Cs... úr egyike azon férjeknek, akik így farsang alkalmával meg nem állhatják, hogy egy kicsit kirúgjanak s ellátogassanak valamelyik Király-utcai táncterembe. Ezt persze könnyebb elhatározni, mint megtenni, mert az asszony sejti férje csapodár hajlamait és ellenőrzi lépteit.
Hanem hát Cs... úr nem azért üzletember, hogy ne ismerjen mindenféle apró fogást. Talált is csakhamar ürügyet, hogy egy-két napig távol maradhasson a háztól.
- Kedvesem - szól a minap este nejéhez fontos arccal -, nekem holnap Bécsbe kell utaznom. A galíciai vasút közgyűlést tart. Készítsd ki, kérlek, a frakkomat s egy fehér nyakkendőt.
- Ejnye no, hogy neked mindig utazni kell...
- Hát tehetek én róla? Tudod, lelkem, részvényes vagyok, aztán jó a pénzkirályokkal összejönni. Az ember nem tudja, mikor cseppen valamelyik konzorciumba.
- Csak nem maradsz sokáig oda?
- Dehogy, galambom. Ma péntek van. Holnap délben Bécsben vagyok, három órakor elmegyek a közgyűlésre és még akkor éjjel visszautazom. Vasárnap reggelre itt leszek...
Az asszonyka elhitte a mesét és Cs... úr elutazott a közgyűlésre...
Vasárnap kora hajnalban Cs... úr csendesen belopózott hálószobájába.
Míg kipihente az átvirrasztott éj fáradalmait, a szobalány, mint rendesen, bejött, hogy kivigye a ruhákat tisztogatni.
Ez alkalommal a frakk zsebéből egy meglehetős elnyűtt legyező csúszott ki, amilyeneket... no igen... amilyeneket a Király utcai tánctermek szépségeinek kezében lehet látni.
A szobalány kezeiben Cs...né valahogy meglátta a »corpus delicti«-t. Persze hogy megragadta az áruló legyezőt, türelmetlenül várva a galíciai vasút álmodó részvényesének fölébredését.
Délben megkondult az ítélet harangja.
- Oszkár! - kiáltá a mellékszobából az asszonyka.
- Mit akarsz, tubicám? (A férjek sohasem szeretetreméltóbbak, mint amikor valamely csínyt követtek el a hitvestársi hűség ellen.)
- A zsebedben legyezőt hoztál...
(Szünet.)
- Oh igen, tudom! A legyezőt egy... egy igazgatótanácsostól vettem el.
- Hogyan mondod?
- Akarom mondani egy igazgatótanácsos nejétől vettem el...
- Hogyan?! Hát nők is voltak a közgyűlésen? Aztán, lám, ez báli legyező...
- Igen... kedvesem... mikor a közgyűlésnek vége volt, akkor bált rendeztek.
- Ugyan, Oszkár, hogy mondhatsz ilyent? Bál a közgyűlés után?
- Hogyne, galambom, ez így szokás.
- I - - gen?! No, ez igazán kedves szokás. De tudod-e, hogy haragszom rád, amiért nem vittél magaddal.
- Angyalom, ha tudtam volna...
- Jól van jól... Eszembe jutott valami. Azt mondtad a napokban, hogy nemsokára lesz Bécsben az Erzsébet-vasút közgyűlése. Oda elmegyünk együtt. De lásd, új báliruhát kell csináltatnom. Holnap ugye elküldöd hozzám a szabót?... Mennyire örülök!
- Én is... - sóhajta bús arccal Cs... úr.
Oly vermet ásott magának, melybe menthetlenül beleesett valamennyi titkos »kirándulásra« vonatkozó terve.
Vannak még eredeti alakok, akik úgy hátramaradnak, mint a költöző fecskemadarakból ősszel egynehányan. Itt is, ott is van még egy, aki előtt végighurcolták a zászlókat az egyenlőség, szabadság és testvériség jelszavaival, aki látta lezajlani a forradalmat, élt a Bach-szisztém alatt s azután egészen maig, de ez mind csak úgy tűnik fel előtte, mint egy nagy álom, vagy egy színjáték: néhányszor leesett a kortina, meg felhúzódott, s mindig más és más jelenetek voltak láthatók. Hanem hát az egész dologból nem igaz egy betű sem, minden úgy van, ahogy régen volt; az az igazi, - ez a többi csak semmi.
Ilyen alak Bibith Pál is. Isten nyugosztalja meg a szegény öreget, ha már meghalt volna. Bizony olyan visszamaradt fecske ő, mégpedig nagyon soká maradt itt, majd hogy meg nem fagyott ebben a nagy hidegben.
Bevette magát a Turóc megyei birtokára és sohasem mozdult ki onnan. Se vendéget nem fogadott, sem újságot nem olvasott, sem levelet nem írt, amit neki írtak, nem törte fel, hanem úgy élt ott harminc hosszú éven át, mint egy halott.
Valaha vidám, daliás fiú volt ő is. Szép leányt vett fel feleségül valahol Borsod megyében, ahol szinte volt egy jól rendezett birtoka. Szegény volt a leány, de gyönyörű, irigyelte tőle az egész környék, ő pedig imádta, mint egy szentet.
A szép menyecske tán kacér volt egy kicsit, de nem bűnös. Egyszer elvitte egy bálba, s ott valaki azzal dicsekedett, hogy a szép szőke asszony megcsókolta. Meglehet, igaz se volt, vagy ki tudja, milyen felhevült pillanatban tehette. A férjnek, ki véletlenül hallotta a dicsekedést, arcába tódult a vér, ajkaiba harapott és nem szólt semmit reggelig.
Reggel bepakolta az asszonyt a bricskába és azt mondta neki nagy nyájasan:
- Eredj haza, édes fiam. Énnekem el kell utaznom valahova, ki nem mozdulj otthonról, míg vissza nem térek.
Az asszony arra kérte pirulva, hogy siessen haza, mert... mert ő már holnap hozzáfog ahhoz a nagyon nagy munkához - kis főkötőt horgolni. Ahhoz a nagyon édes munkához.
Hozzá is fogott. A férj pedig megvívott azzal a dicsekvő emberrel, összevissza szabdalta az ábrázatát, aztán elment és sohasem tért többé vissza.
Várhatta a szép szőke asszony otthon az ablaknál ülve, harminc álló esztendeig.
Azalatt Pál úrból Pali bácsi lett és az a híres bagoly, aki sohase mozdult ki sehova. A szép asszony megpróbált minden utat, hogy kiengesztelje, hogy láthassa, leveleit feltöretlen kapta vissza, üzenetvivőjét be sem eresztette az a rideg ember, aki az ország másik végére temette magát.
A kisfiúból, akinek a főkötőket horgolták valamikor, nagy fiú lett. Az is eljött egyszer - de az öreg őt sem fogadta el. Nem akart semmit sem tudni senkiről.
- Én már a kriptában vagyok - azt üzente -, és a kriptát ne nyitogassák elevenek.
Megszakadt minden fonal köztük. Éltek elválva, hírt se hallva egymásról hosszú évekig, talpig fekete ruhában az özvegy asszony, megkövült szívvel a megbántott ember, ki a szobájából sem lépett ki.
Hát igazán van olyan seb, amelyik nem gyógyul meg soha többé?
Egyszer azonban, évek múlva, jött a levelek közt egy olyan, amelyiken messziről kiütődött a fekete szegély belülről. A rideg ember elsápadt, de ezt a levelet se bontotta ki, csakhogy nem is küldte vissza, érezte már ő azt, mi van benne s hogy nincsen kinek visszaküldeni.
A szalmaözvegy halva fekszik.
Kinyitotta az ablakot reszkető kezével. Fák lombjai megsúgták azt neki, a szél besüvítette... Azoknak a nagy fáknak az árnyéka a selyem gyepen táncoló csipke-szemfedőket rajzolt. Mind, mind halotti pompa ez neki.
Mikor besötétedett, behítta az egyetlen bejáratos cselédjét, akivel különben máskor csak az ablakon át beszélgetett.
- Pista fiam! - szólt szomorúan - nyergeld meg a lovamat!
Az bámész szemekkel tekintett rá s csodálkozva rázta a fejét.
- Nagy utam van. Hazamegyek Borsodba.
- De csak nem lóháton?
- De bizony lóháton megyek, édes fiam.
Elment lóháton more patrio. Az utolsó lovag keresztülhúzódott a falukon, s még tán nevették is a gyermekek útközben, mert bizony már görbén ült azon a szürke lovon.
Egy hét kellett neki az utazásra.
Éjjel ért be falujába s egyenesen a temetőnek tartott. Ott is a legfrissebb hantolású sírhoz.
A hold éppen rásütött a barnuló rögökre. Az öreg nemes levette a kalapját. Ősz hajszálait a szellő lengette.
Azután odaszorította öklét a ló nyakához, hogy azt térdelő helyzetbe kényszerítse, s lassan suttogta a paripához:
- Kapard meg az úrnőd sírját, édes lovam... mert hátha becsületes asszony volt.
A ló, mintha megértette volna a gazda szavait, meghajlította mindkét lábát s szelíden bólintott a fejével.
Akkor azután lassan föltette a kalapját ismét s szép csendesen kiballagott a temetőből.
A kastély mellett elment nyugodtan. Pedig világos volt az egyik ablak.
Talán a fia olvasgat ott most, vagy imádkozik az anyjáért? Hanem a korcsmánál megállapodott. Lovagostorával megzörgette az ablakot.
- Kelj fel, Eliás! Adj egy icce bort!
A zsidó kihozta a borosüveget. A lovag ivott egy kortyot, aztán kiöntötte a többit az útra.
- Itt a palack, árendás. Semmit sem fizetek érte, mert tudd meg, hogy a földesuratok járt itt.
...Ő maga bizonyosan nem tudta, hogy már nincsenek földesurak!
Sarkantyúba kapta lovát és elvágtatott, mint egy fiatal középkori dalia, hogy köd előtte, köd utána.
Vagy négy éve lehet, mikor a megyei levéltárt selejtezték. A levéltárnok, Bogi János úr, ki keresztülbetűzgette a poros aktákat és a penészes pergameneket, egy nagy halomba lökdösve az elégetendőket s gyöngéd szeretettel rakva vissza a maradandókat, egy különös okmányt talált egy napon.
Egy négyszögletes, recés, elsárgult papírdarab volt az, szóról szóra e sorokkal:
Quétanczia
Egy barna hajadon leányzórul, melyet tekintetes Demes Ferencz várnagy úrtól hiánytalanul átvettem, kötelezvén magamat azt holnap, azaz die 18. Augusti ugyancsak hiánytalanul visszaszolgáltatni.
Datum, anno Domini stb.
Dézsy István, megyei jegyző.
A tekintetes úrnak a legelső dolga volt nagy szemeket mereszteni erre a különös dokumentumra, azután megtörülte a pápaszemét s még egyszer elolvasta.
De bizony megint csak az állott ott, hogy ez a hiteles nyugta a múlt századból egy leányzóról van kiállítva.
De hát bolond ez a vármegye, vagy mi? Soha ilyet, mióta a világ áll! No, ezzel az írással most már íziben át kell szaladni a főjegyzőhöz. Most lássék aztán, mennyi van a káputban, mert a választókéban ugyan volt elég, mikor kikiáltották.
A főjegyző megnézte az iratot és azt mondta, hogy ez nagyon furcsa, különösen is és minden tekintetben is furcsa egy eset lehetett, hanem hogy mi lehetett, azt voltaképpen tudni nem lehet. Még talán a vicispán se találja ki.
Nem is találta azt ki, de senki. Hetekig, hónapokig törte rajta fejét a municipium s végre is abban állapodott meg, hogy hohó, hiszen arra való a Tudományos Akadémia, hogy ahhoz is tudjon, amihez nem tud. Az Akadémiának kell hát elexpediálni menten; ott majd kisütik azt s még talán könyvet is írnak hozzá.
Nem tudom, elküldték-e, - de annyi bizonyos, hogy a vármegyének (istenem, mégis csak bölcs az!) helyes fiduciája volt, mert ha nem is az Akadémia süti ki a dolgot, de mégis itt az Akadémia épületében történik meg ezen nevezetes esemény földerítése - ha ugyan szívesek lesznek végighallgatni.
...Hát úgy volt az, hogy nemzetes és vitézlő Bezerédj Gábor uram, nemes Esztergom városa kapitányának nagyon szép hajadon leánya volt.
Nem hivatkozhatom ugyan e tekintetben sem eleven tanúkra, sem báli referádákra, mert hiszen olyan rég volt, hogy az öreganyám is tán csak rövid ruhát viselt még akkor, hanem hogy szép lehetett, abból gyanítom, mert nagyon szerelmes volt bele a losonci városbírónak a fia, Dézsy István.
Hogy hol szerette meg, hol nem, alig lehet kinyomozni, mert az igaz, hogy akkor még nagyon messze esett nemes Esztergom városától nemes Losonc városa, csakhogy az is igaz, hogy a szerelem már akkor is vasúton járt.
Ha jól tudom, egy kicsit háborús világ is volt ebben az időben: a királyné szép szemének néhány kiöntött könnycsöppjeért. Nagy jogcím. Valaha olcsóbban csináltuk: királynak kimondott kevély szaváért.
Hanem iszen ez nem tartozik ide, csupán annyiban, hogy a Bezerédj Ilonka kezét egy ármádiabeli dzsidás-kapitány kérte meg az apjától, miképp illő, a háború utánra. Gábor úr odaadta nagy készséggel, mert a kapitány rangbeli ember, aztán akkoriban, a »nagy királyné« idejében az volt a bon ton, hogy német ember vegye el a magyar lányt.
Előkerült, már hogyne került volna elő erre a hírre Dézsy István a násznagyával egyetemben, de bizony csak hiába sírt, rítt a szép Ilonka, hiába mondott ékes dikciót a gyerek mellett nemzetes és vitézlő Bajnok Péter uram, hogy így, hogy úgy, a fiúnak szép nexusa, s vicenótárius lévén a megyénél, jó hivatala van, bizony kosár lett annak a vége, aminthogy igaz is, mert egy négy lovon járó familia csak nem mehet egy két lovon járóba. Mégis csak szörnyűség, hogy egy Bezerédj-lányra is már mi mindenféle ember meri szemét vetni!
Hát vissza is mentek, el sem dicsekedtek otthon, mi járatban voltak. Elaludt a dolog. Ha lehetetlen, hát lehetetlen. Még az érdekeltek sem beszéltek róla többé.
Akkor még nem volt olyan fürge a pletyka. De a szerelem már akkor is fürge volt, virrasztani szeretett a halottjai fölött és nem egyszer támasztotta föl - egy lehelettel.
Történt pedig, hogy a dzsidás-kapitány hazatért a háborúból (dzsidás-kapitányok rendesen haza szoktak térni) s veszedelmesen közeledett az esküvő napja. Masamódok, frájjok hónapokon át varrták a fényes stafírungot. Jaj, csak sohase hímeznék ki azt a fehér csipkét! Menyasszony fátyolnak szabták, szemfedőnek varrják... Tűszúrástól ujjuk bárcsak megdagadna, az a fehér fátyol hogy el ne készülne...
