A tudomány nem beszél erről, csak a fantázia. S még a fantázia is csak tapogatózik. Hanem künn a csendes falvakban, hol a fák nagyobb árnyékot vetnek, hol a nap hosszabbra nyújtja sugarait, ott vannak olyan szerencsés emberek, akik már látták, mi van a mennyben.

Minden vidéken, ahol csak megfordultam eddig, akadtak olyanok, akiknek már megnyílt a menny. Rendesen öreg emberek ezek, becsületesek és ájtatosak. Lehetetlen az, hogy hazudjanak.

Ha csak egy vidéket jártam volna meg, nem venném látomásaikat semmibe. Mert egy bolond százat csinál. Semmi sem alakítható oly jól, mint a semmi. És semmi sem ragadósabb a lélekre, mit a csodás, a rendkívüli.

De jártam az alföldön, felföldön, ösmerem az erdélyi részeket is. Mindenütt érintkeztem a néppel, s mindenütt mesélték, hogy itt is, ott is van egy ember vagy egy asszony, akinek megnyílt már a mennyország.

Utoljára aztán annyira beleéltem magam, hogy az egész geográfiából ez az ország kezdett legjobban érdekelni. Mi van ott, mit csinálnak benne?

Ahol csak szerét tehettem, mindenütt beszéltem azokkal, akik már látták az eget belülről. Körülbelül nyolc ilyen emberrel esett találkozásom. S mindnyájának beszéde közt volt bizonyos összefüggés - ami azt bizonyította, hogy ugyanazt az eget látták, mert úgy látták.

Többnyire pünkösd hajnalán nyílik az meg, de nem minden ember látja, aki künn van, csak minden évben egyetlen kiválasztott.

Éjszaka idején esik a látvány. Szélcsendes idő ha van. Füvek, fák levelei nem mozognak. A föld lanyha párákat lehel ki. Bogár se zizzen, madár se röpköd. Az erdők mozdulatlanul állnak őrt körös-körül.

Ekkor hirtelen szétcsapódnak az ég csillagos függönyei. Egy fényes vérvörös csík (az ég túlsó oldala) villám-hirtelen megnagyobbodik, s az ég belső tájékai mintha lefele ereszkednének, de rézsunt, nagy darabon láthatók...

Tündéri zene szólal meg, melyhez fogható bájosat emberi fül még nem hallott, az egész természet megtelik csudálatos bűbájos zsongással, s úgy látszik, mintha minden visszhangozná azt, a fák, folyamok és a sziklák.

Benn az égben pedig processzió megy halk énekszóval. Angyalok viszik a zászlókat röpködve, s levett kalappal mennek az emberek hosszú sorban, köztük néhány falubeli ismerős is.

De mindez csak egy fél másodpercig tart. Addig se. Csak éppen egyetlenegy pillantás, mely alatt tátva marad az ember szája a csodálkozástól és gyönyörtől.

Pedig hiba, hogy így megrendül a kiválasztott, mert amit csak kívánna ebben a pillanatban, okvetlenül teljesülne. Akiket az isten arra méltat, hogy megmutatja nekik országa belsejét elevenen, azoknak még teljesít is valamit. Mert az éppen olyan, mint a Szent István-rend kiskeresztje idelent a földi királyoknál, még a bárói rangot is meg lehet vele kapni - de kérni kell.

Csakhogy éppen az van benne, hogy az ember elámul, megijed és nem kér semmit. A menny pedig hirtelen becsukódik, s mindennek vége szakad.

Csodálatos, hogy csak a parasztemberek látják az eget. Persze az úri ember nem egészen hisz benne; eltanulja azokból az átkozott verses könyvekből, hogy az ő mennyországa a kedvese szemeiben van, s így könnyíti meg magának, hogy azt minél többször meglássa egész pompájában. Hanem igazi mennyország, az csak a jámbor együgyű népnek van berendezve. Oda úr, úgy látszik, nem jut be. A közmondás is azt tartja, hogy »az úr a pokolban is úr« - de a mennyországban egy szóval sem említi soha, amiből önként következik, hogy ott nem is fordul az meg, ott nem ösmerik.

A mennylátók közül, akikkel én beszéltem, a legtöbb azt mondja, szólhatna ő többet is, de titokban kell tartania látomásait, mert ha kifecsegné, sohase láthatná többet az eget, így azonban még van rá lehetőség.

Legérdekesebb volt ezek között az öreg Csorba Ágnes, aki Gömörbe adta férjhez a leányát, sokat járt át vejéhez, és rendkívül szerette kis unokáját, Gyurit, kit néha magával hozott nyáron át, s ott futkározott a tót gyerekekkel falunkban. Én magam is ösmertem a kis Gyurit, s verekedtem is vele annak idejében. Mindig ő vágott engem földhöz.

Kellemes vénasszony volt Ágnes néni, s nagy tiszteletben részesült okos szavai, becsületessége s nemes erkölcsei miatt. Egyetlen makula nem sok, de annyi se volt az ő jellemén s előéletén. Amolyan »asszony vicispánja« volt a környékbeli fehérnépnek, akinek néha bizony magok bíró uraimék is kikérték a tanácsát.

Hát egyszer egy pünkösd reggelén azzal lármázta tele a falut Ágnes néni, hogy az éjjel, mikor megszomjazván, kiment a kútra, az eget látta kinyílva.

Hitték is, nem is, amint már szokás az ilyeneket, de ő csak váltig bizonykodott:

- Láttam, százszor is azt állítom, nem álmodtam. Nagy Gergely is ott ment a processzióban a sánta lábával. A megboldogult tiszteletes urunk is ott volt, nem a baldachin alatt, csak közönséges polgári ruhában. Sőt itt süllyedjek el egy álló helyben, ha nem igaz, a Gyuri unokám se hiányzott. Láttam őt is, szegénykét. Vörös lajbi volt rajta, kék pántlikás kalap s tulajdon az a csizma, melyet a múlt ősszel én csináltattam neki, mikor utoljára itt járt. Szegény kicsikém, hogy tipegett, hogy tipegett... mintha most is látnám.

- De hiszen a kis Gyuri él még, hát nem lehet az égben.

- Isten ments, hogy ott lenne... - kiáltott fel az öregasszony s szemei könnybe lábadtak... -, hogy ott lenne - tette aztán hozzá -, ahonnan én nem hozhatnám többé vissza.

- Képzelődés volt, Ágnes néni... - mondta neki a tanítóm.

- Nem, nem álmodtam. A kútnál állottam, s éppen a vedret húztam fel, mikor az a csodás látomány támadt. Hiszen persze, hogy nem lehet igaz, magam is elismerem, babonás sohase voltam - az istennek, jól tudom én azt, kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy nekem mennyei háztartása malasztját mutogassa - de meg az unokám, hála istennek, életben van, sőt mi több... ami még a leghihetetlenebb, uram bocsáss, hogy kimondom, ott láttam az égi processzióban a néhai Mózes zsidó korcsmárost is, a kopott tarka nadrágjában, a simléderes sapkájában, pedig azt már csak lehetetlen, hogy bevegyék.

S ezen még mosolygott is Ágnes néni.

Hanem úgy harmadnapra, mint a villámcsapás, érte a hír Gömörből, hogy a kis Gyuri meghalt pünkösd előtti szombaton.

A látomány e ténnyel való ilyen összefüggésében fölébreszté kíváncsiságomat, s mikor a következő ősszel Rimaszombatba vittek iskolába, megállottunk Osgyánban, hogy néhai kis pajtásom után tudakozódjam szüleinél.

- Biz azt szegényt magához vette az Úr - szólt az anyja megtörve.

- Ugyan nem mondhatnák meg, hogyan lett eltemetve? Milyen ruhában?

- Piros lajbit varrt neki a szabó, hirtelen ahogy lehetett, és a kék pántlikás új pörge kalapját is vele temettük szegénykével.

Éppúgy, mint a nagyanyja látta a processzióban.

Csodálkozva néztünk össze a tanítómmal, aki bosszankodva dünnyögte aztán az úton, ahogy ő szokta magyarázólag:

- Egészen megzavar ez a dolog! De lássuk csak, mi következik belőle? Az, hogy a vén Ágnes csakugyan nem tudhatta az öltözetet. Tehát az efféle víziókban van valami rendkívüli is, ami igaz. És még mi következik? Az, hogy mikor Gyurit ott látta, ott volt, minélfogva ha ott látta a zsidó Mózest is, az is ott volt. S mindezekből mi következik? Az, hogy a zsidók mindenüvé bejutnak, még a mennyországba is. Szomorú, de igaz. No, és mire tanít ez bennünket? Arra, hogy már a mennyország se valami különös előkelő hely, s arra, hogy tehát legjobb otthon lenni a saját édes hazánkban. Mert itt már tudjuk, hogy állunk. És a legvégül mi következik az egészből? Summa summárum az, igyekezzünk hosszú életűek lenni, hogy itt maradhassunk. S hogy hosszú életűek lehessünk, tiszteljük atyánkat és anyánkat. Megértetted, fiacskám?

Így beszélt az én tanítóm egész Rimaszombatig következtetésről következtetésre ugorva (mert ezekben volt ő erős), én pedig folyton az eget néztem, várva, amint várom csillagos éjszakákon gyakorta most is, hogy hátha megnyílik, s meglátom még egyszer kedves régi jó ismerőseimet.

Jól esik tudnom, mióta öregszem, hogy megvannak valahol, és hogy együtt vannak.

A lánc volt a mi keresztünk egy időben.

Az a lánc, melyről azt dalolták a költők, hogy csináljunk belőle kardot.

De még sokkal jobban gyűlöltük a másik láncot, amelyről sohasem dalolhattak a költők, mert azt ők sohasem látták, azt csak mi prózai emberek vehettük észre.

S ez az a lánc volt, melyet az inzsellérek cipeltek magokkal rozoga forspant-szekereiken faluról falura, hogy fölmérjék vele a földeket, s azután összerendezzék célszerűbbe. Ezt ők tagosításnak nevezték.

No, erre jöttek még csak dühbe falvaink szelíd lakói. Ki hallott olyat, összerakni a földeket, a szent ős ugarakat, a csip-csup irtványokat, melyeket nemzedékről nemzedékre szántanak a famíliák, összerakni, mint a kártyákat, megkeverni, és kiosztani, hogy kinek melyik jut találomra? Elviselhetetlen, gondolatnak is!

Eszeveszett agy fundálhatta csak ki: ingó-bingóvá tenni a mozdulatlan anyaföldet, valakinek a kilencven darabka rétjét és szántóját összetolni egybe, s közelebb vagy távolabb vinni, mint eddig volt, egyszóval kimozdítani a helyéből. Lehetetlen már, hogy messze legyen a világ vége.

Nagy forrongás volt a kommaszáció ellen. Akik türelmesen viselnék a láncot kezeiken is, egyszerre lázadoztak, mihelyt hozzá ért a földjeikhez.

Kivált Ács Mihály uram volt szörnyűképpen elkeseredve, mikor megértette, hogy a Csobak dűlőben elveszik az irtványát, s a jó isten tudná, kinek jut.

Elveszik? No, azt szeretném én csak megélni!

Azt a szép irtványt, melyet nagyapja, szépapja, dédapja szántott, hol az öreg diófa van, melyet az édesanyja ültetett el kislány korában, s melyre nézve Ács Mihály uram már a testamentumában is intézkedett, hogy abból pedig politúros keresztet csináltassanak az ő sírjához a vadkerti asztalos által.

De már ahhoz későn kelt fel a földkostoló, hogy arra az irtványra rátegye a láncot, abból az irtványból ugyan nem eszik.

Nem kell engedni, hogy belépjen a határba! Erre határozta magát Gerge község. S két eszköze volt a kivitelhez. Hogy tudniillik Csumik Gergely nótárius ékes instanciába önti a panaszukat, s az elöljáróság eljuttatja a vármegyéhez. Vagy használ, vagy nem használ.

Ha nem használ, akkor még egy instanciát ír Csumik Gergely, de már nem az elöljáróság viszi el, hanem szép piros pruszlikba öltözik, csipkés főkötőjét felilleszti, rojtos selyemkendőjét nyakába köti Tóth Örzsébet húgomasszony, s az viszi el a kérelmet a megye színe elé: a legszebb menyecske a faluban; arra már nincs eset, hogy az meg ne találja az igazságot a gyönyörű fekete szemeivel.

Hát úgy is lett. Az első instancia nem használt semmit. Bizony csak rákerült a sor Tóth Erzsébetre. Ő járult az alispán elé. Mert Tóth Erzsébet évi kommenciót húzott közbenjárásáért a falutól. Rendszeresített állás volt ez, mely sohasem lehetett üresedésben. A község külügyeit mindig a legszebb asszony vitte.

Hanem most nem sikerült. A másod alispán éppen vadászatra készült, s akkor mindig türelmetlen. Bent van a nótáriusok szobájában, hogy magával vigye az amice Kristófot, a legfiatalabb jegyzőt, mert ez a legjobb vadász az új generációban. Lesz is szép előmenetele emiatt a hivatalos pályáján.

- Lehetetlen mennem - panaszkodik a vicenótárius -, tömérdek dolgom van, statisztikát csinálok.

- Statisztikát? - szólt az alispán nagy szemeket meresztve. - Miféle statisztikát?

- Selyemtenyésztésit. Az első alispán úr rendelte. Össze kell állítanom minden faluból, hány eperfa van, mennyi selyembogár. Megbolondulok én, míg összeszámítom, pedig elsejére követeli a kormány. Ha minden második éjszaka fekszem le, akkor is két hét kell.

- Hát én most ugye magam menjek el? - dörmögé az alispán méltatlankodva. - Add ide csak, öcsém, azokat az aktákat.

Kristóf átnyújtotta az óriási iratnyalábot, miközben áhítattal jártatta meg szemeit a hatalmas ember alakján, ki az egész megyének imponált.

Apró, éles szemeivel átfutott az írásokon, azután így szólt:

- Szalassz el egy huszárt a puskádért! Azalatt én majd lediktálom a statisztikai adatokat.

Kristóf habozva nézett fel rá, azt hitte, tréfál.

- No, írjad hát. Eperfa van a megyében ötvenkétezernégyszázhuszonhárom... Leírtad?

- Le - nyögte Kristóf elsápadva -, de honnan tudhatta meg urambátyám olyan hamar?

Az alispán hamiskásan hunyorított a szemeivel.

- Majd megtanulod azt te is, ha olyan öreg leszel, mint én. No, de most már menjünk át a selyembogarakhoz. Selyembogarat tenyésztenek a megyében összesen egymilliószázötvenkétezret. Megvan?

- Meg.

- Látod, hogy nem kellett hozzá két hét. Ma már semmit sem csinálnak az emberek két hétig.

- De hát a hiteles községi adatok?

- A községeknek van eszük. Azok is találomra írták.

S olyan jóízűen nevetett a jegyző naivságára, hogy a könnyei is megeredtek.

Hát éppen akkor jelenti a hajdú, hogy odakünn van Tóth Erzsébet valami instanciával.

- Nem érek rá most. Nem kell beereszteni. Mondd meg neki, András (úgy hítták a hajdút), hogy tudom azt a gergei dolgot. Nem tehetek semmit a faluért. Punktum.

- De hátha megharagszik? - ellenveté az öreg hajdú.

- Ki? A falu? Vagy igaz, a menyecske? Ha megharagszik, majd kibékül.

Tóth Erzsi ezalatt hetykén járt fel s alá, kordován csizmája nagy csikorgást művelt az ambituson. Otthonos volt itt, mintha a saját házában járna. Nyakát feltartotta begyesen, hófehér mályva rózsa volt a mellére tűzve, s annak a harasztjai megperzselve, talán a keble forróságától; szép karcsú dereka nyalkán ringott ruganyos csípőin.

A kancelláriák udvari ablakai lassankint megnyíltak sorba, s tollfüles tekintetes fejek hajoltak ki ismerősen mosolyogva. Míg Tóth Erzsébet ott járkált, szünetelt addig a közigazgatás az egész vármegyében.

Kisvártatva újra benyitott a hajdú az alispánhoz.

- No, elment?

- Azt üzeni, ha a tekintetes úr ki nem hallgatja, elmegy panaszra a királyhoz.

- Hát csak menjen. Ha a királytól kieszközöl valamit, akkor talán majd én is megfontolom még a dolgot.

Sértette a menyecskét, hogy el sem fogadja az alispán. Ezt már nem hagyhatja annyiban. Csak azért se. Talán megcsúnyult volna már? Nem igaz! Megmondta a tükör ma reggel. Jaj, talán a föld alá süllyed szégyenletében. Nem, ezt nem tűri el. Elmegy magához a királyhoz, ha térdig kopik is a lába, volna bár Buda a világnak legvégén.

A falu is csakhamar beleegyezett, hogy jó lesz biz az, hadd cihelődjenek fel Ács Mihály urammal egyetemben, a költséget összerakják nekik, aztán hadd írjon még egy harmadik instanciát Csumik Gergely, de már abban az alispán ellen is legyen egy-két sor - ha ugyan emiatt nem kell rá nagyobb stempli.

