A méltóságos úrnak nagyon aláesett a sora. Hej, mikor még főszolgabíró volt otthon a vármegyéjében! Azóta azonban sok víz folyt le a Dunán és sokszor jutott rá az »osztás« meg az az unalmas »keverés«.

Lassan-lassan odáig süllyedt fokról fokra mindig mélyebben, hogy a »Zrínyi«-ből is kikopott őméltósága. Levedlett róla a ruha is.

Mindenét elvitte az a négy király, kiknek még nagyobb adót kell fizetni, mint annak az igazi egy királynak. Olyan telhetetlenek azok a négy királyok, akiket Giergl kártyagyárában pingálnak ilyen hatalmasoknak!

Azután még lejjebb ment. Mikor már semmije sem volt, nem kérdezősködött a nagy ősöktől, vajon mit csináljon most? Azok talán megsúgták volna neki!...

Elindult a maga fejétől a maga szenvedélyével. A hetvenes évek eleje óta végképp elzüllött s még lopni sem restellt.

Ekkor már az ismerősök levették róla a »B-y S.« nevet és úgy hítták, ha emlegették, megvetéssel vagy szánva, hogy a »Pick-Pocket báró«.

A pick-pocket pedig azt teszi, hogy zsebmetsző. Ez nagyon ráillett a szerencsétlenre, ki 1876-ban két ízben volt becsukva, a soroksári járásbíróság börtönében.

A magány megborzasztotta s felébresztette benne az önvádat. Összetörve, ott, nyomorult matracán elhatározta, hogy ha kiszabadul, visszatér a tisztességes társadalomba.

Azt hitte, hogy ahány lépés - onnan, annyi lépés oda.

Pedig nem úgy van: lefelé lejtőnek, visszafelé meredek hegynek visz az út.

A társadalom vonakodik visszafogadni azt, aki a bűnét megbánta és büntetését kiszenvedte. A tisztességes társadalom a feléje nyújtott kezet visszautasítja.

A báró kiszabadult, de mint az elvert kutya, hiába járt küszöbről küszöbre, nem talált szánalmat sehol.

Szerencsére megbetegedett. És szerencse, hogy a Rókus-kórház nem ember, hanem csak intézmény. A Rókus befogadta, s a következő éveket jobbadán ott töltötte.

A legközelebbi napokban azonban a betegség is ellene fordult: elhagyta. A Rókus-kórház kapui becsukódtak utána - éppen olyan tompa zörejjel, mint hajdan régen-régen kastélyának ajtai.

Könnyezve hagyta ott a »temetők előszobáját«, kétségbeesve, hogy mit fog tenni?

A véletlen éppen eléje vitette, amint az utcán ácsorgott, Sz-y A. grófot. Odalépett hozzá s elmondta sorsát.

A gróf meg volt hatva. S még aznap gyűjtést rendezett a kaszinóban a báró számára.

A méltsás kompánia, mely éppen mint hajdan a báró, a négy királyoknak udvarolt, olyan jó launéban volt, hogy olyan összeget adtak át a bankból a Pick-Pocket számára, amiből egy évig kap havonkint 50 forintot, s ezalatt megígérte a jószívű gróf, találni fog számára valami megfelelő foglalkozást.

Így küldték vissza a szegény Pick-Pocketnek a négy királyok, amit elszedtek tőle, vagyis hogy csak egy kis részét annak.

Százszor feldolgozott téma ez már, olvastuk beszélyben, sőt, ha emlékező tehetségünk nem csal, valaki színdarabot is írt már e címmel.

Hanem amit eddig összefirkáltak, az mind nem ér semmit. A mi első páciensünk olyan eredeti ember, hogy olyat ugyan nem produkál a világirodalom. Ezt tessék hát megolvasni!

Csobányi Sándor (még az ötforintos világból való Csobányi) elvégezte a medikát, letette dicsérettel a rigorózumot s egy csomó fizetetlen kontó hátrahagyása mellett elvitte tudományát F. pestmegyei faluba. Az orvosi tudomány mindenütt érvényesíthető. Homines pisci. Az emberek mindenütt halnak.

Ámbátor még ez az igazság is kétesnek látszott F. faluban, mert olyan pirospozsgás eleven színe volt az embereknek kivétel nélkül, hogy a fiatal doktort megdöbbentette.

Egy villában vett ott ki szállást. Kár, hogy már kifizette, mert most már alea jacta - többé nem retirálhat meg sorsa elől.

- Vannak-e itt beteg emberek? - kérdé a szomszédjától éppen azon a napon, midőn ajtajára kiragasztotta az aranyos táblácskát, hogy: »Dr. Csobányi Sándor, rendel délelőtt 9-től 12-ig s délután 3-től 6-ig.«

- Betegek? - mondja a szomszéd, egy tudálékos takács - azok nincsenek. Azaz, hogy mégis emlékszem egyre. A sógoromnak van egy nénje...

- Igen? Beteg szegény?

- Nem biz az, hanem ez egyszer csakugyan beteg volt, van annak már vagy kilenc éve.

- Hát a többi ember?

- Az mind úgy magától halt meg.

Rossz biztatás volt ez a szegény Csobányira, de azért folyton remélt. Meg volt benne az a férfias elv, hogy minden pálya jó, csak nem kell elcsüggedni.

Nem is csüggedt hát és remegve, izgatottan várta az első pácienst.

Igen, igen, az első beteget. Mekkora öröm lehet az! Hányszor megálmodta, hogy fog kinézni: egy nagyon, nagyon beteg ember lesz, a halállal viaskodó, s ő lassankint ki fogja gyógyítani, először csak a halálos sárgaság múlik el az arcáról, azután apródonkint visszaülteti a piros rózsákat is... mert hátha egy szép lány lesz az első páciense... A vidéken urak is laknak, a kastélynak bádogtornyocskái egészen oda látszanak. Hátha ott betegszik meg a százszor megálmodott szép leány... az ő első betege.

Első versének megjelenését nem várja olyan sóváran a költő, mint ő az első beteget. Nem bánja ő különben, ha valami vénasszonyhoz, vagy öreg koldushoz hívják is: csak minél előbb...

Nap napot követett, de bizony amiatt akár a rozsda ehette volna meg az ajtó kilincsét. Ferblikompánia, ivó társaság is akadt, - de beteg nem.

Lassankint letett már a reményről is, mikor végre egy csikorgó téli hajnalon (1881. febr. 21-én) kopognak az ajtaján.

A fiatal doktor felébredt álmából s az órájára tekintett. Még csak hét óra lesz s már itt van a vén takarítónő. Mi a kő ütött bele, hogy olyan korán zavarja?

De hátha nem a takarítónő? Hátha... de nem. Ki jönne ilyenkor?

Szíve hangosan dobogott, s egyszerre kiugrott az ágyból.

- Ki kopog odakünn?

- Nyissa ki az ajtót, doktor úr - hangzott kívülről -, az isten is megáldja...

- Mit akar?

- Nagy beteg van.

Az orvos keze megreszketett az örömtől, alig bírt beletalálni a kulcslyukba a kulccsal.

Egy fiatal paraszt lépett be, sápadtan. Fekete haja rendetlenül csüggött le homlokára.

- Jöjjön, orvos úr, kérem, a feleségem haldoklik.

- Hova?

- Dabasra. Künn vár a kocsi. Sebes trappban jöttem. Siessen kérem felöltözni.

- Azonnal készen vagyok.

- Az isten is megáldja a tekintetes urat. Bizony hálás leszek érte.

- De Dabas messze van és a hó is nagy...

- Jó két lovam van. Két óra múlva ott leszünk.

Felültek a kocsira. Nagy Ferenc - mert így hívják - levágta a kalapját szemére, s mintha a lovakon akarná kitölteni a keserűségét, nem kímélte az ostort, akár sima volt az út, akár zökkenős. A szegény doktor lelkét majd kirázta.

- Aztán nagyon beteg a menyecske?

- Oda van az szegényke. Hacsak a doktor úr nem segít a baján, talán túl sem éri. Pedig olyan asszony az én Annám, hogy nincsen párja ebben a vármegyében.

Még a könnyei is megeredtek s ott csillogtak nemsokára jégalakban a tömött fekete bajuszán.

- Mindent meg fogok tenni, barátom - szólt Csobányi kenetesen -, ami csak telik a tudománytól.

Ezalatt kiértek a faluból, hol mindenki megbámulta, mint valami isten csodáját, hogy: »nini, viszik az új doktort beteghez.«

Csobányi jobbra, balra nézegetett. Dagadt örömében a szíve, hogy majd mennyire megnő az ő tekintélye e naptól kezdve.

Mert hiába... nem tudhatta, mi van a csillagokba megírva.

Mikor körülbelül már a fele utat megtették, egyszerre csak jönnek dabasi szekerek, s amint sebesen elhaladtak, mintha integetnének neki valamit.

Rosszat sejtett, megállította a szekeret s utána szaladt a dabasiaknak. Azok komolyra erőszakolt arccal fogadták.

- Hallottak valamit? Talán rosszabbul van? - kérdé ijedten.

- Éppen onnan jövök - felelte Kató Antal szomorúan. - Jobban van már szegény... - s azután rezgő lágy hangon hozzátette akadozva: - egészen jobban van.

- Meghalt? - hörgé alig hallhatólag Nagy Ferenc.

- Mindjárt egy fél óra múlva, ahogy elmentél.

- Jobb hát, ha visszaviszed a doktort, mert oda már csak a pap kell.

Ezzel elhajtattak.

Nagy Ferenc odatántorgott valahogy a szekeréhez, nekidőlt a lőcsnek, tenyerét homlokára tapasztotta, hogy hát mármost ő mit tegyen?

- Mi történt? - kérdé a doktor...

- Semmi... semmi... egy kis dolgom volt velök. - Azonban furfangosan megnézegette a kocsit s így szólt: - Ugyan kérem, szálljon le egy kicsit a tekintetes úr, megigazítom az ülését.

Nagy nehezen lekarimálódott a nehéz bundába burkolt doktor der medicin. Éppen bokáig süppedt be a hóba. Hogy is tudott ide kamáslit hozni!

Mikor a doktor lent volt, Nagy Ferenc hirtelen felugrott az ülésbe, közibe vágott a lovainak veszettül, s köd előtte, köd utána, röpült haza - a doktor nélkül.

A doktor ott maradt a hóban, dühösen káromkodva és kétségbeesetten kiabálva a szekér után, míg végre három órai gyaloglás után majdnem holtra fagyva haza bírt vergődni.

Ez a história fordult meg tegnapelőtt a törvényszék előtt. Nagy Ferenc ügyvédje azzal argumentált, hogy védence szórakozottságból hagyta a doktor urat az út közepén s csak otthon, az udvaron tekintvén hátra, felette elcsodálkozott, hogy hova lehetett? Tekintve védence akkori lelkiállapotát s a többi...

A Nemzeti Múzeumban, hol annyi kincs és ereklye van, mint köztudomású dolog, kiérdemült és többnyire nyomorék hadastyánokat szoktak alkalmazni felügyelő szolgáknak. Úgy van ez minden más országban is. A zivataros csaták fiai az élet alkonyán e csendes foglalkozásban mintegy kárpótolva vannak. A sok zaj után a nagy csend, a két véglet.

Bodó János bácsi is - hej, pedig milyen nyalka huszár volt valaha! - a múzeumban tölti agg napjait. Képtári szolga az öreg; ott jár-kel a festőművészet remekei között, fényes királyi alakok integetnek le hozzá ismerősen a falakról, csodás tájékok andalító költészete, sajátszerű csoportozatok, idilli jelenetek. »Valóságos paradicsom ez« - gondolja magában, amint falábával végigkopog teremről teremre.

Az emberek, kik bizonyos napokon tódulnak megbámulni a műkincseket, nem érdeklik őt. Hidegen megy el köztük. Kik is ők? Férgek, akik mozognak a földtekén egy darabig, aztán letűnnek, elenyésznek... Hanem a nagy emberek arca ott a falon, hősök, írók, államférfiak... Ezek az arcok az ezredévekbe néznek - és beszédesek. Sohasem unja meg magát.

Csak ha csataképre pillant föl, akkor nem állja meg sóhaj nélkül. »Hiszen az csak festve van, de ő valósággal csinálta az ilyeneket« - mielőtt ballábát ellőtték.

Biz az a szolnoki csatában maradt el, csizmástól-mindenestől vitte el az ágyúgolyóbis, még a sarkantyú is rajta volt a csizmán.

Aztán sokáig feküdt betegen, lázban, élethalállal küzdve, de a mennyei gondviselés megőrizte; pedig inkább halt volna meg akkor, nem kellett volna legalább kiüríteni azt a sok keserűséget, amit öreg napjaira tartogatott számára az isten.

A dicsőséges emlékek fénye, igaz, hogy megaranyozza élete egét, de nem mindenütt, mert két olyan borús pont van azon, feketébb az minden felhőnél a világon.

A szolnoki csatában, hol a lábát ellőtték, ott harcolt oldalánál a hazáért délceg szép fia is, ott harcolt és ott halt meg szemei előtt. Ily szomorú csata a szolnoki csata, verset is csináltak rá otthon, falujában, Elekesen.

Úgy halt meg, mint egy hős, szegény Bodó Pista. Édes jó anyjának be sok könnye is hullt miatta... Hát még a nejének, ki éppen akkor ringatta a János bácsi unokáját, a picinyke Boriskát, szegény kis Boriskát...

Mert a kis Boriskának is szomorú vége lett.

Amint lezajlottak a nagy nemzeti harcok, gyászos világ következett... Aki meghalt, jól járt.

A Bodó János házanépe jól járt, mind elhaltak rövid idő alatt, az »anyjuk« is, a »menye« is, csak az unoka maradt, a kis drága kincs.

János bácsi eladta a kis fekvőséget Elekesen s a fővárosba ment, hol a múzeumnál ezt a nyugodalmas alkalmazást kapta. Áldja meg az isten azokat a derék urakat, akik belesegítették!

Nem volt ennek a hivatalnak csak egyetlenegy baja. Hanem ez aztán kellemetlen volt. Az egyik teremben ott függött a szolnoki csata is lefestve. Az óriások ádáz harca, midőn mint félistenek rohannak ellenfeleikre, mellüket büszkén kitárva, mintha a világnak akarnák kiáltani: »Jertek hát; mérkőzzünk össze!« Ágaskodó paripák, élethíven festve, halottak elterülve a véres fűben, haldokló sebesültek eltorzult arccal, itt egy láb, ott egy elnyiszált fej, amott kettészelve egy emberi test.

Az öreg, mikor legelőször látta meg e képet, összerezzent; felismerni vélte saját fiát a halottak közt, és a saját lábát a csonkán lefestett emberi tagok közt. A fájdalmas visszaemlékezés összecsavarta a szívét, míg élettelenül rogyott össze a márványköveken az elgyengült öreg hős.

Két hétig volt beteg, alig bírt kigyógyulni; az orvos keményen meghagyta, hogy e szobába többé sohase tegye be lábát, mert könnyen életébe kerülhet. A múzeum felügyelője nem tett ebben nehézséget, ez egyetlen szoba tisztántartását más hadastyánra bízta és fölmentette Bodó Jánost kötelességeinek ezen része alul.

