Egy jó barátommal, mikor még én is odahaza Szegeden voltam, sokszor disputálgattunk a rekonstrukciórul. Nem volt megelégedve semmivel, folyton zsörtölődött.

Először lassan építkeztek. »Nagy baj, az emberek szétszélednek« - mondá. Akkor aztán elkezdett a város gyorsan épülni: »Hiba ez, a lakosság eladósodik!«

»Falu marad csak - jegyzé meg máskor sopánkodva -, mind apró házak!«

Jöttek erre a nagy paloták. »Ebből nem jó lesz, ezek a nagy házak mind megeszik a kis házakat!«

De apródonkint minden érve, kifogása összeomlott. Egy este künn ültünk nála az első emeleti erkélyen beszélgetve. Csak ketten voltunk, mert a fiatal barna asszonyka, aki az én nevemet viseli (ti. én gondoltam ki, milyenre magyarosítsa át a férj a magáét), nem volt otthon, csak a »kis bocsot« bízta ránk, hogy szem elől ne tévesszük, míg megjő, mert nagyon pajkos.

A hold szelíden világított. Nem volt sötét semmi, csak szürke, kivévén az óriási téglarakásokat a téren, mert ezek még éjjel is mosolyogva piroslanak a szegedi szemnek. A láthatár hatalmas, barnálló épületfalakba veszett mindenütt.

Csend volt, csak a gyermek dörömbözött, nagy kötekedésben lévén belül az erkélyajtó aranyos függönybojtjaival.

- Nos? - szóltam ingerkedve. - A nagy házak nem ették meg a kicsinyeket...

- Hiába gúnyolódik - felelte -, még mindég vannak nagy hiányok.

- Igen, mert nagy előnyök is vannak.

- Meglehet, de egyet nem pótol soha semmi.

- Ugyan mit?

- Mit ér, akármilyen nagy is, akármilyen szép is a város, ha elvesztette a karakterét, régi arcával a régi lelkét?

Megvallom, ezt a panaszt már sokszor hallottam azelőtt is Szegeden. Azóta is hallom. Soknak fáj. Még nekem is. Ezt már nem bírtam kiparírozni.

De nem is volt szükség, hogy feleljek, barátom élénken ugrik fel e pillanatban.

- Nini, a kis fiacskám odalenn! Gyuri! Gyurikám!

Meglepetve tekintünk hátra a szobába, hát csakugyan nincs ott többé a kis bocs. No, szépen vigyáztunk rá! Hamar utána a pesztonkát! Leszökött a kujon az utcára, pedig még csak most tanult meg járni. Lassan meggörbülve lépkedett az úton egyenest a túlsó oldalra, kezeivel a levegőben kapkodva.

No, iszen megcsípi azt a pesztonka mindjárt!... De míg Teca leért, azalatt egyszer csak a gyerek végképpen eltűnt a szemünk elől.

- Nem látom sehol - szólt az apa elképedve. - Ön se látja?

- Én sem.

- Jaj, tán beesett valahova? - kiáltott ijedten.

- Nem esett biz az, hanem eltakarja az a nagy folt.

- Miféle folt? - hebegé.

- Hát az árnyék, amit oldalvást a nagy fal vet az útra. Az árnyék miatt nem látszik.

S kevés vártatva túl az árnyékon, hol a hold uralkodott már, csakugyan kibukkant újra a Gyuri gyerek, fehér szoknyácskájában, hátára csúszott szalmakalapjával.

- Látom már, látom - szólt az apa megkönnyebbülve. - Megállj kis imposztor! Hogy megijedtem miatta...

- Én pedig sokért nem adom ezt a kis ijedtséget, mert kisütött benne az igazságom.

- Ugyan miben?

- Abban, hogy ne tessék felhánytorgatni a rekonstrukció hiányait. Hiszen láthatta, hogy a nagy fal nagy árnyékot vet...

- Elösmerem de...

- Hasztalan - a másik érve is megdőlt. Íme, az árnyék elnyelte egy darabig a fiúcskát, de a túlsó oldalon megint visszaadta neki az előbbi formáját.

...Ilyen együgyű történetekből lesz az ember okossá.

Tekintetes bertényi Kapor István magy. kir. járásbíró, nekem kedves urambátyám és vér szerinti rokonom megolvasván tegnap reggel a »Pesti Hirlap«-ot, szokás szerint egész addig »Nyomattatott Budapesten Légrády testvéreknél«, olvasás közben ilyeneket dörmögött:

- Hüm! Jobb szerettem volna, ha másképp van... de így is jó... Örökké senki sem élhet... De legjobb lett volna... Már megint Halmi árvák pénze. Nemezis! Dehogy Nemezis. Ostobaság...

- Nincs megelégedve, urambátyám? - szólítom meg az öreget. - Hát hogy szerette volna?

- Úgy? Hogy már mint én? Azt tartom, sehogy se. Nem lehet ezt a két dolgot elsimítani okosan. Hanem ami az én gusztusomat illeti... a legjobban azt szerettem volna... ha az öreg Schlossbergert lövik le Temesváron, ha Rosenberg költi el a csángó-pénzeket, s ha a kisasszony - teringette, öcsém... ha a kisasszonyt én magam veszem el. Én úgy igazítottam volna el, ha én lennék a sors.

- Hja persze - szóltam mosolyogva -, urambátyám mint afféle antiszemita így dirigálná a világot.

- Nem is úgy, mint a ti tárcaírótok - szólt letéve a lapot. - Nem tudom, hogy ki írta a mai tárcát, de nem egészen tökéletes ember.

- Hogy-hogy?

- Hát csak azért, mert ha már ott volt az égben, onnan kellett volna szőni tovább. Ha a komplikált házassági ügydarabot leküldik az égiek Trefortnak - hogy siessen; miért nem küldték le a Schlossberger nevét valamivel lejjebb, Lucifernek, hogy tegye számításba, s csináltasson neki egy - üstöt.

- Az már igaz!

- Aztán nagyon is megijedt az a ti tárcaírótok - látszik, hogy buzgó keresztény lehet - humorizál rajta keserűen, hogy a zsidók már felülkerekedtek. Hohó! Még én nem látom ilyen fekete színben a világot. Még velünk van a törvény!

- A törvény? Hogyan? Hiszen a törvény legelőbb adta be a kulcsot, amikor kimondta az egyenlőséget.

- Lári-fári. A törvénynek csak minden tizedik szava áll. Fül kell hozzá, öcsém, aki meghallja. Érteni kell tudni, hogy mi miért van. Láttad-e már valamikor a Vasvári Kovács útvesztőjét?

- Hogyne láttam volna. Már egyszer benne el is tévedtem.

- Hát aztán hogy jöttél ki? Mert látom, hogy ott nem haltál?

- Ugrottam egyet.

- No, látod. Ilyenek ezek a paragrafusok. A ember velök megy - de ha nem mehet, átugorja. Ez az egész. Mondok én nektek egy történetet a szolgabíró koromból.

- Szívesen hallgatom kedves urambátyámat.

*

Volt nekem egyszer egy kellemetlen esetem. Egy öreg zsidóról van szó. Neki különben még kellemetlenebb volt ez az eset.

Tudniillik nem akart vallani, hát jól megnáspángoltattam a hajdúmmal. Később se vallott, mert kisült róla, hogy ártatlan volt - hanem a hajdúm kezét nagyon érzékenyen vette - s keresetet indított ellenem.

Inkvirálták. Valamennyire ki is sült a dolog, de voltak gyengítő körülmények is.

Legélénkebben azt kérdezgették tőlem, vettem-e fel a botütésekről jegyzőkönyvet?

- Biz én nem vettem - mondám. Mert hát, hogy is vettem volna fel, ha meg se törtét.

A királyi tábla erre azt ítélte, hogy miután jegyzőkönyv nem vétetett fel - ez a dolog nem képez bírói aktust - s nem nevezhető hivatali hatalommal való visszaélésnek.

*

Hát ebből ilyen szépen mentem ki.

Hanem, mint tudod, a sógorom is szolgabíró volt.

Vele is megtörtént ez az eset. Hiszen úgy járt ez köztünk, mint valami lyukas garas.

A sógorom esete csak annyiban volt más, hogy ő egy fiatal zsidót botoztatott meg (az ok, tudod, közönyös) és a megbotoztatásról jegyzőkönyvet is vett fel.

- Szerencsétlen! - kiáltám, mikor elbeszélte a tényálladékot. - Minek vettél fel jegyzőkönyvet. Az fog megölni, ha feladnak.

Fel is adták. A vizsgálat körülbelül oly formán ment, mint énnálam.

Hanem az ítélet meg így szólt:

»Az eset nem képezhet hivatali visszaélést, csak tévedést, mert az eljáró szolgabíró jegyzőkönyvben is megörökítette eljárását.«

...Kedves öcsém! Míg ilyen okos emberek és táblák vannak Magyarországon, addig én nem féltem az ősi virtust. Ne irkáljatok hát olyan rettenetes ijedten!

Nagy sürgés-forgás van a mi falvainkban minden hétfőn reggel.

A szekerek ki vannak tolva az udvarokra, kifelé igazított rudakkal. A boltosnál húsz-harminc kocsikenőcs-ládácska fogyott el hajnal óta.

Az országúton szekér szekeret ér sűrűn, közbül vagy útszélen gyalog mennek festői tarkaságban emberek és állatok. Tótok a messze falvakból, magyarok a környékről. A gyalogosok közt ritkák a menyecskék és hajadonok. Ezek felkérezkednek a szekerekre. Hja, a tetszetős ábrázat nagy segítség útközben.

Az öregasszonyok rendszerint nehéz kosarak alatt görnyedeznek, melyekből csirkék piros tarajos feje, libák sárga csőre kandikál ki. Némelyik borjút, malacot hajt. Búsan ballagnak a szegény marhácskák, mintha éreznék, hogy vagy látják, vagy se azt az utat visszafelé. A kátyús helyeken érzékenyen huruttyolnak a kerekek, a kocsisok pedig szidják a vármegyét az útja miatt.

Ez az elevenség sehol sem ér véget, ameddig csak be lehet látni. Éles szem még messze a gyarmati szőlők alatt is megfigyelheti a vásári pezsgést, igaz, hogy kicsinyítve. Egy szürke szalag az egész s azon valami mozgó bogarak vagy rögök.

De mennyire izgalmas kép lesz ez estefelé!

A marhák az éhségtől bőgve jönnek, a szekeresek előzködve, megriadt lovak, árokba megült szekerek, kurjongató tótok a szekereken, kipirult arcú menyecskék, kik a férjük vagy szeretőjük aláhanyatlott fejét ölükben tartják. Itt-ott egy kendővel bekötött férfifej (gyaníthatni, miért), majd meg egy leesett női konty. (Hát iszen ennek is lehet valami oka.)

A falusi boltosnál megvetett portéka már a kocsikenőcs. A tej fogy most. Sorba jönnek apró tepsikkel és butykosokkal nagy sietve. Mert a meggyulladt gyomor türelmetlen.

De hisz ez csak estefelé lesz...

Most még reggel van. Jópál István uram, aki a feleségével, sógorával készül be a vásárra, s felvette az ünneplőt, végigszalad ostorral kezében a Templom utcán, s tele torokkal kiabálja:

- Gyereket kérek kölcsön! Kinek van egy gyereke?

A kiáltásra innen-onnan a kerítések és kapuk mögül szurtos női fejek bújnak elő (A mi gyerekünket már elvitték, komám uram!). S apró paraszt leánykák és buksi fejű fiúcskák szaladnak össze, a kis hidakra állva, melyek a porták előtt futó garádot nyergelik meg.

A gyermekek tündöklő arccal, sóvárgó szemekkel kínálják magukat.

- Engem vigyen... Engem! Jópál Pista bácsi, ültessen fel engem.

Jópál István uram szétnéz a rendelkezésére álló gyermekcsoporton, kik visítanak, kezeikkel, báránybőr sapkáikkal integetnek, a leánykák kis kötényeiket kapcsolják le, s azokat lobogtatják, koszorúra befont barna fejecskéikre mutogatva: Nini, készen vagyok. Még varkocsom is van. Ide nézzen Jópál bácsi!

Az aztán válogat bennök, mint az almában.

- Te szurtos vagy... Eredj be mosakodni. Te még kicsi vagy. Takarodj innen. Melyitek a legnagyobb, legerősebb? Gyere no, idébb, te selyma, hadd tapogassam meg a lapockádat.

Egyszóval, kiválasztja a neki tetsző gyereket, kit irigykedve néznek a többiek. A kis arcukra felhő ül ki. Búsan húzódnak be az udvarokba. Míg a következő percben újra megjelenik valaki, aki gyereket kér kölcsön. Mindig több-több szekér indul ki az udvarokból, mindig több-több gyerek fogy el a faluból.

Déltájban már csak a csecsemők maradnak otthon, meg a rongyos árva porontyok.

És hétfőn aztán olyan szomorú a mi falunk azok nélkül a gyerekek nélkül.

Mintha a napfény se sütne, nem hallatszik csengő nevetés, nincs zörej sehol, a lészákat nem tördeli senki, a baromfiak nem riadoznak, minden meg van halva.

A kutyák és a macskák hallgatagon járnak az udvarokon... a méhek búsan döngnek a kertekben.

De hát hova lettek a gyerekek?

Várost látni mentek, nagy házakat, csodás fényességeket.

Pirosra festi arcukat az öröm, hogy ott lehetnek - az öregeknek pedig valóságos könnyebbség. Mert van, aki a lovakra és a szerszámra vigyáz, veszteg ülve a szekéren, míg a meglett férfiak, nők szerte csatangolnak a városban - hogy az ő arcuk is piros lehessen.

És az is lesz. A férfiaké a lacikonyhán, az asszonyoké a patikából.

Mikor az iskoláimat elvégeztem, apám hazavitt szolgabírónak... Az apám annak vitt haza, hanem a főispán nem tett meg, csak tiszteletbeli esküdtnek: aminek az igazi neve »szalma esküdt«.

De hát jó volt nekem ez a szalma titulus is - abban a korban, amikor minden széna, még a szalma is.

Nagy tisztelettel viseltetem a megye iránt, s ez mai napig sem halt ki belőlem. Ma is nagyobb úrnak tartom még a vicispányt, mint a minisztert, s ma is elszorul még a lélegzetem s szinte hallani vélem a föld dübörgését, ha egy alispán lépked el mellettem, már ti. egy igazi alispán, a régiekből való.

No, de nekem semmi közöm se volt az alispánhoz. Engem csak a szolgabíró mellé tettek. Nagy ember volt nekem az is. Arra gondolni se mertem, hogy én egy alispán mellé jussak valaha. Jobb azt messziről csodálni. Talán el is ájulnék, ha egyszer úgy bolondjában megszólítana.

A szolgabírói irodában mintegy három-négy tiszteletbeli esküdt volt még s néhány írnok meg a hajdú, aki nemcsak a pálcát kezelte odakünn a deres mellett, hanem a tollat is megbírta: vétjegyeket állítván ki vele. Mert kezdett már átöltözködni egy kicsit a bíráskodás mostani modern formájába. Legelőször is a nyakkendőt vette fel.

