Egy ember, akit jókedvében talán mosolyogva teremtett az isten. Maga a faragatlan őshumor. Már az arca elég, hogy nevető hatást ébresszen, pedig rendes, tisztességes arc, vastag, szürkülő bajusszal, magas, felhőtlen, ránc nélküli homlokkal, mely alatt értelmes, okos szemek villognak fiatal tűzzel, mintha csak gúnyolni akarnák a bajusz szürkeségét. Hány éves, senki sem tudja. Egyszer a tiszteletes úr nézte az anyakönyvben s azt találta, hogy hatvanéves.

No, de már ez mégis lehetetlenség, ilyen viruló arccal, ilyen deli termettel! De a szent könyv elvégre is nem hazudhat, s tiszteletes úr a Recsky uramék keresztelőjén nem átallott egy szép mondókát penderíteni, melyben Filcsik István uramra emelvén poharát, kifejti a természet csodálatos kedvezését, mely a hatvanéves aggot annyira megkímélte.

A jelenlevő Filcsik uram azonban egész ünnepélyesen protestált, mennyre-földre esküdözve, hogy ő még nem annyi esztendős.

- Ön lehetetlent mond, majszter úr, a matrikula hiteles bizonyíték.

- Matrikula ide, matrikula oda, tiszteletes uram. Igaz kálvinista hitemre mondom, hogy a negyven közt evezek. Ha nem hiszi, fogadjon velem. Felteszem a bundámat öt pint ellen.

- Áll a fogadás!

Másnap a jámbor férfiú újra felütötte a tiszteletre méltó protokollumot, hol is hosszas keresés után még egyszer megtalálta Filcsik István uramat (ugyanazon apától és anyától), mint aki most lépte át a harmincnegyedik év küszöbét.

Ohó! Hiszen ez meg valóságos abszurdum s merő lehetetlenség! Maga a tiszteletes úr múlt tavaszon lesz harminc esztendeje jött az eklézsiába s akkor már (tisztán emlékszem) embernyi ember volt Filcsik Pista.

Nosza, még egyszer nekiesni a század valamennyi református szülöttének, hol szörnyű álmélkodásra harmadszor is megtalálta Filcsik István uramat, negyvenhét évesnek, (atyja Filcsik Pál, anyja ns. Csúz Borbála).

A tiszteletes úr haragosan csapta össze a megfoghatatlan dokumentumot, s elküldötte az öt pint bort azzal az üzenettel, hogy a mennydörgős mennykő érti a Filcsik uram dolgát.

Az érdemes csizmadia (mert az volt az ő világi foglalkozása) édesden mosolygott azon a kedélyes furfangon, min még a pap sem tud eligazodni.

Pedig hát nagyon egyszerű dolog lehetett a maga nemében. Néhai Filcsik Pál uram, alkalmasint elhalván az elsőszülött István, a következő csemetéjét is (a bunda birtokosát s beszélyünk hősét) az első magyar király nevével ruházta fel a keresztségnél. Midőn végre hosszú időre számtalan Jánosok, Ferencek, Imrék után ismét egy fiú született, s a családi biblia hátulsó üres lapja annyira tele volt a sarjadékok neveivel, hogy a következő családtag már a "margó"-ra szorult volna ki, néhai Filcsik Pál fogta magát (persze még a nevekből is kifogyott), Istvánnak kereszteltette az új világpolgárt is, mit az említett kapcsos könyvben azzal jelzett, hogy a középső István nevét veres ceruzával vastagon aláhúzta, mintegy jelezve, hogy ez a tétel duplán fordul elő a familiában.

Hősünk valószínűleg a középső István, ki miután az utósó István korán elhalt, nevének különösen az újoncozásoknál sok hasznát vette, mert mikor az első István volt katona-sorban, ő természetesen gyerek lévén, szóba sem jöhetett, míg ellenben a második István sem ő volt, mert az, mint hitelesen kimutatva lett, meghalálozott. - Ahogy meg aztán a harmadik István jutott volna glédába, Filcsik uram egyszerűen őszülő bajuszára utalt, s szelíd furfanggal mosolygott az ősi kaptafa mellett.

Ekképp konstatálván a tiszteletes úr fejébe mai napig sem férő esemény mibenlétét, s helyreállítván a szent könyv hiteles tartalmán látszó csorbát, egész nyugodt lélekkel foghatunk ama hatalmas tárgy ecseteléséhez, mely az egész környéken bámulat és tisztelet tárgya.

Ez a Filcsik bundája.

Jaj volna annak az embernek, aki máskint emlékeznék meg ez irigylendő jószágról, mint a legmelegebb tisztelettel, aki becsmérőleg méregetné szemével, vagy gúnyos nevetéssel szólna felőle! Az öreg Filcsik jó ember, aki sokat képes eltűrni embertársaitól, de a bundáját ne bántsa senki fia. Olyan bunda több nincs ezen a cudar világon. Ahhoz képest még a muszka császáré is csak »vattás lajbli«.

Erre az egy dologra nagyon érzékeny Filcsik uram.

Ha a feleségét szidja valaki, nevetve von vállat, ha a lányáról szólnak rosszat, az sem veszi ki nyugalmából; még a mesterségével is csúfolhatják, csak a bundát ne bántsa senki.

Ami a feleségét illeti, nem is valami kímélnivaló portéka, szegény. Már évek óta vak az egyik szemére, s amit látás dolgában vont meg tőle az anyatermészet, azt azon módon oda pótolta a nyelvéhez. Leányában, Terkában sem sok öröme telik az öregnek. Minek lett ténsasszony az istenadta? Minek bolondult utána annak a tintanyaló városi írnoknak. Azt sohasem fogja neki megbocsátani. Ő a pilinyi molnárnak ígérte, aki tisztességes magaszőrű ember, minek volt neki feljebb vágyakozni, oda, ahová már a Filcsik uram szeretete nem hat el.

No, a mesterségével meg éppen legkevesebbet gondol. A dologkerülés faj-virtusa olyan nagy mértékben van benne kifejlődve, hogy a karácsonyra rendelt csizmát sohasem készíti el elébb pünkösdnél. Emiatt aztán természetesen csak hébe-hóba vetődik egy-egy veleszületett tulajdonságaival ismeretlen megrendelő.

Hanem ez, mint mondom, olyan gyér esemény, hogy maga az »isten csizmadiája« is, amint Filcsik uramat csúfolják, nagyot bámul a szerencsétlen halandón, ki tőle csizmát követel. Miután néhai Filcsik Pál éppen semmi vagyont sem hagyott a sok magzatnak, ennélfogva felesleges említeni, hogy az »isten csizmadiája« nagyon szegény ember.

No, de ő nem tartja magát annak: meg van elégedve sorsával, büszke, mint egy spanyol grand és hencegő, mint egy francia hadnagy.

Ha valaki kíváncsi volna, mire büszke hát, és odáig vinné a vakmerőség, hogy ezt meg is kérdezze tőle, hamarjában bizony nem tudna válaszolni; de utójára mégis végigpillantva a világ valamennyi dolgán elméjében, mik csak némileg alkalmasak, hogy valami fényt kölcsönözzön tőlök, a bundánál állapodnék meg.

Hosszú, sárga alkotás ez, széles fekete báránybőr-gallérral, melynek két végén in natura lóg le a bárányláb körmöstől, bojtnak. A bunda két alsó csücskén egy-egy zöld tulipán kihímezve skófiummal. Távolabb különféle madarak láthatók, rendesen vörös színben, hátul pedig híres Miskolc városa van kistikkelve számtalan házával és valamennyi templomával; még a kálvinista kakas is ott áll az egyik tornyon. A nyaknál ezüst csat pompázik, melynek egyik része alatt »F«, a másik része alatt pedig ékes »I« betű jelzi a tulajdonos névbetűit. Igazi remekmű ez, melynél nem kímélt sem fáradságot, sem anyagot a szűcs. Még ha félrőfnyit hajt is föl, gombokra szedve alól, akkor is a földet sepri a bundák bundája. Nem közönséges ember volt, aki készítette. Leghíresebb szűcs egész Miskolc városában, ki egy fél esztendeig dolgozott a világ eme kilencedik csodáján, s míg megcsinálta, teljesen megrontotta szeme világát az apró finom munkában.

Hogy mint jutott Filcsik uram e kincshez, azt eleven ember nem tudja, annak dacára, hogy az öreg már egy negyed század óta minden áldott este ennek történetét beszéli, a »Patyolat-ing«-hez címzett csárdában, barátainak, de sohasem juthat a végére, mert a bundáról kezdvén beszélni, annyira elérzékenyül s oly gyakran nyúl az erősítő üveghez, s azonfölül annyi mindenféle mellékkörülményre terjeszkedik ki, hogy mielőtt a történet megoldásához juthatna, feje fáradtan konyul le a »Patyolat-ing« összeöntözött asztalára, s akadozó nyelve elnémul, tért adva a helyettesítő hortyogásnak. Csupán annyi részlet jött eddig napvilágra, hogy a bunda valami külországi herceg számára készült, de az aztán sokallta az árát s a dolog abban maradt.

No, de akármilyen nevezetes ruhadarab volt is, s akármint jutott hozzá és büszkélkedett vele Filcsik uram, azért az idő vas-foga előtt mégsem volt respektusa. Az csak olyan gorombán bánt azzal is, mintha csak a nótáriusék jurista fiának téli bekecse lett volna. Meg volt már viselve nagyon. A hímzés színtelen, foszladozott, a sárga alapbőr pedig piszkos, zsíros. A molyok is megtették a magokét, kivált a bélésben és gallérban okozva botrányos kárt. De Filcsik uram, mint a szerelmes férj, ki bájait hullató feleségét naponkint mindig a régi állapotban látja, nem vett tudomást e szomorú átalakulásról; ő mindig a régi jó bundát látta az ócskában, s fogadás közben való gangos szójárása: »felteszem a bundámat«, sohasem veszített kevély jellegéből körömnyit sem.

Egy nagy, fényesre csiszolt szögön függött télben-nyárban a tükör mellett, hogy ha a kaptafa mellett ült a gazda, szemben legyen vele, örökké láthassa. Hogy miért szerette olyan nagyon azt a bundát, bizony nem lehetett elgondolni.

Ez a bolondos ragaszkodás egészen megfoghatatlanná tette a környéken a kőszívű embert, mert így is nevezték, amiért leányát, a szép Terkát, annyira kivetette atyai szeretetéből, hogy maga elé nem bocsátá többé; hallani sem akart felőle. Pedig hát mi volt a vétke? Ahhoz ment férjhez, akit szeretett, Pintyi Dezsőhöz, a város írnokjához. A pilinyi molnár derék ember lehet, de ha egyszer nem tetszett neki, ki tehet arról?

Aztán meg a majszterné asszony is a Pintyi részén volt.

Igaz, hogy nem lett belőle semmi haszna, mert meghalt, mielőtt tervei valósulhattak volna. Nem élte meg a Terka »teensasszony« rangját!

Mikor megkérte az írnok, az öreg Filcsik egyszerűen azt mondta:

- Nem adom a leányt; már oda ígértem a pilinyi molnárnak.

- Hiába ellenzi ön - mondta az úrfi -, Terka engem szeret, a szerelem pedig nem ismer korlátokat, elébb-utóbb enyim lesz.

- Soha. Áll a bundám, öt kopek ellen, ha tetszik az úrnak!

Pintyi úr nem szólt semmit, hanem még azon az éjszakán megszöktette Terkát valahová Pestre, s addig a környékre sem hozta, míg meg nem esküdtek.

Az öreg Filcsik elvesztette moraliter a bundáját. Terka a Pintyié lett s a pilinyi molnár azt kérdé egy este a »Patyolat-ing«-nél Filcsik uramtól:

- Kegyelmed is férfi-számba esik, Filcsik uram?

- Hm! Az meglehet, hogy nem - felelte sötét arccal -, de nem bizonyos.

A kedélyes, tréfás ember azóta láthatólag komorabb lett, kevesebbet beszélt, s egy álló hétig még a bundáját sem említette. Nagyon bántotta a pilinyi molnár kérdése.

Mikor aztán Terka mosolyogva, bűnbánó arccal beállított férje karján hetek múlva, hogy a szülőket kiengesztelje, az öreg Filcsik elfordult: nincs szerencséje ismerni a teensasszonyt; leakasztotta bundáját a szögről, s úgy elment hazulról, hogy vissza nem jött addig, míg a fiatal házaspár el nem ment.

A falusi pletyka arany napokat élt ez idő óta; nem győzte eléggé törni a fejét, hogy miért haragszik Pintyire az öreg, holott örülhetne rajta kolduslétére, hogy tisztességes főkötő alá jutott Terkája. Igaz, hogy gyönyörűséges szép leány volt, messze páratlan, de azért csak mégsem vehette el őfelsége. A pilinyi molnárnál pedig mégis csak különb szerencse a délceg úri ember. Bizony kő van annak az embernek a szíve helyén, hogy úgy bánik a saját egyetlen gyermekével.

