó János, a béresgazda intézkedett, ő állott a cselédség élén, maga is mindenféle zsírral megkent ember s amellett elég cinikus vén kutya. Egyszer a garmadára kellett volna vigyázni a nyomtatásnál, de a kasznár hortyogva találta s összeszidta, mire nevetve felelt föl:

- Ne tessék nyugtalankodni, kérem alásan, amíg én alszom, addig itt nem vesz el semmi.

Hát igaz is, mert körülbelül ő maga volt a legnagyobb tolvaj.

A báró semmivel sem törődött, ennie, innia volt bőven, a többi nem látszott őt érdekelni. Valóságos növényi életet élt.

A gazdaságba éppenséggel nem avatkozott, csak ha a kasznár kívánta, hogy példaadás okáért hordja le a bérest vagy Hirkót, vagy a kertészt. (Istenem, milyen naiv lélek lehetett az az öreg kasznár.) A báró megtette, nagy lelki küzdelmek és trémák után maga elé hívatta a bérest.

- A kasznár úr megkért, hogy tudassam önnel, milyen kevéssé vagyok megelégedve viseletével.

Máskor ezeket mondá a csősznek:

- Úgy vagyok értesülve, hogy ön nincs kellő tekintettel elvállalt kötelezettségeire. Szíveskedjék, kérem, további ténykedésével engem ettől a véleményemtől eltéríteni.

Hát persze, hogy nevettek rajta és folytatták.

És még a cselédeknél is jobban rontotta a bárót egy szomszédja, aki gyakorta átjött a legközelebbi faluból. Ez a kedélyes cimbora Kobolinszky Turibius volt, lengyel származású, azelőtt dzsidás-főhadnagy, ideházasodott a szomszéd helységbe, Maroványba; egy özvegyasszony állította be maga mellé. Persze, csakhamar elverte, amit elverhetett, és arról lett nevezetes, hogy tetőtől talpig gentleman, de soha sincsen pénze.

A báró nem nagyon kedvelte, de Kobolinszky nem sokat törődött azzal, átjött minden másodnap, megtanította kártyázni (inni már tudott), s megnézegették a gazdaságot, a vetéseket, a gyümölcsfákat, az állatokban beállott szaporodást, az eladásra szánt lovakat, üszőket és bikákat, s amelyik megtetszett neki, kimondta rá a szentenciát:

- Ezt megtartom, bruderkám.

Az istállóktól elkívánkozott az ólakhoz, az akolhoz; ott is akadt egy-egy szép ártány, vagy valami hatalmas szarvú kos.

- Ezt is megtartom, bruderkám.

Ami azt jelentette, hogy ezeket most már nem szabad idegennek eladni, de át kell hajtani annak idején őhozzá, de azt éppen nem jelentette, hogy az árukat valamikor ki is fizesse. E tekintetben különös elvei voltak Kobolinszkynak. Személyes inzultusnak tekintette volna, ha valaki a pénzét kérte tőle, és nagy volt abban, hogy ügyesen tudta az ilyen dolgokat lovagias afférekké változtatni.

Általában sportja volt neki a környékbeli gazdaságok folytonos figyelemmel való tartása, különösen az eladásra szánt marhák képezték érdeklődése főtárgyát, amelyekből rendesen »megtartott« egy-egy csinosabb példányt - úgyhogy a maroványi omladozó kúriába az év minden szakában érkeztek csinos állatok a szélrózsa minden irányából.

De különösen az oroszkai kastélyba fészkelte be magát erősen. Voltaképpen ő volt ott az úr, mikor Szoltsányi átvette a birtokkezelést, és kemény kézzel fogta meg a gyeplőket.

Míg a többi Szoltsányi egyre perlekedett, ő addig rendbehozta a birtokot, megzabolázta a cselédséget, egyéniségének súlyával ránehezedett a gyámoltalan úrra. Csakhogy amit ő egy nap belevert, azt a másik nap lerontotta Kobolinszky. Csendes, alig észrevehető rivalizálás folyt köztük, hogy kinek a kezébe kerül a föltétlen hatalom.

Kobolinszky anyagi dolgai átkozottul rosszul álltak, s az isteni gondviselés ide hajítja neki készre ezt a báránykát, akit ő szabadon nyírhatna, s íme, jön egy kemény ember és igyekszik őt félretolni.

Farkasszemet néztek egymással. Mindenik figyelte a másikat és érezte, hogy útjaik keresztezik egymást.

Kobolinszky sokkal átlátszóbb volt, mint a másik. Kobolinszky egyszerű, léha fickó, aki pumpolni akar - így ítélte meg őt Szoltsányi. Kobolinszky ellenben nagyra taksálta az ellenfelét.

- Ennek az embernek céljai vannak. Mit akar, mit nem akar, az Isten tudja. De semmi esetre se azért buzgólkodik itt, hogy egykor jó szolgálati bizonyítványt kapjon a bárócskától.

Rideg, kevés szavú ember volt ez a fiatal Szoltsányi. Elösmerték, hogy jó gazda, hogy pontos ember, hogy a földesura javára dolgozik. De ebben az esetben ezért se adózhattak neki dicsérettel, inkább visszatetszett. Nem karakter - mondák az emberek -, míg a többi Szoltsányi verejtéket, pénzt izzad a nagy pörben, ő addig beáll az ellenfél kutyájának. Szégyen egy nemesembertől. Inkább koldulni menne a jóravaló ember, mintsem az ellenséghez szegődjék, s annak nyalja a talpát, akit meg kellene harapnia.

Maguk a Szoltsányiak teljes szívükből megvetették. Úgy beszéltek róla, hogy a nyomorult, a renegát, a tányérnyaló. Különben sem a »jó« Szoltsányiakból van.

Ő csak a vállát vonogatta erre is.

- No, én pedig megyek a magam útján.

Azokhoz a természetekhez tartozott, akik keveset beszélnek, sokat gondolkoznak és kérlelhetetlenül cselekszenek. Szeretett megfigyelni embereket és dolgokat, különösen érdekes probléma volt előtte Oszkár báró. Vajon mi lakhatik ebben a fiatal emberben? Beteg-e ez, világgyűlölő vagy csak rettenetesen gyáva, szerencsétlen nevelés áldozata? Miről gondolkozhatik így egyedül, egész életében egyedül? Milyen világ az ő világa? Mi lehet ott? A Mars bolygót is érdekes lehetne bejárni, de még jobban szeretne belenézni a báró lelkébe. Mivel van az megnépesítve, lobognak-e bent szenvedélyek, vannak-e ott álmok, remények?

Különösen az tűnt fel Szoltsányinak, hogy a báró sehova sem vágyik, társaságra nem gondol, asszonnyal nem beszél (nem is tart a kastélyban, csak egy öreg, fogatlan szakácsnét). Pedig éppen abban a korban van, mikor a szív megszólal és minden egyébnek hallgatnia kell.

Egyszer aztán felfedezett valamit. A kastély ősparkja leszaladt egészen a rétekig, hol deszkapalánkkal volt körülkerítve.

A réten, a park alatt a Gyikos vize folydogált; villogott, csillogott a napfényben, mint egy ezüst gyík. A patakban csinos, dévaj falusi menyecskék, leányok mosták, sulykolták a vászonneműjöket, bokáig a vízben, szoknyáikat felgyűrték egészen a térden fölül. Hej, de szép fehér patyolat lába volt egy-kettőnek. Trécseltek, vihancoltak, egy-egy vaskosabb tréfa is kihasadt a pajkoskodásból. Közbe pedig fölcsendült valami csintalan tót dal, lágyan, melankolikusan, hogy bolonddá tegye az idegen füleket, mintha szomorú volna.

Szoltsányi arra ment vállára vetett puskával, szeme végigsiklott a korhadozó palánkon, midőn alól, egy deszkarepedésen egy villogó szemet vesz észre. A vadász tekintetét el nem kerüli az ilyesmi.

Huh, micsoda vadállat!

A szem olyan volt, mint egy farkasé, kimondhatatlan éhség lobogott ki belőle.

Egy paraszt suhanc piszkált ott vesszővel a közelben egy ürgelyukat.

- Te kölyök - kiálta rá -, mássz fel hamar arra a topolyafára, és nézd meg felülről, miféle állat van odaát. Látod azt a szemet?

A suhanc elröhögte magát.

- Hisz az a báró úr szeme.

Szoltsányi hátrahőkölt meglepetésében. Igen, igen, a báró szeme. Persze a báró szeme. Most már bizonyos volt benne, megösmerte. - De hát - tette hozzá hangosan, de akaratlanul - mit akarhat a báró olyan helyzetben, hiszen le kell kuporodnia, hogy a szeme ott lehessen?

- Hihihi - felelt a suhanc. - Az asszonyokat lesi. Mindennap nézi őket, mikor sulykolnak.

Hát mégis éhség az a szemében - gondolta Szoltsányi -, mégpedig nagyobb, mint a farkasé.

A vállára kapta puskáját, s a gyalogúton vidáman fütyürészve elindult egyenest a tarlóknak.

- Az én madaram vagy te már - morogta csendesen a bajusza alatt.

Egész bizonyosat akart tudni. Még aznap délután egy próbát tett a báróval. Elvitte kocsizni a gazdaságba. Maga a kasznár hajtotta a lovakat. Megfordult többi közt a »Dolinka« rétnél is, ahol éppen akkor végezték fogadott napszámosok a sarjúgyűjtést. A kasznár megállította a kocsit a gyűjtőknél s aztán tréfásan intett a fehérnépnek, hogy üljenek föl, majd hazaviszi. A báró rémülten kiáltott fel:

- Az isten szerelmeért, mit tesz ön?

De már késő volt: az asszonyok, leányok elkezdtek nevetgélve, visítozva fölkapaszkodni, s annyira tele lett a sáfrányszínű kocsikas, hogy egy almát nem lehetett volna elhajítani. A fehérszemélyek, akik részint álltak, részint a kocsi oldalán kuporogtak, minden zökkenőnél összevissza dőlingéltek az urakra. A csintalankodó kasznár minduntalan megcsípett egyet-egyet a ruhán keresztül. Pfuj, micsoda illetlenség volt az! Szegény Oszkár báró azt hitte, hogy rögtön elsüllyed szégyenletében. És azok a csinos kis boszorkányok nemhogy megharagudtak volna mindezekért, de ők maguk is jól mulattak a Szoltsányi neveletlenségein, sőt ami neheztelésük volt, az inkább a szemérmes, a tartózkodó úr ellen irányult, mert mikor a szép Koleszár Zsuzska valahogy odatántorodott a báró ölébe, a vásott Voják Anka rákiáltott: »Vigyázz a ruhádra, lelkem, mert aludttejbe estél!«

Mindegy, azért mégis jól mulatott a báró, s mikor a leányok leszálltak a kastélynál, mámorosan égő szemekkel, ziháló mellel fordult a tisztjéhez:

- Érdekes nap volt ez, Szoltsányi. (Valami állatias kéj világítá meg arcát.) Azok a hozzánk csapódó asszonyi testek... Azok a testek.

Szoltsányi most már készen volt a terveivel, amelyeket a báró anyagi viszonyai nagy mértékben siettettek. Váltókat zsirált Kobolinszkynak és Kobolinszky a határidőre nem fizetett, úgyhogy Oroszkán elkezdődött az a szomorú processzus, amin a nemesi kastélyok rendszerint át szoktak esni.

Először oda járnak a víg cimborák.

Később a bélyeges papírok kezdenek járni helyettök.

Azután jönnek az egyezkedő ügyvédek.

Azután a végrehajtók.

Éppen a végrehajtóknál tartottak, mikor egy este nagy villámlás és mennydörgés keletkezett. Ilyenkor a báró nagyon félt, aludni sem tudott, rendesen átküldött a tisztjéért, hogy az beszélgessen vele.

Ma még a szokottnál is rosszabbak voltak az idegei, összezsugorodva ült karszékében s majdnem pityeregve panaszolta el tönkrejutását:

- Édes Szoltsányikám, segítsen rajtam, ha lehet.

Szoltsányi összeszámolta az adósságokat és így szólt:

- Csak egy módon lehet; ha a báró úr becsületszavát adja, hogy nem barátkozik többé Kobolinszkyval.

A báró odanyújtotta finom kis kezét, amely reszketett a kasznáréban:

- Becsületemre mondom - nyöszörögte.

- Rendben vagyunk - mondá a kasznár. - Én felutazom Pestre és egy kölcsönt eszközlök ki a földhitelintézetnél, ezzel kielégítjük a hitelezőket. Nem kell tőle félni, meg se kottyan a birtoknak, mert jó és jövedelmező.

A báró takarékosságot és javulást ígért, Szoltsányi pedig másnap reggel eljött búcsúzni.

- Tehát csakugyan elutazik?

- Igenis, báró úr. Az ilyet nem szabad késleltetni, mert a poloska a piszokban, az adósság pedig a fiskálisok fiókjában szaporodik a legjobban.

- És mikor jön haza?

- Két hét múlva.

- Az egy kicsit sok.

- Némi családi ügyeim is vannak.

A báró nem kérdezte, miféle családi ügyek, s a kasznár sem volt közlékeny ember. Minden dolgát, még a legjelentéktelenebbet is valami sajátságos titokzatossággal csinálta.

Déltájt elutazott a vasúti állomáshoz, mégpedig Maroványon keresztül, ahol a főhadnagy a kúriája előtt csibukozott s »holla! holla!« kurjongatásokkal megállította a kasznár kocsiját.

- Hova, hova, barátomuram?

- Pestre.

- Tehát a kis bárócska egyedül marad, megszabadul a gondnokságtól - jegyzi meg a lengyel gúnyosan. - Majd megvigasztalom szegénykét délután.

- Azt pedig ne tegye a főhadnagy úr, mert megfogadtattam vele, hogy önnel nem barátkozik többé.

És egyenesen, keményen nézett a lengyel szeme közé.

- Ah, még mit! - szisszent fel Kobolinszky, görcsös kacajjal, fenyegetőleg. - Hogy mer ön ebbe avatkozni?

- Mert ön túlságosan kihasználja az ő gyámoltalanságát.

- És ön tán nem? - kiáltá élesen Kobolinszky.

Sajátságos cinikus mosoly jelent meg erre a kasznár ajkán.

- No, no, főhadnagy úr, nem kell azért méregbe jönni. Mondjuk, ha úgy van is, mint ön állítja, ha nekem is az volna a szándékom, hát akkor is mit tapasztalunk az életben? Ha két kutya van valahol, s egy csont, amelyik az erősebb kutya, az elkergeti a gyengébb kutyát és maga rágja le a csontról, ami rajta van, a gyengébb kutya pedig elindul más csontot keresni. Igaz-e vagy nem? Gondolkozzék csak rajta. Hajts tovább, János!

Kobolinszky nagy fúriában hajtatott mindjárt délután Oroszkára, de a báró kiüzente a komornyikjától, hogy nem fogadhatja, mert rosszul érzi magát.

Kobolinszky dúlt-fúlt. Nagyon elkeserítette a dolog, hazament és egész éjjel nem tudott aludni mérgében. Bántotta a hiúságát, hogy ilyen csúnya módon esett ki a jövedelmező barátságból. Ezer színes tervet kovácsolt vánkosain, meg elvetett, amíg aztán az egyik olyan volt, hogy egyaránt megfogja Krapotka bárót és Szoltsányit. »Ember vagy a talpadon, Turibius« - mondá magához reggel a tükör előtt, mikor fésülködött.

Megreggelizett és újra áthajtatott két rossz gebéjén az oroszkai kastélyba.

- Vigye be ezt a cédulát a báró úrnak - mondá a báró hű komornyikjának, Varga Péternek, ki még néha apját, a megyefőnököt szolgálta egykor, mint amtsdiener.

A komornyik bevitte a cédulát, melyen csak ez a néhány sor állott: »Nagy veszély fenyeget téged, egy-két szót okvetlenül kell veled váltanom legsürgősebb érdekedben.«

A báró maga jött ki eleibe nagy rémülettel és bevezette szobájába.

- Bocsásd meg - szólt lesütött szemekkel, mint egy bűnös -, de megígértem valakinek, hogy ezentúl más életet folytatok. Ne haragudj rám, kérlek alázatosan, és beszéld el a veszedelmet, amely környékez.