Az esküdt kollegák mind gyakorolt emberek voltak már, akik szuverén gőggel, lenézőleg bántak velem, semmiben sem segítettek, s én ott botlottam, csütlöttem köztük gyámoltalanul, árván, összeszorult szívvel, elkeseredve a világ ellen.

Három napig nem történt velem semmi, a negyedik nap azonban az egyik öreg esküdt ráhágott a lábamra.

Ez volt a szerencsém.

- Bocsánatot kérek - mondám halkan fölszisszenve.

- Nem tesz semmit, fiacskám - szólt az öreg esküdt és megsimogatta a fejemet. Azután a helyére ment, és sokkal nyersebben dünnyögé: »Mit ténfereg a lábam alatt«.

Majd nyakon fogta a lúdtollat (csak ő írt még lúdtollal az egész kancelláriában), de az nem fogott jól, minélfogva rámordult a hajdúra:

- András, hozzon ide tollat!

Rozsdás fényű szemeit dühösen hordozta körül s rajtam állította meg. Én félénken húzódtam össze a tekintete alatt.

- Ennek az úrnak pedig miért nem állít egy asztalt? Micsoda rendetlenség az!

Milyen boldogság egy asztal! András csakugyan begurította. Kopott, rozzant jószág volt, a sorompócskái kitördelve, a zöld posztója kiszaggatva, s az egyik lába is erővel meg akart válni a megyei szolgálattól.

Hanem azért mégiscsak asztal volt az, a vármegye asztala, melyhez nagy tradíciók tapadnak.

Valaha tán a vicispánok írtak rajta! Az ezer meg ezer tintapecsétje mind megszólalt előttem, s kevély dolgokat mondott.

Aztán ennek az asztalnak az a nevezetessége, hogy tulajdonképp szék. Hiszen így írjuk: »megjelenvén bírói székünk előtt«.

Már ti. akik írják, mert nekem nem volt még semmi dolgom. Pedig, hogy égtem a vágytól, ott láthatni nevemet egy akta alatt: »t. esküdt«. Hányszor írtam le napjában így, de csak a makulatúra papirosra! S gyorsan kitörültem elpirulva, nehogy a többiek észrevegyék.

A szolgabíró, tekintetes Nicsy István uram, naponkint tízszer is kijött a szobájából, mert ő külön szobában tárgyalt és dolgozott, s az esküdtek a kész ítéleteket, végzéseket a szobájába vitték naponkint egyszer aláíratni.

Benézett gyakran a nagy kancelláriába, de engem nem vett észre.

Fenséges alak volt, tojásdad nemes arccal, nagy beszélő szemekkel, roppant úrias modorral. Legalább nekem úriasnak tetszett. Ilyennek képzeltem én a királyt, csakhogy hermelin palástnak kell még rajta lenni.

Fájt, hogy észre nem vett, óhajtottam, hogy bárcsak megszólítana; de mikor bejött és szétnézett, mégis összerezzentem... az ünnepélyes pillanat közeli eshetősége mégis megdobogtatta szívemet, eltölté félelemmel, s úgy meglapultam asztalomnál, hogy ismét elkerültem figyelmét.

»Majd holnap... talán holnap!« Holnap már bátrabb leszek. Odalépek közel hozzá. Akkor okvetlenül észrevesz, s ha észrevesz, lehetséges, hogy meg fog szólítani. A többi aztán az isten dolga: a jövő titka.

Hát egy ködös napon, még most is előttem áll minden, amint az előszobában volt, balról a hajdú asztala, jobbról az óriási állvány az aktáknak s az állvány tetején a spirituszba tett corpus delicti, valami elvágott ujj - egy ködös napon, amint kifelé mennék az előszobán át, szembe rám nyitja az ajtót a szolgabíró.

- Alázatos szolgája.

- Szervusz öcsém! Hát már itt vagy?

- Itt vagyok már három hete, Pista bácsi.

- No, az derék. Hát van-e sok dolgod? Mi?

- Nincs - hadartam szemlesütve.

- Igaz, igaz - mondá szórakozottan -, még nem szignáltam rád semmit. No, gyere be! Adok egy csomó friss ügydarabot.

Olyan biztató hangon volt mondva a »friss« szó, hogy szinte arra helyeztem a fősúlyt, mintha kényeztetnének vele.

Nyolc keresetet adott ide az urambátyám, rámázolva azokra veres ceruzával az »M« betűt.

- Ezekre tárgyalási napokat tűzöl ki - dörmögé, és a szemöldökeivel eleresztett.

Mozdulatlanul maradtam ott, a nagy boldogság elkábított, de a nagy feladat megijesztett.

- Tárgyalási napokat? - hebegém - hogy... én, hogy...

- Nézd meg a többi esküdtekét, abból meglátod.

Kevélyen vittem be hónom alatt nyolc aktáimat s azonnal hozzáláttam az idéző végzések tanulmányozásához. Az öreg esküdt megmutatta a magáéit, miközben megvetőleg nézett rám, mintha mondaná: »Te sohasem fogsz így fogalmazni!«

Ennek kapcsán alkalmat vett magának elpanaszolni az »iktató úr« előtt, hogy hitvány időket élünk... soha még olyan korrupció, mint mai napság... most már nincs semmi szent az emberiség előtt...

- Még a stílusomat is ellopják - mondá szörnyűlködve. - Képzelje, amice, micsoda pompás szavam volt harmadéve: »Jeleztetett általam«. Fölséges szó... mindig ezzel kezdtem a nagyobb szabású dolgokat. S íme, ma már az írnokok is ezt használják. Borzasztó dolog!

Az iktató, akit tréfásan »percsősz«-nek neveztek, helyeslőleg bólingatott a haragvó hatalomnak.

- Vérlázító erkölcsök, amice! Mondok magamban tavaly, már csak nem írhatok egy stílusban az írnokokkal. Elmegyek a saját szavamtól, ott hagyom martaléknak... isten neki... Előveszem az »elétüntetett általam«. Hát mi történt? Ma már a díjnok is ezzel kezdi, ha szerelmes levelet ír is. Nem lehet megélni, amice! Mindent ellopnak az okos embertől.

Én ezalatt megnéztem a többi esküdtek citáló végzéseit nagy figyelemmel, mindnyája másképp volt fogalmazva - minélfogva azt gondoltam, miszerint legjobb lesz nekem is csak a végzések értelmét venni ki, s minél érthetőbb, egyszerűbb alakba önteni, s ennek következtében a következő végzés írattatott általam a nyolc aktáimra:

»Jelen ügy tárgyalására augusztus 10-ének délelőtti 9 óráját tűzzük ki, amikoron a felek a prts III-ik §-a terhe alatt idéztetnek.«

Nagy diadalérzettel vittem be a principálishoz, hittem, hogy meg fog dicsérni. Igyekeztem, hogy az írásom is szép legyen. Ha Kuvik Mihály, az egykori tanítóm meglátná, tudom, el volna ragadtatva. Olyan szép fonatú volt az írás, mint a vízi boglárka indája.

A szolgabíró megnézte az egyik végzésemet, elolvasta, letette s azután engem nézett meg.

- Hol jártál iskolába? - kérdé.

- Selmecbányán - válaszoltam félénken.

- Sohasem lesz belőled stiliszta - mondá zordonan. - Nincs irányod.

Látván, hogy nagyon elszomorodtam efölött, miközben végig kitörülgette gondos végzéseimet fekete krikszkrakszokkal, a vigasztalás egy morzsáját lökte oda:

- Iszen majd meglátom különben, mit faraghatok belőled. Most egyelőre ide írom neked a helyes formulárét.

S oda írta nyomott erős, nagy betűivel, mik mind úgy álltak ott, mint megannyi fegyveres pandúr:

»Jelen ügy tárgyalása megtarthatása lehetőségének szempontjából, kitűzetvén augusztus tizedikének... stb.«

- Ez az igazi szép stílus, fiacskám! - veté oda némi kevélységgel. - Ehhez tartsd magadat jövőre.

Ettől a naptól kezdve sokszor ért gúny. Olyan plánta lettem, melyről azt szokás mondani, hogy vagy a plánta nem jó, vagy a föld nem jó neki, nem fog megfogamzani. A vén esküdt látta a kitörülgetett fogalmazványt, s rám vicsorította a fekete fogait.

- A talentum, talentum - mondá célzással -, a talentumot nem lehet erőszakolni. Hja, hja...

Az »utolsó lúdtoll« ezt minden áldott nap ismételte példázólag különféle alakban, de mindig bizonyos pártfogói színezettel. Sőt egyszer, midőn a szolgabíróval beszélgetne, a következő hangosabban kiejtett szavak ütötték meg füleimet:

- Utazó esküdtnek kell használni szegénykét.

Ez alighanem reám vonatkozott.

- Jó, jó, majd - szólt a principális, ki igen kurtán mérte a feleleteket, s egy perc alatt tíz tárgy fölött szeretett átsikamlani.

Rendkívülinek, majdnem csodásnak tetszett nekem. Minden szava úgy hangzott, mint valami isteni kijelentés. Az óriási hatalom, melyet képviselt, annyira megaranyozta előttem.

A legelső kirándulásnál a kerületbe csakugyan engem vitt magával. Utazó esküdtnek lenni nagy kitüntetés volt máskülönben, eddig mindig csak a kedvencek jutottak hozzá. A vén esküdt ravasz fickó volt: engem segített rá erre a pozícióra, mert tőlem legkevésbé félthette befolyását.

Ott künn állt a bricska, a cifra tarsolyos huszárral a bakon. Repesett a szívem, mikor felültünk. A nagy bádogszelencét az aktákkal feltette a saraglyába az otthon maradt hajdú, az öblös tajtékpipát pedig meggyújtva nyújtotta át a tekintetes úrnak. A kocsis csak a nyelvével csettentett, s elkezdtünk repülni. A négy tüzes sárkány tudta talán, kit visz, soha életemben nem láttam még lónak kevélyebb járását.

A szolgabíró alig ejtett ki egy-két szót útközben, csak a deregi domboldalnál emberelte meg magát.

- Csináljunk, öcsém, egy kis örömet ezeknek a lovaknak. Szálljunk le.

Úgy lett, gyalog mentünk a partnak fölfelé, a keskeny ösvénykén, mely nagy görbeséggel kerülgette a szakadékokat és vízmosásokat.

Szép verőfényes nyári nap volt. Tündöklött minden. Pásztorok egy vályút ácsoltak össze a domboldalba, azon át csurgott a víz egy másik vályúba alább s abból ismét fokozatosan egy alatta levőbe egész addig, míg lejött a forrás, ahová akarták, le a völgykatlanba. Lent a legutolsó vályúnál apró bárányok oltották a szomjukat, s vidám ugrándozással legeltek a kövér pázsiton.

Ahol össze nem dűlt, meg nem repedezett a föld, ott aztán igyekezett kipótolni, ami kárt az a talaj okozott a tulajdonosoknak, amelyik szó nélkül elszaladt az eke elől. Búza, lucerna zöldült a szabálytalan szántókon, halványpiros virágokkal kirakva. Az ösvény két széle még tarkább, szebb volt; ott senki sem szántott-vetett, hogy ráerőszakolja a szótfogadó fekete agyagra, milyen növényeket hozzon: azért hozott a szabad akaratából szeszélyesen ezerfélét.

A bogáncs, farkastej, vadrózsa dongóknak, darázsoknak elég jó, nem mindenki olyan kényes, mint a méh... Ámbár volt azokon méh is elegendő.

Sőt a szolgabírónak fel is tűnt az egyik, megnézegette nagy figyelmesen.

- Ejnye - szólt, s kivette pipáját a szájából -, ez mégis furcsa.

Rátekintettem a csodálkozó arcára, de felelni csak akkor mertem, ha kérdezett.

Lehajolt a csipkebokorhoz, összefogta a vadrózsa négy kis függönykéjét, s rabul maradt ott benn a szerencsétlen méh. Átfeketedett teste a finom virágszöveten.

A principális benyúlt ujjaival érte, s azután közelről is megnézte, megforgatta.

- Nem is hittem volna, öcsém...

- Mit nem hitt volna, urambátyám?

- Azt, hogy ezek az én méheim olyan messze elcsavarogjanak otthonról.

Ránéztem, nem tréfál-e? Az ő faluja legalább is másfél mértföld innen. De különben is, csak nem akarja velem elhitetni, hogy megismerte a saját méhét, mikor a világ minden méhe egyforma.

Komoly volt az arca, s amint gyöngéden lerázta ujjairól, látszott, hogy azt egészen a saját jószágának tartja. A szemeimből olvashatta ki, hogy nem hiszem, azért még hozzátette:

- Becsületemre mondom, a tulajdon méhem, hiszen csak ismerem az ebugattákat!

Olyan természetes volt a csodálkozása afölött, miért csodálkozom én a fölismerésen - hogy gyanúm támadt, vajon nem hiányzik-e az egyik kereke?

S mikor újra felültünk a dombon, amint kissé élénkebben kezdett beszélgetni egyről-másról, bizonyos gyanakodással hánytorgattam szavait, megjegyzéseit.

Szilkére tartottunk ebédre, ott kellett fölvenni hagyatéki tárgyalásokat.

- Hát tudod-e jól a perrendtartást? - kérdé, amint beereszkedtünk a szőlők alatt a faluba.

- Tudom meglehetősen.

- Csakhogy azt úgy kell tudni, mint a miatyánkot.

- Sok szó az arra, hogy az ember bevágja.

- Én bizony még nem láttam, mennyi.

- Akkor honnan tudja, urambátyám?

(Mert azt már sokaktól hallottam, hogy az öt ujjában van.)

- Honnan tudom? - szólt bizonyos keserűséggel. - Hát mikor a kaszinóban tarokkozom, a többi asztaloknál ott disputálnak a fiskálisok, hol az egyik, hol a másik paragrafusról. Egy év alatt lassankint összefogdostam az elmémbe az egész törvényt.

Nagyzol és henceg - gondolám magamban.

Harmadfél napig időztünk Szilkén egy igen kedves úri háznál, ahol már ott találtuk a principálisom családját is: mert a família ide közel lakott, Csetényben; maga a tekintetes asszony gazdálkodott az ősi kúrián, míg a földesúr évek óta benn hivataloskodott a városban, a megyei urak szólása szerit csak szombatonkint rándulván haza, ahogy tréfásan mondták: »tisztát váltani«.

A családbeliek értesülvén, hogy az »öreg« ide érkezik, meglepetést csináltak neki. Álltak pedig a családbeliek a tekintetes asszonyból és két szemrevaló hajadon leánykából. Erzsi volt a nagyobbik és szebbik, egész sarkáig ért a lágy fekete haja, ha kibontotta, s egész a vesékig perzselte az ember idegeit a tekintete, akire rávetette. A kis Nellike is csinos volt, de hát ahhoz nekem semmi közöm: hadd beszéljenek őróla azok, akiknek ő volt a szebbik.

Addig a harmadfél napig nem cseréltem volna a főispánnal sem. Édes órák, melyeknek emléke még ma is csiklandozza öreg szívemet, s fájón rezg benne, mint egy régi szép dal elmosódott, ismerős melódiája.