Nem is lépett az oda soha többé. De a kis Boriska, akit sokszor magával vitt a szép képek közé, ösztönszerűleg ebben a szobában időzött a legszívesebben. Valami csodálatos szeszély vonzotta oda.

Vagy hogy talán azért szeretett ott lenni, mert egy festő bácsi abban a szobában másolt a képekről, mégpedig éppen a szolnoki csatát. A gyermek szép, okos szemeivel órákig elnézte, mint elevenül meg a néma, hideg vászon, s mint jönnek át azok a fényes ruhás katonabácsik arról a képről erre a képre, de úgy, hogy azért ott is megmaradnak.

A festő nagyon megszerette az eleven, mintegy ötéves lánykát, s mindig azzal biztatta, hogy ha készen lesz a nagy képpel, majd őt is lefesti.

Boriska kis kezeivel tapsolt örömében erre az ígéretre.

Az utolsó nap csakugyan hozzá is fogott a gyermek lefestéséhez... éppen az a nap volt, az a szomorú nap, mikor a kis Boriska eltűnt otthonról.

Tíz éve múlt ennek, de még ma is élénk emlékében van a szegény János bácsinak az a borzasztó nap, mikor mindenütt kereste ő is, a rendőrség is, és nem találták sehol. Az éjszaka is megjött, de Boriska nem. Egyedül aludt az öreg otthon. A gyermek nem csevegett neki este, mint egyébkor, s nem mosolygott rá reggel. El volt veszve örökre.

Hova lehetett, mi történt vele, nem bírta elképzelni. Szomorú öregségének, tíz hosszú esztendőnek ez volt a tépelődése.

Egy napon közönyös egykedvűséggel ült az öreg egy faszéken, szürke öltönyét simogatva, midőn a múzeumlátogatók között egy parasztasszony megszólította.

- Ugyan, katona uram, láttam én abban a legutolsó szobában...

- A »legutolsó szobában«... - ismétlé az öreg sóhajjal.

- Láttam egy kis leánykának a képét. Mondja meg nekem, nem eladó az?

- Itt semmi sem eladó, jó asszony. Ezek a nemzet képei. A nemzet pedig nagy úr és nem ereszkedik alkuba senkivel.

A parasztasszony sajnálkozva csóválta a fejét.

- Oh! Oh! pedig nagyon szerettem volna azt a kis képet, mert szakasztott olyan... Bizony nem sajnálnék érte még tán két forintot sem.

- Értem, jó asszony - mondá az invalidus -, bizonyosan hasonlít valami kedves rokonához.

- Nem, éppen nem... Csak valaha hasonlított a kis Borcsához, mikor hozzánk került.

- A Borcsához... - sóhajtott az öreg mintegy önkénytelenül ejtve ki ez édes, de mégis fájó nevet.

- Nos, igen a mi Borcsánkhoz - kezdé az öregasszony, örülve, hogy valakivel szóba állhat -, szakasztott olyan, mint ő volt akkor, mikor a cigányasszony, az anyja, hozzánk hozta s ott meghalt... De nem is hiszem ám, hogy anyja volt, mai napig sem hiszem, katona uram. Ki látott valaha világéletében szőke cigánygyermeket... pedig a mi Borcsánknak, kedves katona úr, a legszebb aranyszőke haja s a legfényesebb kék szeme van az egész faluban. Bolondul is után a környék... de még hogy!

Az öreg szemeiben egy könnycsepp jelent meg: az ő kis Boriskájának is lenhaja és kék szeme volt.

- Hány éves az a maguk Borcsája? - kérdé elfátyolozott hangon.

- Úgy vagy tizenöt esztendős. Az idén volt először fonóba. Tetszik tudni, katona uram, egész bizonyossággal nem tudhatjuk, csak úgy a növésről ítélünk. A gyermek kicsi volt még, mikor hozzánk került, csak éppen a keresztnevét tudta megmondani, s azt, hogy a nagyapja egy katona volt... valami városban lakhattak, mert azt mondja, sok nagy ház volt ott, s a nagyapjának rengeteg sok képe. Azóta mindig bolondul a képek után, s valahányszor elmegyek hazulról, mindig megkérdezi, láttam-e valami képet, amit én aztán szögről-végről elbeszélek neki. Ebbe a nagy képes házba is azért jöttem, hogy ha már itt Pesten járok, hadd beszélhessek neki a képekről, mert úgy szeretem azt a leányt a férjemmel együtt, mintha a magunké lenne. A jó isten hozta oda meghalni a fedelünk alá az a cigányasszonyt!

- Hány éve már annak? - kérdé mohón az öreg, egy hirtelen gondolat által megkapatva.

- Bizony, tíz éve múlt dióveréskor.

Élénken ugrott fel az öreg a székről.

- Jöjjön, jó asszony - mondá, falába dacára is sebesen lépkedve -, mutassa meg nekem azt a képet, amelyről beszélt.

A parasztasszony tipegve vezette az utolsó szoba felé.

- Menjünk - szólt az öreg, erőt véve magán -, látnom kell azt a képet.

- Hova mégy, bajtárs? - szólítja meg az ajtónál álló invalidus. - Hát már elfelejtetted, hogy ide nem szabad belépned?

És elébe állt.

- Hagyj mennem, mert ellöklek - s majdnem robogva sietett tova.

Az ajtónálló invalidus fejet csóvált s ilyenformán dörmögött magában:

- Ni, az öreg fickó milyen tűzben van. Hogy rezoníroz, mint a hétfejű sárkány. Teringette, aki kemény fából van, kemény marad az holta napjáig... No lám, az öreg fickó...

És oly végtelenül jól esett neki is, hogy az öreg fickó ilyen friss és ilyen vakmerő - mert hisz mi egyéb ő is, mint egy másik, hasonló öreg fickó... aki szintén képes arra, hogy szikrát adjon, ha valami körülmény kívánja.

- Hol az a kép, jó asszony? - kérdé az öreg odabenn fojtott hangon, és tagjai reszkettek.

- Nézze ni, ott, ahol az a csata van.

Az öreg a jelzett irányról tudta már, hogy a végzetes szolnoki csatakép az.

Összerázkódott, de azért mégis odatekintett.

Hát csakugyan a szolnoki csatakép volt, hanem a bal szögletébe, ahol az aranyos ráma két szeglete összeér, oda volt szúrva egy minatűr kép, - az ő kis unokája, a Boriska.

A másoló művész festette azt oda még valamikor tíz év előtt, s hogy a kisleányka meg legyen lepetve a saját hasonmásától, odacsúsztatta a nagy képhez. Ott majd meg fogja találni s örömteljesen tapsolni fog kicsike kacsóival.

De a leányka sohasem jött ide vissza többé. Az utcáról bizonyosan elcsalták maguk közé a cigányok és elvitték kóborolni. Hanem a kép itt maradt, az igazgató szemeit kikerülte, a többiek pedig azt hitték, hogy oda tartozik, s nem bántotta senki.

A szolnoki csatakép nem volt most már ijesztő látvány többé a jó Bodó János bácsinak. A csatában elvesztette a fiát, de a csatakép visszaadta unokáját. Öreg napjait boldogan töltötte mellette.

Mikor Teleki gróf itt járt néhány nap előtt, abban állapodtunk meg, hogy az első dolog fölé, amit írok, odajegyzem: »Üdvözlet Teleki Sándornak.«

Nem tudom, jó szokás-e ez az átkiabálása a köszöntésnek negyvennyolcezer fülön keresztül (őiránta való udvariasságból használom ezt a számot a »Pesti Hirlap« olvasóinak megjelölésére), de ha már ő egyszer megkezdte, bátran utána lehet indulni.

Noha én sokkal öregebb író vagyok őnála, még sincsenek annyi emlékeim, mint neki, ki amit ír, előbb átélte, s ki sokat élt át, amit meg sem ír, míg én sokat írok, amit át sem élek. Könnyű neki igazabbnak, jobbnak lenni.

De némi emlékeim nekem is vannak s az »emlékek« íróját nem üdvözölhetem egyébbel csak egy emlékkel.

Nem olyan régen volt még..., nem megyek vissza a nagyanyáinkhoz... (Hála istennek! fogja mondani Teleki Sándor), szegény kis húgocskámnál állapodom meg. Az ő idejében is még nem volt szokásban, hogy a fiatal emberek körmönfont bókokkal, émelygős dicséretekkel rontsák meg a fiatal leányok kedélyét, - szerelmes levelek váltása pláne világbontó bűneset lett volna - hanem a fiatal ember, ha valami kisleányt nagyon megszeretett, könyveket küldözött neki olvasni és a költők útján beszélgetett vele. Azért voltak valaha olyan nagy becsben az írók, mert ők voltak (mai udvarlási műnyelven szólva) az elefántok.

Ha valahol egy régi könyvet találtok, amelyikben egy-egy érzelgős mondat alá van húzva ceruzával... vegyétek le a kalapot ilyenkor, mert ezt a lapot az Amor isten lehelete sárgította meg valaha.

A mi írásainkat már alá nem húzza a fiatalság, mely már az első napon többet mer egymásnak elmondani, mint amennyit mi megírni. Mi már csak unaloműzők vagyunk és nem titkos, bizalmas meghittjei az édes fájó érzelmeknek. Nem is érünk már mi valami nagyon sokat.

Hanem az még szép idő volt. Arany karperecre, gyémánt nyakékre nem vágytak még akkor az asszonyok; ha nagy örömet akart ismerősük, jó barátjuk szerezni, fogta magát, hozott nekik valami ritka virágmagot. No, ennek aztán szívükből örültek, tavasz elejétől ősz végéig, amint kikelt, nőtt, rügyöt vetett és kinyílott és amíg el nem hervadt.

Ilyen ritka virágmagokat kapott egyszer az én kis húgom. Olyan ici-pici magok voltak, mint a köles, csakhogy koromfeketék. Az, aki küldte, odaírta, hogy ezeket a magokat a schönbrunni park egyik kertészétől szerezte, gyönyörű virágok lesznek belőlük, ha megszeretik a földet, liliomfehérek piros pettyekkel, duplák és illatosak, ezen a vidéken még olyat nem láttak.

Meg is voltak hát ezek a virágmagok becsülve. Én magam is jelen voltam annál az ünnepélyes aktusnál, mikor a húgom elültette három részre osztva őket: az egyik részt a kis virágos kertbe, s ha ott tán meg nem fogamzanának, frissen hozott erdei földdel rakott virágcserepekbe a másik részt, míg a többit a szegény kis öcsénk sírjára a temetőben. Akármilyen kényes portékák is, valahol csak mégis kikelnek!

Hanem bizony nagyon ínséges és száraz esztendő következett. Az anyaföld, melyre idegenek vetették ki, hogy mennyi jövedelmet kell hoznia, megkötötte magát ez egyszer, hogy tessék, csináljátok ti a magatok költségvetését előre, de én majd csak alszom az idén.

Aludt is és nemcsak a mindennapi kenyeret nem hozta meg, de aki alszik, nem gondolkozik, elmaradtak még a mindennapi gondolatai is: a virágok.

A becses virágmagoknak nagyon nehéz, forró volt a temetői föld. Nem keltek ki benne; az erdei föld pedig túlságosan könnyű volt: abban sem keltek ki; csak a kerti pad hozott kedvetlenül néhány palántát, de az is mintha megsajnálta volna amit tett, kiégette őket lassankint. Amiket pedig megmentett az öntöző kanna, azokat a dér vitte el zsákmányul.

Nem maradt meg csak egyetlen szál. Hanem ez aztán szép haragoszöld volt, mintha megacélozódott volna a sanyarúságokban, úgy tört fölfelé a szürke rögöcskék közül, mint egy gyíkleső.

Az én kis húgocskám százszor is megnézte egy nap. Jaj, de szép, de gyönyörű, hát még milyen lesz, ha nagy lesz? Csak már szaporábban nőne. Istenem, istenem, de nehéz kivárni!

S míg ő édelegve gondolt arra a napra, mikor teljes pompában nyitja ki majd kelyhét - azalatt egy nagy sárga tyúk bement a kertbe. Végig sétált a bokrok között. Odaállt a virágpadhoz, szétterpesztette háromszögletes piszkos lábát és elkezdett vele kaparni.

Mikor húgom reggel odajött, a virágszálacska a földön hevert fonnyadva, haldokolva. Egy harmatcsöpp csillogott rajta. Úgy nézett ki ott, mint egy nyitott, panaszkodó szem.

Húgom vigasztalhatlan volt, a kicsike füvet keservesen, érzékenyen megsiratta.

- Én vagyok az oka, miért nem gondoztam. Odakünn hagytam a veszedelemnek, szélnek, fagynak, aszálynak, kártékony állatoknak. Át kellett volna ültetnem a virágcserepembe.

Egyszóval a magok kivesztek gonoszul. Csak ahol senki sem gondolta volna, ahova nem ültette, ahol nem is gondolta, a nagy márványszobron, mely a temetőben állott, elhullott egy mag... (Később jutott eszünkbe, hogy mikor a kis Péter sírját vetettük virággal, oda voltak a szobor talapzatára téve a papírba csavart magocskák) elhullott és kikelt. Utak pora meggyűlt a szobor talapzatán, a mag megszerette ezt a gyülevész port, megnőtt benne és kinyílott.

...Liliomfehérek voltak a virágai, piros pettyekkel, duplák és illatosak. Ezen a vidéken még olyat nem láttak...

Lett nagy öröm, mikor megtaláltuk!

- De szép, de gyönyörű - mondá húgom. - Csakhogy ez a talaj nem biztos. A bohó virág egy nagy csalódásban él. Hogy még a virágok is csalódnak!... Azt hiszi, erős földben van, azért nőtt meg, azért nyílik, pedig ha tudná... de nem, nem, itt nem hagyhatom, hiszen itt nem is nőhet egyenesen, most már okosabb leszek... átültetem a cserepembe, megápolom, megnyesegetem...

Át is ültette gondosan, meg is nyesegette, meg is ápolgatta... de a virág nem fogadott szót, nem akart, nem tudott így megmaradni, rügyeit ki nem nyitotta, elszáradtak, leestek s ő maga is lankadni, összeaszni kezdett.

Szegény kis húgom, ezt is megsiratta.

- Jaj, minek is hoztam el, minek nyesegettem? Minek is nem hagytam, hogy szabadon nyíljék?

Mondanom sem kell, hogy ez a kis visszaemlékezés abból az alkalomból jön, hogy Teleki Sándor »Egyről-másról« című emlékeit olvasom, s hogy a kritikusok megjegyzései is előttem fekszenek.

A holt idényt is szidtuk, hogy nem történik benne semmi, most pedig a nagyon eleven idényre apprehendálunk, mert annyi minden történik, hogy alig bírjuk megírni. Ez is, az is csak baj nekünk.

Fessük-e istennek haragját, mely a legrettenetesebb eleme útján nyilatkozik?