- De hozass előbb, bruderkám, egy kis pezsgőt, mert átkozottul szomjas vagyok.

A pezsgő előtermett, és Kobolinszky elkezdte a maga szokásos modorában, de meglehetősen baljóslatú arccal:

- Mondtam már neked egyszer, bruderkám, hogy nekem egy nővérem is van. Azaz, hogy voltaképpen nincs. Vagyis elbeszéltem neked azt a bohókás furcsaságot, amit az anyám csinált. A mámika egy spanyol grófné volt: Alcantez di Malvosa. Nagy bolondja az etikettnek. Egyszer eszébe jutott, minthogy az Isten nem áldotta meg leánnyal, hogy egy leánykát vesz örökbe. Ah, micsoda ostoba szertartás volt ez. Még most is nevethetnék rajta, ha elgondolom. A mámikám felöltözött a legszebb selyemruhájába, s a kicsi fruskát, a kertészünk ötéves leánykáját, előzetesen a sok csipkék, fodrok és volantok, szóval a szoknyái alá bújtatta. S így elkészülve mindennel, megállt ünnepélyesen a nagy ebédlő közepén. Ekkor kinyitották jobbról-balról a szárnyasajtókat. A cselédek, a gazdatisztek, a lelkész meg én betódultunk az ajtókon és mindnyájan néztük a mámikámat, aki akkor még nagyon szép asszony volt. Anyám ezután így szólt: »Tiszteletreméltó lelkész úr, kedves egyetlen fiam, kis Turbius, és önök, derék gazdatisztjeim, és ti, becsületes cselédjeim, halljátok meg, amit most nektek mondok: én, Johanna Alcantes di Malvosa grófnő, ezennel egy kis leánykát kérek az Istentől és fogadok el, kis testvérkét a fiamnak és egy kis úrnőt nektek.« Mire megsuhogtak a mámika szoknyái, és a kis leányka kijött a csipkék és szoknyák alól, és most már nekem egy nővérem lett ettől az időtől kezdve.

- Oh, Kobolinszky, ne gyötörj ezzel a te hosszadalmasságoddal. Mondd meg már, kérlek, mi az a veszedelem?

- Nos, ez a fogadott nővérem férjhez ment egy bécsi hivatalnokhoz, és természetesen ő kapta meg anyámtól a Kobolinszky-ékszereket.

- De mit tartozik ez ide?

- Nagyon is ide tartozik, bruderkám. A múlt héten Bécsben jártam nála, Nagy Mihály fiskálissal, aki, tudod, a Szoltsányiék ügyvédje is. Valami hagyatékhoz jutottunk. Bagatell. Egy pár ezer forint, de mégis rendezni kell. A dinernél elbeszéltük a te szerencsédet, mellyel ezt az Oroszkát örökölted. Elmondtuk, hogy egy szellemes mondatért kaptad, a praesens imperfectum, perfectum futurumért. Ah! - kiáltott fel meglepetve Magdaléna, mert így hívják őt - hiszen ez a mondat rajta van a Kobolinszky-ősanyák egyik gyűrűjén, melyet én kaptam anyánktól.

Krapotka báró olyan sápadt lett, mint a kísértet.

Kobolinszky átható pillantást vetett rá s megelégedetten gondolta magában: »Ehe, megfogtalak, kis csacsi«.

- No, no, ne reszkess - szólt hangosan. - A jó barát, teringette, azért jó barát, hogy kritikus pillanatokban helyén legyen az esze. A fiskális, képzelheted, egyszerre föl volt villanyozva és mindenáron meg akarta a gyűrűt szerezni: »Kívánjon ezért a kincsért, asszonyom, amit akar«, de én félrehíttam Magdalénát és megeskettettem rá, hogy a gyűrűt soha másnak, mint nekem, a kezéből ki nem adja.

Oszkár báró fölugrott, mint egy majom, és a lengyel nyakába ugrott, miközben megeredtek a könnyei a hálától.

- Oh, Turibius, te vagy a legjobb ember a világon!

A legjobb ember ezután újra befészkelte magát a kastélyban, ott volt sülve-főlve; ő járt le a pincébe pezsgőért, ő rendelte meg a szakácsnénak, mit főzzön, miközben folytonosan magasztalta, hogy még csak jobban igyekezzék.

- Isteni személy ez a Murkainé. Így nem főz a császár szakácsa sem. Megtartom őt, bruderkám - azaz mit beszélek -, becsüld meg őt, bruderkám.

Egész otthonosan viselte magát. Ha zsidó tévedt a portára, ő adott el neki egyet-mást, birkabőröket, zabot, levágni való borjút, és a pénzt egyenesen begyömöszölte a maga tárcájába, a szokott megköpködéssel: »apád, anyád idejöjjön«.

A szegény gyámoltalan báró ráhagyott mindent engedelmesen és mindig csak azt hajtogatta:

- Ugyebár, megszerzed azt a gyűrűt?

- Meg, meg - felelte ő -, az okvetlenül szükséges, mert hiszen még be is csuknának, hogy jogtalanul bitoroltad a jószágot.

Tehát igaznak kellett lenni, hogy Krapotka Oszkár csakugyan lopta valahonnan a feliratot.

A tizedik napon azzal a kívánsággal jött Kobolinszky, hogy cseréljenek lovat. Krapotka megijedt, mert két nagyon szép szürkéje volt, a Kobolinszky lovai ellenben nem értek többet testvérek közt negyven forintnál, de Kobolinszky megtörte az ellenállását.

- A Magdaléna nővéremet várom. Egy csinos fogatra van szükségem, ha ide-oda kikocsizik. Hiszen érted. Hát ne okoskodj.

A csere megtörtént, és a báró roppant szepegett, hogy mit szól hozzá Szoltsányi, ha megérkezik? Jaj, jaj! gondolni se mert erre. Hiszen becsületszavát adta, hogy nem barátkozik vele - és a lovait is odaadta! Hogy álljon meg előtte ezek után? Úgy félt ettől a Szoltsányitól, mint ahogy a lelkiismerettől fél a bűnös. Csak ne jönne még. Csak legalább még egy hétig, míg kigondol valamit.

De hasztalan reménykedések, mert a komornyik egy legközelebbi reggelen, midőn benyitott ura szobájába, bejelentette nagy vidáman, hogy a kasznár úr megérkezett az éjjel.

- Jól van, Péter - felelte fanyarul az ébredező uraság -, csak tegye le a reggelit.

- De van ám nagy újság!

- Mi?

- Asszonyt is hozott.

- Ki?

- A kasznár úr.

- Miféle asszonyt?

- Hát a feleségét. Hiszen azért volt oda. Házasodott. Jaj, micsoda gyönyörű személy!

- Ő maga is szép ember - dohogta a báró -, jól tette, hogy megházasodott.

Tényleg előnyösnek tartotta magára ezt a váratlan fordulatot, mert legalább nem csap a kasznár lármát a fogat elcseréléséért. Ilyenkor csókolózik az ember, semmire rá nem ér és egész nap lesi a napnyugtát.

Nagy nyüzsgés-mozgás, újságolás lett a faluban. Kíváncsi öregasszonyok és buta pofácskájú parasztbakfisok egész nap a kasznári porta körül cirkáltak, ólálkodtak, hogy megláthassák az új asszonykát. Mert nevezetes jelenség falun egy új asszony - még ha ismerős leányból lett is. Nagy látványosság. Új a szemérmetes pirulás az arcán, meg az a tétovázó tudás a szemeiben... De hát még mikor olyan főbenjáró személyiségről van szó: mint egy »új kasznárné«. És hátha még pesti!

Szapulták is emiatt a kasznárt az apró négyablakos kúriákban. Hát nem tudott innen nősülni? Mintha nem volna elég leány szanaszét a falvakban, szebbnél-szebb. Bolond ember az olyan, aki a pesti sátrakból veszi a szilvát, ütődöttet, bizonytalant, amit a seregélyek már megcsipkedtek, mikor itt vannak az otthoni fák a hamvas, kívánatos gyümölcseikkel, csak le kellene szakítani egyet.

Még jobban viszkettek a nyelvek későbben, mikor napok, hetek elmúltak, és a kasznár nem mutogatta az asszonyt. Nem vitte sehova vizitelni. (Bizonyosan nincsen becsületes ruhája se.) Azt mondták, hogy otthon ül lefüggönyözött ablakoknál, mint egy török odaliszk, és csak este megy ki az udvarra levegőt színi. Mindezekből pedig mi következik? Az, hogy vagy púpos vagy sánta, vagy üvegből van az egyik szeme.

Szoltsányi mindjárt megérkezése után átjött referálni a bárónak a kölcsönről és elhozta az aláírandó okmányokat. Házasságról, asszonyról egy szót sem szólt (mit tartozik az az uraságra?). A két szürkét sem említette, valamint a Kobolinszky fölfrissült barátságát; de a hangjában volt valami keserű íz, valami megvető árnyalat, ami mutatta, hogy már a cselédek besúgták a történteket.

- Különös ember - gondolta a báró -, hogy a feleségét nem említi.

Annál jobban emlegették mások. Abban az egyben minden forrás megegyezett, hogy szép asszony. De mégis furcsa, hogy sehova se viszi a kasznár, még a templomba se. Talán félti? De ugyan kitől, mikor ő a legszebb ember az egész vármegyében?

De a legjobban magasztalta a kasznárnét Kobolinszky, aki valamely ügyben fölkereste a kasznárt, éppen mikor nem volt otthon.

- No, barátom - mondá a bárónak -, nem szeretem a kasznárodat, mert nem tartom jó emberednek, hanem az asszonya fölséges falat. Micsoda termet, pajtás, mint a gazelláé. S hogy ring a dereka a csípőn, mintha fédereken járna. Pikáns, finom arcocskája van. Egy kicsit fitos orr, de csak hogy éppen-éppen. Aztán azok a nagy, fekete szemek! Jaj, mikor úgy rám vetette a pillái alól (csettentett a szájával). Aztán mikor leereszti azokat a fekete selyem rojtokat! A pillákat, bruderkám. Akkor egy szent. Hát még a haja! Éppen fésülködött, mikor betörtem hozzá. Sohase láttam még olyan hajat, pedig diákkoromban egy udvari borbélynál voltam koszton Bécsben, aki csupa főhercegnőket fésült. Oh, az a haj, az a haj! A korom se olyan fekete és mégis izé... mit is akarok mondani?

- Hogy egy kicsit kékbe játszik.

- Gazember! - ordított fel Kobolinszky, az asztalra csapva. - Te láttad már azt az asszonyt!

Mindez csak tréfásan ment. Ittak, koccintgattak mellette, és a sok faggatásra végre beszédessé lett Oszkár báró, bevallotta, hogy csakugyan látta vagy kétszer a kasznárnét látcsövön a kastélytoronyból.

Mindezt pironkodva beszélte el és egyszerre véletlenül hozzátette.

- Gyűlölöm azt a teremtést! - és szemeiben vad láng lobbant föl.

- Gyűlölöd? Hát miért? - kiáltott fel a lengyel meglepetve. - Talán történt köztetek valami? No, ne légy előttem zárkózott, Oszkár; legjobb barátod csak megérdemli, hogy a szívedet kinyissad.

A ravasz Kobolinszky kisejtette, hogy ez a házasság valahogy alkalmas lehet majd vagy az urat elhidegíteni a gazdatiszttől, vagy a gazdatisztet az urától. Mert hát a végszámítása mindig az volt, hogy ő legyen a báró prefektusa, de lehető hamar, míg érdemes.

- Hát igenis, volt egy esetem. De ne nevess ki, Kobolinszky. Hiszen te ismersz, hogy gyáva vagyok. Szeretném néha a fejemet falba verni emiatt, de ahhoz is gyáva vagyok. Isten az oka, Kobolinszky, senki más; ő osztotta szét a teremtmények közt a tulajdonságokat, a macska kapta az alattomosságot, a hörcsög a szemtelenséget, a róka a ravaszságot, és így mindnyájan. A juhászom ellenben kapta az ostobaságot, mert a minap behajtott a parkba egy beteg kost, hogy kényelmes házi koszton legyen, mint rekonvaleszcens. Arra megyek, hát rám néz a kos és megismer. Szégyenlem mondani, Kobolinszky, de tény, fölismerte bennem a gyávaságot, megszegte a kajlaszarvú fejét és nekem rontott, meg akart támadni. Én erre menekülök, ő utánam, futok bokron, virágon keresztül szívdobogva, amikor egyszerre gúnyos csengő női kacaj hallatszik balról, oda tekintek, hát látom a kerítésnél a kasznárnét, ott áll és nevet rajtam édesdeden, gúnyolódva. Szerettem volna a föld alá süllyedni... és úgy gyűlölöm, de úgy gyűlölöm azóta, hogy ki sem mondhatom.

- Mert bolond vagy - kiáltott föl Kobolinszky a szakember biztonságával. - Hiszen oly világos, mint a nap, hogy az az asszony kezdegetni akar veled.

- Ne beszélj, ne beszélj - hebegte a báró kigyúlt arccal.

- Mert ha nem akarna kezdegetni, ha nem volna kacér, tiszteletben kell hogy tartsa a férje földesurát és bizonyára nem nevet ki. De úgy kell lenni, hogy megtetszettél neki.

- Ugyan, ugyan, mi tetszett volna meg neki rajtam? - hebegte gyámoltalanul és mégis nagy türelmetlenséggel, mintha ki akarná húzgálni vendégéből a biztató szavakat.

- Ne firtasd, bruderkám. Elégedj meg, ha én mondom neked. Én, a vén sas, aki sok fészket dúltam már föl. Ne kergesd az okot, csak azt ne, mert úgy áll a dolog, hogy mikor Évát a paradicsomból kiűzték, szorongásában ott felejtette a neszesszerjét, amiben az okok voltak. Azóta ok nélkül szeret, gyűlöl és cselekszik.

Mintha mézzel kenegetnék a báró szemhéjait, behunyta a szemeit álmatagon és önkénytelenül fölsóhajtott...

- Meglehet, hiszen meglehet...

Szítta be az édes mérget, amitől az ember rendszerint meg nem hal, hanem csak valami bolondot csinál. Igaz, hogy nem volt több egy kávéskanálnyinál, egészséges szervezetnek semmi, de olyan pipogya léleknek ennyi is sok.

Ettől a naptól kezdve gyakran őgyelgett a parknak abban a részében, mely szomszédos volt a kasznár udvarával. Itt egy jódarabon vaskerítés volt, aranyos hegyű lándzsákkal. A kerítés rácsán kényelmesen át lehet látni.

Kavicsos út vezetett arra, hűs vadgesztenyesor közt, az arra való séták nem lehettek feltűnők, sőt éppen oda volt eltemetve az egyik vadgesztenyefa alá a megboldogult Szoltsányi Gáspár úr is. Vadméhez döngték a sírján: praesens imperfectum, perfectum futurum. És ez napról napra igazabb lett. (Alhatsz, öreg, nyugton, szép csöndesen.)

Még szinte kegyeletes is volt, ha meg-megállt annál a sírnál és hosszan elmerengett, félszemmel átsandítva a gazdatiszti udvarra. Egyszer vagy kétszer csakugyan mutatkozott az asszony; rendesen galambjait etette. Oh, de gyönyörű is volt így közelről. Pedig csak lopva mert ránézni; az asszony nem viszonozta; a tekintete le volt mindig sütve, szendén, mint az apácáké. (Talán valami klastromból van megszöktetve.)

Egy alkalommal mégis megtörtént, hogy találkozott a tekintetük. Mindenik gyorsan elkapta a magáét. De ebben is Krapotka járt jobban. Mert neki az az egy szemvillantás is elég volt, hogy fölforrjon a vére.

Mindez természetesen nem sokat ért. Elégnek egy kis gimnazista se tartotta volna. A szerelem nem stagnáló betegség, mint a hurut, a szerelem vagy gyógyul vagy növekszik, mint a mérges seb, a szerelem haladó valami.

S itt sohase történt semmi. A legnagyobb események közé számítódott, hogy egyszer a kasznár kinyitotta az ablakot és azt kiáltotta: »Mariska!« A báró boldog volt vagy két napra. Hiszen megtudta, hogyan hívják.

De jöttek közbe lehangoló napok, amikor hasztalanul tiporta a kavicsos utakat. A tündér nem volt látható. Ilyenkor felsóhajtott: »Későn jöttem« vagy »korán jöttem«, amint a galambok vagy megelégedetten, jóllakva ültek a dúc tetején, vagy pedig éhesen röpködtek szanaszét.