A principálisom nem sokat törődött a családjával, könnyelmű ember volt, azok közül való, kik az egész világot jobban szeretik, mint önmagukat. A népszerű emberek végzetes természete, hogy többre becsülik azt, ami nincs még meg, mint ami már megvan.

Új meg új hódításokra iparkodott. Ha száz ismerőse volt jelen, biztosra lehetett venni, hogy a százegyedik idegen irányában lesz a legszeretetreméltóbb. S valóban, őbenne voltak úgynevezett hódító tulajdonok, a közszeretet kacér pillangói körülröpködték, mint a sáska, s ezek miatt nem látott semmi egyebet, ami még körülötte van; vakon ment a pillangók után...

Amikor nem tarokkozott, örökké dolgozott, de többnyire tarokkozott, tehát éppen kevés dolgunk volt. Mindössze tíz hagyatékot vettünk jegyzőkönyvbe, s mintegy tizenkét más ügyet intéztünk el. A jegyzőkönyveket én vezettem - de ő diktálta könnyen, folyékonyan, az ő sajátságos kurta kifejezéseivel.

A délután a tarokké volt - és a miénk.

Bolyongtunk a kertben, én meg a lányok, kik ezerféle dolgokat csevegtek. És hogy tudott beszélni az Erzsike!

Istenem, milyen okos, milyen okos! Minden szavában volt valami él, valami magasabb értelem, mélyebb célzás! Én legalább visszaidéztem azokat sorba azután, és mindenikben megtaláltam a méregmorzsát vagy a mézcsöppet! És ahogy az egyes szavakat kimondta, a hang, a hangsúly ezerszínű festéket tudott azokba vegyíteni. Ha ugyanazt mondta is, az mindig más meg más volt!...

Első nap meg voltam magammal elégedve. Erzsike sokszor megszólított, megkülönböztetett, s én mindig helyesen válaszoltam neki. Meg is csodáltam aztán magamat emiatt harmadnapra, s minden hajszálam ég felé meredt, ha meggondoltam, hogy ugyan hol vehettem azt a szertelen ügyességet és lelki erőt?

Isten tudja, hogy volt - de úgy volt.

Ott ültünk egymás mellett egy gyeppamlagon egészen közel, kék perkál szoknyácskából egy darabka a csizmám hegyét horzsolta. Nelli, mint afféle kislány a pázsitra telepedett, és láncot csinált a lyukas bélű pitypangokból. Azt mondta, addig be sem megyünk a kastélyba, míg olyan hosszú nem lesz, hogy minket kettőnket az Erzsikével körülérjen.

Erzsike mosolygott, aztán megfenyegette Nellit, és azt mondta neki:

- Ugyan, ugyan, te kis csacsi.

Mire Nellike méregbe jött és ráhajította a készülő láncot Erzsire, észnélküli futásnak iramulva a merénylet után.

Egyedül maradtunk, ketten egyedül. Csak a kert lombos fái néztek ránk, de ők se beszéltek semmit. Szélcsend volt. A virágpadokban nem lóbálóztak a tulipánok tölcsérei, a liliomok sisakjai. Úgy rémlett, az egész természet arra ügyel, mit fogok szólani Erzsikéhez most.

Nem is tudom, hogy jutott ez eszembe, de amint eszembe jutott, kéjes félelemmel töltött el. Ránéztem a leány piros arcára és lesütöttem szemeimet, szívem pedig elszorult. S amint másfelé fordult tekintetem, egyszerre homályban maradt minden, minden, erdők, mezők, hegyek. Pedig a nap hevesen sütött ott fönn. Nem ért semmit. Úgy látszott nekem, hogy a világnak az a másik oldala, amelyiken Erzsike áll, mintha ragyogóbb lenne.

Szólni, okvetlenül szólni kellett valamit.

- Ösmeri kisasszony a többi esküdteket is?

Ez volt az első nem idevaló ügyetlen kérdésem. Azontúl aztán egy se volt ügyes.

Erzsike elbiggyesztette duzzadt, piros ajkait.

- Az esküdteket? Azokkal a többiekkel szóba sem állok.

Azokkal a többiekkel! Oh, de végtelenül jól esett ez a szó. Hogy ki van most már egyenlítve minden! Engem, a lenézett embert, aki a többieknél sokkal kisebb, egyszerre a többiek felébe tesz a principális kisasszonya!

Másnap délután kimentünk gombát szedni; a lánykák megvárták, míg elvégezem a hivatalos dolgokat. Gombát ugyan reggel szokás keresni, de mi ezzel nem törődtünk sokat. Kis kosarakat hoztak magukkal, a másik kezökben a parazolt tartották.

A szerencse nemigen kedvezett. Nelli találta az első gombát, s kevélyen mutogatta. Szép vörösbőrű királygomba volt, de nem fiatal, mert már a héja hámlani kezdett. És mégis irigyeltük tőle.

Kivált Erzsi, ki most kettőztetett figyelemmel szegezte szemeit a földre, s engem is korholt:

- Magának valahol másutt jár az esze... Hát a földre nézzen, ha találni akar.

- Inkább nézem én magát - mondám hirtelen elszánással, tompa hangon.

Könnyedén elpirult, s ernyőjét hirtelen erre az oldalra fordította, hogy ne láthassam. Mikor pedig később leültünk a csőszkunyhónál uzsonnálni és pihenni, fehér tüllkötényét felhajtotta a fejére; semmit sem láthattam az arcából.

Ez ingerelt. A kötény finom szövete átnedvesedett a szájánál, s folytonosan rezgésben volt. - Nevetett a kis gonosz, hogy nem láthatom.

Pedig még bájolóbb volt így. Szép, fejlődő dereka, a vakító fehér alsószoknyák, melyek kilátszottak a csinos bokák körül, egészen elvették az eszemet, s önkénytelenül hozzányúltam a kötényhez, s elrántottam az arcáról.

Hirtelen ráütött a kezemre, és sértődve kelt fel.

- Sohasem fogom többé megmosni a kezemet - dadogám felhevülve.

- Mit akar maga én velem? - szólt hidegen.

- Én?... Semmit. Hát bántom én magát?

Nem felelt. S mert nem felelt, lesújtva s újra félénken álltam mellette. De elhatároztam, hogy csak lassan vonulok vissza, nehogy azt tartsa, ő utasított rendre: jobb lesz, ha úgy tűnik fel, mintha fokozatosan magamtól hagynék alább az érdeklődéssel.

Szerencsétlenségemre éppen akkor kellett kijönni a csőszék tarka macskájának, s az éppen a mi lábainknál futott el a suhogó kukoricaszárak közé.

- De furcsa macska - mondá közömbösen.

- Az én édesanyámnak is éppen olyan macskája van.

- Ah! - szólt ő és úgy tett, mintha ásítana.

- Oh, kisasszony - mondám átrezgető melegséggel hangomon -, higgye meg, hogy arról a macskáról mindig eszembe fog jutni... míg csak élek.

Erzsike elkezdett erre kacagni olyan édesdeden, hogy az üres kosarat is elhajította nevettében.

- A macskájokról fogok eszébe jutni? Hahahaha! Ugyan menjen, hihihi! Hiszen maga nagyon ostoba!

Úgy tudott kacagni, mint egy zuhatag a tündérerdőben.

Végem volt. Ezt többé ki sem bírtam köszörülni, amíg ott voltunk. Most már én ostoba leszek hát előtte.

Leverten, feldúlt kedéllyel utaztam vissza másnap principálisommal a székvárosba. Lelkem tele volt keserűséggel, nyugtalansággal.

A szép Erzsi még akkor is nevetett, mikor búcsút intett szép fejecskéjével, de ez a nevetése már nem volt bántó: inkább nyájaskodó volt, mintha azt mondaná: »Szegény kis ostobám, hát minek mégy még el?«

Zavart fejemnek köszönhetem, hogy a nagy bádogszelencét, amelyben az akták voltak s melyet én gondoztam, az úton elvesztettük valahol. Mai napig sem bírom elképzelni, miképp csúszhatott le a kocsiból.

Kétségbe voltam esve. Istenem, istenem, mi fog már most történni? A szolgabírónak a világért sem mertem megmondani. Azt hittem, mindjárt lenyakaztat, ha megtudja.

Mikor a holmit leszedtük a kocsiról, akkor vettem észre, hogy hiányzik. Reményem volt, hogy hátha visszahozzák, valaki megtalálja. Hiszen aki felnyitja, mindjárt meglátja, hogy megyei akták. Ki merné azokat elsikkasztani.

Hanem nap nap után múlt, s a pléhszelence nem került meg.

A hetedik napon bejött egy szilkei fél és megapellálta az egyik ítéletünket. A föllebbezést benyújtotta a szolgabírónál.

A szolgabíró kijött a kancelláriába, s mogorván kérdé tőlem:

- Hol vannak azok az a szilkei akták?

Remegtem. Egész testem lúdbőrzött, szívem összeszorult, s asztalomba fogódzva hörögtem, mialatt arcomat halálsápadtság borítá:

- Nem tudom... Elvesztek... Úgy gondolom. Bocsánatot kérek...

- No, no, no... ne félj, fiacskám - mondá jóságosan ahelyett, hogy dühbe jött volna. - Hát nem hoztad le a szelencét a kocsiról? Gondolkozz csak rajta.

- Nem hoztam.

- Ejnye, ejnye... az már baj - dörmögé -, bizonyosan kiesett a szelence a saroglyából a deregi zökkenőnél. Már most hát dologra, gyerekek, míg eszemben van még. Hadd diktáljam le nektek ezeket az aktákat.

S kelletlenül kezdte vakarni a fejét.

Majd előszólította az írnokokat, és lediktálta sorba elejétől végig mind a huszonkét jegyzőkönyvet az emlékezetéből.

- No - mondám csodálkozással magamon kívül -, most már elhiszem urambátyámnak a deregi méheket.

Ez a virtus-cselekedete közelebb hozta hozzám. A huszonkét lediktált jegyzőkönyv dicsőségének én voltam élő monumentuma. Megszeretett csupa merő hiúságból, s lassankint én lettem a kedvence.

Erzsikével még igen sokszor találkoztam, de a principális észrevevén az én lázasnak induló érdeklődésemet, nem vitt ki többé a falujába, s csak extra muros kedvelt. A famíliától elszakított végképpen.

Egyszer, egyetlen egyszer tettem még kísérletet.

Mint gyakorlottabb esküdtnek később látatlanba szokta aláírni a végzéseket, amiket hozzá bevittem. Aláírta volna az még a saját halálos ítéletét is. Az a vakmerő ötletem támadt, hogy végzésileg kimondatom általa, miszerint az Erzsi leány tartozik engem holtig szeretni. Ő úgysem veszi észre, hanem mikor az aláírt aktát megkapom, beteszem egy hivatalos borítékba, s elküldöm Erzsikének. Hátha megfogadná a vármegye parancsát. Ereje van annak még a szívekre is.

Az öreg azonban, mikor már aláírta, hirtelen belepillantott - talán az ösztöne súgta meg -, s amint végigfutotta, nagy, szelíd szemeit rám emelte. (No, ha akkor sem süllyedtem el - meg nem égek már én a tűzön sem.)

- Micsoda bolondozás ez?

Egy szót sem lettem volna képes kiejteni a mentségemre.

Megint felvette a tollat, miközben a másik kezével alácsúsztatta a furcsa végzést az íróasztal túlsó oldalára:

- Ez pedig itt marad. Ezt még majd megapelláljuk a királyi táblához.

Úgy rémlik, még egyszer, egy bálon, felhevülve a bortól és a bál izgalmaitól, hozzáléptem:

- Ej, emlékszik-e még? Mi van azzal a végzéssel, urambátyám?

- Légy türelemmel, öcsém. Még mindig nem jött le a királyi tábláról.

...Biz az le nem jött - egész a mai napig, amikor ezeket a sorokat írom. Az ember szinte hajlandó hinni, hogy csakugyan a királyi táblán van.

Egy pár éve annak, hogy három parasztember ülte meg az egyik asztalt a »Korona« sörházban. Egyszerű, sőt úgyszólván kopottas kékbeli ruhába voltak öltözve, varjú alakú és színű kalapjaikat tekintve, kiütődött a debreceni jelleg.

Jóízű vacsora után - mely tán sokba is került egy kicsit, mert a pincérek gyanúsan és aggodalmasan nézegették őket, amint a jóféle somlait és kecsegét hatalmas adagokban fogyasztják - vacsora után, mondom, amint a fizetőpincér odaállt az asztalhoz, az az ötlete támadt az egyiknek:

- Mondok valamit kegyelmeteknek, Szűcs Mihály és Töviskes János uram.

- No, ugyan? - feleli Töviskes.

- Az fizesse a vacsoránkat, akinek a legkevesebb pénze van.

- Bánja a piszi - felelte Szűcs Mihály -, én ráállok.

- Én se bánom - szólt Töviskes.

- Eszerint megegyeztünk - mondá nevetve az indítványozó Nagy Péter uram. - Annyit azonban mondhatok, lefőztem kegyelmeteket.

Mert énnálam negyvenkétezer forint van.

S kivágta a nagy vörös bugyellárist, ahonnan egyszerre elkezdett mosolyogni a negyvenkét rangos papiros.

- Akkor hát vivát - kacag fel Szűcs Mihály -, mert énnálam hatvanezer felé jár!

Felkelt erre az asztal mellől nagy lomhán Töviskes, s egy lenéző tekintetet vetvén a két földire, odaszólt a bámészkodó pincérhadnak:

- Kellnyer, adja fel a köpenyegemet! Ezek fizetnek!

Ilyen gavallér volt Töviskes bácsi, az Alföld híres cívise, ki mikor meghalt, nagy benefíciumot tett a városi szegényeknek és a református iskolának.

Azóta Bagi uram vette át a paraszt Rotschild szerepét. Csakhogy Bagi uram már sokkal civilizáltabb ember. Újságot járat, olvas, nem olyan fösvény és nem olyan pazar, mint Töviskes volt. Egyenletesebben költ, s egyenletesebben gazdálkodik.

Bagi uramon sem simít sokat a pénz, az neki mindegy, s ha elvetődik néha látogatóba a leányához, aki már perfekt úriasszony, s európai komforttal él szépen bebútorozott termeiben, őkegyelme biz azért bele nem fekszik a selyem paplanos ágyba egy világért sem. (Leszakadna az alattam édös lelköm.) Hanem leteríti jó zsíros bundáját a suvikszos padimentumra, s ott telepedik le a szoba közepén, aludván a boldogok álmát a hajnali csillag feljöttéig, amikor aztán fölhörpint egy üveg pálinkát s odább áll, mert hát a király se elég gazdag arra, hogy örökös vendégségben legyék.

Töviskes bácsi még szimplexebb ember volt Bagi uramnál, valóságos nyers paraszt. Ha Bagi uramon nem simít is a mód, de az idők rajta hagyták a nyomait; Töviskes bácsi ellent tudott állni az időnek is.