Vagy fessük-e a miniszterelnök úr őexcellenciája haragját, ki hivatalos »éljen«-ekkel gyógyítgatja sebeit. Ha nem volna már meg az ezerjófű fogalma, az éljent lehetne annak nevezni, mert az mindent megreperál, még a becsületet is. Igazán jó találmány.

Adjunk valami mulatságos témát ezekben a szomorú időkben? Írjunk az ezermázsás kő megérkezéséről, mely nagyobb parádéval, nagyobb kommoditással s több nyomdafesték igénybevételével utazott, mint valami fejedelem?

Vagy ha egészen a komikus elemet hajhásszuk, menjünk el a komédiások kongresszusára, melyet éppen most nyitott meg az ország legnagyobb komédiásának egyik vice-komédiása, Ribáry. Jó Feleky Miklós, ha még nem beszélte volna ki magát az országos honvédegylet marakodó ülésén, most ugyancsak kiadhatja a mérgét.

Ej, legyünk takarékosabbak; ezek a dolgok mind jók a vonal fölé is.

Legokosabb, ha mi itt a vonal alatt csak olyan dolgokhoz nyúlunk, amik a politikusnak, az újdondásznak nem érnek semmit. Legalább nem fog megirigyelni érte.

Tegyünk egy sétát az utcákon, mégpedig éjjel, mert a nappali séták nem érdekesek. Nappal egyforma a város majd mindenütt és hasonlít minden ilyen nagyságú városhoz bizonyos tekintetben.

De éjjel? Az egészen más. Egész más fiziognómiát ül a mi kedves Budapestünk, a fekete fátyol alatt, melyet az éj ráterít s melyet a gázfény szét nem oszlat, csak csillagossá tesz, sokkal hamisabb az arca.

Aztán minden magyar ilyenkor. Ha valami vidéki atyafi idekerül nappal, az, ha egy kicsit elfeledkezik róla, hogy hova váltotta a legközelebbi stáción a billétet, könnyen elhiheti, hogy Bécsbe jutott, míg ellenben, akit az éji órákban vezérel sorsa ide, egy kis elandalodás mellett bízvást Debrecenben képzelheti magát.

Minden magyar. A dorbézoló helyiségekből magyar nóta hangzik ki száz rekedt torokból, a részeg emberek az utcákon, amint tántorogva fel s alá keresztezik egymást, édes hazai nyelvüket morogják, a drabanttal magyarul folyik a civakodás s végighangzanak a jóízű epithetonok az éj csendjében egy egész utcán át.

A éj leányai szinte magyarul árulják a szerelmet. Magyar portéka ez s magyarok közt kelendő.

A magyar főváros csak ilyenkor magyar. S az ember igazán nem tudja, jobban szomorkodjék-e nappal, mikor németnek találja, azon, hogy német, mint azon, hogy magyar, mikor éjszaka magyarnak találja.

Az éji életnek központja ősidőktől kezdve a Király utca. Élénk, pezsgő és lármás. A boltok legnagyobb része nyitva van. Száz meg száz banda nyaggatja hangszereit a nyilvános helyiségekben, a kávéházakban és tánctermekben: kihangzanak az éjbe s egy kaotikus zsongássá folynak össze.

Az első éji sétám alkalmával csak a »Kék macská«-ig szándékoztam eljutni, hol a honatyák szokták megpihenni fáradalmaikat. De ez se sikerült, mert míg csak a »Kék macská«-ig jut az ember, ha lelkiismeretes szemlét akar tartani, kilenc-tíz helyiségbe kell bepillantania.

A »Kék macska« maga megérdemel egy egész estét. Mert ez az a csábító állat, melynek legnehezebb ellenállani s mely sok ezer hold földet evett már meg innen-onnan.

De folytassuk sétánkat.

Mindjárt az utca elején népcsődületet vettem észre. Egy gyászruhába öltözött öreg nő sírdogált egy kapu alatt. Amennyire a gázlámpa megvilágította, egyike volt azon tisztességes arcú és öltözködésű asszonyoknak, kiket megszoktunk odaképzelni egy jómódú falusi portára.

Halavány arcára a szenvedés is odarakta a névjegyeit a ráncok mellé.

- Mi baja az asszonyságnak? - kérem hírlapírói kíváncsisággal a körülállóktól.

A szomorú arcú öregasszony bánatos zokogó hangon szólalt meg, mialatt mindig többen-többen jöttek oda.

- Nagy az én bajom nagyon... Oh, én istenem, nem segít énrajtam senki... de senki ezen a világon. Honvéd volt a férjem, Nagyatádi Miklós honvédfőhadnagy, kérem... tisztességes, jómódú emberek voltunk... a férjem ott veszett a hazáért.

A nagy zokogás miatt is megáll a szava, csak fuldokolva tudja folytatni:

- Eljöttem a királyhoz kérelemmel... meg is van a segélypénz ígérve, itt vagyok már négy napja, de nem bírok hozzájutni... A szegény özvegyasszony olyan, mint a törülközőkendő, mindenki beletörüli a maga szennyét... istenem, istenem.

A kíváncsi közönség keményebb szívű része oszladozni kezd, de a lágy keresztény keblek ott maradnak.

- Sohasem voltam még ebben a nagy városban, jó uraim. Nem tudok én itt mozdulni sem. Ide szálltam egy garni hotelba, de mert pénzem nincsen, most éjszakának idején becsukták az ajtómat... engemet kiűztek.

Kinek ne esnék meg a szíve szegényen?...

- Két napja nem ettem már... majd ledőlök az éhségtől, reszketek a hidegtől, s nincs hely, ahová a fejemet lehajtsam... Szegény, boldogtalan fejemet.

Kőből lett volna az ácsorgók szíve, ha nem indult volna meg erre a panaszra.

- Uraim - mondám -, mégis szégyen volna éhen halni hagyni egy honvédtiszt özvegyét.

Erre aztán megindult az adakozás, én magam is egy forintot szúrtam ki az özvegy számára s olyan érzelmekkel mentem tovább egészen felvidámítva, mint aki nemes cselekedetet követett el. Úgy éreztem magam, mint Tisza Kálmán, mikor 30 frt-ot adott Deák szobrára, vagy még jobban.

Ahogy azonban mintegy másfél óra múlva mindig tovább menve a Király utcai helyiségekben, a »Csillaghoz« című kafféschankba nyitottam, egyszerre ott látom az én falusi özvegyemet.

A tizenegyedik grogot itta. Halovány arca ki volt vörösödve. Szeretője, egy Király utcai bádogos, és komája, egy budai házmester ott ültek mellette és koccintottak vele koronkint.

- Noch á Glas! - kiálta rekedtes hangon a félszemű pincérnek, ki a bűzös helyiségben sürgött-forgott. - Igyatok, urak! Ma én fizetek. Ma jó napom van. Noch zwei Glas, Pepi!

A Király utca koronája bizonyára a »Kék macska«. Parlamenti életünkben nincs egyetlen állat sem, mely nagyobb szerepet játszana a »Kék macská«-nál, hacsak a »kétfejű sas« nem. De mi ez a macskához képest? A macska nagyon népszerű, a kétfejű sas pedig nagyon népszerűtlen.

De én ezúttal nem foglalkozom azon kitűnőségekkel, kik a macskai asztalokat az éjfélutáni órákban körülülik s a hazafiúi fájdalmak keserűségét igyekeznek eltemetni a rossz fukszinos borba. Nem írom le a lábikrákat, az ingerlő kecses idomokat, melyek a képviselői diurnumokat elnyelik, én ezúttal Hiripi Gáspárról akarok megemlékezni.

Hiripi Gáspár urat már ismerik önök a Petőfi »Hóhér kötele« című regényéből. De ez nem az a Gáspár, csak hasonló ahhoz!

Az én Hiripi Gáspáromat Kranz Jánosnak nevezik. Valaha iskolatársam volt, ami ugyan kicsiny titulus a világon, de nagyobb titulusa ennél még sohase volt, hát nem is említhetem föl.

Teljes életében »alak« volt. Most már kevesebb: most már csak »éji alak«.

Nappal sohasem látható, mert nagyon rongyos, nagyon piszkos, nem az emberek szeme elé való. Nappal meg van vonulva valami külvárosi háznak a padlásán, csak éjjel jön ki. Az éj ráadja a fekete palástot mindenkire s betakarja a rongyokat.

Hiripi Gáspárt, mert már az iskolában is így neveztük korhely természete miatt, papnak szánták a szülei, de Gáspárban nagyobb hajlandóság volt elfordulni az Istentől, mintsem az ő dicséretének élni.

Csavargó lett hát belőle, miután a szüleinek rámaradt kis vagyonkáját elpusztította. Föld terhe lett, kinek nyomorúság a vetett ágya, éhség a takarója, szomjúság az üldöző lidérce.

De azért becsületes ember; nem lop, nem csal, hanem csak úgy ődöng az utcákon. Csoda, hogy az éhhalál még megkímélte! Hogy az ő számára is dob a gondviselés valami csontokat!

Hét osztályt járt ki és nem volt éppen rossz tanuló. Sőt igen szép kalligrafikus írása volt valaha, míg a keze nem reszketett a sok italtól.

Mi, akik tanulótársai voltunk, sokszor próbáltuk már tisztességesen felöltöztetni s betenni ide-oda díjnoknak, hanem ugyancsak hajótörést szenvedtünk vele mindenütt. Egy napnál nem bírt tovább maradni seholsem, a ruha meg őrajta nem bírt megmaradni egy napnál tovább sohasem.

Ilyenkor aztán tőlünk is hosszabb ideig eltűnt a szemünk elől, de csak vissza-visszakullogott megint megtörve, mindig jobban megtörve, megöregedve. Valaha csinos fiú volt, most egy ijesztő rém, pedig még csak harminc éves.

Egy éjjel, mintegy félév előtt, midőn éjféltájban hazakerültem, egy sötét alak állott elém, nagy bozontos szakállal, kidülledt kékes szemekkel. A hold éppen rávilágított. Láttam, hogy az egyik cipőjén madzaggal volt odakötve a lekívánkozó talp a fejhez.

- Te vagy, Hiripi? - kérdém.

- Én vagyok - mondá rekedtes hangon.

- Hát élsz még?

- Élek. De nagyon éhes vagyok. Ez már a negyedik nap - hörgé sötéten.

- Szegény Hiripi! Most kevés pénzem van, de íme, vedd el ezt a két hatost és egyél valamit. Minden héten egy nap eljöhetsz hozzám. Reggel tízig otthon szoktam lenni.

- Nem, én nem mehetek - szólt akadozva, folyton kerülve a tegezést vagy az önözést -, mit szólnának a lépcsőn, ha látnának... ha látnák, hogy bemegyek... Nem, én nem mehetek be.

- Hát jól van, Hiripi, gyere el éjszakánkint erre, s ha nyitva lesz az ablak, nyúlj be, mindig találni fogsz ott egy hatos ára ennivalót.

- Köszönöm - szólt halkan -, de talán úgy gondolom, úgy képzelem...

- No, mit gondolsz, ki vele?

- Azt tartanám a beosztásra nézve... - tagolá nyöszörgő hangon.

- Hadd hallom!

- Azt tartanám, hogy legjobb lenne két krajcár ára kenyér, háromért szalonna, ötért pedig egy kis pálinka.

- Úgy lesz, Hiripi. Csak aztán mindig tedd vissza az üveget, hogy megint megtölthessem.

Vagy két-három hétig tartott ez így. Mindennap tettem Hiripinek ételt és pálinkát az ablakba. Mikor éjjel hazajöttem, mindig vissza volt téve az üres pálinkás üveg. Ha több pénzem volt, néha egész lukullusi lakomákat állítottam elő.

Egyszer azonban elfeledkeztem Hiripiről. Reggelre az összes ablakaimat betörve találtam. Az a csendes csavargó dühbe jött és betörte bosszúból.

Nem is mert mutatkozni sokáig, de hiába is jött volna ezentúl, mert emeleti lakásba hurcolkodtam.

Hanem ezért rám akadt egy hajnalon. Egészen ki volt kelve a képéből, homlokán kidagadva az erek, szemei vérvörösek, ajka reszketett.

- Mi bajod, Hiripi?

- A kétségbeesés hajtott ide... Az utolsó garádicsra léptem. Elhatároztam, hogy mától fogva gyilkos, betörő és tolvaj leszek.

- Ne bolondozz, Gáspár. Börtönbe kerülsz.

- Mit nekem a börtön? Az volna csak nekem az igazi fejedelmi kényelem.

- Hát honnan jössz most?

- Sehonnan. Nincs otthonom már.

- De hiszen eddig se volt.

- De igen, az Orczy-kert. Ott aludtam eddig. De most már nem lehet többé. Onnan is kikergettek és vigyáznak rám. Kértem a rendőrt, hogy vigyenek be a börtönbe, de nem visznek. Érzem, mindjárt lerogyok az éhségtől.

Nagyon megesett a szívem a szegény Hiripin. Hiszen mégis csak iskolatársunk volt.

- Hát tudod mit, Gáspár! Maradj te csak meg becsületes korhelynek. A mi Hiripi Gáspárunknak. Mert tudd meg, hogy Hiripi Gáspár derék ember volt a maga nemében. Ez a név: Hiripi Gáspár - cím. Ha ez a cím is lemegy rólad, akkor többet nem is vagy ember.

Gáspár melléből egy sóhaj tört ki. Bozontos fejét szomorúan lekonyította.

- Ne lopj, Gáspár! Igaz, hogy nehéz sorsod van, de tűrj, szenvedj! Megkérem a háziasszonyomat, engedje meg, hogy itt hálj a folyosón - a kis kutyák mellett.

- Az volna nekem jó - mondá Hiripi felcsillogó szemekkel. - A kutyák melegek. Magamhoz venném őket éjszakára.

- Ami pedig a megélésre vonatkozik... ha tán elmennél napszámba dolgozni.

- Ezekben a rongyokban ki adna nekem még csak napszámot is.

- Inkább mégegyszer felöltöztetlek az ócska ruháimba.

- Nem lehet... lehetetlen. Érzem, meghalnék, ha dolgoznom kellene.

- Hát akkor mit gondolsz, Gáspár?

- Semmit - mondá tompán. - Minden forrásom bedugult.

Felgyűrte rongyos ingét s mutatta az ütlegeket, amik a testét tarkították.

- Bliccelni már nem merek. Nagy pechem van. Sokszor próbáltam, de nem tudok megszökni, mindig megcsípnek s összevernek a kellnerek. Akármihez kezdek, nincs szerencsém - dünnyögé szomorkásan.

- Szegény Hiripi! Hanem tudod-e, hogy egy zseniális ötletem támadt. Én téged úrrá teszlek, Gáspár.

A korhely kíváncsian emelte fel fejét.

- Te értesz egy kicsit a színészethez. Hiszen színészekkel szöktél az iskolából.

- Igen... a Lantos társulatával. Milyen idők!