Egy kis szolgálójuk volt a kasznáréknak, amolyan kifutó süldő lányka. Kendert tilolt az udvaron. És mert ravaszabb egy szerelmes bolond, mint egy kijózanodott bölcs, megszólította a kis fruskát a rácson át:

- De szép galambjaik vannak önöknek, tisztelt hajadon!

- Bizony igen szépek, méltóságos báró úr, kezeit csókolom.

- Milyen kövérek!

- Maradhatósak, kérem alásan.

- Bizonyosan sokat esznek - fűzte a szót a báró.

- Bizony nem néztem, instálom.

- És mikor etetik őket?

- Ahogy jön. Egyszer később, másszor hamarabb.

Ebből ugyan nem lett okosabb a báró, hanem iszen arra való a Beliál ördög (ő kezeli állítólag az ilyenfajta ügyeket), hogy ha valami nagyon nehezen indul, résen legyen és javítson az ügy menetén.

Jutka eldicsekedett úrnőjének, hogy a méltóságos báró megszólította, dicsérte a galambokat és kérdezte, sokat esznek-e és hogy mikor etetik őket.

Kevés szóból ért az okos ember, de az okos asszony a sok szóból is tudja, melyiken van a súly. Jól összeszidta Jutkát:

- Miért nem mondtad, te szamár, hogy a galambokat öt órakor szoktam etetni!

Bezzeg Jutkának se kellett több, amint másnap a kastélyba küldte a kasznár úr valami dologban s meglátta a báró urat a tornácon egy könyv olvasásába merülve, egyszerre csak mögéje sompolyodik s illő figyelmeztetés okáért megböki a vállát a könyökével.

Összerezzent és megdermedve nézett a kis fruskára. Az meghajtotta magát kecsesen s éneklő, nyújtós hangon jelenti:

- Hogy azt mondja, a mi galambjainkat öt órakor etetik.

- Ki mondja? - kiáltott fel a báró élénken.

- Az asszonyom.

Oh istenem, hogy süvített ez a szó a levegőben. S hogy zúgták vissza az összes tölgyek és platánok. Minden fűszál erről beszélt. A méhek is, akik a virágok körül repdestek, mind ezt zümmögték, hajtogatták: »Neki már megmondta az asszony, megmondta, megmondta.«

A báró egy perc alatt új emberré alakult, mintha eleven ezüstöt öntöttek volna ereibe, nyugtát nem lelte, az életkedv pezsegni kezdett benne. Menni, cselekedni akart. De hova menjen, mit cselekedjék? Tele tüdővel szítta a kert balzsamos illatát. Ej, ugyan hol volt eddig ez az illat? Hiszen már tegnap is nyíltak a virágok! Mámorosan ődöngött fáktól-fákhoz, melyeken a madarak daloltak valami édes dologról. Aztán letévedt egész a tóig, a vakító napkorongból egy aranykéve ereszkedett a tó fölé. Ebbe a sziporkázó finom aranyfátyolba keverőzve keringett három fehér dáma, három fehér lepke. Iregtek, forogtak, libbentek, bolondoztak. Tetszett ez a hattyúknak, leültek a tó szélén, s mint valami nagyérdemű közönség, nézték a három táncosnőt. A bárót pedig úgy meghatotta ez a sok minden, hogy hangosan felkiáltott: »Milyen szép ez a világ!«

Pedig ugyan mi változott benne meg? Talán valami lepel hullt le a milliárd titokról, melyek a holnap és a holnapután titkos méhében alusznak? Vagy talán ama milliárd eseményből, mely egymást kergetve, keresztezve kibukkant a mai nappal, kizökkenté valamelyik eddigi sarkaiból a világot? Dehogy! Csak egy kicsiség került napfényre. Hogy a kasznárné galambjait öt órakor etetik. És már ettől is mennyire megszépült ez a világ!

Boldog volt a báró, madarat lehetett vele fogatni. »Ez már a bizonyosság, a legteljesebb valóság«, ismételte magában százszor és százszor. Élénk lett és közlékeny, mindenkivel szóba állt, lassan telt az ideje (Uramistenem, hol van még az öt óra?), unalmában kiállt ácsorogni a kapuba, s amit sohase tett, megszólította az arra menő parasztokat. Szerencsére dél felé meglátogatta Kobolinszky. Ezer kísértés incselkedett vele, hogy mindent elmondjon neki a mérhetetlen széles boldogságból. Csak az Isten őrzötte, hogy semmit se szólt. Kobolinszky különben azt jött jelenteni, hogy a nővérétől megszerezhető a gyűrű, de kétezer forintba kerül.

- Nem tesz semmit, nem tesz semmit - hagyta rá szórakozottan. (Nem bánta ő most már a gyűrűt se.)

- És mikor kaphatnám meg a pénzt? - kérdezte Kobolinszky.

- Hát próféta vagyok én, vagy mi?

- Nagyon könnyen beszélsz, bruderkám. De a dolog fölötte fontos, hidd meg azt nekem. Mert akkor aztán végképp eltűnik ez a hatalmas vádoló tanú. A te fiókodban lesz. Antik dolog, szép dolog, különben is megéri azt az árt.

- Jól van jól, hiszen majd kivasalom Szoltsányitól, de mostan nem érek rá, valami mással vagyok elfoglalva.

- Ugyan mivel?

- No, no - vigyorgott a báró titokzatosan. - Ne legyen olyan kíváncsi a főhadnagy úr - és a szájára tapasztotta a kezét.

Hanem mikor aztán a lengyel kocsira ült, mégse állhatta meg, hogy a távozó kezeit megszorongatva, valami keveset ki ne bocsásson az édes titokból.

- Okos ember vagy, Kobolinszky. Amit te egyszer megmondasz, az vasból van. Fránya fickó vagy, Kobolinszky.

Az öt óra lassan-lassan megjött. Az asszony künn volt a galambjai közt és rámosolygott a báróra, mintha régi ismerőse lenne. A báró piros lett, mint a rák, és lekapta fejéről a kalapot.

Kétszer vagy háromszor átsétált a kerítésnél, merengett a sírnál, és ez azután így történt minden áldott nap az öt órai etetéskor.

Hanem bizony ez is csak a galamboknak volt jó hosszabb időre, mert ők pontosan megkapták a búzájukat és ők egyebet nem akartak - de a báró néhány nap múlva át kezdte látni, hogy a tökéletes boldogság mégis az lenne, ha beszélgetnének egymással, ha megfoghatnák az egymás kezét, és a többi meg a többi.

- Igen, igen - sóhajtott föl magában ellentétes érzelmek közt, mintegy epedve a jövőért és mégis remegve tőle -, eljő az a nap, amikor meg kell őt szólítanom. Dübörögve közeleg az a nap. De miért ne szólíthatna meg inkább ő engem? - sugdosta neki az önzése.

Kiszínezte tarkabarka ábrándjaiban, miképpen kellene ennek történnie. Ha például valami vipera csípné meg Mariskát (éppen híresztelték a falusiak, hogy viperák vannak a határban), a Mariska sikoltana, ő pedig hopp, átvetné magát a kerítésen és kiszíná a csípés helyét, ahogy a regényekben szokás. De vajon meg merné-e tenni? Elsápadt erre a vakmerőségre gondolva, s hideg borzongás futott a hátán keresztül. Nem, nem. Talán mégis jobb lenne, ha őt magát csípné meg a vipera és a Mariska színá ki az ő sebét? Ah, milyen szép, lélekemelő jelenet! De mivel későbben eszébe jutott, hogy ha a vipera őt csípné meg, az akkor neki fájna, elveté magától ezt a tarthatatlan kombinációt, újra átcsapott a másikhoz, hagyván a viperacsípést a Mariskának. Így vándorolt kettejük közt a képzeletbeli vipera óráról-órára napokig-hetekig - hogy talán bele is bolondult volna a változatos kombinációkba, ha már anélkül is nem lett volna bolond.

Oly sokáig forgatá elméjében ezt a hóbortos ideát, hogy annak minden oldala, minden kis porcikája belemártódott az ő nagy önzésébe. Ej, hátha a Mariska ki se színá az ő sebét? Mi a garancia rá? Az, hogy átmosolyog? Bolondság, bolondság! Hátha csak szeszélyből teszi, hátha csak a földesurával kíván jóban lenni. Hiszen megmondta Kobolinszky, hogy az asszony ok nélkül szeret, gyűlöl. Csak éppen a mosolygása volna valami különös okadatolt dolog?

Kételyek kezdték gyötörni. Oh, istenem, hátha nem szeret? Ha csak incselkedik, csak csúfolódik? Hiszen némely asszony csak azért mosolyog, hogy a fogait mutogathassa.

Elhatározta, törik-szakad, bizonyosságot szerez. Hadd dűljön a kocka és vele minden. Egész délután ivott. Az öreg Péter komornyik nem győzte hordani az üvegeket.

- Minek már az a sok ital?

- Mert bátorságot akarok inni, öregem.

- Minek az a sok bátorság? Hiszen nem megyünk a török ellen.

- Azt csak én tudom, hogy mi elé megyek - sóhajtott fel a báró.

Pont öt órakor megjelent a kerítésnél. A szép kasznárné nagy kedvteléssel szórta a búzát a galamboknak, de a csirkék is odafutottak, mert a csirkének is van magához való esze. Korholgatta őket kedvesen, szelíden: »Hess, hess, cudarok, ne bántsátok, ami a másé!«

Éppen akkor bukkant fel a rácson túl a sétáló báró.

A csirkék nem szaladtak el, csak egyre csipogtak: csip, csip, csip, és szedegették a szemeket. Jól is jártak ez egyszer a makacsságukkal, mert az asszonyka fordított a taktikáján.

»Jó, jó, no, értelek kicsikéim. Azt csipogjátok ugye, hogy jobb a másé. Hát nem bánom, megengedem, nem kergetlek el.«

Így beszélgetett a csirkékkel, de ha valami selyma ember hallja, még azt hihette volna, hogy ez inkább a bárónak szól.

Maga a báró is úgy magyarázta s erőt merített a bohókás kedveskedésből és egy elszánt mozdulattal hirtelen letépett egy szép piros rózsát az út mellett, aztán behunyva szemeit - a macska fél, de én nem - áthajította a kerítésen, úgy, hogy a rózsának körülbelül oda kellett esnie a galambok közé.

Hűs áram támadt a gallyak közt. Rejtelmesek ezek a részleges szélfuvallatok, melyek keskeny vonalon átsuhognak és újra csend támad utánuk. Mintha egyetlen láthatatlan lovag száguldana a levegőben láthatatlan paripán, s fölsírnának a fák, melyeket útjában a szellemló patkója megtapos. Odább a többi fák meg se moccannak.

Különösen a behunyt szemű ember festi ezt így ki. De a báró az összeverődő gallyak zörgésén, a sárguló lombok zúgásán át is csak a galambok rebbenését hallotta... A rózsa tehát odapottyant.

Kinyitotta szemeit és felette csodálkozott, hogy minden olyan nyugodt a természetben, mintha semmi sem történt volna. Ő maga is megvan, él és lélegzik, mint rendesen, csak a szíve dobog egy kicsit hangosabban. A villám nem ütötte le, a föld el nem nyelte, a kasznár golyója szét nem zúzta. Hát ilyen kicsiből áll a bátorság!

Behúzódott egy kicsit a sűrűségbe és onnan figyelt, nem hallatszik-e onnan valami zaj, valami perpatvar. Aztán óvatos macskaléptekkel közeledett ismét a kerítéshez.

Megrázkódott. Megdörzsölte a szemeit, nem álom-e, amit lát? A piros rózsa ott van a kasznárné keblén... Jaj, de nagyon illik a violapettyes perkál ruhájához!

Vissza akart vonulni a boldogságával, de ami most történt, leigézte. Az asszonyka lehajtotta a fejét, szelíden, álmodozón nézte a rózsáját, aztán csak még jobban hajlította, hajlította azt a szép fejét, mígnem egészen odaért az ajka a rózsához, ahhoz a bizonyoshoz, és megcsókolta.

Ekkor vette észre a bárót (úgy gondoljuk), megédesedett a nézése és sebes, félreérthetetlen eltökéléssel feléje lépegetett, kecsesen, negédesen, barackvirágszín karjait kislányosan lóbázva a levegőben.

- Köszönöm a szép rózsát - rebegte csöndesen, a szemeit lesütve.

A bárónak úgy tűnt föl ez a hang, mint valami messziről jövő földöntúli melódia, érezte, hogy el kellene futnia, de az lehetetlennek látszott e percben. Hiszen nem szökhet meg sehova. Mert nemcsak a kasznárné indult meg feléje, hanem a föld a tiszti lakkal, a falusi házak szalmafedeleikkel, a templomtoronnyal, s jönnek-jönnek... forog vele a világ, zúg a feje, vére lázadozik, szeme elhomályosul, és csak azt hebegi egyre:

- Oh, kérem, iszen... Oh, izé... Higgye meg, higgye meg, oly zavart a fejem.

S ösztönszerűleg a könyökével törölgeti, mint a parasztok, a forró, izzadó homlokát.

Isten tudja, hogy történt, mi történt. Oly álomszerű az egész. Lehetetlen arról számot adni. Mintha ilyenformákat mondott volna még a kasznárné: »Hát nem jön közelebb? Ej, csak nem fél tőlem? Hiszen nem haraptam még én le az orrát senkinek.« Igen, igen, mintha ilyesmit is hallott volna, és mintha minden szó egy cérnává változnék, amit a szívébe belehúznak, mint a tűfokba, és a sok cérnával azután húzta, ráncigálta őt valahogy, mert egyszer csak ott állt lüktető halántékokkal, szomjas ajakkal, villogó szemekkel, remegő orrcimpákkal a kerítés mellett, közvetlen a közelében, úgyhogy a lélegzetét is érezte, hajának illatát magába szíhatta.

- Mondja csak, igazán nekem szánta a rózsát?

- Igazán... persze... izé... de hát...

A szép asszony megfenyegette ujjaival, incselkedőn:

- Ej, ej, báró úr! Hát így szokás rózsát átnyújtani hölgyeknek? No, várjon, várjon!

Addig dévánkodott, pajkoskodott vele, míg végre átmelegítette és megoldódott a báró nyelve is - hogy szinte nehéz volt megállítani.

Így ment ez ezentúl mindennap - csak kezdeni nehéz. A kasznár a határban járt délután, az asszony pedig ott csevegett a kerítésnél a gyámoltalan bárócskával.

Meg is indult erre a falusi pletyka, hogy nagyon értik egymást.

A világ azonban nem értette.

- Eh, ostobaság! Nem lehet az! Olyan hamar! Mikor szép férje van. Üres pletyka az egész. Az unalmat kergetik. Hiszen hova tette volna a szemét az a fiatal asszony?

Beszéltek, beszéltek, de senki sem hitt igazi rosszat, bizonyosan maga a férj sem. Mert Kobolinszkynak volt rá gondja, hogy egy-egy névtelen levél megcsiklandozza. De Szoltsányi, úgy látszik, nem volt csiklandós, mert éppen semmi se történt.

Sőt mikor néhány hét múlva beállt a tél, a kasznárné gyöngélkedni kezdett, s midőn a kerületi orvos azt ajánlotta neki, hogy korcsolyázzék, maga Szoltsányi mondotta az asszonynak (így beszéli a kis Jutka):

- A parkban van egy befagyott tó, kérd meg a bárót, ha beszélsz vele, engedje meg rajta a korcsolyázást.

- De most sohase beszélek vele.

- Hát írj neki! Mert én magam elvből nem kérek tőle semmit.

Írt is neki; elvitte a Jutka, de annyi levelezés még a hétéves háborút se előzte meg. Levél ment, levél jött nagy titokzatosan. Innen Jutka vitte, amonnan Murkainé hozta. Hogy miről levelezhettek, miféle bonyodalom, nehézség merült föl a tó dolgában és miféle tárgyalások váltak folyton szükségesekké, azt józan emberi elmével annyival is nehezebb fölfogni, mert mikor már az asszonyka megkezdte is a korcsolyázást, a levelek még mindig vándoroltak.