Az öreget meg is támadták emiatt nemegyszer; de ő mosolygott.

- Hagyjanak engem - mondá -, hát bántom én Pintyinét? Tettem én neki valamit? Megmondtam, hogy nem adom oda feleségül az úrfihoz; ha mégis elment, tehetek én róla? Nekem csak az esett nehezemre az egészben, hogy nem mulathattam a lakodalmán.

Ilyen tréfás hangon válaszolt, de humorában volt valami nagyon, nagyon keserű.

Csakhogy a keserűséget senki sem gyaníthatta, szokott bohókás kedélyhangulatának kérge alatt.

Egy másik ismerősének azt mondta egyszer:

- Nem szeretem az olyan urakat, akik nem úri lányt vesznek nőül.

Valaki előtt meg úgy nyilatkozott: ha »egy közönséges burgonya császárkörték közé kerül, elébb rothad meg«.

Annyi mindenfélét mondott erről a tárgyról az öreg, hogy végre is valamelyik mondása betelt.

A kis Pintyiné híres menyecske lett az úri körökben. Vármegyei szépség, emlegetett hölgy. Még az újságba is kiírták a nevét. Mindenki róla beszélt. Egyszer a fiatal főispán mellett, annak kocsiján utazott keresztül a falun. Filcsik éppen a »Patyolat-ing«-hez ballagott, ahogy a robogó hintóról utána kiáltott: »Apám, édesapám!« Az öreg felnézett, lekapta nagy alázatosan a süvegét, aztán odább ment szó nélkül.

Bizony kő van annak az öreg embernek a szíve helyén.

Azután később még többet lehetett a szép Pintyinéről hallani. Biz az, a lelkem, egészen eltanulta az úri módot. Hogy, hogy nem, Pintyi uramat csakhamar elcserélte a méltóságos főispán úrral. Azzal is Pesten esküdött meg. (Ezt a Terka egyik hiú nagynénje állította.)

Filcsik uramnak csupán az a megjegyzése volt, hogy szeretne azzal a becsületes lelkiatyával koccintani egyet, aki összeadta őket!

Már akármint történt, elég az hozzá, hogy a szép Filcsik Terka ott lakott a fényes grófi kastélyban; négylovas kocsin, selyemruhában járt, szobalányai voltak, éppen mint a marjalaki grófnőnek. Csakhogy a marjalaki grófnő olyan rút volt, mint az éjszaka, Filcsik Terka pedig olyan szép, mint a hajnal.

Üzenet üzenetet váltott, hogy látogassa meg az ő édesapja ott a fényes kastélyban, kocsit küldenek érte, selyem vánkosra ültetik, mézes pálinkát ihatik éjjel-nappal, megbecsülik, megtisztelik, ahogy a szülő apát szokás, a gróf maga is szívesen cserél vele parolát, csak jöjjön, mert Terka már nem mer elmenni az apai házhoz.

Az öreg oda sem hederített az üzeneteknek. Pedig nagyon ráfért volna egy kis jólét. Az isten csizmadiája nagyon vékonyan volt földi javak dolgában. A múlt héten már az ezüst csat is lekívánkozott a bundáról a »Patyolat-ing«-hez. Ott is van azóta a »Száli« kasznijában. A ruházat is vedlett rajta; újra meg nem telt.

No, de nem azért volt az isten csizmadiája, hogy ez a kundschaftja legnagyobb bajában ne segítse. Egyszer csak jönni kezdtek névtelen levelek a postán, tíz, húsz, ötven forinttal terhelve. Rendesen valami régi ismeretlen, hirtelen meggazdagodott adósa küldte meg tartozását, nagy hálálkodások és köszönet mellett. Mégis csak sok becsületes ember van még a világon!

Egy darabig csak elhitte, hogy ez bizony megeshetett, ha nem is vele, meglehet bátyjával, a legöregebb Istvánnal, de aztán kissé furcsa kezdett lenni, mert hát elvégre is a bátyja sem volt tőkepénzes; mikor adhatta volna azt a sok kölcsönt? Meg aztán az sem természetes, hogy az elveszendő összegek most mind egyszerre szállingózzanak haza.

Filcsik István kezdte kitalálni a dolgot, s azonmódon küldte vissza a következő összegeket a gróf főispánnak. Ő nincs rászorulva senki pénzére!

Egy ízben maga a méltóságos főispán úr alázta meg magát annyira, hogy keresztülutazva a falun oda hivatta a tiszteletes úrhoz.

- No, öreg bácsi - mondá a nagyúr -, most én magát viszem, akár jön, akár nem jön, szegény leányától ne tagadja meg azt az örömet. Legyen szíve.

- Nekem nincs leányom, méltóságos uram.

- Eh, lári-fári! Velem jön, punktum.

- Nem lehet, kérem alássan. Nagyon sürgős dolgom van. Nem lehet.

- Pedig beteg, nagyon beteg a szegény asszony, s látni akarná édesapját. Tegye meg az én kedvemért.

Az öreg Filcsik sóhajtott. Talán ez volt első sóhajtása, mióta él.

- Melyik asszonyt érti, méltóságos uram?

A hatalmas úr arcán a harag és bosszúság felhője vonult át.

- Ön makacs ember és rosszlelkű, szívtelen; leánya halálán van, s ön megtagadja gyermekét.

- Igenis, kérem alássan.

- Ön a társadalom söpredéke.

- Az bizony nem lehetetlen. Az ilyen vén csizmadiától sok telik, méltóságos uram!

- Szomorú dolog, hogy egy keresztyén így gondolkozik.

De már ezekre a szavakra a tiszteletes uram is előszedte ékesszólása fegyvereit, hogy Filcsik uramat segítsen meglágyítani s megnyerni a patrónus főispán tervének, ki - úgy látszik - egyenesen ama célból jött, hogy a makacs embert kibékítse Terkával.

Semmi sem használt. Az öreg szilárd és hideg maradt, mint a márvány. Visszapattant róla minden ígéret, minden jó szó. Úgyhogy a gróf dühbe jött, s még fenyegetőzni is kezdett.

- Már így aztán boldogul velem. Fogasson el méltóságod s veressen láncra. Akkor természetesen menni fogok ahová visznek.

A gróf haragja határtalan volt, indulatosan intett kezével, hogy távozzék, s aztán maga is befogatott, kedvetlenül hajtatva haza.

Hogy fog most Teréz előtt megjelenni! A beteg, kit imád, kiért őrjöng, nyögve fog párnáira dőlni, amint megtudja, hogy apja mégsem bocsátott meg neki.

Oh, hogy a nők olyan bolond szeszélyesek! Nem tud valami egyebet kívánni. Divat-boltok ezer tündér csecsebecséiből, az ékszerek kirakataiból mind elővarázsolná egy mosolyáért. Hanem az jut eszébe, hogy azt a vén konok csizmadiát teremtse elő neki őméltósága. Bizony bolond gusztus, s még azonfelül teljesíthetetlen, mert az az ember nem jő elevenen ide.

A beteg nő nyugtalanul hánykolódott selyempárnái közt, megrezzenve, valahányszor kocsizörgést vélt hallani. Félkönyökére emelkedett, sovány kezecskéjét fekete, hosszú hajába mélyesztve, mely körültakarta a liliomfehér hálóöltönyt. Oh, milyen szép volt így is, amint a bogárfekete szemében tükröző várakozás izgatottságával figyelt, s amint egy-egy közeledő kocsizörgés alig észrevehető örömpírt lehelt a szabályos hosszúdad arcra.

Csak a rab várhatja így a szabadságot, csak a szerelmes lányka az érkező ifjút, csak a szenvedő virág a harmat üdítő csókját.

S kit vár ez a nő?

Egy egyszerű, kék aba-posztóba öltözött, szurtos alakot, ki azt fogja mondani annál a fényes pompás ágynál: »leányom!«

A világ minden pompájával el van árasztva, parancsát szolgák lesik, betegsége kórjeleire orvosok ügyelnek, mindene van, mit szeme-szája kíván, csak az egészség hiányzik, s még valami!

A szeretet.

A gróf kétségbe van esve betegsége miatt, ott virraszt ágya mellett, haját tépi fájdalmában, ha nyögni hallja, az istenre emeli öklét s az eget káromolja; de e viharos érzelem szerelmi őrjöngés, mely csak éget, - a betegnek szeretet kell, mely melegítse.

Pompa, fény, ragyogás nem pótolják azt ki!

Milyen jó lenne most, ha otthon feküdhetnék, a szegényes atyai kunyhó fedele alatt a búbos kemencénél, mint egyszer régen, betegen, és be lenne takarva az atyai híres bundával: annak melegétől meggyógyulna, érzi.

És mintha a sors is neki akarna udvarolni s vágyát teljesíteni, az éppen e percben haza érkezett gróf s bizalmas titkára közt az alábbi jelenet folyt le.

- Nem bírtam elhozni azt a parasztot - mondá őméltósága bosszúsan -; hogy van Teréz?

- Rosszul, de az orvosok jó eredményt várnak apja megjelenésétől. Ez döntő lehetne, mondják. Az úrnő, mint a komorna beszéli, izgatott s minden kocsizörgésre fölrezzen, azt hiszi apja jő.

A gróf sóhajtott.

- Pedig nincs mód ide hozni azt az embert.

- Én ismerem az öreget, s tudok egy módot.

- Oh barátom, szóljon. Sohasem felejtem el szolgálatát.

- El kell lopatni a bundáját: utána kimegy a világ végére is.

Úgy is történt. A főispán intézkedett. Harmadnap, mikor az öreg Filcsik a »Patyolat-ing«-ből hazajött, lakását feltörve, s a bundának hűlt helyét találta. A nagy szög üresen, árván állott, megfosztva ékességétől. - Pedig éppen november közepe volt, a tél ott várakozott már a küszöbön.

Filcsik uram vigasztalanul, komoran járt-kelt a faluban, sem nem evett, sem nem ivott. Ez a csapás végképp megtörte. Nem mert az emberek szemébe nézni, velök szóba állani, mert mindeniknek ajkán ott látta lebegni a gúnyos kérdést:

»Nos, hát a híres bunda?«

De a remény nem hagyta el. Érezte, hogy a drága jószág meg fog kerülni. Az el nem veszhet, akárki lopta el, nem használhatja; az egész megyében ismerik, hogy az övé.

Nem is csalatkozott. A hír meghozta, hogy a tettesek csakugyan kézre kerültek, s a bunda most ott van a főispánnál: jelentkezzék érte tulajdonosa két hét alatt, különben el fog árvereztetni a kórház javára, mint gazdátlan tárgy.

Az öreg nyomban útra kelt a grófi kastélyba, mintegy félnapi járó földre. Nem habozott egy percig sem. Hiszen csak az igaz jussát megy keresni.

A grófot a belső szobából hívták elő, mikor odaért.

Szomorú arccal jött ki s meglepetve nézett az érkezőre.

- Ugye ön Filcsik István? Hozta isten!

- Igenis, én vagyok, a bundámért jöttem.

- A bundáért? - kérdé a gróf fájdalmas sóhajjal. - No, hát jöjjön be érte velem.

Sok fényes, szőnyeges szobán keresztül vezette a sáros csizmájú öreg embert, ki félénken tipegett utána, míg végre egy félhomályos terembe értek.

- Ott a bundája - mondá a gróf reszkető hangon, egy szögletbe mutatva -, vigye el.

Az öreg szemek csak lassankint szokták meg a homályt, önkénytelenül közeledett a mutatott irányhoz, honnan halk nyögések hallatszottak.

A gróf oda lépett s széthúzta az ágyfüggönyöket, Filcsik hátratántorodott.

Ott feküdt egyetlen leánya, halványan, mint a letört liliom, hosszú, fekete szempillái lecsukva, lábai a híres tulipános bundával letakarva.

Szép volt így haldokolva is! Egy a földtől búcsúzó bukott angyal.

Talán már fel sem fogja nyitni többé azokat a bűbájos szemeket, melyek olyan hamisan tudtak kacsintani, azokat az édes ajkakat, melyeket olyan gyönyör volt csókolni.

Az öreg Filcsik némán, mozdulatlan állott egy percig, mintha gondolkoznék, azután szilárdan lépett az ágyhoz és levette a haldoklóról azt a takarót, mely után az olyan nagyon vágyott. Meglehet, úgysem lesz rá szüksége többé. Az öreg Filcsiknek még a keze sem reszketett bele. A haldokló angyal még csak meg sem mozdult. Vajon tudta-e, sejtette-e a halálküzdelemben, hogy idefenn elvesztette mindenét, ami még itt tartotta? Most már kétszeresen fog meghalni.