Nagyban folytak a készülődések, s igen nagy perszónák lettek már előre is, hogy a király előtt fognak megjelenni színről színre.

Mert kevés ember van itt nálunk, aki valaha a királyt látta volna. Aki látta, annak se hiszik, hogy azt látta. Szürke ruhás ember, olyan, mint a katona? Megcsaltak téged, fiacskám. Rámondták valami kapitányra, te meg elhitted bolondjába. Nem olyan a király, ahogy te gondolnád!

Volt-e rajta arany? Nem azon, annyi se, mint szombaton a korcsmárosnén! De hát akkor karbunkulus lehetett? Hogy az se? No isz' akkor nem is király volt az, te golyhó!

Tömérdeket beszélnek róla a nádviskókban. Nagyobb ő ott sokkal, mint odahaza a márványos házban. Kár, hogy nem jön oda soha országát megnézni!

Irigyelték Ács uramékat az útjukért. S irigység földjében a pletyka is megterem. Ej, haj, mégse illő, hogy oly hites, előkelő ember, mint Ács Mihály, együtt utazgasson egy csábító szép asszonyszeméllyel!

Ács uram is hallotta, restellte, de csak még jobban restellte volna a kommaszációt, ha rátennék a láncot az irtványra.

Elindultak hát felkészülve, a pénzt harisnyába tették, s a harisnyát keblébe csúsztatta Tóth Erzse. (Hozzá ne nyúljon kend valahogy ahhoz a pénzhez! - tréfálkozék Áccsal az öregbíró.) Az instanciát begöngyölgették egy selyemkeszkenőbe, az a tarisznyába vándorolt, mely teliden tele volt dióval, a nagy diófáról, szemen szedegetve a király gyerekeinek.

Hanem, amint felértek Budára, nagy aggodalomba esének. Hogy a királyt keresik? Jaj, lelkem, a király nem lakik itt! Hogy gondolhatták azt! Ritkán van az itthon, de akkor is nehéz hozzá bejutni.

Már éppen a hazamenetelt latolgatják, mikor egy becsületes szőke úrral jöttek össze, aki útba igazította őket, az isten áldja meg a jó szívéért!

- Igaz - szólt, mikor a dolgukat elmondták -, a király csakugyan nincs most itthon, de ma estére hazajön. Hozzá vezetem.

- Hát ösmeri az úr? Ne mondja? - selypített tétovázó örömmel Tóth Erzsébet.

- Hogyne ösmerném? Magam is udvari ember vagyok.

- No, Erzsi! - súgta Ács uram. - Kacsints rá fiacskám édesdeden. Úgy ni. Jó volt. No, még egyszer. Tudod, a falu végett.

Este eljött értük, mint ígérte. Már beszélt a királlyal, úgy mondá, és rendben van minden, csak jöjjenek. Ács uram az ünneplő dolmányát húzta fel, a slingelt patyolat inget alulra, a csizmájára pedig még otthon a kovácsnál veretett sarkantyút. Hát még Erzse? Azt már jobb el se mondani, mert olyat a király is ma fog először látni.

Sok utcán keresztül mentek, mendegéltek, egy nagy házhoz érvén, melynek valamennyi ablaka ki volt világítva. Mikor beléptek, kevés híja, hogy meg nem vakultak a szemkápráztató fénytől, ragyogástól. Istenem, milyen szoba volt az! Csak kalitka otthon ahhoz képest az istenháza!

Alig mertek szétnézni a tündér helyen. Volt ott tán ezer ember is. Márvány asztaloknál ültek körös-körül hercegek és grófok, ezüst ibrikekből iddogálva mindenféle italokat.

A szoba legközepén volt a trónus. Benne ült maga a királyné!

Oh, jaj de szép volt! Csillogó fehér gyöngyök a lenhajába fonva. S azon a lenhaján arany porszemek csillogtak.

- Patyolat egy jószág! - suttogta Tóth Erzsi, s lépni sem mert odább, minden bátorságát elvette a csodás trónusszék, három oldalán tükörrel.

Beh, gyönyörű ékes! Tele van rakva palackokkal. Zöld, piros, fehér pálinka. (No, már ennyi pompát mégsem képzeltem.) Ezeket bizonyosan a király szürcsölgeti, ha szomjas. Mennyi rengeteg cukor piciny tálcákra rakva. Ezek meg már a felséges asszonyka nyalánkságai. A trónon egy könyv is volt, melybe a királyné jegyezett valamit, ki tudja, mit?

- A király is itt van? - kérdezé Ács Mihály reszketve.

- Itt van - súgta a szőke úr -, de nem ül most a trónon: azért hát nem is kell előtte letérdelni ilyenkor. Jó ember az, csak úgy kell vele szólni, mint akárki mással, de minél csendesebben, mert nem szereti a hangos beszédet.

Alig hogy kimondta, már is előttük állott. Gyönyörű egy férfi, kétszer olyan magas, mint a vicispánunk. Csakhogy csodálatosan fiatal a korához képest! De mitől is öregednék meg, mikor annyi a pénze, mint a kavics?

Nyájasan intett a kezével, hogy közeledjenek. Csupa karbunkulus gyűrű volt a keze.

Ács uram meghajlott, átnyújtotta az instanciát, és hátrasúgott Erzsének, megrántva a zöld rása szoknyáját.

- Állj idébb, fiacskám... Te csucsorítsd a szádat, míg én beszélek. Ne reszkess hát. Mosolyogj, no... Tudod, a falu végett...

- Felséges uram! - kezdé aztán, s az ő lábait is csendes reszketegség fogta el. - Nagy panasszal jöttük felségedhez...

- Tudom, értesültem már - szólott a király halkan.

Erzse hálás szemeket vetett a szőke úrra, aki talán valami báró is lehetett. Nyilván ő mondta el helyettük a dolgot a királynak.

- A mérnök el akarja venni földjeinket, hogy másokat adjon helyettök. Abba volnék én felséges uram, legyen a föld ott, ahová az isten teremtette. Nekem is van egy kis irtványkám, egy nagy diófa rajta. Az se az enyim lenne, ha elvennék. Pedig az apám is alatta halt meg. Ím hoztam belőle a fölséges uram apró gyermekeinek egy kis kollációt.

A király örült a diónak, s nyomban vitte mutatni a királynénak, ki ott a szemük láttára megtört egyet valami ezüst kalapáccsal, s szép apró fogaival rágcsálta a girizdeket.

Azután kegyesen visszatért őfelsége, és így szólott:

- Légy nyugodt, öreg bátyó, te is, szép menyecske! Tiszteltetem Gergét. S ezennel elrendelem, hogy soha oda lábát az inzsellér ne tegye idők végezetéig.

Öröm futotta el Ács Mihály ábrázatát, kezet akart csókolni, de őfelsége nem engedte, hát csak annyit kérdezett még nagy bátran:

- Aztán szabad-e beleszúrnunk a vasvillát, ha mégis odajönne?

A király összeráncolta homlokát, mintha gondolkoznék kissé.

- Gergei embernek ezennel szabad legyen - szólott aztán fönséggel, majd a királynénak intett: - »Jegyezd be az ország könyvébe, fiacskám.«

Királyné a könyvbe legott bejegyezte, őket pedig kivezette a szőke úr, de előbb őfelségével váltott még néhány szót.

Ott künn aztán így szólt:

- Kelmed, most hazamegy, Ács Mihály uram, de a szép Erzsi itt marad udvari dámának.

- Oh, istenem! - hebegte a menyecske elpirulva. - Hátha nem akarnék maradni?

- A király parancsa! Annak pedig mindenki engedelmeskedik, mert aki nem, az halál fia.

Tóth Erzse szemeiben megeredtek a könnyek úgy, hogy Ács uramnak kellett őt vigasztalni.

- No, ne sírj hát. Hanem az nagy szerencse, te bolond. Otthon se kicsi, se nagy, se ház, se föld, se apró állat, nem is vár rád senki, itt ellenben még férjhez is mehetsz valami miniszterhez.

De nem is sírt az komolyan; játszó mosoly tündökölt a könnyein keresztül. A szőke úrra mosolygott. S lehet, hogy most már nem is a falu végett.

Így jött haza Ács uram Erzsi nélkül, de annál nagyobb diadallal. Semmit se féljünk, atyafiak! Csak merjen hozzányúlni ehhez a határhoz valaki! Melege lesz a vármegyének. Még a vicispán is megsínyli, ha ugyan le nem nyakazzák.

*

A mi vidékünkön hallottam ezt a mesét a királylátó vén parasztról és a fiatal menyecskéről. Akkor se volt új.

Aki nekem mondta, az is az apjától hallotta, annak még tán szinte az apja beszélte. De egyik sem hitte el hármuk közül.

Nincsenek, nem is igen voltak olyan együgyű parasztok sohasem!

Hanem azért ez a mese halhatatlan. Mert valahányszor deputációba mennek a parasztjaink, mindjárt ez történik meg rajtok, valami alakban. A kép marad, legfeljebb a ráma változik.

Persze semmi sem igaz belőle, csak a nagy étvágy az inzsellérekre.

Most már az is megszűnt.

De hát akkor, hogy minek írtam meg? Azért, mert már ez a mese is megszűnik.

Olyan konfúzió többé nem eshetik Budán.

Aki a fölséghez megy ezentúl, az mind az igazi királyt találja már meg odahaza - az épülendő új házában.

Minden igaz az alábbiakból, csak a nevek nem. De hát talán nincsenek is már igaz nevek!

Pedig érdekes lesz mégis keresni az igazi neveket.

Én restelltem kiírni, mert egy képviselő van szóban, akit mindnyájan nagyon szeretünk, ha nem is egészen olyan nagyon, mint ő magát.

Történetem az Almássy-összeesküvésből ered. Egy nagy meséből egy kis kiágazó mese!

Regdon Mihálynak kereszteltem hősömet, mert igazán hős volt. Nem volt bátorsága nem annak lenni; kikereste hát, hogy lehet azzá a legolcsóbban.

Szerette a szép frázisokat, de barátja volt a rideg filozófiának is. Csinos kis konfliktus!

»Ha részt veszek az összeesküvésben - így okoskodék -, elfoghatnak, felakaszthatnak, az pedig szintén nem lesz nekem kellemes, de az országnak sem lesz hasznos.«

»De ha részt nem veszek az összeesküvésben, rám kiáltják a hazafiatlanságot, az pedig szintén nem hasznos az országnak, de nekem is kellemetlen.«

»Azért hát részt veszek az összeesküvésben, de úgy, hogyha akarom, mégse legyek benne részes.«

No, ez elég egyszerű taktika. És a kivitele sem volt nehéz. Az okos ember mindent kitalál. A nagy Regdon Mihály is kitalálta.

Ki kellett mennie néhányszor az összeesküvés ügyében »őhozzá« Olaszországba, hát erre nézve van ám ott elég talján, aki sokra nézi a titokban nőtt szűz dohányt. Mert nagyszerű plánta az, hogy olyan rettenetes háborúságot tudott hozni a népek és királyok közé.

A mi Regdonunk mindenekelőtt kontraktust kötött egy olasszal, hogy ennyi meg ennyi dohányt tartozik neki szállítani. Sose szítt olyan olcsó jó portékát a jámbor olasz. S a derék Regdon még azt a kis pénzt is otthagyta nála; jó helyen van, hadd kamatozzék, mindössze egy kis írást vett mindig az átadásról. Már csakhogy igazán ritka becsületes emberek ezek a magyar szomszédok. Isten növessze meg nagyra a vetéseiket.

Azok a vetések pedig nőttek is azalatt - a hazafiúi fantáziákban. A »Köztelek« volt a színhely. Ott tartották az összeesküvők titkos gyűléseiket. Titkosakat? No'iszen éppen mi tudunk titkolózni!

Regdon természetesen szintén ott könyökölt a nagy titkokon. Mert ez is hozzátartozott akkor a »chic«-hez. Csakhogy nem tette lábát most sem a Köztelekbe addig, míg egy szobát nem bérelt az »Angol királynő«-ben - éppen a Deák Ferenc szomszédságában.

S ha már ott lakott, minek járt volna ebédelni is egyebüvé? Az öregúrral evett egy asztalnál az emeleti ebédlőben.

Az ebéd minden okos elme szerint egy kényelmetlen küzdelem a feketekávéhoz. A feketekávénál megindul a füst a szivarokból s tervek, remények, egyszóval a másik füst, az aranyosabb... Ez is, az is felhőket csinál.

Regdon is mindig elmondta a »Deák-asztalnál«, miről beszéltek, mit végeztek a Köztelekben. Szellemes csevegő volt, gyermekded naivság s kedély nyilatkozott a felfogásában. Akármit beszélt, érdekessé vált előadásában. Csodálatos volt ez a Regdon. Aranyat tudott csinálni a sárból: azért tudott talán sarat is csinálni az aranyból.

Deák e mozgalommal szemben azt az álláspontot foglalta el: »Nem bánom, akármit csináltok«. És nem bánta. Legalább látszólag nem. Valószínű azonban, hogy bizalmas forrásokból folyton értesült a történetekről. De a Miska fecsegéseire sohasem volt semmi megjegyzése. Meghallgatta, nevetett is, ahol nevetni kellett, de nem vette semmibe. Hadd csevegjen szegény Miska. Miért ne beszélhetne mindenki arról, amiről szeret?

Egyszer aztán úgy fordult a dolog, hogy Regdon egy délben nem jelent meg a nagy asztalnál. Nem lehetett neki. Bevitték a Neugebäudéba, és ráfordították a kulcsot. Az ilyen mulatság gyakran megesett akkoriban az embereken.

S amilyen könnyű volt bejutni az Újépületbe, éppen olyan nehéz volt belőle kijutni. Ilyen bolondos természete volt annak.

Hanem valami nagyon unalmas nemigen lehetett ott, mert volt arra nézve egy rendes hivatalnok, hogy a bekerült vádlottakat maga elé vezettetve, órák hosszáig mulattassa a kérdezősködéseivel.

A hivatalnokot Koporka Jánosnak nevezték. Magas, szikár ember, epés arccal, zöldes kígyószemekkel. Az isten is arra teremtette, hogy egy egész országra haragudjék. Az arca, mint mondom, valóságos mesterségéhez tartozó eszköz volt. Az egyik fülét levágták neki a forradalomban a mieink.

Hát ez a Koporka János kezdte vallatni Regdont németül.

- Miért járt ön Olaszországban három ízben?

- Miért jártam? - szólt naiv titkolózással. - Hiszen éppen ezt nem mondhatom meg az úrnak.

- Ugye, he? - kiáltott fel Koporka eltitkolhatatlan örömmel. - Hát nem mondhatjuk meg, ugye? De beismeri ön, hogy tiltott cselekményt végzett?

- Beismerem, de...

- Tollnok! - szól oda Koporka a segédjének. - Jegyezze a Nr. 20-nak vallomását.

A Nr. 20 erre nagy akadozva előadta, hogy csakugyan tiltott cselekedetben járt Olaszországban három ízben: szűzdohányt szállított oda egy kundsaftjának, mert mi tagadás, ő bizony csempészettel foglalkozott, de becsületére mondja, még vesztesége volt mellette, nemhogy kárt tett volna vele, a magas aerariumnak. Az olasz is megcsalta. Mai napig kapja a pénzét. Íme, itt vannak a hiteles elismervényei. Tessék megnézni a dátumokat.

Koporka János a fogait csikorgatta mérgében.

- Gyík, valóságos gyík! - S dühösen csapkodta az aktákat, lineákat és ceruzákat.

Másnap megint felhozatta Regdont a börtönéből.

- Megtudtam, hogy ön titkos gyűlésekre járt a Köztelekbe! Mit keresett ön ott? És miről tanácskoztak? S kik tanácskoztak?

- Miről tanácskoztunk volna? Egyszerű gazdasági dolgokról, ipar, kereskedelem, földmívelés, állattenyésztés...

- Hagyja el! - sziszegte Koporka gúnyosan. - Nem ilyen tárgyak voltak azok! Engem el nem ámít...

Azután gondolkozva vakarta meg füle helyét, melyre penészszín hajából volt befésülve egy hosszabbra hagyott fürt.

- Önök bűnös dolgokról tanácskoztak!

De már erre felpattant Regdon Mihály.

- Én nem tudom, uraim, mit tartanak önök bűnös dolognak, csak egyet tudok, hogy az nem lehet bűnös, amiről Deák Ferenc is tud. Mindent közöltem vele!

- Deák Ferenc? Jó. Hol lakik Deák Ferenc?

- Az »Angol királynő« szállodában.

Koporka feljegyezte a nevet, lakást, s mikor a kihallgatásnak vége lett, bekiáltotta a tollnokot.

- Amice, állítson ki nyomban egy elfogatási parancsot Deák Ferenc ellen. Lakik helyben az »Angol királynő«-ben.

Amice Dvorinyáknak azon módon lefordult a tolla a füle mögül erre a névre.