Hogy azonban nagyon ártatlan dolgok lehettek bennük, valószínű. Mert valami névtelen (nomina sunt odiosa) valahogyan elfogott egy levelet, amit az asszony a bárónak írt, s a férj kezébe származtatta, és hát - ebből se lett szerelmi dráma.

De szó ami szó, furcsa volt. Mi beszélni valójuk lehetett egymással, mikor a korcsolyázásnál majd mindennap találkoztak? A báró a tóparton állt vörös orral, fagyos fülekkel, bundába takarózva, az asszony pedig kimelegedve, kipirulva száguldozott a csillogó kristálytáblán, miközben olyan vidáman, fesztelenül fecsegtek, mintha már száz éve ösmernék egymást.

Szép órák voltak ezek.

Ezernyi apróság történt. Egyszer az asszonyka egy nagy piruettet akart kivágni és lebukott. A báró kacagott rajta.

- Ejnye, maga gonosz - kiáltá rá. - Még kinevet? Jön ide mindjárt, hogy fölemeljen!

A báró a tóra tipegett nagy félelmek közt, de mikor aztán megfoghatta a kezét, átnyalábolhatta a derekát, hogy fölemelje, nem adta volna két olyan uradalomért, mint Oroszka.

És mindennap akadt valami jutalom, valami »szentjánoskenyérke.« Megereszkedett a korcsolyaszíj a kis lábakon.

- No, báró, ha maga olyan nagy vitéz, meg tudná-e erősíteni a korcsolyámat?

Erre mit tehetett? Lekuporodott a földre és megszorítá a szíjakat, ott babrálhatott a kedves lábakon, és mondjam-e, ne mondjam - már csak inkább mondom: följebb a hófehér harisnyából is megvillant egy darabka. Nagyon szét volt már játszva. Nem állhatta meg, hogy alattomban ne csípjen egyet a lábikrán.

A kasznárné sikított és hátba ütötte pajkosan.

- Ej, báró, báró, mi lett magából? No, nézd a gonosz embert!

Annyi kis selymaság, annyi cukros bohóság fűszerezte ezt a korcsolyázást, hogy szinte kétségbeestek, mikor a márciusi napfény egyszerre kieresztette a nyelvét és lenyalta a szép jégtábláról azt a szikrázó fehér zománcot. Egy félóra alatt lucskos lett, szörcsögött.

A báró megdöbbenve nézett az asszonykára.

- Istenem! Milyen szomorú az, hogy így elmúlik valami. Ha meggondolom, hogy itt egy-két nap múlva már nem lesz jég. És semmi nyoma sem marad, hogy maga itt járt.

- Hát itt marad a tó, bárócska. Az is valami.

- Mit bánom én?

- A tavon csónak lesz. És én majd ide járok csónakázni.

Ebben némileg megvigasztalódott a báró, de azért aggodalmasan vetette föl:

- Ha ugyan a kasznár úr megengedi.

Az asszony vállat vont, miközben a korcsolyája éles sarkával gépiesen a jégbe áskált, mint mikor a kényes paripa lyukat kapar a patájával.

- A kasznár dühös ember ugyan, és ha egyszer valami helytelent találnánk tenni (elnevette magát, aztán szemérmetesen lesütötte a tekintetét), mind a kettőnket keresztüllőne, az bizonyos (a báró láthatólag megborzongott és összehúzta a prémes krispinjét), de hogy ne engedjen meg egy kis ártatlan csónakázást, no, azt szeretném látni...

- Kár, hogy én nem tudok csónakázni - sóhajtott a báró.

- Azt szeretném én tudni, hogy voltaképpen mit tud maga.

- Tudom tűrni a gorombaságait.

Hát a tó csakugyan jó barátjuk maradt tavasszal is. A báró egy finom lélekvesztőt csináltatott, mely sebesen röpült, mint a nyíl - eddig csak egy nagy ormótlan csónak volt, amit Hirkó tákolt össze; nagy nyári forróságok idején benne hált az imposztor, a hűs tó felülete által ringatva. Mert találékony elme volt az öreg.

Szép meleg április járt a felföldön, s a csónakázásnak már megvolt a maga bűbája. Jött is a kasznárné, amikor jöhetett.

De a nagy napok csak még most lesznek. Az igazi kedves napok. Szoltsányi az alföldre készült birkát vásárolni, oda marad vagy egy hétig. Hiszen az igaz, hogy voltaképpen mindegy lehetne, de mégis-mégis. Jó a csőszt messze tudni, ha szőlőkóstolás jár az eszünkben...

Ebben az évben hamar nyílt meg a tavasz és enyhe volt. Még gólyák is jöttek Oroszkára. Szép fehér gólyák. Az egyik pár a kasznár házán rakott fészket. De a Valaszki molnár pajtáján is volt egy.

A gólyák, ezek a fehérek, akik az alföldön szoktak nyaralni, csak nagy ritkán szontyolodnak arra a plánumra, hogy »nézzük meg az idén a tótocskákat«. Mindig van az ilyesminek valami nagy oka. Néha a nyomorúság készteti őket: ha nagy aszály volt az alföldön, hát a gólyák közül egy-két kalandosabb szellemű összebeszél:

- Próbáljunk tán följebb egy kis szerencsét!

Többnyire megcsalódnak, mert ott még rosszabb, és jövő évre újra ott kelepelnek az alföldi tanyák kéményein, hirdetve az ifjabb nemzedéknek: »járt utat járatlanért el ne hagyj.«

De vannak főbenjáró okok is. Amikor muszáj elmenni. Összeütközés a törvénnyel, a gólyák országában. Nagy a korrupció köztük, mi haszna szépítenők, s igen gyakoriak a gyilkosok. Gólya asszony megöli az urát. Vagy a férjemuram ad túl bűnös módon a menyecskén, szüle megöli a gyerekét. Sok utálatos, sötét bűn van köztük, a természettudósok egész könyveket írtak a gazságaikról, de a többség még becsületes, ítéletet tart s kivégzi a bűnös gólyákat, ha napfényre jön a hajmeresztő tett.

Ezek a gólyák tehát, akik ide jönnek, mind gyanúsak. A gólyatársadalom erkölcsi halottjai és száműzöttjei, akik olyan helyre vonulnak el, ahol nincsenek társaik, nincsenek gólya-rendőrök, akik szemmel tartják, nincsenek gólyabírák, akik ítélnének, ahol csak szegény tótocskák vannak, akik örülnek a gólyának, mert ritka náluk. Nem kutatják a múltját, hanem köszöntik nyájasan.

A Szoltsányi gólyáját éppen aznap, mikor az alföldre indult, valami különös dolgon kapták rajta a cselédek.

Köveket hordott a csőrében egész nap a fészkébe, melyen az anya a tojásokon ült már.

- Hát megbolondult ez a mi gólyánk, hogy köveket hord ma kis békák helyett a fészekbe?

Sok embernek feltűnt, megálltak, megbámulták, amint gyorsan leszáll és újra fölvesz egy kis követ s térül-fordul nagy lázasan, szorgalmasan.

- Az ördög látott valaha ilyet. Pedig okos madár.

A kasznár úr elbeszélte, hogy Aquileja ostrománál egy gólya kivitte csőrében a fiókját a városból, mit látván az öreg Attila, fölkiáltott: »Katonák, holnap bevesszük és fölperzseljük Aquileját. A gólya tudja már!« És csakugyan másnap elégett Aquileja.

Az öreg Hirkó a homlokára ütött:

- Nagy vihar lesz ma vagy holnap, tekintetes uram. A gólya a fészkét erősíti, hogy az orkán le ne sodorja.

- Bizony igaz lehet.

Hirkó marasztalta a kasznárt - ne induljon el, hátha valami rossz helyen találja utolérni a zivatar.

- Nem úgy van az, szüle - felelte a kasznár tréfásan -, nem sérthetem meg a barátot azzal, hogy a gólyának jobban hiszek.

Az öreg Hirkó a tornácra tekintett, ahol az időjárást jelző higany-instrumentum volt fölakasztva, és a barát künn állt a kápolna előtt - ami szép időt jelent.

Valóban tiszta volt az égbolt, mint valami új selyemszövet, amin egy pecsét sincs.

A kasznár hát elindult déltájban, de a gólya még mindig cipelgette föl a köveket délután is.

Reggel se mutatott a firmamentum semmi különöset; fehér volt a színe, bágyadtpiros árnyalatba játszó, mint a frissen szűrt kecsketej.

- Hát hol az a zivatar, Hirkó bátya?

- Meglesz az valahol - bizonykodott az öreg -, mert én, úgy segéljen, nem nyúltam hozzá.

Délután csónakozni ment a kasznárné; mosolygott a tó és éppen olyan halavány kékes volt, mint az ég. Ámbár iszen az eget nem igen nézegette senki, hacsak az öreg Hirkó nem, aki nem messze a tavacskától, a park egy rejtett helyén kapálgatott két megbízható napszámossal. Bekötött szemmel vezette őket ide s vezette ki innen, ahogy szokás volt hajdan az erődített várakban. A parknak ezt a helyét »régi ország«-nak nevezték a beavatottak. Őserdőnek látszott, óriás fák, átjárhatatlan sűrűség, bozót, tüske, át meg átfonva kúszó növényekkel, indákkal, gyökerekkel. A közepén volt aztán egy irtás, a »régi ország«. Itt tenyésztette Hirkó azt a bizonyos nemes plántát, amire a király olyan erősen rátette a kezét. Innen nézegette az eget. De biz ott még mindig nem látszott égi háborúra való készülődés. Különben is lesz, ami lesz, mit bánja ő. Olyan csak talán mégse lesz, hogy fináncok potyogjanak le az égből - a többi pedig mind nem veszedelmes.

A kasznárné járműve vidáman siklott a tó hátán: míg a partoknál evezett, addig a báró a szárazon követte és virágokat hajigált utána, de egy lila orgona-fürttel úgy meg találta ütni az asszonyka szemét, hogy az megneheztelt és megfenyegette:

- No, várjon, kiállhatatlan!

S mintegy büntetésül a tó belseje felé evezett egy kis öblön át, ahonnan már nem lehetett elbeszélgetni.

- Isten áldja meg; megyek be a tengerbe!

A báró kérlelte, hogy ne menjen, mert akkor ő itt unja magát, de a szép asszony makacs volt, levetette a kabátkáját s ugyancsak dolgozott a lapáttal. Közbe-közbe hátrafordult, s a kendőjével integetett: adieu, adieu!

Mikor aztán a tó közepén volt, letette a lapátot a csónakba, a kabátkát a feje alá és végigfeküdt a csónakon. Ez az igazi édes nirvána. A csónak egy helyen áll, de a víz mozgatja, egy csöppet ringatja.

Behunyja a szemeit, a napfény csiklandozza az arcát, aztán egyszerre hűs szellő támad (jaj, de jó, de üdítő) és a víz mosni, nyaldosni, ostromolni kezdi a csónakot, locsog hozzá, pöröl vele... Micsoda szép elálmosító dolog ez.

Ezalatt mintha egy láthatatlan madzagot oldana föl valaki az ég peremén, a bágyadt kékes függöny szét kezd húzódni; mint pára mállik szét a semmibe, komor, fenyegető felhők kóvályognak ki alóla, egy pár rőf tüzes pántlika szemvakítón fut végig a sötétbarna szöveten, s megdördül az ég, hogy hallani az anyaföld bordáinak ropogását. A nagy rázásban valami lyuk szakadt ki lent a poklon, és ezen a szellentyűn át szörnyű orkán süvít föl, bömbölve csavarja ki a fákat, korbácsolja föl a vizeket, szaggatja a kastély zsindelyzetét és lökdösi le a viskók födeleit: Le a kalappal előttem, parasztok!

A tó közepén a csónak elkezd táncolni, billen ide, billen oda, ugrik és leesik, mint a labda. Az ijedtségtől halálra vált nő sikoltoz, keze megdermed, kiesik belőle az evezőlapát.

A báró látja a partról és kiáltoz: Bátorság, Mariska, bátorság! Most meri először szólítani nevén. Nem ér semmit. A csöndes tó egy pillanat alatt szörnyeteggé lesz és fölfordítja a csónakot. Az asszony beesik a vízbe, egy darabig még küzd, kapaszkodik, még ott sötétlik a haja, még látszik az egyik fölemelt keze, aztán vége, vége... Csak egy piros napernyő úszik ott csöndesen, mint egy elhajított, gazdátlan mályvarózsa.

- Segítség, segítség! - ordítozta a báró a rettenet és az őrület vad hangján.

Hirkó rohant oda a három napszámossal.

- Elmerült a kasznárné - hörögte a báró (de nem volt szegényen emberi ábrázat) - ott, ott azon a helyen, ahol a csónak van, ahol az ernyő van.

Hirkó a fejét vakarta.

- Baj, baj!

- Hát mért nem mozdulnak, maflák? - ugrott eléjök a báró dühösen, mint egy hörcsög. - Hamar, hamar! Egy tehenet kap, aki kihúzza.

- Bornyastul? - kérdé Hirkó és már kezdte a nagy dromedár csónak kötelét oldozni.

- Két tehenet bornyastól - licitált a báró, egész testében remegve. - Hamar, hamar!

Hirkó egy perc múlva benn volt a csónakban, »gyorsan ide egy csáklyát«. De nini, a báró is utána ugrott. Hát megfordult már a világ! És milyen ügyesen, vakmerőn ugrott be, mint egy matróz. Hát nem csodálatos ez?

- Mit akar, méltóságos uram?

- Önnel megyek.

Hirkó kicsinylőleg tekintett végig rajta.

- Énvelem ugyan nem jön, mert ez nem tréfadolog, ez istenkísértés.

Azzal megfogta, mint egy macskát, és gyöngéden kitette a partra. »Maradjon veszteg.« Majd azt morogta önnönmagához befelé:

- Majd, hogy ő is befúljon. Ki a kutya adná meg nekem aztán a bornyas tehenet?

A hajdani pákász hatalmasan tudott bánni az evezőkkel, a megszilajodott tóval és a tomboló orkánnal szemben is, csakhamar ott volt a helyszínen és fölhozta a kasznárnét nagy ügyesen a mélységből.

A báró dúlt arccal szaladgált föl s alá a parton, mint egy őrült:

- Meghalt? - kérdé félénken, tompa nyöszörgéssel.

A napszámosok közömbösen ordították be Hirkónak a süvítő széllel szemben:

- Azt kérdezi az uraság, hogy meghalt-e?

Kínos percek voltak, sokáig nem felelt; végigfektette a szép testet a csónakon, úgy, hogy a feje legyen lejjebb, azután lekuporodott melléje, a szíve tájára helyezte a fülét, hallgatta figyelemmel sokáig, csak azután kiáltott vissza:

- Nem lesz semmi baja!

Aztán amint közelebb evezett, kezdte a rendeleteket kiosztani.

- Hozzatok egy saraglyát dunyhákkal, valaki pedig menjen a doktorért. De az most kártyázik valahol, nehéz lesz megtalálni, addig is elő kell hívni néhány öregasszonyt, akik értenek az ilyesmihez. Muskátinét a felső végről, az a Balaton mellett szolgált, Komárkánét a templomsorról, az egy uszodásnál volt szakácsné Pesten, Sztrálnyik Pálnét, akinek az első férje a vízbe fúlt, a másik férjét pedig a bor ölte meg... A folyadék mind egy kutya.

Az éledő reménytől egyszerre ruganyos lett a báró, tett-vett, intézkedett, térült-fordult, parancsolt, mint egy kapitány, és minden olyan zsinórra ment, mint a patyolat. Mi lelte ezt, mi lelte? Hogy egyszerre valóságos férfi lett a katuska emberkéből. Murkainé asszonyom, a szakácsné, titokzatosan hunyorgatott a sárgás macskaszemeivel: »a szerelem tette ezt, ti mihasznák; ne is bámuljatok fölötte.«

A kasznárnét lefektették a legszebb vizitszobába a kastélyban, az egyetlen selyem ágyba. Bizony még olyan volt, mint a halott. Az öregasszonyok csakhamar összeszaladtak, s lett nagy tanácskozás, mindenféle füveknek főzetése. Az egyik a szíve körül dörzsölte, a másik pálinkát töltögetett abba az elkékült szájába, amelyik olyan szép piros volt még ezelőtt egy órával. Mire a doktor elősántikált estefelé, már konstatálhatta, hogy a kasznárné ki fogja heverni a kalandot.