Annak a konok embernek csakugyan kő van a szíve helyén!

Még csak egy utósó pillantást sem vetett rá. Némán, szótlanul ment ki a termekből, mintha nem fájna neki semmi.

A gróf borzalommal vetett magára keresztet; s azt morogta: »A pogány!«

A pogány ember pedig nyakába kanyarította igaz jussát, a sárga cifra bundát, s annak dacára, hogy esteledett, haza indult járatlan utakon. Nem akart most emberekkel találkozni. Talán érezte, hogy ő nem az.

Arcáról nem lehetett semmit olvasni, úgy látszott, nyugodt. Talán még némi megelégedés is van rajta a bunda megkerülése miatt.

Oh, ez kőszívű ember!

Egy cserjéshez érve, egyszerre megbotlott valamiben a gyalogúton. Egy koldustarisznya volt, száraz kenyérdarabokkal megrakva. Jó aratása lehetett a gazdájának, holnapra is hagyott.

De nini, hiszen ott fekszik a tulajdonos a fa alatt, egy nyomorék koldusasszony, ölében kis gyermekével. - Az öreg odalépett, melléjök tette a tarisznyát és meggyújtott egy gyufát, hogy jobban lássa; hátha meg vannak halva.

Nem voltak meghalva. A mély lélegzet elárulta, hogy édes álomban szunnyad az anya és gyermeke. Öldöklő fáradság altathatta el így. Mert a csípős idő, hideg szél és a rongyos, vékony ruházat nem alkalmas édes álomra. Csak az elcsigázott ember tud így aludni. Lehetetlen, hogy reggelig meg ne fagyjanak. Arcuk, különösen a gyermeké, már most is kék a hidegtől, s parányi tagjai reszketnek, mint a kocsonya.

Az öreg Filcsik megkövülve állott mellettük egy darabig, azután előkereste pipáját a dolmányzsebből, megtömte, rágyújtott, s a bodor füst mellett elkezdett gondolkozni.

Ugyan mire gondolhatott?

Egyre lejjebb hajolt az alvókhoz, homlokáról izzadság csurgott, feje lehanyatlott, a híres bunda lecsúszott válláról. És az jó volt így. Az öregember hirtelen megkapta a kedvenc jószágát és végigterítette az alvókon. Azokra jobban ráfér a meleg. Ne fagyjanak meg az istenadták!

Azzal felugrott és lassan ballagott hazafelé a gyalogúton.

Az éj csendes volt, de hideg, az öregember pedig bunda nélkül és mégsem fázott.

Egy gondolat melegítette ott belül azon a helyen, hol szíve szokott lenni más embernek, de ahová neki ahelyett csak egy követ tett - közvélemény szerint - a gondviselés.

Az öreg Filcsik nem emlegette soha többé bundáját. Valamint azt sem tudta meg tőle soha senki, mikint jutott hozzá, örök homály fedi azt is, hogy mikint szakadt el tőle.

Különben kinek is volna gondja rá? Ővele magával sem törődik senki. Isten, ember elhagyta, mert ő is istentelen, embertelen rossz keresztyén. A temető árka lesz a koporsója, holló-varjú a megsiratója.

A palóc nép babonás. Szereti a misztériumokat, hisz az ördögben és rémlátásokban. Egy sötét holló röpdös fölötte: a végzet; szárnya suhogását találgatja. Titkos, homályos köd veszi körül, s hova el nem lát a szem, benépesíti a helyeket árnyakkal, borzalmas, csudálatos dolgokkal. Fantasztikus népmesék elhullatott morzsáit összegyúrja, s azok hitté keményednek lelkében.

Én magam a dajkamesékkel szíttam be a babonát, s hiszek benne. A tudomány világossága csak megszürkítette a fekete háttért, de nem oszlatta el. Tisztán, világosan emlékszem mindenre; egyszer már igen közel voltam az ördöghöz, csak egy fal választott el tőle, máskor pedig láttam, amint egy boszorkányt kutyák téptek szét a temetőben.

Egy jóravaló kocsisa volt az apámnak: Palyus volt a neve.

Akkoriban még a magyar ember maga bíráskodott a cselédei fölött. A Palyus valami apró vétséget követett el. Apám bezáratta 24 órára. Egy sötét kamra volt a börtöne, ahol egész nyugodtan töltötte az éjt, amint azt várni is lehetett egy olyan makacs, erős férfitől, mint aminő Palyus volt, ki katona korában szisszenés nélkül állotta ki az ötvenet, s holmi nyolc napi arestumot legföljebb pihenő órának nézett.

Az éjt nyugodtan állotta ki, reggel az én jelenlétemben ételt vitt neki a szolgáló. Palyus víg volt és fütyürészett, midőn az ajtót ismét rázártuk.

Alig múlt azonban el egy jó óra, amint az udvaron játszogattunk mi gyerekek, s egyszerre kétségbeesett, fájdalmas kiáltásokat hallunk a kamrából: mintha egy bölönybika bődült volna el.

- Palyus, Palyus! - kiáltám az ajtót megzörgetve. - Mi baja van? Szóljon kend!

Semmit sem válaszolt.

Benéztem a kulcslyukon. Metsző szél vágódott a szemem közé s kénkőgőz tódult kifelé. Odabenn pedig dobogott a palló, mintha két ember viaskodnék egymással; egy-egy tompa hörgés, egy-egy elhaló sziszegés vegyült olykor a zsivajba.

Valami ösztönszerű félelem fogott el. Apámért futottam, elmondva neki, hogy a Palyussal történik valami.

- Bolond vagy, fiam! Benneteket ijesztget a vén imposztor. Nincs annak annyi baja sem, mint a nagyujjamnak.

S hogy ezt mindjárt be is bizonyítsa, fölnyittatá a kamara-ajtót s visszaadta a Palyus szabadságát.

Az sápadtan, erőtlenül támolygott ki, mintha kilenc esztendeig szagulta volna a börtön penészét.

- Késő! - hörgé -, már késő van.

- Mi van késő, te vén szamár, te?

- Már aláírtam a kontraktust az ördögnek - lihegé és a fogai összevacogtak.

- Bolondokat beszél kend, Palyus - szóltam én közbe. - Már hogy írta volna kend alá, hiszen írni se tud kend!

- Kezem keresztvonását adtam a véremmel, - s ezzel fölgyűrte durva ingeujját s egy kis léket mutatott balkarján, melyen akkor is domborodott egy sötétpiros vércsöpp. - Innen buggyantotta a vért a sátán.

- Aztán mit írtál alá, te krokodilus? - kérdé apám jóízűen nevetve.

- Eladtam magamat egy rámás csizmáért meg egy piros viganóért, amit a Galandáné számára hoz az ördög a putnoki vásárról... Csak egyetlenegy esztendőt engedett.

Mélyen az emlékembe vésődött ez a jelenet, melyre vissza nem tértünk többé, mert mindenki elfelejtette a háznál, egyedül én vigyáztam az öreg Palyust, ki napról napra komorabb lett, vasárnaponkint pontosan eljárt a templomba, s napközben sokszor láttam valamely asztag mögé vonulva levett kalappal imádkozni.

Szegény Palyus! Hiába volt az imádság, nem lett semmi foganatja!

Egy év múlva, egy viharos reggelen, mikor fölébredtünk, ott himbálta a szél a kamraajtón, mert ott akasztotta föl magát a fölső pántra: nagy bagariabőr csizmáinak csinos [!] két sarka hol-hol összeütődött, mintha a bokázót csinálná szegény Palyus.

Most aztán egyszerre mindenki visszaemlékezett az ördöggel kötött kontraktusára, amit olyan becsülettel beváltott.

Vissza lett idézve minden szava, amit akkor mondott, különösen a Galandánéra vonatkozó megjegyzése.

Ez a Galandáné pedig egy ismeretes öreg asszony Szklabonya nevű faluban, ahol ez a dolog történt, s még harmadéve, mikor ott jártam, élt. Már régtől fogva boszorkány hírében állott a köznép előtt; a község teheneit ő rontotta meg, ha nem tejeltek; ha súlyos beteg lett valaki, az bizonyosan a Galandáné bűbájos főztét lépte keresztül; ha a tiszteletes úrnak gyomorgörcse lett és nem tarthatta meg az ünnepi prédikációt, vagy a határt a jég verte el, azt is mind Galandáné okozta.

Ez a Galandáné »mosott« a szegény Palyusra. Ez a szó: »mosott«, nem jelent talán a szalonokban semmit, de a köznépnél az egy »viszony«. Aki az agglegényre mos, az annak az agglegénynek mindene. Az kísérő árnyéka, az becsüli meg, míg él, az siratja meg, ha meghal. Az egy házasság, melyet nem az eskü, hanem egy csomó gúnya köt össze.

A Galandáné kísérte ki a temető-árokba, ahova a szegény Palyust temették.

Ez úgy ősz elején történt. Kemény, makacs tél következett. Fehér lepedővel volt a föld beborítva, mint ahogy a poeták szokták mondani, a süvítő szélben a fák zúzmarás gallyai ropogtak, mint a csontok.

Aki valamikor Szklabonyán járt, annak bizonyára föltűnt azon excentrikus ház, mely közvetlenül a temető mellett épült, s melynek összes ablakai a temetőre néztek. Anyám építette azt oda. Valakije volt ott a temetőben, akihez közel szeretett lenni mindég. Ebben a házban születtem. A temető volt amit szemeim legelőször megpillantottak s a temetőben folytak a gyermekjátékaim: talán azért lett belőlem olyan nagyon szomorú ember.

Valóban kemény hideggel köszöntött be a Luca napja, ez a nevezetes nap, melyhez annyi sok magyar szokás fűződik.

A juhászbojtárok ma fogtak hozzá a Lucaszék faragásához, melyen karácsony estéig mindennap dolgozni kell valamit, ha a jövendőbelijét akarja meglátni az ember. A kocsisok pediglen fokhagymával akkora kereszteket pingáltak az istállóajtókra a gonosz boszorkányok hatása ellen, hogy két Ferenc József-kereszt is kitelnék egyből-egyből.

Estére vendégünk jött, a derék Dessewffy Pálné, kis, négyesztendős leánykájával.

A kis Pannika (tegnapelőtt volt benn a neve a fővárosi lapokban valami báli szépek között) megfázhatott időközben, úgyhogy édesanyja, mikor már mi mindnyájan lefeküdtünk is, aggódva virrasztott az ágyánál.

Éjfél táján azonban egyszerre mindnyájunkat fölrázott a Dessewffyné sikoltása.

Apám, anyám meg én, aki már nagyobbacska fiú voltam, a szobába siettünk azon hitben, hogy tán a kis Pannika halt meg.

A szép asszony egészen ki volt a képiből kelve és izgatottan figyelmeztetett a kívül történőkre.

Valóban pokoli zűrzavar hangzott kívülről, kutyavonítás, embersikoly, vijjogás, jajveszéklés s mennydörgésszerű roppanások.

Kitekintettünk az ablakon. A hold kísértetiesen világította meg a temetőt. A hóval borított sírdombok mint legelésző bárányok fehéredtek. Nyugalom ült a halottak földjén. Csak kriptánk magas oszlopa piroslott.

Távolabb azonban, a temető legszélén, ahol a Palyus sírja volt, egy csodaszép leány állt, lebontott hosszú fekete hajjal, csillogó, fényes szemekkel, s egy csomó óriási szelindek tépte, marta.

Rettenetes ütközet volt ez.

A szép leány márványhomloka, melyen valami démoni sötétség ült, sebből vérzett, karjáról az ing letépve, s délceg testéről cafrangokban lógott a ruha.

A piros vér vékony vízsugár alakjában bugyogott föl melléből.

A vért piciny tenyerével fogta föl s a pokolbeli szelindekeknek szemközt fecskendezte, amitől azok üvöltve, fájdalmasan ordítva ugrottak szét, hogy csakhamar új dühvel ismét visszaforduljanak.

S mintha ezalatt sírok nyílnának a temetőben, kutya kutya után támadt a fehér rögökből. Először csak fekete, apró pontok voltak, villámgyorsan növekedők, mígnem idegreszkettető csaholással csörtettek soha meg nem fogyó falkában a Palyus sírjához.

Atyám remegve csapta be az ablakot, s minket, anyámmal félájultakat, ágyunkhoz vonszolt.

Reggelre nagy híre ment a faluban, hogy az éjjel, Luca-éjjelén egy boszorkányt téptek szét kutyák alakjában az ördögök.

Miután mi is erősítettük a tényállást, a magisztrátus nyomban bizottsággá alakult, hogy a helyszínén konstatálják az esetet.

Elkérezkedtem apámtól, hogy én is a nemes kupaktanáccsal mehessek.