- Eredj be a vendéglőkbe, egyél, igyál, amennyi beléd fér s ezalatt vágj szörnyen melancholikus arcot. Mikor aztán fizetni kéne, hídd oda magát a vendéglőst s így szólj hozzá körülbelül... - Uram, hallgasson ki engem! Én Kranz János vagyok, még ezelőtt négy évvel jómódú vendéglős voltam magam is, de tönkre mentem, nőm megcsalt, elszökött egy fűszerkereskedővel. (Ezt mondd, mert minden vendéglős dühös a fűszerkereskedőkre.) Most itt állok így, ahogy lát... Uram, egy olyan ember beszél önnel (ön az egyetlen, ki előtt kitárom szívemet), ki már egy óra múlva a halál országában fog járni. Bocsássa ön meg nekem, hogy azt a kellemetlenséget szereztem önnek, miszerint egy utolsó ebédet ettem itt, amelyet már nem bírok kifizetni... Zseniális ötlet ez, Gáspár! Ha ezt érzékenyen elmondod, nagy hatást fog tenni, mert a korcsmárosok többnyire jószívű emberek.

Hiripi élénken ugrott fel.

- Pompás gondolat. Aranyakat érő gondolat! Ez a gondolat egy egész vagyon.

Szemeiből csak úgy potyogtak a hálakönnyek.

Egy szó, mint száz, Gáspárból urat csináltam. Úgy élt, mint a pók. Budapesten körülbelül nyolcszáz korcsma van, több, mint elég két esztendőre.

Sorba vette őket, mialatt ott hált a folyosónkon a kutyákkal. Mindennap részegen jött haza s a kapust hatosával fizette.

Egy reggelen olyan korán keltem, hogy Gáspárt még alva találtam a folyosón, a házmester szokta megrúgni minden reggel, hogy már keljen fel: most én ráncigáltam meg.

- Hop hó! - dörmögé Gáspár. - Mindjárt, apó... várjon egy kicsit, apó.

- Én vagyok, Gáspár. Hát hogy vagyunk, öreg csont?

- Akár a váci püspök - szólt Gáspár, szemeiből az álmot törülve. - A korcsmárosok derék gyerekek, hahaha. Az ötlet kítűnően szuperál. Nemcsak, hogy meg nem vernek, hanem még meg is siratnak a bolondok. Némelyik pénzzel, más hetekig tartó koszttal segít, hogy csak ne legyek öngyilkossá. Van eszemben, hihihi!

- Csakhogy nemsokára kiösmernek! S akkor vége az arany napoknak!

- Hol van az még! Most csak a Ferencvárosban vagyok. Még öt kerületem van, s maga a Terézváros valóságos Kalifornia. Ki gondolna a messze jövővel? Csak a szállást tartom egy kicsit kényelmetlennek. Hanem a jövő héttől kezdve az is lesz.

A másik héten csakugyan elmaradt Hiripi, nem is láttam többé, csak e napokban az éji séták alatt.

Éppen ott vacsorált ő is a »Kék macská«-ban, hölgy társaságában.

Odaintettem magamhoz.

Vonakodva és kedvtelenül jött hozzám! Szépen, divatosan volt öltözve, aranylánccal és aranygyűrűkkel.

- Mit akarsz? - kérdé idegenül.

- Hogy mit akarok? Hát isz tudod, hogy érdeklődöm a sorsod iránt. Mi lett azóta belőled?

- Megházasodtam, pajtás!

- Igazán? Ne bolondozz, Hiripi.

- Az én nevem nem Hiripi, hanem Perényi János, az a hölgy meg ott a feleségem.

- Hüm, hüm! Van-e valamicskéje?

- Na tudod... hozott úgy negyvenezer forintocskát - mondá Perényi János foghegyről.

- Hát van pénzed?

A semmi-emberek pöffeszkedésével kivette tárcáját s mutatta annak tömött tartalmát.

- Ejnye, János - mondám bizalmasan suttogva -, ha most neked annyi pénzed van, adhatnál egypár forintot kölcsön. Mert én most nagyon szűkecskén vagyok.

Hiripi megvetőleg nézett végig ruhámon.

- Nos igen, meghiszem neked... de ti, újságírók, megéltek a jégen is, nektek kicsinyek az igényeitek... Szívesen tenném, tudod, de nálam más, egészen más... a háztartás, a nagy igények... De bocsáss meg, nőm már türelmetlen.

Fizettem s a szerencse változandóságát forgatva fejemben, ballagtam hazafelé.

Midőn hazaértem, valami sötét alakot láttam fel s alá járkálni a kapu előtt.

Tán a Hiripi!

Nem, nem. A boltőr az. Hova gondoltam Hiripire? Hiripi miatt most már nyugodt lehetek vagy két hónapig, - csakhogy most már elvesztette a Hiripi címet.

I. A MIKULÁS BÁCSI

Bácsi bizony, de kinek? Mert a Mikulás úr nem ismer tréfát és nagy megkülönböztetéseket tesz a gyermekek között. Igazi Janus-fej, ugyanegy időben mosolyog az egyik arca az egyik gyerekre s haragos a másik a másikra.

Mikulás bácsit szentnek festik a képeken. Glória is van a feje körül, és majdnem olyan nagy a szakálla, mint magának az Istenkének.

Nagy mennyei bot van a markában, amely ma ugyancsak vékony fegyver lenne, mióta a Chassepot-puskák fel vannak találva.

Hogy csacsin lovagol, az az akkori idők divatja. Ha Mikulás bácsi ma állandóan köztünk laknék, amilyen gazdag embert játszik a sok ajándékaival, bizonyosan ekvipázst tartana, s azt a halvány csacsit, amin ül, kineveztetné valahová - fogalmazónak.

Én különben, magunk közt legyen mondva, Mikulás urat tartom ugyan szentnek, de nem tartom valami nagy gentlemannek.

Mert ő, akárhogy hímezzük-hámozzuk is a dolgot, nem egyéb, mint kém, közönséges kém, akit karácsony előtt, mielőtt szétküldené ajándékait a Jézuska a gyerekek között, leküld a földre, hogy tudja meg, szimatolja ki, ki viseli magát jól, ki szófogadatlan és ki engedelmes?

Van a köpenyege alatt egy jegyzék-naptár (kapható Légrády testvéreknél, ára 1 frt 20 kr.), abba belejegyez, amit lát, hall, észrevesz, az apa, mama jóakaratú mentegetése nem ér semmit, mert a Mikulás ravasz ember, még a cselédeket is kikérdezi. Sőt aztán az oktalan állatokat, a madarakat is, a füveket: neki ezek is felelgetnek, mert hát akármilyen, de mégis csak szent ő és tekintélyes nagy szakálla van.

Azért van a Jézuska olyan kitűnően informálva mindenről.

És ez már úgy is lesz addig mindig, míg csak Thaisz Lexi bácsi meg nem hal. Mert ez esetben, mint biztos forrásból értesülünk, Mikulás úr van kiszemelve budapesti rendőrkapitánynak. S ha egyszer az lesz, ő sem fog tudni semmit, mert az újságírók megzavarják a fejét.

...Eddig is azonban másrészről nagy a gyanú - s erre még eddig rá nem jött senki -, hogy Mikulás úr nem olyan szemes és lelkiismeretes szent, aminőnek tudják. Nekem legalább sokszor megfordul fejemben az az eshetőség, hogy hátha az igazi Mikulás otthon heverész a mennyekben, valami paradicsomi fa alatt csibukozva s holmi ál-Mikulásokat küldözget szét maga helyett.

Mert nagyon furcsa az, hogy mikor a kis Emike Miklós estéjén bekukucskált az ablakon a mamácska szobájába, egy szakasztott olyan embert látott, mint a Mikulás. Rettenetes nagy szakálla volt és nagy bajusza, de a mellénye meg a nadrágja éppen olyan volt, mint a papáé.

A Mikulás, aki toalett-tükör előtt állt, és a mamácska éppen akkor adta fel fejére az aranyos püspöki süveget. Csillagos palástja ott hevert a széken, s játékszerei oda voltak hányva a padlóra.

Soha annyi fényességet, annyi tömérdek kincset, mint ott akkor...

Hanem hát csak nagyon furcsa dolog az, hogy a mama éppenséggel nem félt tőle - sőt még ő öltöztette.

Jaj, ha a papa megtudná, hogy az ő nadrágját és mellényét húzta fel! Hátha még azt tudná meg, hogy a mama szobájában vetkőzött!

Mert a Mikulás is csak férfi, - ha szent is.

De ez mind csak semmi. Azt a ködöt, ami a Mikulás kiléte és foglalkozása körül lebeg, még jobban neveli a következő eset.

A sarki boltosék Klárikája meg a mi kis Juditunk jó barátnék.

Hol Klárika jön el hozzánk uzsonnára, hol a mi Juditunk megy oda. Néha, mikor a boltos bácsinak, kit különben »Fekete Kutyá«-nak hínak az utcánkban, jó kedve van, beereszti a picinyeket a boltba. Abban a boltban pedig vannak játékszerek is. Tömérdek szép dolog egy rakáson s most karácsony előtt még szaporodott is. Van ott katona, ló, puska, kard, kis ház, vasút, apró edények, valóságos tündérország az ott együtt.

De semmi sem tetszett annyira Juditnak, mint egy picike bábu; szép kék szemecskéi voltak, gyönyörű fehér haja, mint a kender, hát még a ruhája milyen szép fekete szövetből.

Otthon is emlegette.

A mama így szólt:

- Kár, hogy nincs egy mustra a ruhájából, ha már olyan nagyon megtetszett... olyan ruhákat varrnék a bábuidnak.

Judit mikor másodszor beosonhatott Klárikával a boltba, a kis ollócskával észrevétlenül mustrát nyírt a bábu ruhájából - s odaadta aztán otthon a mamának.

...Egy szó mint száz, azon a csodálatos estén, mikor a Mikulás megjelent rettenetes nagy botjával, görnyedezve az öregség súlya alatt, s egy ősz szakállú szolga hozta utána az ajándékokat, előbb megfenyegette vesszős seprőjével mind a gyerekeket s azután hátraszólt a szolgájához durván:

- Noé!

- Placeat! - mondá Noé.

- Add ide a feketeruhás bábut!

Átadta a bábut és a Mikulás odanyújtotta azt Juditnak.

Judit, amint jól megnézte, észrevette rajta, hogy a ruhájából egy kis darabka el van nyírva. Ugyanaz a bábu volt, amelyet a boltban láttak.

A gyerekek tanácsot ültek s kisütötték, hogy mégis lehetetlen hát, hogy Mikulás az égből hozná ajándékait: ott veszi ő is, ahol a többi ember, a piacon vagy a boltokban.

Judit ravasz kis gyermek, elment másnap a boltosékhoz és közönyös hangon kérdezte a bácsitól:

- Nem emlékszik-e, ki vette meg a feketeruhás babát?

- De bizony emlékszem. A Laci bácsi.

- A Laci bácsi? - kiáltott fel Judit csodálkozva. - A Laci bácsi, a papa barátja, aki hozzánk jár? Hát az volna a Mikulás? Lehetetlen, lehetetlen, hiszen az vékony fiatalember... No, itt valami nagy csalás van a dologban.

Főzik, találgatják, de bizony nem könnyű keresztüllátni a szövevényes történeten.

Aztán úgyis elfoglalja csakhamar egyéb az elméjüket. Jön a fehér karácsony, jön maga a Jézuska.

Az háttérbe szorít mindent, de mindent.

Még talán a disznópörkölés sem elég érdekes most.

Ki törődnék a Mikulás dolgaival?

Majd ki fogják találni máskor.

Ki ám, - csakhogy akkor már nem fognak örülni neki, sem nem fognak rá neheztelni.

Adja isten, hogy nagyon sokáig ki ne találják.

II. MIT HOZZON A JÉZUSKA?

Jön a Jézuska... még hat nap, még öt nap, még három nap. Hosszú idő! Nagyon hosszú... még az utolsó óra is rettenetesen hosszú... Még játékkal is nehéz eltölteni.

A kis Nelli alig tudja eltölteni; ezer meg ezer gondolat fordul meg a fejében, mit kérjen, mit várjon, mit óhajtson a Jézuskától. Bábuja, sípja, kis bögréi, bútorai, mindene van. Már a Mikulás tömérdeket hozott, hát ugyan még mi kellene?

A kis Laci már napok óta elmélázva járkál. Annak már bizonyosan van valami terve. De nem szól, magában tartja. Vilma is azonképp. Nos, Vilma már egy kicsit nagyleány is. Annak talán már nem is hoz a Jézuska semmit.

- Igaz-e, dada, hogy már a Jézuska nem hoz a nagyoknak semmit?

- Dehogynem; hoz az a nagyoknak is.

- Hát te mit kívánsz? Mondd meg!

A dada elneveti magát.

- Hoz az a nagyoknak is. Még én is várok valamit.

- Te dada, mondd meg nékem azt, amit óhajtasz! hátha valami nagyon szép, nagyon jó, s én is azt kérhetném akkor... mert semmi sem jut eszembe.

A dada ravaszul mosolygott és csak a fejét rázta, hogy nem mondhatja meg, s a kisasszonykának az úgysem kellene még.

Így hát Nellike nem is tudta meg.

Mi azonban tudjuk, de nehogy indiszkrécióval vádoljanak, inkább el se mondjuk, hogy a dada férjet várt.

Persze, persze az ilyen özvegyi házban el is kellene a férfi. Olyan árvák ebben a nagy kastélyban, mióta a nagyságos asszony özvegy... pedig annak már négy egész éve.

Hát nem is volna bolondság, ha Jézuska így találná ki a módját. Hát az bizony még meg is eshetik.

Nellike még a parasztgyermekektől is tudakozódott odakünn. Egész nap lótott-futott a szent este előtt az udvaron az ő karikájával. Hiába dorgálták, hogy megfázik - meghal. De iszen, ha már idáig megélt, nem bolond, hogy meghaljon.

A parasztgyerekeknek olyan bolondos kívánságaik voltak, amik nem érnek semmit. Az egyiknek mézeskalács kellett. Hiszen nem jó az! A másiknak alma, dió. No, ha csak azt akar hozni a Jézuska, azért inkább ne is fáradjon.

A parasztgyermekek sorsa sokkal könnyebb; ott kiteszik csizmáikat az ablakba s az Isten fia telerakja reggelig amivel ő akarja, de az úrigyereknek nehezebb, mert annak sok mindene lévén, nagyon nehéz eltalálni a Jézuskának, mivel töltse kedvét.

Nellike elindult, hogy Lacit keresi fel, de Laci bezárkózott egy szobába a Vilmával s ott súgtak-búgtak, míg aztán Laci leült az asztalhoz és levelet írt a Jézuskának.

Nellike bekéredzkedett, de a két nagyobbik testvérke így szólt:

- Nem ereszthetünk be. Itt nagyon komoly dologról folyik a szó. Ide be nem jöhetsz!

Nagyon haragos lett a kislány s hogy valahogy megbosszulja magát, beszaladt inkább a mamához és elárulta:

- Mama, mama! Laci levelet ír a Jézuskának!

A mama aztán este gyertya-gyújtás előtt közrevette Lacikát, hogy mit írt a Jézusnak, de az amilyen makacs fiú, sehogy sem vallotta ki.

Majd kivallja a Vilma, mert az is be van ártva a titokba.

Vilmát az ölébe ültette és úgy kérdezte ki.