De bizony kész volt rajta a legutolsó öltés is. Még csak egy éj volt az oltárig.
Éppen az az egy éj, amelyen nyomtalanul eltűnt otthonról Bezerédj Ilona.
Pici lábnyomait a kerti homokban a szellő befútta, galagonyabokrok, amint széthajoltak, hogy távozni hagyják, sugdostak magok közt, de el nem árulták. Országútnak pora sem vallott. Ha a porral együtt fölkap a forgószél egy hófehér pehelyt, ki tudná azt megmondani, hová teszi le?
A cselédlány ruháit szedte föl, hogy meg ne ismerjék; rövid perkálszoknyát, piros csizmát, rámásat, olajos kendőt a fejére. Hosszú ében-haját egy varkocsra fonta s vérpiros pántlikát közéje. Illett neki fölségesen.
Amint az országútra kiért, egyedül találta magát az éjszakában s a bő piros csizma olyan kísértetiesen kopogott, csikorgott... Az a gyűrű pedig, a kapitány gyűrűje, úgy égette ujját, mint a parázstűz. Lehúzta s odadobta a bozót közé. Csak valami csóka találná meg, az talán örülne neki!
De most merre menjen? Az utat se tudja. Az utat? Miféle utat? Hát az utat oda, amerre ő lakik. Nem, nem, oda nem megy, azért sem oda megy, hanem csak arra felé.
Elindult sebesen, - de csakhamar kifáradt. Kis lábait feltörte a szattyán-csizma. Odaült a garád szélére pihenni és gondolkozni, hogy mi lesz most már őbelőle? S addig-addig gondolkozott, míg egyszer csak elaludt a garádban. A buja fű volt a párnája, s a mezei virágok, amint a hajnali szellő megmozgatta, cirógatták szelíden. A kórók, bogáncsok árnyékot tartottak neki s irigyen eltakarták.
És jó bizony, hogy eltakarták, mert déltájban, mikor még ő mindig aludt, arra lovagolt a sebes staféta, levelet vitt a vármegyének Szügybe, hogy ha egy ilyen és ilyen öltözetű parasztleányzó találtatnék a nemes vármegye területén, az azonnal tisztes rabságba ejtessék s addiglan őriztessék Esztergom város költségére, míglen Bezerédj Gábor uram őkigyelme híradással lészen.
S ilyen staféta ment egyszerre mindenüvé. Amennyi csatlós csak volt, mind lóra ült ma reggel Esztergomban.
Pedig elég lett volna ez az egy is, mert már estefelé, alighogy visszament a futár, a vármegye foglya lett a szép parasztleány.
Éppen ebben a tájban esett az a nevezetes dolog, hogy (amint azt már megírtam egyebütt) egyetlen rabja sem volt a vármegyének, úgy kipusztította őket nemzetes Gerge István uram; de mivelhogy az volt a statutum: a rabok tartoznak söpörni a megyeházat, hát hogy az épület mégse maradjon rondán, a vicispán készpénzen fogadott egy szál rabot, s azt aztán, nehogy valamiképpen felmondjon, úgy elkényeztették, hogy nem bírt vele senki, belekötött az még a várnagyba is, nemzetes Demes Ferenc uramba.
És azt bizony el kellett tűrni szépen, mert várnagyot kap a nemes vármegye minden füttyentésre, de rabot... az egy kicsit nehezebben megy.
A fogadott rab, aki ott pipázott az ambituson s szidta a rossz kosztot, a féltékenység és irigykedés bizonyos nemével tekintett az új rabra, mikor a pandúrok a szolgabíró úr elé vezették. Maga a szolgabíró pedig, amint meglátta, elfelejté fölvenni a komoly »ex offo«-ábrázatot, hanem hirtelen odakapott a bajuszához, hogy megpederje.
Szép volt, nagyon szép volt a kis fruska, azokkal a tüzes fekete szemekkel s azzal az üde, fehér arccal.
Sehogy sem lehetett ezt a dolgot valami nagyon komolyan venni.
A szolgabíró mosolygott, a büszke címerek is mosolyogtak a falakon, a két kopott fejű oroszlán, mely a pajzsot tartja, mintha még jobban kitátotta volna a száját, a főispánok mogorva arcképein a napsugarak nevettek pajkosan, csak a leány zokogott csendesen és nem akart felelni semmi kérdésre, sem a nevét nem mondta, sem azt, hogy miért üldözik.
Hanem hát az nem is valami nagyon szükséges, iszen majd tudni fogja azt Bezerédj Gábor uram, aki elfogatta. Értesítették már, holnap délre, ha siet, megjöhet a lovas drabant a válasszal. Addig is átadták a leányt a várnagynak, csukassa be a legtisztességesebb cellába és adjon neki ennivalót.
Volt öröme Demes uramnak, egészen nekilágyult. Hogyisne! Mikor most egy valóságos rabja van, az igaz, hogy az is tulajdonképpen az Esztergom városáé, de igazi, valóságos; aztán milyen takaros, az Isten is arra teremtette, hogy a vármegyeház udvarát seperje, s most már el lehet csapni azt a részeges gazembert, a fogadott rabot.
Meg is hagyta a kapuőröknek, hogy ha a fogadott rab, mint rendesen, ez éjjel is ki találna maradni a »Leveli Békához« címzett átellenes csapszékben, hát be ne eresszék, akármint dörömböznék is a kapun.
Azután fellármázta az egész megyeházat, sorba benyitogatott a hivatalszobákba:
- Rabunk van, gyerekek! Egy madonna! Ha mérget kevert-e, lopott-e, rabolt-e, nem tudom, hanem annyi bizonyos, hogy az ábrázata nagy segítség az ördögnek. De már azt megnézzétek, he! Be lehet látni a rostélyos ablakon.
Nem kérették magukat a fiúk sokáig. Dézsy István pláne ott is maradt; az őr legalább azt jelentette a várnagy úrnak, hogy a tekintetes aljegyző úr kinyittatta magának a börtönajtót s most ott diskurál a leánnyal.
- Ugye, he! Ejnye fikom, fikom... Amely vászonszemélyre én kimondom, hogy szép, hát abban ugyan még a püspök sem tehet diffikultást.
Az öregúrnak kedvence volt Dézsy. Türelmetlenül várta visszatértét, fel-alá sétálgatva az udvaron.
- Te vagy, Pista? - kérdé az esti szürkületben a börtönök felől közeledő sugár alaktól.
- Én vagyok, Feri bácsi - felelte az reszkető hangon.
- Hehehe, kópé! No, hát mit szólasz hozzá? Jó falat, ugye? De nini, hiszen te egészen föl vagy izgatva.
- Csinos, nagyon csinos - veté oda Dézsy fojtott hangon, karját a várnagyéba fűzve.
- Ej, ej, gyerek! Eddig rá sem hederítettél a fejérnépre. Kezdjük ugye felejteni Ilonkát... gondolom, Ilonkának hívják...
- Ühüm.
- Persze, hogy ühüm. Persze, hogy persze. Ámbátor, ha alaposan meggondoljuk, de egyébiránt is nem különben voltam a szerelmeimmel magam sem.
- Egy nagy kérésem lenne, Feri bácsi.
- Nos?
- De nagyon nagy... aztán meg némileg hivatalos.
- Ha hivatalos, akkor hivatalosan intézzük el.
- Adja ki nekem ma éjszakára azt a leányt.
- A leányt? Azt a leányt?
Az öreg Demes szájából még a tajtékpipa is kiesett arra a kívánságra, olyan jóízű nevetésre fakadt. Harsogott bele az egész udvar.
- Azt a parasztleányt? Hát már kicsináltad vele? Ejnye fikom, fikom! Hát olyan hamar ráállt? Ejnye, kópé, kópé! Persze, hogy persze. Hanem hát hova gondolsz, az istenért? Hiszen csak oda nem adhatom a vármegye rabját - aztán mélabúsan hozzátette - mindjárt az első napon.
- De mikor én magam is a vármegye embere vagyok, bátyám.
- Iszen az is igaz, persze, hogy az is igaz.
- Aztán meg hazahozom holnap.
- Iszen igaz, igaz... - dörmögé az öreg, elgondolkodva -, de tudod, öcsém, én nagyon pedáns, pontos tisztviselő vagyok. Szeretem a rendet s a világért sem engedném meg, hogy...
Dézsy elsötétült arccal sóhajtott fel.
- Hogy én rólam azt híreszteljék, könnyelműen viszem a vármegye dolgait. A megtestesült szigor áll előtted, édes öcsém, ne is vedd, mondom, rossz néven...
- Nem is veszem - dadogá István szórakozottan.
- Ne vedd, mondom, rossz néven, ha egy kis írást veszek tőled a leányról... tudod, a forma végett.
Dézsy Pista majd elrikkantotta magát örömében erre a mentegetőzésre.
- Gyere be a szobámba, írd meg ott a nyugtatványt, hogy átvetted. Amikor aztán visszahozod, ne félj, átszolgáltatom az írásodat. Forma biz ez az egész, de ha már egyszer ilyen vagyok, hát ilyen vagyok. S még sincs irántam elismerés a vármegyénél.
.......
Szóról szóra ekképp történt. Így vitte ki szépszerével a fogságból Bezerédj Ilonát Dézsy István. Vissza sem is hozta többé. Még az éjjel útra keltek a Szepességbe, harmadnapra már meg is esküdtek ott valahol.
Hogy ím másnap ott termett nagy sebbel-lobbal tekintetes Bezerédj Gábor uram, meg a dzsidás-kapitány a leányért, az öreg Demes bácsi megértvén kívánságukat, nagy lelki nyugalommal bólintott a fejével, mondván, hogy a dolog egészen rendben vagyon.
A rab ugyanis nincs meg a maga valódiságában, hanem a hiteles quétancia róla, az ott van a fiókban. Ha a vicejegyző netalán elsikkasztotta volna a rábízott tárgyat, hát arról ő nem tehet. Arra megint egészen már a forma.
Gondolom, történt is valami: Dézsyt, úgy rémlik előttem, tiszti kereset alá vonták, sőt fel is függesztették sikkasztás miatt. Meglesz ott arról valahol a jegyzőkönyv... talán fent, a legfelső polcon - csak tessék átkutatni!
A brézói ludakról az mondatik a nagy szárazság idejéből, hogy - mert nem ittak, csak ettek - mind kivesztek.
Okos ember az oktalan szárnyas állatoktól is tanulhat. Aztán nem is olyan közönséges lények azok, ha jobban meggondoljuk. Mert ha nem vesszük ki azt az elavult cselekedetüket, hogy a Kapitóliumot megmentették, de már az irodalmi érdemeik előtt illendő meghajolni, mivelhogy az ő tollaikkal írták sok időn át azt a tömérdek könyvet, melyekben benne vagyon az egész világ bölcsessége.
Hát még a derék brézói ludak! Ezek a halálukkal is egy nagy bölcsességet pecsételtek meg, hogy inni okvetlenül kell.
Ludak voltak és lesznek mindig Brézón, sőt a Mák Sámuel udvarán is ott gubbaszkodik kettő, de már ezek mégsem a régi, az úttörő brézói ludak, melyek meghaltak, hogy nem ihattak.
Vigyázott ennélfogva Mák uram, a szűcs, hogy úgy ne járjon, s ivott eleget. De meg is volt a jótékony következése, hogy egész ekkoráig nem halt meg. Olyan eleven piros, mint a makk. Hanem az is igaz, hogy mindenét elpusztította az úttörő ludak sorsának elkerülésében, nincs annak egy garast érő jószága, mert az a két lúd sem az övé; Piroska lánya örökölte nagynénjétől, a takácsnétól, isten nyugossza meg ott, ahol van.
Nagy öröm volt az, mikor hazahozták... Még jóformán csak libaszámba mentek szegénykék; az igazi tolluk, szürke az egyiké, fehér a másiké, most kezdte befedni a selyempuha zöldes pelyhet. Kedvesek, jók voltak. Pici sárgaszegélyes szemeikben, amik olyanok, mint egy serét, valami nyájasság, szeretet csillogott, mikor kis gazdasszonyukra vetették.
És vidám lett az udvar tőlük, a korhely szűcs labodával, fűvel fölvert udvara. Tessék, milyen jó az most a ludaknak! Ha a pázsitra ülnek szenderegni, hosszú füvek, kórók amint elfedik őket s gyöngéden cirógatják, nem látszik ki belőlük semmi, csak a csőrük, az pedig úgy veszi ki magát messziről, mint egy-egy tulipán-virág. Már csak nagy boldogság az, hogyha valakinek két valóságos eleven libája van!
Azok a takaros sárga lábacskáik (no, hát nem éppen olyanok, csakhogy sokkal szebbek, mint a tiszttartó kisasszonyok legyezői?), az a nyúlánk nyakuk, szelíd okos fejük... istenem, istenem, csak búbja is lenne legalább az egyiknek.
És mi minden lehet majd ezekből! Pehely, tollu, abból azután tollfosztás; minden esztendőben meg lehet őket kopasztani, míg egy rettenetes dunyha lesz belőle... de egy olyan nagyon nagy dunyha, hogy még tán férjhez is lehet vele menni.
Mák Sámuel azonban, aki latin iskolákat járt ember vala, s tanáccsal bővelkedő mindennemű dolgokban, egész másképpen vélekedett.
- Minek lábatlankodnának itt, édes fiam? Meg kell őket semmisíteni. A lúd halandó jószág, kis pintyőkém! Magamagától halandó, azt mondom.
Piroska ijedten nézett fel ilyenkor az öregre.
- Megelőzni tudni a halált, az a virtus, hehehe. Két-három hétig hizlalod, az egyiket azután becseréljük borért a korcsmárosnénál, - a másikat pedig megesszük. Lám, azok a régi brézói ludak... ha azokat is inkább megették volna az ősapáink!
A gyermeklány sóhajtott, azután engedelmesen lehajtotta fejét s e naptól kezdve tömni kezdte kedvenceit.
Most látta csak, milyen nagyok, milyen szépek! Az idegenek is megbámulják. Még maga az ispán úr is (nyájas, jó ember az, vele is hogy elbeszélget néha), ha arra megy, rendesen megáll a kerítésnél s úgy elnézi azokat a ludakat, hogy szinte rájuk tapad a szeme.
No, de meg is érdemlik. Kivált a fehér. Mikor az a bohó lány felgyűri szoknyácskáit kissé s keresztülteszi a nyakán gömbölyű rózsaszín lábait, érdemes megnézni, mert akkor látszik meg igazán, milyen vakító fehér a tollazata. - Ami nagy ritkaság, az nagy ritkaság!
- Ejnye, te Piroska - szólt a nyalka ispán -, hát a szájadból itatod őket!