Elöl a bíró őkigyelme (akit már megírtam az »Igazi humoristák«-ban) ballagott, utána Buga Istók uram poroszkált, nagy somfabotjával döfködve az anyaföldet. Ott volt Suska Mihály is, aki váltig állította, hogy boszorkányok nincsenek a világon, hanem ez az egyetlen eset mégis kivétel lehet.

A Palyus sírjához értünk és megtaláltuk a dulakodás nyomait. Úgy nézett ki a Palyus sírja, mint egy újdonatúj hímes szűr. (Szegény Palyus egész életében egy ilyen szűrre vágyott.) Csakhogy azok a virágok vérrel voltak pingálva a fehér havon!

A végzetes hely tele volt ruhafoszlánnyal. Egy darab kék gyolcs: ez a kendő, - egy piros selyemdarab: ez a viganó (talán éppen az, melyért Palyus a kontraktust kötötte az ördöggel), imitt-amott egy-egy foszlány durvább daru-vászonból: ez bizonyosan az ingváll.

Öregbíró uram csurgóra vágta fején a kalapot és így szólt: (Beh lestük is mindnyájan a mondását.)

- Már én csak a mondó vagyok, hogy ilyen dolog talán még Budán se esett az éjjel.

- Mégis, mit szól hozzá kigyelmed? - kérdék a tanácsbeliek.

- Szólni szólnék én - mondja az öregbíró -, csak egy nagy baj ne volna...

- Ugyan mi legyen az, nemzetes bíró uram?

- Az ittengát [!] a baj, hogy ez a hely, ahun állunk s ahun ez a lucifernátus eset történt, nagyon közel van a faluhoz s nincs elég közel a határhoz; mert ha ez a hely, ahun ez a lucifernátus dolog mívelődék vala, közelebb volna a határhoz, azt cselekednénk, hogy od'ajándékoznók a falu határát egész idáig a kiscsollóiaknak, s akkor a kiscsollói bíró uram őkegyelmének fájna a feje s nem a mienk afölött, hogy mi légyen itt a cseleködés. Így azonban oda nem adhatjuk a határt, mert nekünk semmi sem marad.

E mély bölcsességnek nagyot bólintott a boszorkánydeputáció, s nyomban kiküldetik a kisbíró főtisztelendő Kubcsik plébános úrért, hogy a helyet és a ruhafoszlányokat fölszentelni ne röstelkedjék, mégpedig íziben, mivelhogy addig keresztény ember oda sem közel nem léphet, sem, amint a vizsgálat megkívánná, a gyanús, pokolbeli tárgyakat kezébe nem veheti.

Mialatt a főtisztelendő úr megjött a füstölővel s beszentelé a kívánt helyet és tárgyakat, azalatt odagyűltek a felső vég összes öregasszonyai s azok csakhamar megállapították a tépett ingváll ujjának gallérján lévő hímzésről, hogy az az ingváll senki másé, mint - uram bocsáss - a Galandáné asszonyomé.

- Meg kell égetni! Nyársba kell húzni a ráncos vén boszorkányt! - kiálták mindenfelül, csak én magam ráztam a fejemet, aki színről színre láttam, hogy az egy gyönyörű leány volt, akit a kutyák a múlt éjjel szétszaggattak.

- Nem ég az meg a tűzön sem! - hallatszottak a palóc asszonyok feleselgetései.

- Majd meglássuk, hé! - mondja az öregbíró uram. - Ha Szegeden meg bírták őket égetni, hát én is csak bírom... vagy micsoda?

S mellére ütve, nagy kevélységgel indult meg a menet élén, egyenesen a Galandáné szurtos viskója felé.

Igen sajnálom, hogy szűk terem nem engedi elég körülményesen időzni e tárgynál úgy, amint szeretném, s úgy, amint illenék egy ilyen világfontosságú dologról, mellyel egyszerre halomra döntöm a tudomány azon tanait, mintha boszorkányok nem volnának.

Több száz emberre szaporodott a menet, míg Galandánéhoz értünk. A kerítésnél a két kisbíró, amint azt az illedelem kívánja, hatalmas ütlegekkel szétveré vala a csőcseléket, s csupán a hivatalbeli perszónák s én lettem beeresztve. Legelöl mindenütt Kubcsik tisztelendő úr ment a füstölővel.

A konyhába léptünk. Ott a tűzhelyen hatalmas fazekakban mindenféle koktumok rotyogtak, pokolbeli bűzt árasztva.

Befogott orral, lassan lábujjhegyen léptünk a szobaajtóhoz, s főtisztelendő uram meghúzta az ajtómadzagot s a nyíláson át beereszté előbb a szent füstöt - s csak azután bátorkodtunk be.

Ott feküdt tarka ágyában lihegve a vén banya, a fején jégborogatás. Utálatos ráncai nem árultak el semmit, még kíváncsiságot sem, az állán öt darab hosszú ősz szőrszál meredezett, még ijesztőbb külsőt kölcsönözve e szörnyetegnek.

- Hogy van kigyelmed, édes nénémasszony? - kérdé az öregbíró tiszteletteljes gyöngédséggel, mert bizony senki sem evett bolondgombát, hogy a boszorkányt magára haragítsa.

- Bizony rosszul vagyok, édes fiam. Tele vagyok sebbel. Nézzétek a testemet!

S ezzel föltakará a dunyha csücskét, s ott volt mellén a nagy seb s combjain az ebharapások nyomai. Kidudorodó csontok kék mezőben - mint valami heraldikus mondaná.

- Hihihi! - röhögött föl, fogainak hajdani lakóhelyét mutatva - egy kis dolgom volt az éjjel...

S vöröses szemeivel nagyokat sandított a tanácsbeliek felé, úgyhogy azoknak összevacogtak a fogaik.

- Már bizonyos, hogy ő a boszorkány! - súgá lassan felém Buga Istók uram.

- Nem ő! Dehogy ő - súgtam vissza. - Oh, a boszorkány egy nagyon szép leány volt... Mintha most is látnám...

Csontos, bepólyázott kezét kihúzta a dunyha alól s megfenyegetett vele:

- Ej, ej, úrficska! Hát azt hiszi, hogy a vén Galandáné nem tud szép lenni, ha akarja. Ej, ej, úrficska, vigyázzon, hogy valahogy a vén Galandánéval ne találkozzék, mikor a legszebb női arcot látja maga előtt...

Öregbíró uram megdöfte a törvénybíró uramat, törvénybíró uram megdöfte a kisbíró uramat, kisbíró uram pedig megdöfte a tisztelendő uramat, s szép rendben, szó nélkül, csöndesen kisompolyogtunk a szobából.

De én még a konyhába is utánam hallottam...

»Ej, ej, vigyázzon, úrficska!«...

Hanem az igaz, hogy vigyázok is.

Keskeny, szürke felhőfoszlányok úsznak a környék felett. Nagy égiháború lehetett az éjjel, villámlással, esővel, viharral vegyes. Látszik is a nyoma mindenfelé: a fák gallyai le vannak tördelve, faleveleken, fűszálakon esőszemek csillognak, a templomsoron a nagy garádban zuhog a víz. Vöneki János uram portáján egész tócsák állanak, a Zákó Mihályék kertjében pedig - éppen az imént mesélte Mihók Magda - a madárfészket is lemosta a fáról a szakadó zápor.

Köd gömörödik a sár fölött, átlátszó és fehéres, mint a musselin-ruha, a falusi kémények füstje fölfelé száll, megannyi jele, hogy eső nem lesz, bár az ég morcos, borús még, mint a Bizi apó arca, ki ingadozó léptekkel, meghajolva megy a hosszú utcán Szücs Istók kőművessel.

Az emberek az udvarokról és a kerítések mögül nézik. Hogy összeesett! Megőszítik a csapások, csövestől jönnek. Az eladóleánya meghal, csűre, asztagja megég, lovait elhajtják a szegénylegények. Örökké rajta tartja most az Isten a »másik« kezét.

Érzi is a súlyát. Bezzeg kellemeztetné most már magát ő szent felsége előtt; hogy ím az a kisebbik lánya is halálosan megbetegedett, meghökkent őkigyelme s megfogadta: ezentúl arravaló lesz a gazdagsága, hogy jót tegyen vele.

- Ni, a Bizi, a fösvény Bizi! - kiáltja az Andris gyerek a Gughiék udvarán.

- Csiba te, ne te - veszi fel a szót Gughi Panna -, legalább már ti ne bántsátok. Eleget veri az Isten. Ugyan tegyen lelkem, egy-két hasábot az üst alá, míg én megkavarom...

- Nedves ez a tüzelő - veszi át a szót özvegy Csupor Mátyásné. - Az én időmben még a fa is jobban égett, Panna... Hanem ez a Bizi dolga csakugyan csodálatos. Mikor a drága Mária-képet hozták, amit a templomnak vett, leszakadt a szekér alatt a Csoltó hídja, ló odaveszett, kép dirib-darabra tört.

- Valóságos mennyei kijelentés, nénémasszony. De vajon hová mehet most ilyen korán reggel? Eredj csak, kis Andris, nézz utánuk, merre fordulnak el a savanyúkúttól?

A »falu gyermeke« (így nevezték a szelíd képű, anyátlan-apátlan fiút) ott guggolt az udvar közepén, a lekvárfőzőkatlan mellett, ami igen irigylendő állapot volt rá nézve, mert nemcsak a lábait melengethette a tűznél (csípős az idő egy kicsit), hanem a jószívű Gughi Panna a kóstolást is engedte.

Hogy most már ott kell hagyni a vén Bizi miatt ezt a nagy boldogságot!

Kelletlenül kullogott utánok, mert félt Bizi uramtól. Minden gyerek fél a faluban attól a sötét arctól.

Bizi apón egy hosszú krispin volt, abba húzta be apró kopasz fejét a váll-lapockái közé. Őkigyelme fázhatott talán, mert olyan idegesen mozgott az ajka, mintha a foga vacogna.

Jobbról-balról köszöntek neki, de ő nem vette észre. Csak egyszer fordult vissza, és a kis Andris úgy érezte, hogy őt nézi. Megrezzent és mélyen szemeire húzta a viseltes báránybőrsapkát.

A csősz, aki a sánta Péri Jánosnéval kendert vitt az utcán, az Andris fülehallatára mondta el, hogy megint csoda történt az éjjel. A kőkeresztbe beleütött a mennykő. Pedig száznyolcvan forintjába került Bizi apónak, aki most mindenre adakozni kezd, mert perben áll az Úristennel és ki akar vele békülni. De hasztalan, alighogy felállították tegnap a drága kőkeresztet, ma már össze van törve.

Andris kitalálta, hogy a temetőbe mennek Bizi apóék. De már azt az istennyilát ő is megnézi.

Illő távolságban követte, s mikor a temető közepén megálltak, a nagy kőrisfa alá húzódott.

A gyönyörű, piros kőkereszt csakugyan ott hevert két darabban a sárguló pázsiton. Nini, hova lettek az aranyos betűk: »Isten dicséretére emeltette Bizi József.« Éppen a betűknél, derékon törte ketté nyilával az Isten, mintha mondaná: »Nem kell a dicséreted, Bizi József, a Mária-kép sem kellett, ez sem kell.«

Az öregember elkapta fejét a földről, hol adománya széttörve hevert, és nem mert fölnézni az égre sem, ahol olyan nagyon haragusznak rá. Révedező szeme a gyermeken akadt meg, mintha annak a boglyas feje lenne közbül égnek-földnek.

Andris a kőrisfának dűlt, s lábait, amik egészen besüppedtek az ittas, kövér temetői földbe, sorban emelgette, meg-megrázva őket a levegőben, mintha ezáltal melegednének. Kis homloka ráncba van szedve, szeme bekalandozza a sírokat, arra gondol, amelyikben nyugszik az ő anyja, apja.

- Menjünk innen... - mondá Bizi apó összeszedve magát.

- És a kereszttel mi történjék?

- Úgy hagyom - viszonzá tompa hangon, majd halkan hozzátette: - amit az Isten ujja összetört, azt nem szabad az ember ujjainak összeragasztani.

- Bizony kegyelmedet meglátogatta az Isten.

- Hiszen ha csak látogatna - kiáltott fel keserűen Bizi apó -, ő már nálam lakik, Istók, állandóan nálam lakik.

- Tűrni kell, Bizi uram!

- Pedig hidd el, Istók, nem vagyok rossz ember.

- Fösvény volt kelmed, szívtelen, gőgös. A világ elejének képzelte magát. Aztán, valljuk meg az igazat, uzsorával szerezte kincseit.

- Nem becsülöm őket már semmire - hörgé. - Fázom, reszketek. Valami rossz előérzetem van. Mintha marokkal fogná össze valaki a szívemet. Meglásd, ismét szerencsétlenség vár rám... Oh, te kifogyhatatlan Isten, mivel engeszteljelek meg?