- Valld meg, kis angyalkám, mit kértetek a Jézuskától?

- Nem; nem vallom be - szólt Vilma elpirulva.

- No, csak ki vele!

- Hát... hát...

- Ne habozz, no... mért titkolod el? A mamának meg muszáj mondani mindent.

- Hát, hát, azt írtuk a Jézuskának, hogy küldjön nekünk egy papát.

- Oh, ti bolondok! - szólt a »petite maman« lángba borult arccal és csókjaival árasztá el a hóbortos gyerekeket.

- Majd adok én nektek ilyen ostobaságokra gondolni.

Pedig az nem volt éppen ostobaság.

Mikor már eljött a várvavárt pillanat, bent a szobában, abban az igaziban, meggyújtották a karácsonyfa ezer fényét.

S a gyerekek türelmetlenül gyűltek össze a benyílóban, a kulcslyukon is leselkedve, egyszer csak ott toppant az a bácsi, akitől a mama messze, a tengeren túlról leveleket szokott kapni, s azokat tízszer-hússzor is elolvasni egymás után s sóhajtani utánok.

Egyszóval, midőn a karácsonyfa kincsei, csecsebecséi rájok hullottak... már akkor félig-meddig minden megvolt: még a papa is.

...Ott beszélgettek a meleg belső szobában a mamával - de ehhez már nem kell kép.

Nem való biz ez tárcának, ha úgy vesszük mint történetet, de ha már száz meg száz cikkben fölhoztuk és soha el nem hallgattuk mindazt, ami a rendőrség léhasága mellett bizonyít - tegyük meg most az ellenségeinek is megbocsátó Krisztus születése emlékére, hogy egy enyhítő körülményt is hozzunk föl a rendőrség mellett. Hátha olyan hasznára válik, mint a Hugo Viktor emberének, ki sok vétket követ el, de mert egy haldokló disznó nyakába mélyebben döfi be a kést, hogy kevesebb kínnal múljon ki, a tisztelt disznó azután odafönn az égben olyan súlyossá válik a jótettek serpenyőjében, hogy a gonosztevő összes bűneit lenyomja.

A választások előtt történt meg ez a dolog, - amit különben felesleges elmondani, mert az olvasó kitalálhatja magától is, hogy nem történhetett a választások után. A »lélektani motívumot« nélkülözné ez esetben történetünk, amit pedig nem nélkülözhet, mert szórul szóra megtörtént dolog.

Igenis, azokban az időkben esett, mikor még folyt a bor a választók gégéjén, s folyt az édes szó a jelöltek ajkain, mikor még Emmer Kornél peckesebben járt, s mikor még számtalan libával több liba volt Magyarországon, mikor még Szende Béla magyar nadrágot viselt, s Kemény miniszter a ferencvárosi burgerekhez járt vizitekre.

Egy ilyen bejelentett vizit alkalmával a családfő a minisztert várván, megparancsolta a családtagoknak, óvakodjanak valahogy említésbe hozni a társalgás alatt az »időt«, nehogy sértve érezze magát őexcellenciája. De azért a család kis leánykája csak nem állhatta meg, hogy arra a megjegyzésre: »Eljönnek-e nagysádtok megnézni a holnaputáni választást?« meg ne kérdje: »Mit gondol, bácsi, lesz-e jó idő? Mert a papa azt mondja, hogy csak úgy megyünk, ha jó idő lesz.«

Hát ezekben az időkben történt, hogy Hódmezővásárhely volt képviselőjéhez beállított egy mesteremberféle öregasszony.

- Jó reggelt kívánok, nagyságos uram. Hogy-mint szolgált az éjjeli nyugodalma? Ejnye, de friss színben van nagyságod, hála legyen érte az Úrnak...

A »nagyságos demokrata« bámészan nézte a magyaros arcú asszonynénit. Látott már százat, tán ezret is ilyenformát, de hogy ezt az egyet látta volna valaha, nem emlékezett rá.

- Ejnye, talán bizony nem is ösmer, lelkem, nagyságos uram? Nem-e? Ugye nem? Oh, oh! Hát én vagyok a Tóth Máténé Hódmezővásárhelyről. Ejnye, ejnye, galambom, nagyságos uram, hát nem is tudja, hogy az uram szokta a zászlóját hordani?... Hogy feledkezhetett meg rólunk annyira? Dehogy, dehogy is... Már hogyisne emlékeznék, ott a templommal átellenben lakunk, abban a sárga kőházban... eperfa van a házunk előtt... No, ugye, ugye...

A jelölt úr mit tegyen, ráhagyja, hogy emlékezik. Sőt tán képzeli is, hiszi is, hogy emlékezik.

- Csizmadia az uram. A jómódú Tóth Máté. Nagy kortese nagyságodnak. Haragusznak is rá sokan emiatt... De csak hadd verje ki őket az irigység szeplője, nagyságos uram...

- Foglaljon helyet, kedves Tóthné asszonyom. Miben szolgálhatok kegyelmednek?

- Hát egy kis bajunk esett, kérem alásan. Eljöttem az urammal. Mikor már összevettük a sok bőrt s hazakészültünk, az uram elcsúszott a lóvasúton, kificamította a lábát, hát már négy napja vagyunk tovább, mint ahogy számítottuk a költségét... Azért jöttem be én, galambom, nagyságos uram, hogy vagy harminc forintocskát kérjek kölcsön, míg hazaérünk. Azon nyomban tesszük postára.

- Tudom, kedves Tóthné asszonyom. Szívesen teszem. Aztán nem olyan nagyon sietős.

Elment Tóthné asszonyom a harminc forinttal, s alighogy betette maga után az ajtót, benyitott a vásárhelyi polgármester, A. K. uram.

- Akárcsak Vásárhelyen volnék. Egyitek megy, a másik jön - mondja mosolyogva a képviselő.

- Ki volt itt tőlünk?

- Az az asszony, akivel a lépcsőn találkozhattál.

- Az? Nem ösmerem. Sohasem láttam.

- Már hogyne ösmernéd? Tóth Máténé. Csizmadia a férje. A templommal szemben lakik.

- No, ott ugyan nem lakik. Tóth Máté csizmadia nincs is Vásárhelyen.

- Tyű! Akkor hát engem meglopott az az asszony harminc forintig.

- Jegyezd a »Választási költségek« című rubrikába.

Oda is jegyezte az érdemes képviselő. Hanem nagy szerencséje volt ebben a szerencsétlenségben, hogy harmadnapra, amint a Kerepesi úton sétál, egyszer csak megpillantja Tóth Máténét.

- Tóth Máténé! Álljon csak meg egy szóra.

Az asszony elsápadt és reszketni kezdett.

- Maga nagy tolvaj, Tóth Máténé.

- Könyörüljön rajtam, nagyságos uram! A kényszerűség, a nyomor...

- Jól van, jól... megbocsátok egy föltétel alatt. Sőt még kapni fog tőlem tíz forintot.

- Mit kell cselekednem, kezét-lábát csókolom?

- Lakik itt a Vas utcában egy N. nevezetű képviselő. Erdélyből való. Rettenetesen fösvény ember... ha azt is lefőzi úgy, mint engem harminc forint erejéig... akkor éntőlem megvan még a tíz forint jutalma.

- Megpróbálom a nagyságod kedvéért, isten nevében.

Meg is próbálta.

Aznap este N. F. azzal a panasszal ült le a tarokkhoz a klubban, hogy mennyi mindenféle kiadása van az embernek... Ma is ötven forintot kellett kölcsönözni egy kerületebeli asszonynak.

- No, de - mondá - az ilyesmi mindig hasznos befektetés. A jó emberek pontosan megküldik... s a szívesség jó íze a szájukban marad.

- Persze, persze... - szólt a vásárhelyi követ hamis szemhunyorgatással. - Az okos ember sok bolondot tesz meg a választói kedvéért.

Másnap reggel Tóth Máténé megjelent a tíz forint jutalomért.

- Itt van öt forint - mondá a tréfás öregúr -, a többiért pöröljön be.

S ezzel felölté kabátját s hihetőleg valami pártgyűlésre ment dörgedelmes dikciókat tartani a rendőrség, a korrupció és mindenféle társadalmi botrányok és kinövések ellen - amiket a Tisza-éra meghonosított és terjedni enged.

A híres Gerge Istvánt látogattam meg egyszer. Ösmerhetnék a tekintetes urat az olvasók a »Tót atyafiak«-ból. De fölteszem, hogy nem ösmerik, azért hát elmondom, hogy csendbiztos, de szolgabírói hatáskörrel.

Gyerek voltam még, mikor utólszor voltam nála. Ott lakik egészen a hegyek között, nem messze a hatalmas tót erdőtől, a »Lopatá«-tól, egy kis faluban, mély völgykatlanban.

Udvara tele volt úgy nyarankint leanderekkel és mákvirágokkal. Amazokat a kisasszonyok kezelték, ezeket ő.

Egész raj bocskorozott tót heverészett az ambituson. Asszonyok, aggastyánok, gyermekek. Mindnek valami ügye-baja volt, s ő azt nagy passzióval intézgette.

Ott ült rendesen fekete bőrszékében s ebből a trónusból uralkodott, mert igazán uralkodott.

Egy délelőtt különös, nagy, bonyodalmas lopási üggyel bajoskodék. Volt benne vagy negyven tanú, úgyhogy délfelé már egészen elunta s pihenésből más ügyet vett elő.

- Mi következik? - kérdé az írnokától.

- A Majgó Márton-féle lopás.

- Hadd jöjjön!

Ez a falusi bírónak szólt, ki rendesen ott állott a vádlottak háta mögött, hogy mindig megadhassa a szükséges felvilágosításokat.

A bíró kiparancsolta az eddigi ügy személyzetét s új alakokat tuszkolt be az ajtón nemsokára, melyek közt különösen feltűnt egy merő ősz aggastyán élénk fekete szemekkel s lazán félrecsúszott tüszővel a derekán. Piszkos, kurta inge alig ért a hónaaljáig, s látni engedte az öregember aszott testét: olyan volt színre, mintha már ötven esztendeje lógott volna a füstön.

- Hát kend mit keres itt, öreg atyus? - kérdé Gerge uram nyájasan. - Miféle ügyben van itt?

- Én vagyok a Majgó Márton - felelte hányaveti hangon.

- Lehetetlen! Tudja-e, kendre azt fogják rá, hogy lopott, de már az csak nem igaz, ugye?

- Minek is tagadnám, tekintetes főkomiszáros uram.

Gerge uram, aki nagy tisztelője volt az öreg kornak, kiejtette szájából a tajtékpipáját csodálkozásában. Csak az isten őrizte, hogy össze nem tört.

- Oh, oh! Hány éves kend?

- Nyolcvanhat leszek aratáskor.

Gerge elfordítá fejét tőle, s kemény, ropogó hangon feddé meg:

- Vén bűnös, kinek az istenhez kellene már térnie, s ahelyett most kezdi a lopást. Nem szégyelli magát?

- Az apám vett rá - mentegetőzék Majgó Márton.

- Micsoda? - ugrott fel Gerge, kisfiát hirtelen lerázva térdéről. - Kendnek élő apja van? Lehetetlen!

- Magammal hoztam - jegyzé meg a bíró s kinyitván az ajtót, kikiáltott:

- Az öreg Majgó!

Sajátságos alak gurult be fürgén az ajtón, összetöpörödve, mint a sün, feje egészen hátrahúzódott a vállapockái közé, hasa előre nyúlt, a koponyáján egyetlen hajszál sem volt, hanem ahelyett olyan sűrűn és rendszeresen torlódtak ott egymás mellé a ráncok, hogy kötött pamutsapkának látszottak.

Gergének össze kellett magát szednie előbb, hogy szólhasson.

- Kend ennek az embernek az apja?

- Én volnék - felelé az idősebb Majgó kelletlenül.

- Majgó Márton azzal vádolja, hogy kend vette rá a lopásra.

Az atya egy haragos, szigorú pillantást lövellt fia felé.

- Igenis, apám vett rá... - ismétlé a fiatal Majgó.

- Hallgass, te tacskó! - kiáltá az idősebb Majgó dühösen s egy ügyes, alig észrevehető mozdulattal úgy arcul teremtette az árulkodó fiút, hogy a csattanása beillett volna valami apró felföldi faluba puskalövésnek is. - Szemtelen fattyú kölyök! Még az apja ellen mer vádaskodni. No iszen, kerülj csak haza, majd megtaníttatlak az anyáddal móresre!

Hanem ezzel ugyan rá nem ijesztett, mert a fiatal Majgó nagyon jól tudta, hogy nem egyhamar kerül haza... legjobb esetben három-négy év múlva - körülbelül kilencven esztendős korában.

Ki ne ismerné Csath Gergelyt Újfaluból... a félkegyelmű Csath Gergelyt.

Valaha okos ember volt még a juhászok közt is... pedig hát a juhász mégis csak különb rangú ember a parasztnál.

Az ilyei gróf juhait őrizte. Hej! micsoda nyáj volt az! Sem azelőtt, sem azután soha ilyen ezen a vidéken...

Hanem hát egyszer elaltatták-e éjjel Csath Gergelyt, boszorkányok térdeltek-e a mellére, lidércek csukták-e be a szemeit, vagy hogy mi történt vele?... mikor a Kaszka dűlőben volt a kosár - mert bizony nem bánátusi föld ez, kosárolni kell, hogy teremjen -, mondom, ahogy a kosárban volt a nyáj, reggel csak arra ébredt föl Csath Gergely a bundán, hogy nincs ám ott egyetlen juh sem. Valami alávaló gazemberek elhajtották éjjel az egész nyájat. A csengőket leszedték a vezérürükről s odahányták a »kosár« mögé. Még a Gergely botját is elvitték.

Elképzelni Gergely kétségbeesését. Ellopták! Mármost mit csináljon, hova legyen. Felakassza-e magát, vagy elinduljon a világba azt a nyájat megkeresni, mert ha el nem indul, bizony nyakig vasba ülteti az ilyei gróf rendeletéből a vármegye.

A felakasztás lett volna a legegyszerűbb - ha azzal megkerül vala a nyáj, de így utána kell menni, ha a világ végére is, ki kell kutatni a földkerekség minden zugát s nyomára jönni a hitvány tolvajoknak.

El is indult Csath Gergely, kereste a nyájat faluról-falura, vármegyéről-vármegyére, s mindig komorabb, sötétebb lett, mert sehol sem találta meg. Híre-hamva sincsen, akik ellopták, tán mindjárt azon módon meg is ették. De hát az a tömérdek bőr mégis csak megvolna valahol? S megszólalna, ha megvolna.

Töprengett, emésztette magát, holló mardosta a szívét: az önvád, hogy nem vigyázott jól.

S ebben az önvádban folyton sötétedett lelke is.

Egyszerre azt vette föl a fejébe, hogy azokat a juhokat, minthogy éppen Boldogasszony éjszakáján történt a lopás, a szentek vitték el mennyei bárányoknak.