Ő nem dolgozott, hanem a pincéje előtt feküdt egész nap hason a kiterített subán, s vagyoni helyzetét csak különféle drága dohányzacskói jelezték. Egész életében dohányzacskókat stikkeltetett, s amennyi szűcs volt az Alföldön, az mind csodálatos remek zacskókon törte az eszét Töviskes uram számára.

A feleségét, az »anyjukat« nagyon szerette s általában szép a mi népéletünkben a hitestársi hűség, mely annyiféle alakban nyilatkozik. (A hódmezővásárhelyi polgár is tavaly, nejével együtt tette a húszezer forintos fundációt az artézi kútra.) Töviskes is hitestársával egyetemben végezte minden dolgát, a donációt szinte közösen adták a jótékony célokra.

A virtus, ami minden ilyen mágnás parasztban megvan a faji vérnél fogva, úgy, ahogy megvan az még a külügyminiszterré felvergődött grófban is, nem hiányzott Töviskes uramban sem. De furcsán nyilatkozott benne.

Bagi uram egy akó feketekávét szokott rendelni, ha nagyon fölébred az önérzete. Töviskes pedig, mikor megharagították, felszántatta a kertjét s kivitt egy szakajtó húszast, és elvetette benne.

- Hadd teremjen ebadta hitvány ezüstje.

A húszasok egy részét természetesen összeszedegette a csínyért apprehendáló Töviskesné asszonyom, de azért a környékbeli gyerekek a régi adoma nyomán, még mindig kaparászgatnak az elhagyott kertben, ha egyéb dolguk nincs.

Most, mikor naponkint olvassuk az újságokban a tömérdek pusztulást, licitációt, gazdát cserélt főúri birtokot - jól esik őkegyelmeikre gondolnunk, akik a kis lajbi zsebükből fizették és fizetik az adójukat.

Hárman valának az asztalfőn, a Petőfi-szobor bankettjén. Tisza a legközepén frakkban. Jobbról Jókai atillában kokárdával a mellén, balról pedig Ráth Károly öklelő bajuszával. Körülöttük szemben és szerteszét mindenütt előkelő »matadorok« itták a hegy levét.

Így ittak, iddogáltak... Tisza letette szemüvegét: anélkül is rózsaszínű volt már a világ, s elmerengett édesdeden Petőfi egyik költeményének tartalmán, hogy hányadik is már a pohár?

Ha valaki elkiáltaná magát most: »Gyerünk, verjük be a szabadelvű kör ablakait!« Biz'isten, velünk jönne Tisza is. Pompás kedélyben van mindenki. Egyszóval azon a fokon áll a bankett, hogy most már érdemes komolyan beszélni az irodalomról.

- Magatok vagytok az oka - mondja Tisza -, hogy a magyar ember nem foglalkozik most veletek annyit, mint azelőtt s hogy a nimbusz csökkent, magatok se foglalkoztok magatokkal annyit, mint Bajzáék korában - hanem minket, politikusokat nyaggattok.

Ezen a témán aztán eleszmecseréztek egy darabig a Tiszáék tájékán.

- De hát kivel foglalkozzunk most? Nincsenek Vörösmartyk, Bajzák, Petőfiek, hanem apróbb emberek.

- Lárifári. Hiszen mindenki azon kezdi hogy apró ember. Valamikor Deák Ferencnek is kilógott hátul az inge...

- Nem az, nem! - veti ellen egy okos ember - ...hanem Jókaiék után egy egész generáció hiányzik - aki átvehesse a nemzet koszorúit.

- Hát hova lett az a generáció? - csodálkozik Péchy Tamás.

- Hüm - feleli Jókai. - Az bizony talán nem ért rá megteremni. Úgy jártunk, mint az egyszeri ember a feleségével: olyan vén lányt vett el, hogy mindjárt unokát szült neki: a fiakat kihagyta.

Ezen aztán Péchy is elmosolyodott, mert a vicceket ő is szereti.

- No, csak nevessetek a magatok baján - mondja a miniszterelnök. - Igazán tenni kellene már valamit. A minap körülbelül a nyár elején egy jó barátom vidéki kastélyában töltöttem egy kedélyes estét.

Megleptem őket - mert nem szeretem, ha parádé van miattam.

Hanem iszen mindegy az nekik. Olyan lukulluszi lakomát csaptak, hogy a muszka császár sem eszik olyat. Volt ott minden, amit csak nyújthat a modern civilizáció. Szőlő Velencéből, barack Milánóból, fácán, tengerirák. Egyszóval, ami luxus csak van, az mind bőségben fölhalmozva a barátom házában. Nem nevezem meg, mert még kiírná valaki.

Pedig nagy öröm az, ha az ember ilyen bőséget talál, ami aztán igazi tyúk és nem csak színpadi, mint a Potemkiné volt. Mert nem készültek engem fogadni, nem vártak, mégis mindenük van, amit szemem szám megkíván. Bizony isten egész passzió ilyen gazdag országban miniszterelnöknek lenni.

Hát egyszer aztán lefekvés előtt a lelkem kívánt meg valamit. Legnagyobb bajom az idegesség, ezzel nem tudok elaludni.

(- A rossz lelkiismeret, kegyelmes uram! - akarta mondani Ráth Károly, de hirtelen a szájára ütött.)

Az ellen használom nyáron az ostendei fürdőket, de különben is megszoktam már, hogy lefekvés előtt mindig valami könyven alszom el...

Nemigen vagyok válogatós. Mindegy akármi. Hát amint szobámig kísér szíves házigazdám, mondom neki:

»Tegyetek, kérlek, valami könyveket az asztalomra, mert még olvasni szoktam ilyenkor.«

»Olvasni szoktál? - kérdé csodálkozó szemekkel. - Ugyan, ne rontsd a szemeidet kérlek. Nem kívánja azt a haza tőled...«

»Magam mulatságára teszem. Ezt is irigylitek már tőlem?«

Nosza, lett erre zavar, keresgélés a házban. Hallottam künn a diskurzust, a parancsokat. A szolgák lihegve jelentgették, hogy nem találnak sehol egy - könyvet.

Végre a kertész (nagy memóriájú ember lehetett) visszaemlékezett, hogy a báró úr nagyapja valaha könyveket rakatott a padlásra.

Csak aztán meg ne gyújtsatok ott valamit!

Már félig le voltam vetkőzve, mert különben kijöttem volna szobámból. Az ördög feküdjék nyugodtan olyan házban, amelynek a tetején égő fáklyákkal járnak.

Nem kellett soká várnom. A szolgák visszajöttek azzal, hogy a tyúkok egészen pocsékká tették immár a főúri bibliotékát odafönn. Nem lehet azokhoz a könyvekhez emberi kézzel hozzá érni. Ha sok tudomány volt bennök, az ugyan el van ott temetve örökre.

Hallottam gazdám bosszankodó káromkodását.

»Már most mi az ördögöt csináljak? Mit adjak a miniszterelnöknek? Szégyen, gyalázat!«

Mai napig se tudom: úgy értette-e, hogy neki szégyen, vagy úgy, hogy nekem.

- Hopp! Menjen valaki a korcsmároshoz. Annál láttam a minap egy ócska könyvet az almáriumon. Verjétek fel! Azonnal adja ide...

Néhány perc múlva megkaptam a könyvet. Az inas hozta be egy drága művű ezüst tálcán, mint valami tengerentúli csoda-delikateszt. A két felső lapja el volt szakítva, a többi is tele zsírfoltokkal.

Mégis megismertem messziről. A Kákai Aranyos könyve volt énrólam.

Másnap aztán pironkodva, hebegve kért bocsánatot a gazda: hogy így, hogy úgy...

»Szívesen adtam volna - de bizony engedd meg, nincs énnálam egyéb könyv, mint az izé... izé...«

»No, mondd ki már, hogy az: adókönyv. Ugye azt akarod mondani?«

*

Eddig van, amit a miniszterelnök mesélt - ha igazán elmondta e kis epizódot -, én a magam részéről csak azt kívánom hozzátenni, hogy mindenesetre része lehet annak a százszor összeszidott kis kék könyvnek is abban, hogy a magyar közönség kezdi feladni irodalmát s elzárkózik a szellem és a haladás elől - de az elszegényedésen kívül ennek a közönynek, még erősebb, jeleknek sokkal rosszabb, okai lehetnek.

Míg a terített fehér asztal görnyed a csemegéktől s még a kisebbiken, a zöld asztalon ütik az alsót a királlyal, addig nem volna szabad üresen állnia a könyvasztalnak sem.

Vagy igaz, hiszen ott van rajta a kalendárium.

S ez ütött-kopott naptár, mely magányosan hányódik ott, évről évre közelebb mutatja az ezredik esztendőt.

Nagy idő ez is! Önök talán úgy tartják, hogy már eleget éltünk?

A néhai bonorum-direktor temetése után két napra eljött hozzám a püspök jól táplált titkára azzal a kellemes hírrel, hogy őméltósága engem óhajtana kinevezni.

Meghajtottam magamat.

- Mindenesetre megtisztelő rám nézve. Még csak azt óhajtanám tudni, mi javadalmazás jár ezzel?

- Utique - szólt a tisztelendő titkár -, nem sok, bizony nem sok, mert mi magunk is szegények vagyunk, éppen csak hogy megélünk.

- Meglehetősen ismerem őméltósága szűk anyagi viszonyait.

- Annál jobb - folytatá kézdörzsölve. - Tehát. A fizetés ezer forint volna - ha volna honnan kivenni; hanem úgy mellékesen rámehet dominatio vestra hatezerre.

- Hát az se rossz - de mi ezekért a munka?

Hm! Erre már megakadt a püspöki titkár. Hát ugyan mi is csak? Végiggondolt a néhai bonorum-direktor egész pályáján.

- No, azt hiszem... úgy gondolom... természetes, hogy először is - igen, először is bemutatja magát domine spektábilis őméltóságánál, minden vasárnap ott fog ebédelni velünk... igen is... s azután természetesen felügyel a birtokokra, hogy legalább tekintetességednek hajtsanak valamit.

Beleegyeztem, minélfogva néhány nap múlva megjelentem az elhagyatott püspöki rezidenciában, hol a bevert ablaktáblák, a lehullt vakolat, a bedűlt korhadt lépcsőzetek eléggé mutatták a belső életet kívülről.

Őméltósága idegenül nézett rám egy kis ideig, majd barátságosan kérdé jóságos egyszerűséggel:

- Nos, ön az a bizonyos ember? Foglaljon helyet. Ide közelébb. Nem kíván egy kis gyomorerősítőt?

Megköszöntem és elfogadtam egy félpohárnyit, miközben a püspök keserűn elpanaszolta, hogy nem tud megélni, teljesen lehetetlen neki.

- Pedig takarékosak vagyunk - sóhajtá. - Kiszámolva élünk. Négy krajcáros szivart szívok, direktor úr. Nem szelel. De hát mit tegyek?

- Nem foghatom fel a dolgot. Nem hittem volna, hogy ennyire van. Mennyi a jövedelme méltóságodnak?

- Úgy gondolom nyolcezer forint.

- Teremtő isten, hát a többi?

- A többi? - szólt ő csodálkozva. - Miféle többi?

- Húszezer holdból legalább negyvenezer forintnak kellene lenni.

- Kellene. De mikor nincs.

- Igen, de mi lehet ennek az oka?

- Hát ki törné ezen a fejét, édes uram? Nincs, mert nincs. Néha húst sem hozathatok a mészárszékből. Szegény vagyok.

- De hisz méltóságod szerényen él, s nyolcezer forint végre is csinos summa.

- Hiszen ez, ez! - mondá jámborul. - Csináljon hát valami rendet, direktor úr, hogy legalább adósságba ne kelljen verni magamat.

- Mennyi cselédet tart méltóságod?

- Négyet. A kapus van itt, a titkár, az inasom meg a szakácsné, aki főz.

Megkapván kinevező levelemet, legelső dolgom volt a rezidenciában csinálni rendet. Előhívattam a szakácsnét.

- Hogy hívják a nemzetes asszonyt?

- Nemes özvegy Pungó Istvánné.

- Mióta van őméltóságánál?

- Abban az esztendőben jöttem kérem alássan, mikor a Kártyi Pistát akasztották... Furcsa fattyú volt...

- Mondja el nekem a napi kiadásait.

- Miféle kiadásokat?

- Vegyük például a konyhai kiadásokat.

- Hát legelőször is, kérem alássan, hozatok naponkint 24 font borjúhúst, 10 font marhahúst, hogy jó leveske legyen, kérem alássan, azután néhány baromfit vesz a lányom a piacon... ez az ebéd.

- Kezdjük mindjárt a reggelin. Mi kiadása van a reggelire?

- Legelőször is hatvan kifli.

- Hüm! Ez tán sok egy kicsit. Ki eszi meg azt a sok kiflit?

- Hát csak elfogy, kérem alássan.

- És azt a tömérdek húst?

- Jó étvágyunk van, kérem alássan.

- Elhiszem, de tíz font mégis csak megárt egy gyomornak.

- Nem emlékszem, hogy valamelyikünk beteg lett volna valamikor - vágta vissza Pungóné nagy alázattal.

Mikor aztán egy jegyzékbe vettem a Pungóné napi kiadásait (ilyenforma arányokban valának egész végig), felmentem a püspökhöz, s megkérdeztem:

- Mennyi kiflit eszik meg méltóságod a reggelijéhez?

- Ha egészséges vagyok, néha megeszem egy egészet is... de legtöbbször egy félkiflit.

- Vannak-e gyakran vendégei?

- Ki jönne énhozzám? - tört ki keserűen. - Nem törődik énvelem senki. Tudják, hogy szegény vagyok. Nem jön ide a szarka sem - mert az is éhen fordulna le a házfedélről. Énmagam nem mehetek sehová, mert sánta az egyik lovam, és másikat nem tudok venni helyette; csináljon rendet, direktor úr... tegyen valamit énérettem.

Nagy buzgalommal fogtam a jó öreg püspök helyzetének javításához, Pungóné asszonyomon kezdve a reformokat, meghagyván neki, hogy ezentúl csak negyven kiflit szabad hozatni a reggelihez (még így is tíz jut egy emberre), húsban, fűszerben, mindenben ledevalváltam a kiadásokat felényire.

Hanem lett erre aztán vihar a rezidenciában olyan, aminőről fogalmam sem volt. Az emberek mind haragosan néztek rám. Az ajtókat dühösen csapkodták az épületben. A titkár majd feltaszított a lépcsőkön, és nem is köszönt. A kapusnak volt egy mérges komondor kutyája, az belebolondult a nadrágomba, a kapus ott nézte hidegvérrel, amint küszködtem vele, s a világért se mondta volna »csiba te! Hogy mersz a direktor úrba belekötni«. Pungóné egyszer napközben majd nyakon öntött a moslékos dézsából. S magának a püspöknek minden ételt kozmásan adtak fel, a szobáit be nem fűtötték, a slafrokkját meg nem találták, a feketekávéját elfelejtették megfőzni, egyszóval borzasztó zenebona támadt.