Mindezek dacára teljes eszméletét csak másnap reggel nyerte vissza és igen csodálkozott rajta, hogy hol van. A báró, aki majdnem az egész éjszakát mellette töltötte, megmagyarázta neki, mi történt, míg végre visszaemlékezett.

- Ah - mondá szomorúan, lankadt, erőtlen kezét a bárónak nyújtva. - Megmentett a haláltól, de milyen élet számára? Minek hozott engem ide a kastélyba? Visszamehetek-e én még a kasznárlakba, miután már egy éjszakát itt töltöttem? Feleljen nekem erre! Adjon tanácsot!

A báró gondolkozva járkált fel s alá, aztán megállt az ágy előtt.

- Hogy én? - szólt bárgyún összezsugorodva. - Én azt gondolom, jobb lenne, ha maga gondolna ki valamit.

- Én már ki is gondoltam - felelte az asszony csendesen, ábrándosan, a szétbontott haját ráborítva takarónak az arcára.

- No, mondja meg!

- Tegye ide a fülét, megsúgom.

A báró engedelmesen lehajtotta a fejét az érdekes, halovány archoz, mely most olyan tiszta és átlátszó volt, mint egy szenté.

Hogy mit gondolt ki az asszony, mit súgott, nem tudjuk, senki sem hallhatta, még Murkainé se, pedig ő ott kuksolt szemével, fülével a kulcslyukon. Nem volt ugyan érdemes, mert egy-két nap múlva úgyis kitalálhatta mindenki. Sőt egy hét múlva maga Szoltsányi is megtudta, még haza se kellett érnie, mert már útközben, Eperjesen, föltűnt neki, hogy az ismerősök különösen nevetgélnek, ha látják.

Megfogott hát egyet és kikérdezte. Az megörült, mint a bolond, mikor megértette, hogy a szerencsétlen flótás még semmit se tud, s ő lehet az első, aki beadja neki hamisítatlan eperjesi nyelvezetben.

- Ne ijedj meg, lieber pan brat, de egy kis hiba van otthon. Feleség, uraság, fuccs. (Úgy tett a szájával, mint aki elfúj valamit a levegőben.) Non habes dominam, dominum, dominium aber bleibt... aj toje volacso (és ez is valami).

Szoltsányi arca elsötétedett.

- Ej, nem értem. Hát mi lett velök?

- Megszöktek, amicenko, együtt. Szerették egymást...

Képzelhetni, hogy tombolt, hogy dühöngött az a kemény ember. Mint a megdühödt vadállat járta be az üres szobákat otthon és a kastélyban, fölfeszegette a fiókokat, hogy hagytak-e valami levelet. Nem hagytak azok semmit.

Az asszonyt nem emlegette, mintha nem is lett volna, mintha nem is fájna neki, csak a báróra fente a fogait:

- Fürdök a vérében! - kiáltozá - megölöm, ha megtalálom.

Igaz, hogy nem kereste. De hol is kereste volna? Ki tudhatná azt, hova mentek? Innen két megrakott társzekérrel utaztak el és a hintóval a vasútig, onnan aztán visszaküldték az üres szekereket, hogy minden rendben van. Csak a gonosz csont, az öreg Hirkó merte megkérdezni: »Mit mondjunk majd a kasznár úrnak, ha megjön?« - »Hogy tiszteltetjük« - felelte az asszony s nevetett.

Egy félév is elmúlt, míg végre meg lehetett állapítani különböző hírek alapján, hogy a szökevények Brünn mellé vonultak Pirkendorfba, a Krapotkák ősi skvarkájára, ott éldegélnek, mint két turbékoló galamb.

Vándorló mesterlegények, kereskedelmi utazók hoztak felőlük hírt, s ugyanazok révén jutottak ki amoda a Szoltsányi fenyegetései: »Jaj az életének, ha valaha elém kerül.«

Egy-két évig nem volt közöttük semmi érintkezés, hallgatott mind a két fél, jól esett, úgy látszik, mindkettőnek a csönd. Hanem a bolondos Kobolinszky egyszer csak fölkereste őket Pirkendorfban (az is eljut mindenüvé, mint a pestis). Hogy mit csinált ott, isten tudja... (udvarolt talán az asszonynak), de bizonyos, hogy sok érdekes pletykát hozott - ami itthon emelte egy kicsit már nagyon is aláhanyatlott értékét. Tele töltötte a vidéket azzal a hírrel, milyen keservesen panaszkodott előtte a báró, hogy a kasznár egy garast se küld neki a birtok jövedelméből, és hogy ezt nem szándékozik tovább tűrni.

Szoltsányi, úgy látszik, megenyhült e hír hallatára, mert az uradalmi botos ispánt, Malinák Pált, akit az idén fogadott a gazdasághoz, elküldte ősz táján Pirkendorfba néhány száz forinttal, mint a birtok két évi jövedelmével, hozzon a bárótól nyugtát, hogy ki van elégítve. Rendszeres, komoly számadást nem küldött (mert minek az?), és a báró se kívánta. No iszen, az lenne még szemtelenség, ha kívánná!

Persze, levelet se írt Szoltsányi, beérte fenyegetésekkel és vérfagyasztó üzenetekkel, melyeket Malináknak el kellett ott referálni, hogy így-úgy, be ne tegye többé a lábát ebbe az országba, mert nem eszik több kenyeret.

Hanem iszen nem is volt annak szándékában bejönni. Szepegett az, szegény, eleget, még ott a messzeségben is. Hej, ki volt már az innen füstölve alaposan...

Szoltsányi György pedig szabadon gazdálkodott a szép oroszkai birtokon, melyet megjavított, felinstruált, valóságos Kánaánná változtatott még a báró ittlétében. Bizony csak éppen annyi, mintha az övé lenne, mintha ő örökölte volna Szoltsányi Gáspártól.

Gyarapodott, nőtt vagyonban, azt se tudta már, hogy mit tegyen a tömérdek pénzével, akvirált, terjeszkedett.

Az a dibdáb összeg, amit Malinák Pál minden év őszén Pirkendorfba vitt, számba se jöhetett. A pénz mellett olyankor hírt is vitt oda és hozott onnan.

- Megint vett egy birtokot Szoltsányi úr - újságolta ottan.

- Megint született egy gyermeke a bárónak - újságolta itten.

S ez úgy ment sok-sok évig: új gyerek ott, új birtok itt.

Hanem egyszer csak az is megszűnt. Malinák már csak olyanokat újságolt: »A báró nagyon göthös. Sántítva jár, olyan, mint a csontváz.« »Szoltsányi úr haja már olyan fehér, mint az ezüst.«

Ej, ej, hogy szaladtak azok a bolondos esztendők, s hogy elfújta az idő a régi szenvedélyeket, a haragot, a dicsvágyat, a bosszúállást. Vagy csak a jóllakott ember nem érzi - hogy mire volt valaha étvágya? Ehelyett azt érezte az oroszkai kasznár is, hogy ő már fáradt ember. Igaz ellenben, hogy már akkor nem hítták oroszkai kasznárnak, hanem »oroszkai nábobnak«. Nagyobb birtokot szerzett össze az elszegényedő dzsentritől, mint Oroszka, csinos kastélyt építtetett magának Maroványban, amibe egy tiszttartót ültetett be, aki Keszthelyen végezte tanulmányait. Tetszett az öregnek, hogy úgy emlegetik a tisztjét: »az oroszkai kasznár tiszttartója«: négy sallangos lovat kellett neki tartani és némi parádét kifejteni.

Ő maga azonban megmaradt a szürke egyszerűségében, a régi ütött-kopott kasznártanyán, és kezelte a Krapotka birtokát. De hát nem volt-e ebben is valami konok kevélység?

Egyszerű zöld bricskáján, kopott ruhájában járt be az eperjesi vásárokra, dehát azért megsüvegelte őt mindenki, nagy tekintélye volt a vármegye minden urai előtt, de érezte is, nagyon érezte, és ha összetalálkozott egy-egy Szoltsányi atyafival, akik a pörvitelben tönkrementek, gúnyosan szólította meg:

- Szervusz, bátyám, jó Szoltsányi! Hát ki csinálta jobban a dolgot? Ugye a nem jó Szoltsányi?

Egyik-másik vissza is vágott néha (mert minden Szoltsányi kevély):

- Hiszen csak megvolna a mód, tekintetes öcsémuram, de hát az asszony? az asszony?

Titokzatos arccal felelte ilyenkor:

- No, no. Majd az is másképpen fest egyszer.

És csakugyan. Rosszabb az idő a vénasszonynál, mert kíváncsibb. Minden skatulyát kinyit, minden lyukba bevilágít.

A következő ősszel betegeskedni kezdett s többször mondá: »elég már énnekem a lapokat olvasni mindennap«. Éppen nála volt egy délelőtt Kobolinszky, aki valóságos totumfac-ká nőtte ki magát a háznál. Ma éppen a háziúr dohányát vágta föl, midőn kocsizörgés hallatszott be az udvarról.

Szoltsányi kitekintett.

- Egy eperjesi fiáker. Jó lesz a dohányt eldugni.

Hamar elrejtették az ágytakaró alá, de ok nélkül, mert igen tisztességes arcú, előkelően öltözött úr lépett be, fényesszőrű cilinderkalappal a kezében, és bemutatta magát, hogy ő dr. Pergen János ügyvéd, Brünnből.

- Tessék helyet foglalni. Bocsássa meg, hogy föl se kelek, de a köszvény...

- Bizalmas beszélgetésem volna Szoltsányi úrral.

S fürkésző tekintetét végigjártatta a két úron, mintegy találgatva, melyik lehet az ő embere.

- Eredj, Kobolinszky, mondd meg a szakácsnénak, hogy még egy vendég lesz.

- Én a báró Krapotka Oszkár teljhatalmú megbízottja vagyok - folytatta az idegen -, igen fontos ügy hozott ide.

- Gondolom, hogy nem fáradt ok nélkül ilyen messzire.

- Talán sejti is az ügyet.

- Úgy gondolom - felelte Szoltsányi közömbösen -, hogy a birtok eladásáról lesz szó. Most jó ára van a földnek. És én magam sem bánnám már, elbetegesedtem, vissza akarok vonulni a saját odúmba.

Dr. Pergen az ujjaival játszott, udvarias ember volt, hagyta kibeszélni a házigazdát.

- Nem, nem, valami egyéb hozott.

- Ah, és ugyan mi?

Szoltsányi szemeiből kilövellt a hamu alól a régi gyűlöletteljes láng egy szikrája. Azt hitte, a visszatartott jövedelmeket akarják kivasalni. Önkéntelenül morogta: »Nyugtáim vannak minden évről.«

- Ön talán tudni fogja, hogy a bárónak gyermekei vannak, akik nemsokára kilépnek az életbe és névre lesz szükségük. Ön ért engem. A báró át van hatva attól a törekvéstől, hogy törvényes gyermekeivé tegye őket.

Szoltsányi már megint egykedvűen szítta a csutoráját, és bólintott a bozontos fejével.

- Értem, igenis.

Dr. Pergen most fölemelte ujját, hogy attansiót kér (látszik, hogy valamikor professzor is lehetett).

- Azaz a báró el akarná venni a gyermekek anyját törvényesen. (Minden szót külön hangsúlyozott.)

Szoltsányinak a szemöldjei a nagy figyelemben fölszaladtak egész a homlokára.

- De ez, mint méltóztatik tudni - magyarázta Pergen úr tovább -, nem mehet olyan simán és egyszerűen, az nem egészen függ tőlünk, ahhoz mindenekelőtt az ön beleegyezése és hozzájárulása volna szükséges.

Zöldes fényű éles szemeit valóságosan bele látszott szúrni Szoltsányiba, kinek ajka körül gúnyos mosoly jelent meg.

- Mindenekelőtt én teszek önhöz egy kérdést, tiszteletreméltó uram és vendégem - szólt a kasznár és a pipáját lassan a karszékhez támasztotta -, közölte már a báró ezt a tervet az izével... az asszonysággal?

- Természetesen nem. Mert meg akarja őt lepni a legnagyobb fiok nagykorúsága napján. Éppen ennek az előkészítése végett vagyok én itt, s hogy minden hímezés-hámozás nélkül áttérjek a meritumra, a báró kész bizonyos áldozatokat hozni.

- Hm.

- Teszem azt, az oroszai birtok valamely kisebb részét örökösen átengedi az ön beleegyezése fejében.

Szoltsányi egy elhárító mozdulatot tett a kezével, aztán egy Mefisztó alattomos nyájasságával kiáltott föl:

- Oh, az nagy ostobaság volna! Mikor én ingyen is beleegyezem. Csak méltóztassék a báró úrnak elvenni őt egész bátran.

Az ügyvéd valóságosan fölszisszent a meglepetéstől, s arcát a váratlan siker derűje öntötte el.

- Mit? Hogy ingyen is kész megindítani a válópört?

- Azt már nem - felelte ez meggyőződéssel.

- Hát mennyiért? - kérdé gyorsan, mint a fogorvos, hogy fájdalom nélkül húzza ki az odvas fogat.

- Semennyiért.

Dr. Pergen bosszúsan mozdult meg székén és a szakállát rágicsálta.

- Akkor én önt nem értem. Előbb kijelentette, hogy ingyen is beleegyezik és...

- Most is mondom.

- És azután kijelenti, hogy pénzért se indítja meg a válópört.

- Mert nem is lehet.

- Hogyhogy?

Szoltsányi előbb meggyújtotta a pipáját, megnyomkodta benne a hamvat, csak azután jelentette ki nagy flegmával:

- Mert nekem az az asszony sohase volt feleségem.

Az ügyvéd felugrott, minden hajszála égnek meredt.

- Hát mije volt? - hörgé.

Szoltsányi vállat vont:

- Semmim.

- De millió ördög, uram! Miért nem mondta ezt meg ön soha a földesúrnak?

Szoltsányi mosolygott:

- Mert sohase kérdezte.

E pillanatban benyitott az öreg Kobolinszky.

- Asztalon a leves, bruderkám! Végeztetek?

- Végeztünk - felelte Szoltsányi megelégedetten, s nagy erőlködések közt emelkedett fel a székéről.

Még állnak a kúriák a falvakban, már amelyek még le nem dőltek. Azokon bizony már csak a meredező kémény kormos lyuka beszél értelmesen, mintegy panaszkodva, hogy több ment ki rajta, mint amennyi a csűr felőli kapun bejött. Hja, a trakták... a trakták!

Amelyik kúria azonban megmaradt, az most sokkal csinosabb, mint azelőtt. A fényűzés nagyobb hódító Napóleonnál. Amit az emberiség célszerűt, szépet vagy kényelmeset kigondol, abból belopja magát lassan-lassan valamicske mindenüvé. Ma már a hajdú is villával eszik, Mátyás király az ujjaival cselekedte. A falusi jegyző olyan pamlagon heverészik, amiről Gara nádornak fogalma se volt. Egyszóval, a pompa növekszik, egyre növekszik.

A kúriák kéménye most is füstöl, vendég is van elég. Körülüli a szépen megterített asztalt. Az ezüst kandeláberekben négyszer annyi gyertya ég, mint hajdanta. A régi búbos kemence helyén finom majolika-kandalló terjeszt meleget; szürke bekecses, torzonborz alakok nem ülnek az asztalnál, minden elegáns és egyöntetű. A bútorok, a ruhák, a porcelánok, a kristályok. Minden az előkelő jólétet leheli. A férfiak frakkot viselnek, mert ez már nem afféle régimódi összeröffenés, hanem diner, melyre meghívók mentek ki; a hölgyek nyaka és fél melle csupasz, és a suhogó selyemderék csak ott kezdődik, ahol már muszáj neki. Ez az egyetlen takarékossági jel. De menjünk tovább. Nem érdemes sok szót vesztegetni egy-két tenyérnyi helyecskéért.

Nincs itt pusztulás. Mit pusztulás? Ellenkezőleg. Ha az elődök föltámadván egy percre, körülnéznének kúriájukon, összecsapnák a kezeiket: »Oh, milyen fény - mondanák -, mennyi ízlés, mennyi gyönyörű, hangulatot ébresztő dolog. De nini, mintha a legszebb csecsebecse hiányoznék az asztalnál.«

Hát igen, valami csakugyan hiányzik. Valami olyan, amit nem szokás észrevenni. Hiányoznak az elszegényedett rokonok.