Elhagyták a temetőt.

- Hej, ni! - kiáltott fel Istók. - Hát ez a poronty mindig a sarkunkban van! Milyen veresek a lábszárai a hidegtől! Takarodsz innen mindjárt, te kölyök!

- Ne kergesd azt a gyereket, Istók. Olyan jólesik, hogy itt látom mellettünk. Gyere idébb, kis fiam!

Az öreg arra gondolt, hogy abból a borús égből egyszerre lepattanhat még egy villám, de csak akkor, ha már az a gyerek itt nem lesz.

- No, gyere hát közelebb!

- De csak hadd menjen haza - véli Istók -, megveszi a lábát az Isten hidege!

- Miért nem húztál csizmát, fiú - kérdi Bizi uram szelíden.

- Nincsen csizmám - mondá a gyerek szomorúan.

- Hát mért nem varrat apád?

- Nincs apám - felelte közönyösen.

Ez a közönyös szó fogta meg Bizi apót. Hogy nevekedik ez fel, ha még a szeretetet sem ösmeri...

Szótlanul megfogta a kis Andris kezét s vitte magával végig a nagy utcán, le egész a templom mellé.

Ott aztán benyitottak egy házba, amelynek kapujára két sarkantyús csizma volt kifestve aranyos rojtokkal s a következő aláírással: »Filtsik István csizmadia-mester.«

- Mérjen ennek a gyereknek egy pár csizmát, Filtsik uram, az én kontómra! - mondá Bizi apó.

Filtsik megnézte a gyereket s így szólt:

- Éppen van egy ilyen kis csizma készen.

A kis csizmát előhozták, csakugyan jó volt: mintha a lábára öntötték volna.

A gyerek örült neki, ragyogó mosoly ült ki arcára s vígan kopogott az öreg után a pitvarban.

Ott künn ezalatt eloszlottak a felhők. Mikor Bizi apó kilépett az udvarra, a napfény elöntötte szomorú arcát, az égbolt pedig nyájasan mosolygott. A füvek nevettek rá az úton, sőt még a meggyűlt esővizek is.

Mintha új levegőt szívott volna be, könnyebben érzé magát.

- Add ide a kezedet, fiam! Olyan jó meleg kezed van. Eljössz-e hozzám?

A gyermek a csizmáit nézegette gyönyörködve és így szólt:

- A lekvárfőzéshez szeretnék menni!

- Nem, te velem jössz. Íme, itthon vagyunk már, itt lakunk ebben a cserepes házban.

A kapuajtóban a kocsis várta azzal a hírrel, hogy az ellopott lovak megkerültek, a tornácon a doktor fogadta vidám arccal, a leány már túl van a veszélyen.

Bizi apó hálateljesen nézett fel az égre. Milyen messze van és mégis milyen közel... Egy pár kis csizmával meg lehet járni egy óra alatt...

Október közepe van, és Ákos még mindig nem jött haza a fürdőből. A fákról hulladoznak a sárgult levelek; a szél süvölt, sikogat az erdőkben; komor, nehéz őszi felhők gyülekeznek az égen... és Ákosnak semmi híre.

A nyár elején ment el; orvosai Pöstyénbe küldték. Ákos, amint mondá s mutatta, nehéz szívvel vált meg nejétől, aki Aporfalván maradt, hogy ott bevárja férjét. A hű nő könnyezve búcsúzott el szeretett urától, s már rég elnyelte a kocsit a poros országúton a távolság köde, midőn a bánkódó asszony a kastély erkélyén még mindig kendőjét lobogtatta.

Minő visszás helyzet! Az asszony egy elátkozott felvidéki fészekbe temetkezik, elzárja magát a világtól, a társadalomtól, a férj pedig fürdőre utazik!...

De Auróra nem zúgolódott. Ő szerette férjét s miután megtudta, hogy Ákosnak egészsége helyreállítása végett Pöstyénben kell tartózkodnia, mégpedig egyedül, - a jó asszony zokszót sem ejtett, úgy maradt hátra Aporfalván.

Azonban az egy hónap letelt, és Ákos helyett az a Jób-hír érkezett, hogy az orvosok újabb rendelete szerint még egy hónapot kell töltenie - Mehádián. Kissé különös, hogy valakit Pöstyénből Mehádiára küldjenek az orvosok; de az asszony nem értett hozzá, ellenvetés nélkül belenyugodott.

Ezalatt a magányban Auróra szíve megtelt sóvárgó szerelemmel. Hetenkint három levelet írt férjének, könyörögve, hogy legalább egy hétre, négy napra vagy csak egy éjszakára jöjjön haza.

Megjött a válasz.

»Kedves nőm! Bajomból még mindig nem gyógyultam ki. Holnap elhagyom Mehádiát, legújabb utasítás folytán két hetet Ischlben kell töltenem. Csókol a viszontlátásig hű férjed Ákos.«

A szegény beteg férj Ischlben a két hetet se húzta ki; tizednapra már Balatonfüredről írt otthon epekedő feleségének pár sort, jelentvén, hogy jövő héten Koritnyicára megy.

Koritnyicára! Auróra szíve nagyot dobbant, arca kigyulladt, keze reszketett, szemei lázasan égtek. Koritnyicára! Hiszen az alig van két óra járásnyira Aporfalvától, Ákos bizonyosan hazajön, ha nem többre, legalább egy napra. Oh, mily boldogság lesz az!

Sietett is megírni örömét Ákosnak. Ez volt veszedelme. Ákos még sohase volt olyan friss a felelettel. Posta fordultával már megérkezett üzenete, hogy betegsége hirtelen veszélyes fordulatot vett, holnap utazik Meránba, ahol októberig lesz kénytelen maradni.

Auróra sírt és küldözte a szerelmes leveleket Meránba. Mindennap ment egy, szeptember közepén már naponkint kettő, szeptember huszonötödikén pedig négy.

Az asszonyka türelmetlen, ideges, izgatott volt; vére tűzzé vált s iszonyú sebességgel keringett duzzadt ereiben, amint ezt ékesen megírta leveleiben.

De elmúlt október elseje, s Ákos nem mozdult Meránból.

Auróra már nem írt többé hosszú leveleket; csak egyes szakadozott, kuszált mondatokban volt képes érzelmeit kifejezni.

A szerelmes asszonynak eszébe se jutott kutatni, miért fürdőzik az ő hű Ákosa oly cikcakk módon majd Pöstyénben, majd Meránban, majd a jó ég tudja merre! Pedig bizony furcsa gyógyítási rendszernek jöhetett volna a nyomára! De ő csak arra gondolt, hogy a férjét hazacsalogassa.

»Imádott, édes, egyetlen, drága férjem! Oh, kérlek, légy irgalmas, jöjj haza! Oly rég epedek csókod, ölelésed után! Nekem sötét az egész világ, ha téged nem láthatlak. Reggeltől estig mást se teszek, folyvást sóhajtozom s rád gondolok. Istenem, beh jó volna, ha egyszer éjfélkor hozzád lopódzhatnám! Nem kívánnék egyebet, csak egy óráig maradhatnék veled. Hiszen oly nagyon szeretlek és csak téged szeretlek! Könyörülj meg rajtam, szerető feleségeden; bármikor érkezzél, tárt karokkal várlak a te hű Aurórád.«

.......

Mind hasztalan! Ákos Meránból Nizzába utazott és azt írta, hogy csak tavasz felé jöhet haza. És Auróra elővette imádságos könyvét és fohászkodott: Istenem, istenem, mit vétettem, hogy így büntetsz engem!

.......

De hát miért oly kegyetlen ez az Ákos? És miért oly hű ez az Auróra?

Akarjátok tudni?

Hát azért, mert Auróra köhögős, vézna teremtés, harminchét éves, Ákos pedig huszonhat éves szeleburdi, aki Nizzában egy csinos kis táncosnővel költi a felesége hozományát.

Hiába mondanák, hogy a Csillom-ház a legszebb Bodokon, senki sem irigyelné, mert az a legszomorúbb is. Nagy udvara, kertje talán azért nagyobb a többinél, hogy annál üresebb lehessen.

A kapuja be van csukva egész nap (tulipános oldala sohase fordul belül), ablakai nem nyílnak meg, csak ritkán.

A napsugár hiába táncol a zsaluk bordácskáin; nem hatolhat odább. Enyelgő napfény nem kell annak, aki ott benn lakik egyedül. Az már kivette osztályrészét: az örök felhőt.

Néha egy-egy cserebogár koppantja meg a lécpáncélzatot, s ez a koppanás is oly kísértetiesen hangzik odabenn. Ha ajtó nyílik valahol, az már nagy zaj itt, s összerezzen rá mindenki.

Mindenütt, mindenen az elhagyottság látszik. Mintha valami nyomasztó lehelet vonná be fűnek, virágnak, lombnak a színét, hogy az attól bágyadt legyen.

A kert sűrű fáin keresztül a legforróbb nyári délben is valami sajátságos hideg légáramlat suhan el. A galagonyabokron a fejletlen bogyók között egy félig rakott madárfészek himbálózik. Vajon miért nem rakta meg egészen a madár? Miért hagyta el idő előtt, hogy másba kezdjen egyebütt?

A nagy jegenyefák komoran nézik lerajzolt árnyékukat a selyem gyepen: mintha az az árnyék is csak árnyék fölé lenne terítve. A kapu küszöbét beverte a gyom, paraj és laboda! Kocsi ide nem jön, kocsi innen nem megy esztendők során át. Két dudorodó zöld csík fut a porta felé. Bujább fű nő ottan. Valaha keréknyom lehetett... talán még arról a napról, mikor a szép Major Annát hozták pántlikás lovakon.

Kihalt, csendes minden. A két nagy fehér komondor unatkozva őgyeleg az udvaron; egyhangú nagyon a hivataloskodásuk. Hónapok elmúlnak, míg valami megugatni való kerül.

Még a galambdúc lakói is olyan csendesek, olyan némák, turbékoló szavukat alig hallani, színük meg többnyire sötét hamuszürke. Ki öltözteti fel ezeket is ilyen szomorú ruhákba?

Vagy már mindennek mutatni kell, hogy ez a nagy ház itt a szép Major Anna rideg koporsója?

Hiába van fényes diófából, azért mégis csak koporsó az. Hiába hagyta itt neki Csillom Józsi az egész gazdaságot, a négy jármos ökröt, a három tehenet, a harmincnégy juhot, mégis árván hagyta, mikor elbujdosott.

Egyhangúan folynak napjai azóta, nem megy sehova, őhozzá sem jön senki, s ebben az örökös egyformaságban nem változik semmi... semmi - csak ő maga.

Arca rózsái elhullnak egyenkint, nagy kék szemei elveszítik fényüket, a homlok ráncokat vet, a kezek elsoványodnak, a ruganyos délceg termet összeesik.

Nem ő az már, nem ő.

De a megtagadott örömöket, az elvesztett életet visszakéri a szív. Az nem feled, de emlékezik, annak csak tegnap volt, mikor a férj elment, hogy vissza ne térjen. A szív nem kombinál, nem számítja a napokat, követeli a tegnap után a holnapot.

»Itt ült ő ezen a széken...«

A szegény szalmaözvegy odaborul reá, mintha még most is meleg lenne ez a hely. Pedig már nyolc hosszú éve annak!

»Igen, itt ült utoljára.« Anna feje ott pihent domború, erős mellén s hollóhaja beleakadt a Csillom Józsi mellénygombjába. Sehogy sem lehetett kioldani. Olyan nagyon mulatságos volt az, hogy egész este nevettek, egész este mondogatták: »Most vagyunk még csak igazán összekötve.«

S másnap már el voltak szakítva örökre.

Hogy volt? Miből kelt ki a mag ahhoz a szalmához, melyből az ő özvegyi koronája van fonva? Verje meg az isten azt a Csőke Palit... minek is járt utána? Hisz nem csalogatta, még csak nem is biztatta sohasem.

Eljött azon a szerencsétlen éjszakán, amikor már a Józsi elaludt, és megkopogtatta a kamra ablakát.

- Gyere ki egy szóra, Csillom Anna!

- Jaj, nem megyek... Hova is gondol kend?

- Csak egyetlen szóra... mondanivalóm van.

- Menjen el, azt mondom, míg békében mehet, míg az uram fel nem ébred.

- Nem bírok tovább a szívemmel... nem én tovább, Anna. Itt a pisztolyom is, benne van a golyó. Az lesz a halálom, ha nyomban ki nem jössz.

Dideregve ment ki a szegény fiatal asszony. Félt a nagy botránytól, le akarta beszélni, tudta, hogy jó fiú Csőke Pali, egy-két kérő szótól megolvad és enged. Jaj, minek is ment ki... hiszen nem szerette, sohasem szerette!...