- El vannak kényeztetve, szegénykék. Ugye hogy el vagytok kényeztetve? Ugye, ugye?
Vizet vett a szájába, azután lehajolt, egészen hozzájok hajolt, hosszú fekete varkocsa válláról lefordult és a földet seperte. Ej, bizony túlságos pompa az a földnek! A ludak csőrét a szájába vette, az összecsucsorított vérpiros ajkak közé s onnan engedte őket inni. Való is azoknak olyan tündérvályú!
Az ispán meg volt igézve.
- Gondoltam valamit, Piroska. Hallod-e? No, hát ide nézz, ide hallgass legalább. Mit gondolsz, ha én téged szolgálatba vennélek?
- Semmiféle nemzetségem sem szolgált - felelte Piroska dacosan és az ajkaiba harapott.
- De hát mit csinálsz itthon? Hiszen éhen haltok.
Elsápadt, elfordította fejét, könnycseppek szöktek gyönyörű fekete szemeibe.
- Mi köze ahhoz magának? - S most már haragban égett a bűvös szempár.
- Az a közöm van, hogy tetszel nekem... szeretlek, Piroska. Tetszel nekem ezekben a rongyos ruhákban is. Hej pedig, be százszor különb volnál, ha patyolat-ingvállból kezdődnék tejszínkarod, ha selyem mellénybe szorítnád sugár derekadat...
Bíborpirossá lett az arca, szemérmesen lesütötte szemeit, s egy ijedt rántással húzta le perkál-szoknyáját a meztelen lábszáraira.
- Ne beszéljen - hebegé -, ne is beszéljen...
- Hát nem tetszem neked, Piroska? Valld meg, hogy ki nem állhatsz.
Lopva indítá el szelíd, ábrándos tekintetét a kérdezőre, s azután, mint aki bűnt követett el, mélyen a földre szegzé, miközben kecsesen rázta szép fejét. A gazdag hajfonat észbontón himbálózott a nyaka körül.
- Nem, nem, nem. Nem szeretem magát.
- Pedig, ha ösmernél, Piroska... ha kiösmernél... tudom, eljönnél hozzám.
- Nem biz én! - veté oda durcásan.
- Márpedig bolond madár az, húgom, mely az akácfán ül, mikor a rózsabokorra szállhat.
Piroska csengő kacajjal, menyecskéktől tanult hamis kacsintással mondá:
- Tövise van annak...
Majd hozzátette mélabúsan, álmodozón:
- Begyepesedhetik a maga udvara, míg én oda belépek.
- Miért? Mondd meg, miért? - faggatá az ispán lázas zavarral.
- Mert, mert... hát csak kimondom,... azaz, hogy azért sem mondom meg. Szégyellem megmondani...
- Eredj, te gyáva!
- No, hát azért, mert félek magától... mert tudja, no... mert én már nagylány vagyok.
Aztán kislányos naivsággal folytatá elkényeztetett mazna-hangon, a kezét bágyadtan hátraeresztve, mint egy tört szárnyat:
- És maga mindig olyan furcsán néz rám, de olyan furcsán, hogy attól félek...
- Mitől? - lihegé a férfi, egészen kipirulva.
- Hát bizisten attól, hogy talán...
Balvállára hajtotta fejét s egy hunyorítással negédesen szólt oda:
- Hogy talán meg is enne.
Az ispán lehúzta kalapját szemére, s szenvedélyes, fojtott hangon fenyegette meg elmenőben.
- Eltaláltad, Piroska! Éhes vagyok a csókodra. Vigyázz, ha valaha egyszer kezembe kerülnél...
Elment. Ugyan eljön-e majd holnap ilyenkor megint? Pi-pi-pi! Aranyos ludaim, meg tudnátok-e mondani? No, ugye, hogy nem tudjátok.
Azok a nyakukat nyújtogatták s olyan szomorúaknak látszottak, mint Piroska. Nem is tréfadolog ott ülni abban a siralom-kosárban! Ennél már csak az ő sorsa rosszabb, az ő nagyon szomorú sorsa; hogy miért is nincsen patyolat ingválla, virágos selyem pruszlikja?
Még észre se vette, amint kikelt, nőnie sem kellett, mindjárt hulló virág lett ez a nagy vágya. Hogyan vegyen ő ennyi kincset?
Hm! Ha tán eladná a ludakat? Nem... azoktól, érzi, nem tudna megválni és elég sem lenne két lúdnak az ára; de ha abból a kettőből esztendőre ilyenkor tizenkettő volna s rá egy évre még több...
Ennek a mesés gazdagságnak az előre vetődő fénye be mindjárt megváltoztatta.
Apró lábaival messze gurította a borító kosarat s szabadon eresztette a ludakat. Hadd éljenek, enyimek, szeretem őket.
Azok sápogva körülrepdesték, utána szaladtak, amerre ment s tenyeréből kapkodták a tengeriszemeket.
Dagadozott szíve a boldogságtól. Azt hitte, a libák szabadulásának örül, pedig lehet, amelyikben százszor szebb lesz, annak a képzeletbeli halavány virágos pruszliknak örült úgy.
De nem örült sehogy sem a vén Mák e fordulatnak s minden jó mondását előszedte a ludak életbenmaradása ellen.
- Elpusztul az a ház, fiacskám, amelynek pávája és jegenyefája vagyon; ami pedig annyit tészen, hogy ahol fölösleges állatok és növények tenyésztetnek. Aztán te csak képzeled azt, hogy a cifrálkodás, a pruszlik kell; más valaki kell neked, más valaki.
Elpityeredett erre a nagy gyanúra Piroska s zokogva menekült a kertbe, de bizony csak utána ment Mák uram oda is.
- Aztán ma már nem is viselik azokat a virágos pruszlikokat. Hol láttál, kin láttál olyat? Azt mondod, hogy a Tomor Katán a nagymisén? Aj, haj! Ha a Kata se tehetné? Két szessziója van az apjának. Bolond volt az egér, fürjecském, hogy mikor a lovat patkolták, ő is odanyújtotta az egyik lábát.
Olyan kenetteljesen tudott beszélni, hogy az orgonafa gallyai is neki bólingattak s telehintették ingyen a Piroska haját és ruháit halavány virággal.
- Boldog az, akinek semmije sincs. Nyugalomra fekszik, nyugalomra ébred, senki sem lopja el semmijét. Meglásd, azok a ludak még valami bajt hoznak rád így elevenen.
Aminthogy ott is leselkedett már a nagy baj a küszöbön.
Mire visszajöttek a kertből, hírük-hamvuk sem volt a ludaknak. Ellopták-e őket, vagy magoktól mentek-e ki a nyitott kerítésajtón, nem tudhatni?
Az öreg a felső utcának szaladt, minden jövőmenőtől tudakozódva, Piroska az alsó véget járta, ijedten kiabálva:
- Csutt, csutt, csutt! Hol vagytok, kedveseim? Gágogjatok, aranyosok, gágogjatok!
De az aranyosok nem hallották, messze voltak innen szomorú fogságban. Ott érte őket a csősz a tilosban, állítólag az urasági káposzta-palántát csipkedték (oh, a bolondok, nem tudtak valami szegény ember földjére menni?), behajtották az ispán udvarára.
Ott pedig - minden ember tudja a faluban - statárium van; amelyik állat bekerül, ha az ispán úr haragos, nem szembesítik azt többé az életben a gazdájával, hanem kitekerik a nyakát.
- Menjen, édesapám, de azonnal. Vigye el a nagykendőmet zálognak. Édesanyám után egyetlen jószágom.
A szűcs hímezett-hámozott, nem merte bevallani, hogy a nagykendő sorsa már egészen más fordulatot vett, úgy tett, mintha bemenne érte s mintha vinné a krispin alatt.
Piroska alig bírta kivárni. Azalatt összefutottak a közeli szomszédok és vigasztalták. Kátyik Jánosné meg merne, azt mondja, esküdni, hogy a ludak nem voltak a kárban; az útról hajtatta be az ispán. Meg ne mozduljon innen, ha másképp történt. Csoma Gergelyné meg azt hallotta, mikor otthon így szólt a cselédjeinek: »Megölöm, aki ezeket a ludakat kiereszti.« Sóbálvánnyá váljék, ha szóról szóra nem így volt!
De íme, itt jön már Mák uram is - a ludak nélkül. Az bizony, a lelkem, úgy nézem, felhörpentett valahol!
- Élnek-e? - kérdé mohón Piroska, eleibe szaladva.
- Az voltaképpen nem tudatik - hörgé a szűcs tántorogva.
- Hol vannak? Mit csinálnak? Mért nem hozta el? - sürgeté Piroska a választ aggodalommal.
- Mert az izé... nem adta ki. El fognak veszni, elpusztulnak, mint izé... mint az ős ludak.
- Micsoda, nem adta ki? - gyulladozott Kátyik Jánosné. - Hallod ezt, húgom, nem adta ki. De már ebben a dologban megmutatnám! Ha neked volnék, olyan igaz, mint hogy Kátyikné a nevem, fölmennék magához a királyhoz. Mert ez már mégis nagy cudarság!
- Hamar a kendőmet - vágott bele hirtelen Piroska. - Majd hazahozom én őket, majd beszélek én azzal az ispánnal.
- Úgyis azért nem adta ki, mert azt kívánja, hogy izé... hogy te menj értük - hebegé Mák, aztán hozzátette: - Jó bora van... nagyon pompás bora van.
- Én menjek? Mondta? No, jó. Elmegyek hát. Voltam én már nagyobb úrnál is.
Alkonyodott, mikor elindult. Éppen a harang is kongott a toronyban, mire a Gyepüék pajtájához ért; fönséges komoly szavát darabokban kapkodta a hirtelen támadt szél; ott zsongott a hang feje fölött: »Ne menj... Ne menj!« Balról az illyei erdő zúgott haragosan. A Kaziék lészájából egy gyík mászott elő a gyalogútra, keresztülment rajta, s ni, a csúf szörny, hogy ránézett apró szúrós szemeivel Piroskára, aztán megint visszacsúszott a sövénybe.
Túl a tisztáson, az átjárónál vadrózsabokor ága belekapaszkodott a ruháiba. A szél is addig játszott a szoknyácskáival, addig csapkodta arcába a kötényét, míg egyszer csak leoldta s elkezdett vele röpülni - visszafelé.
Megfordult a leány és meghökkent. Istenem, istenem, hátha mégse lesz jó elmenni! Tövise van a rózsabokornak! Elszorult a szíve s elfogyott a bátorsága, míg a köténye után futott.
És mégis. Hiszen csak nem hagyhatja ott az egyetlen jószágát, örömét? Tán már nem is élnek, megölték őket. Jaj, csak el ne késnék. Aztán meg úgy húzza, de úgy húzza oda valami titkos érzés... azok iránt a ludak iránt.
Most már futott, míg odaért. Belesápadt, mikor a kezét ki akarta nyújtani, hogy rátegye a kapuajtó kilincsére. Milyen némaság van ott azon a palánkon belül! Ismeretlen félelem gyötrelme. Egész teste reszket, a lelke is fázik. Bemenjen, ne menjen!
Mit is mondott délben az ispán? »Vigyázz, ha valaha egyszer a kezembe kerülnél.«
No, hát éppen azért sem fog vigyázni. Merész elhatározással megfogta a kilincset.
Jaj, olyan hideg volt az a vas! Összerázkódott. Jaj, olyan volt, mint az a gyík, amelyik az úton ránézett.
Visszarántotta kezét, késő már, észrevették, valami mozog odabent. Mint a tévelygő bárány, szorongva lapult a deszkákhoz s hallgatódzott. Nem volt az senki, tán egy macska, vagy tán... nos, miért ne lehettek volna éppen a ludak is?
Önkéntelenül fölágaskodott a palánkon s bekiáltott édes hangján:
- Biri, biri! Hol vagytok, gágogjatok!
Hát erre valami lassú sziszegés támadt bent eleinte, mintha tanakodnának, amit lúdlábak robaja váltott fel, majd ebben, majd abban a szögletben, csőrük koppanása a kerítésdeszkán, míg egyszerre megcsattant lomha, esetlen szárnyuk a levegőben s a palánk fölött rettenetes gágogással átröpülve, oda bukdácsoltak a Piroska lábaihoz...
- Oh, ti kedvesek, okosak! - sikoltott föl a lány örömteljes ámulattal, s amint azok pihegve, szárnycsattogva hízelkedének neki, hirtelen a hóna alá kapta mind a kettőt s elkezdte őket maga magával együtt ringatni jobbra, balra.
»Hajsó, hajsó! kis babák, drágaságok!«
Egyszerre letette őket, s arca, hangja szomorkás kedvtelen kifejezést öltött.
- Elszöktetek? Megszabadultatok? Haza akartok vinni? Hát igazán akarjátok, hogy hazamenjek? Jó, nem bánom.
Megsimogatta tollaikat gyöngéden, szeretettel.
- Lássátok, megteszem a ti kedvetekért.
Elindult velök. Azok szépen elöl mentek, a nyakukat nyújtogatva és sziszegve.
A Nagy Gáborék földjén megállt. A ludak csak tovább mentek előre maguktól. Piroska visszanézett arra a fehér cserepes ispánházra, aztán ingerülten lehajolt s egy rögöt vett föl, hogy megdobja vele a ludakat.
- Hát ki mondta nektek - szólt utánok szemrehányó panasszal -, ki mondta, hogy magatoktól szabaduljatok meg?
A rögöt még kisebbre morzsolta el mérgesen összeszorított markában. Nem, mégsem bántja a szegény állatokat. Meglóbázta karját s megdobta azt a csúf vadrózsabokrot, mely erre jövet útját állta.
Egy pici madár repült föl onnan megriasztva. Szegény madár! Nem szívesen hagyhatta ott a rózsabokrot!
Utána nézett, míg csak láthatta. Hitte... talán tudta, hogy visszafordul.
Sok mindenfélét írtak már az Alföld aranyparasztjairól, akiknek ha nem is nagyobb a jövedelmük, de különb magánvagyonuk van, mint a monákoi hercegnek. Bagi uramról és Nagy Mihályról egész adomakör van, mert igazán nagyon furcsa az, hogy azok a ködmönben járó gatyás emberek, ha igazán akarnák, négylovas hintón járhatnának s kabanosz-szivart vághatnának fel dohánynak a makrába.
De nem teszik, Bagi uram őkelme parasztszekéren jön még Pestre is s a kocsiülésen ebédel szalonnát, jóízűen szeldelve azt a fehérvári bicsakkal, ha pedig valami fejedelmit akar, akkor tűzön pörköli s zsírját csepegni hagyja a kenyérre. Hanem ilyet aztán nem eszik a király sem!
Tévedne pedig, aki azt hinné, hogy ezt fösvénységből teszi az alföldi gazdag paraszt, mert gavallér az egytől egyig, csakhogy a gavallérossága másképp nyilvánul! Mert hát úr az úr a pokolban is, s hogyha egyszer kedve kerekedik a kocsmában, míg a négy szál cigánylegény húzza neki keservesen, odakiált a kellnernek:
- Hozzon négy akó bort ezeknek a cigányoknak.