Azelőtt mindenüvé jutott belőlük. Nem is volt úri ház, ahol nem ült ilyen. Ha a vendég meg akarta határozni, hogy milyen derék családnál járt, ilyenképpen formulázta:

- Nagy ott a pompa. Csak szegény rokon van vagy hat a háznál.

Jobban fénylettek az asztalnál azok a fölszedett árvák és haszontalan léhűtő rokonok, mint mostan az ezüst tálcák, a kristályserlegek és a nagy virágbokréták.

Egy egész külön kaszt voltak. Nélkülük sivár lett volna a ház és visszariasztó. Boróka-ág jelezte a korcsmán, hogy ott pénzért enni-inni valót kap az ember. A szegény rokonok sokasága jelezte magánháznál, hogy ott magyar szívesség fogadja a vendéget.

És hát ez a genre most kiveszett. Nincsenek többé szegény rokonok a kúriákon. Elfogytak, mint a bölények.

Talán a szegénység tűnt el Magyarországról? Dehogy. Inkább jön, egyre csak jön, jön a rettenetes talpaival: tip-top, tip-top, és a hosszú keze mindinkább összeszorítja a nemes famíliákat, megropogtatván a csontjaikat, - de szegény rokonok ennek dacára sincsenek.

Én még tudtam, vagy tudni véltem kettőrül, de mikor nemrégen meglátogattam Hettyessy Kristóf barátomat és képviselőtársamat Vidolyon ősi kúriájában, már nem találtam nála a két árva lánykát, akik azelőtt az asztal szélén szoktak ülni kurta szoknyácskáikban, asztalkendővel a nyakukban, s akikről azt állította Kristóf, hogy vagyontalan távoli rokonai.

Szerettem nézni őket, mikor ettek, mert minden olyan új volt a szájukban, a szép fehér rizskásaszem-fogacskák, a piros nyelvecske, a rózsaszínű íny.

- Hol a Tinka, Böske? - kérdeztem az ismerősöket.

- Hja, azok már megnőttek és...

- Férjhez mentek - egészítettem ki.

- Dehogy - mondták. - Úgy áll a dolog, hogy Kristóf se győzi a nagy háztartást, hát bedobta őket abba a nagy közös verembe, ahova a magyar ember az efféle portékát rendesen belöki.

- Miféle verembe, az istenért?

- Ej, hát rásózta őket az államra, hogy az tartsa el. Az egyik telegrafista, a másik postáskisasszony.

- Szegény kicsikék! - sóhajtottam föl.

- Inkább a szegény államot sajnálnád - jegyzé meg az, aki fölvilágosított.

Valószínűleg úgy gondolta, hogy sajnálatra méltó az állam, mellyel harcban állnak a polgárai. Ungorkodnak ellene és kijátsszák a koporsótól a sírig.

A lakoma után a különböző vonatok indulása szerint vitetett ki bennünket Kristóf az állomáshoz.

A huszár, aki a bakon ült, csempészett dohányt szítt, a szél felém hozta füstjét, megéreztem; a kocsis gubájának ujjában valami eleven dolog mozgott, kivallotta, hogy egy pár csirkét visz a városban lakó anyjának, és azért dugta oda, hogy a fináncokat becsapja a vámnál. A mellettem ülő tisztes aggastyán, a Hettyessy-család egyik rokona, egész úton a szentírásból idézgetett argumentumokat az állam törekvései ellen. Vajon mit véthetett neki az állam, hogy olyan nagyon haragszik rá? Hát semmit. Egy nagy dominiumot adott neki. Mert aki jobbról ült mellettem, az egy püspök volt, aki a legközelebbi pásztorlevele tartalmát ösmertette.

- Szegény állam! - sóhajtottam föl hangosan.

A könnyű bricskát két bús fekete lovacska húzta. Föltűnt, hogy Kristóf úr éppen a püspököt vivő kocsiba fogatott két ilyen gyenge kiállítású állatot.

- Nem igás lovak ezek? - kérdeztem a kocsist.

- Honvéd-lovak - felelte egykedvűen.

- Soványak - tettem hozzá.

- Nem érdemlik meg a jobb kosztot - magyarázta. - A legnagyobb munkaidőben rendesen bekéri őket az állam; éppen csak hogy velünk tartatja ki.

- Mégis csak botrány - pattant föl a püspök -, hogy az állam ennyire becsapja a polgáraikat.

Oh jaj, hát az állam is? A háború kölcsönös. No, persze. Minden vonalon folyik a vetélkedés, egymás nyakába, varrni a terhet. Kieszelni, hogy ki miben árthat a másiknak.

- Méltóztatott valami mondani? - kérdé értelmetlen dünnyögésemre maliciózus mosollyal a püspök.

- Nem, nem, semmit se mondtam.

Valósággal nem mondtam semmit, de egyre azon gondolkoztam az állomásig, hogy a régi világ mégis csak őszintébb és szebb volt.

Mikor még a magyar nemesúr maga tartotta el a saját elszegényedett rokonait és mikor még az állam is maga tartotta el a saját lovait.

*

Az elszegényedett rokonoknak bizonyos Lengyel Fili volt a legkiemelkedőbb prototípusa. Gyerekkoromban úgy is híttuk a környéken: a »dupla lengyel«.

Nagy termetű, szép ember volt, kinek a természet csodálatos erőt adott a karjaiba és fogaiba. Az ezüst hatosokat olyan könnyedén harapta ketté, mint más ember a kukoricaszemeket, de minthogy hatosai nem igen voltak a produkcióhoz, hát öreg hámistrángokat harapdált szét a nézők nagy bámulatára, karjával pedig akármikor megfogta a rohanó bika szarvát és megállította: »Hopp, egy szóra, hékás!«

Hogy minek adta a természet e roppant erőt Lengyel Fülöpnek, azt senki sem tudja. Alkalmasint el akarta ásni, mint ahogy az ember sokszor elássa az értékeit olyan helyre, ahol senki sem találja meg. Fili nem dolgozott sohasem és nem emelt egyebet, mint poharat, a lakomákon ide vagy oda szállván.

Nem dolgozott pedig nyilván azért, mert nem akaródzott neki. Ami szerintem, elég ok, mert az a természet ujjmutatása. Ha a természet azt akarta volna, hogy Fili dolgozzék, beleoltotta volna a munka vágyát. De a természet nem akarta.

Ostoba beszéd az, hogy mindenkit ki kell tanítani valamire és ki kell használni valaminek. Hát kell-e az erdő minden fájából okvetlenül szerszámot faragni?

Csak abból, amelyik már a gyökerén kínálkozik rá. Arra is kell a fa, hogy a mókusnak legyen hol fölszaladni, leszaladni. Arra is kell egy-két gally, ahová a madár a fészkét lerakja, arra is, ahová a vándorló legény a tarisznyáját, kis pók a hálóját akassza. Szóval, mindenféle fa kell. Sőt olyan fa is legyen az erdőben, melynek még ennyi szerep se jut. Csak éppen hogy ott van. Megnő, susog, zörög, hajladozik egy-kétszáz esztendeig, aztán visszarothad a földbe. Ami erőt, zsírt kiszítt onnan, visszaadja annak a saját szétmálló testével. És hát minden úgy van a végén, mintha semmi se történt volna. Se a fa nem vesztett, se a föld nem vesztett.

Sohase ítéltem meg a szegény Filit szigorúan. De már kisgyerek koromban föltűnhetett a helyzete, mert jól emlékszem, egyszer azt kérdeztem anyámtól, hogy Fili bácsi mi voltaképpen?

Anyám elnevette magát.

- Fili bácsi rokon és semmi egyéb.

- Jó állás az? - tudakoltam.

- Hogy érted?

- Lovon jár-e a rokon vagy gyalog? (Így értettem még akkor az állásokat.)

- Attól függ, fiacskám, ki kinek a rokona.

- Hát a Fili bácsi kinek a rokona?

- Sok nevezetes, jeles famíliának; a Rédekyeknek, a Laszlyaknak, a Hettyessyeknek, Hajdúknak, Vajdáknak és Liszkayaknak.

- De a királynak csak nem rokona?

- Eredj, te bohó, hiszen nincs is királyunk.

- Hát miért nincs?

- Kicsiny vagy te még arra, nem érted még te azt!

De én csak nem eresztettem el a témát, mint a kis kutya a csontot.

- Hát nekünk is rokonunk a Fili?

- Nekünk nem rokonunk.

- Mért nem rokonunk?

- Mert ő nagyobb famíliából való, tehát az előkelőbb famíliákkal van rokonságban.

- Hogy lehet azt megösmerni, mama, melyik az előkelőbb família?

- A címek és az életmód után. Azonfelül a nevek hangzása is sokat tesz.

- Furcsa! Az ember a fülével veszi észre az előkelőséget.

- Sok más is kell hozzá. A Fili apja például királyi konziliárus volt, az anyja is nagy dáma. Majd még eleget hallasz róluk.

Hallottam is azután budetini Lengyel Mihály konziliáriusról, aki szegény ember volt és éppen a Hettyessy-féle kúriát bérelte Vidolyon a Kristóf barátom atyjától, ott valami évi járadékból éldegélt nejével, egy előkelő tartású, hajporozott dámával, akinek a testvérhúga udvarhölgy volt az anhalti hercegnél.

A kiterjedt atyafiság a szokottnál is jobban összetartott, mert egy közös nagy pört folytattak Esterházy herceg ellen valami puszta miatt. Bár csak azt adná az Isten, hogy megnyernék!

Szűkecskén éltek a konziliáriusék, - mégis nagy rollét játszottak. A rokonság kevély volt rájuk s a tenyerén hordozta. Hogyne? Egy konziliáriust, aki azonfelül egy udvari dámának a tulajdon édestestvérét bírja nőül. Nem tréfa ennek a fele se. De ami igaz, igaz, meg kell adni, hogy ők is ragaszkodtak a rokonokhoz és váltig látogatóban voltak. Az egyiktől ki, a másikhoz be, Filit is magukkal cipelvén. Őnáluk Vidolyon csak egyetlenegyszer gyűlt össze évenként a rokonság ebédre: Szent Mihály napján. Hanem akkor aztán kivágták a rezet, s volt mit beszélni a környéken. Ki hol ült? Mi volt az első étel, mi a második, mi a harmadik és így tovább? Milyen mártást adtak ehhez vagy ahhoz? Hogyan volt összehajtogatva a szalvéta?

Eszerint igazodott a környék. Ez lett a »nobel«. Hát még az ülés rendje! Mennyi keserűség lett ebből! Mert nagy dolog volt az illetőre. Ha például Rédekynét ültették előre, akkor ebben az évben Rédekyné vitte a szót mindenütt. A konziliárusék osztályozása vérré vált és akceptálta minden fórum. Nagy jelentőségű nap volt tehát Szent Mihály. Kívánatos, kecsegtető és mégis borzalmas, bizonytalan. Ha valaki feljebb ült, mint tavaly, akkor jó, de ha valaki lejjebb került, annak lőttek. Az egész vármegye gúnyosan suttogta, hogy ez vagy az a família kezd lemenni.

Maradt is aztán a diner után tömérdek apprehenzió, mint ugyanannyi akta, amit az egykori referendárius bizonyos sablonos formulák szerint intézett el, útra kerekedvén feleségestől, fiastól, inasostól. Maguk közt a konziliáriusék »reperáló utak«-nak nevezték ilyetén kirándulásaikat, és az otthon maradt házőrző szolgáló is azt mondta, ha valaki őnagyságáék felől tudakozódék:

- Reperációban vannak.

A dolog pedig abból állott, hogy látogatást tettek a rokonoknál megfordított sorrendben, ahogy az asztalnál ültek. Aki leghátul ült, az kapta az első »vizittát«, a leghosszabbat, néha két-három hétig tartót, mert a legnagyobb sebre kell a legnagyobb flastrom, és az ott töltött idő mennyisége jelzi igaz, a sérelem nagyságát is, de főképp a konziliáriusék nagyrabecsülését. Innen átmentek a következő rokonhoz, de ide már rövidebb időre, és így tovább-tovább, ahogy kellett, - mert hát nagyon jószívű emberek voltak a konziliáriusék.

A reperáció szinte eltartott az egyik Szent Mihály-naptól a másikig. Ebben nem kíméltek se időt, se fáradságot, mert ilyen a finom lelkek gyöngédsége. De hasztalan. Az ütött sebek mégse gyógyultak be teljesen. A mihálynapi ebéd ülési rendje mint valami változhatatlan törvény nehezedett az illetőkre, s néha ki-kitört a szemrehányás.

- Ej, vigye az ördög az etikettet! - pattant föl ilyenkor a nagyságos úr. - Valakinek mindig elöl kell ülnie és valakinek hátul. Ez az egész. A perpetuum mobilét talán ki lehetett találni, de hogy mindenki elöl üljön, azt nem lehet kitalálni.

Hanem az elégedetlenség nőttön-nőtt a famíliákban, s egyik attak a másikat érte emiatt.

- Hiszen mindig megreperálom - dörmögte a konziliárius méltatlankodva.

- Mit ér, ha a világ mégis csak a szentmihálynapi ebédet veszi mértékül?

- Hát jól van. Majd tanulmányozom a kérdést.

Ebben az ígéretben aztán megnyugodtak egyelőre a deklasszifikált rokonok. Szerencsés mondat, mely még referendárius korából vált vérévé. Majd tanulmányozom a kérdést. Ah, isteni erejű bűvige. Magyarok balzsama. Nemzeti klenódium. Majd tanulmányozom a kérdést. Krisztus urunk nehány száraz keszeggel és valamely csekély kenyérrel elégített ki négyezer embert, de hát az mégis hal volt és kenyér, a halat fogni kellett, a kenyeret sütni kellett, de a »majd tanulmányozom a kérdést« örökös készenlétben van és nálunk százezer embert szoktak vele kielégíteni.

A konziliárius úr legalább megtette, amit ígért: tanulmányozta a kérdést és arra az eredményre jutott, hogy a spanyol etikett nem alkalmazható, mert a nemes atyafiaknak nincsenek különböző címeik és rendjeleik. Itt volna most már a származás. De mind olyan régi nemesnek tartja magát, hogy a káoszba vesznek el az ősei. Itt van, teszem azt, Laszly Ferenc uram, aki azt állítja, hogy az egyik ükapja annak idején a Caligula lovának bőréből viselt volna csizmát és valami húsz esztendeig nem bírta elnyűni. Próbálta kontemplálni kor szerint, hanem ez ostobaság. Kor szerint csak a bor előkelősége állapítható meg jogosan. Végre is addig törte ravasz fejét, hogy sikerül egy célszerű metódust megalkotni, s elmondta az atyafiságnak aperte:

- Mivel pedig ungorkodtok, apprehendáltok egymásra és énrám, édes atyámfiai, valamint vetélkedtek, melyiteket ültetjük asztalfőre és így tovább, ennek most már más módját ejtem. Mert nem járja, hogy úri személyek és famíliák sértődjenek meg, amikor kikerülhető. Egyszerűen átviszem a kérdést az oktalan állatokra. Azok mérlegeltessenek immár, ne pedig ti. Ennélfogva az ül ezentúl az én asztalomnál Szent Mihály-napkor legfelül, aki nekem a legsúlyosabb malacot küldi évközben. Ámen.

Hanem iszen ezzel még csak beljebb verte a rangkórság tüskéjét a talpukba. Szelíden indult meg ugyan a versengés, de előreláthatólag nem sokáig maradt meg csendes medrében. Hettyessyék még csak egy szopós malacot küldtek, amit a konziliárius megmért és nyugtát küldött a súlyáról Fili pedig bevezette ezt és az utána következőket egy hiteles protokollumba. (Ez az egy munkája maradt fenn.) Hajdúék már egy süldőt hajtattak be a Lengyel udvarára, Laszlyék egy kant, Vajdáék egy hízott mangalicát, úgyhogy a következő Szent Mihály-napkor, mikor már ezen az alapon ültek az asztalnál, Vajdáné asszonynéninek jutott az első hely, ami tekintve, hogy Vajdáné egy gazdag budai szappanoscsaládból származott s a házasság mint mésalliance szerepelt a közhitben, kínos benyomást keltett az atyafiságban.