Az emberek nevették, meg szánták is - de Gergely megmaradt, sőt folyton erősbödött meggyőződésében. Mert már annak úgy kell lenni és nem másképp. Hiszen ott van a zsoltárokban, meg a szentképeken a mennyei bárány, s ha ott van, azt csak mégis veszik valahonnan a mennyeiek, magától nem támad, nem nő meg, mert az égben talán legelő sincsen. Hát ott veszik, ahol találják. Százat lehetne tenni egy ellen, hogy az ő szép nyája most valahol odafönn van a mennyországban.

Aztán miért hínák a felhőket bárányfelhőknek, ha nem azért, hogy éppen akkor hajtatnak föl egy-egy juhfalkát innen a földről.

Bíró uram és a tisztelendő úr is azt mondották, hogy szegény Csath Gergely tökéletesen megbolondult a juhai miatt, hanem azt mégsem lehetett elhinni, mert bár nagyon zavarosak voltak a szemei, de olyan igazán állította a dolgot, mintha tudná, mintha meg volna róla győződve.

Nappal, éjjel mindig az eget bámulta gyanús szemekkel. Az utolsó időben pedig egyenesen felkészült az égbe.

El is indult egy sötét estén, magára szedte az ünneplő ruházatját, s amint ment, mendegélt a tejúton, egyszerre csak ott termett a »kapitány« csillagnál, mely ott fekszik, ahol a tejút kétfelé válik s írástudó emberek »hattyú-csillag«-nak nevezik.

- Jó reggelt kívánok, kapitány uram.

- Adjon isten, Csath Gergely! - mondá a csillag. - Hát hogy jöttél ide, édes fiam?

- A tejúton, kapitány uram.

- Ejnye, akasztófáravaló... majd ad neked Kacsó Istókné asszonyom, amiért a vásznát összetapostad.

- Miféle vásznát?

- Hát amit ti odalenn tejútnak híttok, azt itten az égben »a szép asszony vászná«-nak nevezik. A szép Kacsó Istókné vászna.

A kapitány megsodorintotta a bajszát rangosan, hogy ím a szép asszonyra gondolt. Tudom, bámulnak most odalenn az emberek, mert e kisodrott bajusz üstökösnek nézhetett ki - onnanról.

- Nos, mi hír a földön, édes fiam?

Gergely csak sóhajtott erre és lehorgasztotta a fejét.

- Mi járatban vagy?

- Nagy az én bajom, tekintetes főkapitány úr! Ellopták a nyájamat a pajkos szentek. Egy leereszkedő felhőben felhozták aztán ide, azért jöttem föl.

- Énhozzám hiába jössz. Én, ha ellopták sem bírom megkeríteni. Mert én semmit sem tudok, mióta a rendőrségi ügyeket kezelem idefönn. Azelőtt mindent tudtam, míg »fehér hattyú« volt a címem, de mióta kapitány lettem...

- Kihez utasítana tekintetes uram jó tanácsért?

- Csak eredj tovább a vásznon... nemsokára ott találod balra a »Szent Péter pálcájá«-t, amit ti magyarok sascsillagnak neveztek s az arabok »atair«-nak. Tudakozódj a pálcától.

- Köszönöm szépen jóindulatját.

- Szívesen, édes fiam! Járj szerencsével a juhaid után.

Gergely csakhamar megtalálta »Szent Péter pálcájá«-t. Az ám, csakhogy nem a Szent Péter pálcája volt az, de az ő tulajdon juhászbotja, ólomszegekkel szép cifrán kivert botja, melyet a nyájjal együtt csentek el.

Most már föllélegzett, most már nyomon volt.

Utána nyúlt a »Szent Péter pálcájá«-nak, de bizony úgy oda volt az ragasztva az égbolthoz, hogy nem lehetett kivenni, mert Szent Péter nyilván úgy cselekedett, hogy az igazi csillagot kivette s ezt helyezte oda hamisnak.

Szólingatta, faggatta Gergely a saját botját, de csak nem felelt, mit is felelt volna, hiszen csak nem lehet több esze, mint a hajdani gazdájának.

Ment, mendegélt megint egy darabon, mígnem a Fiastyúkhoz ére, hát lát ott egy halavány bágyadt csillagot.

Ejnye, de hitvány csillag ez, gondolja magában Gergely, hogy összegémberedett, hogy pislog; no ilyen odahaza is van a generálisok mellén.

- Hova megy kelmed, Csillag bácsi? - szólítja meg Gergely.

- Az ételt viszem a »Kaszás« után, édes fiam.

- Ejnye, ejnye, nem tudná, bátyámuram, merre hajtották az én nyájamat?

- Bizony nem tudom én. Gyanakszol tán valakire?

- Nem másra biz én, mint magára Szent Péter uramra. Mert a saját botomat kiadta a magáénak.

- Az ravasz ember, ahhoz nehéz hozzáférni. Azt tudnod kell, hogy a mennyországba csak együgyű emberek jutnak be s ezekkel könnyű elbánni, ezek észre nem vesznek semmit.

- Nagy baj - mondá Gergely s a fejét vakarta.

- Hanem tudod mit? Innen nem messze van a Berenice csillag, vagyis ahogy az égben hívjuk: a »tündér kútja«.

- Értem, bátyámuram.

- Ott leülsz és bevárod Kacsó Istóknét. Mert csak az az egy okos asszony jutott be, az is büntetésből. Ötszáz esztendeje van itt már s még ezerötszázig lesz, hogy folyton ne tegyen egyebet, mint abból a kútból merítgessen s öntözze a vásznát.

- Aztán mi haszna van ebből a világnak?

- Mi haszna? Hát arról a vászonról csepeg le nektek esténkint, reggelenkint a harmat. Bizony véknyan lesztek odalenn, ha abba találja hagyni az öntözgetést.

Gergelynek elállt a szeme-szája bámulatában; ejnye no, hogy ezt talán még a tiszteletes úr sem tudja otthon.

- Miért büntették meg úgy azt a szegény asszonyt?

- Hosszú és szomorú történet, elbeszélhetném sebtiben, de nem mostanra való. Most te csak eredj a szép Kacsónéhoz, mondd meg neki, hogy újfalusi ember vagy, ő majd útba igazít a juhok dolgában. Mert az mindent tud. Annál minden pletyka megakad.

Egész vígan ügetett Gergely a Berenice kútjához. Éppen szerencsére jött; a szép Kacsóné akkor is ott merítgetett egy aranyos vödörkével.

Módos menyecske volt, szép apró lábai, mint a fehér hattyú, hát még igéző lábikrái... rózsaszínű lett a menny ott, ahová lépett, kigyúlt, vérvörös lett, ahová nézett.

- Adjon isten, szépasszony húgom!

- Jó napot, Gergely bácsi! Hallom, hogy a juhait keresi kend. No 'iszen keresheti azokat.

- Hogy-hogy, húgom?

- Hát úgy, hogy sohasem találhatja meg. Mikor kelmed odalenn a földön van, akkor a juhok itt vannak, a bárányfelhőkkel felhúzza őket Szent Péter.

- Ejnye, ejnye!

- Mikor meg kend idefent van, akkor leereszti a nyáját ugyancsak a bárányfelhőkkel.

- Csak nem bolondult meg? Ne beszélj, lelkem, ne keseríts!

A szép Kacsóné csípőjéhez szorítá kezeit s hetykén mondá Gergelynek:

- No, hát nézze meg, Gergely bácsi.

- De nem látok ám ki innen!

- Majd lerúgok én mindjárt egy csillagot - szólt mosolyogva, s amint kisujjával meglökött egy fénylő apró csillagocskát, egyszerre lyuk támadt az égbolton... az apró csillag szállt, szállt lefelé...

Csath Gergely egy pillantást lövellt ki a hézagon, s íme ott látta elveszett nyáját, amint a ködben gömörödött.

Éppen az ilyei nádas mellett volt, még a nádasban is meglátszott birkáinak szép szelíd alakja. A víz tükre is mutogatta.

- Ott van, ahol van az egész nyáj... Két sötét alak ott hajtja, ni... Fák elfedik a nyáj elejét, de a többi, az ott legel egymáshoz bújva, harapják a selyemgyepet.

Gergely egy óriási erőfeszítéssel egyszerre leugrott az égből, ami neki baj nélkül sikerült, úgyhogy egyszerre csak otthon találta magát, az ablaknál könyökölve s kibámulva az éjszakába.

Az ablaktábla ki volt törve (vajon ki az ördög törhette ki?), a téli szél hatalmasan süvített be a csőszházba s zörgette a lombtalan ágakat.

De a juhok még most is ott legeltek.

Gergely kiszaladt mezítláb, ködmön nélkül, de amint odaért, szétfutottak juhok, juhászok...

Nem volt ott semmi, csak a köd, az az ostoba, bolond köd, mely mindenféle szürke alakokat mutogat.

...A ravasz Szent Péter hirtelen fölvitte megint a nyájat... pedig már oly közel volt hozzá a szegény együgyű Csath Gergely.

I. A MI JÓ TANÁRUNK

Kegyelettel gondolok rá, s az élet ezer meg ezer apró bajai közt sokszor keresem szelíd, nyájas arcát, mert meg vagyunk szokva valamennyien a hajdanból, hogy ő segített rajtunk, ha valami bajunk volt.

Összes tanítványai szerették, ő is valamennyit ösmerte és szerette, még a rosszakat is szerette, mert mint mondá, azoknak nagyobb szükségük van a gyámolító kézre.

Ritka tudományos ember volt, tudott talán mindent a világon, átolvasott minden könyvet, beutazott minden országot, ösmert minden nemzetet, de csak egyet szeretett: a saját édes hazáját és nemzetét - hanem azt aztán valamennyinél forróban szerette.

A könyvekből is ami szép, jó van bennök, tanulságot vont belőle, de örülni csak a magyar könyvnek örült, s mikor egy-egy jelesebb irodalmi munka megjelent, ragyogó szemekkel hozta magával az osztályba, elkezdett róla beszélni, arca kigyúlt, szavai zománcot, erőt nyertek, nem tanár volt már, hanem szónok, nem tanított, hanem repült s magával ragadott bennünket is.

Azok, akik még a forradalomban tanítványai voltak, beszélik, hogy egy napon szokatlanul emeltebb fővel jött be az osztályba, mint egyébkor, akkor fiatal tanár volt még ő maga is. A nagy kávészínű karbonári köpenyeg nyakába volt ugyan kanyarítva, mint mindig, a könyv is ott volt a hóna alatt, - de a köpenyeg alatt ott volt a kard is.

- Fiúk! - mondá a köpenyeget lassan, méltóságteljesen lehámozva magáról. - Itt a kard és itt van a könyv, válasszatok. A haza, mely szült benneteket, mely bölcsőtök volt, s mely sírotok lesz, veszedelemben van. Ha a könyvet választjátok, leoldom ezt a kardot és itt maradok, mert arra vállalkoztam, hogy tanítani foglak. Igen, tanítani foglak a hazaszeretetre ez esetben, mert fájdalom, akkor még nem tanultátok azt meg tőlem. Ha pedig a kardot választjátok, akkor vezetlek benneteket...

Dörgő »éljen« hangzott fel, s mind kiugráltak a padokból a diákok.

- A kardot választjuk! - kiálták lelkesülten.

S az egész osztályból még aznap önkéntes csapat lett, mely végigküzdötte a szent harcot tanárával együtt.

Ezek a régi emlékek egész nimbuszt szőttek a kedves kis tanár körül. Rajongó szeretet vette körül, amerre csak járt-kelt, különösen mi, tanítványai éreztünk iránta melegen, minden tettét bámulatosnak találva s minden szavát aranynak.

És az is volt.

Gyönyörűen tudott magyarázni s nem egyszer képekben, apró tréfákban fejezte ki magát, s juttatta érvényre eszméit. - S ezért volt ő nagyobb egy fejjel a többieknél, mert nagy lelke nem bírt megmaradni a merev korlátok között, folytonosan kicsapott, néha magasabban röpült.

- Micsoda vonal ez? - kérdé egyszer Kiss Ferit a táblára rajzolt vonalra mutatva, hol három egyforma szög volt.

- Egyenközű háromszög - mondá Kiss Feri, aki különben kitűnő volt ebből a tudományból.

- Hát ez a másik?

- Az is egyenközű háromszög.

- De már ez... - mondá a harmadik szögre mutatva.

Kiss Feri zavarba jött, de végre is így szólt, bár nagyon félénken, bizonytalanul:

- Az is egyenközű háromszög.

- Helyesen van, fiam. Úgy van, az is egyenközű háromszög, s ez az a tudomány, amiben nekem se higgy, mert én is hazudhatom, hanem magad győződj meg.

Egy másik alkalommal a számtanról lévén szó, így magyarázta annak hasznát, mikor látta, hogy igen gyengék vagyunk benne:

- Én nem bánom, ha a latin nyelvet nem tanuljátok, mert ez csak a sírig tart. Az angyalok nem tudom micsoda nyelven beszélnek. Azt sem bánom, ha a történelmet nem tanuljátok, anélkül is megélhet az ember, ha ezer hold födje van ezen az árnyékvilágon - pedig a történelem is az én stúdiumom -, hanem, édes fiaim, a számtant okvetlenül tanuljátok, mert annak még a síron túl is hasznát veszitek: a kétszerkettő ott is négy.

Egy ízben a történelemből a francia befolyást magyarázván, mikor látta, hogy sehogy sem bírja fejünkbe verni az akkori diplomáciai furfangokat, melyek XIV. Lajos udvarából az egész világba szétágaztak, s melyek, mint valami pókháló, szerves összefüggésben állottak mindennel, ami ez időszakban történt, egyszerre élénken felkiáltott:

- Eh, ti még azt nem érthetitek, majd megmondom nektek magyarul. Fiúk, ha ebben az időben a francia királyné pelyhes szoknyát rántott volna magára, az egész Európa pelyhes szoknyában járt volna.

Ebből aztán csakugyan megértettük a francia befolyást, jobban, mintha egy kötet könyv magyarázná.

- A francia alkotmány - szólt máskor -, olyan, mint a bunda, meleget tart a francia nemzetnek: hol kifordítja, hol befordítja, akár a hortobágyi juhász. A mi alkotmányunk is olyan, mint a bunda, de olyan mint a medve bundája, ha el akarják venni - a bőrét is le kell nyúzni.

Lelkesítőleg hatottak ránk az ilyen szavak. A tanulók lelke termékeny talaj. Naggyá nő meg ott az elvetett nemes mag és gyorsan megfogamzik.

Szegény! be sokat is köszönhetünk neked, áldja meg az isten porló csontjaidat; fű, virág dúsan tenyésszen sírodon, égi harmat megfürössze, szellő lágyan, szelíden suttogjon fölötte andalító regéket.

Legutoljára az aggteleki barlangban láttam, mikor a gimnáziumot elvégeztük s még egyszer kirándultunk társaságában a híres barlangot megtekinteni.

A vezető ezúttal egész új nyílásba vezetett, ahol egyszerre megállt egy tárgynál s így szólt:

- Íme az Ádám bocskora.

A tanár elnevette magát.

- Ejnye no... Most már elhiszem, hogy Ádám mégsem volt magyar ember. Mert nem járt volna bocskorban.