- Deák Ferencet? - dadogá. - Az lehetetlen!

- Hogy, ugyan miért? - csodálkozék Koporka. - Hát ki az?

- Gondolja meg, principális úr, az istenért, hisz ez egy nagy ember.

- Nagy ember? Akkor hát rendeljen ki még egyszer annyi zsandárt. Hat csak elfogja, ha olyan nagy is, mint a torony.

- De nem így értem. Egy nagy név ő... nemzetének feje. Veszedelem lehetne belőle, ha elfogatnánk. Jó lenne tán kérdést intézni előbb a helytartóhoz.

Ez aztán gondolkozóba ejtette Koporkát.

- Nagy név!... Nagy név... Bolondos kifejezés. Hát van is ott olyan nagy név, mely bele ne férne az elfogatási blankettába? No, mindegy, teljék az amice kedve, sürgönyözzön hát a helytartónak Pozsonyba: lehet-e Deák Ferencet elfogatni?

A sürgöny elment a helytartóhoz. Lehet-e elfogni Deákot? A helytartó meghökkent. Hüm! Ezt jó lesz megkérdezni Bécsben. Lehet, vagy nem lehet? De tán csak lehet.

Bécsben a mindenható miniszter egy csipetnyi burnótot szítt fel előbb erre a sürgönyre, azután lótott-futott, tanácskozott fűvel-fával. S füvek fák azt döntötték el, nem jó lesz megbolygatni a mozgó kaptárt egy ilyen eseménnyel. Ment hát Pozsonyba a sürgöny, hogy az öreg Deákot nem szabad elfogatni.

S Pozsonyból is nyomban vitte a drót Pestre Koporkának: Deák Ferencet elfogatni nem szabad.

Mikor Koporka elolvasta, földhöz ütötte a taplósapkáját, és rátaposott.

- No, még ilyet nem ettem. Hát van ebben a monarchiában rend és tisztesség? Amice, hívasson nekem egy kenő asszonyt, mert én megcsömörlöttem.

Másnap azután így okoskodott magában: Ha elfogatni nem szabad, kihallgatni mégis csak szabad! De hohó! dörmögte, hátha kihallgatni sem szabad. Az volna csak szép! Ebben a monarchiában egyébiránt megeshetik. Hej, amice, sürgönyözze meg a helytartónak: szabad-e kihallgatni Deák Ferencet?

Inkább gúnyból tette ezt az önérzetes Koporka, mint komolyan. Hanem a helytartó komolynak vette, s újra üzen kérdést Bécsbe, s újra felelnek: »Jó lesz a közvéleményt nem izgatni ezzel sem«. - Bécsből Pozsonyon át Pestre ment a válasz: »Deák Ferencet kihallgatni sem szabad«.

De már erre tüzes szikrákat hánytak a Koporka szemei.

- Amice! - ordított fel. - Nyissa ki hirtelen az ablakot.

Megfogta a nagy öblös tintatartót, melyből annyi vizsgálati jegyzőkönyv nyerte létezésének alapföltételeit, s kidobta az utcára tollastul, porzótartóstul, mindenestül. Bárcsak nyakon öntene vele valami generálist odalent!

- Hát szisztém ez? - dúlf-fúlt toporzékolva. - Hát van itt rend? Hát érdemes itt szolgálni? Nem szabad kihallgatni? Úgy? No, jó van. Semmit se szabad. Nem bánom. Hol a porkoláb? Küldjék fel mindjárt a porkolábot!

Kisvártatva előcsoszogott a vén börtönőr.

- Kísérje fel Regdont! - parancsolá Koporka hevesen. - De nem, mégse. Menjen és eressze ki pokolba. Átkozott fickó. Az rászedi még a mennyországot is. Ha Deákot nem lehet kihallgatni, ő se kell. Minek van itt? Kergesse el azonnal!

Így dobták ki a nagy Regdon Mihályt a rabságból.

*

Egy fiatal politikus beszélte el az országházi folyosón ezt az esetet. Megtetszett nekem, s mindjárt elmondtam egy öreg politikusnak.

- Én már tudtam ezt - szólt nevetve. - Miska mindig ilyen volt! Pszt! Éppen itt jön!...

Csakugyan a nagy Regdon Mihály ment el mellettünk; hatalmas léptei alatt szinte repedezni látszott a szürke szőnyeg, nagy, idomtalan kezével hetykén integetett szervuszt a dii minorumoknak.

- Ki, kérem, ez az öreg úr? - kérdé a hátam mögött egy vidéki deputáció.

- Ez Regdon!

Áhítattal néztek utána, míg csak el nem tűnt erős alakja a könyvtár-szögletnél.

- Nagy múltja van! - jegyzé meg a deputáció vezetője elábrándozva.

Nagy múlt! Nagy múlt!... Mosolyognom kellett. Olvasóim, mosolyogjanak önök is.

Mindenféle kevély embert ösmertem már. Kevély lehet az orosz cár is. Kevély a spanyol grand is. Kevély képeire gróf Andrássy Manó, valamint kevély a nyakkendőire Gromon Dezső.

De még olyan kevély embert sohase ösmertem, mint Kovács Ferencet. Az már aztán igazán érezte, mi ő.

Nagy kupeckedést vitt az Alföldön ökrökkel. Ezek az ökrök csináltak belőle jómódú embert. Moldvániában, Oláhországban pompás vásárokat csinált. Olcsón vette a tulkokat, és drágán adta el. Ez nagyon egyszerű. Aki ezt utána csinálja, okvetlenül meggazdagodik.

Vége felé, mikor már a gyerekei felnőttek, azt mondta Kovács Ferenc nagy hetykén:

- Az istennek is csak egy-két krajcárral van többje.

Ebből a mondásából valóságos röpke szó lett a környéken, éppúgy mint a XIV. Lajoséból. Mindenki tudta, egyik a másiknak tovább adta. Mégis csak hallatlan elbizakodás! Ez nem jól fog végződni, majd meglássátok.

Gőgös magatartással járt-kelt. Végefelé már nem is beszélt, hanem csak rájuk mordult, ha valami kívánsága volt. Senki sem mert neki ellent mondani. Az isten házát is kerülte. Azt mondta, nem megy oda, mert ott le kellene vennie a kalapját. Azt pedig azért se teszi. Minek is, amiatt a két krajcár miatt!

Alacsony, köpcös ember volt a »kevély kupec«, a fejét feltartotta, a lábaival is begyesen lépkedett, s arany sarkantyú volt a vasárnapi csizmáján. Erre is azt mondta, hogy azért arany, mert gyémántból nem csinálnak sarkantyúkat.

Mikor a fiai nőttek, úgy tett az egyikkel, mint Zápolya János:

- Fiam, Pali, mihelyt annyira viszed, hogy a kabátodat nem növöd ki egy év alatt, mindjárt felküldlek Pestre követnek.

Az volt a kevély kupecnek az ambíciója, hogy a Pali gyerek a képviselőházban üljön, s onnan dirigálja az országot.

A másik fiára még rátartóbb volt, csakhogy annak már nem bírt semmi hivatalt kigondolni. Mindent kevesellt. A királyi trónus pedig, mint tudjuk, nem volt már régen üresedésben.

Sokat költött a fiaira. De azok még többet kívántak. Megtanították az öreget arra, hogy mi a váltó. S neki dagadozott a szíve, mikor látta, hogy ami hitvány papír alá ő odakanyarítja a nevét, az attól a perctől kezdve készpénz. Éppen mintha valami fejedelem írná alá. Okos ember volt az, aki ezt így kifundálta, hogy naggyá tegye vele az embereket!

A fiúk pedig minél gyakrabban engedték naggyá lenni az öreget. Az ő gyengeségük szépen kvadrált az apjok gyengeségével. Kölcsönösen meg voltak elégedve.

A Pali csakugyan föllépett egy magyar kerületben. Töméntelen pénzt szórtak el a voksokért. Vesztegetni nem volt szabad, hát nem vesztegettek, hanem csak egy hatosért lehetett venni egy cifra szűrt, s egy krajcárért egy icce bort. Mert arról nem tehet a megvesztegetések ellen hozott rideg paragrafus, ha valaki ilyen olcsón adja a maga portékáját.

Hanem a borban néha igazság van - s megbukott a Pali gyerek.

- Nem tesz semmit! - mondá az öreg Kovács gőgösen.

A következő választásoknál már a Laci gyereket léptette fel Kovács Ferenc egy tót kerületben. Erre még többet költött. Minélfogva ez még jobban megbukott. Kisült, hogy a pálinkában is igazság van.

De a fiúkkal együtt bukott az öreg is. Vagyoni viszonyai mindinkább ziláltabbakká lettek. Neki adta magát az ivásnak.

Mikor a következő választások jöttek, már akkor szó sem volt a fiairól: már akkor az lett a röpke szó a környéken:

- Amit az ökrökön nyert, azt ökrökre költötte.

In hoc signo pedig nem lehet korteskedni. De nem is volt már miből. Az öreg vagyonkája gyorsan fogyott. Ő maga az italnak adta magát. Az pedig olyan, mint a vasút, gyorsan oda szállítja az embert - ahova el nem indult.

A fiai is korhelyekké lettek: az egyik nemsokára meghalt hektikában, a másik pedig agyon élte magát a társadalomban. Meghalt erkölcsileg. Ügyvédkedett egy kevés ideig, de a klienseinek mégis a kelleténél több ideig, mert elsikkasztotta a pénzeiket. Börtönbe jutott.

Az öreget még ezután a katasztrófa után is sokszor láttam Makó utcáin: mert oda ment lakni. Meggörnyedve járt már akkor, arca sápadt volt, orra vörös, ruhája foszlányokban csüggött, de nagy, éles szemeiben még akkor is volt valami kevélység, s a modorban, mellyel összevissza lyukasztott kalapját a fejére csapta.

- Ennek valamikor annyi pénze volt - mondták a járókelők -, hogy az istennek is csak két krajcárral van többje.

S szánakozólag mosolyogtak a háta mögött.

Az utolsó években hallottam róla, hogy már semmije sincs, hogy egyszerű csavargó, kinek a magaviselete gyanús. Most is rendőri felügyelet alatt van.

Tegnap végre kezembe került egy vidéki lap, s abból olvasom, hogy a ványi templom kirablásában a főtettest, az aggastyán Kovács Ferencet befogták.

Tehát a templomot rabolta ki.

Erővel elorozta azt az egy-két krajcárt, amennyivel az istennek többje volt.

Nem mondtam el még önöknek utazásunkat a magyarországi bolgárok közt?

Hogy nem mondtam? No, hát el sem mondom most. Majd egy más alkalommal. Mert egészen egyébről akarok beszélni.

Károly nagybátyám valami hideglázt kapott, hátrahagytuk hát az öreget egy kis bolgár faluban.

Nem lehetett mellette maradnunk, mert mindkettőnknek sürgős dolgunk volt.

A paphoz szállt, s az véletlenül tanulótársa volt valamikor. Egymásra ösmertek, s felette örültek egymásnak.

- Szinte jó - mondá nagybátyám -, hogy megbetegedtem. Enélkül nem láttalak volna, Péter. Teringette, hogy vagy öreg cimbora? Hát még itt is emberek laknak, he?

Nagybátyámon nem fogott ki a hidegláz. Pattogó jókedvét megőrizte. S elméskedett, mialatt a foga vacogott.

- Laknak bizony - szólt a pap -, mégpedig nagyon eredeti emberek. Sok érdekes dolgot látsz itt majd, mert remélem kipihened itt magadat nehány napig, még ha a lázad rögtön elmúlna is.

- Helyesen öreg - természetes, hogy itt maradok. Hadd ne legyek már mindég az isten szeme előtt a magyarok közt; jólesik egy kicsit változatosság okáért a háta mögött maradni.

Nagybátyám szívesen maradt ott a meleg ágyban betakargatva. Mi pedig bizonyos megnyugvással hagytuk ott, hogy jó helyen van.

*

Egész három hónapig semmit sem hallatott magáról az öreg. Sem levelet nem írt, sem híre nem jött. Mi történhetett vele? Tán csak nem halt meg? Van eszében. Akit a kolera sem bírt elvinni, azzal csak nem teszi meg azt a gyalázatos stiklit egy hitvány hidegláz.

De ha nem halt meg, mit kereshet ott? Hiszen elevenen, józan ésszel csak nem maradhatna három hónapig azok közt a vad emberek közt? Lehetetlen az!

Levelet írtunk neki, nem felelt, azután a papnak írtunk, az se felelt. Ez mégis bámulatos! Aztán a nagynénink is folyton a nyakunkra járt sírva-ríva, hogy hova tettük a férjét?

Igaz, hogy nagybátyánk szörnyű lusta ember. De három hónap, ez már mégis sok.

János öcsém végre kigondolt egy radikális orvosságot.

- Ha Károly bátyánk még életben van - mondá búsan -, el fog jönni, bármilyen viszonyok közt legyen is. De félek, Laci, nagyon félek, hogy nem fog eljönni. Minek is hagytuk el, minek?

S könnyeket törült ki szemeiből.

- Mit szándékozol tenni? - kérdém tompán.

- Megsürgönyözöm neki... Íme, nézd, ezt sürgönyzöm meg neki.

Átfutottam a sürgönyke néhány szavát.

»Neje ma éjjel meghalt. Jöjjön azonnal!«

- No, ez bizonyosan hatni fog - szóltam. - Egy kissé radikális szer, de legalább meg fogjuk tudni végre a valót.

A sürgöny elment, s harmadnap este, amint éppen csibukozom otthon, megnyílik az ajtó, s úti porral lepve, nagy szürke köpenyegben belépett Károly bátyánk.

- Szervusz gyerek - szólt s megölelt. - Nos, hány hét a világ?

- Szent isten, a bátyám az? Oh, oh - kiáltám örvendezve -, csakhogy megkerült! No, üljön le kedves bácsi, üljön le és beszélje el, hol volt annyi ideig?

- Hát ott voltam. Hol lettem volna?

- Ott abban a faluban?

- Ott én, onnan jövök... és itt kiszálltam.

- S innen hova szándékozik?

- Éppen erről akarok veletek szólni. Elhatároztam öcséim, hogy leteszem a tutorságot, nagykorúsíttatlak benneteket, s eladom otthon ami kis birtokom van.

- Eladja? - dadogám, nagy szemeket meresztve. - Miért adná el? Az ősi barázdákat?

- Eladom s azon a pénzen megtelepszem a bolgárok közt. Nagyon megtetszett nekem az a hely. Elhatároztam, öcsém, hogy ott töltöm le a hátralévő életemet a fiammal. Ördög adta, maholnap már nagy fiú lesz a kópé...

- De hát az asszonyném, beleegyezik-e az elköltözésbe?

- Miféle asszonyném? - szólt nagybátyám csodálkozó szemeket meresztve.

- A nagybácsi neje.

- Ejnye, hát elfelejtetted te bolond, hogy meghalt szegény... - szólt búsan Károly bácsi.

Erre aztán elnevettem magam.

- Igaz biz az! Oh, oh igazán bolond vagyok. Hiszen persze, hogy mindjárt meg kellett volna mondanom.

- Mit? - kérdé szelíd szemeit rám szegezve.

- Azt, hogy a Borcsa néni nem halt meg.

- Mit beszélsz?

- Olyan egészséges az, mint a makk. A János öcsém sürgönyözte, hogy a nagybácsit hazacsalja, és sikerült neki, hálistennek. Mert már azt hittük Borcsa nénivel együtt, hogy elveszett.

De már erre dühbe jött Károly bácsi. Életemben először láttam mérgesnek. A szemei kidülledtek, az orrcimpái kitágultak és a halántékán úgy lüktettek a nagy kék erek, hogy az ember szinte hallotta.

- Hogy meritek ilyen bolonddá tenni az embert, gazfickók? No, megálljatok. Átkozott kölykök. Vagy a sürgöny volt hazug, vagy te hazudsz most. Huh! Mindjárt megüt a guta, ha meggondolom, hogy mennyire megcsaltatok. Most hazamegyek, de ha meg nem halt a feleségem, ha rászedtetek, összemorzsollak, mint a pozdorját...

Sose hallottam még így beszélni Károly bácsit. Hiszen azelőtt mindég bizonyos gyöngédséggel szólt nejéről. S most... most, micsoda pogány, keresztényietlen modort tanúsított előttem! Vagy hogy csak a harag diktálta neki ezeket a botor szavakat, s jó szíve másképp érez?

Erre a kérdésre soká nem bírtam magamnak feleletet adni. Pedig eleget törtem fejemet. Kutattam, mi lelhette s mi történhetett vele a bolgárok közt.

Az öreg mindig elkedvetlenedett, valahányszor ezt a kérdést előhoztam. Sőt úgy vettem észre, mintha sóhajtana is. És ami a legfigyelemreméltóbb, ilyenkor folyton goromba modort tanúsított Borcsa néni iránt.

Abba hagytam hát minden kísérletet arra nézve, hogy világosság derüljön az ő bolgár dolgaira.