- Hát Bagi uramnak mit hozzak?
- Nekem is hozzon vagy egy félakó feketekávét.
És főzik ott künn óriási üstben a sok feketét, mert Bagi uramnak ez a parancsolatja. Sürög-forog körülötte az egész háznép. Ő jól tudja, hogy ez most nagy bolondság. De hát éppen abban van a virtus, hogy amit egy Bagi parancsol, az még ha bolondság is, feledésbe mégyen, hiszen éppen azért Bagi ő, hogy az is jól vagyon téve és mondva, ami helytelenség.
Megelégszik az ilyen alföldi paraszt gróf, hogy ő otthon a legelső lehessen a magaszőrű emberek közt, de ha feljebbrangúak kitüntetik, azt is nagyon jó néven veszi - mert csak lefelé arisztokrata.
Bagi uramat sokszor érte ilyen szerencse, s urakkal forgolódván, mert hiszen a saját gazdatisztjei is urak már, bizonyos csiszoltságot egyesít magyaros, egészséges észjárásával - s bizony nem vall szégyent senki előtt, akivel szóba áll.
A Bach-világban (melyet ma visszakívánnak azok a magyarok, akik abban a hitben voltak még akkor, hogy ennél a világon semmi sem lehet már rosszabb) történt az az eset, hogy az új Csongrád megyei főnök, mindenható úr, akkoriban, midőn hivatalát elfoglalta, nagy ebédet adott, arra a megye urait kívánván összehívni.
Márpedig hogy kik a megye legelőkelőbb urai, honnan lehetne azt jobban tudni, mint a telekkönyvből? Nagyszerű az a »tudás könyve«. Aki azt megolvassa, az előtt semmi sem maradhat »homályosságban«.
Hát a telekkönyvből csináltatta meg titkárjával a meghívási lajstromot. Természetes, hogy Bagi uram is köztük volt, mégpedig mindjárt legelöl.
A meghívók elküldettek, s a nagy nap végre is megérkezett. A széképület fel volt díszítve ez alkalommal, valamint a főnöki termek is. Nagyon fényesnek akarta ezt a mulatságot őméltósága, ki még eddig csak a Hármas Kis Tükörből ösmerte az Alföldet. Az inasnak meg volt hagyva: csak olyan embert eresszen be, aki frakkban jön.
Hát iszen körülbelül úgy jöttek el mindnyájan, csak egyesegyedül Bagi uram állított be a maga ünneplő kékbeli ruhájában, amely erre az alkalomra szépen ki volt kefélve, s piros olajos kendő a nadrág-ellenzőbe húzva, úgyhogy a két vége kicsüngjön ünnepiesen.
- Mit akar itt kend? Kicsoda kend? - rivallt rá az ajtónálló komornyik.
- Hát én bizony Bagi vagyok! - mondá őkigyelme délcegen kidüllesztve mellét, melyen három sor valóságos ezüstgomb futott le.
- Bagi! Nem lehet bemenni őméltóságához. Most itt ebéd van.
- Hiszen éppen arra az ebédre jöttem.
Nagy szemeket meresztett a komornyik.
- Lehetetlen az! - mondá.
Erre aztán Bagi uram előmutatta bugyellárisából az invitáló levelet, mire elbámult ugyan a komornyik, de mégis azt felelte:
- Nix nuc! Itt csak frakkban lehet bemenni, ez a rendelet. Ez is szalon. Szalonhoz úri ruha dukál.
Dühösen fordult meg erre Bagi uram, minthogy látta a komornyik magatartásából, hogy úgysem eresztik be, és a szabóhoz sietett, hol felöltöztették annak módja és rendje szerint. Sokan emlékeznek még Szentesen arra a csúfságra, mikor őkigyelmén frakk volt és német pantallon - először és utoljára.
De bosszút is állt erre legott az ebédnél. Amint leültek a nagy tábla körül s kitálalták a levest, Bagi uram nagy keserűen belenézett a párolgó tányérba, letette nagy robajjal osztentative (úgyhogy mindenki odanézett) a kanalat s lehajolván, fölemelte az újdonatúj frakk jobb szárnyát és bele mártogatta a levesbe.
- Mit csinál, Bagi uram! Mit csinál, az istenért? - kérdik hüledezve a körülülők azon hitben, hogy talán megbolondult.
- Hát a frakkomat kínálom - mondá Bagi szelíden és nyugodtan -, mert úgy tapasztalom, hogy nem én, de ő vagyon ide ebédre híva.
A megyefőnök elértette a dolgot, s máskor szívesen látta Bagi uramat ködmönben is.
Adósságot csinálni nem volt olyan nehéz soha, mint most, de viszont adósságot nem fizetni sem volt oly könnyű soha, mint most. Hja, uraim, tisztelt gavallérok és kaszinói tagok, az volt még csak az alávaló korszak, míg az adósok börtöne egzisztált.
Pedig egzisztált. Az embert a pezsgőpoharaktól sokszor odahurcolták a négy fal közé, míg aztán a nagybácsi ki nem váltotta - már akinek volt nagybácsija.
A hitelezőnek joga volt akkor nemcsak az ingóbingóságokra és az ingatlanokra, hanem az adós személyére is. De azért a szenvedélyes adósság-csinálók akkor sem retiráltak, hanem kötötték nyakra-főre a kölcsönöket. Látszik, hogy ez a tulajdonság örök s benne leledzik az emberi természetben ősidőktől fogva.
Voltak aztán olyan időpontok is, hogy míg Bécsben megvolt az adósok börtöne, addig Magyarországon már eltörülték. Csodálatos, hogy ebben az időben nem szaporodtunk fel tizennégy millióból legalább száz millióra.
De éppen az ellenkező történt. A mi derék mágnásaink akkor is ott csinálták - alkalmasint csupa sportból - az adósságot, ahol az nagyobb veszedelmekkel járt. Párizsban, Bécsben hányták-vetették magukat a hazai föld kegyelméből egy darabig, azután a hazai föld rovására, végre pedig föld nélkül.
Ilyen volt Bécsben többi közt báró Karvázy Domokos, az igazi nevét nem írom meg, mert most együtt szoktam dominózni az öreggel s még megapprehendálja, hogy fiatalkori kalandjait napvilágra hoztam.
Fiatal, tüzes gyerek volt még akkoriban az én összetöpörödött öregem s olyan furorét csinált a bécsi leányok közt, mint egy Alkibiades.
Csakhogy az asszonyok már akkor is sokba, nagyon sokba kerültek - kivált Bécsben. Még ha nem voltak is színésznők, de hátha még színésznők is voltak hozzá.
Márpedig Karvázynak csak az ilyenek tetszettek. Szerzett négy év alatt annyi illatos levelet, hogy odahaza az ősi levéltár bikkmag ehhez a töméntelen papiroshoz képest, de adósságot is szerzett annyit, hogy az ősi szilvafáknak, ha minden levele ötforintos bankóvá lenne, se futná ki.
A nagy uraskodás kezdett lassankint összeesni. Már-már lehetetlenné lett betartani a terminusokat. A hitelezők között olyan nyüzsgés támadt, mint a megbolygatott kaptárban. Ezeknek a derék embereknek megvan az a tulajdonságuk, ami a köszvényes lábnak: legelőbb veszik észre az időváltozást.
A báró úr kellemetlenül érezte magát Bécsben. Úgy volt ott, akár az üldözött vad, szeretett volna elillanni, de már nem lehetett, minden lépését őrizték, s ha ilyetén kedvet talál vala tanúsítani, besétáltatják az adósok börtönébe.
Desperátus helyzet volt biz ez! S teljes lehetetlenségnek látszott kimászni belőle.
Még csak egy utolsó stádium volt a börtönig. Ezt az utolsó stádiumot pedig úgy hívják, hogy »vármegye-politika«, ért ahhoz minden magyar ember s abból áll, hogy - szóval tartja az embereket.
Karvázy Domokos báró is ezt csinálta; ez pedig nehéz, izzasztó munka. Próbálja meg, aki nem hiszi.
Az egyiknek kigondolni valami nagybátyát, aki most járja az utolját s tegnapelőtt téteményezte le a testamentumot a kassai káptalannál; a másikkal egy jelentőségteljes pillantás kapcsában sejtetni, hogy a gazdag Kohlbrenner kisasszony és ő közte... no, de most még nem illik kifecsegni.
Hanem az ilyen vármegye-politika csak az utolsó lélegzetvétel, nincs semmi gyakorlati értéke, mert annyira nem hisznek, hogy új kölcsönt adjanak, csupán annyira bíznak, hogy tovább várnak néhány nappal a régire. A halál odábbítása ez napról-napra - de mit ér, ha az azért ott marad a küszöbön s el nem mozdul onnan.
Egyszerre azonban egy radikális hír támad és jelenik meg a bécsi lapokban, mely szerint Karvázy Domokos báró egy olyan hajót talált fel, mely egyforma sebességgel megy a vizeken úgy fölfelé, mint lefelé.
No, ez aztán nem tréfadolog! (Kivált azokban az időkben, mikor még lovakkal vontatták a hajókat.) Ha ez így beüt, akkor a báróból milliomos lesz. De iszen, mégis derék, nagyeszű ember az! mondogatták a hitelezők s nem egy tette hozzá kevélyen:
- Tudom én, kinek hitelezek, kinél nincs reszkírozva a tőkém.
Egyszerre megváltozott a hitelezők arca. Újra kiderültek és mosolyogtak e kaján, kiborotvált pofák. (Mert már a hitelezőket jól esik ilyeneknek képzelni.)
Még pénzt is adtak neki a jövő vasárnapig - mikor hivatalosan be lesz mutatva a közönségnek az új, megbecsülhetetlen találmány. Hogyne adtak volna neki? Kár lenne egy embert megakasztani a siker előtt. Mikor aztán megérkezett a kitűzött vasárnapi nap, Bécs minden uzsorása ott volt a Dunaparton. Ott tarkállottak gyűrt cilinderben és veres esernyőikkel, tubákszín kabátokban - mert hát nekik lesz az édes látvány, ha sikerül.
A csodahajó ott állt a parton kikötve, míg beszállnak az arra hivatottak. De bizony nem volt azon a hajón semmi különös. Olyan volt az kívülről, mint a többi, kerekes egyszerű jármű. Hát iszen majd meglátjuk mindjárt, hogy mit tud.
Jöttek is nemsokára Karvázy báró és néhány ismeretlen ember: azok bizonyosan részint a barátai, részint a zsüri.
A matrózok már régebben ott benn voltak, amint tehát a báró beszállott, rögtön következett a nagyérdekű kísérlet, melyet türelmetlenül várt a parti tömeg.
Úgy volt a programban, hogy a hajó lefelé megy egy darabon s onnan aztán fölfelé fordul, hogy egészen kényelmesen ítélhesse meg a közönség, mert így közvetlen a szeme előtt történik a hajó sebes útja a víz folyásával szemben.
Eloldották a matróz-köteleket.
- Hurrá! - kiálták a matrózok.
- Hurrá! - harsogott a közönség kalapjaikat és kendőiket lobogtatva.
A hajó lassan, méltósággal megindult lefelé Pozsonynak.
Ment, ment. A szél éppen a hajó farát csapkodta, könnyű volt mennie.
Az emberek utána néztek nagy darabon.
Még azután is utána néztek volna, de nem láthatták.
Most már azt várták, hogy visszatérjen. Ejnye, de messze mennek, mire való az? Már azóta visszafordulhatott volna! Hiszen kis darabról is kitűnik a próba.
Vártak, vártak. De bizony hiába vártak.
A csodahajó nem tért többé vissza, hanem szépen elvitte Karvázy bárót a hitelezői elől Magyarországra - ahonnan aztán fittyet hányhatott nekik.
Hja, csak szép idők voltak azok a régi idők!
Egy este történt, a mendikáns éppen a harangkötéllel vesződött odakünn a haranglábnál, én a konyhában a vacsorát főztem, mert mióta a szegény nagyasszony elhalt, ha csak szolgáló voltam is, mégis gazdasszonyi sorom volt a háznál; én rendelkeztem mindenben. Az öreg kántor torka felemésztette volna a Dárius kincsét is.
De foltoztam a szegénységet, ahogy lehetett. Nem hagytam éhen halni az öreget (bár százszor inkább hagytam volna), s a fiúnak és kis húgának is jutott tisztességes eledel ebédre, vacsorára mindennap. A leánykának még ruhácskát is teremtettem.
Mert el tudtam csinálni a dolgokat. Az olyan párbért, amit akkor hoztak el a falubeliek, mikor a kántor vagy nem volt otthon, vagy aludt, eltagadtam előle s a lajstromban kikerestem az illetőnek a nevét és egy keresztet csináltam utána, ami annyit jelentett, hogy már fizetett. Hej, csak jó mégis, hogy kislánykoromban megtanultam olvasni, írni. Ezeken az eltagadott morzsákon tengődtünk; amiről a kántor tudott, azt mind ő itta meg.
A kántor Laci éppen a huszadik évét töltötte be, a sorozás alá esett volna már, de mint öreg apának egyetlen fia, szóba nem jött.
Csinos fiú volt, legalább nekem nagyon tetszett ártatlan, kék szemeivel, szelíd mosolygásával. A szavai is olyan kedvesek voltak, mint a színméz, kivált én irányomban, meglehet, talán tetszettem is neki, bár sohasem csipkedte meg orcámat, mint a többi legények, hanem arra emlékszem, hogy sokszor felejtette rajtam a szemeit s úgy elpirult, mint egy kisasszony, ha én is rávetettem a magamét. Pedig be sokszor rávetettem.
Azon az estén, amelyről szó van, ő sem volt otthon, a tiszteletes úr palántakertjét gyomláltatta a gyerekekkel, mivelhogy Laci olyan preceptorforma volt az apja mellett. A tiszteletes úr alkalmasint ott tartotta vacsorára, ami őnála rendesen egy karéj kenyérből és egy köcsög tejből állt.
Egészen egyedül voltam, mondom, a házban, mert a kántor odabent szundikált, midőn egyszerre megnyílott a konyhaajtó és Sáfrány János uram nyitott be. Még most is szinte látom őkegyelmének azt a szomorú arcát és reszkető hangját mintha hallanám.
- Itthon van-e a kántor, Erzsi fiam?
- Itthon van, János bácsi, de alszik.
- Költsd fel, Erzsi lányom, mert nagy dologban van vele egy-két szavam.
Olyan ünnepélyes hangon mondta e két szót: »nagy dologban«, hogy magam is belesápadtam, bementem és megfogtam a kántor sárga kabátját.
- Hopp! Hát mi baj van?
- Itt a Sáfrány János, keresi nagyuramat.
- Tudom, tudom - dörmögé még mindig félálmosan -, a fiúra jön megalkudni, nem adom négyszázon alul... nem adom, nem adom. Nekem sok pénz kell...