S míg ott künn csitítgatta Palit, félig bánkódással, félig szánalommal, mert hiszen oda volt, egészen oda volt az a szegény fiú, azalatt egyszerre csak, mintha egy sötét nagy árnyék mozogna az udvaron lent az istálló mellett, majd megcsillant a nyerges paripa patkója s trapp... trapp, amint megkoppantak a köveken módos vékony lábai, egy pisztoly dördült el, s szilajan nyargalt ki a nyitott kapuajtón a megriadt pej lovasával együtt.

Nem nehéz kitalálni, hogy lehetett. Szegény szalmaözvegy százszor elgondolja, százszor összerakja miképp történhetett. Minden föltevése találó s mégsem az igazi egyik sem. Hogy vette észre, hogy osont ki az asszony után, és a többi meg a többi.

Oh, ha már látta, ha utána jött: mért nem avatkozott bele, miért nem büntette meg tetszése szerint szigorúan, miért ment el úgy, hogy ölni akart előbb... hogy ne térhessen vissza soha többé?

De ha szeretné: visszatérne. Nem tudna elélni nélküle annyi éven át szolgálattal keresve kenyerét. Nem! sohasem szerette. És mégis, ha nem szerette volna, lőtt volna-e Csőke Palira, akkor itt hagyta volna egész vagyonát, mindenét, még azt is, amiről nem tudott? Oh, csak a nagy szeretet változhatik át ilyen nagy nehezteléssé!

Elment, hogy a híre sem jött évekig. A törvény nem választotta el őket, csak asztaltól, ágytól. Azt mondta, nem öllek meg, csak beleteszlek a koporsóba.

Mikor aztán a kis Péter (kinek már nem volt atyja, mikor született) öt éves lett, egyszerre csak egy ember jelent meg Bodokon, aki elvitte a fiút fél évre az atyjához, mert úgy ítélt a törvény, hogy a fiú közös legyen. A szalmaasszony és a szalmaférj prókátorai úgy egyeztek meg erre a pontra: hat hónapig lakjék évente az atyjánál, hat hónapig az anyjánál.

Egyik sem engedi a maga hat hónapját, és a szegény szöszke gyerek olyan, mint a mesék bolygó madara, mely az egyik planétából a másikba jut, s sehol sem bír átmelegedni.

Milyen hat hónap az, mikor az a fiú távol van!

És milyen másik hat hónap az, mikor az a fiú, az ő picike képmása vele van és az apjáról beszél neki!

Jaj, csak egy szót se szólna soha, ezt óhajtja és mégis ő kérdezi.

- Édes kis Péterkém! Hát láttad? De mit is beszélek, hogyne láttad volna, mikor együtt voltatok! Szeret-e? Csókolt-e sokszor? Őszül-e már a haja? Milyen házban lakik? Azt mondod, hogy ott olyan nénik vannak, akik teveled játszottak. Szépek-e? No, ne, ne mondd, hogy tudod is te... Nézz jól rám, szebbek-e mint én? Oh, te csacska! Hogy én vagyok a legszebb? Az ám, neked, te kis bolondom. Felelj, de emlékezz vissza mindenre. Emlegetett-e engem apád valaha? Mondott-e neked rólam valamit, mikor haragos volt, vagy amikor víg volt? Hogy semmit sem mondott? Eredj, kis cudar, kiállhatatlan vagy...

Ezer meg ezer kérdés. Egy szomorú szívnek, egy egész életnek apró kérdésekre szétszedett fájó titka.

A kis Péter nem tud felelni azokra a kérdésekre. Jámbor arccal bámul az anyjára s mindig csak az olyan dolgokat hajtja, amik azt nem érdeklik.

Oh, ha ő csak egyszer egy perce láthatná! Ha olyan bűvös tükre lenne, amibe ha belenézne, látná, hogy ott mi történik, egyszerre kitalálna mindent, amit még tudni akar ezen a világon.

De nincs olyan tükre.

Ha talán üzenne, ha ő közelednék. Nem, nem, azt nem teszi. Hátha kikacagná az üzenetét.

Hanem ha majd az a gyerek nagyobb lesz. Akkor talán...

S ez a talán az, amiből él. Ezt szívja be a levegőben. Erdő, patak ezt hajtja, onnan jövő felhők ezt beszélik...

BEVEZETÉS

Kapocsy János a Nagymező utcában lakott. Gondolom, az 5-ik szám alatt, de erre nem emlékszem bizonyosan.

Kapocsy János hivatalnok az általános biztosító társaságnál. Ezerhatszáz forint fizetése van, amit már »valami«-nek neveznek Budapesten.

Kapocsy úr egyike a legszolidabb, legrendszeretőbb embereknek, főnökei meg vannak vele elégedve, mert pontos, még a háziúr is meg van vele elégedve, a lakbérét rendesen fizeti, adóssága nincs, s még sokra vihetné hivatalában, ha nem volna keresztény.

De hiszen neki nincsenek nagyravágyó tervei. Nem kíván lenni vezérigazgató, - megelégszik még álmaiban is azzal, ha majdan, midőn eléri hivatalos működésének negyvenedik vagy ötvenedik évfordulóját, megkapja a Ferenc József-rendet.

Ez az ő összes ambíciója s azonfelül néha egy kis remuneráció.

Kapocsy János olyan egyszerű ember éppen, mint a keresztneve. Van abban valami, hogy a keresztnév, melyet az ember visel, vezeti egész sorsát. A Jánosok mind olyan prózai, igénytelen lények, akikkel sohasem történik semmi (ezért bámulom én felette Arany Jánost); az Alfrédeké, Eduardoké és az Arnoldoké a világ. A regényes név majdnem olyan, mint a nemesség: kötelez.

Nos, hát Kapocsy János uramat nem kötelezte a neve semmire, nem is tett egész életében semmit, mint hogy született, kijárta a nyolc gimnáziális osztályt, azután díjnok volt hat esztendeig a királyi táblánál, mígnem egy magas pártfogója útján bejutott az általános biztosító társasághoz s megházasodott, nőül vevén Piroska kisasszonyt, a nevezett magas pártfogó fogadott leányát, akiről azonban azt beszélte a hitvány pletyka, hogy a valódi lánya lenne.

De már ez azért se valószínű, mert a magas pártfogó azóta egészen levette róluk a kezét, s oda se nézett a fiatal pár boldogságának, nem hogy azt adományával fokozni igyekezett volna.

János úr, noha csak János volt, szerette a regényeket olvasni, Jókait, Kockot, Dumast könyvnélkül ismerte, s mindenütt látván ezekben az asszonyi nem állhatatlanságát, nem egyszer elszomorodott vala, de halovány arca csakhamar ismét fölvette a legteljesebb megelégedés kinyomatát, mert hiszen az ő Piroskája mégis csak kivétel. De még milyen kivétel! Munkás, szelíd és szófogadó. Nem vágyik ez sehova a világon, olyan házias ez, mint a csiga, de nem hordja magán mindenét, mint a csiga, mert soha még asszonyi portékában az a nemes megvetés a ruha, a cifrálkodás és az ékszerek ellen, mint Kapocsynéban.

Mintaképe vala ő Kapocsy János előtt a női szendeségnek és hűségnek. Mi, akik kartársai vagyunk a derék úrnak, számtalanszor hallottuk ezt a férj szájából, midőn a Józsefvárosban, a »Kék csillag«-nál néha-néha összejöttünk egy-egy halbszájtlira.

- Az én kis »hollóm«-nak nincs párja a világon. Már t. i. hollónak hítta az asszonykát, minthogy az barna és kökényszemű. Gyöngy ő az asszonyok közt, isten jókedvében teremtette, ártatlan liliomnak.

S ilyenkor mindig elérzékenyült s az ötödik, hatodik halbszájtlinál ríva fakadt, hogy mindamellett nincsenek gyerekei.

Mi vigasztaltuk, hogy: »Ne búsulj, bolond, hiszen éppen azért nincsenek talán, mert hű az asszony!«

- Igaz, igaz - riadt fel ilyenkor -, hiszen az én Piroskám kivétel az asszonyok között.

I. FEJEZET

Tisztelettel kérem a nyájas olvasót, ha netalán elolvasta a fentebbi bevezetést, tekintse úgy a dolgot, mintha nem olvasta volna, mert most látom, hogy rosszul kezdtem a történetemet.

Okvetlenül Kupcsik Nep. János úron kellett volna kezdenem, aki szinte ott lakik a Nagymező utcában, őt se tudom pontosan, hanyadik számú házban, hanem annyi bizonyos, hogy nem messze onnan és Kapocsyékkal ellenkező oldalon.

Csak nemrég jött ide lakni, amióta a marienbadi fürdőből hazajött, hova lesoványodni s egy szerencsétlen szerelmet ment felejteni a nyáron; no, meg azért, hogy a köszvényét ott hagyhassa, mert a menyasszonya: Nagy Ágnes állítólag azért küldte neki vissza a jegygyűrűt, mivel köszvényes.

Oh, hitvány női kebel, melyből a forrón érzett szerelem azonnal kivész, mihelyt azt hallod, hogy az imádott ifjúnak köszvénye van! Hát a köszvény úgy veszi már ki a szerelmet a szívből, mint a zsirla a pecsétet a ruhaszövetből.

Kupcsik úr bosszút esküdött az egész asszonyi nemnek; elhatározta, hogy gyűlölni fogja őket, s hogy minél jobban megutálhassa, eljárt esténkint a tea-szalonba.

Aki a tea-szalont, Budapestnek ezt az egyik szeplőjét az Aranykéz utcából nem ismeri, annak hiába írom le, aki pedig ismeri, az úgyis tudja, tehát nem írom le. Ez a praktikus eljárás.

Kupcsik János úr magánzó volt és zeneleckéket adott azelőtt a flótázásból, mígnem tavaly valami nagynénje halála ütött be neki váratlan örökséggel, s ez tette tulajdonképpen szerencsétlen flótássá, mert pénze lévén, a szerelem virágai kezdtek nyílni keblében, melyeket eddig a mindennapi kenyér utáni hajsza nyomott el.

Rendkívül boldogtalanul érezte magát most, a kapott kosár után, s bár bosszút és gyűlöletet esküdött az asszonyi nemnek, azért mégsem tett egyebet, mint hogy ott ült az ablaknál reggeltől estig s a hűtlen Ágnesről ábrándozott, érzelmeinek kifejezésére gyakran elővévén fuvoláját is.

Köszvényes kezei, melyek flanell-szövettel voltak bekötve, meglehetős ellentétben állottak érzelmeivel, de ki tehet róla, hogy a szív fiatalabb a kezeknél s több potencia van benne, mint a törékenyebb tagokban?

Kivált a művészeknél áll ez így, kik a roskatag testben is örök ifjúságot hordanak.

János pedig művész a javából s nem egy babérkoszorút kapott szegény ember korában, mikor még vidéken hangversenyezett. Annyi szent, hogy Nagy Jakab még árnyéka sem lehet. De hát nem erről van szó.

A mi történetünk nem fuvola-novella. Azt csak Bartalus István tudna írni, már t. i. ha írni tudna.

*

Kupcsik Jánosnál az a fő, hogy egy szép barna vis-à-vis-t fedezett fel. Az átellenes ház első emeleti ablakaiban a virágcserepek közül gyakran bukkant elő egy csinos fej, mikor a zsaluk, melyeken pajkosan táncolt a napsugár egész délelőtt, szétnyíltak. Sőt néha még többet is látott a János úr káprázó szeme. Látta, hogy csókolózik a férj és a fiatal asszonyka odabenn. Az asszony köt, a férfi a pamutot tartja. És munka közben édes öleléseket váltanak. Sőt talán a munka után sem édes nekik a nyugalom, de már akkor van annyi eszük, hogy leeresztik a roletteket.

Minek is látna a boldogságból annyit Kupcsik János? Ami sok, az megárt, ha nekik nem is - de neki, kinek sebei még be nem hegedtek, minden bizonnyal.

És mégis odanéz nem egyszer, de százszor is napjában. Hiába no, ami szép, tetszik az a szemnek. S az az asszony nagyon csinos portéka. Az igaz, hogy már nem egészen fiatal, de csak annál érdekesebb.

Amint egymás mellett ülnek a kanapén, néha édes csevegésbe merülve, bizony minden nőgyűlölete dacára még meg is kívánja és elpróbálja fuvoláján:

Véle a kanapén... a kanapén...
Nos, mi esnék a kanapén?
Vele egy kanapén - egy kávét innék én.

Vajon tudják-e, sejtik-e, hogy belát a nyitott ablakon keresztül? Hogy ingerlik őt is, hogy költögetik benne az alvó oroszlánt?

Eh, törődnek is azok vele, a szerencsétlen flótással? Bánják is ők, ha belát vagy be nem lát valaki? Bizonyosan fiatal házasok, még csak néhány napja vannak együtt, a mézesheteket élik...