Csak évek múlva, mikor már megöregedett Károly bácsi, s egészen elhalványultak bolgár emlékei, kezdte el kedélyes pillanatában:

- No, gyerekek, mondok én nektek egy csodálatos dolgot, melyhez foghatót egyiketek sem hallott még. Egészen igaz, s mégis olyan, mintha mesében olvasnátok. De csukjátok be az ajtókat, hogy az asszony meg ne hallja.

- Halljuk!

S közelebb toltuk székeinket az öreghez, ki nagy füstmacskákat eregetve, így beszélte el tapasztalatait:

- Tudjátok azt a falut, ahol hagytatok. Egyelőre csupán egy hétig akartam ott időzni, mert érdekeltek a nép sajátszerű szokásai, melyek közül az tűnt fel legjobban, hogy az asszonyok aránytalanul öregebbek a férjeiknél. Oly annyira, hogy egy negyven éves javabeli férfinek a neje például rendesen 45, sőt nem ritkán ötvenéves is.

Erre a körülményre figyelmeztettem barátomat is.

- Ez itt úgy szokás - mondá. - Az apák alig várják, míg fiuk fölcseperedik - mert a feleségét már kiszemelték. Mikor a fiú tizenötéves, megülik a lakodalmát.

- De minek engeded az ilyeneket?

Barátom vállat vont.

- Isten ments abban akadékoskodni. Akkor nem maradnék meg itt!

Mikor már éppen elmenni készültem, jött a lelkészlakra a bíró, s meghítt bennünket a fia lakodalmára, mely a következő héten lesz. Barátom bíztatott, maradjak, ha szeretem a népszokásokat, ilyen helyütt, ilyen alkalommal többet tapasztalhatok, mint bármikor.

- Jól van tehát, isten neki, itt maradok a lakodalomra. - Aztán a bíró felé fordultam:

- Hány éves a fia, bíró gazda?

- Elmúlt tizenöt.

- Csak? Aztán szép asszonyt hoz-e a házhoz?

A bíró gazda mintha elpirult volna, s szégyenlős hangon viszonzá:

- Elég csinos, uram... Hiszen meg fogja őt ösmerni.

- Remélem. És hány éves a menyasszony?

- Körülbelül harminc.

- Szent isten! - mondám megbotránkozva. - Minek annak a tizenöt éves gyereknek egy meglett nő? Mi lesz azokból?

A bíró gazda csodálkozón nézett rám, s némi keserűséggel tört ki belőle:

- De hát uram, hiszen nekem is csak kell valaki.

- Hogyan? Kendnek? Nem értem...

- Hagyd abba, ne faggasd - szólt Péter barátom latinul -, majd megmagyarázom neked aztán...

Mikor a bíró eltávozott, elővettem a papocskámat, hogy magyarázza hát meg, mit értett bíró uram, ama homályos »nekem« alatt.

- Mit értett volna? Hát magyarán megmondva azt, hogy a fiát magának házasítja meg.

- De hát ez természetellenes. Mit szól ehhez az a szegény asszony?

- Örül neki: mert hisz ő az apa fiatalkori flammeja. Egy szerelmespár kerül össze, csakhogy az apa felesége a fiú nevére van bejegyezve.

- De hát a bíróné?

- Oh, az meg éppen természetesnek találja. Mert hisz ő meg a férje apját szerette - mikor még arra való volt. Most már vén anyóka.

- Hallatlan! De hát a fiú? Mit szól a fiú e gyalázathoz?

- A fiú? Bánja is az. Mikor nagyobbra nő, szinte talál magának egy lányt a faluban, s mihelyt alkalma lesz, elvéteti a fiával.

- Tulajdonképpen a testvérével.

- Nem, mert ő sem apja fia, hanem az apjának az apjáé, aki különben nem apja az apjának.

Nem bírna ezen eligazodni még tán Kerkápoly se!

- Borzasztó dolog ez! Föl kellene jelenteni!

- Nem dolog ez, hanem dolgok! Így van ez az egész faluban, már több mint száz év óta. Sőt a szomszéd bolgár falvakban is így élnek igen gyakran a családok. Ezek rendes tünetek. Meglásd, hogy ötszáz év múlva ilyen lesz az egész társadalom, mert ez nagyon kényelmes így. Az embernek két felesége van életén át, egyik a fiatalsága idején, másik pedig a férfikor közepe táján. Hát nem egészen bolond dolog ez, kedves barátom.

Képzelhetitek, hogy rendkívül érdekelt ez a sajátszerű tapasztalat, melyről könyvet volna érdemes írni, mert nem közönséges dolog az, hogy maga magától egy új társadalom keletkezik ilyen sajátos tünetekben.

- Hüm! - szólt közbe az öcsém. - Most értem már én, miért akart Károly bácsi a bolgár faluba költözködni - a fiával!

- Csitt te kölyök... pszt... - szólt az öregúr félénken körülnézve.

- No, no, ne rezzenjen meg Károly bácsi. A Borcsa néni künn a kertben van.

*

Ezt a történetet az új társadalomról elmondtam néhány nap előtt egy képviselőnek, aki bolgár kerületet képvisel.

- Hát ez bizony szórul szóra igaz - mondá -, s nem is igen volna lehetséges leszoktatni róla a népet.

Szíves házigazdám beküldte értem a kocsiját a vasúti állomásra, és a sógora is velem jött. Az magyarázta, mutogatta, ami nevezetességet a vidék nyújtott: a kótaji szépasszonyokat, meddig terjed a Nyírség, honnan kezdődik ismét az Alföld, mi az a nagy halom ott balra? Hát ott bizony jó Szabolcs vezér alussza örök álmát.

Ezalatt a négy ló sebesen vitte a kis szekeret a küllőket csapdosó homokban, s a magyaros arcú kocsis vígan pattogott ostorával.

- De jó kocsis ábrázat! - szóltam útitársamnak.

- Ritka becsületes ember a János. Rá merném bízni a lelki üdvösségemet. Maga a megtestesült tisztesség ez az ember. Huszonnyolc esztendeje van már a családomnál.

- Huszonnyolc esztendeje! - mondám csodálkozva. - Ez maga elég bizonyítványnak. És szakadatlanul önöknél van?

- Csupán egy kis megszakítással: amíg Munkácson ült.

- Mit csinált Munkácson?

- Ült. De csak négy esztendeig. Kijártuk neki a kegyelmet.

- Aztán miért került oda?

- Emberölésért.

Egészen elsötétedett az ábrázatom. Kísérőm észrevette, és sietett elmondani a többit.

- János a legjobb szívű ember. Valóságos bárány. De a bor ördöggé tesz. Megesett rajta a szerencsétlenség. Korcsmai verekedés közben csapta halántékon Nagy-Bajmóczi Gábort...

Erre a névre visszafordult János és mennyei derültséggel tette hozzá:

- Pedig úgy szerettem, tekintetes uram, mint a tulajdon testvéremet. De hát ő volt a hibás, kötekedett velem.

Otthon aztán a háziasszony mutogatott meg mindent. Kedves csevegő. Pompásan poentírozza megjegyzéseit. S annyi mindenfélét tud elmondani a virágjairól, s oly szellemesen, hogy el lehetne hallgatni egész nap.

- No, nézze meg ezt a cifra sást. Mekkora bokor, s mégis ahány fűszál, mindenik más mustra, egyik se hasonlít a másikhoz.

- Csodálatos. Én ezt még eddig nem vettem észre. Pedig megfordítja teóriámat az emberekről. Az emberek közt éppen a cifrák mind egymás képére ütnek.

- Ne bölcselkedjen... Nézze meg inkább a dinnyéimet.

- Az ám. Igen szépek. Ügyes kertésze lehet.

- Az egy csodaember, uram... ritka becsületes férfi... több, nagy jellem. Úgy tiszteljük, mintha a famíliához tartoznék. Gyerekkora óta van nálunk. Itt nőtt fel, az apám házasította meg... bár ne házasította volna.

- Miért? Talán rossz felesége van?

- Igen - szólt elsötétülő arccal. - Olyan rossz volt, hogy - megölte.

- Micsoda? Megölte a feleségét?

- Meg - mert az meggyalázta őt. Megölte, aztán megsiratta a börtönben. Még most is gyakran elvonul a nyárfák alá, ahol azelőtt együtt ültek, s hangos sírása betölti az egész parkot, s elhallgattatja az éneklő madarakat, nagy darabon. Oh, ritka jó szív az öreg »Pali bácsi«.

- De asszonyom... útközben azt hallottam, hogy a kocsis is gyilkos volt.

- Oh, a kocsis? Azt ne bántsa ön. A kocsis is nagyon becsületes ember.

- Meghiszem... de mégis nagyon különös, asszonyom, hogy itt minden becsületes ember a gyilkosságon kezdi.

Háziasszonyom mosolygott.

- Persze hogy furcsa... s ha ön most külföldi újságíró lenne, képzelem, milyen borzasztó cikket írna a magyarokról, ahol a gyilkosság mint különös virtus, a közbecsüléshez vezet. Míg ellenben mint magyar ember...

- Mint magyar ember, igenis meg tudom érteni ezt a dolgot. Vannak, lehetnek gyilkosok, akik becsületes emberek, akiket még szeretni is lehet.

Azután az ebédnél tovább szőttem a háziúrral ezt a témát.

- Mégis szép dolog az, hogy olyan soká szolgálnak itt önnél a cselédek. Semmi se dicséri oly nagyon a gazdát, mint ez!

- Nem mindig a gazdát, uram. Higgye meg, többnyire a cselédet. Legalább az én embereim mind talpig jóravalók. Húsz év óta egyetlen gazember akadt csak köztük, akit el kellett csapnom.

- Hát ez ugyan mit vétett?

- Sok galibát csinált. Mindig árulkodott a többire.

No, ezen csodálkoztam volna még csak aztán, ha német lettem volna.

De nem vagyok német, hát belenyugodtam könnyűszerrel a világnak ebbe a sorjába.

Mikor másnap elhagytam a kedves családot, újra ott ült az egyik gyilkos nyájas arccal a bakon, a másik gyilkos pedig egy kis virágcsokrot szaggatott számomra... s amint letépett egy-egy rózsát, gyöngéden, részvéttel nézett rá, mintha sajnálná, hogy le kell szakítani a tövéről... mert talán ki tudja... fáj az vagy a rózsának, vagy a tövének...

Hogy most egy pár hétig megfordultam a vidéken, sokszor támadt kedvem abból a csendes faluból, ahol laktam, berándulni a városba. Mert az ember mindig azt szereti, amije nincs.

Nem nevezem meg a várost - az én kedves barátom, a városi főkapitány iránti tekintetből, aki igen pompás ember, és aki azt állítja magáról, hogy neki van ebben a birodalomban a legjobb orra.

És mert neki van a legjobb orra, így szólt egy szombat délben a feleségének:

- Kedves lelkecském! Estére nem jövök haza.

- Micsoda? Nem akarsz hazajönni estére? Már megint? Ember, ember! Te rosszban töröd a fejedet.

- De látod, fiacskám, dolgom van!

- Már ugyan mi dolgod lenne?

- Ház izé... ma szombat van, ma kapják ki a munkások a heti fizetéseiket. Ányjuk, te tudod, hogy hatalmas orrom van! Erősen hiszem, hogy valami kravál lesz - a zsidók ellen.

- Ideje is már.

- Ebből láthatod, hogy résen kell lennem este, s át nem adhatom magam a békés családi estelizésnek.

A menyecske sajnálkozva bocsátja el a rend és a közbátorság hatalmas őrét, s még a küszöbön is nyakába csimpaszkodik cirógatásokkal:

- Aztán ne lövess közéjük, kedves öregecském... kár volna szegényekért!

- Ne, nem... csak eredj be már.

- Hajnalig ne maradj, mint a múltkor...

- Attól függ kedves galambom, hogy miképp alakulnak a viszonyok.

S ezzel a főkapitány a kuglizónak tartott, ahol már mindnyájan vártuk, s útközben a következőleg monologizált:

»És nem is valami lehetetlen, amit a feleségemnek mondtam. A nép csakugyan fel van izgatva az újságlapok által. De meg szombat is van, a csőcselék többnyire részeg ilyenkor. Hm, hm! Az ördög nem alszik.«

Útközben betért a városházára, s odaszólította a főbiztost:

- Koczó bácsi, estére dupláztassa meg az őröket.

- Hát csakugyan lenne valami? - mondá Koczó bácsi az öröm kételyével.

- Meglehet - felelte a kapitány titkolózó arccal, hogy az öreg örömét el ne rontsa.

Azzal aztán nyugodtan pályázott a kriegspartie-hoz. Mert minden háborúnál ez a legszebb háború a világon.

A kapitányné asszony ezalatt átment kötőkosarával a szomszédba a postamesterékhez. Ott mindenről folyt a szó, még arról is, hogy estére zavargások lesznek a városban.

- Jezus Mária! - sikoltott fel a sógorasszony.

- Teringettét! - csodálkozék a postamester sógor. - Ez nagy dolog! Persze szombat van... no, persze, természetesen...

- Apjuk de már ezt megnézzük este valami kapu mellől! Korábban adom fel a vacsorát, aztán elsétálhatunk a zsidó utcákba.

A postamesterné a nagy hírrel legott átszaladt a zsidórészbe a járásbírónéhoz:

- Jaj, lelkem, Nelkám, vannak-e spalétek az ablakaitokon? Hogy is tudtatok ide jönni lakni, hogy is tudtatok?

Kétségbeesetten tördelte kezeit.

- Csukjátok be legalább a zsalugátereket, szerencsétlenek! A gyermekeket pedig legott át kell vinni hozzám, mert itt rettenetes háborodás lesz az éjjel.

Ezalatt Koczó bátyánk sem állhatja meg a nagy titkot. Bizalmas embereinek bajuszpödrés közben el-elújságolja:

- Estére lesz valami.

S pajkosan hunyorít hozzá a félszemével.

Az »Ezüst Kifli«-nél, ahol a szokott félmeszelyt szokta meginni estefelé a stammgastokkal, ráncba szedett homlokkal vágja oda:

- Ma még vért is ihatunk, hé!...

Azután hozzá teszi:

- Halad a világ gyerekek... istenugyse mégis halad.

Majd elkomorodva süllyeszti arcát tenyerébe.

- Ilyenkor terhes a hivatal. Sokért nem adnám, ha közönséges ember lehetnék.

A hír folyton terjed a csendes városban, mint a futótűz. Naplementén már a szolgálók is beszélik a kútnál. Este harangszókor már minden ember tudja. Az egész város talpon van. Az emberek izgatottan járnak-kelnek az utcákon. Hol lesz? Mikor lesz?

A tömeg, mint a lavina, hömpölyög a zsidó városrész felé. A tűzőrök a vízipuskákat töltögetik, a pandúrok teljes fegyverzetben robognak a városon végig. A honvédkaszárnya előtt vagy száz katona áll fegyverben.

A csőcselék is egyre gyűl, a nagy zsivajból csak a mesterinasok füttye vágódik ki néha-néha.

A zsidók által lakott utcákon nem lehet közlekedni, a megrekedt szekerek egész torlasszá képződnek. A közönség izgatottan hullámzik.

Egy ideig mulattatja a dolog: tarkabarka jelenetek, a nagy élénkség, de aztán türelmetlen lesz.

- Hol vannak hát azok a zavargások?

Egyik-másik elszomorodva kérdi a szomszédjától:

- Hát semmi se lesz?

Egy hang felkiált a másik csoportból:

- Várjunk még!

Erre megjelennek a rendőrök, s kezdik szétkergetni a kíváncsi tömeget.

- Takarodjanak haza, mert lövünk!

A publikum vad futásnak ered.

Egy ácslegény a tolongásban könyökével kitör egy ablakot. Az üvegcsörömpölésre megáll a tömeg.

Egy hang felordít hátul:

- Éljen Istóczy!

Egy vékony hang visszafeleli:

- Halál a zsidókra!

Valami kocsis felkap erre egy követ, s odavágja egy boltfirmához.

A bolt-firmán nagyot kong a kő, mintha egy ágyú volna.

- Hajrá magyarok! Csakugyan csináljunk valamit, ha már eljöttünk!

De most két lovasrendőr jön, s amint végignyargal az utcákon, úgy kisöpri azokat, hogy egy óra múlva megint olyan csendes nyugodt a város, mint tegnap volt.

Reggelre meg már éppen semmi nyoma az éjjeli jelenetnek (kivált, mikor a betört ablakot is megigazítja az üveges tót), s csakis délután látszik meg a nagy zavargás a pesti lapok kövér telegrammjaiban:

»B városban tegnap óriási zavargás volt. Ezernyi nép gyűlt össze "Éljen Istóczy" s "halál a zsidókra" kiáltásokkal, neki rontott a zsidó városnegyednek, ablakokat és boltokat zúzott össze - de az erélyes rendőrség hirtelen ott termett, s szétverte a tömeget. Emberélet nem esett áldozatul.«

A főkapitány elégedetten olvassa el a sürgönyt, s kidüllesztett mellel ballag újra a kriegspartie-hoz, hol fennhéjázóan eldicsekszik:

- Mégiscsak nagyszerű orr ez az én orrom! Mert most már becsületemre mondom, megvallom nektek, egy szemernyi hivatalos tudomásom sem volt a zavargásról - hanem csak kikombináltam, megéreztem. Mert ez az orr gyerekek, ez valami!