Bámulva, de mégis valami baljóslatú sejtelemmel néztem rá, de nem értettem semmit a mondottakból.
- Hídd be Sáfrány uramat - parancsolá mogorván -, te pedig eredj ki az udvarra, leány... mert magunk akarunk lenni.
Az esteli harang most kondult meg. Az öreg kántorra néztem. Ájtatosan keresztet vetett magára.
Sokáig beszélgettek aztán odabenn, lassan, suttogva, csak néha-néha kaphattam ki egy-egy rövid szót mert nem mentem ám ki az udvarra, hanem ott hallgatóztam az ajtónál.
Tudtam, éreztem, hogy valami irtózatos történik a két ember közt.
A hideg borzongatta hátamat, szorosan odalapultam a szögletbe, kezemmel az ajtópánt hideg vasába fogódzva, fogaim vacogtak, szívem összeszorult. Hallottam a saját szívem dobogását s néha-néha egy-egy elejtett mondatot:
- Mert szeretem a gyereket - hangzott a kántor rekedtes beszédje. - Jó fiú, nagyon jó fiú.
- Igen, de háromszáz forint is sok pénz a mai világban. Egy egész élet kell hozzá, míg annyit kikaparunk.
- Hiszen én is egy egész életet adok ővele.
- Csak nyolc esztendőt, kántor uram.
- De hátha vissza nem tér, hehehe... Okos ember mindenre számítson, Sáfrány gazda. Aztán gondolja meg, hogy olcsóbb legényt sehol se kap a fia helyett.
- Ki tudja, hátha kapnék...
- Ugyan hol? Mondja meg, hol? Az egész környéken nincs eladó fiú.
Most már érteni kezdém az iszonyatos alkut. Az öreg Sáfrány a besorozott fia helyett meg akarja venni a mi Lacinkat. Oh, hogy ezt megengedi így a törvény? Istenem, istenem, micsoda szíve van annak a királynak!
Elborult szemem előtt a világ, fejem zúgott, s semmit sem hallottam többé, csak a lúgzó kád csurgását, poty, poty, poty. És az olyan kísérteties volt most!
Az öreg kántor kinyitotta az ajtót, és kikiáltott: - »Erzsi, gyere be, gyújts gyertyát!«
Bevánszorogtam s meggyújtottam a gyertyát.
A fali tükör rendkívül sápadtnak, dúltnak mutatta arcomat, de ők nem ügyeltek rám.
A kántor megfogta a gazdag Sáfrány kezét s belecsapott.
- Tehát ebben állapodunk meg.
Sáfrány kivette a tárcáját és egy tízforintost vett ki belőle.
- Itt a foglaló - mondá halkan -, a többit majd akkor...
- Nagyon helyesen van... igenis. Eredj fiam, Erzsi, ezzel a nagy bankóval a zsidóhoz, hozz egy cilinder bort. Megisszuk az áldomását. Igaz-e?
Úgy égette kezemet a pokoli pénz, de azért engedelmeskedtem s meghoztam a bort. Hozzá is láttak azonnal: az öreg felköszöntötte Sáfrány uramat, szidta azokat az apákat, akik nem szeretik a gyerekeiket s dicsérőleg emelte ki Sáfrány gazdát, mint aki áldozatot hoz az apai szeretetnek.
Azután magamagát köszöntötte fel, mondván:
- Az isten éltesse a szegény megboldogult feleségem urát!
Ezt gyakran szokta mondogatni a kántor úr s ilyenkor mindig nevetett.
Engem is kínáltak egy pohár borral. Utánam hozta a kántor a konyhába, de én csak sírtam, és beöntöttem a bort a lúgzó kádba. Inkább szomjan halnék, mintsem ebből a borból igyam egy kortyot.
Laci is megjött a paptól.
- Mi bajod, Erzsike, miért sírsz? - kérdé szelíden.
- Ne is kérdezze - mondám szomorúan.
- Itthon van édesapám? Ki van még bent?
- Az öreg Sáfrány - szóltam reszketeg, fojtott hangon.
- Mit csinálnak?
Kedvem lett volna elkiáltani magamat: »Istentelenséget csinálnak. Most kezdtek hozzá, hogy téged megigyanak.«
De nem, nem szóltam semmit. S ez az egyedüli hibám. Ha akkor szólok, talán elszökik az a fiú s nem kerül többé az apja elé. De így... tudhattam előre, leveszi lábáról a vén sátán. Hiszen oly szelíd, engedelmes volt.
Negyednapra elment helyettesnek a Sáfrány-fiú helyett. Az öreg kántor megkapta a három százast. Tíz forintot odaadott belőle a fiúnak az útra, a többit megtartotta ő maga.
Nem volt annál a háznál nyugalmam többé. Elkezdődtek a kántornál a dáridók, evés-ivás. Ették a szegény Lacit.
És megették az utolsó falatig. Mikor a legutolsó forintot vittem váltani a zsidóhoz, akkor jött meg a híre a Kovács Mihályék fiának levelében, hogy Lacit egy golyó a másvilágra vitte Solferinónál.
Az öreg kántor ájtatosan keresztet vetett magára s azután csendesen zokogott sokáig.
Majd nyöszörögve jött ki az udvarra:
- Nem igazságos az isten! Ő sem igazságos már. Azoknak a gyerekeit szedi el, akik szeretik. Elszedi, idegen országba, mészárszékre hajtja... Oh, egy érzékeny apának nehéz a sorsa! Nehéz, nehéz!
A Laci kis húga egy szőkehajú, angyalarcú gyerek is ott sírdogált a padkán, lábacskáit kinyújtva.
- Ki lesz most már az én gyámolóm, büszkeségem? - ordítozott a kántor.
Szemei a gyermeklányra tévedtek.
- Te lész, te lész... csak már valamivel nagyobb lennél, édes angyalom!
Hozzáment, szívéhez szorította s megcsókolta szép lenhaját.
- Tied most már apai szeretetem egészen.
A kisleányka velem, az én ágyamban szokott hálni. Egész éjjel arról gondolkoztam, hogy ne fojtsam-e meg szegénykét?
De nem volt bennem annyi keresztényi erő és bátorság!
Késő alkonyatkor tépett ruhájú aggastyán-zsidó kopogtatott a Weisz Náthán lakásán.
- Beteg vagyok - nyögé a megtört alak. - Megismertem a háztájadról, hogy hitsorsosom vagy, adj helyet megpihennem, jó ember!
Alig bírt már beszélni, roskadozott, arca el volt kékülve, szemei kísértetiesen forogtak.
- Menj az istállóba, jámbor lélek - szólt Náthán -, ott meleg van a tehenek párájától, pihenj meg ott, akárki vagy is.
Meg is pihent az ott úgy, hogy föl sem ébred többé az ítéletnapig.
Bizony nem siratta senki. De a halálának sem örült meg senki, mint azokénak szoktak, akiket megsiratnak. Hiszen csak alkalmatlanságot okozott azzal, hogy meghalt, mégpedig elsősorban Weisz Náthánnak, akinek házánál hunyta be szemeit, másodsorban pedig a hitközségnek, mely most a saját költségén tartozik őt a másvilágra szállítani.
Az pedig sok előleges parádéval jár. Kényes portéka a zsidó - a halála után. Akármilyen szegény volt is, megmossák tetőtől talpig, kicsinosítják, új ruhákba öltöztetik, hogy tetszetős legyen a másvilágon.
Ez a mosási szertartás bonyolította ki ezt a sajátságos történetet, amelyet most leírok.
A szegény halottnak a nevét sem tudták, se honnan jött, se hova ment. Hanem amint mosni kezdik, látják, hogy fájós lehetett az egyik ujja (most már az is meggyógyult), és amint levették róla a köteléket, az alúl begöngyölített papírdarab tűnt szemükbe olvasható héber betűkkel: »Meghaltam; ötszáz forint van a zsebemben.«
Azt ugyan látták, hogy meghalt, de az ötszáz forintot nem látták. A zsebekben ugyan nem volt egy veszekedett krajcár sem.
A vénekben, akik ott dünnyögtek a holttest körül, nagy gyanú támadt Weisz Náthán ellen.
- Hol az ötszáz forint? - kérdik tőle.
Az mennyre-földre esküdözék, hogy nem látta. A vének bevitték a holttestet a szobába s ott letakarták fekete lepellel, azután összebújtak, mit kellenék cselekedni? Mert nagyon jó lenne, ha megkerülne a pénz, nemcsak a temetési költség futná ki, de még a hitközségnek is maradna. A törvény elé vigyék? Ej, tud is a törvény valamit! Aki tagad, az nem vétkes.
- Ne vigyük a törvény elé - vélekedik Svarcz Simon -, ítéljünk benne magunk bölcs Salamon királyunk rendszere szerint, furfanggal, ésszel.
Megegyeztek abban, hogy a törvény útján semmi sem sülhet ki Náthánra, mert az öreg, aki tudhatná, nem fog felelni többé, ha a nagyméltóságú Kúria parancsolná sem. Náthán pedig, ha tette, nem bolond, hogy bevallja. Hanem megbízták az öreg Svarcz Simont, mert ő a legbölcsebb, legyen ő a bíró; fundálja ki módját, hogyan juthatnának eredményhez.
Simon ki is gondolta s még aznap estefelé ilyen ítéletet mondott:
- Hallod-e, Náthán! Bemégysz a halottas szobába két tanúval, megfogod az öregembernek a gyásztakaró alól lecsüggő merev kezét s mikor így leszesz vele kéz a kézben, ezt fogod mondani: »Bizonyomra mondom, nem én vettem el az ötszáz forintodat.«
Ebben az ítéletben, noha kevés bölcsesség mutatkozék benne, mégis megnyugodtak, de leginkább maga Náthán, kinek így alkalma lesz végképp tisztázkodni a gyanú alól.
A kijelölt időben két tanú jelenlétében bevezették a halottas szobába. A halott viaszsárga keze alácsüggött, arca, alakja el volt takarva. Az asztalon kísértetiesen lobogtak a gyertyák. Náthán közellépett a ravatalhoz s megfogta a kezet. Brr! de hideg volt. Összerázkódott, megborzadt tőle, de tartotta.
- Jó öreg - szólt Náthán kissé reszkető hangon -, bizonyomra mondom: nem én vettem el az ötszáz forintodat.
Irtózatos sikolyt hallatott Náthán e szavak után, mert a holt kéz görcsösen összecsukódott s odaszorította az övét, mint egy vaspánt.
- Jaj, irgalom, kegyelem! Jehova, légy könyörülő! Én loptam el a pénzt, de visszaadom. Nincs egy garas híja sem; odatettem a lencsésszakajtó alá.
- Ugye, te gazember? - szólt most a halott, vagyis a halottat helyettesítő Svarcz Simon, lehányva magáról a temetési leplet. - Ugye kivettem belőled az igazat? Azt hitted te ugye, hogy én is fenyítőtörvényszék vagyok, akit hazugsággal lehet tartani?
A vének helyeslő és hódoló fejbólintásokkal tolmácsolták, hogy ő több, okosabb, bölcsebb a törvényszéknél.
Az »Entreprise des pompes funèbres« a legtiszteletreméltóbb foglalkozású társulat. - Nem valami szép foglalkozás, de mondom, tiszteletreméltó: az emberek elszállítása a másvilágra egy bizonyos fuvardíjért.
Biz az borsos egy kicsit, no de hát messzire megy az ember, a mai közlekedési eszközök pedig, hiába, költségesek; aztán megvan az a nyugodalma, hogy visszafelé úgysem kell jönni.
A régi jó világban, mikor még csak szentmihálylova teljesíté e tisztet, egyszerűbben ment a dolog, sőt falun még most is ez az olcsó paripa liferál a pokolnak és a mennyországnak. Jó, türelmes ló, se szénát nem kér, se abrakot, s azok, akiket szállít, nem zúgolódnak, meg vannak elégedve.
De a városokban az emberek, akik nagy barátságban vannak, míg élnek, a luxussal, ettől az egyetlen barátjuktól (mely többnyire romlásukra viszi, mint általában a barátok), mikor már megválnak mindentől, ami kedves volt nekik, még az élettől is, ettől az egyetlen barátjuktól még a halál után sem tudnak megválni. Azért szállítja ki őket az »Entreprise des pompes funèbres«, mégpedig kit-kit a rangja szerint.
Tiszteletreméltónak mondtuk e foglalkozást, pedig vannak, akik azt még szépnek is találják és gyönyörködnek benne.
Példának okáért az öreg Prikler néni, a Kerepesi út egyik földszinti házának érdemekben megráncosodott házmesternője. Őneki legnagyobb gyönyörűséget a temetések okoznak.
Az igaz, hogy ebben az utcában ötven év alatt éppen úgy hozzászokhat az ember a halotti énekekhez, mint valamely családi óra ketyegéséhez.
Ő is hozzászokott, sőt magára vonatkozólag teljesen megbarátkozott a halál eszméjével. Nem kötötte már őt az élethez semmi, de semmi. Ismerősei rég kihaltak körüle: ezek az új emberek, akik most élnek, nem őneki valók már.
Nem is volt kíváncsi semmire. Volt egy kopott, hosszú idők óta használatban levő harisnyája, s abban csupa ezüst forintosokban és hatosokban összegyűjtve 95 frt 40 kr., sem több, sem kevesebb; életének egyedüli vágya volt kiegészíteni ezt az összeget kerek száz forintra, mert egy százforintos temetésre vágyott a derék Prikler néni!
Kilencvenöt forint is valami már, abból is igen csinos temetés telik, de száz forint megint több, így kimondva is sokkal szebb, de még valósággal is több egy fáklyavivővel!
Prikler néninek egyedüli gyönyörűsége volt a temetéseket nézni a kapu alól, némelyikre személyesen is elment, akár ösmerte az eltakarítandó keresztény lelket, akár nem, és ott kedvére kisírta magát. S egyéb tekintetben is érdekesek valának reánézve a temetések: összehasonlításokat tehetett ezek és a magáé közt. Mert ösmerte már az ártarifákat könyv nélkül.
- Ilyen lesz az enyém - dünnyögé, vagy pedig büszkén így szólt egy másik temetésnél:
- Tizenöt forinttal lesz különb az enyém!
Némelykor lehangoltan tért vissza szegényes pincelakásába, kivált a nagy urak és kitűnőségek temetéséről:
- Ez volt az igazi temetés! - kiáltá csillogó szemekkel (talán az irigység csillogott belőlük). - Egy egész vagyonba került! Boldogok a gazdagok és a nagy emberek!
Sóhajtott és szomorú lett, de ez nem tartott nála sokáig s rendesen azzal vigasztalódott:
- Ki tudja... Annak a hóbortos Veres Károlynak lehet valaha ilyen temetése... Neki még lehet... már miért is ne lehetne? Okos volt, nagyon okos volt!