A konziliárius mosolyogva vonogatta vállát a panaszkodó célzásokra és csípős megjegyzésekre.

- Hja, édes lelkeim, megmértem a müncéren, és a mérték mérték. A müncérrel nem lehet szóba állani, csak a sertés testének. A sertés teste beszél, a müncér csak tolmácsolja.

No, ha a sertés teste beszél, hát egyszerre rávetették magukat az atyafiak a tagbaszakadt nagy csontú fajokra, amelyekre sok hús és zsír fölfér. Különösen Rédekyék és Liszkayék keresték ki jól a »fundamentumot«, és minthogy tényleg a setések teste fog beszélni, elnevezték az egyiket Cicerónak, a másikat Demosthenesnek. Rédeky uram tejbe főzette a Cicero kukoricáját (csoda lesz ebből, majd meglássátok); Liszkayné asszonynéni pedig minden áldott nap két óra hosszat vakartatta szolgálókkal a Demosthenes hátát és lapockáit, ami annak látható gyönyörűséget okozott, - úgyhogy azt okvetlenül meg kell hálálnia a gyarapodásával, ha van benne becsület.

Az ördögbe is - egy párbaj sertésekkel! Ilyen sem volt még a világon. A fél vármegye lázasan várta a bekövetkező eredményt; bulletinek keringtek szájról-szájra a nevezetes sertések legutolsó állapotáról s fogadások történtek mindenfelé.

De míg Cicero és Demosthenes a természet rendje szerint lassan, de szépen emelkedtek súlyban és hírben, egyszer csak - sic transit gloria mundi - a »Jelenkor« című lap azt a néhány sornyi hírt hozta, hogy Debrecenben Bujdosó Mátyás nevű hentesmester ötödfél mázsára hizlalt föl egy sertést és hogy immár pénzért is mutogatja egy bekerített helyen a Péterfia-utcában.

Soha még ilyen szenzációs hír nem érkezett erre a vidékre a nagy Napóleon elbai menekülése óta. Egy ötödfél mázsás sertés! Súlyosabb a híres angol Murphi-nál, melyet a szép Viktória koronázására öltek a londoni hentesek.

...El tudom képzelni, miképpen ragyogott a nénikék szeme. A Rédeky bácsi homloka ellenben redőkbe vonódott s elhatározta, hogy megveszi a sertést. Készül tehát az útra, de olyan ürüggyel, mintha Pestre menne betegen a híres Stáhly doktorhoz. Mire aztán elment éj idején egyenest Debrecenbe, s az etetéseket kivéve, meg sem állott csak a Bikában, vagyis annak az ebédlőjében, de ott aztán úgy állt meg az ajtónál megmerevedve, mint egy sóbálvány, a látományra, ami eléje tárult.

Egy nagy kerek asztal körül ültek Liszkay János, Vajda Pál, Hajdú György, Laszly Ferenc, Hettyessy Péter, Lengyel Márton, szóval az otthon hagyott nemes atyafiak, és ferbliztek.

Azonnal elérté a szituációt... No, hát ezek most idejöttek külön-külön, megvenni a sertés-Góliátot, de egymásra bukkanva, meghőköltek a következményektől. Hisz itt egy őrült licitáció talál kiütni a hentesmester zsebe javára. Nosza, leültek előbb családi tanácsot tartani, ahol is (mintha hallaná Rédeky Gábor uram) fölvetették az érveket. Uraim, atyafiak, minthogy csak egy sertés van, abból logikailag az következik, hogy azt csak egyikünk veheti meg, a többiek legfölebb az árát verhetnék föl. Legokosabb tehát, ha az a pénz, ami elpocsékoltatnék, az oktalan ráígéréseknél, megmarad a családnál (mert hiába, a családhoz való ragaszkodás a legelső a világon). Mindezeknél fogva csak egy modus vivendi mutatkozik, ha a fátumra bízván a dolgot, a magunkkal hozott összegekkel leülünk kártyázni, és aki leghamarabb letörik, hazamegy, míg lassan-lassan mind elpotyogván, a legszerencsésebbik másodmagával (t. i. a sertéssel) teheti tiszteletét visszamenet a konziliáriuséknál.

Rédeky nevetve lépkedett a kerek asztalhoz:

- Osszatok, urak, nekem is!

...És hát folytathatnám e különös sertésháború rajzát, mely még sok esztendeig tartott, de nem folytatom. Hisz csak arra kellett bizonyítéknak, hogy Lengyel Fili bácsi már gyerekkorában ilyen sertéshúsokon táplálkozott. Ezekből szedte a nagy erejét.

Szülei halála voltaképpen kevés változással járt ránézve. A rokonok megmaradtak és a sertések is megmaradtak. A rokonokra ellenben változással járt, mert megszűntek a szentmihálynapi ebédek. És a sertésekre is változással járt, mert ezek most már otthon éltek és otthon haltak.

Az öregúr után nem maradt semmi vagyon; haldokolva megsimogatta a fiú fejét és így szólt hozzá:

- Pompás rokonokat hagyok neked, Fili. Ragaszkodj hozzájuk, édes fiam.

És Fili csakugyan örökölte ezt a ragaszkodást. Járt az egyiktől a másikhoz és sohase unta meg őket. Évek múltak el évek után, de ő állhatatos maradt. Apja furfangos eszét nem örökölte, se a rangját; őt hát nem is fürösztötték tejbe-vajba, de nem is pretendált ő ilyet. Ő csak Fili volt, az egész világ Filije; azt szerette legjobban, ha észre se veszik, hogy ott van. Végtelenül csekélynek tartotta magát és ebben volt egy kis kedvesség. Kitért a ház komondorának és nem merte a macskát elkergetni, ha ölébe ült. Azonfelül egész nap tett-vett a Fili valamit, dohányt vágott vagy sárgarépát tett közé, hogy nedves legyen, a pamutot tartotta hosszú évekig a néninek, azután hosszú évekig a húgoméknak, cserebogármalmokat csinált a gyerekeknek, írótollat faragott a penecilusával, birkákat bélyegzett odakünn, borért ment a pincébe, kendermagot adott a kanárinak, az ebédnél kihúzta a palackokból a dugókat, - de már nagyobb dologra nem volt alkalmas. Még vadászni se járt. Az ördög cipelje a nehéz puskát.

Lágy, érzékeny szívű ember volt, ami mindjárt látszott szelíd arcán és merengő szemein. Nagyon könnyen meg lehetett sérteni - de ki bántotta volna a szegény Filit?

Rossz arcokat vágni a vendég előtt, csípős célzásokkal megnyilazni, nem tartozott a régi erkölcsök közé. Micsoda szégyen lenne az? Még azt hinné, hogy nem szívesen adják neki azt a kis ételt. Isten ments attól!

A Fili háta mögött hiszen volt elég kritika:

- Mire veszi az életét ez a boldogtalan Fili? Hát így akar ez maradni örökké? Nem szégyenli magát, hogy innen-onnan vén kutya lesz és még semmi? Pedig milyen jeles ember volt az apja. Hogy nem lát valami után! Nem tud elvenni egy vén saraglyát, akinek nem kong a ládája. Hiszen annyi özvegyasszony van, hogy házat lehet velök zsindelyezni. Szép ember, jó ember és végre nem valami nagy szamár, mégis ilyen mihaszna.

Valamelyik asszony gondolom, a szép Liszkayné közbeszólt, amikor egy rokoni összejövetelen fölhánytorgatták ezeket:

- Hát mért nem mondjátok meg neki? Rédeky sógor, maga elég okos ember, beszéljen vele. Hátha lesz foganatja.

- Elösmerem, kedves húgomasszony, hogy elég okos ember vagyok, de mit ér, ha nem vagyok elég bátor ember, hogy én mondjam ezt meg a Filinek.

- Nem bátor ember? Ön, aki már hat medvét ölt meg?

- Hja, az csak medve volt, húgomasszony - felelte Rédeky -, aki engem is visszaölhetett volna.

Ezen a nyelvbotláson aztán nagyot nevettek, a nevetés elfújta Fili feje felől a felhőt.

Ámbár felhő se volt. Csak üres beszéd volt. Hogy ezt Filinek mondaná meg valaki? Majd bolond ugye? A gazdag rokonnak hiszen meg lehet mondani mindent, ha úgy kerül a sor, még ki is lehet dobni a házból, mert az nem szorul az emberre; visszavághat, bosszút állhat. De a szegény rokon immunis. Azt ilyennel inzultálni lehetetlen. Idegen mondhatja, de rokon nem.

Így volt ez akkor és szép volt így. A szegény rokonnal és a viselős asszonnyal gyöngéden bántak a régiek. Az utóbbival azért, mert többje van a többinél (szíve alatt van a gyermeke), az előbbivel azért, mert kevesebbje van a többinél (hóna alatt van a koldustarisznyája).

Fili tehát élte megszokott világát, s ha megunta egyik helyen, átment másikra. Mindenütt volt valami vonzó és csalogató. Köpcsényben pompás kuglizó van Lengyel Károlyéknál, Újfaluban Vajdáéknál fölséges káposztákat főz Ágnes néni, egy sor füle, egy sor orrja, egy sor kövérje, egy sor töltelék; hát még a pampuskái, herőcéi, amelyeknek megízlelésénél minden alkalommal így kiált föl Fili: »Ferenc József, mit eszel, ilyet bizony nem eszel!« Korontán remek barackpálinkája van Csapóéknak, s kedves kertre nyíló külön szobája Filinek. Orgonavirágzáskor odahúzza a vándorló ösztöne. Vidolyon Hettyessyéknél (mert azok laknak most a megszokott házban) sok apró gyerek várja már nagynehezen Fili bácsit. Kampát, métát, duplext lehet velök játszani. Zsályán pisztrángos patak van a Laszlyék kertje alatt. Fili a pásztoroktól megtanulta, hogy a halaló fűvel meg lehet őket étetni, megbódulnak tőle és szabad kézzel fogdoshatók össze. Aztán ott van közel Szalánc is, ahol Liszkayék laknak, bár egy idő óta nem megy oda Fili, pedig hej, ott lakik a helyes menyecske, annak az aranyszöszke haja az igazi halaló fű, attól lehet csak elbódulni... de Fili mégse megy.

Olyasmit mesélnek, hogy a szép Liszkayné megsértette volna.

Pedig csak annyi igaz, hogy valami vidám társaság volt Újfaluban Vajdáéknál, ahol mindenkinek el kellett mondania az élettörténetét, Filit is unszolták.

- Nekem nincs élettörténetem. Amik énvelem történtek, azok inkább a rokonaim esetei.

Olyan szomorú vallomás volt, olyan sivár rajz egy életről - de ő nevetve mondta.

- Hát nem volt önnek soha semmi külön regénye? - faggatták az asszonyok.

Fili vállat vont; - akkor még csinos férfi volt.

- Mire való volna az nekem?

- De csak volt valamikor szerelmi viszonyod? - ostromolták a férfiak.

- Ugyan hol vettem volna?

- Fili, Fili, nagy kujon! Meg mernél rá esküdni?

- Becsületemre mondom, sohasem vetett énrám szemet senki - mondta Fili ünnepélyesen. Még a két ujját is föltartotta.

Pedig kényes volt a becsületszóra, mint egy Lancelot. Tetszik tudni, azok a bizonyos kolduserények.

Később egy kis tánc volt. Fili az egyik Rédeky-kisasszony csontlegyezőjét tartotta, míg az a táncosával keringett, midőn mellette suhant el Liszkayné. Almavirág-szín ruhába volt öltözve s a fekete szemében egy-egy csillag égett.

Csak úgy hanyagul szólt oda Filihez:

- Kinek a legyezője az? (Mintha csak a szépen faragott legyező tűnt volna föl neki).

- Családi csontok - felelte Fili közömbösen.

Megfenyegette pajkosan:

- Fili, te udvarolsz valakinek.

- Hát nem hallottad az eskümet?

- Hamisan esküdtél, fráter, - vágta oda Liszkayné, kihívóan ringatva a darázs derekát a csípőin.

- Gondolod? - kérdé Fili, tréfára véve a dolgot.

- Tudom - felelte és lehajtá a fejét szemérmesen.

Ezzel köd előtte, köd utána, elillant, eltűnt, mint a füst, a sok ruha, a sok emberfej közt.

Filinek arcába szökött a vér, valami különös érzése támadt belül és az ösztökélte, hajtotta Liszkayné után.

Nem volt nyugta, míg rá nem talált az ebédlőben, ahol éppen egy pohár pezsgőt hajtott föl, amitől egyszerre ezer piros rózsa nyiladozott az arcán.

- Nem mondtad meg, Mariska, hogy ki volt az.

Liszkayné nevetett. Jaj, azok a szép fehér fogai!

- Hogy ki vetett rád szemet? Hát ugye mégis szeretnéd tudni? Hát ugye mégse vagy olyan szent, amilyennek mutatkozol? Csak ezt akartam tudni, barátja az erénynek.

- Ugyan mondd meg! Ne okoskodj!

- Hát megmondom; ha behunyod a szemedet, belesúgom a füledbe.

Fili behunyta a szemét, ahogy parancsolták, azután egyszerre megcsiklandozta valami édes hang, valami zúgó szózat, amely beharsogta egész valóját.

- No, hát én voltam, Fili. Elmúlt. Másé lettem. Mert te nagy mamlasz voltál.

Fili egész teste zsibbadozott, vére sebesen száguldott ereiben, de mikor a szemét kinyitotta - nem volt senki az ebédlőben, csak az inas, aki új gyertyákat rakott be a tartókba. Az asszony eltűnt azalatt.

Íme, lett már Filinek némi élettörténete, de ez csak kis ideig birizgálta a lelkét, halványodott, színtelenedett, később már azt is gondolta, hogy a jelenet meg se történt - alkalmasint részeg volt és a Belzebúbbal álmokra kártyázott.

Hanem ettől a naptól fogva nem mert többé elmenni Szaláncra - pedig vágyott oda.

Liszkay bosszankodott emiatt. Hát mivel alábbvaló ő a többi atyafinál, hogy Fili kikerüli?

Maga Liszkayné is megpirongatta, ha valahol találkoztak.

- Hátrakötöm a sarkadat, Fili, ha el nem jössz.

Fili zavarban volt, elpirult, hebegett valamit, de nem ment el Szaláncra. Érezte ő ösztönszerűleg, hogy a rokoni szeretet kenyérmorzsa - és hogy a szerelem egy kád méz, de abba a morzsának nem szabad belevegyülni, mert a morzsa is elvész és a méz is megsavanyodik.

Pedig sok találgatásra adott okot. Miért haragszik? Kire haragszik? Hát még a Fili is felhúzza az orrát? Lássa meg az ember!

De amint megszólják, menten ki is mentik. No, semmi az. Egy kis bogara van. Úgy sincs szegénynek egyebe.

Pedig dehogy nincs. Hisz csak fogalom az egész. Az egyik ember azt mondja: »nekem négy házam van Pesten«, a másik ember azzal dicsekszik: »húsz fejős tehenem van«, Fili elszámlálja az ujjain: »száztizennégy rokonom van«, és mind a három ember arca egyformán fénylik a megelégedéstől.

Tíz vagy tizenöt kúria az otthona, egy-egy német uralkodó herceg csak az ingeit változtathatja annyiszor, mint Fili a lakóhelyeit, a konyháit, a pincéit és a környezetét. Fili tehát a valóságban nagy úr, - csak elméletben szegény.

Igaz egyébiránt, hogy amennyiben ő megunván magát, odább megyen, éppen úgy megunhatják őt is. Megesett egypárszor. Hiszen az emberek tökéletlen lények voltak már azelőtt is. Nem szépítem én őket. Megunták a feleségüket, megunták talán még a töltött káposztát is, hát hogyne unták volna meg a lengyelüket?

Bizony egyszer-másszor mesterségesen rázták le a nyakukról. Csakhogy arra is megvolt az akkori világban a gyöngéd forma.

- Nini, Fili öcsém - jutott eszébe Rédekynek -, átsétálhatnál holnap, ha nincs egyéb terved, Zsályára. Levelet küldök a nővéremnek, Laszlynénak, de olyan fontosat, hogy nem merem rábízni akárkire.

Fili járatos a rokonologiában és rögtön megérti a dörgést.

- Ejnye, de jó! Úgyis már régen láttam Laszlyékat.