Trefort Ágoston a kormány »nyári feje« szokott lenni. Ez idén azonban a »téli fejjel« kellett gondolkodni a kánikulában is. Tisza itthon maradt, s Trefort megtehette szokott iskolalátogató körútját.

Maga mellé vette Szász Károlyt is, s úgy indultak el kettesben, mert mint mondani szokás, gazda szeme hizlalja az ökröt. A népnevelés hasznát látja ennek.

Voltak olyan idők is, amikor törvényt hoztak a rendek, hogy a király csak úgy derűre-borúra ne szálljon kíséretével a nemesek házaiba, hogy azokat kiegye - de ez a törvény már nincs érvényben, ennélfogva a király miniszterét és az ünnepelt költőt illő hódolattal és asztallal várták mindenütt.

Annyi államférfiúi belátás kultuszminiszterünkben is van, hogy a nyári iskolalátogatásokat a leghidegebb megyében, Máramarosban teszi.

Ott járt tehát, s többi közt megszállt a híres Brana bácsinál is.

Brana bácsi pedig nem valami közönséges ember ám, hanem valóságos orosz pópa. Csakhogy milyen orosz pópa - beillenék ez debreceni kálvinista papnak is!

A magyar zsinóros ruha már húsz év óta le nem ment róla, bajuszát a bikaszarvak módjára pödri, pipáját kosból való zacskóból töltögeti, híveit magyarul teremtettézi össze, s magyarul adja nekik elő az égi igét is. Mert amióta ott van, megmagyarosította az egész községet.

- Elszoktattam őket az orosz nyelvtől - szokta mondogatni -, legalább nem kaphatnak a halálom után olyan papot, aki elronthassa őket!

Az apróbb generáció már nem is konyít a rusznyák nyelvhez, s muszkának csúfolja a szomszéd vidéket, mely a nagy Matej Ignácot szülte a magyar nemzetnek.

Brana bácsi nagyon megörült, hallván, hogy a kegyelmes miniszter és a méltóságos költő az ő vendégei lesznek.

- Nosza, anyjuk, hirtelen befogatni. Nálam szükséget ne szenvedjenek! Hadd hozzak Szigetről szivart, teát, kávét, cukrot, gyömbért, sáfrányt, no, meg egy kis pezsgőt is, vagy két üvegre valót. Talán még nem is volt soha pezsgő ebben a kis faluban. Hej, atyafiak, látnak most kigyelmetek olyan bort, amelyik úgy lő, mint a puska.

Be is ment az öreg Szigetre, előszedte a régi harisnyákból az elrakosgatott tallérokat nagy félénken, hogy hátha talán már nem is járnak.

Útközben mindig azon törte a fejét, hogyha ő azt kitalálhatná, mit szeret a miniszter, többet érne négy jó prédikációnál.

És csakugyan útjába akad a tanfelügyelő királyi tanácsos őnagysága. Ez már nem bolond ember! Ez már járatos egész Európának a belső ügyeiben. Mindég a nagy potentátok körül forgolódott. Ettől kellene megkérdezni.

A tanfelügyelő aztán elárulta, hogy Trefort szereti a sört, Szász Károly is él-hal érte.

- Hát akkor viszek egy hordócskával - mond Brana bácsi örvendezve. S nyomban is feltétette a nagy piacon a hordócskát a saroglyába.

Estig bevásárolt mindent s aztán mivel úgyis holdvilág volt, szép lassacskán elindultak a két mokánnyal hazafelé, mert másnap délre már eljövendő vala a két kitűnő vendég.

Amerre mentek, az öreg bácsi mindenütt rákiabált a rusznyák szekerekre:

- Hop hó, térjetek ki, hó! Vigyázzatok, bele ne akadjatok a szekerembe.

Majd hozzá tette bizonyos kevélységgel.

- Mert állami portékát szállítok.

Az egyházfi uram hajtotta a két pejt, a kurátor pedig a két pezsgős palackot fogta, iszonyú óvatossággal és félelmek között, mivelhogy amint mondva volt, lőni szokott ez a bolond bor.

A tiszteletes úr csakhamar elszundikált a hátulsó ülésen, hogy feje jobbra-balra lóbálozott - míg a két ember eszmecseréhez fogott.

- Osztég miért is lő ez a bor, kurátor uram?

- Mért lő? Hát csak lő. Mivelhogy azt gondolom, olyan földbe van ültetve, amit katonák kapáltak fel.

Az egyházfi és a kurátor urak azokhoz az emberekhez tartoznak, akik a szelíd italokat kedvelik, amik nem lőnek, s ha az ember már Szigetre megy, ahol az auktoritást nem kell fenntartani, bizony nem vonja meg magától; - mi tűrés-tagadás, az ital nehézzé tette vala az ő koponyájukat is. Ők is elaludtak. A pezsgős palackok lecsúsztak a kas aljára az egyházfi kezéből, a gyeplő pedig kiesett a kurátoréból, s a két kis lovacska egészen a maga fejétől bandukolt az alig fehérlő dűlőúton.

Egyszer - közel lehetett már az éjfélhez - egy nagy zökkenőnél a két gebe muszka ésszel megállott, megérezvén a kormány hiányát, tiszteletes uram pedig a szörnyű rázkódás következtében felocsúdott, s a nagy rókatorkos köpenyegből, hová be volt húzva, felütötte deres fejét.

Körös-körül csendes éj, csak a bogarak sercegtek halkan. A két ló állott.

- Mi ez? Hm! - dörmögé. - Hát nem megyünk?

Eközben hallgatózva észrevevé, hogy valami csurog a földre.

- Ahá - szólt a tiszteletes úr, rájövén a lovak megállásának és csurgásának okára, elkezdett a lovaknak - a kocsis tudomány alaptörvényei szerint - fütyörészni.

Brana bácsi fütyült, de a csurgás csak nem akar megszűnni.

Már a fejét is rázta, de azért mégis csak fütyült. És akár meddig fütyült, azért mégis csak csurgott.

De minthogy minden mulandó ez árnyékvilágon, elmúlt a csurgás is, s a Brana bácsi által oldalba döfött kurátor felriadván, megindítá a lovakat, s istennek hála még hajnal előtt friss egészségben haza érkeztek.

Csakhogy nem járt le még a csodák ideje - mikor a szekérről lepakoltak, a kis sörös hordócska üres volt.

- Hogy történt ez? - kiálta az egyházfi elsápadva.

A kurátor keresztet vetett magára.

Brana bácsi dühösen markolt bele a saját üstökébe.

- Én már tudom, hogy történt.

S mérgesen megrúgta a kongó hordót, hogy az egész a sertésvályúig gurult.

- És még fütyöltem neki, az akasztófáravalónak!

*

Délben ott ebédelt Szász Károly és Trefort. Előre értesülvén, hogy a sört miképp engedte kifolyni Brana bácsi, Trefort az ebédnél naivul odaszólt az öregúrnak, mikor az mindennel kínálta.

- Köszönöm, már nem kérek... hanem ha egy kis pohár sört adhatna, kedves házigazdánk, azt nagyon megköszönném.

Brana bácsi homloka elborult - mire kitört a kedélyes nevetés az asztalnál.

- Fütyülje el, kérem, nekünk azokat a szép nótákat, Brana bácsi!

Brana bácsi irult-pirult... hogy így megtudták a nagy skandalumot.

Hanem aztán megvígasztalta a miniszter:

- Sohasem szoktam sört inni.

Mikor pedig elment, megsúgta neki, hogy majd helyreüti valahogy a kárát.

És Brana bácsi azután egy pár hétre meg is kapta a Ferenc József-rend keresztjét.

...Hiszen szép szép az ilyen kereszt is... hanem csak mégis többet ér meg egy hordó jó kőbányai sör.

Az emberek azt hiszik rólunk, hogy nekünk csak az az öt forintunk van. Mondhatom, nagyon csalódnak. Régibb kozák képviselőktől kell eltanulni, mennyi mindent ér a honatyaság, ha az ember jól tudja értékesíteni.

Nekem például el kellett utaznom ezelőtt egy pár évvel Erdélybe, igen hosszú útra. Ötvenkét forintba kerül a jegy ide-oda. Ez éppen öt darab választó és még két forint plusz!

Hahó! Lassan a választókkal! Gazdálkodjunk. Különben is feleséges, családos ember vagyok. De meg okos ember, meg vagyon írva, nem fizet a vasúton. Hátha még ez az okos ember országgyűlési képviselő is! Pedig így is összeesik az néha ritkán.

No, mondom, ez egyszer hasznát veszem a képviselőségemnek, kéretek egy ingyenjegyet, tehát hajtassunk el a vasútigazgatósághoz.

Belevetettem magam a legelső fiákerbe, s odaérve felkerestem az igazgatót, régi jó barátomat.

- Szervusz! Hol veszed itt magadat? - mondá az igazgató nyájasan.

- Egy jegyet akarok Brassóig.

- Miféle címen?

- Hát képviselői voltom okáért.

- Helyes. Van igazolványod?

- Miféle igazolvány?

- Kovách Lacitól.

- Mire nézve?

- Arra nézve, hogy téged miképp hívnak, és hogy képviselő vagy.

Nagy szemeket meresztettem rá.

- Ugyan ne okoskodj, kérlek... nincs tréfálni való időm.

- Nagyon is komolyan beszélek.

- De hiszen csak ösmersz talán...

- Persze hogy ösmerlek, de a szabályok, barátom, a szabályok.

- Hát nem adsz jegyet, mi?

- Nem én, igazolás nélkül.

- Hát hova szaladjak én most Kovách Laci után?

- Hozhatsz tanúkat, akik beigazolják, hogy az vagy, akinek magadat kiadod?

- Itt vagy te...

- Én nem hiszek magamnak.

Fölháborodva hagytam oda gyermekkori pajtásomat, az igazgatót, s ott lent elbocsátottam a kocsimat, s adtam neki 2 forintot.

Útközben, amint gyalog sétálok, találkozom egy ismerősömmel, aki most a két szárnyat hordja gallérán, de aki valamikor szolga volt az országháznál, megkapott a fösvénység ördöge s megszólítottam.

- Bütykös bácsi, ösmer kend engem?

- Hogyne ösmerném a nagyságos urat.

- No, hát akkor visszafordulok, eljön kend velem a vasúthoz bizonyítani, hogy én vagyok én.

- Nagyon szívesen.

Nos, elvittem Bütyköst. Nagyon tekintélyes külseje van az öregnek. Ez már csak elég bizonyíték lesz.

Az igazgató végignézte, s miután azonosságomat írásban elismerte, így szólt:

- No, most már rendben vagyunk.

Én egy forintot nyomtam az öreg markába, s azzal eleresztve őt, az igazgatóhoz fordultam:

- Most tehát kiadod már a vasúti jegyet?

- Ki bizony, ha elhoztad a fotográfiádat.

- Miféle fotográfiát?

- Ej, hát az arcképedet.

- Minek az?

- Hogy a konduktor megnézhesse, te használod-e a jegyet.

- De nekem nincs fotográfiám.

- Vétesd le magadat.

- Arra nincs idő. Holnap délben utaznom kell.

Az igazgató vállatvont.

- Nagyon sajnálom, de ami szabály, az szabály. Veled sírok, de jegyet nem adhatok.

No, már erre formális dühbe jöttem. Becsaptam az ajtót, úgy rohantam le a lépcsőkön. Az utcán belevetettem magam egy fiákerbe s hajtottam egyenesen Baross államtitkárhoz: »Majd megmutatom én mindjárt, hogy kell az államférfiakat respektálni Magyarországon.«

Az államtitkár otthon volt. Izgatottan adtam neki elő a dolgot, hogy miképp bánnak velem az alantas közegei. Hát ezért vagyok én mameluk. Ha már a vasút se tiszteli a meggyőződésemet: ki tisztelje akkor?

- De hát miért jössz hozzám? - kérdi az államtitkár gúnyosan.

- Miért? Hát hogy te segíts rajtam.

Baross megdörzsölte a kezeit.

- Sajnálom, kedves barátom, de nem tudok fotografírozni. A camera obscurát különben is magával vitte Tisza Bécsbe.

- Gábor, Gábor! Lesz még szavazás Magyarországon! - kiáltám fenyegetőleg, s el akartam rohanni.

Trencsén nagy fia azonban utamat állta:

- Te, adok neked egy jó tanácsot, hiszen neked van fotográfiád.

- Valamikor régen volt elég, fiatal koromban, de szét adtam.

- Hát a képviselőházi albumban?

- Az istenugyse...

- No, látod.

Rohantam a képviselőházba. Ott kinyitották a termeket, az elhagyott folyosókat, a kísérteties büfét. Az album ott áll a kis fekete asztalon - de az arcképem nem volt benne. Valami gazember kilopta.

No, már most mit csináljak? Mit? Hát legelőször kifizettem a fiákeremet. (Három pengőt kért az imposztor.) Azután elindultam tűnődve a Váci utca felé.

A méltatlankodás egészen megizzasztott. Olyan voltam már, mint a katona a csatában. Most már azért se hagyom azt az ingyenjegyet az államnak.

Hát richtig, jön szembe velem Péchy Tamás. No, éppen jó. Legalább elpanaszlom neki a képviselői méltóság megsértését.

- Tudod mit - szólt ő, mert az ilyenekben praktikus ember -, a Városligetben van egy amerikai fotográf, aki öt perc alatt levesz. Eredj ahhoz.

- Igaz! Hej, fiáker! Hamar egy fiáker.

Hajtottam a Városligetbe. Vagy negyven szolgáló és ugyanannyi mesterlegény várta ott a saját képét, sehogy sem juthattam a fotográfushoz. Minden előretolakodás hasztalan volt. A mesterlegények minduntalan visszataszigáltak.

- Itt sorrend van, uram. Tartsa meg a sorrendet!

Egy félóráig türelmesen vártam, de mikor eluntam, kimentem egy nagyöklű hordárt keresni valahol. A hordártól beküldtem a névjegyemet, hogy sietős dolgom van, fotografírozzon le ízibe.

A fotográfus átvette a névjegyet és mosolygott.

Erre aztán észhez jöttem, s beküldtem neki öt forintot, mire a fotográfus nem mosolygott, hanem letaszította a székről a peckesen ülő szakácsnét, s mély bókolások közt jött ki értem.

Egy negyedóra kellett, míg a kép elkészült. Rohantam is vele az igazgatósághoz.

- No - mondám az ajtót belökve, nagy lihegéssel -, itt a kép!

Az igazgató megnézte, azután az ablakhoz ment, ott is megnézte, majd a pápaszemét kereste elő, s azon át is megnézte és nevetve adta vissza.

- Ej, kopé, kopé! Rá akartál most szedni. A rövidlátásomra számítottál. De megösmertem. Hisz ez a Prileszky Tádé arcképe.

- Becsületemre mondom...

- Ne esküdözz, kérlek...

Magam is láttam, hogy rossz a kép. Nem hasonlított az hozzám egy csöppet sem; az igazgató könyörtelen maradt.

- Hja, a szabály, szabály!

- Vigye el a pokolbeli ördög a szabályaitokat.

Mit volt mit tennem, újra visszamentem a kocsimhoz, s adtam neki 2 frt-ot, a hordár már előbb egy forintot kapott tőlem. Eddig már 13 forintban volt a jegy.

Quid nunc! Amint ezen tűnődném kétségbeesve, egyszerre egy sugár női alak jön ki az Oktogon egyik házából.

- Nini, a szép Mariska. Az én fiatalkori ideálom. Hophó! Hiszen adtam én ennek egyszer arcképet is.

Utána, amint csak bírtam. Utol is értem. Nagyon megörült a viszontlátásnak. Szemrehányásokat tett kecsesen, pajkosan, hogy úgy egyszerre elhagytam akkor réges-régen.

- Pedig ha tudná... de a viszonyok...

- Igen a viszonyok. Persze - szólt gúnyosan.

- De azért higgye meg, sokszor gondoltam kegyedre... arcképe megvan nálam... Oh, valahányszor e képet láttam... Oh, Mariska! De kegyed, tudom, nem gondolt reám. Pedig ha jól emlékszem, kegyednek is megvan az én arcképem.

- Meg bizony.

- Ah! - sóhajtottam még melegebb hangon. - Tehát megvan?

- Nem adnám oda a világ minden kincséért sem. Ereklye ez nekem.

- Pedig szeretném kicserélni egy újabbal.

- Nem, soha. Nekem az akkori képe kell. Ugyanaz a kép, melyet annyiszor áztattam könnyeimmel.