Tehát mégis van egy lény, aki iránt Prikler néni érdeklődik. Hát ez ugyan ki lehet? Talán valami rokon? Oh, nem, Prikler néni rokonai régen meghaltak. A Veres Károly, ez csak egy lakója volt, aki ezelőtt húsz esztendővel, mint szegény földhözragadt diák ott lakott nála abban a dohos pinceszobában.
Olyan csúnya, vereshajú fiú volt, aztán senkije, semmije a nagy világon, csak az esze és a szorgalma. De hát - nem elég az, hogy sokra vihesse?
A szegény öregasszony sokáig kísérte figyelemmel, mikor aztán ez a vereshajú fiú szárnyra kelt a világba azzal a nagy eszével, sokáig kísérte, mondom, figyelemmel abból a szegényes pincelakásból, hogy mi lesz belőle?
Hát bizony nőtt az napról napra. A neve belekerült az újságokba is. A szegény öregasszony mindig ezt a nevet kereste a többi közül. Néha félévig is volt türelme folyton keresni, míg egyszer-egyszer rábukkant s értesült kedvence hollétéről. Most Erdélyben van, valamely egyletbe választották be titkárnak, majd kinevezték aljárásbírónak valahova Felső-Magyarországba. Egyszer aztán olyan idő következett, hogy mindennap megláthatta Prikler néni ezt a nevet az újságában. Megválasztották Veres Károlyt képviselőnek. Nagy ember lett, híres ember lett.
Bizony talán rá se ösmerne többé, ha meglátná, mert az arcvonásaira sem emlékszik; meglehet, hogy itt a közelben lakik valahol, de hát mi köze neki ahhoz a nagy úrhoz, őt csak a Károly diák sorsa érdekli, éppen olyanformán, mint egy história, melyet a közepéig olvasott az ember, hogy a hősből mi lesz, mekkora magasságra viszi föl.
De azért nemcsak érdekelte, hanem örülni is tudott neki. Hogy halad, mennyire fut, szédítőn, magasan; itt is, ott is őt emlegetik, beszél, tesz, mozog. Micsoda temetése lesz ennek a gyermeknek, ha ez egyszer meghal!
Mert a néni szerint a temetés minősége a legbiztosabb mértéke az emberi nagyságnak. Ki mennyit ér el életében, ekkor és ebben tudódik ki leginkább, s volt valami igaza a jó Prikler néninek.
Veres Károlyt mindenütt úgy emlegették, mint aki a nép pártját fogja s mint aki hatalmas szavakkal ostorozza a hatalmasokat.
Évek jöttek, mentek, a Prikler néni 95 frtja immár négy év alatt 97 frtra szaporodott, mert bizony ritkán lehetett félretenni szűk házmesternői jövedelméből egy-egy hatost. A piszkos harisnya lassan telt.
Hát a Károlyból mi lett azóta?
Ki tudná azt megmondani? Az újságból egyszerre csak elmaradt a neve egészen, nem emlegették azt soha többé, mintha a föld alá lenne elásva. Az emberek még ezután is nyüzsögtek, gyűléseztek, az újságok mindennap hozták a legfrissebb eseményeket, de ezekben sohase fordult elő a Veres Károly neve. Hova lehetett, mi történt vele? Talán idegen országba ment? Talán a nevét is megváltoztatta, meglehet, hogy már azóta herceggé is lett, s ki tudja, miképp nevezik?
Az öregasszonynak már ki is ment az eszéből ez a félbeszakított élethistória, legfeljebb akkor ötlött eléje, ha valami nagy embert temettek.
S nagy embert mégis keveset temetnek, minden három évben ha egyet. Nem bolondok a nagy emberek, hogy sűrűn haljanak a kíváncsi nézőközönség kedvéért, pedig a nagyszerű halottszertartás talán meg is érdemelné, ha jobban meggondoljuk.
Az évek gyorsan folytak, sok, sok koporsó kiment már azóta a Kerepesi-úton, egész nemzedékeket kivittek már, s az öreg Prikler néni még mindig ott volt látható a temetéseken, ismeretes dünnyögésével:
- Éppen ilyen lesz az enyém. Kilencvennyolc forintos!
Hát egy estén, amint éppen a temetőből jött, halottak estéje volt, s egy kirakat előtt, amint megállt, a halotti koszorúkat nézni, melyek árak szerint voltak szortírozva, egy szegény, kopott, didergő ember suhant el mellette.
A néni ránézett. Ismerősnek tetszett előtte. Jó, hogy megállt a pékbolt előtt, legalább szemügyre veheti a boldogtalant. Vékony, rongyos kabát volt rajta s az egyik cipőjéből kikandikált a mezítelen ujja. Sóvárogva nézte a süteményeket. A gázfény éppen odavetődött a közeli lámpából az arcára. A néni megösmerte:
- Károly! - mondá halkan.
A rongyos alak megrezzenve kapta el fejét s körülnézett. Az asszony odarohant hozzá.
- Maga az, Károly? Persze hogy maga az. Hát nem ösmer? Még most sem ösmer? Én vagyok az özvegy Priklerné, akinél lakott. No, ne nézzen rám olyan idegenül.
A szegény nyomorult csak nézte, nézte és a lábai megtörtek, oda kellett támaszkodnia a lámpaoszlophoz, hogy össze ne roskadjon.
- Maga beteg, Károly... Szegény jó Károly. Jöjjön velem. Istenem, istenem, hogy juthatott ennyire? Tudtam én azt, minek kötekedett maga a hatalmasokkal?
A férfi nem tudott egy árva igét kiejteni, némán hagyta magát vezetni s egy félóra múlva már ott volt abban az egykori szobácskában, ahonnan húsz év előtt pályafutását kezdé. A ragyogó fényes napok mind, mind eloszlottak, a »tegnap« és a »ma« közt nem volt semmi. Ott feküdt ma is, ahol tegnap, talán az ágy is ugyanaz volt.
A jó öregasszony ápolta, betakargatta, herbateát főzött, de a beteg reggelre még rosszabbul lett, s harmadnapra, mikor Prikler néni reggel fölébredt, meg volt halva.
Az öregasszony egy könnyet morzsolt szét szemeiben, aztán kivette a faládából azt az ócska strimflit, kiöntötte belőle az ezüstpénzeket és két részre osztotta.
- Elég lesz nekem 49 forintos temetés is. Ilyen asszonynak elég az is... Fáklya nem lesz, a szemfedő is olcsó lesz, de hát elég az nekem úgyis.
A másik negyvenkilenc forinttal egykori lakóját temettette el - s itt osztán egészen pontosan megláthatta, hogy akkuráte milyen is lesz hát az ő temetése!
Akit az Isten egy garasra teremtett, sohasem lesznek forintjai. Minden csak föltevés, találgatás, de ez az egy tény. Ami pedig tény, az tény, legjobb megadni magunkat előtte.
Ott van a Naláczi Gyuri esete. Azé a Naláczi gyereké, aki már huszonegy éves korában, midőn másodéves orvosnövendék volt, nagykorúsíttatott s elpocsékolta minden örökségét.
Szülei elhalván, rokonai váltig intették a takarékoskodásra, mire Gyuri, mint nagy fatalista így szólott:
- Ugyan hagyják el, kérem! Önökben nincsen semmi logika s azonfelül a közvéleményt sem tisztelik eléggé. A közvélemény azt végezte felőlem, hogy tékozló lump vagyok, hát annak kell maradnom... ez alól nincs kibúvó.
- Magadtól függ.
- Dehogy függ. Megmagyarázom mindjárt. Vegyük fel azt az esetet, hogy bemegyek a trafikba s veszek ott huszonhárom krajcáros szivarokat, mi történik? Az, hogy az emberek így fognak szólani: »Ni, ez a lump hogy pazarolja a pénzét!«
- És méltán fogják mondhatni.
- Megengedem. De vegyük most már az ellenkező esetet, bemegyek a szivaros boltba és szerényen két krajcáros szivarokat veszek. Nos, nem így fognak szólani? »Ez a lump már annyira jutott, hogy kurta szivarokat szí.«
Ilyen logikával nem is lehetett egyéb Naláczi Gyuri, mint országos lump. Amíg a pénze tartott, nasizott, kártyázott a pesti kávéházakban, ahelyett, hogy a tanórákra járt volna, mikor pedig a pénze elfogyott, gibickedett a nasivasi-játékosok mellett s némely nagy húzás után egy-egy hatos sápot kapott a nyerőtől, ez volt a jövedelme.
Napról napra süllyedt e mellett az élet mellett. A szép fiúból lassankint sárga viaszképű proletár lett, hogy napról napra még mélyebben essék s ott találja magát egy reggel a társadalom legutolsó söpredéke között.
Azok a gázlángok a kávéházak csillárain nagyon vénítik az embereket, s mint ahogy a napfény kiszívja az igazi színt a szövetből s fakónak változtatja, a gázlángok az életerőt szívják ki s elhomályosítják a lelket. Fény, amelynek sötétség a folytatása.
Szegény Naláczi Gyuri igazi csavargó lett. Ruhái elszakadoztak, csizmáiból kinézett az egyik lábujja, hiába kente be azt is suviksszal, hogy a járókelők ne vegyék hirtelen észre. Nem törődtek már ővele a járókelők. Nem volt már egyetlen cérnaszál sem, ami őt ehhez az emberiséghez kötné; kivévén a kártyakompánia, annak a számára még megvolt - hogy kellemetlen legyen neki.
Hiába füstöltek Pesten a kémények: mikor déltájban bejött nyári szállásáról, az Orczy-kertből a városba, az ő számára nem főztek már sehol a világon. Évek elmúltak már azóta, mikor ő utoljára evett asszony főztjéből meleg ételt.
Napi egzisztenciája, jó és balsorsa a kellnerek szeszélyétől függött. Nem is volt már egyéb vágya a földön, mint hogy »Jozef«, a főpincér gráciáját bírja teljes mértékben. Ennyivel boldog tudna lenni tán, mert a boldogságra a sok sem elég sokszor, de a kevés is sok néha.
Mert görbe szemmel nézték ám a »doktor«-t (gúnyból nevezték így a harmincöt éves exorvosnövendéket), s ha valamelyik mérges volt, a doktoron töltötte a bosszúját, aki ott ült, ott drukkolt, együtt érzett a játékosokkal estétől reggelig, véres verejték csurogván ráncosodó homlokán.
Mindig egy-egy firmához szegődött, ahhoz, aki »rokonszenves gibic«-nek deklarálta, mert volt olyan is, aki így szólt:
- Ne üljön mellettem, doktor! Ön nagyon antipatikus ember.
S ezt mindig többen-többen találták így, amint a doktor külseje mindinkább torzult. Nem sokat ért már a »rokonszenve«. Csak nagy kasszáknál jövedelmezett néha egy hatost.
Pedig becsületes, igazi rokonszenv volt. Együtt érzett, együtt örült, együtt szenvedett a játékossal. Ez a sok szenvedés ölte, vénítette idő előtt. A láz, amely fogva tartotta idegeit, a játék, meg talán a sok éhezés is valóságos csontvázat formált a hajdani gyönyörű fiúból, kinek élénk észjárásáról következtetve, azt jósolták gyerekkorában, hogy nagy ember lehet belőle, tán még a király mellett is.
Nem lett ugyan nagy ember, de az mégis beteljesedett, hogy örökké ott tartózkodott a királyok mellett, akik annyival inkább tökéletesebbek a többi királyoknál, hogy legalább három kell belőlük együtt egyszerre a győzelemhez a ferbliben.
Naláczi Gyurit én is ösmertem, s mikor egyszer egy vidéki rokona Pestre jött, rávettem, hogy nézze meg őt a kártyabarlangjában.
Elmentünk, fölkerestük. Gyuri már akkor úgy nézett ki, mint egy közönséges csirkefogó, torzonborz bajusza, fésületlen szakálla és haja rémletessé, visszataszítóvá tették külsejét.
Megörült a rokonnak, nem futott előle, mint vártam (túl volt már azon, hogy szégyenkezzék), hanem ellenkezőleg, egészen odatapadt az égből lecsöppent rokonhoz, hogy »egy« forintig megpumpolja.
Unokaöccse volt a gazdag bihari gazdának s mégsem mert már többet kérni egy forintnál. Ő, aki hatvanezer forintot vágott el egy év alatt. Ez mutatja, hogy a nyomor nemcsak rosszakká teszi az embereket igen gyakran, de szerényekké is néha-néha.
Elpanaszolta, hogy már két napja nem evett semmit s hogy már két esztendeje nem aludt ágyban. Azt hinné, hogy a föld legboldogabb királya, ha ő egyszer meleg ágyban hálhatna.
- Hát hol hálsz? - kérdé a nagybátya némi tartózkodó undorral eleinte.
- Néha egy-egy percig ülve a széken, ha a kellnerek észre nem veszik s fel nem ráncigálnak. Néha pedig pincében, ha meg bírom fizetni az öt krajcár háláspénzt. Oh, a nyár, a nyár! Az csak a nagy boldogság. Olyanokat horkolok az Orczy-kertben...
Mindezt vidoran, elevenen mondta el, mint olyan ember, aki kedélyesen elfecsegi a napi életrendjét, anélkül, hogy panaszkodnék, csak az Orczy-kerti hortyogás emlékénél csillogott fel a szeme élénk tűzben.
- Megpróbálok tenni valamit érted - szólt a rokon, anélkül, hogy csak a kezét nyújtotta volna a csavargónak, amikor eltávozott.
Erre két hétre egy este levél várta a »doktor«-t a kávéházban.
Egy levél a doktor számára! No, ennél nagyobb csodálkozást még a III. Napoleon elfogatása sem okozott a stammgastok között.
Hallatlan! Egy levél! Szájról szájra járt ez a hír a »Kék Hering«-ben: olyan szokatlan dolog volt az, hogy a doktor levelet kapjon. Mindenki csodálkozott. Hogyisne? Hát még olyan ember is akadhat a világon, akinek valami mondanivalója lehet a doktor számára? Megnézték az alakját, a posta helyét, keltét. Rajta van-e a »márk«, a feladó neve? A főpincér odanyomta az ablakhoz. Semmi sem lehetetlen: még bizony pénz is lehet benne.
Nem volt abban pénz egy garas sem, hanem azt írta meg a nagybátya, hogy beváltotta a szavát, megválasztatta a falujokban nótáriusnak. A jövő héten feljön maga is, felöltözteti s hazaviszi az új hivatalába.
El is vitték Naláczi Gyurit; a Sáros-fürdő, a Széna-téri borbély és a Kecskeméti-utcai »kecske« egészen új embert formáltak belőle. Úgy nézett ki, mint valami... mint valami adófizető polgár, hogy nagyon sokat mondjak.
Az új nótáriust jól fogadták, s minthogy művelt volt s kellemesen tudott társalogni, csakhamar kedvence lett a bogárfalusi intelligenciának. Szép, kényelmes szállása volt, jó konyha és tisztességes jövedelme. Úgy élt ott, mint egy kiskirály, s amiről már a legmerészebb fantáziával sem lehetett volna álmodni, még asszonyi szem is rávetette csábító fényét; egy csinos özvegy menyecskének valóságosan megtetszett s hajlandónak mutatkozott életét az övéhez fűzni. Gyuri talán itt is jobban szerette a mások házasságából szedni ki a sápot, - hanem azért mégis erősen rebesgették a faluban.