Ez volt az utolsó vidám szava, az utolsó mosolya. Midőn a barlangból kijöttünk, nagy mellszúrásokról panaszkodott. Elmentünk Rozsnyóra, ott ágyba fektettük, s még aznap kilehelte nemes lelkét tanítványaitól környezve.

II. AZ ŐSI CÍMER

Mikor Gábor elvégezte a kis megyei városkában a négy elemi osztályt és Földvárra került haza, akkor először kezdte élvezni a kéjt, amit az ismeretek utáni szomj szokott okozni.

A szünnapokat olvasással akarta tölteni s ezen elhatározását ki is vitte, csakhogy az olvasmányok, melyeket egy falujokbeli szűcs kölcsönzött neki, nemigen voltak épületesek és neki valók. Többnyire a ponyváról kerültek ki: Zöld Marci, s Palatinszky históriája volt bennök megörökítve. De Gábor jó nevelésű fiú volt és nem tudott lelkesülni a rablókért, akik a társadalmi rendnek felforgatói; fiatal lelkét azonban annál inkább felforgatták a többi történetek: »Hős Szigfried« kalandjai vagy a »Brunswik királyé«, ki kicsinyelvén a középkori lovagfogalmak szerint a saját címerét: a sast kék mezőben, elindult villogló kardjával a világba fényesebb, kevélyebb címert szerezni: aranysörényű oroszlánt ezüst mezőben, s ki is vívta véres csatákban s diadalmas párviadalokban....

A Gábor édesapja orvos volt, de előkelő, nemes családból. Nem volt sem nagyon vagyonos, sem nagyon szegény, de sok gyereke volt s ezek nevelése képezte főgondját.

- Mindnyájatoknak adok jó nevelést - mondá -, s aztán nem bánom, ha nem marad is utánam semmi vagyon. A legnagyobb, a legbiztosabb vagyon a kiművelt lélekben van.

Bárkay Miklós fiai egytől egyig jól tanultak, s azon időben, midőn Gábor, a legkisebbik a négy elemi osztályt elvégezte, már többnyire mind szárnyra voltak eresztve; az egyik aljegyző volt a megyében, a másik a törvényszéknél joggyakornok, a harmadik pedig éppen az orvosi cenzúrát tette. Ezekből már úr lesz valamennyiből, s ha többre nem viszik is mint apjuk, de lejjebb sem szállnak.

A kis Bárkay Gábor lelkét, mint már mondtam is, nagyon felizgatta a Brunswik király históriája s ferde irányú nagyravágyást növesztett lelkében, a többi olvasmányok is hozzájárulván. Neki is kedve lett volna a dicsőségre, mint Brunswik királynak.

Csakhogy azt ma már másképp szerzik, mint vitéz Brunswik király mesés idejében. Ma már a szorgalom, munka az a mag, melyből a hírnév rügyet ver, ágat ereszt.

De mit tudta azt a kis Gábor. Ő már egészen beleélte magát a Brunswik korába, s álmában sokszor ott szerepelt a vágy: szintén egy oroszlánt szerezni címernek.

Hányszor elábrándozott azon, ha ő is elindulhatna a világba s borostyánkoszorúval és új címerrel térhetne az atyai hajlék alá... Hogy dobogott a szíve, hogy ragyogott a szeme ilyenkor!...

Pedig neki és testvéreinek csakugyan elkelne az új címer, mert ez, ami van (hiszen ott függ az ebédlőszobában ezzel a körirattal: »Insignis Nobilis Familiae Bárkai - de Bárkány«) nagyon közönséges. Ki is látott valaha ilyet? Egy kecske sárga mezőben, amint egy zöld ágra kapaszkodik. Vajon micsoda hősiességért kaphatta valamelyik szépapjuk?

Az alkalom nem sokáig váratott magára. Egy kis hiba maradt a fiú nyakában a tavalyi évről, ami most görgeteggé kezdett nőni. Hej, jobb lett volna azt még parányi hiba idejében elfojtani!

A dolog úgy történt, hogy édesapja a második félév elején bent lévén a városban, a tandíjpénzt átadta Gábornak, hogy vigye el a tanárnak. Gábor elvesztette a pénzt, kiesett a zsebéből, s félt bevallani szüleinek. Minthogy a tandíjat sürgették, mikor egy hónap elején a kosztpénzt küldték be, abból fizette ki.

De most már csonka lévén a kosztpénz, a kosztosgazdánál mindenféle ürügyek alatt odázta el a dolgot, előadta, hogy szüleinek most nincs pénze, várjon még egy-két hétig. S addig a két hétig elkallódott - garas garas után - az egész havi kosztpénz; pedig az már nagy summa.

A kosztosgazdát sem lehetett sokáig ámítani, szegény ember volt, s várt a pénzre; nem akart a szüléknek írni, minélfogva Gábor eladta összes értékes ruháit s úgy fizetett.

Közeledvén a vakáció, beküldték érte a kocsit. De hogyan menjen édesanyja elé ruha nélkül, mit fog mondani, ha a sok szép fehérneműt nem látja, amit tulajdon kezével varrt az ő kedves fiának.

Végre is nagy szorultságában egy hazugságra vetemedett Gábor, midőn hazajött: azt mondta, hogy ruháit a nagybátyjánál hagyta, ki a várossal szomszédos faluban lakik, s kihez a vizsga után látogatóba ment, mégpedig minden poggyászával, mert a szálláson kitelt az idő; hogy pedig haza nem hozta, az azért történt, mert a kocsit nem akarta fárasztani egy kitérővel a nagybácsi falujába.

A szülék elhittek mindent, s Gábornak biztosítva volt a jelen, - de elkeserítette a szünnapok és a szülői szeretet összes mézét a jövő előérzete. Különben is tornyosulni kezdtek a felhők, mert minden hiba megszüli a rossz eredményeket.

A Gábor édesapja levelet kapott a nagybácsitól, hogy meg fogja őket másnap látogatni.

Gábor elsápadt, midőn a levél tartalmát megtudta, most már napvilágra jön a hazugsága.

De a hiba olyan lemenő, ami teljesen hasonlít a garádicshoz. Ha már megtette az ember az első lépést, megint egyet lép: ott a következő lépcső.

Elhatározta, hogy megszökik otthonról. - Hiszen van még neki egy nagybátyja, az igaz, hogy nagyon messze lakik, valahol a negyedik vármegyében, de már benne van, hadd jöjjön, aminek jönni kell.

Titokban összecsomagolta ami kevés fehérneműje volt még, elvitte este a krumpliföldre és elrejtette oda. Éjjel még otthon aludt, s reggel - mint egyébkor - megitta a kávéját, s azután kiment.

- Halászni megyek - mondá a szolgálónak, s nem látták többé hónapokig.

Elrongyolva, mint valami csavargó, fáradtan, naptól elsütve, érkezett meg egy hét múlva a nagybátyjához.

- Hát te mit keresel itt? - kérdé az mogorván, amint megnevezte magát.

- Elindultam a világba, urambátyám.

- De miért? Minek?

- Dicsőséget akarok szerezni. Új családi címert a kecske helyett.

A nagybácsi kedélyes ember volt, elnevette magát s tovább vallatta a fiút, de az csak váltig amellett maradt, hogy neki semmi egyéb oka nem volt elhagyni a szülői házat, mint hogy új címert vívjon ki a Bárkay családnak.

A nagybácsi levelet írt a szülőknek, tudakozódott náluk: azok felvilágosították s megírták, hogy látni sem akarják többé a rossz fiút. Hónapok múltak el, míg a bácsi végre kényszerítette a szülőket s azok újra befogadták a gyermeket.

Az idő múlt, egy évet elmulasztott Gábor, mert már nem lehetett, késő volt beíratni az első latin osztályba.

Azt hát otthon kellett eltöltenie haszontalanul a falusi dologtalan gyermekekkel; a tanulástól egészen elszokott azalatt, pajkos lett s fölvette a parasztgyermekek vásottságát.

Midőn a jövő évben beadták az iskolába, sehogy sem tudott megmaradni, kétszer is hazaszökött s kijelentette, hogy nem akar tanulni többé.

- Jól van! - mondá az apja. - Akkor hát mesterségre adlak.

- Nem bánom - felelé dacosan.

- Mégpedig legjobb lesz, ha szabó leszesz, legalább veled dolgoztatnak a testvéreid.

- Még szabó is inkább leszek, mintsem tanulnék.

Apja csakugyan a szabóságra taníttatta, de bizony még szabó sem lett belőle, csak olyan »fusser«, mint mondani szokták.

A kis városkában, hol testvérei, kik tanultak, köztiszteletben élnek, a legifjabb Bárkay valóságos csúfság tárgya.

»Kecske! Kecske!« - szoktak utána kiabálni a gyerekek.

Sőt még testvérei is gúnyolják:

- No, te ugyan szép ősi címert szereztél a Bárkay családnak! Az oroszlán helyett megdupláztad a kecskét.

III. AZ ELSŐ FORINTOS BANKÓ

Boldog időszak volt, mikor még a krajcárt vagy hatost, ha véletlenül kezünkbe került, vagy ha a bácsi, néni elfelejtvén cukrot hozni a zsebében, egy-egy réz-, esetleg ezüstpénzzel kárpótolt s mi azt megnézegetvén, csalódva adtuk oda a mamának, mint valamely értéktelen tárgyat: egy színes kavics több örömet okozott. Egyet sóhajtottunk a bácsi és néni felé, kik elkényeztettek már ajándékaikkal, egy szemrehányó pillantás - és tovább folytattuk mosolyogva játékainkat. Mert a gyermekkor sóhaja és mosolya édes testvérek... ugyanazon a tőn fakadnak.

Ha elmondták, hogy csak azok a boldogok, akiknek sok a pénzük, elmondhatjuk talán már mi is, hogy a boldogtalanság a pénz értékének felismerésével kezdődik.

A pénz az útlevél a szenvedések országába. Igaz, hogy megkönnyíti a szenvedéseket, kényelmessé teszi az utazást, de mennyivel jobb, aki a mennyországban van, ahol nem kell útlevél, hol rózsák nyílnak, angyalok énekelnek, aranyszárnyú pillék röpködnek, a föld illatot lehel, a napsugár arany szálakkal fonja körül a boglyos gyermekfejeket.

A falusi gyerekek tovább élvezik e szép kort, ők tovább láthatják mennyországnak a világot, zúgó fenyvesek közt vagy a végtelen rónán, mint a városok gyermekei, kiket a kalmárkodás, a városok pezsgő kereskedelmi élete hamar megtanít a pénz értékének felismerésére.

A nagy falak, melyek elzárják a mosolygó kék eget, a kövek, melyek elburkolják a földet s útját állják erőszakkal a füveknek, nem barátai a gyermekeknek. A garasok és hatosok, melyek ártatlan gyermekörömeik közé tolakodnak, az ördög karikái, melyekre - mint a cérnaszálak - rátekerőznek a szenvedélyek...

Egészen más a falusi gyermek élete.

Íme, nézzük meg a Kampós Gábor községi jegyző úr két fiát. Pista, aki még csak hatéves, azt a bolondságot követte el ma reggel, hogy levette az asztalról a mama arany fülbevalóit (mert minden fényeset meglát, mint a csóka) s odakint játszás közben elcserélte két fazékfüllel, melyeket a Bodnárék Jani fia hozott, s melyek közül zöld színű lévén az egyik, piros a másik, éppen beváltak a jegyző Pistájának lóállományába.

Szép négyesben jártak most már, mert kettőt már tegnap szerzett az Anna szolgáló kegyelméből, ki egy nagy kantát összetört.

A szülék alig bírtak rájönni, hova tűnhetett el az értékes ékszer. Nem is tudták meg addig, míg mérgesen keresték, hanem mikor aztán annyira lecsillapodtak, hogy a kis Pistával játszaniok lehetett, az kivallotta a jó vásárt, amit csinált.

A szülék azt mondták haragosan: »Oh, te kis ostoba!« És inkább mondhatták volna mosolyogva: »Oh, te boldog angyal!«

Bezzeg a nagyobbik fiú, az oskolás Gyuri, az már meg tudja becsülni a pénzt.

Mikor az apja a városba bevitte, egy újdonatúj ropogós forintot csúsztatott a markába.

Az édesanyja már otthon egy külön bőrzacskót varrt ennek a forintnak. A zacskót egy zsinór húzta össze, mely oly hosszú volt, hogy a nyakában hordhatta Gyuri, az inge alatt.

Ott is hordta a kámforgolyókával együtt, melyet azért kötött oda mindenre vigyázó édesanyja, hogy a ragadós nyavalya ne fogja az ő kedves fiát.

A Gyuri ott érezte nyakában az egy osztrák értékű forintot és nem bírt rajta venni semmit. Pedig úgy szerette volna értékesíteni valamiben. Teljes lehetetlen volt. Azok a dolgok, amik neki örömet okoztak, mind nem kerültek pénzbe, a szorgalmas tanulás, a kötelességek pontos teljesítése, mind lelki örömet szerez, de pénzbe nem kerül.

Mikor karácsonykor hazajött, azonmódon ott volt a forintja a zacskóban.

- Hát teneked még mindig megvan a pénzed? Nem váltottad fel? El nem költötted.

- Elfelejtkeztem róla - mondá Gyuri.

- Attól félek, fösvény zsugori lesz ebből a gyerekből - jegyzé meg az apa -, azt nem szeretném. A pénz arra való, édes fiam, hogy okkal-móddal élvezzünk véle.

Pedig Gyurinak igaza volt, midőn azt mondá, hogy elfelejtkezett róla. Hiszen falusi gyerek volt ő maga, a pénz pedig az első forint.

De hát, én istenem, mire is költsön az ember annyi rengeteg pénzt?

A krumplicukor csak egy krajcár, a pattogatott kukorica is csak egy krajcár, márpedig egy krajcárért csakugyan nem érdemes felváltani egy újdonatúj bankót.

Hanem most karácsony után már csakugyan felváltja. Van is kinézett tárgya a cukrászbolt kirakatában: egy huszár lóháton, cukorból. Csakhogy az talán száz forint is.

No mindegy, megkérdezi, hátha csak egy hatos vagy ötven krajcár. Eddig is szerette volna tudni, de nem mert bemenni abba a fényes, tükrös boltba, mely úgy néz ki, mint aminőnek a paradicsomkertet álmodja. Aztán az a fényesruhájú asszonyság, ki ott ül a cukrok között, olyan tiszteletreméltó alak, mint az árendásné-asszony ünnepnapon, bizony nagy bátorság kell, hogy ő azt megszólítsa.

Mikor karácsony után beviszi újra az apja, búcsúzáskor így szól, mikor már mindent szögről-végről megbeszélt: »Jól tanulj, tanáraidnak engedelmeskedjél, a gazdádnak is, a gazdád feleségének kezet csókolj, édesanyádnak minden héten levelet írj, - mert az anyád jobban szeret, mint ahogy érdemled; panasz ne legyen ellened, rossz hírt ne halljak, melegen öltözködjél, ha a gombod leszakad, mindjárt varrasd fel, úgyszinte a feslést is melegiben; ha beteg találnál lenni, fogadj egy embert és üzend ki, a csizmába dupla kapcát húzz, míg a nagy hidegek tartanak... Most pedig áldjon meg az isten, édes Gyurim! Húsvétkor megint bejövök. Addig is megint kapnál egy forintot, ha nem volnál oly nagy mamlasz, hogy nem tudsz a pénzednek ura lenni.«

Gyurinak nem az fáj, hogy nem kap egy forintot, hanem az, hogy ő együgyű.