Ez ugyan nem biztató, gondoltam magamban, de ha nem adod jószerivel, hát ellopom, mégis meg kell lenni reggelre az arcképnek.

- Hová megy, lelkem Mariska?

- Sétálok egy kicsit.

- Nem volna kedve velem vacsorázni ma?

Megfenyegetett szép fehér kezével.

- Rossz ember. Miket beszél.

S azután fürkészőleg rám nézett, komolyan beszélek-e, vagy tréfálok?

De én komolyan beszéltem.

- Hát, majd meglássuk - szólt aztán csengő játszi hangon.

- Tudja mit, vacsoráljunk kegyednél.

- Nem főzetek otthon.

- Nem baj, a vacsorát majd én hozatom Marchalltól, így aztán kölcsönösen leszünk az egymás vendégei.

Úgy is lett. A vacsorát megrendeltem a Mariska lakására, ki is fizettem, a pezsgővel együtt 19 frt 50 kr-ba került.

Az ételek igen pompásak voltak, a bor is kitűnően ízlett, de a Mariska... A Mariska már igen sokat vesztett, ő nem a régi többé.

Mindegy, a fotográfiát sikerült ügyesen kicsempésznem.

Beletettem a tárcámba.

Majdnem baj lett belőle. Mert Mariska, mikor távoztam, belecsimpeszkedett a nyakamba, s valamit súgott a fülembe. Nem árulom el, mit. Gavallér ember nem teszi. De ennek következtében ki kellett nyitnom a tárcámat, s abból két tízest előkeresnem. Remegés fogott el, ha észreveszi ott a képet; de nem vette észre, s én post tot discrimina rerum, végre eljuthattam vele az igazgatósághoz.

- No, de most már csak kikapom a jegyemet?

Odaragasztották a képet a jegy egyik oldalára s az igazgató a markomba nyomta irigykedve:

- Itt van ni! Könnyű nektek, képviselőknek! Mindent ingyen hajigálnak utánatok. Szervusz! Szerencsés utat.

Kékkőben történt, de régen már.

A Balassák laktak ott kevély várukban, a Balassák pedig kemény gyerekek voltak, s igen sok kiváltságot csikartak ki maguknak. Még azt is, hogy a székvárosukban nem szabad zsidónak lakni.

És a Balassák mégis elpusztultak, pedig ki sem mozdultak piciny székvárosukból, s még zsidó sem kellett nekik hozzá.

Hanem nagy udvart tartottak. Maga az öreg Balassa nem tudott egyetlen egy nyelvet sem jól, csak tótul. Hova mozdult volna hát ki szégyenszemre?

Ott élt vidáman, bár a maga módja szerint. Egy barbár fejedelem él csak úgy. Mikor ebédhez ült, kilenc ágyúból lőttek a várfokon, mikor vacsorához, háromszor.

Nagy banderiumot tartott százhúsz-száznegyven emberből állót. - Mindenféle mesteremberei voltak a rézöntőtől kezdve egész a gombkötőig, s ezek mind kommencióra fogadva. Egy amfiteátrum alakú épületet emelt a várudvaron. Ez volt a táncterem. S ebben mindennap bál volt ebéd után. Bál, de nők nélkül. A nagyúr összehítta a cselédeit, kedvelt parasztjait a városkából és ott keringtek, ugráltak, mint a kosok egész éjfélig zeneszóra egy óriási oszlop körül. Ő maga táncolt köztük a legnagyobb animóval.

A nagyúrnak ott lent a fellegvár alatt saját külön szolgabírót, csendbiztost, pandúrokat is tartott a nemes vármegye - de ezek már, ti. a szolgabíró és csendbiztos, nagyon is művelt emberek voltak neki, nemigen szeretett velök érintkezni, hanem volt egy óriási hangcsöve, azon át kiabált nekik lefelé a várfokról, ha valamely szeszélyes kívánsága vala.

Lőn, hogy a híres báli teremnek nagyon megromlott a talaja egy napon. A patkós csizmasarkak szörnyen eléktelenítették. A nagyúr elhatározta egy délelőtt, hogy behinti apró kaviccsal.

Lekiáltott hát a hangcsövén:

- Hej szolgabíró, csendbiztos! Hozzanak fel még ma két nagy szekér murvát. - Murvának hívják a kavicsot azon a vidéken.

A »murva« szó végig süvített a horizonon. A szolgabíró alulról intett a fejével, hogy megértette, s azután hozzálátott az oligarcha parancsának teljesítéséhez.

Hívatja nyomban az elöljáróságot. Ijedten összeszaladnak a falusi primipilusok.

- Mi baj van?

- Hát bizony nagy baj van. A méltóságos úrnak két szekér asszonyt kell beszállítanunk ma.

- Két szekér asszonyt? - hebegé elsápadtan a bíró. (Neki magának is csinos felesége volt.)

- Annak meg kell lenni nyomban, mert különben ötven bot. - Hallották kedtek?

A hír gyorsan futott végig a falun, nagy rémületet keltve a férjek s itt-ott - meglehet - az asszonyok között is. Akinek szép leánya, menyecskéje volt, dugta ahova lehetett, pincékbe, kamrákba. Sok elmenekült a szőlők alá a borházakba.

A szegény bíró végre is mit tudott csinálni ily viszonyok közt. Kivetette, mint a forspontot, minden telek után egy asszonyt. Hetven egész telekből áll a szegényes hegyi városka, tehát éppen hetven asszony lesz. Két szénás szekéren jól, mutatósan elhelyezve, egészen tisztességes szállítmány lesz. A méltóságos úrnak nem lehet semmi kifogása.

Azonban voltak negyedtelkes gazdák. Ilyen család négy ad egy asszonyt. Ezek hadd igazítsák el maguk közt.

Két szénás szekér elé ökröt fogtak, mindenikre felült egy kocsis, egy polgár és megyei hajdú, s úgy álltak meg sorba a kezökben levő reparticionális liszta szerint a házak előtt.

Természetes, hogy minden gazda a família azon asszonyi állatját áldozta fel, amely legkevesebbet ért otthon, s melyet legkevesebb bánat és könny kísért sajátságos útjára.

Mentegetőzve jöttek ki, nagyanyjukat, anyósaikat kikísérve a parasztok.

- Szívesen adnánk mást... de nincs... a fiatal asszonyok künn vannak a mezei munkánál, haza se jönnek ma. Azért hát fogadják szívesen kigyelmetek azt, ami telik.

S ha a szép szó nem használt, egy-egy húszast sem sajnáltak odanyomni a parancsnokló hajdú markába.

Egyszóval hetven vén asszony ült a két hosszú szekéren, mikor a kanyargós hegyi úton nagy zsivaj és sikoltozások között a vár felé húzta őket nagy türelemmel a négy-négy szép fehér ökör.

Az utolsó szekér után maga a szolgabíró ügetett lóháton.

Mikor a menet beért a várudvarra, kiszaladt Balassa az ambitusra, s összecsapta a két kezét ijedten.

- Spektábilis! - hebegé a szolgabíróhoz. - Mi legyen ez?

- Bocsánatot kérek, méltóságos uram, de nem kaptunk szebbeket...

- Kit, mit? Megbolondult kend, spektábilis?

- Hát kérem alássan, hiszen azt tetszett parancsolni...

- Én?

- Igenis...! Egy szóval se tetszett említeni, hogy szépek legyenek.

Az öreg báró elértette most a tévedés okát, s elkezdett szívből kacagni.

- Nem asszonyokat kértem, balgák kendtek, hanem kavicsokat, de ha már itt vannak, isten neki, tartsunk nekik egy bált legalább.

Míg a vén asszonyok bálja tartott fenn a várban, azalatt lenn a kékköviek közt elterjedt a félreértés híre - minélfogva népgyűlés jött össze, melyben elhatározták, menjen fel egy deputáció Balassához nyomban, hogy ha már így van, hát csak tartsa ott az asszonyokat, neki ajándékozzák...

...Mert hát az egész városból mind ott voltak az anyósok.

Volt egyszer egy szegény asszony s annak igen együgyű és torkos fia. A szegény asszonynak volt egy kecskéje is, melyet fejt, de annak a tejét mindig megitta a torkos kamasz, mert már nem volt mai gyerek, jóformán katona sorban állott.

Anyja eleget korholta, pirongatta, de csak nem használt semmit. Ő folyton megitta anyja elől a tejet, annak szegénynek nem jutott sem reggelire, sem uzsonnára. S valahányszor nagyokat húzott a köcsögből, mindig megbosszantotta az édesanyját.

- Ez a mi kecskénk olyan kevés tejet ad. Mért nem vesz édesanyám még egy kecskét?

Nem volt neki elég a tej, mert aki torkos, annak semmi sem elég.

Hanem egyszer csúfosan megjárta. Anyja éppen nem volt otthon, átsuhant a szomszédék kecskéjéhez, kifejte a tejet és megitta, azután az itthoni tejet is felhörpintette. Szörnyen megfájdult a gyomra. Mintha az ördög kaparta volna a tíz körmével belülről.

Lefeküdt az eperfa alá a ház előtt, és ott jajgatott siralmasan.

Arra megy a falu bábája, kérdi tőle:

- Mi bajod van, te pákosztás Jancsi?

- Jaj jaj jaj! Sok kecsketejet ittam, nénémasszony, fájdalmakat érzek tőle.

- Az bizony nagy baj - mondá a falu bábája. - A múltkor is az történt innen a hetedik faluban, egy ember annyi kecsketejet ivott, hogy egy gödölyét szült tőle.

Megijedt erre a mi Jánosunk, hol elsápadt, hol elpirult erre a gondolatra. Oh, ez a rettenetes nagy szégyen! Ő azt nem élné túl, ha megtörténnék. Ő bizony inkább elbujdosik a világba. Legalább idegen emberek közt érje a szörnyű csúfság!

El is bujdosott legott, s ment, mendegélt réteken erdőkön körösztül. A hó csikorgott a lábai alatt, a zúzmara megfogta haját, szemöldjeit, de ő ezt mind nem érezte, mert a hideg nem csípte olyan nagyon, mint a gyomra.

Az egyik erdő szélén egy csizmát talált. Már homályosodni kezdett. Szürke felhők leültek a hegyekre. Az esti félvilágosságban nem vette észre, hogy a talált kordován csizmákban benne vannak a lábak is, úgy, ahogy valamelyik torkos farkas bennhagyta, mikor az embert megette belőlük. Vállára vette a csizmákat s valamivel vígabban ügetett, mert gyertyafényt is látott nem messze: ott legalább szállást kérhet éjszakára.

Egyenesen a fénynek tartott, és egy házikóhoz ért. Egy galambősz öreg ember lakott ott egy szelíd képű anyókával.

- Fáradt utas vagyok - köszöntött be az öregekhez -, nem adnának szállást reggelig.

Az ősz gazda a kezén fogta nyájasan, a vén anyóka pedig ráncos kezeit dörzsölte örömében, s mind a ketten rámosolyogtak.

- Szívesen, édes fiam. Gyere be, pihenj meg, kedved szerint. Éppen kenyeret sütöttünk, meleg az első szoba.

A szegény fáradt fiú alig bírt már bevánszorogni, mert a gyomorfájás is bántotta, egészen odavolt. Megköszönte szépen a kínált vacsorát. »Ne is fáradjanak kigyelmetek. Én nem ehetném. Nagyobb szükségem van nekem most egy kis üdítő álomra.«

- No, hát akkor aludj édes fiam - mondták a szíves öregek, s lábujjhegyen tipegve jártak a szobában, hogy ne zavarják.

Jancsi kikereste magának a legjobb helyet a meleg kemence előtt. Csak egy kis pokrócot kért. A talált csizmákat pedig letette a feje alá párnának, s olyan édesdeden elaludt rajtuk, hogy azt ugyan fel nem költötte volna az ágyúdörgés sem.

Annál kevésbé az öreg gazda, ki egyszer éjjel bement hozzá egy lámpással. Mert az történt az éjjel, hogy az öregeknek egy kecskéje megellett ott künn a szinkében, de a kis gödölye nagyon didergett. A szinke hasadékán át besivított a szél, mintha a gödölyének dalolna, de az annak nem tetszett.

Az anyóka, aki szinte felkelt megnézni az új gödölyét, azt mondta a férjének gondolkozva, rángatva jobbra-balra szép, bodros főkötőjét.

- Kedves öregecském, megfagy ez a kis állat itt reggelig. Vidd be az első szobába, ahol a vendégünk alszik, a melegre. Ott majd megelevenedik szegényke!

Azért ment hát be az öreg apó éjfélkor, hogy a gödölyét oda tegye a vendég mellé, a pokróc egyik csücskére.

Hajnalban ébredett fel a mi Jánosunk könnyedén, egészségesen; minden fájdalmát elvette az édes álom, hanem elrémülve kiáltott fel, amint megpillantotta maga mellett a kis gödölyét, mely mekegett és nyájasan mereszté reá szemeit.

- Megtörtént! Hát megtörtént!

Nosza, be se várta a reggelt, kiosont a szobából, s futott tüskön-bokron keresztül az iszonyú szégyen elől.

Reggel, mikor az atyus és az anyóka beléptek, hogy a vendégnek reggelit vigyenek be, összecsapták a kezeiket ijedtökben. A vendég nem volt sehol. Csak a csizmái hevertek ott s azokban a lábaiból egy-egy darab.

- Az átkozott gödölye megette a vendégünket öregecském... - szólt az öregasszony könnyezve.

- Úgy van - bólongatott a fejével szomorúan az atyus. - Ez egy rettenetes gödölye. Teringette, ezt a gödölyét agyon kell ütni.

Az anyóka behozta a szekercét, s a kis gödölyét agyonütötték ártatlanul.

A félkegyelmű Jancsi pedig addig futott, míg egyszer csak megint otthon találta magát az anyjánál. Elmondta, hogy mint járt, s azóta sohasem ivott többé kecsketejet, sem nem volt torkos semmiben.

Egy hivatalnok, különben jó ismerősöm, öngyilkos lett. A lapok napokig tárgyalták ezt a szomorú esetet. Éppen szélcsendes idő volt akkor.

Mert ha nincs szélcsendes idő, akkor nem ér semmit.

Az emberek gyorsan özönlenek el minden pályát, amelyen valami nevet lehet szerezni. Már az öngyilkosság se pálya!

Az újságok, mondom, mohón közöltek minden fölhajszolt részletet. És az öngyilkosság - esemény lett.

A reporterek lihegve futkároztak reggeltől estig minden irányban, amerre a halál valami szálakat hagyott.

Kövérebb betűk adták tudtára reggelenkint az olvasóknak mindazt, ami kapcsolatban volt a szerencsétlen férfiúval, mint más egyebet. S a betűkben mindenki jobban szereti a kövéret.

Leírták a vért, mely a szoba padlóján szétfreccsent, a revolvert, azt is, hogy kitől kölcsönözte, előttünk álltak az öngyilkossági okok is, de természetesen olyanformán, mint egy tégely, amelyben festék van, de e festékbe minden percben új-új különböző színű festéket kevernek. Ki tudná hát megállapítani, egészen határozottan, hogy milyen színű az? S ki tudja, milyenné válik, mire a többi hiányzó ingrediencia is belevegyül?

Hogy mi egy öngyilkosságnak az oka... miképp jön odáig a lélek, hogy kihámozza magát erőszakosan a testből, azt nehéz egész igazán eltalálni az újságírónak is - pedig az már csak ért mindenhez.

Az én ismerősöm az öreg Hortinénál lakott. Úgy hallom, nem fizetett pontosan. Fizetése le volt foglalva - ezt már a lapokban olvastam.

Igen, de hát 'iszen sok embernek van a fizetése lefoglalva. Ha az mind főbe akarná magát lőni, akinek a fizetését lefoglalják - nem lehetne bálokat tartani esztendőre.

Az az egy konstatált tény volt, hogy úgynevezett »rossz anyagi körülmények« vitték a halál elé: hanem mi volt a lelki processzus, ez volna érdekes a pszichológusnak.

Én azonban véletlenül csak nemzetgazdász vagyok. Nekem az kellene, hogyan, miért jutott ily desperátus viszonyok közé ez az én Pálom, aki higgadt, szelíd, okos ember volt egész életében.

Hiszen sohasem voltak pazar hajlamai... spekulatív szellem meg éppen nem volt, hogy vállalatokba bocsátkozott volna.

Egy nap hozzám jött az öreg Hortiné... valami pörös ügye volt az ügyvédi irodámban.

- Hát a szegény Pál meghalt!... Oh, ugyan ki hitte volna? Ugyan mondja csak...

- Nagyon megkárosított, tekintetes uram! Az volt a legszebb lakásom. De hogy is tudott arra vetemedni.

- Bizony, bizony...

- Hogy a legszebb szobámat vérezze be. Nem szép volt tőle, tekintetes uram. Hát nem mehetett volna másüvé? Mindig tisztességesen bántam vele. Ilyen kárt tenni, ilyen kárt!

- Ugyan mondja csak édes Hortiné, maga legjobban tudja - mi hozta ennyire a boldogtalant?