Már-már azt hitte a nagybátyja, hogy a Gyuriból ember lett, meg fog állapodni, tisztességes gondolkozásmódot vesz fel s még bizony nem lehetetlen, családot is alapít.
Legalább minden jel azt mutatta, szolid lett, korán feküdt, korán kelt s volt valami szomorú komolyság a modorában, ami mutatta, hogy megbánta az előbbi életét.
De hátha olyan szomorúság volt az, mint a kalitkába zárt madáré?
Egy napon üresen találták a Naláczi Gyuri szobáját reggel. Hova lehetett, nem is hált otthon? Várták délig, várták másnap, semmi híre. Elmúlt egy hét, kettő, még mindig nincsen nyoma. Azt hitték, hogy talán elköltötte a község pénzét s megszökött. Vizsgálatot tartottak, kitűnt, hogy a legnagyobb rendben van minden.
Gyuri mégis eltűnt. Talán megölte magát?
Egy darabig ez volt a hit. Végre azonban Pesten találkozott vele valaki. Ott ült rongyosan, piszkosan a »Kék Hering«-ben és drukkolt erősen egy zsidónak, aki már hetven forint veszteségben volt.
- Ön az, nótárius úr?
- Én! - szólt nagy örömmel a doktor.
- Hát mért hagyott el bennünket?
A doktor vállat vont.
- Tudom is én? Eluntam magam. Nem tudok én úgy élni, hogy mindenem van.
Abbahagyta egy félórára a »rokonszenvezést«, hogy egy forintot pumpolhasson a bogárfalusi ismerőstől.
Mindennek vége van már, amit az otthon adhat. Madame először elunta ezt a csúf, poros Pestet, miután elmúltak a bálok és hangversenyek, hazament a falusi kastélyába, mint ahonnan jobban látszik meg a tavasz. Madarak dala behallatszik a kertből, ifjon nőtt lombú fáknak ágai behajlanak az ablakon, a virágok ott nőnek, mosolyognak a szeme előtt.
Eleinte nagy volt öröme ezekben! Sorba szaladgálta a finom selyemgyepet, gyönyörködve nézte, hogy bújnak elő az apró piros bogarak a rögök közül, mind olyan nagyon szép az, de csak vagy három hétig.
Mert a selyemfüvek és a piros bogarak szépek, csakhogy éppen nem mondhatók mulatságosaknak. Hiszen olyan egyformák egytől egyig!
A menyecske panaszkodni kezd a férje előtt, hogy nem jól érzi magát. Az asszonyoknak mindig van valami bajuk. Ha egyéb nem, az a bajuk, hogy étvágyuk nincs, vagy az, hogy férjük van.
Azaz, hogy ennek a bajnak a gyógyításánál, amit most érez a fiatal nő, a férj a legnagyobb akadály.
De hát mire való a rábeszélés, a könnyek és a doktor barátsága? Ezerszer elmondott dolgok ezek - de mert mindég ismétlődnek, sohasem avulnak el.
A doktor az itt, ami a billentyű a furulyán.
- Kedves doktorom, én meg fogok halni. Nem veszi ön észre, hogy sorvadok, hogy megfogytam.
- Én semmit sem látok, asszonyom, sőt inkább ellenkezőleg, pompásan néz ki.
- Oh, kedves barátom, hogy mondhat ilyet! - szól a hölgyecske édes, megbűvölő mosolygással, bizalmasan simulva a doktorhoz. - Hanem tudom én jól, honnan fúj a szél. Ön összebeszélt férjemmel s ligát képeznek ellenem, hogy ne mehessek fürdőre az idén. Rám fogják a viruló egészséget, pedig oda vagyok, érzem.
- Becsületemre mondom, asszonyom, hogy téved, szó sem volt köztem s a férje között a fürdőről.
- Vigyázzon kérem, mert mindjárt megtapogatom az orrát, ha igazat mond-e?
- A legőszintébben beszélek.
- Akkor hát miért ellenzi?
- Hogyan? Hiszen én nem ellenzem...
- Nos, ha nem ellenzi, akkor hát tanácsolja.
- Ez még nem annyi.
- Maga nagyon kötekedő, édesem. Vagy, vagy! Doktornál nem szabad félrendszabálynak lenni. Önnek állást kell foglalni.
- Akkor vakon is a nagysád pártján vagyok.
- Tehát fürdőre menjek?
- Tehát menjen. De hát miféle baja van?
- Furcsa! Hiszen azt önnek kell tudni. Azért ön az én doktorom.
- Nincs igaza, asszonyom, a saját érdekében. Mert azt önnek kell tudnia, hogy melyik fürdőre akar menni.
- Nos, igen... de hát mégsem értem önt egészen.
- Ej, hát! Ha gyomorbaja van, akkor olyan fürdőbe kell mennie, melynek vize a gyomorra jó, és nem küldhetem az olyanba, mely a csúzfájdalmak ellen használ.
- Kezdem önt érteni.
- Láthatja ebből, hogy mégis kegyednek kell tudnia, hogy mi baja van.
- Persze, kedves doktorkám. Igaza van önnek. Hiszen ön olyan asszonyos ember.
- Köszönöm a bókot, asszonyom, de még mindig nem tudom: miféle baja fölött aggódjam a férje előtt.
- Várjunk csak, várjunk csak. Hát milyen bajom is van? Engedje meg, hogy egy Bihar megyei barátnőmnél kérdezősködjem eziránt. A levél itt lesz négy nap alatt.
- Hahaha! kegyed a barátnéjától kérdezi meg, hogy mije fáj? Ej, ej, asszonyom.
A menyecske elpirulva dadogja:
- Hiszen nem azt kérdezem én... nem azt. Ön egész zavarba hoz engem. Azt sem tudom már, mit beszélek. Menjen - csúf ember!
- No, hát akkor el is megyek s hagyom ezt a nagy kérdést nyugodni - négy napig.
Ez alatt a négy nap alatt csakugyan megjön a levél a Bihar megyei barátnétól: amelyben meg van írva, hogy ki hova megy fürdőzni: »Naláciék Koritnyicára készülnek - mondja a kimerítő levél. - Berkeyék Karlsbadba mennek, az özvegy alispánné Szliácsot fogja boldogítani, Hollós Lajos, a tavalyi udvarlód, ha emlékszel még rá, Marienbadba pályázik...«
Csak éppen ezt a nevet kereste a szép menyecske. Ha emlékszik-e rá? Hogyne emlékeznék, még most is mindennap gondol rá.
- Ugyan mondja meg nekem, doktorkám, milyen az a Marienbad?
- No, megjárja. Csinos egy fürdő és nagyon látogatott.
- Milyen bajok ellen való az?
- A marienbadi fürdő? Oh, nagyon sok ellen. Májbajok, szívdobogás, megkövéredés, lépdaganat...
- Jajjaj, ne is emlegesse. Ne is keserítsen... Mindeniknek rajtam van a keresztje.
- Tehát Marienbadba akar menni?
- Nem bánom, ha oda is... föltéve, hogy komolyan javasolja.
- Egész komolyan, asszonyom.
- Hát igazán olyan aggasztóan állok? Édes istenkém, de hát mért nem szólt ön előbb. János, János, gyere csak ki, édesem... gyere csak ki.
János előtopog a szobából hálósipkában, öblös tajtékpipával.
- Mi baj van? - kérdi János úr, a férj ijedten. - Mért vagy annyira elsápadva, Nelli? Szólj hát.
- A doktor megijesztett, édesem. János, János, én félek, hogy itt foglak téged hagyni.
- Ne beszélj, kérlek bolondokat! Hát mi bajod van?
- Meg van rongálva a testszervezetem. Én veszve vagyok, János.
- Igaz az, doktor? - kérdé János úr megdöbbenve.
A doktor néma hallgatásba burkolózik. Neki most ez a legkényelmesebb.
- Csak szóljon, kedves doktorom, ne tartózkodjék... Az én Jánosom erős lelkű ember.
Az erős lelkű ember egész testében remeg s hol a doktorra, hol nejére mereszti megüvegesedett szemeit.
- Tehát csakugyan? - dadogja.
- Igen, igen... szól az orvos... óhajtandó, hogy őnagysága fürdőre menjen.
Az orvos persze gondolja, de nem mondja hogy: általa óhajtandó.
- El kell mennie, hát el fog menni - mondja a férj szigorú hangnyomattal.
- De, édesem...
- Semmi de. Az egészség a legelső. Férjed vagyok, én parancsolok a háznál.
- Hiszen te parancsolsz, angyalom, de tudod, hogy a ruháim... a tavalyiakban nem mehetek.
- Majd lesz ruha is, punktum. Egy szót se többet. A jövő héten utazol.
- Nélküled? Oh, nem!
- Igenis, hogy nélkülem. Én rá nem érek, de én egészséges is vagyok. Magadnak kell elmenned...
- Oh, te kegyetlen vagy, János!
A kegyetlen János azzal kiadja a rendeleteket s fizeti szilaj következetességgel a hetekig érkező ferslagokat, a különböző skatulyákat és kalapdobozokat, amiket a pipereárusok küldözgetnek a fővárosból utánvétellel.
...Így volt ez mindég s így is lesz ez mindég, amíg csak a világon fürdők, asszonyok és férjek lesznek.
Azaz, hogy férjeknek nem éppen szükséges lenni. Az ember más minőségben is szerezhet magának fürdőre kívánkozó beteg asszonyt.
A Mari babát kivitte a dajka messze-messze. El egészen a parknak legvégibe. Az új kék főkötőt adták fehére, amit alul rózsaszín szalaggal szép »bébé«-csokorra kötöttek.
Mari baba még sohasem látott ilyen nagy darabot a világból. Örült is neki. A kis szemvesztő gödröcskék minduntalan megjelentek piros, kövér arcocskáján, s két bogárszeme úgy nevetett, mint két ragyogó gyöngy.
Szép nyári délután volt, minden aranyos verőfényben úszott, fák, nyiladozó virágok, a madarak fel s alá repkedtek, csicseregve, az egész természet zsongott az élettől. A kis Mari baba sohase látott ilyet. Persze, mert még nem volt alkalma hozzá, a múlt karácsonykor született.
Volt már ő kint többször is, de még soha ilyen szabadon. Néha-néha kivitték őt azelőtt is a kerekekre járó bölcsőben, de most valahára otthon hagyták a »kék szobában« a megunt kis odút, s ő ott ülhetett a dada karján egész kényesen, majdnem úgy, mint a mama, mikor a lóháton ül.
Igen, a kis bölcső ott állott üresen, mint egy gyöngyös kagyló, ahonnan az ékszer, amelynek számára csinálták, ki van véve.
A nap besütött a zsalu bordácskáin át, beeregetve szúrós nyelvecskéit, de bizony nem nyalogathatta meg a Mari babát, mert a Mari baba kiment sétálni és csak a bölcsőt hagyta ott, hadd higgye a napocska, hogy ő benne van. A szép fehér függönyök is le vannak rajta eresztve, mintha bent aludnék, az angyalok közé vive álom-gyors lovain. A »bobo«, ez a rossz szellem sem találhatja most meg, az is azt hiszi most, hogy a bölcsőben fekszik.
A szomszéd nappali szobában a mamácska ül egy karszéken, apácska pedig dühösen járkál fel s alá és sötét felhők tornyosulnak a homlokán.
- Ön engem sohasem szeretett.
- Lehet, mert nem szerelemért vett el, hanem pénzemért!
- Hallgasson. Ön meggyalázta nevemet. Ön tegnap jött haza a fürdőből, ahova egyedül ment, s én ma már arról értesülök, hogy ön a fivérével volt ott, így van ez feljegyezve a fürdőzők lajstromában.
- Szemtelen gyanúsítás. Ez lehet félreértés, tévedés, de egyéb semmi.
- Persze, tévedés - kiáltja a férj rikácsoló hangon -, tévedés annyiban, hogy az illető nem lehetett fivére, mert nincsenek fivérei.
- Kíméljen meg e hangtól! - szól közbe a nő, s az ő hangja is emeltebb és indulatosság rezeg rajta. - Különben is...
- Csak folytassa. Régi praxis ez! Vádolni, hogy védekezhessünk!
- Igen, vádolom önt azzal, hogy szeretői vannak.
- Hahaha! Csak rajta! No, és mi következik ebből?
- Az következik, uram, hogy én megyek, azonnal megyek.
- Isten hírével! - kiáltja a férj.
Az asszony a dühtől reszkető kezével megfogja a csöngettyűt s a csengetésre belépő szolgának azt parancsolja:
- Fogjon be azonnal!
Ekkor a férjhez fordul:
- Köztünk mindennek vége. Még ma beadom a válópört ön ellen. Isten önnel, uram, engedje meg, hogy ruháimat becsomagolhassam.
S ezzel a szomszéd kék szoba felé tart.
- Hohó! Asszonyom! - ordít fel a férj dühében magánkívül. - Ön magával akarja vinni a »mahagóni-fiók« tartalmát, bűnének bizonyítványait, a szerelmes leveleket, amiket kapott. Nekem ezekre szükségem van.
- Ne merészkedjék... tiltakozom!
A férj a szoba felé tart, az asszony eltaszítja s besuhan az ajtón, de oly hirtelen becsuknia mégsem lehet, hogy az be ne tolja az ajtót.
- Ön szemtelen, uram, - szisszen fel a nő, de egyszerre megpillantja, hogy a szoba közepén a bölcső áll, az a kis aranyos torony, a picike hajléka, s önkéntelenül lassú, suttogó hangba megy át a kiáltása: - Távozzék... távozzék...
- Nem megyek... - suttogja halkan a férj, kinek hangját szintén gúzsba köti a bölcső. - Akarom...
- Mit akar? - nyögi a nő s lábujjhegyen lépked előre a mahagóni-asztal felé.
- Meg akarom kegyedet akadályozni.
- Miben! - mond a nő emeltebb hangon.
- Lassabban, Anna! Látja, hogy nem lehet kiabálni. Hogy tud ilyen dühbe jönni?
- Hiszen ön dühös.
- Én? Ne bolondozzon, Anna. Hiszen látja, milyen csendes vagyok.
- Aladár, maga bolond. Mondom, nincs tökéletes esze.
- Nincs ám... - hebegé zavartan -, mert... szeretem, nagyon szeretem... De maga haragszik rám!
- Én? Nem, én nem haragszom.
- Akkor hát csókoljon meg...
Anna végigsimítja rózsás ujjait homlokán, aztán félig mosolyogva jegyzi meg:
- Hát azért jöttünk be?
- Persze azért... úgy gondolom legalább.
- De hiszen veszekedtünk, mikor bejöttünk...