Hát még másnap, mikor a pék, a mészáros, a fűszeres, mind eljöttek deputációba a püspökhöz, hogy ellenük esküdtem, hogy tönkre akarom őket tenni, a házi személyzet pedig elkezdett keservesen panaszkodni, hogy éhen halnak, kiszáradnak, elsoványodnak, mint a héring.

A szegény püspök eljött hozzám a kerti lakba (mert ott voltam beszállásolva), s összetett kezekkel kért:

- Direktor úr, csináljon rendet... csináljon kérem rendet, hogy megélhessünk.

- De méltóságos uram, hiszen éppen azt kezdtem csinálni.

- Éhen halnak, tessék elhinni, éhen halnak... az egész város éhen hal... Most volt itt a pék, a fűszeres, a mészáros, a rumszállító...

- Méltóságos uram, egy ember, aki tíz kiflit eszik reggelire, a többi étel mellé, s tíz font húst ebédre, az nem halhat meg - mondám némi szigorral.

A jó öreg püspök megijedt makacsságomon, s kérlelő bátortalan hangon szólt:

- Tessék elhinni, nem úgy van. A história emlékezik olyan emberekről, akik sokat ettek. Ezek mind olyanok. Egytől egyig különös emberek. Kolosszális gyomrok. A gyomrokhoz ne tessék nyúlni kérem, mert már Menenius Agrippa is... Ne legyen olyan makacs, kedves fiskálisom. Én kérem. Hagyja meg nekik, szegénykéknek az eledelüket.

- Hát 'iszen nem bánom méltóságos uram, ha már úgy van.

- No lássa, tudtam én, kinéztem én, hogy derék ember - felelte bánatos örömmel -, hagyjuk ezt csak annyiban. Hanem csináljon rendet, okvetlenül csináljon valami rendet, édes jó direktorom!

A barna asszonyomat említem legelsőnek, mert az volt a legutolsó. Nem volt fiatal, sem nem volt szép, de volt benne valami igéző, lebilincselő. S mindez azért, mert már elmúlt harmincéves.

Ezek az évek előnyösek voltak neki. Arcára pompásan illett a hervadás kezdete. Modora pedig egyesíté mindazt a művészetét a kellemnek, amit egy olyan ember képzel a párizsi nőkről, aki még sohasem beszélt velök.

Szellemes volt és bölcs, de mégis naiv. Hangja képes volt minden modulációra. Ezt a szót: »nekem«, amint kérdőleg, csodálkozólag, közönyösen, ridegen, büszkén, hanyagul ejtette ki, hallottam tőle vagy negyvenféleképpen. Gyönyörűség volt azt meghallgatni.

Magam sem tudom, miért vigyáztam meg éppen ezt a szót. Miért nem egy másikat? Hiszen minden szó sajátos bájos zene volt az ő vékony ajkai között. Minden szó új volt, mindig új volt, ha ő mondta ki.

Orra, úgy tetszik nekem, kissé pisze volt, de nem a párizsi piszeség, hanem hegyben végződött és ellapult valahogy az arcon, mintha csak oda volna lehelve. Az álla nagyon is előre nyúlt, ez nem volt szép, de később éppen emiatt tetszett nekem. Még ma is ingerlő rám minden előre álló női állcsont!

Ha a homloka nem lett volna oly túlságosan alacsony, talán hamarább észrevettem volna, hogy tetszik nekem, de így nem vettem észre sokáig.

Pedig igen jó, igen nyájas, túlságosan nyájas volt irántam, de én sohasem gondolkoztam ezen. Egyszóval, nem foglalkoztam vele. Hiszen van az úgy, hogy az ember nem vesz észre valamit, amire ránéz.

Nem is gondoltam volna arra soha, hogy udvaroljak neki, ha egyszer éppen oda nem nézek az ebédlőben az asztalra, ahol a teát öntötte a vendégeinek.

Mindenkinek ott állt a csészéje, cukrot tett a csészékbe, s óvatosan két-két kanálnyi rumot mindenikbe, hanem mikor a következő csészéhez ért, egyszerre pajkos mosoly játszott az arcán, s könnyed finom kezével durván megfogta a rumos üveget, s könyv nélkül töltötte a csészébe. Annyi, de annyi kedély volt ebben, hogy az leírhatatlan.

Elpirultam, mert a saját modoromra ismertem ebben. Nem szólt semmit többé, de én már tudtam, melyik az én csészém. Hiszen úgy csinálta meg a teámat, ahogy én magam csináltam azt meg.

A teából forró pára szállt föl, s e forró pára most olyan volt előttem, mintha arany füst lenne. Valami csodálatos melegség csapott meg. A pára szétoszlott a kis szalonban, s minden ragyogó fényes lett tőle. Az a nagy ernyős lámpa sem világított még olyan derülten, olyan nyájasan soha.

Ettől a perctől nem ment ki többé a fejemből a »kis néni«. Csodálatosan növekedett a szépsége napról napra.

Másnap csak ennyit mondtam magamban:

»Hiszen nem is olyan csúnya ez a kis néni!«

Egy hónap múlva már nem volt párja az egész világon.

Hanem amióta ő észrevette, hogy én melegebb vagyok, lett ő hidegebb. Bolond egy taktika ez! Sok bajt, gyötrelmet okoz a férfiaknak.

A közöny még csak jobban nevelte szenvedélyemet. Szavaimat, vallomásaimat szívesen látszott hallgatni, de felbátorító válasza nem volt számomra.

Elmondtam neki sokszor, hogy miképp szerettem bele, milyen csekélység, a teaöntés tett rabjává.

Mosolygott, azután felsóhajtott kedves, szívbelopódzó gúnyolódással:

- Lássa, lássa, e nélkül a csekélység nélkül meddig várhattam volna... Mert hiszen ön nem tudhatja, nem-e vártam én is. Nos, hát várjon most ön is, míg engem is meg nem indít valami csekélység...

De biz erre nemigen volt már semmi kilátásom. Úgy tetszett nekem, hogy az asszony egyik barátomért rajong, s engem csak azért kedvel, mert róla beszélgethet velem. Mert ilyenek, tessék elhinni, mind ilyenek.

Ez a gondolat ölt vagy egy fél évig. Helyzetem egészen reménytelennek látszott, s kezdtem megszokni a lemondás gondolatát, látogatásaimat is ritkábban tettem, midőn egy napon találkoztam vele a sétányon.

Egyedül volt. Nehány lépésnyire tőle a dajka cipelte a gyerekeit. Ő maga egy csukott napernyőt lógatott a kezében, nekem pedig egy új botom volt, melynek a gombja egy csontórát képezett. Ha az ember lecsavarta, nyugodt lelkiismerettel hordhatta zsebórának is, mert szépnek szép volt, s elég tisztességesen mutogatta az időt.

- Ejnye, de kedves kis órácska ez - mondja a szép asszony -, hogy adja nekem?

Ránéztem és féltréfásan feleltem:

- Ezt a csont órát?

- Igen, ezt.

- Hát tudja mit, odaadom egy pásztoróráért. - Az asszony édesen elmosolyodott, rám nézett egy hosszú, mély, átható pillantással. Mintha hangyák mászkáltak volna tagjaimon...

- Menjen, maga rossz ember! Nagyon drága. De megadom.

Most tudtam hát meg, hogy ez volt az a csekélység, amit ő várt, s amire mégis nekem kellett várnom.

Szeptember egyik szép verőfényes napján egy jó barátom így szólt hozzám:

- Nem jössz ki ma Demjénfalvára?

- Kihez?

- Egy társaság lesz Vázsonyiéknál, csupa ismerősök.

- Szívesen. Vázsonyiné csinos menyecske s kellemes társalgó.

- Nagyon kellemes - szólt Nagy István (úgy hítták említett jó barátomat).

- És azt hallom, erényes asszony.

- A megtestesült erény - szólt komolyan.

- Bizonyosan a férjét nagyon szereti?

- A bolondulásig.

- Hogy még akadnak ilyen asszonyok is.

- Csodálatos.

Délután csakugyan odarándultunk. Kedves kis kastélyban laknak Demjénfalván Vázsonyiék, s a fiatal férj pompás jó cimboránk volt, míg meg nem házasodott.

Most is elnézünk hozzá - kivált Nagy Pista, de ő már felénk se jön a régi megszokott kocsmahelyiségekbe, ahol annyi kedélyes órát töltöttünk. Bolond ifjúság! Az egész világ nyitva van előtte, s mégis úgyszólván egyetlen kocsmai asztalnál telik le élete.

Vázsonyiék szívesen fogadtak bennünket, annyival is inkább, mert egy kitűnőséget is magunkkal csaltunk útközben: a kerület országgyűlési képviselőjét, akit tudtuk, hogy nagy örömmel fogadnak, mert hiú volt egy kicsit Vázsonyi is, neje is - a magyar ember büszke a vendégeire. Mai napig sem bírom megérteni, hogyan köthették ki maguknak törvényileg a nemesek, hogy a király ne szálljon, ha utazik, hozzájok?

Szépen telt a nap, nagy ebéddel, azután délután nagy uzsonnával s végre az este nagy vacsorával. Ebből áll a falu.

Voltunk vagy tizenketten, mind férfiak, hölgy csak egy volt köztünk: a gyönyörű háziasszony, ki azonban, amint én észrevettem, a legszívesebben Pista barátommal beszélgetett, sőt egyszer a kertben meglepetve vettem észre, mintha egyetértő pillantást váltottak volna egymással.

Nagy szöget ütött ez a fejembe. De mégis lehetetlen! Ez az angyal? Oh, oh, hová is gondoltam. Bolond ötlet. Pajkos egy kicsit, s kedveli a vidám Pistát, úgy tekinti, mint pajtását, ennyi az egész.

E pillantásoknak nem is lehet jelentősége, hiszen a férje is láthatta.

Hanem a lefekvéskor éles szememnek (rendőr voltam valamikor) feltűnt egy körülmény, s ez az volt, hogy valamennyiünk közül csak Nagy Pista kapott külön szobát. Mi többiek pedig kettesével-hármasával lettünk elhelyezve a szobákban, az ebédlőben pláne négyen aludtak.

Ez mégis furcsa!

De furcsa is csak azért volt - mert ha van külön szoba, az minden nagyobb tapintat nélkül, a legmagasabb rangú embert, az általok is egész nap kitüntetett képviselőt illetné, s nem az apró-cseprő törvényszéki jegyzőcskét. - No, már ebben van valami!

Lefekvés előtt még bementem a Pista szobájába, s ott egy-egy pohár szilvóriumot ittunk még meg altatóba. Figyelmesen megnéztem a szobát. Két ajtaja volt, amelyikből az egyik abba a szobába vezetett, ahol mi hárman aludtunk, a másik pedig abba a szobába, ahol a szép háziasszony aludt a gyerekekkel. De az utóbbi ajtó nemcsak hogy csukva volt, hanem egy függő lakattal is jóformán egészen nem létezővé téve.

Barátom már levetkőzve feküdt az ágyba, s így szólt:

- No, igyunk még egy pohárral, aztán menj be, feküdj le, én is eloltom a gyertyát, álmos vagyok.

Én még néhány szót szóltam, s ez alatt kalapomról hirtelen leszakítottam a rajta levő gumilaszti zsinórt, s észrevétlen gyorsan, ügyesen odakötöttem az ajtóba beerősített lakat és a rézkilincs körül. Mert bármilyen erős lakat volt is az, gyanakodtam rá.

- Jó éjszakát, Pista.

- Jó éjszakát!

Reggelre kelve, siettem a Pista szobájába. Pista ott feküdt az ágyban, ahogy tegnap hagytam, éppen akkor ébredezett.

Az ajtóra néztem - a vékony gumilaszti zsinór szét volt szakítva.

A reggelinél pirosan, üdén jelent meg a szép menyecske, a Pistától tréfásan kérdezte:

- Jó reggelt. Nos, hogy aludott, uram? Hogy érezte magát?

- Jól. Köszönöm.

A fülébe súgtam Pistának:

- Mit fösvénykedel a szavakkal. Tedd oda az »önnek« is. Önnek köszönöm.

Nyári időben elégszer megtörténik, hogy a t. Ház helyiségeinek nyitott ablakain át egy csíz röpül be és a büfé vagy a könyvtárszobán át, csattogó szárnyaival egyenesen a folyosóra száll. A szegény kis csíz leül a magasan fekvő ablakok valamelyikének párkányára s búbját igazgatva kedves bronz színű csőrével, apró szemeivel értelmesen pislog, mintha a fel s alá sétálgató képviselők frondeurködését vagy vidám adomáit vigyázná.

- No, Schwindler, itt vagy? - mondják a képviselők a madárnak, és a kalapjaikkal hessegetik.

De az föl sem veszi, legfeljebb szemecskéit hunyja be, mintha apró ónszínű hólyagokat húzna rájok.

- Schwindler! Schwindler!

Ösmeri mindenki, vidáman szólítgatják.

A Schwindler föl sem veszi ezt a nagy országos népszerűséget, egykedvűen kopogtatja az ablaküveget, s vájkál a ripacsos falban, ha pedig megunja magát, odább röpül a balfolyosóról a mamelukfolyosóra. Emitt a napfény több, ott a szivarfüst kevesebb. A büféből kivezető csíkos pokrócon gyakran találni tortamorzsákat is. A csíz már azt is tudja. Leereszkedik a magasból a kenyérkeresés e közmondásos talajára, s ugrálva keresi a morzsákat az agyonpuhított szőnyeg megereszkedett szálkái közt.

Sőt megtette azt a vakmerőséget egyszer, hogy betolakodott magába a Házba, s leült az elnöki szék mennyezetére, felül. A mennyezet zöld szövetből van. Azt hitte a bohó, valami fán biggyeszkedik s elkezdett csicseregni. Péchy Tamás kétségbe volt esve, miképp vonja meg tőle a szót, mert erőszakos rendszabályokat nem engednek a házszabályok. A jegyzőkönyvi megrovás az egyedüli ostor.

A csíntalan csíz nem respektál semmit; mandátum nélkül jár-kél itt, ahol még a mandátumnak is harminc napig kell érnie, mint a vadkörtének. S dacára, hogy nincs mandátuma, mégis védi az immunitás. A kis Schwindlerhez a világért sem nyúlna senki. Az öregebb képviselők pláne bizonyos pietással nézik, s még cukrot is adnának neki a bonbon-stanicliből. Az indusok szent madara is megirigyelhetné parlamentünk kis madarát.

Pedig ez csak közönséges csíz. Mondják, a nagyapja valóságos kanári volt még. Úgy viszi, és úgy fogyatkozik, mint a dzsentri. Az unokái bizonyosan már csak közönséges verebek lesznek.

De hát miért áll olyan nagy tiszteletben a Schwindler itt, ahol semmit sem tisztelnek nagyon, ami nem miniszter, és miért nevezik Schwindlernek, ennek külön kis története van.

A nevezetes madár tulajdonképpen nem a maga ura, hanem a képviselőházi házmester tulajdonát képezi, s valaha igen szépen jövedelmezett a gazdájának. Igen, igen, múltja van a kicsinek, s e múltja miatt tartják tisztességben a Ház urai, kiket emlékeztet valakire, aki itt ült, járt egykor közöttük, s e múltja miatt dédelgeti a házmester is a szép drótkalitkában, melynek az ajtaja nappal mindig szabadon van hagyva. Ritka bizodalom egy madárhoz a XIX. században!