- Mi hozta? Hát mi hozta? Én mindjárt kinéztem belőle, hogy nem lehet más vége. Megjósoltam, tessék elhinni, a házmesterné a megmondhatója. Pedig jó, becsületes ember volt, az isten nyugosztalja... úgy szerettem, mintha a fiam lett volna.

Tarka gyapot kendőjével a szemeit kezdte törülgetni, s ideges fonnyadt ajka gyorsan mozogott, ami idős nőknél közeli sírásnak postája.

- Vett tán valamit észre korábban?

- Igenis, mindjárt, még két év előtt, mikor odajött lakni. Észrevettem, hogy tömérdek ember jár hozzá...

- Hitelezők?

- Nem biz az - hanem pajtások. »Ennyi pajtása van önnek, Pál úr?« - kérdém egyszer. »Ez még semmi - felelte nevetve. - Tavaly unalomból összemarkoltam őket, hát úgy hozzávetőleg kisült, hogy több mint ezer pertu pajtásom van az országban.« Ezt felelte nekem, úgy emlékszem most is még a hangjára is, mintha hallanám.

Eltört a mécses - Horti néni fuldokló zokogásba csapott át, majd nekibőszülve kiáltott fel, a kezeit összecsapva:

- Ezer ismerős, akivel az ember pertu van! Hát csak lehetetlen kérem, hogy az ember végre is főbe ne lője magát!

- Igaz - mondám mélyen elgondolkozva. - Az a »perdu« sokszor lesz »pertu«!

Ez volt egész életemben az egyetlen szójátékom. Bocsánatot kérek érte!

Egy szomorú nemes asszony lakott a falunkban, névszerint özvegy Száldobosi Papp Józsefné.

Mikor kis fiú voltam, még élt, de csak mindössze egyszer láttam, mert ritkán jött ki a házából, melynek kapuja csukva volt mindig és zsalusi leeresztve. Édesanyám jól ösmerhette, mert csak »Francka néni«-nek szólította. (Som Franciska volt a családi neve.)

Mondom, csak egyszer láttam Francka nénit, aznap, mikor először mentem el Rimaszombatba a latin iskolába. Anyám sorba elvitt búcsúzni a falusi nemes házakhoz: őhozzá is. Egy nagy bőrös széken ült, jól emlékszem, pápaszem volt az orrán, vállain kis kockás kendő és igen gyakran köhögött.

- Végem van, öcsémasszony - szólt több ízben, s más szavakkal is mindig azt mondta, hogy meg fog halni. Igen elérzékenyedett, s egy történetet beszélt el anyámnak, miközben megsimogatta néhányszor a fejemet.

- Nekem is van egy fiam - szólt -, csakhogy nagyobb, bizony már nagyobb.

Mikor elmentünk, egy húszast csúsztatott a markomba.

Többet sohasem láttam. A húszast elköltöttem azóta - de a történet megmaradt.

--------------

Száldobosi Papp Józsefné régen, valamikor az inszurrekciós világban lehetett fiatal menyecske. Öreg emberek bevallása szerint igazi szépség. Ami most olajszínű ránc, az akkor igéző fehérség volt s olyan sima, mint a márvány, a szemekben tűz, a termetben ruganyosság.

Úgy látszik, szegény szülőktől való volt. (Mi is a Som família?) Száldobosi Papp József, mondják csakis a szépségeért vette el, pedig származás és birtok szerint is a harmadik komposszesszor volt Mohorán.

S ha latoljuk... mégsem volt valami nagy »szerencse«, mert furcsa ember, van benne valami titokzatos, valami végzetszerű. Az arca szép férfias és mégis visszataszító. Már gyermekkorában is ott ült a gonosz vonás a két rőt szemöldöke felett. Pedig legalább csecsemő gyereknek olyan volt, mint a bárány, nem sírt az sohasem. Hej, erre is tudott egy borzalmas dolgot mondani az egykori dajkája, a vén Majgóné, azzal is halt meg, hogy a legizzóbb katlanná legyen a lelke, ha nem igaz, egyszer éjszakának idején elaludt a gyermek mellett: amikor úgy éjfél tájban felnyitotta a szemeit, két ördög ült a bölcsőnél, s felváltva ringatták a kis Száldobosi Papp Józsefet...

De ez, meglehet, csak képzelődés volt. Nem bolond az ördög, hogy gyerekeket ringasson, mikor nevelünk mi neki a magunk költségén eleget!

Nagyobb bizonyíték az ellene, hogy semmit sem úgy tett, ahogy a többi emberek; akivel beszélt, annak sohasem nézett a szemébe, senkit sem szeretett, s őt sem szerette senki. Még a kutyák is beszaladtak előle az udvarokra, ha végigment az utcán. Semmi dolgát sem közölte senkivel, pedig untalan járt-kelt valamiben, de annak élő lélek nem lehetett tudója, hogy miben.

Ilyen volt már mint fiatal ember. Kész csoda, hogy úgy belebotlott abba a Som Franciskába.

Egész nap villámlott, mikor az esküvőjük volt. Egy a mennykövekből beütött a templommal szemben a nótárius csűrébe. (De igaz is, nagy szemtelenség, hogy lutheránus létére odaépítkezik a katolikus templomhoz.) Az égő csűr rémes világossággal öntötte el az oltárt, mikor ott állottak. Mégis csak elhebegte a holtomiglant a gyönyörű menyasszony. De az istennek a balkezével volt dolga odaát - nem használhatta itt a jobb kezét.

Mikor haza hozta, jó négy lovon hozta, feldőltek az úton, azóta mindig sántított Papp József. Som Franciska is megütötte a kezét.

No, de meggyógyítják majd a mézes hetek... Hát talán meg is gyógyították. Egy szép asszony keze sohasem fájhat úgy, hogy ne tudjon vele ölelni! Meglehet, boldogok voltak. Legalább sohasem panaszkodott sem az egyik, sem a másik... Hát minek csináljak én most nyolcvan esztendő múlva pletykát erről?

Úgy kívülről nézvést soha olyan szomorú udvarház, mint a Papp-porta, szarka elkerülte, még veréb sem szállott a nagy százados topolyafákra, amik előtte két sorban vetették árnyékukat s még az árnyék is olyan azon a gyepen, mintha egy másik árnyékra lenne terítve. Hanem éjjel aztán ahány bagoly volt a környéken, az mind oda járt huhogni az ősház zegzugaiba. Jól érezték ott magukat; kuvikmadarak körülröpködték őket, mintha udvarolnának nekik.

Félelmetes volt este elmenni a Papp-ház mellett. Az udvaron egy festett galambdúc állt - ott van ma is -, mert a fiatalasszony nem hozott magával arany-ezüst marhát, hanem hozott magával nemes lelket, szép arcot, nyúlánk termetet, tisztességes stafírungot (nem igaz, mintha csak két-két cihája lett volna a vánkosokra) és két fehér galambot, mert nagyon szerette a galambokat. Hanem a két fehér galambnak a fiai már sötét színűek voltak. A tyúkok, a libák, azok is mind fekete tollazatot viseltek a Papp-udvaron. Nem bírtak fehér állatot nevelni. S az a fekete udvar a fekete állatokkal olyan rémületes volt, mintha valami átok ülne minden kövecskéjén, az öreg eperfák fekete bogyóin.

Nem is éltek együtt egy egész esztendőt, mikor még egy madár repült ide: a gólya. Miklóskának keresztelték a hozományát.

De már a keresztelőn nem volt otthon az apa... mert még egy madár szállt ide: a francia sas.

S ennek akkor olyan nagy volt a szárnya, mint egy felhő. Véreső volt arra, ahol az megrebbent.

Csak mi nem ijedtünk meg tőle. Mert mi már sokszor voltunk abban a szerencsés helyzetben, hogy nem fordulhatott a sorsunk rosszabbra, nézhettük a világ folyását hidegen. Megvan nekünk úgyis a kétfejű sasunk, így okoskodának a mieink, ha már most a francia találna felülkerekedni, hát az is sas, igaz, hogy csak egy feje van kettő helyett - de azért az egy fejért bizony isten nem érdemes nagy lármát csapni.

Az inszurgens hadak kelletlenül ültek fel a lóra. Kivált ezek a mohorai nemesek. Soha ennél lustább, hencegőbb népet. Mikor a parancsolat jött, huszonkettőt lehetett összehozni mindössze. Péchy Pál uram vezette őket, hogy majd Esztergomnál valahol hozzá csatlakozzanak a gróf Brunszvik fölkelőihez.

De ebből a huszonkettőből mindjárt Rétságnál beteg lett Veres Pál uram s hazafordult, Vácon Plachy Gergely, a legjobb kardforgató vitéz maradt el valahova. Azután is folyton szállingóztak haza különféle ürügyek alatt egyenkint - nem maradt ott igazi verekedőnek több kilencnél, név szerint Péchy Pál, Száldobosi Papp József, Bajom György, Nagy Márton, Kerekpály Imre, a földhöz ragadt bocskorosok közül meg Pélly Barnabás, Kazy Ferenc, Mácsik János és Laczkó István. Azt beszélik, kölcsönzött lovon ment ez a legutolsó.

Sőt ezek közül is gyanúsan hamar jött meg Pélly Barnabás, egy vasárnap délben a vén szürkén, a foltos dolmányban, s tűnődve poroszkált keresztül a falun, hol-hol megállva nézdegélni az udvarokon, hogy ugyan hol is lakott ő, még a hadjárat előtt?

- Nini, nini, a Pélly Barnabás! - ösmerte meg Tóth Istók. - Hahó, öcsémuram, eltévesztette kegyelmed a házat! Hiszen arra balról van az atyja-ura portája!

Az ifjú Pélly megrántotta a kantárt, s fennhéjázón szólt oda az öregnek, mintegy igazolásul:

- Hiszen nem káptalan a fejem, hogy minden apró ólra ráismerjek.

Pedig az imposztor még csak egy hónapja volt oda hazulról.

Hanem azért sokat tudott beszélni, lélekemelő vitézi dolgokat. Irtózatos csaták estek azóta, tömérdek vér folyt. Ma a történetírók nem tudnak ezekről, de hát hogy is tudhatnának, ha nem voltak ott.

Még a csaták hagyján, de az a legszörnyűbb, amit Száldobosi Papp Józsefről híresztelt: beállott, azt mondja, kémnek Napóleon császárhoz. Talál a természetéhez, de mégis csak rettenetes dolog, hogy egy nemes ember ennyire lealacsonyodjék. Föld kiveti csontját, be nem issza vérét az árulkodónak.

De hátha nem igaz? Csakhogy úgy vagy egy hó múltán, tizenhárom sebbel, Kerekpály Imre jött meg Győr alul, az is megerősítette, hogy de bizony igaz, Papp Józsefből spion lett, szabadon jár-kél a táborokban, de maga részéről azt hiszi, nem a Napóleon kéme, hanem első Ferencé. Egyébiránt tuják a pokolbeliek! Mert Papp József még spionnak is titokzatos.

A bécsi béke aztán nemsokára véget vetett a hadilábnak. A mohorai nemesség mind visszatért, egy sem esett el, csak Száldobosi Papp József maradt oda.

Mi lett belőle, hol van, tudni nem lehetett. Beszéltek mindenfélét. Nagy úr lett a király oldala mellett. Mások meg azt mondják, Napóleon vitte el magával. Némelyek Pozsonyban látták volna aranyos udvari öltözetben.

De rebesgették azt is, elbujdosott szégyenletében Lengyelországba.

- Nem is jön az vissza - szólt Bajom György -, de ne is jöjjön soha többé.

- Dehogy nem jön, dehogy - ellenveté Péchy Pál uram megvetőleg. - Az veszne el? Fogadjunk no, hogy visszajön.

Fogadtak is, Laczkó uram ütötte szét. Vajon kinek lesz igaza és kinek kívánja a szomorú özvegy, hogy igaza legyen?

Találgatták sokan, hanem arra ugyan egy lélek sem gondolt, hogy még úgy fordulhat, hogy igaza lészen mind a kettőnek.

Rá egy esztendőre, zimankós téli éjszakán, nagy fehér szekér jött a szügyi homokos úton Mohora felé. Két alak ült elöl, egy, aki a lovakat hajtotta s mellette cifra hajdúruhában a másik. A kocsit egy nagy falka eb kísérte Szügytől, éktelen csaholással és vonításokkal.

- Csiba te, ne te! - kiabálta a kocsis s közéjük vágott az ostorával. - Hát illik ez, hé! Legyen aztán az ember ezek között keresztény.

- Hagyja el, kegyelmed, hátha több eszük van nálunknál... Mert mindig azt hallottam, hogy a kutya tudja legjobban megbecsülni az embert.

Lassan döcögött a szekér, jó egy óra kellett, míg Mohorához értek. Alig hogy visszamaradtak a szügyi ebek, jöttek átvenni a szerepet a mohoriak s ezeknek mindig különb torka volt a szügyieknél - mert hosszabb lévén a falu, jobban kifejlődött a hangorgánumuk.

A szélső kis háznál világosság pislogott az ablakban. A hajdú leugrott megkérdezni:

- Hol van itt a Száldobosi Papp József portája?

Egy öreg asszony, ki bent zsoltárokat olvasott, összerezzent a Papp József névre.

- Ott lakik a templomon innen, a korcsmán túl - mondá fogvacogva -, csak menjenek egyenest, ha jó járatba való lelkek kegyelmetek!

A baglyok szétrebbentek nagy huhogva, mikor megzördültek a kerekek az ócska ház udvarán. Egy kuvik pedig ott szállott el a kocsis felett, ki fejcsóválva dörmögé:

- Ni! Ennek a gyalázatosnak ki mondta meg ugyan előre, hogy jövünk?

Aztán elkiáltotta magát:

- Hej, emberek! Ébredjetek! Ki van itthon...?

Majgóné, a legrégibb cseléd ocsúdott fel legelőbb - de már maga a nagyasszony is nyilván ébredezett, mert megvilágosodott az ablaka.

- Ki az, mi az? - szólt mogorván Majgóné. - Hagyjanak békét most. Jöjjenek reggel, ha dolguk van.

- Nyissa ki az ajtót - sürgették. - Fel kell költeni a cselédeket.

- Nyitja bizony a piszi. Virrad még holnap is.

- Az urukat hoztuk! - kiáltott be a hajdú haragosan.

- Jézus Mária! - sikoltott fel Majgóné. - Megjött a nagyuram, megjött...

Csakhamar künn volt jóformán egy ingben, még kendőt se dobva a meztelen lapockacsontjaira, de már akkor a nagyasszony is jött rohanva.

- Hol van hát, hol? - s szemeit mohón hordozta körül az udvaron. - Tegyék bolonddá a nagyapjukat.

A hajdú lerántotta a fehér ponyvát a szekérről.

- Itt van ni, a koporsóban! Vegyék le kendtek.

Leírni nem merem azt a rémületet, a szép Papp Józsefné hogy lett halott-halvány, s mint omlott össze aléltan a folyosó köveire. Miképp emelték le az összefutott férficselédek lámpások fényénél a nehéz koporsót, hogy csikorgott a hó talpaik alatt kísértetiesen, s hogy kongott a kövezet, ropogott a padló alatta! (Mert nem lehetett vállon vinni, kötélen csúsztatták az ebédlőbe.)

Reggelre lázban volt az egész falu. Nagy események nagy mozgást idéznek elő. A parasztasszonyok otthagyták a dagasztó teknőt, a nemesekben pedig felébresztette a kíváncsiság a részvétet (mert ezek ketten egy szobában hálnak), csoportosan tódultak a Papp-udvarra s onnan a nyitott ebédlőbe.

Csakugyan igaz volt a hír: ott állt egy ravatalon a fekete diófa koporsó az ezüstveretű betűkkel: »Spectabilis Dominus Josephus Papp de Száldobos«.

De hát hogy jutott ide? Hol halt meg? Miben halt meg? Ki küldte idáig? Még a holta után is titokzatos.

Nagy tisztességgel jött a teste. Vármegye embere kísérte. De honnan? Egyik vármegye a másiktól kapta az instrukciót, hogy kísértesse Száldobosi Papp József testét megint a szomszéd vármegyéig. De hogy hol kezdődött, s kitől jött a legelső parancs? Csodálatos homály ül a koporsóján.

Másnap délelőttre volt a temetés. Majgóné a torra sütött-főzött, kántor búcsúztatót komponált, szabó a nagyasszony gyászruháját varrta, piktor a címereket festette.

Mindenkinek volt valami dolga, csak magának nem az özvegyasszonynak.

Ott járt-kelt egyedül a szobában.

Nem sírt már. Valami hideg nyugalom látszott az arcán, valami dac.

Karjaiba vette a másfél éves Miklóskát, s mereven, hosszan nézte kis fonnyadt arcát.

»Meghalt az apád«! - mondá.

A gyermek mosolygott. Talán értette!