- Mikor jössz vissza? - kérdezi a gazda enyhítőnek.

- Visszajöjjek? - tapogatózik Fili.

- Ahogy neked tetszik. De ha most ott találnál maradni, akkor el ne felejts ősszel virágmagokat hozni tőlük az asszonynak.

Fili most már útra készült, át volt forgatva, mint egy váltó, a legközelebbi atyafira, és egyik se mondta: »nem fogadom el«, ott tartotta, aztán újra továbbította, hogy megint visszakerüljön megfrissülve, újnak, kívánatosnak, érdekesnek, tömérdek hírrel és pletykával.

Így élt és sohase gondolt rá, hogy másképp is élhetne. Az évek elsuhantak fölötte, az ifjúság cserben hagyta (de ez nem fájt neki, mert nem rokon), ősz hajak jelentek meg a fején (az első ezüst) és már csak imitt-amott volt egy atyafi, aki »öcsémnek« szólította, a nagy többségnek Fili bácsi lett.

A rokonok közül sokan elhaltak, de ez sem alterálta, mert születtek és nőttek újak, akik őt már úgy találták, mint egy vén órát, mely az apáiknak is ketyegett. Fili értéke inkább egyre nőtt. És ha ez így megy, valóságos családi ereklye lesz belőle.

De nem ment úgy. Némi megpróbáltatások és kísértések következtek. Szaláncon meghalt Liszkay, és mikor a família összegyűlt a temetésre, a tor után arra kérte a rokonokat az özvegy: maradjon ott valamelyikük egy ideig, míg valami új rend lesz, mert a cselédek még a házföldet is széthordják az ő, meg az árvák feje fölött, ha nem látnak itt valakit, aki kalapot hord.

- Hát talán jó lesz a Fili - vélték a legöregebb atyafiak. - Az úgyis ráér.

Az asszony némán intett a fejével, hogy az is jó lesz. Fili vörös lett, mint a karmazsin, és szabadkozni próbált.

- Nekem nem sok hasznomat veszi Mariska. (Liszkayné Tóth Mária volt a családi nevén.)

- Eredj a pokolba! - pörkölt rá Hettyessy Kristóf, aki akkor volt fiatalember. - Annyit csak te is érsz, mint egy fölállított bakkusz a búzatáblán.

Fili hát ott maradt. Eleinte szokatlan volt neki, alig mert beszélni az asszonnyal és olyan furcsa, nyugtalan érzései támadtak. Valami jelenettől tartott. Némelykor nem volt magával megelégedve s egész éjeken elgondolkozott élete folyásáról. Nappal a gyerekekkel hancúrozott, azok fölmásztak a térdére, hátára, tépdesték a szakállát, befogták a kis játékkocsijukba és hajtották a szobákon keresztül, mint egy vén lovat.

Valójában a gyerekeké volt Fili, azok majd megbomlottak érte. Ő is mindent megtett nekik, amit kívántak. Már persze amit lehetett, mert a kis zsarnokok sok mindenfélét kívántak.

- Fordítsa föl az asztalt, Fili bácsi.

Fili bácsi fölfordította. Tetszett neki a fölfelé meredt négy lába.

- Fordítsa föl a tálat.

Fili fölfordította a tálat és mind kipotyogott belőle a sok ropogós cseresznye. Uccu, rohanjatok rá!... Aki kapja, az marja.

A mama haragudott, zsörtölődött.

- Fordítsa föl most már a mamát is, Fili bácsi.

- Csitt, ti kis gézengúzok. Nem látjátok, hogy a mama milyen szomorú.

Tényleg hallgatag volt egész nap, alig szólt egyet-kettőt gazdasági ügyben Filivel, ha kérte, hogy nézzen utána ennek, annak. Egyébként közömbösen, érzéketlenül cipelte az egyik nap nyűgét a másik után. Gyakran sírt ott is, ahol nem látták. Hát semmi az, majd kiolvad, majd beszédesebb lesz, de még nagyon új a fekete szoknyája.

Fili ezalatt egészen megszokott Szaláncon. Úgy tetszett neki, mintha az egész világ megváltozott volna és a nap folyton sütne. Olyanformát is érzett, hogy valami nagy dolognak kell történni. A levegőben lebegett. A természet is előkészült rá. Falevelek zúgták a parkban, virágok lehelték, madarak csipogták, sőt még a macska is sejtett valamit, mert a sárga szemeivel sokszor vetett egy-egy kémlő pillantást, hol a Filire, hol a szomorú asszonyra.

Hanem elmúltak hetek, havak, és az asszony szomorúsága nem enyhült, hidegsége, közönyössége megmaradt. Fili türelmetlen kezdett lenni. A nagy jelenet nem akart bekövetkezni. Olyan volt az az asszony, mintha meg volna fagyva. Pedig de szép még, ejnye, de szép még. Fili most már nem hogy félt volna a nagy jelenettől, de azon vette magát észre, hogy várja. Ha nem is az egészet (mert az sok volna egy embernek egyszerre), de legalább valami részét, valami rügyecskét, amiből ki lehet már sejteni a virágot.

Hanem bizony a második fekete ruha is elkopott már, de nem jött a rügy.

Rügy helyett azonban megjött a pünkösdi ünnepekre az odavaló református papnak, nagytiszteletű Fekete Sámuel úrnak a mérnök fia, (aki valami vasutat épít most Sziléziában). Szép, deli fiatalember volt; úgy látszik, hogy már régebben otthonos Liszkayéknál, be-benézett a kastélyba és egy kicsit szétbeszélte az asszonykát. Nagyon szellemesen tudott csevegni, meg is nevettette egyszer Liszkaynét, Fili még örült neki.

- Hát még sincs végképp befagyva - jelezte nagy örömmel a nótáriusnak, akivel a réten találkozott.

- A kígyó mindig kienged - felelte a nótárius.

Eközben azonban nagy dolgok estek a külvilágban. Ha volnának a tekintetes nemes atyafiaknak harsonáik, most meg lehetne fúvatni. A nagy pört, melyet még a konziliárius idejében és támogatása mellett kezdtek a rokonok Esterházy ellen, megnyerték, a legfelsőbb bíróság odaítélte a hatezer holdas Holyánka-pusztát, valahol a pokolban, Ugocsa vármegyében.

Nosza, összeült a nagy családi tanács öreg Rédeky Gábor uramnál, disponálni a birtok felett.

Némelyek a felosztás mellett kardoskodtak, mások az eladást tanácsolták, de a többség előtt a família jövendő nagysága és ragyogása lebegett. Hagyassék a birtok közös családi uradalomnak. Valamely családtag gazdákodjék benne, és levonva a saját fáradsága díját, az évi jövedelmet ossza fel a rokonok közt az örökösödési arány szerint.

Elfogadták nagy többséggel.

- De most már ki menjen oda gazdálkodni?

A tekintélyes Vajda Pál emelt szót.

- Én Lengyel Fülöpöt ajánlom. Az ő apja taszította be perünket jó kerékvágásba. A hála is valami, de különben is Fili rokonunkra fér rá a legjobban; legyen úr öreg napjaira.

Nem volt ellene egy hang sem. Úgy van, helyes, jó lesz a Fili. Pedig mindenki tudta, hogy nem lesz jó. Rossz gazda lesz, de mindegy, legyen egyszer úr már a Fili.

S amint szokás ilyen nagy eseménynél, legott hintóra ültek Rédeky és Vajda uraimék és még valaki harmadik, de már elfelejtettem ki, és megvitték neki a megbízatásról kiállított okmányt Szaláncra, nagy parádéval. Még pántlikát is fontak a lovak sörényébe.

Ahogy bejárt a kocsijuk későn este a szalánci kúriára, az asszony már lepihent, csak Fili jött ki elébök.

- Hozta isten, hozta isten!

Az ősz Rédeky Gábor pedig lekapván szépen a kalapját, Fili előtt pózba vágta magát, mint egy orátor, aztán így szólt kedélyes ünnepélyességgel:

- A holyánkai uradalom tekintetes, nemes, teljhatalmú kormányzóját keressük.

- Bizony az nincs itt.

- De bizony itt van az - bizonykodék Vajda Pál.

- Mi legalább nem ösmerjük - felelte komolyan Fili.

- Budetini Lengyel Fülöpnek hívják.

A Fili fülének így is szokatlan volt, de azért csak elmosolyodott, de olyan révetegen, mint aki azon tűnődik, hol van itt az élc.

Eddig még csak Fili csodálkozott, de mikor aztán bent a szobában elmondták neki apróra a nagy szerencsét, ami érte, ahelyett, hogy a nyakába esett volna, egyszerre elsápadt és áporodottá lett az ábrázata - amin aztán ők csodálkoztak.

- Ne tegyétek azt velem! - mondá egészen megriadva. - Hiszen nem vétettem én nektek semmit. Hát miért akartok engem eltaszítani magatoktól?

Olyan érzékenyen beszélt, hogy a kő is megszánta volna, csak éppen a rokonok nem tehették.

- Hát meg vagy te bolondulva, Fili? - feddette Rédeky - mikor nagyobb úrrá tettünk magunknál, s te most azt mondod, hogy nem kell.

- Nem lehet... - tört ki fojtott hangon - föllázad a lelkem a gondolat ellen, hogy én magamra hagyatva, nélkületek maradjak!

- Majd elmegyünk hozzád - biztatták. - Megállj csak. Mindig lesz nálad egy-két atyafi.

- De hiszen éppen ezt nem tudom megszokni, mikor eddig mindig én voltam nálatok. Azt fogom hinni, hogy már én meghaltam, hogy már nem is az az ember vagyok. Hagyjatok meg, kérlek, a régi bőrömben.

Ezer meg ezer érvet hozott fel, de rávetették magukat, erősebbek voltak, visszaérveltek, legyőzték, lehetetlenné tették. Végre megadta magát, de arca végtelen szomorúságot lehelt, és mint a fuldokló, még mindig kapkodott némely különös szalmaszálakhoz.

- Mégse lehet - nyöszörgé -, ha jobban meggondolom.

- Ej, no! mi jutott megint eszedbe?

- Hát hogy a Liszkayné se enged el. Nem hiszem, hogy el engedne menni.

- És ugyan mért? - rázta meg magát Rédeky uram, mint egy haragos medve.

Fili elvörösödött, valami feleleten gondolkozott, durcásan vonogatta a vállát és végre csak annyit mondott kínjában:

- Hát azért.

- No, majd megkérdezem tőle reggel.

- Azt hiszem, kellek neki, izé... a gazdaságnál, meg a gyerekek mellett.

- De csak nem lehetsz holtig pesztonka, az ebadta!

Fili egész éjjel nem aludt, nyugtalanul hánykolódott ágyában, mint az, aki a siralomházban van, de már ez az utolsó éjszakája. Egyéb reménye sincs, csak még a fehér kendő. A Liszkayné vétója.

Mikor reggel felöltözködött, künn az ambituson találta pipázgatva a három atyafit.

- Fölkelt-e már Mariska?

- Igen - szólt Rédeky -, elmondtam neki a dolgot, hogy te vagy a plenipotenciáriusunk.

- És mit felelt? - szólt lassan, fojtott hangon.

Minden vére a szíve tájára zúdult s hajtotta, hajtotta sebesen, mintha egy megbomlott malomkereket egy tenger forgatna.

- Azt mondta, hogy sajnálni fognak a gyerekek.

- Úgy? - hebegte Fili. - Hát azt mondta?

És elkezdett valamit fütyörészni, de olyan sápadt volt hozzá, mint a fal. Aztán felugrott, sétált fel s alá az ambituson. Egy öreg kuvasz feküdt a padlás-feljáró alatt, rúgott rajta egyet, hogy percekig vonított, kunkogott a szegény állat.

- Hát talán mindjárt magunkkal viszünk - vélte Vajda uram.

- Nem, nem, hagyjatok itt még egy-két napig. Borzasztó főfájásom van (a halántékához kapott) és még egy kicsit kipihenem magamat.

Elmosolyodtak, az jutott eszükbe, hogy már negyvenöt éve pihen és még mindig ráadást kér a Fili, két napot. De hiszen éppen azért kedves fickó Fili. Ha nem volna ilyen, egy ütet taplót se érne. Hát ráhagyták, hogy holnapután küldik el érte a kocsit, s aztán elbúcsúztak a szép szomorú asszonytól, összevissza csókolták két oldalról és hazamentek.

Fili pedig nem szólt egy szót se, mikor magukra maradtak.

- Hát elmégysz? - kérdé az asszony közömbösen.

- El - felelte kurtán.

De lelkében forrt valami. Birkóztak benne a gondolatok. Mártogatta a szívét az elméje játékaiba; kétszer keserűbe, egyszer zsongítóba... Hátha csak kevély az asszony? Hátha neki kellene előhozni a múltat, az újfalusi táncestélyt?

Az ebédnél nem lehetett beszélni, mert ott volt a guvernant és a gyerekek. Közönyös dolgokról társalogtak.

Délután aztán fogta az asszony a kosarat, amiben a kötése volt, és elment a parkba. A férje is ott volt eltemetve. Bizonyosan imádkozni és sírni jár oda, mellékesen pedig harisnyát kötni, mert olyan nagy gyász még sincsen, hogy férfi a pipáját, asszony a kötőtűit elhanyagolja.

Fili várt egy órát, míg az imádságát elvégzi, de akkor megindult. Maga is csodálta, hogy olyan bátor. Szétlökte a szárnyas kertajtót, az kísértetiesen csikordult meg.

Aztán ment-ment a kavicsos utakon, a susogó hársak között, a feje zúgott, az ezernyi bogár is zúgott a levegőben, muslincák kergetőztek, egy légy ringatta magát egy pókhálón. A lepkék a virágokon illegették a szárnyaikat és szítták a mézüket... Minden lény dőzsölt és mulatott, csak Fili ment szomorúan, mintha a vesztőhelyre menne.

Végre egy lugasnál beszélgetést hallott. Arra tartott.

Talán a kertésszel beszélget az asszony?

A lugashoz nem vezetett innen út, keresztülgázolt hát egy petrezselyem-padon meg egy galagonyaligeten és odatoppant a lugas nyílása elé.

Hát ott ült az özvegy és a fiatal mérnök.

És a mérnök egyik karja keresztül volt fonva azon a szép, vékony derékon, amit fekete kelme borít be. De hiszen már a harmadik fekete kelme.

A fiatal mérnök hirtelen elkapta a karját, az asszony arca csupa tűz volt, a szeme csupa villám.

- Mit akarsz itt, Fili? - kiáltá riadtan, mérgesen.

- Beszélni akartam veled - mondá Fili szelíden, keserűen, alázatosan, és csak a földet nézte.

- Majd máskor, édes Fili - szólt az özvegy megcsillapodva, nyájasan. - Hanem most eredj, kérlek, valahová elszállt az imént egy rajunk, talán a szomszéd portákra vagy valamelyik erdőbe, ki tudja... mert nagyon messzire is elszállnak ezek a bohó állatkák. Nézz utána, kérlek, és ha szeretsz, keresd meg!

Fili lehajtotta fejét, megfordult és elsompolyodott szó nélkül, szomorúan, ődöngő léptekkel. Végigment a parkon, aztán átgázolta a kis folyót, a Boklyót, és nekivágott az erdőknek.

Esteledett már és még nem jött. A gyerekek keresték, az anyjuk megnyugtatta:

- Fili bácsi a rajt keresi, édeskéim.

Este se jött haza, éjjel se volt otthon. Még mindig keresi a rajt! Hát megbolondult az a Fili? Rőzsét szedő öregasszonyok, madárfészket kereső fiúk látták bandukolni az erdőn, hírt hoztak róla, hogy nagyon szomorú volt és csak kódorgott irány nélkül erre-arra, mintha keresne valamit.

És azután sohase jött többé vissza, se Szaláncra, se sehova, elveszett örökre; még hírét se hallották semmi teremtett lélektől. Nem látta azt többé ismerős élő ember.

Csak ijedős utasok találkoztak néha még most is éjnek évadján egy-egy ismeretlen alakkal, ha valahol úton vannak. Vagy talán csak egy árnyék suhant el mellettük. És aztán elbeszélik a mi falvainkban, hogy az a szegény Lengyel Fili lehetett, aki még most is a szép Liszkayné raját keresi.

De nem valószínű - mert a Fili most már volna vagy száz esztendős.