- Igen, de mikor nem lehetett... Hogy is csak. Miért is, hogyan is hagytuk úgy egyszerre abba?
- Ki tudná azt? Vagy igen... alkalmasint a bölcső miatt.
- Ah, hiszen a kis fészek üres... a baba elment... üres... üres...
- Őrá vigyáztunk, hogy fel ne ébredjen. Oh, mi bohók?
- Pedig mégis felébredett, kedves Anna. És azt mondta nekünk, hogy éljünk békében egymással - őmiatta.
Ilyen irtózatos melegekben az ember akkor is várja az esőt, mikor a kalendárium semmit se mond. Lejárt már az idő, hol még vakon hittünk Montedégói Albertnek, azóta már az istenek is bizonyos önállóságra tettek szert, s akkor esik, amikor ők akarják.
De most látom, hogy rosszul kezdtem el ezt a történetet, mert nem az esőn kezdődik ez, hanem a Nemkey Pali fiatal ügyvéd szerelmén. Mert e nélkül a szerelem nélkül sohase lehetett volna eseménnyé az az eső, amely esni fog.
Úgy történt pedig a dolog, hogy Pali nagyon flegmatikus ember. Lusta is egy kicsit, (de ezt már csak a kliensek mondják.) Mi csupán hideg vérmérsékletnek tulajdonítjuk.
De hát iszen a hideg tájakat is megsüti, megaranyozza a napfény. (Meg ám, kivált most júliusban!)
Pálunk szerelemre gyulladt s miként illik praktikus észjárású ügyvédhez - egy szobacicuska iránt.
A cicus különben is igen kellemes jelenség (az Aczél-féle országos népünnepen hihetőleg az övé lesz az egyik díj), és ha kegyetlennek mutatkozott is eleinte a gyakori tárgyalások alatt, melyeket többnyire a kapu alatt folytattak, megpuhult kissé.
Mert hát olyan az ilyen kurizálás egészen, mint egy pör, csakhogy azzal a különbséggel, hogy itt az ügyvéd magát kéri elmarasztaltatni a költségekben, mindent ráhagy az alperesre s mennyet-földet ígér neki. Ha nincs valami jó válasz, a viszonválasz még hízelgőbb, s ha aztán mégis létrejön az egyezség, csodálatos... akkor következik a végrehajtás.
Ne ecseteljük itt a hosszú folyamatot, elég azt tudnunk, hogy Mariska végre beleegyezett, s abban állapodtak meg, jövő vasárnap lesz az első édes találkozás az Orczy-kertben.
Pali boldog volt, se aludni, sem enni nem tudott örömében, míg fel nem virradt a nagy vasárnap, a legpirosabb vasárnap.
Roppant forróság volt egész napon át. Ügyvédünk ebéd után elkezdte számítani a perceket, de bizony lassan teltek. Ejh, otthon talán levetkőzve gyorsabban jön meg az öt óra, amikorra mennie kell! Hazament, ledőlt pihenni a díványra. Tagjait szokatlan lankadtság fogta el, márpedig a lankadtság unokatestvére a lustaságnak.
Az idő telt, az öreg óra egyhangúan tikk-takkolt a falon, Pali igen gyakran vetette rá ma tekintetét.
Az óra mellett ott állott egy öreg barát, az mintha nevetne, mosolyogna rá gúnyosan. A bolondos, irigy barát...
Pali már majdnem bosszankodni kezdett rá, mikor egyszerre csak ijedten veszi észre, hogy a vén barát már nincs ott, bement a kápolnába.
Olvasóink közül bizonyosan számosan nem fogják tudni, hogy miféle barát volt az.
Hát a barát az egy olyan ember, aki teljesen pótolja a háznál báró Kemény Gábort. Minthogy báró Kemény Gábor csak egy van s az is másnemű foglalkozásra van szerződtetve évi tizenkétezer forintért, ebből világos dolog, hogy Kemény Gáborja nem lehet minden embernek, annál is kevésbé, mert az időjósló higanyos barát, ki, ha szép idő lesz, kiáll a kápolna elé, ha pedig eső lészen, behúzódik az eresz alá, csak négy frtba kerül örök áron, s amellett éppen olyan megbízható, mint őexcellenciája.
Tehát a barát behúzódott.
- Pechem van - dörmögé Pali bosszúsan. - Már megint eső lesz. Menjek? Ne menjek? Ejh, hát minek mennék el? Hiszen esőben a Mariska se fog eljönni. Biz én maradok inkább és nem hagyom megázni újdonatúj kalapomat.
De a szerelem mégiscsak szurkálta-furkálta Palinkat, s habozva, ingatagon, tekingetett ki az égre, hát csakugyan sötét felhők tornyosultak nyugatról.
- Nem, mégse megyek. Hiszen nem veszíthetek semmit, hogy nem mentem el. A leány szerelme már kétségtelen, az megvan. A pásztoróra már csak mellékes. Ez volt a küzdelem, egy egész évig tartott, a diadal az enyim lett végre... hogy mikor szakítom le édes gyümölcsét, ma-e vagy holnapután, az nem határoz, mihelyt tény, hogy enyém a gyümölcs.
E kevély pszichológiai gondolatmenet alatt csakugyan megnyíltak a mennyei csatornák, s hősünk teljesen nyugodt lett pontatlansága miatt. Most már bizonyos, hogy Mari se ment el. Ejnye, de jó, hogy ő is itthon maradt. Ejnye, be okos ember az a barát!
Hősünk nyugodtan nézett immár a jövő elé s édesdeden tervezgeté az első pásztorórát. Majd megállapítjuk a helyet és időt Mariskával holnap! Nagy gourmand volt a gyerek! Szinte tudta, hogy többet ér a boldogság előíze, mint maga a boldogság!
Hanem másnap az történt, hogy - Mariska már nem abban a boltban vette a fűszercikkeket, amelybe az ügyvéd ablakai mellett kellett elmenni. Elmúlt a kedd, a szerda, de még a csütörtök is, és Pali csak nem látta többé Mariskát.
Szíve elfacsarodott. Borongó érzelmek vettek rajta erőt. Este volt... réme volt (egyszóval valami olyanja volt, amiről az ember nem tudja: mi) elindult nyugtalan kebellel Mariskáék felé.
Mariska, amint meglátta, el akart tőle szaladni.
- Mariska, megállj, édesem, fontos mondanivalóm van.
- Ne tegezzen engem többé.
- Ej, hát mi lelt? Hogy mulattál vasárnap?
- Hogy mulattam? - kérdé szelíden, nyugodtan. (Az volt a baj, hogy nem villámló szemekkel.) Az Orczy-kertben voltam, s egyszerre elindult a szörnyű záporeső.
- Látod, minek mentél ki, szegény picikém? Ejnye, ejnye, de nagyon sajnállak...
- Sose sajnáljon engem. Nem áztam azért meg. Akadt egy jószívű fiatalember, aki felajánlta az esernyőjét.
- Derék fickó. És egész hazáig kísért?
- Az ő szállásáig.
- Ördögadta, hát onnan aztán mégis megáztál?
- Nem biz én, mert a szállásán vártam meg, míg az eső elállott.
- Ezer villám! Hiszen csak másnap reggel állott meg!
Mariska gúnyosan fölbiggyesztette ajkát, de szemeit mégis szemérmesen lesütötte s halkan, szégyenlősen mondá:
- Hát arról én, úgy gondolom, nem tehetek.
Szegény Pali úgy járt-kelt az utcákon a múlt héten kétségbeesve, mint egy bolond.
Ez gonosz egy példa volt. Tartsuk be ezentúl pontosan a légyottokat.
E háromból áll az egész világ. Kivételt csak a nagyon boldogok képeznek és a nagyon boldogtalanok. Azok, akik nem lehetnek sem az egyik, sem a másik, sem a harmadik, s azok, akik nem akarnak azzá lenni.
Kötetekre menő tanulmányt lehetne írni az adósokról és a hitelezőkről. De minek elmondani dolgokat, amiket mindenki tud? Hiszen mindenki benne van a gyakorlatban.
Elég szomorú biz az, de mégis a legszomorúbb, hogy az adósok és hitelezők nem elegendők magukban, okvetlenül kellenek még azok a jótállók is, akikhez olyan nehéz hozzájutni!
Az adósságcsinálás magában véve könnyű dolog, a kölcsönadást sem tartom nehéznek (ha van miből) - hanem a jótálló-keresés, az olyan kellemetlen, mint a kártyázásnál az osztás, kivált ha nagyon ragadós a kártya.
A tudatlan, szerénykedő emberek kedveért miért ne fecsegjem hát el legelőbb, miképp szokták fogni a jótállókat a professzionátus kezesvadászok.
Kik ezek a kezesvadászok? Ejh, hát azok, akik dolgozni nem akarnak ugyan, de lopni restellnek, akik kitalálták, hogy a kezes legkényelmesebb eszköz a megélhetésre, ha az embernek semmije sincs.
Különben nem épp holmi dib-dáb emberek ezek a kezeskeresők: többnyire végzett földesurak, fényes családi neveikből élődő proletárok, gazdag nagybátyáik hosszas életével sújtott uracsok. Azok, akik leszálltak oda, hogy jótállót kell keresniök és azok, akik odáig vitték, hogy reményük van zsiránst - fogni. Ez a láncszem tehát a felső régiókból leér egészen a százesztendőre lefoglalt fizetésű hivatalnokig s a semmittevő elegáns utcataposó specialitásokig. Tovább nem megy. Ami azon alul van, az már a kvalifikáció alá esik.
A kvalifikációt azért említem, mert embereinknek szigorúan tisztességeseknek kell látszaniok, miután megélhetési eszközük épp e külső tisztesség.
Ha az életfenntartási módozatok és eszközök osztályozásánál a jogi definició a királyokat és írókat helyezi a legmagasabb sorba, mint akik közvetlenül a nemzet által tartatnak fenn, harmadikul alaposan beválnak a balekfogdosók, kiknek ambiciója abban kulminál, hogy mennél több ember kötelezze le őket azzal, hogy kötelezze le magát értük.
Ennek következtében van szükségük nagy ismeretségi körre. Szenvedélyes gazdák ők! Vagyonuk a - közönség. Mi természetesebb tehát, hogy mindig a vagyonukkal foglalkoznak, ismeretségeket kötve, jelen vannak mindenütt, minden és mindenki érdekli őket: könnyen felednek és könnyen tanulnak; arcukon az életkedv derűje, homlokukról lesugárzik az emberszeretet, mindenki iránt nyájasak s szorításra mindkét kezüket nyújtják.
Szeretetüknek azonban mégis vannak fokozatai. A kereskedőt szeretik legkevésbé, az számító ember, filiszter; a falusi úri ismerőst legtöbbre nézik, mert az könnyenhivő, galant és szinte hízik bele, ha a nevére szorulnak: hiszen bagatell az egész, csak az aláírása kell, egyéb semmi...
Csakhogy nem megy mindig könnyen. A falusi erkölcsök rohamosan vedlenek az emberiségről s a jótálló-keresés kezd háládatlan foglalkozás lenni. Akit talál az ember, az rendesen nem jó, aki pedig jó, azt nem lehet megtalálni. Pedig fáradságos munka ez a keresés s kitűnő talentumot föltételez ott, hol a tökély magaslatáig emelkedik.
Vannak ugyan még univerzális jótállók, a múlt századból áthozott jó szívek, egzotikus növények, melyek a XIX-ik század talajában pusztulni kezdenek a sok nyesegetéstől, aminek a saját természetük teszi ki őket.
Ezekhez könnyen fér a megszorult ismerős, de mit ér, ha a hitelezők egyéb gyarló sajátságaikhoz amaz elvetemedett logikát is öröklék: olyan jótállót kívánni, aki nem szeret jótállani.
Íme a világrendszer egy nagy hibája! Egy dilemma, mely beleütközik a teremtés észszerűségének törvényeibe.
Ez összeütközés kiegyenlítése ama nagyfontosságú manőver: »fogni« a kifogástalan kezest, a kifogásolható »elfogadónak«.
Vannak jószívű hitelezők is, akik nem veszik nagyon szorosan a jótállót. De ezek meg is járják némelykor.
Ismeretes képviselői körökben, noha még sohasem volt megírva az az eset, midőn egy képviselő beállított egy hírhedt uzsoráshoz - hogy néhány száz forintot kölcsönözzön tőle.
- Szívesen - mondá az uzsorás -, hanem egy jótálló kellene a váltóra.
S itt hamisan, jelentőségteljesen hunyorított a szemeivel.
- Kit akarna például? - szólt a képviselő kedvetlenül.
- Tudja, kedves képviselő úr, én nem veszem ezt valami nagyon szorosan, akárkit.
- No, de nekem nincs időm zsiránsokat keresni.
- Ejh, hiszen mondom már, hogy nem a szó szoros értelmében veszem a jótállót - s ezzel eléje tolta az íróeszközöket.
- Ahá, hm... kezdem érteni a dolgot. - S ezzel vette a tollat s aláírta X képviselőtársa nevét.
- Igen jól van... teljesen jól van - szólt az uzsorás a kezeit dörzsölve, zsebre rakván a hamisított váltót.
Azután szó nélkül fizette ki, persze illő levonások után, a megállapított összeget. Tudta, hogy jó üzletet csinált. Mert egy jó váltót nem lehetne ugyan behajtani a tisztelt honatyán, hanem egy hamis váltót okvetlenül ki fog fizetni. Az valóságos készpénz!
Mikor azonban a fizetési terminus megjött, nagyon csodálkozott, hogy minden csendes és nyugodt, az érdemes honatya éppen nem mutatja magát.
- Bizonyosan elfelejtette, amilyen könnyelmű... Üzenek neki azonnal.
Az adós visszaüzente lakonice, hogy nincs pénze, különben szívélyesen üdvözli Blaustein urat.
Blaustein dühbe jött. Micsoda? Még rimánkodni sem jött el? Jól van tehát, ha a börtön kell neki, hát legyen meg a börtön.
Két tanút vett maga mellé s azokkal megjelent X képviselőnél.
- Uram - mondá -, itt van egy ötszáz forintos váltó, amelyen ön a jótálló.
X átvette a váltót. Megnézegette.
Nem sápadt el, nem kékült meg, amint az uzsorás várta, hanem nyugodtan mondá:
- Sajnálom, uram! Nem fizethetek, mert nincs pénzem, sem vagyonom, semmim a világon,... hiszen igaz, hogy aláírtam s fizetném is szívesen, de a »lehetetlenség« nagy úr. Igen igen sajnálom...
- Nem igaz! - ordított az uzsorás kétségbeesetten. - Nem ön írta ezt alá!
- Ej, ej uram! Türtőztesse magát, kérem, mert... De különben is csak ösmerem a saját aláírásomat.
Így beszélik ezt a furcsa kis esetet, amiből kilátszik, hogy a hitelezők sohasem lehetnek elég óvatosak, s hogy mégis legtöbbet ér a szorosan vett jótálló - akinek megszerzése módját holnap fogom megírni.