De kezdjük az elején.

Valamikor Lisznyai Kálmánt nevezték a »madarak pajtásá«-nak. De ő csak pajtáskodott, s versenyt énekelt velök; ő inkább konkurrensük volt. A madarak igazi jóltevője báró Kemény István.

Az pedig nagy szó ebben az országban, amelynek népe egyebet sem tett vagy tizenkét esztendeig, mint hogy egy madarat üldözött, és szidott folytonosan.

Kemény István azonban nemcsak a madarakat szerette, hanem az embereket is. Ami sokkal nehezebb. Hogy rendkívüli ember volt, ezt képviselőtársai tudhatják legjobban abból, hogy rendesen eljárt az ülésekre. Sőt a néhai jó Kemény István nemcsak kötelességből, de mulatságból is minden üres idejét a Házban töltötte, akár volt ülés, akár nem. Bement a háznagyi hivatalba, ha ott nem talált senkit, benyitott az irodába, s ha ott sem volt ember, elvégezte rendes sétáját a folyosókon, úgy, mint üléses napokon szokta, vagy lement a szűk, sötét udvarkába, elbeszélgetni a házmesterrel, vígan lógázva kezében hírhedt esernyőjét, melynek nyelére ezt a keserű humorral komponált feliratot vésette: »Oh, demokrata, ha tán eltulajdonítanád ezt az esernyőt, gondold meg, hogy az a szegény báró Kemény Istváné volt.«

Ilyenkor látott meg Kemény egy csízt a házmester kalitkájában.

- Mennyiért adja nekem ezt a madarat? - kérdé a házmestertől.

- Nem eladó, méltóságos uram, mert nagyon kedves jószágom.

De amit egyszer Kemény István föltett magában, ahhoz keményen tartotta magát. Hiszen ott a folyosói közmondás: hogy az erdélyi embernek minden sikerül, kivált ha még kálvinista is hozzá.

Nem tágított. Másnap is letipegett a kis udvarba a csízhez; ingerkedett, játszott vele, sőt cukrot is hozott neki a kalitkarácsok közé, amit a reggeli kávéjánál takarított meg neki.

- Hát mégse adja ide ezt a kis szürke legényt, mi?

- Ugyan minek volna az a méltóságának?

- Szabadon ereszteném.

- Hüm! - dünnyögte magában a házmester. - Meggondolom. Biz isten meggondolom.

Nehány nap múlva aztán csakugyan megpuhult a szíve nagy váratlanul.

- Isten neki, eladom hát a csízt a báró úrnak, ha már ennyire van. De nem válhatok meg tőle két forintnál alább.

Megadta persze a két forintot örömmel, s még aznap délben valami unalmas szónoklat alatt lehívta barátait, hogy tanúi legyenek a csíz ünnepélyes kieresztésének. Még egy kis piros harasztot is kötött a nyakára a báró, hogy szebb, különb legyen a többi szárnyasoknál.

S egész nap olyan jókedve volt utána, mint mikor az ember valami adójavaslatra »nem«-mel szavaz, könnyűnek, boldognak érezte magát, madarat lehetett volna vele fogatni, amiért a madarat kiereszthette.

Hanem negyed-ötödnapra, mikor lement a házmesterhez, megint egy csíz volt a kalitkájában.

- Hát ezt mennyiért eresztjük ki, gazda?

- Egy forintért, méltóságos uram, mert ez már közönségesebb.

Megalkudtak a váltságdíjra és azóta minden héten kétszer is szabadságoltak csízt a mecsetes kalitkából: a bárónak mindig volt egy forintja erre a célra, a házmesternek pedig mindig volt csíze egy forintért.

...Azaz hiszen ugyanazon csíz volt az mindig. Az ármányos házmester úgy szoktatta meg, hogy egy kis röpködés után a szomszédos kertekben és udvarokban visszajött, s magától repült be a nyitott kalitkájába.

A dolog kitudódott később. De már akkor életbe volt léptetve a Csemegi kódex; a kis schwindler madarat nem lehetett megbüntetni.

A Koburg-család archívumában találták megírva ezt a történetet. Novellának nagyon mesés, történelemnek valószínűtlen, de a mesénél mégis több.

Volna biz az tán történelem is, ha valami bolondos Ambrus deák, ki az utókor számára följegyzé, hozzá nem komponál egyet-mást, alkalmasint a saját eszéből. Most már én nem tudom különválasztani, mi az igazi, mi a mese.

A diárium ezt a címet viseli: »Hogyan lőn békülése jó néhai Mátyás királnak Koháry István uram eő kegyelmével?«

De még egy király is csak úgy békülhet ki valakivel, ha előbb megharagszik arra a valakire.

Ebből tehát önként következik, hogy ott kell kezdenem, mért haragudott meg a király egyik legjobb vitézére, Koháry Istvánra?

Mert hogy a legjobb vitéze volt, a háborúban megmutatta a kardjával, mikor pedig Mátyás, kivált nagy vadászatok idején, Zólyom várában tarta udvart, közel a Koháry István birtokához, nem egy csiklandós szolgálatot végzett körülötte.

Sok udvari nemes súgott össze ravaszul »Hej, ha Koháry beszélne«, s sok udvari dáma gondolta fázva: »Jaj, ha Koháry beszélne.« Benne volt a király kegyében nyakig. Az pedig olyan jó langyos fürdő, hogy senki se szeret belőle kijönni magától, ha csak ki nem taszítják.

De hát mondjuk már el, miképp esett ki belőle.

Úgy történt az egész, hogy a testvére, Koháry Péter nemrég azt a szörnyűséget követte el a feleségével, midőn összekoccantak, megfogta a szépasszony darázsderekát, s kihajította Kékkő várának ablakán át a rettenetes mélységbe. Ott is veszett szegény Giléty Zsófia. Csak a sziklák lettek pirosak egy időre, amerre lezuhant, és a csipkerózsák nyíltak haloványabbaknak azontúl a meredeken.

Ki tudja, mi volt az oka Koháry Péter uram szörnytettének? Talán erről is István tudna beszélni? Péter maga nem szólt senkinek, tőle meg nem merte megkérdezni senki. Aminthogy nem is igen volt tanácsos.

Mikor ezt meghallotta Budán igazságos Mátyás király (Giléty Boldizsár ment fel hozzá panaszra), legott egy századot indított Péter elfogatására, egy vallon kapitány vezénylete alatt.

Szigorú parancs volt kiadva a kapitánynak: élve vagy meghalva, de elhozza Koháry Pétert, hogy példás büntetése essék a hitvesén elkövetett gyilkosság miatt.

A vallon kapitány útra is kelt egy pénteki napon. (Már akkor sem volt jó pénteken útra kelni.)

Vasút még akkor nem volt Budáról Kékkőre. (De nem panaszképpen mondom, mert még most sincs.) Az utak se voltak jobbak a maiaknál, hát bizony nem lehet rossz néven venni a derék vitéz Strong kapitánynak, hogy csak hétfőn este állított be vacsorára a kékkői várba, ahol már gyanúpörrel élt Koháry, bár Strong kapitány kedélyes arca éppen nem árult el semmi rosszat, amint éji szállást kért a várúrtól nyájas hangon.

- Szívesen bocsátom be a király embereit a felvonó hídon át, Strong kapitány. Pihenjetek meg nálam, ha jó járatban vagytok.

Ott fenn azután a nagy ebédlőteremben összeszorongatta a vendége kezeit, és azt kérdezte tőle egész derülten:

- Hova mentek erre, Strong kapitány?

És a szeme közé nézett a déli gesztenyeszínhajú daliának.

- A rabló csehek ellen megyünk erre.

»Hm, nem ezen a tájon vannak a csehek édes atyámfia« - dörmögé Koháry Péter, s kezdte magát csehül érezni, volt eszében, hogy vacsora előtt lopvást beszaladjon a várnagyához, nemes Kristó Mihály uramhoz s ráparancsolja, hogy reggelig ne sajnálja leitatni azokat a derék fickókat: egy kis maszlagot bízvást vegyíthet az italukba, hadd aludjanak el tőle a királyi vitézek minél jobban.

A vacsora után azt mondja a kapitány Kohárynak.

- Csodálkozom uram, hogy a feleségedet eltitkolod előlem. Pedig tudom, hogy szépasszony, táncoltam is vele lánykorában egy Erzsébet napján az udvarnál.

- Hm! - felelte Koháry ravaszul. - Hát még semmit sem hallottál?

- Nem, semmit. Csak azt hallottam róla, hogy valóságos angyal.

- Az ő már! - szólt Koháry szomorú hangon.

- Ne beszélj az ég szerelmére! - kiáltott fel Strong tettetett csodálkozással. - Mi történt?

- Ej, szomorú történet az, ne kívánd meghallani.

- De mégis. Ládd, nagyon leköteleznél, ha elmondanád.

- Ám, ha kívánod, figyelj, elmondom, miképp történt. Jer közelebb ide az ablakhoz, hogy megértsd az egészet. Itt álltam én ezelőtt húsz nappal a nyitott ablaknál, ő pedig ott állt, ahol te most. A holdvilág szépen sütött odakünn, s a nyárfák lassan hajladoztak, susogtak odalenn. Hajolj csak kijjebb kapitány... ott annál a boglyas kis bokornál egy hegedűs pengette lantját... tudod, egy trubadúr, de nem egészen igazi, hanem amolyan gazfickó... már rég gyanakodtam rá... Zsófia merengő arccal hallgatta, tudod, ahogy az asszonyok szokták az ilyesmit... én átfogva tartám derekát, amint most a tiedet, és amint félre pillantok egyszer, észreveszem, hogy a feleségem egy kis levélkét hullat ki kezéből... a fehér levélke szállt... szállt lefelé, én láttam azt s egyszerre minden vérem fölforrt a dühtől, s amint így átkarolva tartám az asszonyt, ahogy téged most, egy hatalmas lökéssel kiszállítottam a másik világba... így ni, kapitány,... teringette! Mit üzensz, gazfickó a legényeidnek?

Strong kapitány bizony nem üzent többé semmit sem a legényeinek, sem a kedvesének, ha voltak valahol. Vitték már őt a halálnak a paripái lefelé, s az ő piros vére is befestette a sziklákat éppúgy, mint a Giléty Zsófiáé, akivel együtt táncolt valamikor a Szilágyi Erzsébet anyakirályné nevenapján.

No, ez már nem volt tréfadolog!

Erre már Kristó uram is azt mondta: »Nem adnék a fejedért, uram, három denárt«.

- Nem is kell énnékem a három denárod, hanem keríts egy parasztgúnyát, amibe kiöltözzem.

Meglett az álruha, s Koháry Péter még az éjjel elbujdosott, ki tudja merre, ki tudja hova. Élő ember nem bírt ráakadni.

Pedig ha egy tű veszett volna el, talán azt felkutatják. Mert a király parancsa még szigorúbb lett most.

- Halállal bűnhődjék ott, hol megtalálják, s halállal bűnhődjenek a fogdmegek, ha meg nem találják.

Kutatták mindenfelé, de hasztalan, mintha a föld nyelte volna el, sehol semmi nyoma. Városokban nyomozták, erdőket felhajszoltak érte, még a barlangoknak se hagytak békét. Csak egy helyütt nem keresték, a testvérénél, a király bizalmas hívénél, pedig éppen ott tartózkodott Koháry Istvánnál, kinek neje öccse volt Zsófiának.

Mondják, hogy maga Giléty Mária árulta el a királynak titkon küldött üzenetben Péter ott való tartózkodását.

De mire odajöttek elfogatására, már üthették a lába nyomát: kiszökött Lengyelországba.

Ahogy kitudódék Koháry árulása, lőn bezzeg tanácskozás Budán, mi történjék vele. Fejét vegyék-e vagy pedig a jószágát?

Mátyás király okos ember volt, s így elmélkedett: ha fejét veszem, kevesebb fejem lesz eggyel, de ha a jószágait veszem el, hát több uradalmam lesz eggyel.

Elvette hát a jószágait. S azonfelül kitiltotta színe elől.

Nem is maradt vitéz Kohárynak semmije, csak a felesége, meg annak a kis birtoka, no meg a jó kardja, csakhogy mi hasznát veszi, ha nincs kiért kihúzni többé?

Hanem iszen esett az Mátyás király alatt úgy, hogy egyszer-másszor nagyobb szüksége volt a vasra, mint a földre, s a királyi szívnek sok ablaka van, könnyen kiszelleződik a haragja.

Vagy meglehet, egészen más tette hajlékonnyá a békülésre.

Mikor három évre rá, újra Zólyomban tölté a király a nyarat, az a gyanú maradt fenn, hogy Koháry Istvánné asszonyom, a szép Giléty Mária, maga ment volna könyörögni a király elé nagy titokban, a férje tudtán kívül, adja vissza jószágukat.

Meglehet, nem állítom, de valószínű nagyon. Vagyonhoz volt Mária szokva, most pedig nem telt sem bársonyos köntöskékre, sem aranyos gyémántos kösöntyűkre, szépítő kenőcsökre. Szegényen éltek, Zólyom mellett egy kis faluban voltak.

Pedig Mária élt-halt a fényűzésért.

Nem akarok ebbe a kérdésbe belemenni. Kényes dolog. A diák, aki a diáriumot csinálta, kipontozott sorokat hagyott e helyt, mintha rám bízta volna az akasztófáravaló, hogy valami rosszat gondoljak ki helyette.

De én bizony nem gondolkozom az ő kedvéért. Csak úgy egyszerűen mondom el a többit.

Egy este lódobogás hangzott Koháry szegényes udvarán. A Cinke nagyon ugatott odakinn.

- Levelet hoztam kegyelmednek, Koháry István uram!

- Levelet? Kitől?

- A királytól - mondá a vitéz.

Koháry reszketve futotta át a sorokat, melyeknek ez volt tartalma:

»Megbocsátok neked, Koháry, megjelenhetsz udvarom előtt holnap délben, de csak úgy, ha se gyalog nem jössz, sem semminemű alkalmatosságon, s ha magaddal hozod a legjobb barátodat és a legnagyobb ellenségedet.«

Koháry meggondolkozott egy kicsit, majd így szólt a csatlóshoz.

- Kerülj beljebb a házba, remélem, nem mégysz vissza most éjjel.

- Nem szándékozom visszamenni uram, mert egyenes Gácsra tartok a király dolgában, a szép Forgáchnéhoz.

- Pihend ki itt magadat.

- Megpihenek a kamrában, ha megengeded, de csak hajnalig, mert sietnem kell, holnap délre már visszavár a király.

- Ám, ahogy akarod. Jó éjszakát!

- Csak egyre kérnélek, uram, ez ékszereket viszem Gácsra a királytól - s hamisan hunyorított a szemeivel.

- Teringette, ezek valóságos keleti gyöngyök - szólt Koháry.