Hát csak hadd éljék, úgysem tartanak soká.

Mert mindent megun az ember. Hosszú szerelem nincsen a házasságban, így tanítják ezt a világ összes írói: Shakespeare-től kezdve le egész Fangh-Gyújtó Izabelláig.

De mégis Vas Gereben mondja a legokosabbat, midőn így szól: »A házasság olyan, mint a meleg fürdő, aki nincs benne, belekívánkozik, aki pedig benne van, kikívánkozik belőle.«

Addig-addig elmélkedett emberünk erről a tárgyról, mígnem a mindennapi látományok hatása alatt egészen beleszeretett a fiatal menyecskébe s halálosan gyűlölni kezdte a férjet, aki még mindig nem unta meg a mézet szedni azokról a szép piros ajkakról.

- De hát meddig tart még ez? - hajtogatta váltig elméjében s dühösen toporzékolt a szobában.

- Ezek az emberek lelketlenül halomra döntik minden teoriámat, melyet a nőkkeli hosszas érintkezésemből merítettem, mint minden tudományok extraktumát. Hát azért kaptam a köszvényt, hogy a legvégén még ostoba is maradjak ebben a szakmában? Vagy kivétel ez az asszony és ez az ember.

De 'iszen, csodák ha esnek is, nagyon ritkán esnek... ez a bolondos hűség sem természetes - aztán meg az asszonyok erényeit tulajdonképpen csakis a férfiak gyámoltalansága menti meg... Ergo bizonyosan nincsenek házibarátok, vagy ha vannak, ostobák és gyámoltalanok. Tertium non datur.

II. FEJEZET

- Végire kell jutnom ennek a dolognak - gondolta magában Kupcsik. - Adatokat! adatokat!

Azt a fáradságot vette magának, pedig roppant lusta ember volt, hogy lement a házmesternéhez, Frau Lénihez, és három egész hatost nyomott a markába.

- Maga nagyon okos asszony, házmesterné! - mondá Kupcsik Nepomuk János lehető nyájasan.

Frau Léni hunyorított a savószín szemeivel, s a három hatost egy megelégedett mosollyal csúsztatta ruhája zsebébe.

- Parancsol valamit a teens úr?

- Csak kérni akarom valamire. Ösmeri kegyed ott átellenben, az első emeleti szögletlakásban azt a házaspárt?

Frau Lénit konvulzív köhögési rohamok fogták el. Előkereste fiókjából a pápaszemét, föltette az orrára s azon keresztül nézte meg figyelmesen érdemes lakóját, mintha le akarná róla olvasni a szándékot.

- Azt a családot?... Nos, úgy fölületesen. Hanem a néném odafönn a padlásszobában, az bizonyosan ösmeri, mert éppen az átellenes házban volt házmesternő.

Frau Léni nézett ki már vagy hetven évesnek. És ő még mindig húga valakinek? Brr! Milyen lehet még az idősebb testvér!

- Igen, ő ott volt házmesterné - folytatá elnyújtott, álmos hangon -, addig, míg jobb üzlete nem akadt.

- És milyen üzlete van most?

- Mármint őneki? Hát tetszik tudni, ő a fiatalság barátja...

- Hüm! Pedig azt hinné az ember, hogy mivel olyan messze van tőle...

- Éppen azért. De nem parancsol a teens úr egy kis tubákot?

- Köszönöm, nem élek vele. Nos, tehát a fiatalság barátja? És mennyiben?

- Elősegíti örömeiket.

- Igen, igen! Például?

- Ejnye, be nagyon kíváncsi ön! Pedig jól tudom ám, hogy okosabbak vagyunk, mintsem ne tudnók, miről van szó. A ténsúr csak kötekedik velem, hogy examinál, mint egy gyereket. A ténsúr nagyon jól tudja, hogy ha valami szép virágot lát meg és a kerítésen nem bír átmenni, hogy letéphesse, jól esik akkor, hogy van valaki, aki be tud menni és el tudja hozni azt a virágot, hehehe!

Ördögies mosolyra torzultak ajkai, miközben hajdani fogainak elpusztult helyei láthatók lettek.

- Jól esik ugye, ha van valaki, aki gondoskodik a gomblyukakról is? Hogy ne maradjanak üresen.

- Tehát a padlásszobában lakik becses nénje?

- Igen, a legfelül. Ő, tudom, fog adni felvilágosítást. Most éppen otthon van. Csak tessék fölmenni bátran. Vizit van nála, de az nem baj, mert a vizit belevág az üzletbe: a Babók Rézi van nála, akiben több tálentum van, uram, mint egy püspökben.

- Ah, ah! Mindenesetre érdekes személy lehet!

- Meghiszem azt, uram! Ha az ördög szoknyában járna, már azt is rég elcsábította volna.

- Rendkívüli tálentum!

- Annyit mondhatok uraságodnak, hogy nem bánja meg, ha megismerkedik vele. Hasznára lehet még az életben.

- Igen... valóban... még lehet... Úgy van, asszonyom, érzem, hogy lehet még.

Azután sötét arckifejezéssel dünnyögé Kupcsik úr, mialatt a lépcsőkön felment:

- Pedig a rossz világ, a gyalázatos világ azt fogta rám, hogy már én megöregedtem...

A Frau Léni nénjénél csakugyan vizit volt. Kedélyes és tanulságos diskurzus folyt az uzsonna mellett, persze szakmájukba vágó.

Babók Rézi éppen egy kitűnő gsäftjének történetét mondta el, melyből kétszáz forint haszna volt.

A háziasszony összecsapta kezeit:

- Kétszáz forint ezekben a szűk időkben! Ez igazán bámulatos. Oh, ezek a férfiak... ezek a férfiak! Uram én istenem! Kétszáz forint! Hiszen annyit a paradicsom sem ér! Vajon ki volt, he?

- Itt nem annyira a szállítmány becse forog szóban... hanem inkább a szállító személyisége... A szállító, az ám az ember!... Ne volna csak lakat a számon!...

- De nekem csak megsúgod?

- Isten ments! A világért sem. Éppen a titoktartásért fizették.

- Oh, oh, gyermekem!

- Már eddig is majd bajba keveredtünk, Mutter. Az a bolond portéka egy százast váltott másnap egy boltban. A dolog gyanús volt, szegényes öltözetét tekintve, a kereskedő konstablerért küldött, aki bekísérte. Ott aztán be kellett vallania, hogy egy úrtól kapta a pénzt itt és ott. Nyomozták a dolgot s odáig mentek a megkezdett fonalon, hogy egyszer csak elsápadtak az eredménytől.

- Én uram, istenem! Mi történt?

- Eljutottak a legmagasabb személyig. S ha már ott voltak, előadták a legalázatosabban, hogy a gyanús perszóna azt hazudja: őtőle kapta a száz forintot.

»Hagyjátok futni!« mondotta a legmagasabb személyiség. Pszt! De ne is beszéljünk róla.

E pillanatban halk kopogás hallatszott, s Kupcsik János úr lépett be.

Miután leültették s műértőleg megvizsgálták vastag óraláncát, mely elárulta, hogy nem a high life jól fizető emberei közül való, a háziasszony fanyarul kérdé:

- Mi tetszik?

Kupcsik úr előadta kívánságát a szemközti családra vonatkozólag. Szeretne némi felvilágosítást kapni.

- Igen? A szögletlakásban? Azok a Kapocsyék. No, ezeket én nem ösmerem, csak úgy futólag. Az asszony igen csinos asszony. Echt barna. Csakhogy az ilyenek most nemigen vannak divatban. Most a vörös hajúak a keresettebbek.

Rézi helybenhagyóan bólingatott fejével. Akárcsak Pulszky Ferencet látnók, mikor Pulszky Károly beszél.

- Futólag ismerem csak... de azért tudom, hogy egy kicsit szűkecskén élnek, az asszony sehova sem megy.

- Szegény asszony! - sóhajtott fel Kupcsik úr.

- A férje hivatalnok, tisztességes fizetése van, de nem olyan nagy, hogy kényelemben élhetnének.

- Hogyan? - dünnyögé magában - hivatalnok az ipsze? No, mondhatom, gyönyörű hivatalnok, az egész napot otthon tölti a felesége szoknyája mellett. Ilyesmi is csak Magyarországon lehetséges! Ezek az urak csak a fizetést fölvenni jók! Aztán ne legyen itt az ember ellenzéki?

- Különben igen tisztességes, szolid ember. Nem jár sehova.

(Nem ám, még a hivatalba sem, gondolta magában Kupcsik.)

- No, nem is olyan nagy csoda, hogy nem jár - tette hozzá aztán hangosan -, a mézeshetekben nem virtus otthon lenni.

- Miféle mézeshetekben? - kérdé a vén banya, apró fürkésző szemeit látogatójára szegezve. - Hiszen már hét éves házasok!

- Lehetetlen.

- Becsületemre mondom. Még ma is emlékszem a lakodalmukra. Bizony hét esztendeje már annak. Hogy múlik az idő, Rézi fiam! Biz istók, kezdünk már öregedni, Rézi fiam.

(Az ám! Kezdünk már vagy harminc esztendő óta.)

De ezt nem Kupcsik gondolta, csupán mi mondjuk, mert Kupcsik nagy ámulatában egyébre még gondolni sem tudott, mint azon rettenetes csodadologra, hogy ezek hét esztendeje csókolóznak folytonosan: reggel, délben, délután, és este.

No, ha ezek nem érdemelnek meg szobrot a holtuk után, akkor nincs elismerés a földön, s csapja el a vésőjét Huszár Adolf.

Ezek az emberek még a huszonötéves jubileumok alkalmával is el fognak pirulni, ha kezeik érintkeznek.

Ez az erény elszédítette Kupcsikot: hirtelen ajánlotta magát, azt hozván okul, hogy majd eljön még, valami fontos beszélnivalója leszen az asszonysággal, de csak négyszemközt.

És ezentúl még figyelmesebben vizsgálta a házaspár életét, szemlélődött, fürkészett, s megösmervén a Kapocsyék cselédjét (no, ezt ugyan nehéz volt, mert minden héten változtatták), attól is kérdezősködött: mióta vannak a Kapocsyék házasságban?

- Hét vagy nyolc esztendeje, úgy hallottam.

- Jó-e kegyedhez az asszonyság?

- Én csak takarítónő vagyok; reggel és este megyek oda, és az ételt viszem el délben, napközben nem vagyok ott.

- Tehát a vendéglőből élnek.

- Egy kifőzőnétől viszem az ételt. Azt mondják, így kevesebbe kerül.

- Tehát takarékosak? Most mit visz a kezében?

- Cirkuszjegyeket! Az urak a cirkuszba mennek ma.

- Kapocsy úrék?

- Igen, ők.

- Milyen helyre váltotta a jegyeket? Drágák?

- Nem pénzért vettem. Úgy adták a kasszánál.

- Hogyan? Ingyen? És mit mondott kegyed a kasszánál?

- Hogy a Kapocsy úrék részére. Már félre voltak téve, a kasszánál lévő úr azonnal a kezembe nyomta.

A takarítónő kivette a jegyeket kebléből: két zártszékjegy volt balra.

- No, no, hát magam is elmegyek a cirkuszba - gondolta magában Kupcsik úr, s minthogy igen szép délutáni idő volt, kiment egy hosszabb sétát tenni a Hatvani utcába.

Jó szerencséje volt. Látta ideálját is, de csak messziről s akkor is csak hátulról.

Karonfogva ment a férjével, ámbátor a férjet nem vehette ki, pedig szerette volna már közelről is látni ez Alcibiadest, kit hét évig szeretnek s ki hét évig éli a mézesheteket. Kapocsynét is csak úgy ismerte meg, hogy az hátra pillantott, és úgy rémlett neki, mintha reá kacsintott volna tüzes szemeivel.

De hát ez csak a képzelet játéka és bizonyára semmi más. Lehet-e még föltenni is a megtestesült erényről valami rosszat?

Utánuk sietett, de a kanyarodónál a sétáló tömeg közt teljesen elvesztek szemei elől.

Sebaj az, majd meglátja estére a Renz cirkuszban.

Aminthogy úgy is volt.

A Renz cirkusz teljes fényében úszott, mikor oda egynegyed nyolcra belépett, s a publikum éppen Beppót, az ügyes clownt tapsolta, ki a fogánál fogva lógázza magát egy trapézen.

A habituék mind ott ültek a páholyaikban s többnyire ásítozva nézték Beppót. Hányszor látták ők már ezeket a bolondságokat! A kedvenc pedig még messze van a programon! Az csak úgy kilenc óra felé jön ki - hogy meghódítson mindenkit. Hiába, a »canaille«-nak is kell valami mulatság! Az övé a clownok, a haute-crème-é a Ritterek és kivált a Ritternők.