Most már elhatározta tehát visszavonhatlanul a forint felváltását. Hanem bizony nehezen megy. Tízszer is kiveszi, meg visszateszi, olyan szépen mosolyog rá az a zöldség a közepiről s azok a sisakos, rosszul öltözött asszonyok is alul olyan kedves ismerősei otthonrul. Testvéreik, képmásaik ott vannak az édesanyja fekete kötésű kis imakönyvében. Tán ez is onnan került ki?

Sóhajtva teszi rá kezét a cukrászbolt kilincsére, szeretne még most is visszafordulni, de a jó pajtások, kiknek szándékát elárulta, ott állnak körben; most már nem lehet meghátrálni, ha csak nem akarja magát kitenni gúnynak, nevetségnek.

Az üvegesajtó kinyílik, Gyuri bent van a tündérteremben.

- Mi tetszik, úrfi? - kérdi a fényesruhájú asszonyság nyájasan.

Gyurinak a feje szédül, alig bírja kihebegni:

- Cukrot kérek, meg süteményt.

Keze, melyben a forintos van, reszket, de az asszonyság nem látszik ezt észrevenni, becsomagolja neki a kijelölt darabokat s visszaád a forintból.

Gyuri tántorogva, dobogó szívvel megy ki a boltból. Olyan zavart, hogy a kirakatba akar nyitni.

A társak ujjongva fogadják s vígan ropogtatják a sok jó süteményt.

De Gyuri amint egyet lép, mindig megcsördül zsebében az aprópénzt, vádolva szemrehányón:

- »Fölváltottad a forintot.«

De ez a hang egyre bágyadtabb, halaványabb lesz, a második forintnál már nem hallatszik.

A hatosok és veres pénzek örökké némák lesznek.

Az első forint után sok forint következik, de egyiken sem, sok ezeren sem lehet venni egyetlen olyan boldog percet, minő még az első forint előtt százával mért az idő ingyen.

IV. AZ UTOLSÓ FORINT

A pénz okozza a legtöbb bajt és kellemetlenséget a világon, ha pénz nem volna, boldogabb lenne az emberiség és mégis a pénz szükséges eszköze a civilizációnak.

Bemutattuk előbbi rajzunkban, milyen félve, tartózkodva, mondhatni megdöbbenéssel költi el az ember az első forintot, de aztán akinek könnyelmű természete van, bezzeg sohasem jut eszébe többé lelkiismereti furdalásokat érezni, mikor a forintjai elröpködnek egymásután. Mert ha hajdanában gurult a pénz, most már repül; szárnya támadt.

Aranyos madár, melyet mindenki megfogni igyekszik, de a legtöbb azért, hogy nyomban eleressze.

Mindig visszataszítók a végletek; a pénzvágy is utálatos, de a tékozlás sem kárhoztatható eléggé, az arany középút a takarékosság.

Aki takarékos, az sohasem juthat el az utolsó forintig, annak nem szól ez a rajz.

Gimey János uram története van pedig ebben megírva.

Gazdag embernek a fia volt, hét faluban volt birtoka az apjának, mind ráhagyta. Gazdag, kövér szántóföldek, rétek, pénz, gulya, birkanyájak.

János úr Jancsi korában szintén félve költötte el az első forintot, de aztán könnyedén, mint a többi, pazarló lett. Teli marokkal szórta a pénzt, mulatott, dobzódott, átkos szenvedélye belehajtotta a legkönnyelműbb tékozlásokba.

Csodálatos lélektani jelenség az, hogy éppen a legkönnyelműbb ember szereti a pénzt a legjobban. Az, aki okosan takarékos, annak tekinti, ami: egyszerű forgalmi eszköznek, melyre földi céljai elérésénél szüksége van, s melyet nem sajnál kiadni, ha és amennyiben e célokról van szó.

A szenvedélyek rabja, ki szenvedélyeit csakis a pénzzel elégítheti ki, érzi, hogy mindene a pénz, és mégis pazarolja.

Avagy a legnagyobb pazarló, a kártyás, vádolható-e azzal, hogy nem szereti a pénzt? Hiszen nem ülne le másképp kártyázni, nem érdekelné másképp az őrült játék.

A zsugori és tékozló közt sok rokonság van; ha lélektani rajzot írnánk, ki lehetne mutatni az érintkező pontokat, hanem mi csak egy igaz történetet akarunk elmondani.

Gimey János úr hogyan pusztult el, érdektelen volna apróra elbeszélni. Az elpusztulás a könnyelmű pazarlónál elkerülhetetlen következmény; az tehát nagyon közönyös, milyen módon. Ha a cseréptányér száz darabra törik össze, senki sem kérdezősködik, hogy a cserépdarabok milyen alakúak. Elég tudni, hogy össze van törve a tányér.

Egy napon észrevette, hogy az adósság, mint egy tenger, összecsapott a feje fölött, el volt veszve. Birtokai zár alá kerültek és eladattak. Kétezer forint fölösleg jött be az árverésen. Ennyi pénze maradt, mikor már mindenkit kielégített.

Harmincnégy éves volt. Mit kezdjen ő, az úri élethez szokott ember, ilyen kis összeggel. Törte a fejét eleget, semmit sem bírt kitalálni, ami neki való volna. Végre is nem kezdett semmit, hanem az előbbi életmódot folytatta.

Aki lefelé gurul a hegyen, nehéz annak megállani, de még nehezebb visszafordulni, mert azt ugyan megtette Bernáth Gazsi bátyánk (azaz legalább dicsekedett vele, hogy megtette), hogy leugrott a legmagasabb budapesti ház negyedik emeletéről öngyilkossági szándékból, s mikor már lefelé esett, útközben a második emeletnél meggondolta magát és visszafelé fordult -, hanem Gimey Jánosnak nem volt hozzá sem elég lelke, sem elég ereje.

Elment lassankint a kétezer forint is. Mindig kevesebb-kevesebb lett. Aggódva nézegette, olvasgatta esténkint, midőn lakására tért s a mámor köde eloszlott fejéből.

Szíve összefacsarodott, mi fog történni, ha már csak öt forintja lesz, vagy mikor már csak egy lesz...?

És még azután, mikor az az egy sem lesz?

Elsápadt, megremegett. A jövőnek előre vetődő sötét árnyéka terhesen vonult kedélyére; leborult az asztalra korán őszülő fejével s keservesen zokogott.

De azután reggel csak megint ott kezdte, ahol elhagyta.

Csakugyan bekövetkezett, s előbb, mint hitte volna, hogy csak az utolsó forint szégyenkezett ott a pirosbőrű nagy tárcában, hol hajdan százasok, ezresek is megfordultak. Egy palota, ahol királyok laktak előbb s ahonnan most a rongyos koldus is költözködik; az utolsó forint is elmegy gazdát cserélni, s üres lesz a ház örökre...

Átgondolta János egész életét, visszaidézte az arannyal, selyemmel átszőtt napokat, melyeket azért mégsem szépített meg igazi napfény.

Milyen hasztalan, milyen zavar volt egész élete.

Az »utolsó forint« visszavezette emlékeit az »első forint«-hoz. Milyen út az, melyet megfutott azóta!...

A kétségbeesés, mint a saskeselyű, körmeit lelkébe mártotta és tépte, szaggatta szüntelenül egész éjjel. Rettenetes éjszaka volt, kísértetekkel teljes, iszonyattal gazdag. Látta a víziókat, amiket az önvád és a beteges fantázia teremt. Az ördögök tüzes szekeren robogtak el mellette s azt kiabálták:

»Ülj fel a szekerünkre, Gimey János! érted jöttünk.«

Fekete arcú, kiöltött véresnyelvű törpék táncolták körül egész éjjel és a bicskadobásban gyakorolták magokat. - Az ő szíve volt a céltábla. Miden hajításnál megreszketett, hátha átszúrják a pokolbeli szörnyek, kik szünetlenül vigyorogtak a szeme közé.

Majd egy irtózatos szelindek-kutya közelgett felé, melynek fejét álarc fedte, s talpaira oda volt ragadva az az utolsó egy forintos, melyet este még hazahozott.

Mikor reggel felébredt, hősünk sápadt volt, mint a kísértet, szemei alatt pedig kék patkók. Az éjszakai ördögök lába volt ilyenekkel megpatkolva.

Nem volt már eszénél. Tárcáját nézte: ott-e a forint, ami a kutya bozontos lábaira volt tapadva. A forint ott volt, de olyan undorító a szaga...

János elrohant otthonról, s mikor megállott az utcán, most döbbentette csak meg igazán az élet, és a »mit kell tenni« nagy kérdése.

Megállt egy patika előtt, éppen úgy, mint hajdan a cukrászbolt előtt, az »első forinttal«. Felváltsa-e itt? azon tűnődött. Remegve tette kezét a kilincsre. Benyitott.

Volt egy készen tartott recept a tárcájában. Azt odanyújtotta a gyógyszerészsegédnek, s az csakhamar átszolgáltatta a vény szerinti szert.

- Mi az ára? - kérdé tompa, fojtott hangon.

- Hetvenhat krajcár - mondá a gyógyszerész s a visszajáró 24 krajcárt kiolvasta a pulpitusra.

János sóhajtva nézett az utolsó forint után.

Majd hazasietett a kis palackkal, s bevette az egész taralmát.

A palackban méreg volt; haldoklott, s haldoklás közben gúnyosan nézegette az utolsó 24 krajcárt.

- Éppen elég lesz koporsószögre.

Tudvalevő dolog, hogy a »Hon« redakciójában csupa neves írók dolgoznak, akik közt a legnagyobb humorista az én Frecskay János barátom. Ő mindig jó kedélyben van, szereti megtréfálni az embereket s mindig akad valami jó ötlete - de nem teszi bele a »Hon«-ba.

Egy olyan tudálékos-féle ember (gondolom a szerkesztőségi szolga barátja) szokott feljárni a redakcióba, akiben megvan az a tulajdonság, hogy örökösen hivatalt keres s minden alkalommal megkérdi a tekintetes urakat, nem tudnak-e valamit.

- De bizony... - mondja Frecskay. - Most alakult a Fridényi bankja. Ösmeri Acsády urat?

- Hogyne ösmerném. A »Pesti Napló«-nál.

- Hát az alapított most egy új bankot.

- Lehetetlen.

- Itt van ni a »Napló«... nézze meg, ha nem hiszi.

A hivatalhajhász átvette a »Pesti Napló«-t s csakugyan ott találta nagy betűkkel s ki is sillabizálta a Fridényi bankot, meg az Acsády Ignác nevét is. No, már ennek fele se tréfa. Bánta is ő, hogy az egész dolog a vonal alatt van a tárcában.

Hazament nyomban, tiszta inget venni s ünneplő ruhát. Úgy kereste fel Acsádyt.

- Mi tetszik? - kérdé Acsády a belépőtől, ki nagy hajlongások közt közeledik hozzá.

- Nagyon nagy életbevágó kérésem lenne a tekintetes úrhoz.

- Csak szaporán, kérem, nincs időm.

- Én öt gyermek apja vagyok, uram, s nincs alkalmazásom.

- Arról én nem tehetek, barátom.

- Dehogy nem tehet a tekintetes úr, dehogy nem.

- Mit kíván hát.

- Adjon nekem valami alkalmazást. Jó bizonyítványaim vannak. S a »Hon«-nál is ösmernek.

- De hát hol adjak én önnek alkalmazást?

- Annál az új banknál!

- Miféle banknál?

- Hát a Fridényi banknál, kérem alásan. Mert azt, jól tudom én, a tekintetes úr alapította s ha akarja, engem könnyen behozhat oda.

Acsády ránézett a kérelmezőre, eleinte nevetni akart, de azután mégis csak meggondolta, hogy kár volna elrontani a tréfát.

- Hát hogy híják önt?

- Sánta Jánosnak, kérem alásan.

- Azután mi akar lenni?

- Szolga... csak szolga.

- Körülbelül mennyi fizetéssel?

- Megelégednék... nagyon megelégednék ötszázzal.

- Hát akkor nagyon jól van. Be fogom önt hozni, de csak a - második kötetben.

Egy írótársam ilyen című darabot ír a Nemzeti Színháznak.

A darabnak már előlegesen is nagy híre van a színházi körökben. Jövőt jósolnak neki. Azt is tudják, hogy a legbájosabb művésznőnek van írva a főszerep. De legjobban az az excentrikus tulajdonsága szivárgott ki a megírandó darabnak, hogy kutyaugatás is lesz benne.

Egy ködös napon, midőn éppen az első felvonás utolsó jelenetét fúrja-faragja a szerző, egy töpörödött vén ember lép be szobájába s megáll a költő íróasztala előtt.

Az zavarodva tekint fel, s kérdőleg veti rá szemeit.

- Mit akar? Ki maga?

- Én kérem... már mint én... - mondja halk, tompa hangon -, senki, én nem vagyok senki.

- Nos, ha senki, mit akar hát?

- Én vagyok az az ember, kérem, aki a Nemzeti Színháznál ugatni szoktam. Én vagyok a darabokban a kutya.

- Igen, ön hát a kutya?

- Igenis, én vagyok - mondá akadozva, félénken és ősz haját piszkos kezével hátrasimította.

- Hát aztán?

- Mert úgy tudok ugatni, mint egy igazi kutya... mesterlegény koromban tanultam... Az igazi kutyákat is elbolondítom vele... haragusznak is rám a Bodzafa utcában.

- Csak folytassa.

- Azt hallottam, hogy az úr darabot ír, amelyben ugatás lesz.

- Igen, a második felvonás elején.

- Éppen abban a járatban vagyok... esedezni jöttem, mert azt hallottam, hogy az úr nagyon jószívű ember, arra akarom kérni... szegény feleségem betegen fekszik odahaza, s még betevőnk sincs... azért jöttem, hogy nem-e lehetne minden felvonásba beszőni az ugatást?

- Nem illik be, barátom, a mesémbe.

- Pedig azt hittem, azt gondoltam - mondá az öreg elszomorodva -, hogy az úr megkönyörül rajtam, s kisegít minket a nyomorból.

- Mi haszna lenne magának a háromszori ugatásból?

- Az, hogy akkor három forintot kapok esténkint, mert minden felvonásban külön fizetnek az ugatásért.

Az író gondolkozott egy darabig.

- Hát ahhoz mit szólna, öreg, ha két kutya lenne a darabban, az egyik balról ugatna, a másik jobbról.

- Az lenne csak jó - vágott közbe az öreg nagy örömmel -, mert a fiam is olyan kitanult kutya, mint én. Az lenne csak az igazi remek darab...

- No, hát ilyen darab lesz! Menjen haza isten hírével s ugasson aztán minél szebben és minél tovább!

Az öregember nagy hálálkodások között hagyta el a szobát, hol egész Kalifornia készül számára.