- Hm, tudja a király, hova mit küldjön. No, de ne szólj szám, ne fájjon fejem. Hát kérlek, uram, tedd el nekem e kis szekrényt hajnalig, jó helyre, hogy el ne vesszen, ha megtalálna éjjel ölni valaki. Majd bezörgetek érte az ablakon hajnalban.

Koháry átvette az ékszert, hogy elteszi, s azzal bement a nejéhez. Útközben azonban egy jó ötlete támadt. »Nem, nem mutatom meg neki - dörmögé. - Úgyis oly kapzsi, hiú, hogy meggyűlne vele a bajom.«

S amint így tovább szőtte e gondolatot, meg a király csodálatos kívánságait karosszékében ülve, a Cinke agár felmászott a térdeire, s rendre elkezdte nyalogatni a kezeit, s nyöszörgött, farkát csóválta, mintha mondani akarna neki valamit.

- Min töprenkedel, jó uram? - kérdezgeté az asszony.

De Koháry nem felelt neki, annyira el volt merülve.

- Sötét gondolataid lehetnek, édes férjem. Homlokod nagyon borús!

- Valóban, asszony - szólt. - Egy terv kóvályog a fejemben...

- Nem bírnám kitalálni?

- Nem, Mária, azt nem találod ki - mondá, s ijesztő lett a tekintete.

- Nos, próbáljuk meg. Ki jött az udvarunkra? Mit jelentett az a lódobogás? Kivel beszéltél odakünn?

- Éppen ez az, ami nagy szeget ütött fejembe. Egy velencei kereskedő kért szállást, ki a világ legszebb keleti gyöngyeivel megy Zólyomba, hogy azokat elárusítsa a királynak.

Giléty Mária olyan lett, mintha parázson ülne. Majd keserűen nézett végig a saját viseltes ruháin és felsóhajtott.

- Szeretném neked ezeket megszerezni.

- Hogy-hogy? - szólt élénken, s arcát elborítá a láng.

- Szuroksötét van odakünn, senki se látta idejönni, nos hát senki sem fogja látni elmenni sem.

- Istenem, te bolondozol...

- Nem, komolyan beszélek. (S öklével haragosan ütött a szegényes fenyőasztalra.) Meguntam már a szegénységet, Mária.

- Én is meguntam, István.

- A gyöngyökkel átmegyünk Lengyelországba. Ott megveszi valaki, és legalább kényelemben élhetünk. A gyöngyök fele is elég lesz erre: a másik felét te viselheted.

Az asszony arca most fehér lett a fölindulástól.

- Ám jól van, istenem, tégy, amit akarsz, én nem szólok semmit, van magadnak is eszed, de azt előre megmondom, hogyha valami rossz támad belőle, engem ne érjen semmi baj, én nem láttam, nem tudtam semmit.

- Ne félj te attól. Nem fogja azt tudni, csak a két lélek, én meg te.

- Csak egy lélek, én meg te.

Koháry kiment, s csak egy jó óra múlva tért vissza a szobába.

Cudar idő volt, s a förgeteg zúgott künn, a fák recsegve hajladoztak, az ablaktáblák reszkettek.

A szépasszony ottbenn levetkőződött fogvacogva, s bedugta fejét a dunyhák alá.

- Itt vagyok - szólt Koháry tompa hangon, amint belépett. - Alszol már?

Mária úgy tett, mintha most riadna fel.

- Ki az? Mi az? Te vagy, István? Jaj, milyen szörnyű álmom volt felőled: vagy meglehet, hogy nem is álom volt.

- Nem volt az álom. Megtörtént, Mária!

- Szent isten! - sikoltott fel. - Megölted?

- Meg! - mondá sötéten. - Minek oltottad el a mécset, csupa vér a ruhám, amint így motozni fogok, bevérezem a bútorokat.

Mária meggyújtotta hirtelen a mécset, s látta egy pillanatra urát, amint ruháiról a vér csepegett, iszonyodva hunyta be szemeit.

- Hát nem akarod látni a gyöngyöket?

- Nem, jaj nem!

De azért kinyitotta félig szemét, s mint a nyúl, mohón pislogott az asztalra rakott drágaságokra.

- Mi történik a holttesttel? - kérdé suttogón, ábrázatából kikelve.

- Eltakarítottam az istálló padlata alá.

Ebben volt a dolog, s midőn napkeltekor a szépasszony fölébredt, így szólt hozzá az ura:

- Kár volt az éjjel olyat cselekednem! Épp az imént kaptam levelet a királytól, hogy megbocsát. Ha tudtam volna,... ha tudtam volna!

Kezeit tördelte kétségbeesésében.

- És mit fogsz már most tenni? - kérdé siránkozva.

- Elmegyünk a király elé ma délben. Kelj fel és öltözködjél.

- Helyes - szólt a szépasszony élénken -, legalább fölveszem a gyöngyöket.

- Nem, Mária, a gyöngyöket most még föl nem veszed, míg a múlt éji dolgom el nem avul. A gyöngyöket elástam a föld alá. Várjunk még velök egy kicsit.

Éppen délre szóltak a zólyomi harangok, mikor Koháry István beléptetett a várba, mellette balfelől a felesége jött, fekete ruhában, hosszú földigérő fátyollal, jobbról pedig a sovány Cinke kutyát vezette maga mellett egy zsinóron, úgy azonban, hogy a jobbik lába mindig a kutya hátán volt, mikor a várudvarba belépett a ballábával pedig egyet-egyet ugrott, hogy versenyt mehessen a lépegető lába a vitt lábával.

A király ott állott egész udvarával a várbejáratnál, s nevetve nézte a csodálatos jövetelt.

- Itt vagyok, királyom - szólt Koháry István, a fejét meghajtva -, se gyalog nem jöttem, se alkalmatosságon.

- Igaz! - mondá a király. - Jer hát közelebb. Magaddal hoztad, amit kívántam?

Koháry levette lábát a Cinkéről, eleresztette a zsinórját, majd a vállán levő korbácsot bontá ki, s jót vágott vele a kutyán.

Vonítva futott el a szörnyű ütés fájdalmával.

Ekkor szájával csettentett Koháry: odaintette kutyáját, az ránézett szemeivel szelíden és visszajött, mintha semmi se történt volna; még hízelkedett is a gazdájának.

- Fölséges uram, ez az én legjobb barátom!

- Ritka hű barát, magam is látom - szólt a király elérzékenyülve.

S egészen közellépett Koháryékhoz. Lángoló tekintete odatapadt az asszonyra, de az asszonyé is őrá.

- Mért kacérkodol őfelségével, te szemtelen! - súgta oda neki dühösen Koháry.

- Hallgass, azt mondom - hörgé az asszony eltorzulva a dühtől.

- Mindjárt megkorbácsollak...

- Mit? Te korbácsolsz meg engem, te gyilkos... gyilkos, gyilkos! - kiálta az asszony fékvesztett gyűlölettel.

- Hogyan? Mit beszélsz, asszonyom? Koháry István nem gyilkos!

- De igenis gyilkos, fölséges uram. Az éjjel egy utas hált kamránkban, ki egy keleti gyöngysort hozott volna eladás végett fölségednek, de ez az ember megölte.

A király homloka fenyegető ráncokba húzódott össze.

- Tehát te is olyan vagy, mint testvéred.

Koháry István felemelte fejét magasra.

- Nem, felség! Hanem ez az asszony olyan, mint a testvére.

- Magyarázd ki magadat.

- A te szolgád volt nálam az éjjel, fölség, valamely ékszerrel, a gyöngyöket átadta nekem megőrzés végett reggelig, s én csak egy furfangot gondoltam ki az asszony kipróbálására. Magamat bekentem egy leölt bárány vérével, s szolgádat reggel elbocsátottam az ékszerrel. Ennyi az egész! Éppen itt is jön már a szolga.

Valóban most érkezett meg Gácsról a lovas, s megerősítette, amit Koháry István mondott.

- Íme, fölséges úr - tette aztán hozzá -, az én legnagyobb ellenségem!

- Okos ember vagy - mondá a király elkomolyodva s némi gondolkozás után. - Beváltottad, amit kívántam, s kimentetted még tetejébe bátyádat is a hínárból. Úgy látom - kivált ha abban is igazad van, hogy olyan az asszonyod, mint testvére -, bátyád is csak a legnagyobb ellenségétől szabadítá meg magát. Megkegyelmezek neki. Értesítsd oda, ahol él, hogy visszajöhet! Téged pedig ezennel visszafogadlak udvaromba, s megerősítlek minden jószágaidban. Valamint lépést teszek az egyháznál, hogy az érdemtelen asszonytul megszabadulhass, ki elárult, s ki a hóhér bárd alá juttatott volna.

Koháry István elpirult, s zavarodottan dadogá:

- Nem, felség... hagyd meg őt nekem... mert megszoktam... és mert szeretem.

A király nevetve vont vállat, mintha mondta volna:

»Hát tessék ebből okosnak lenni!«

Uraim, higgyék meg önök, a kutya a teremtés remeke. Én Noét nagyrabecsülöm... igenis, mert elronthatta volna a dolgot, ha véletlenül megfeledkezik a kutyáról. Teringettét, mi lett volna az esetben belőlem?

Már kora hajlamaim a kutyákhoz vonzottak. Mint gyermek együtt játszottam az apám szelindekeivel. S azok szerettek engem. Becsületemre mondom, urak, még most is könnyezek, ha ezen atyai szelindekek jutnak eszembe. Oh, ezen gyermekkori emlékek!

Amint azonban a világba léptem, meglehetősen elhidegültem szelindekeim iránt, megösmervén a kutya-nemességet és kutya-arisztokráciát. Milyen világ az, milyen világ!

Mondhatom önöknek, hogy Európa összes előkelő kutyáit szerencsém volt látni, s igen közeli érintkezésben valék nem eggyel. Játszottam a walesi herceg kutyáival, láttam a svéd király doggját. Fönséges állat, gyerekek! Megveregettem a monacói herceg vizsláját, s egy ugyanazon pamlagon ültem lord Dudley világhírű Gis kopójával. Borzolgattam a Levelier marquisnő kis ölebecskéjének okos fejét, s beszéltem vele franciául, mert a kedves állat mindent megért, csakhogy éppen felelgetni nem tud. Vagy tud is talán, de derogál neki szóbaállni az emberekkel!

Hanem hát mi ez, mind, a B. úr felséges vizslájához, mely úgy idomítás, mint testalkat és vér tekintetében ragyogó tüneménye e századnak!

Nem sportsman az, aki még nem látta a »Blikk«-et, mert Blikknek hívják a földkerekség legnemesebb kutyáját. Én pusztán azért utaztam Csehországba, hogy a Blikket láthassam. De minden fogalmamat, a legragyogóbb képzelődésemet is felülmúlta a valóság.

B. urat régóta számítom legbensőbb ismerőseim közé... Itt Pesten a kaszinóban ismerkedtem meg vele. Pompásan játssza a pikét, kár, hogy nem vagyonos ember.

Csodálatos játéka a sorsnak, hogy a legdrágább, legértékesebb jószágot, mely valaha létezett, a végzet nem egy királynak vagy hercegnek szánja, hanem egy szegényebb cseh nemesnek!

Úgy látszik, a végzet is kötekedik már a főrendekkel.

De én nem bántam ezt az egy esetet: hiszen hasznomra fordíthatom azt. Ki tudja, nem-e szerezhetem meg tőle a Blikket? Hiszen a szegény ember hamarább rászorul a pénzre, s a szegénység rossz tanácsadó; egyszer majd azt találja neki tanácsolni »add el a Blikket«.

Mikor Csehországban voltam, kiválasztva a kedvező pillanatot, elő is hoztam B-nek (nem mondom ki az egész nevét, mert mint az alábbiakból kilátszik, diszkreditálnám az udvar előtt).

- Uram, nem szándékozik ön eladni e bámulatra méltó állatot?

Kinevetett:

- Nincs arra eset, uram...

- De ha mégis... Ha valaha az a szándéka lenne, ígérje meg nekem, hogy értesít.

- Arra ne számítson... az lehetetlen. - S itt elbeszélte nekem azon óvatosságot, mellyel Blikk renoméját őrzi, kölykeit nem adja el, pedig drága összegeken kérik az angol urak, mert e kölykök ugyanazon vérből származván, devalválják az anya becsét, mely bizonyos fokig specialitásából is folyik. A kölyköket a legszigorúbb ellenőrizet mellett befojtják a Moldvába.

S valóban B. úrtól nem lehet csodálni, ha ragaszkodott az ő Blikkjéhez - mert a Blikk hírneve fényt vetett őrá is. A leghíresebb kutyának a gazdája is bizonyos nimbusszal bírt, s szívesen nyíltak meg előtte nemcsak Ausztriában, de Magyarországban is a főúri klubok és házak. A Blikkre neki szüksége volt, hogy szerepelhessen köztünk!

Mindegy, én nem csüggedtem. Ha én valamit fölteszek magamban, hiszen tudjátok, milyen kemény fickó vagyok, én attól aztán nem tágítok. Az ördögbe... egy gentlemannek minden sikerül, ha szívóssága van hozzá! Én pedig kőből vagyok, ördög és pokol!

Eladtam a dézsmaváltsági kötvényeimet, eladtam a regalet Zeherén, egyszóval összecsináltam kétezer aranyat (ennyit szándékoztam költeni a Blikkre), s ezzel a kétezer arannyal mindenütt a nyomába jártam B-nek. Ha ő Prágában volt, én is Prágában mulattam, ha Bécsbe ment, én is ott voltam, ha Pestre jött, magam is hazajöttem. Kerestem klubot klubra, s ott gibickedtem a kártyaasztaloknál mellette, kidagadt szemekkel, lázas izgatottsággal lesve, mikor jut tönkre, mikor szorul meg pénze oly nagyon, hogy közbeszólhassak:

»B. úr itt van kétezer arany azért a Blikkért«.

Történt is egyszer, hogy nagyban folyt a játék egy éjjel (a derék Gály is in floribus volt még). B-nek ízetlen pechje volt, minden pénzét elvesztette hajnal felé.

- Nem játszom tovább - szólt és felkelt. - Nincs pénzem!

- Adok én önnek - mondám -, itt hordom a tízezer forintot a kutyáért.

- Ah, no... Arra ön ne számítson. A kutyát sohase adom semmiért.

- De - dadogám elcsüggedve -, ne fosszon meg legalább a reménytől. Engedjen élnem, uram! A Blikk az én életcélom.

Nevetett jóízűen, s hazament üres zsebbel a »Lili«-t fütyürészve.

Azóta aztán, minél jobban halványodott a reményem, annál vakmerőbb lettem B. iránt is; minden egyes alkalommal, ahol csak találkoztunk, megkínáltam a kétezer arannyal.

A legutóbbi nagy vadászatok alatt Karintiában, melyeken őfensége, a trónörökös is részt vett, ott volt B. is a Blikkel, s természetesen én sem maradhattam el.

Az egész vadászat alatt a Blikket néztem, s valóságos láz fogott el, ha meggondoltam, hogy nem az enyém és sohasem lehet az enyém. Úgy voltam... becsületemre mondom, úgy voltam vele, mint a szerelmes az ideáljával.