Kupcsik úr oda sem ügyelt a bohócra, hanem keresgélni kezdte a vis-à-vis-ját. Éppen átellenben ült itt a cirkuszban is, nem messze az istállók felőli bejárattól.

Hanem nini, micsoda idegen ember az ott mellette balról, jobbról pedig egy kövér asszonyság, talán valami nőrokonával jött a férje nélkül.

Gukkerjéhez nyúlt és vizsgálni kezdte.

- Ah, ah! Hiszen az az ember ott az én fiatalkori pajtásom, Bróner Jancsi, az az asszony meg... seregeknek ura, ne vigy a kísértetbe, a Frau Léni nénje, akinél vizitben járt. No, hogy ez micsoda összefüggés itt, annak csak az isten a megmondhatója.

Ez a kérdés foglalta el Kupcsikot s nem is vigyázott az előadásra, hanem bámészan tekintett végig az óriási nézőtéren, hol nem egy helyütt látszottak üres hézagok.

Bizony-bizony az öreg Renz arca is panaszkodó egy idő óta. A legnagyobb reklámok sem segítenek már. A publikum okoskodni kezd. Eljárnak még a Nemzeti Színházba is. Sose volt még ilyen felfordult világ ebben az országban.

Más években még szűk is lett volna ez a cirkusz, most pedig ha a habituék nem volnának, még a páholyokban is nagy lenne az üresség.

Minden ominózus dolog összejött. A tábornok orbáncban fekszik, pedig annak a kedvéért is sokan jártak. Aztán ezek a meiningeniek is idejönnek.

És te is, fiam, Brutus... vagy hogy Evva! Egy karácsonyos látványossággal agyontiprod Julius Caesart!

De ezen fontos kérdések, melyek a fecsegésre alkalmas tárgyat hajhászó közönséget foglalkoztatták, mind nem érdekelték Kupcsikot egy csöppet sem, bármiként igyekezett is elszóródni egyebütt, szeme önkéntelenül visszatért a szép asszonyhoz.

Nini, most a Bróner Jancsival beszélget. Szerencsés fickó ez a Bróner Jancsi! Az iskolákban is mindig ilyen szerencsés volt. A professzorok mindig azt kérdezték tőle, amit - nem tudott. Ezért nem lett belőle tudós ember, minélfogva alkalmasint boldogult is.

Ámbár már évtizedek óta nem beszélt vele, de tekintve a vastag aranyláncát, majdnem bizonyos az a föltevés.

És amint folyton az asszonykát nézte volna gukkerjén, egyszerre észreveszi, hogy annak az arca lángba borul, szemei csillognak s mereven tapad oda a lovagra, ki Beppót váltotta fel a porondon.

Ebben a nézésben volt valami sajátszerű, az ijedelemnek és meglepetésnek vegyüléke. A féltékeny ember gyanúját azonnal felköltötte, Kupcsik úr pedig féltékeny volt, s úgy tekinté a szép menyecskét, mint egy őáltala fölfedezett kincset. Egészen beleélte magát abba a gondolatba, hogy az az asszony egykor az övé lesz. S minél erényesebb, annál nagyobb diadal a meghódítása. Igen, ő a nagy diadalt szomjúhozza már annyi csatavesztések után. Csak azzal vághatja ki becsületét.

Oh, hogy fog tombolni mámorában a lelke azon a dicső napon, melyről nem bánja különben, ha este lesz is.

Figyelmesen kezdte nézni ő is a lovagot, ki méltóságteljesen lovagolt körben, s lova taktusra táncolta a rezgőpolkát.

Ejnye ni, de ismerős ennek is az arca valahonnan! Sokáig törte rajta fejét, hogy honnan, de csak nem találhatta ki. Lássa, mennyire gyengül az embernek a memóriája, ha már a negyvenes évek felé evezget!

A közönség élénk tapsokkal jutalmazta a tanulékony lovat, miután elvégezte kevély táncát s lovasával együtt elvágtatott; tíz percnyi szünet következett, mely alatt a közönség egy része elszéled az istállókba Renzék lovait megbámulni, a másik része pedig a büfébe siet.

Kupcsik jól látta, hogy Bróner Jancsi is megmozdul, valamit mond a menyecskének s a büfé felé indul.

Ez éppen jó pillanat lesz megszólítani Bróner Jancsit, s megkérdezni tőle, hogy jutott az érdekes ismeretséghez.

Bróner vidám arccal furakodott keresztül a tömegen azon nemes szándékkal, hogy egy sóskiflit vegyen meg, mert valljuk meg, habár nem illik is az éhség egy erős férfiúhoz, ő nagyon éhes volt, s az üres gyomor annyira dominálta őnála a többi érzékeket, hogy nem volt képes élvezni semmit.

Éppen a kiflit ette hát visszatérőben, midőn egyszerre csak egy régen ismerős hang megszólítja:

- Szervusz, Jancsi!

- Ah, szervusz. Kihez van, kérem, szerencsém?

- Hát nem ösmersz? Régi cimborád vagyok, a Kupcsik Jancsi.

Minden okos ember tudja, hogy itt egy érzékeny ölelés következett.

- No, pajtás, te ugyan átkozottul megváltoztál.

- Mondhatom, te is...

- No, de azért még mindig csinos fickó vagy...

- Hát tudod, imponálni tudok az időnek. No, de te is jól nézel ki.

- Ad vocem, jó kinézés! Nagyon csinos szomszédnőd van, úgy látom...

- Hol? Melyik?

- Az, aki melletted ül, itt a cirkuszban.

- Elég csinos... - mondá Bróner Jancsi sugárzó arccal.

- Csak egy nagy hibája ne lenne - Kupcsik sóhajtva.

- Micsoda hibája?

- Nem modern asszony. Bolondul szereti a férjét, örökké nyalja-falja, mint egy macska.

- Honnan tudod te, hogy szereti?

- Hát iszen mindennap látom.

- Kit? Az asszonyt?

- Meg a férjet is. Mondhatom, szép mákvirág.

- Kicsoda? Az asszony?

- Nem, a férj.

- Mért mondod azt? - kérdi a régi iskolapajtás mosolyogva.

- No, mert mióta csak ott lakom velök átellenben a Nagymező utcában, még nem volt hivatalban, egész délelőtt otthon csókolózik - a feleségével. Mégis csak szemtelenség egy hivatalnoktól. Én, aki az ablakon át látom mindennap, megbotránkozom ezen.

A Bróner Jancsi arca elsötétedett, homlokerei kidagadtak, szemei vérben forogtak s dühösen ragadta vállon fiatalkori barátját:

- Ember! Jöjj, mutasd meg, melyik asszonyról beszélsz.

- Ej, hát kiről beszélnék, ha nem a Kapocsy Jánosnéról? Hiszen vis-à-vis-m. De mit érdekel az téged?

Azután gúnyosan hozzátette:

- Remélem, nem akarsz konkurrálni? Ilyen mítoszi szerelem mellett!

Kupcsik barátjára nézett, de az kiszabadítva magát, úgy futott el onnan, mint egy őrült, öt-hat embernek a tyúkszemére hágva útközben.

Ugyan mi az ördög baja lehet ennek a Bróner Jancsinak?

Hát már ez is szerelmes abba a menyecskébe?

Többet nem tudott Kupcsik úr. Ez a csodálatos homály nem hagyta azonban nyugodni, hozzákombinált hát mindenféle részleteket, de egyik sem passzolt tökéletesen. Mindig maradt még valami fatális hézag.

Nem is fogja ezt kideríteni, csak a jövő. Mert az idő mindent a felszínre vet s nem hagy eltemetve semmit.

A cirkuszi estétől kezdve sohasem látta többé kinyílni azokat az ablakokat. Vajon mi történhetett? Mintha kihalt volna az egész ház!

Elköltöztek-e innen? Vagy talán beteg lett a szépasszony? Ki tudhatná azt?

Hetek múlva egy nap azonban betévedett Kupcsik úr a Ment-féle sörházba és leült egy asztalhoz. Egy krigli sört kért és egy fél tormás virslit rendelt, mert ennyi erejéig volt a gyomra alkotva.

Mikor leült és végignézett az elhízott, pohos embereken, kik az asztalokat körülülték s vidám nyelvcsettentgetéssel ízlelgették az árpa andalító levét, nem gondolta volna távolról sem, hogy itt fog megoldódni az ő regénye, mely éjjel-nappal elfoglalá egész lelkét.

Egyszerre azonban nyílt az ajtó és belépett a szép asszony férje. Nem látta még közelről. De azonnal megösmerte. Az irígységnek éles szeme van.

Mégpedig egy ismerősével jött, egy silentianus ügyvéddel, Pörgey Istvánnal.

A szomszéd asztalnál foglaltak helyet. Pörgey köszönt, Kupcsik viszonozta.

Ez jó alkalom lenne megösmerkedni a férjjel, gondolta magában hősünk, de még habozott egy ideig. A gyűlölség vett rajta erőt egy pillanatig, mert valóban érezte azt ezen ember iránt.

De végre is a szerelem győzött, mely ha még a kíváncsisággal egyesül, erősebb a poklok kapujánál.

Hirtelen Pörgey mellé szemtelenkedett hát Kupcsik és megindult a diskurzus először kettőjök közt.

- Kérlek, mutass be! - mondá Kupcsik úr, mihelyt az első apropos kínálkozott.

- Comball úr, a cirkusztól - szólt Pörgey -, Kupcsik János gazdag magányzó.

A kölcsönös meghajlás után is tátva maradt a Kupcsik szája s szemét bámészkodva mereszté Comball úrra.

- Nos, mit bámulsz? Talán már ösmerik egymást?

- Nem! oh, nem... Bizonyára nem - dadogá Kupcsik -, de oly meglepő a hasonlatosság... olyannyira... hogy meg mertem volna esküdni.

- Igen? Pedig Comball barátomnak nincsenek hétköznapi vonásai - jegyzé meg a hízelgő exügyvéd.

- Annak dacára. Soha olyat te még nem láttál. Éppen egy ilyen úr lakik velem vis-à-vis a Nagymező utcában: Kapocsy Jánosnak hívják.

- Mit? Kapocsy János? Hát 'iszen ösmerem én a Jancsit. Komisz fukar ember, nincs benne semmi gavalléros. No, de meg vagy te bolondulva, hogy azt az aszott gilisztát Comball úrhoz hasonlítod?

- No, én úgy néztem... az igaz, hogy csak távolról láttam mindössze néhányszor életemben.

- Mondom, hogy nem vagy eszednél. Azt mondod, hogy csak távolról láttad... Hát nem egy padban ültetek az iskolában és azután is együtt laktatok a Jancsival?

- Micsoda Jancsival?

- Ejnye, hát a Bróner, akarom mondani a Kapocsy Jancsival. Hát kiről másról beszélünk?

- No, én meg azt mondom, hogy te bolondultál meg! Mi köze Kapocsynak Bróner Jancsival?... Igaz ugyan, hogy ott láttam ólálkodni a minap a vén medvét Kapocsyné mellett.

Pörgeyt kacagási roham fogta elő, mialatt Comball úr a cirkusztól, kényelmetlenül feszengett székén és a kellnernek csengetett, háromszor is visszhangoztatva a dallamos »Zahlen« szót.

- De hát mondd meg már, mit hahotázol? Idegessé teszel a vigyorgásoddal! - méltatlankodik Kupcsik János.

- Ugyan, hogyne nevetnék ezen a komikus tévedésen? Hiszen Bróner Jancsi változtatta meg a nevét Kapocsyra. Oh, oh, hát mért nem olvasod a »Budapesti Közlönyt«-t?

Kupcsik a homlokára ütött. Nagy világosság támadt egyszerre sötét agyvelejében.

- De hát akkor ki csókolózott Kapocsynéval minden reggel?

- Pszt. Nem tudsz a szájadra vigyázni? - mond Pörgey vállat vonva.

- Oh, én bolond! - tépelődött magában Kupcsik. - Most értek már mindent. Én... Én árultam el a dolgot ostobaságból. De hát ki hihette? Azaz, hogy tudnom kellett volna, miszerint a házaséletben nem létezhetik hosszú szerelem.

.......

Eképp esett ez az eset. De azért a világ mégse fordult ki a sarkából.

Az asszonyok ki tudják magyarázni magukat; még Kapocsy úr is megbocsátott a nejének.

Most megint minden rendén van.

Kapocsy úr végzi a napi dolgait, várja a remunerációt és a Ferenc József-rend kiskeresztjét.

Eljár a »Kék hering«-be barátaival, de a feleségéről nem beszél többet. Nem mondja többé kevélyen, hogy kivétel az asszonyok között.

Ott ül jámborul, megöregedve, megnyúlt orral a székén, s ha valaki őnagysága után kérdezősködik, zavartan hebegi:

- Köszönöm, egészséges.