Délután kétszer is megfordult az ebédlőben. Maga rakosgatott el a ravatal körül mindent. Hogy megijedt attól a koporsótól, amikor hozták - most már föl sem veszi, mintha csak egy közönséges bútordarab lenne. Mégis csak gyarló az ember!

Este, amint a kis Miklóst levetkőztette, eszébe jutott, hogy a gyermeket mégis be kellene vinni a terembe; illik, talán kötelesség is. Se az élő nem fog tudni erről, sem a halott. De hátha mégis van valaki ott fönn, aki nézi az ilyeneket? Annak a kedvéért be kell vinni a gyereket.

Bevitte. A gyermek álmos volt már és sírt. Nem nézett a koporsóra, hanem az anyja keblére fordítá fejét, kis állacskáját annak a liliom vállára támasztotta.

A viaszgyertyák kísértetiesen lobogtak. Körös-körül a virágcserepek dús növényzete megperzselődve sercegett tőlük, kellemetlen szagot árasztva.

Pappné megfordította a gyermek fejét, hogy a koporsót nézze.

»Itt fekszik az apád, fiacskám!«

A gyermek nem akart odanézni, durcásan visszafordította a fejét.

De hát ott fekszik-e valóban?

Oh, hogy lüktettek a halántékai, mikor ez a gondolata született. Futó tűz, jéghideg nyargalt át az idegein egyszerre. És ugyan hogy fekszik ott? Levágott fejjel? Átlőtt mellel? Vagy nyitott szemekkel csendesen. Mert ki is fogta volna be a szemeit? Senki sem szerette.

Kifutott, gyermekét betette az ágyacskájába, aztán felkereste a Majgónét a konyhában.

- Kerítsen nekem hamar egy szekercét.

- Éppen van itt egy - de minek az a nagyasszonynak?

- Föl akarom vele feszíteni a koporsót.

- Dicsértessék a Jézus Krisztus! - kiáltá Majgóné elsápadva. - Csak nem tesz ilyet a nagyasszony?

- Hogyne tenném? Látni akarom az uramat. Kend is velem jön.

- Én? Hátha nekem adnák ezt a falut?

- Akkor hát magam megyek - szólt az úrasszony szilárdul, s bement, ahogy mondta, egyedül, a baltával és egy pici lámpával a kezében.

Odalépett a koporsóhoz, egy csöppet sem reszketett a keze, mikor a baltát bevájta, ahol a deszkák összeértek. Megreccsent a fedél a feszítésre, s engedni kezdett, amint féltestével ránehezedve lefelé nyomta a balta nyelét, majd egyszerre fölszakadt, s rémletes robajjal újra lecsapódott.

De most már könnyen fölemelheti a kezével is. Meg kell lenni. Látni akarja. Amit egyszer egy asszony a fejébe vesz! Fölemelte a fedelet.

Egy üvegtábla ki volt verve az ebédlő ablakán. Vihar támadt künn e pillanatban, s üvöltve csapódott be a nyíláson. A fáklyák mind kialudtak egyszerre. Elfújta az ördög. Mindig az segített Papp Józsefnek!

De a kis lámpa fölött nem volt hatalma, azt ő tartotta a kezében. Annak a fénye megvilágította neki a koporsó belsejét.

Sápadtan tért vissza, ábrázatából kikelve, de volt ereje előbb még vissza is szegezni a fedelet.

- Látta a nagyasszonyom? - suttogta Majgóné fontoskodva.

- Láttam. Vesse meg hamar az ágyamat, lefekszem, fázom.

Vacogott a foga, halántékain hideg veríték pergett alá. Egész éjjel láz gyötörte és félrebeszélt. Vagy hogy csak úgy látszott, mert talán igazat beszélt.

Másnap megvolt a temetés úri tisztességgel. Sok nemes famíliák egybegyűltenek a környékről. Nem történt egyébiránt semmi különös, ha csak azt nem vesszük, hogy a címereket, melyek ott röpködtek a koporsó két végén, útközben letépte a szél, s az egyiket odapaskolta a Veresék pajtájához. De iszen, keresztények, van valami megfoghatatlan a természetben!

Bekaparták biz azt, lelkéről nem szólok, hanem a teste a földé lett - míg ellenben özvegye itt maradt a világnak, mert még világra való lett volna.

Alighogy az egyik gyászruháját elkoptatta, senki sem várta már, hogy még varrat egyet, megtelt a szomorú udvarház kérőkkel, de csak rendre kosarat kapott mindenik. Pedig olyan is volt, aki négy lovon jött.

Igaz, hogy sohasem nézett ki olyan jól, mint özvegysége óta: idomai megteltek, a képe egy kicsit meghosszabbodott. Merészség az időtől, hogy beáll szépítő szernek, mikor pedig ellenkező a tiszte.

Tűnődött a környék, mi lehet az oka? Hát senkit sem szeret? Egy csöpp szív sem volna benne? Mire vár? Miben telik kedve, ugyan miben?

Végre is a hetyke Pélly Barnabás talált mentséget a viseletére sok fejtörés után.

- Oh, én bolond fejem! Az a szegény asszony alkalmasint engem vár.

Olyan természetes, olyan egyszerű volt ez a hiú kurtanemes előtt, hogy igazán csodálkozott rajta, miképp lehetett ezt előbb ki nem találni.

Egy vasárnap délben felöltötte ünneplő dolmányát, hadi fringiáját felkötötte, s beállított kérőnek - mert szép is az asszony, csinos a birtok, beteges a Miklós fiú.

De bizony nem járt szerencsével, pedig daliás alak volt, hatalmas vállakkal, szép diószín bajusszal, villogó fekete szemekkel. Pappné megköszönte az érdeklődést, elfogadta a muskátli-bokrétáját, de nem tűzte sem a hajába, sem a keblére (az a remény volna, ez meg már ígéret), hanem csak a pohárba tette illedelmesen, friss vizet töltvén abba s így szólt szóról szóra, lesütött szemekkel, búbánatos hangon: »Nem mehetek hozzá senkihez. Nem lehet, nem szabad.«

Restellte Pélly... hogyne restellte volna! Agyon volt ezzel ütve örökre. Hogy fog ő most emberek közé menni, ő, a »mocsok nélküli nemes«, akit, saját állítása szerint, kard eddig le nem győzött, asszony le nem nézett?

De mi is lehet oka, teremtő istenem, hogy senkihez sem mehet hozzá?

Nem lehet, nem szabad! Ki tilthatja azt meg? Hiszen csak tőle függne, ha akarná!...

Öregasszonyok megoldták: Az ördöggel cimborált a néhai, annak engedte át kontraktusban a nejét. Úgy, úgy, Száldobosi Papp Józsefné az ördög felesége most! Minden éjfélkor eljön hozzá a kulcslyukon át, mikor a nagy topolyafák első kakaskukorékoláskor összerázkódnak, mintha sóhajtoznának...

Volt benne valami. Csakugyan ott alkalmatlankodott nála minduntalan az ördög: az emlékezet. Azonkívül bezárva, egyedül élt házában.

Nem jött oda be más, csak az esztendők. Emberekkel ritkán jött össze, s akkor is hallgatag maradt, férjét sohasem emlegette. Mindene a fia volt. Az a szomorú, szelíd fiúcska, kinek arcán valami végzetszerű köd ült. Úgy nézett ki, mint egy kis aggastyán. Tizenkét éves korában ősz hajszálak voltak a fején.

Otthon nevelte az anyja maga mellett, soha nem játszott, nem nevetett. Egyszer mint már süldő ifjú átment Veres Péter uraimékhoz, s ott megpillantván a tekintetes asszony ruhakelméit az ágyon, ösztönszerűleg morzsolgatta ujjaival. »Nagyon finom«, mondá. Kerekpályéknál a kisasszonyok kérdezték más ízben, hogy mivel tölti napjait: »Annyi, de annyi bajunk van az új szakácsnéval, hogy ki sem mondhatom - sopánkodék asszonyosan -, mindent meg kell neki mutatni és semmi sem áll a kezeügyében.«

Hát ilyennek kell lenni egy fiúnak? Oh, oh! Annyira szerette az anyját, hogy - leánya lett neki!

Maga is belátta ezt a nagyasszony, s húszéves korában elküldte a burkusországi univerzitásokra. Hadd ragadjon ott rá egy kis élet!

De a nagyasszonyt tönkretette ez a válás! Azóta mind jobban-jobban hanyatlott egészségben s egész természete átváltozott. Az embereket felkereste és csacska lett. Fiáról beszélt velök. Miklós levelet írt minden hónapban pontosan. Az elátkozott ház úrnője mindig idegesen, türelmetlenül várta e leveleket s mikor már maga elolvasta százszor, elhurcolta sorba a nemesi famíliákhoz eldicsekedni: »Milyen víg! Milyen eleven!« Minden levélből azt olvasta ki. Mennyi, de mennyi élet ragad rá!

Úgy látszik, mintha az esze is gyengülni kezdett volna. Fantasztikus dolgokat fecsegett össze, hogy az embernek hajaszála meredezett tőlük. Veresnének egyszer azt mondta: »Hogy mért nem mentem férjhez, húgomasszony? Mert megnéztem a férjem koporsóját, s nem volt benne egyéb, csak kövek és szalma.«

Másoknak is elmondta ezt bizalmasan: »Féltem, hogy visszajöhet... ez a nagy titok nyomta a lelkemet, ez a borzasztó homály szorította össze a szívemet. Féltem, hogy visszajöhet, néha reméltem, hogy visszajön, de mindig szégyelltem, hogy meg nem halt.«

Az emberek kétkedőleg rázták fejüket, de nem mertek ellentmondani. Ha más beszéli, könnyen elhiszik, mert mindent könnyen elhisznek, ami nem valószínű, de mert maga beszélte, mindössze szánakozólag összenéztek: »Elvesztette biz az szegény az eszét is!«

Aminthogy csakugyan megfogyatkozék elméje is a testi erejével. Úgy tavasz felé, mikor a rózsák kezdtek nyílni, lefeküdt és sohasem kelt fel többé. Betegsége alatt mindennap más-más badarságot gondolt ki, víziói voltak, hogy férje künn él valahol messze országban. Két kis pajkos leány szaladgál a kertben, ő maga pedig a feleségével üldögél az ambituson. De milyen kedvesek azok a leánykák, s mennyire hasonlítanak Miklóshoz... Máskor meg, különösen borús napokon, rémes képeket rajzolt fantáziája. Férje testét négy felé vágatá a haragos császár, de azután megijedt tettétől, hátha számon kérik tőle Száldobosit - s útnak indíttatott egy hamis koporsót. Künn az ablak alatt órákig dübörögtek a koporsónak kerekei - mert kerekeken járt.

Ismerősei, ápolói vigasztalták, csitítgatták ilyenkor: »Ugyan, ugyan, ne képzelődjék, húgomasszony! Verje ki a fejéből, kedves sógorasszony. Ott nyugoszik a maga ura a puha földben, istennek az ő hírével és tudásával. Nyugodjék is békében. Oda jutunk lassan mindnyájan.«

Napról napra rosszabbul lett, úgyhogy Pélly Barnabás uram és Veresné asszonyom jónak ítélték híradással lenni a burkus nagyvárosba, Berlinbe Száldobosi Papp Miklósnak, hogy órát, napot nem mulasztván, haza igyekezzék, mert már így is vagy látja többé, vagy se az édesanyját.

Rá egy hétre már maga Pappné is sürgette, hívják haza a fiát.

- Itt lesz. Már írtunk neki. Holnap vagy holnapután itt lesz.

De nap nap után múlt, s Miklós még mindig nem jött. Tán meg is halt volna, egészen elfogyott az életereje, hanem fenntartotta a várakozás. Pedig már jobb volna szegénynek, ha pihenne.

Duzzogott Pélly uram, Veresné pedig búsult az elmaradásán. Innen-onnan egy hónapja már, ahogy tudósították; azóta itt lehetne a tengerentúlról is. Végre nagysokára levél jött Miklóstól. Pélly bontotta fel izgatottan:

»Kedves mamácskám, én hála istennek egészséges vagyok«...

- Nem arról van most itt a szó - toporzékolt dühösen Pélly, majd fejét csóválta, hogy odább nem emlékezik anyja betegségéről, sem a hazajöveteli szándékáról, mintha semmi sem történt volna.

Nosza, hamar még egy levelet, de már ebben megnyomta a tollat derekasan. Arra sem érkezett válasz csak egy hónap múlva, éppen aznap délben, mikor a nagyasszony halva feküdt.

Abban a levélben sem volt anyja betegségéről említés, az is úgy kezdődött: »Kedves mamácskám, én hála istennek egészséges vagyok.«

Hanem iszen egészséges volt már a nagyasszony is. Másnap beemelték testét a Száldobosi-kriptába, s akkor így szólt a temetésen Pélly uram:

- Nézzük meg, emberek, mi igaz van abban, amit a szegény megboldogult mesélgetett.

Hát biz az igaz volt egészen. Száldobosi Papp József nem feküdt ott a koporsóban, hanem csak kövek voltak benne.

...Ezek a kövek nyomták a szegény asszony lelkét huszonkét esztendeig.

- No, már ezt nem hagyom ennyibe - szörnyülközék Pélly Barnabás, mikor hazafelé szállingóztak a temetőből... - Nagy eset ez... rettentő eset!

- No, bizony - ellenveté Kerekpály Imre. - Hát megcsalta a feleségét, ennyi az egész. Vagy meglehet, Bécsben sikkasztották el valami módon.

- De nem addig van az, spektábilis - mordult fel Pélly uram méltatlankodva. - Hát az én becsületem semmi? Mert ha ő most itt fekszik a gonosz csontjaival, tudja-e azt a spektábilis, hogy akkor én nem kaptam volna kosarat?

- Igaz - szólt közbe Bajom György -, kegyelmeden esett violencia.

- De nem hagyom Nem én. Ohó! Egy Pélly Barnabást nem lehet bolonddá tenni.

Hanem mert őt nevezte ki végső rendeletében gyámnak a nagyasszony, előbbre való dolga volt eligazítani az örököst. Még egy levelet menesztett Berlinbe, megírta belülről: jöjjön átvenni a jószágát, ráírta kívülről: cito citissime. Megint csak nem felelt Száldobosi Miklós, csak egy hónap múlva, még pedig anyja titulusa alatt: »Kedves mamácskám, én egészséges vagyok...«

De már erre nem tudta, mit gondoljon Pélly, s útra kelt legott Berlinbe, maga mellé vévén Laczkó István uramat.

Ott aztán kisült minden. Hetekig jártak utána, míg kinyomozhatták. Száldobosi Miklós jó régen nem élt már. Másfél év előtt agyonlőtte magát. A fátum készté rá talán, mely örökké a sarkában volt? Magában hordozta az átkos magot? Ki tudja! A diák pajtásai beszélték, hogy egyszer egy öreg embert pillantott meg az utcán s elhalványodva, izgatottan kiáltott fel: »Ez az én apám!« A pajtásai csöndesítették: »Hogy volna ez a te apád, hisz magad mondád, régen meghalt«, de Miklós utána szaladt az öregnek, és szóba állt vele. Azontúl eltünedezett napokig, míg kedélyvilága egyre jobban borult. Készült a halálra, de senkinek se szólt.

Az utolsó előtti napon megírt vagy ötven levelet, s odaadta a leghívebb barátjának:

»Ezekből a levelekből - így szólt - minden harminc napban küldj el egyet az én kedves jó anyámnak.«

És a levelek jártak is egyre a szegény Száldobosinénak, ki váltig dicsekedett: Milyen víg! Mennyi élet ragadt rá!

...Boldogtalan asszony, de csak különös is az élet folyása!... Volt egy eltemetett férje, aki még talán élt, s volt egy élő fia, aki már régen meghalt.

Hanem annak az élőnek majd utána megy Pélly Barnabás uram okvetetlenül.

Be is adott, mihelyt hazaért, egy hosszú instánciát a vármegyéhez, hogy Száldobosi Papp József hollétét kipuhatolni, s annak utána érdeme szerint megbüntetni ne terheltessék, mivelhogy ez istentől elrugaszkodott sátánfajzat nemcsak a famíliának lőn tirannusa, nemcsak a halált szedte rá, aki azt hitte, hogy lekaszálta, nemcsak megcsúfolta az anyaszentegyházat, melynek a papja kiénekelte, hanem még az anyaföldet is megcsalta vala - koporsója üresen találtatván a mohorai temetőben, mire nézve testimóniumot tészen az egész falu.

A hatóság el is rendelte nyomban a vizsgálatot, annak kiderítésére, hogy ez nem igaz.

Azonban kiderülvén, hogy mégis igaz, meggondolkozott a tekintetes vármegye, s latba vetvén, hogy a holttestet akkoriban valami titkos paranccsal szállították, azt a határozatot hozta (volt ám annak magához való esze), hogy ez ugyan nagyon érdekes történet - de nem tanácsos apróra tudni.

Mit tehetett most már Pélly? S mit tehetek én? Nem kutatom, nem merem szőni tovább.

Engedelmeskedem a megyei végzésnek.