- B. kedves barátom - esengtem megtörve, alázatos hangon -, adja nekem azt az állatot... ne kínozzon.

Vigyorgott, úgy mint régente, s otthagyott faképnél.

- Megbánja még - kiáltám utána -, majd megbánja!

Nem is válaszolt.

Alighogy e párbeszéd ejtődött köztünk, vége lőn a vadászatnak; vadászok, hajtók és ebek összegyűltek a tisztáson s maga őfensége vidáman szólított meg néhányunkat... Nekem ezt mondta: »Ej, báró, miért olyan szomorú ön?« Istenemre! Őfensége, nagy pszichológus, valóban odavoltam.

E pillanatban őfensége az ebekre vetett egy kegyes tekintetet, s mint nagy műértő, fejedelmi szemekkel, azonnal észrevette Blikket, lehajolt s a páratlan eb fejét kezébe kegyeskedvén venni, figyelmesen megnézegette, s egy igazi sportsman chic-jével megveregette lapockáit.

- Gyönyörű eb - mondá őfensége. - Kié e ritka példány?

E történelmi pillanatban méla csend támadt. Valaki halkan mondá: »B. úré a kutya«.

Őfensége hanyagul B. úr felé fordult:

- Gratulálok önnek a szép állathoz. Valóban kedves!

B. elvörösödött, orra, homloka, arca fáklyaszín lett. Érezte, hogy mit kell egy gavallérnak mondania ilyenkor; tudta, igenis tudta, mit kell tennie, s küzdött is benne a lojalitás az önzéssel egy darabig, más talán nem vette észre, de én láttam, éreztem, tudtam, míg végre egyik sem győzött a másik fölött, s B. úr így szólt mély meghajlással:

- Az eb nem az enyim fönség! Egy félóra előtt adtam el kétezer aranyon.

- Derék összeg - szólt őfensége, s egy másik urat szólított meg egészen más tárgyban.

B. úr ügyes ember. Szépen kimászott. Ez az egy felelete tízezer forintot ért neki, mert különben azt követelte volna az illedelem, hogy az ebet azonnal felajánlja őfenségének. Az is chic volt tőle, hogy engem nem nevezett meg, mert különben nekem kellett volna Blikket odaadni.

Még aznap átadtam neki az összeget. Blikk most az enyém. Furcsán jutottam hozzá, annyi tény. De végre is az enyém... Az ördögbe csak, ha az embernek komoly törekvései vannak, higgyétek meg, hogy eréllyel, szilárd kitartással okvetlenül eléri célját.

Egy este a »Deák-klub«-ban sehogy sem bírt összeverődni a parti, a képviselők unatkozva őgyelegtek a biliárd-teremben, az olvasószobában s éppen úgy esett a dolog, hogy egy megyének a követeiből jött össze három s negyediknek Geréby László, a főispánjuk, aki különben nem tudott tarokkozni. Fényes bizonyítéka az is a főispánok tudatlanságának.

- Nohát mi az ördögöt csináljunk; beszélgessünk!

Ebben a beszélgetésben találta aztán kiböffenteni a főispán:

- Tudjátok-e, urak, mi jutott az eszembe? Ne tartsunk mi az idén otthon követválasztást.

Ránéztek csodálkozva a többiek. Azt hitték, megbolondult. De amint aztán magyarázni kezdte az ötletét, lassan-lassan kigyúlt a tűz szemeikben.

Igali Bory Imre remegő hangon szólott közbe:

- Felséges gondolat! Pszt, ne beszéld hangosan, mert ellopják tőlünk a többi megyék!

S ez a gondolat csakugyan értékes volt: megért nekik személyenkint húszezer forintot. Egy képviselőségnek ennyi az ára az ő megyéjükben. Könnyebb ott a hazáért meghalni, mint élni érte!

Az ötlet magja az volt, hogy a nyolc követ közül, amennyit a megye küld, jövőre is négy kormánypárti s négy balközépi jöjjön fel, ugyanezek a személyek mindenestül, csakhogy ne kerüljön nekik semmibe.

A kivitel nem volt nehéz. Egy napra konferenciát tűztek ki a megyei székvárosba, arra leutaztak a képviselők, s meghítták mind a két pártból a primipilus perszónákat.

Diktum faktum, minek nyújtanám hosszabbra, megtörtént a paktum, hogy tekintettel a szűk termésre, mely az idén volt (Kelendy Miklós képviselő társunknak pláne a birkái is kidöglöttek), a közelgő választásokon nem fog felhívatni a közbizalom. (Drága dolog az, tisztelt értekezlet, becsületemre mondom, nem bírjuk ki.) Ami különben csak a szegény nép érdekében történik, melyből mindig elpusztul nyolc kerületben vagy negyven lélek, a bevert fejeket nem is számítva, mert az nem árt a parasztnak.

Beleegyezett mindenki. Hiszen istennek tetsző okos dolog az s ideje már, hogy megjöjjön egyszer az urak esze is. (Azt hitte volna az ember, hogy biz az már örökös vándorlásban lészen.)

Megszerkesztették a jegyzőkönyvet; ezt és ezt a kerületet képviseli ez és ez, punktum. Aláírták mint kötelezőt és hogy gondoskodva legyen arról is, ha időközben megbokrosodnék valaki, aláírtak, s Geréby főispánnál deponáltak külön-külön százezer forintnyi váltót, hogy ez legyen a biztosíték. Amelyik párt netán kilépne a hámból, annak a váltóit folyóvá teszik, s a százezer forinttal visszaszorítják a kisafához.

Bölcsen volt kiokosodva. A vármegye gúnyosan nevethetett. Mert hát olyan nevetséges is az, hogy az ország meghozza a maga törvényeit, a király megszentesíti, de a nemes vármegye azt mondja erre: »már én mégis csak a magam akarata szerint cselekszem«.

Kivált a főispán volt nagyra vele, hogy egy ellenzéki megyében ügyes leleménnyel újra megtarthatja a négy kormánypártit. Félig se tréfa ez! Már látta is álmában a hivatalos lapban azokat a bizonyos cicerós betűket.

Hanem ha a vármegyének több esze volt, mint az országnak, lakott ebben az időben Felsőérden egy gyönyörű asszony, akinek még több esze volt, mint a vármegyének. Ami nem is csoda, sok okos asszony van a világon, de okos vármegye igen kevés!

Apczy Ágnesnek nevezték a szép özvegyet, pozsgás piros arca volt, mint a pogácsa-alma, hamis tekintete, mint a mesebeli kígyóé s aztán az a kedves elbűvölő viselkedése!... Bizony megzavarná fejét, akivel szóbaáll, még akkor is, ha meg nem szépítené az a nimbusz, hogy a miniszter unokahúga.

Télen Pesten lakott, csak nyáron át Felsőérden, amiből szükségképp következik, hogy voltak nyári és téli udvarlói is.

A téliekhez semmi közünk, azoknak a nevei most csak a vizitkártya-kosárkában szerepelnek, illusztris személyiségek, követek, miniszterek névjegyei jelentőségteljes betűikkel, behajtott füllel, kettétörve... Az az érdekes, titokzatos nyelve a szocietásnak, mely ékesen szólóbb azoknak, kik nem értik, mint azoknak akik használják.

A nyári udvarlók ellenben, maga Geréby főispán (minden héten kétszer jön Érdre), a másik, a fiatal Belér Ferenc, egy hajdani dúsgazdag serfőző fia, az is kétszer jön minden héten, a harmadik báró Bolykai Pál. Ez áll most a legnagyobb gráciában. Mert ez csak egyszer jön egy héten.

Az udvarlók sora körülbelül a következő. Vagy ők unnak rá arra, akinél szépelegnek, vagy az un őreájuk. A végeredmény egyre megy. Apczy Ágnesnél aztán folytatásnak úgy ment, hogyha őt unta meg valaki, megölte, hogy megbosszulja, ha pedig ő unt rá valakire, azt is megölte, hogy lerázhassa. A végeredmény egyre megy.

...Hanem azért ne tessék megijedni, nem lesz ebben a kis történetben haláleset!

Sőt ellenkezőleg... hiszen báró Bolykai (anyai ágról ő is valami rokon), amint a lugasban ott ül Ágnes mellett, éppen egy szép boldog életről fecseg.

- Látod, ha úgy szeretsz, ahogy mondod, hát eljöhetnél hozzám feleségül.

Ágnes a kezére ütött félpajkosan.

- Ugyan eredj, te kedves bolondom! Fiatal vagy hozzám, vagyonod is kevés, aztán legalább valami állásod lenne.

- Hát 'iszen kineveztethetnél valaminek...

- Minek, te golyhó? Van is neked eszed valamire?

- Elég nekem a te hatalmad.

- Hallgass, te bolondos fiú.

S odatapasztotta vidám enyelgéssel a rózsás tenyerét a fiatalember szájára, mint ahogy azok a nénik szokták, akik azt szeretnék, hogy az ő öccsük minden szava csupa színbölcsesség legyen.

- Oh, te kis csacsi, csacsi! - kacagott édesen, csengéssel. - Hát engem vennél el, ha valami volnál. De nem mennék ám hozzád... nem én. No, de nem is leszel te soha semmi.

S mégis, hogy Pestre ment Apczy Ágnes - mondják a rossz nyelvek -, megtette volna a miniszternél a lépéseket, nem lehetne-e kinevezni a fiatal Bolykai bárót főispánnak?

A miniszter azt felelte állítólag az unkahúgának:

- Micsoda gondolat az Ágnes? Hiszen még egész éretlen a te kis báród. Azt mondod, hogy majd megérik a hivatalában? Jó, jó. De hát mióta olvasol te is vezércikkeket, hogy valóságos vad embereknek képzelsz bennünket, akik az öregeket erőszakkal agyonütik, hogy a fiataloknak helye legyen? Mi bevárjuk mindenkinek a természetes halálát, érted-e? Ez a kormányzás titka! Előbb meg kell a főispánnak bukni vagy halni, akkor aztán beszélhetünk erről... Ej, ej, micsoda bolond szeszély ez tőled!

Lehet is, hogy csak szeszély volt. Hiszen melyik asszony nem szeszélyes? Aztán olyan csodálatos a megyei levegő, hogy aki azt szívja, vagy protegálni akar, vagy protegáltatni. A kevély címerek csillogása a kastélyok homlokán, százados jegenyék bólingató koronái az utak mellett, beszédes patakok, betömi őket az erdő haraszttal, mogyorófa vesszők, melyeket a csalitos nevel a hajdú kezébe, röpülő békanyál, mely befonja a fűzfabokrokat és növényeket - mind uralkodásra, erőszakra, intrikára, engedelmességre tanítanak...

Letett-e tervéről a szépasszony? Meglehet. De a politikacsinálás szenvedélyéről dehogy tett volna le!

Egyikén azoknak a délutánoknak, midőn a hiú, nagyravágyó Béler volt Érden, merész célzásokkal esengve utána, odavetette hanyagul egy-két szóval:

- Ha magának uram több bátorsága volna, magának minden sikerülne.

- Minden?

- Minden!

- Az is, amit én gondolok?

- Az is.

És elpirult hozzá egy kicsit - mert a szép Ágnes mindenik udvarlójáról tudta, mit gondol. De őróla egyik udvarlója sem tudta.

- Hát ugyan mit kellene tennem? - kérdé élénken.

- Nagyra kell törnie... Most is itt van rá az alkalom. Lépjen fel a kerületünkben. Úgysem akarja Borcsányit senki.

- De a paktum, a paktum?

- Az önt nem köti. Mit bánja ön a mások pénzét?

- Igaz, csakhogy százezer forinttal bizonyosan megbuktatnak.

- Kérdés. Százegyezer forint lehet a lelkesedés, mellyel jelöltségét fogadják a megbotránkozott választók.

Többé ki nem ment a Béler fejéből ez a bogár, s meghízott ott nagyra a hiúság ételén; harmadnapra azzal jött Érdre:

- Föllépek, ha segít.

- Hát hogyne segíteném! - mondá odaadó mosollyal.

Föl is lépett aztán. Egy reggel kitűzték a zászlókat az egész Erke folyó mentén a kis falusi házakra: »Éljen Béler Ferenc a baloldal jelöltje!« (Borcsányi ellenjelölt Deák-párti volt).

Az egész vármegye felröffent erre a hallatlan merényletre. No, még ilyen se történt, mióta elvettük a tótoktól ezt a vármegyét. Hát megbolondult ez a Domine Béler Ferenc! Hogy mer az itt föllépni, mikor még csak nem is nemes ember! Szörnyűség!

Maga a tündérmenyecske befogatott még aznap délután a fehérfonatú kis kocsijába, s a penészszín pónikat maga hajtotta Alsóérdre, ahol a balpárt elnöke, tekintetes Billey Márton uram nejét, a jó Mari nénit látogatta meg. (Mari néni sehogyse tudta elképzelni, honnan egyszerre ez a nagy szerencse.)

Billey bácsi éppen otthon volt, s udvariasan okvetetlenkedék »a miniszter unokahúga« körül, aki még meg is csókolgatta az öregurat, dacára a tüskés lompos szakállának.

Uzsonna alatt aztán előadta Ágnes a nagy megbotránkozását, mily csúfság érte a kerületüket, tönkre van téve az egyezkedés, oda a vármegye becsülete, Béler föllépett baloldali programmal: hogy hát ezt most nem lehet úgy hagyni, ki kell rekeszteni a pártból.

Billey uram a fejét vakarta, káromkodott, kiment az udvarra, ott összerugdosta az eleibe került háziállatjait. (Azoknak, szegényeknek eszük ágában sem volt, hogy ők most politikai indokból szenvednek.) Akkor aztán bement a szobájába, s még aznap intézkedett a konferencia összehívása iránt.

A konferencia, mint előre várható volt, kirekesztette Bélert a pártból, s proklamálta ezt megyeszerte, úgyhogy a szegény jelölt feldúlt arccal jelent meg a következő héten Ágnes előtt.

- Proskribáltak, kiátkoztak! Megvan a szörnyű szégyen! Már most mit tegyek?

Kétségbeesetten roskadt le egy karosszékbe.

- Hogy mit tegyen? - mondá Ágnes haragos villámokkal a szemében. - Itt csak egy út van! Föl kell lépni a függetlenséginek.

- Úgy van! Azt fogom tenni.

Nem is nehéz dolog. Az ember valamivel több hazaszeretet vegyít a beszédeibe, erősebb szavakat használ a helyzet festésére. Előveszi valami vén dicsekedő mameluknak egy régi programbeszédét, s azt átcsinálja megfordítva. Ebből áll az egész.

S így jobban is tetszett az Erke folyó partján. Szűz föld az ott! Még sohasem hallottak olyan hangokat. Tódult zászlóihoz a nép lelkesedéssel.

A vármegye meg volt ijedve. Borcsányi Gedeon izgatottan szaladgált a főispán nyakára, hogy »elő most azokkal a váltókkal«. A váltó aláírók ellenben szintén ott szaladgáltak, hogy ne bántsa még a váltókat, majd csak végszükségben. Borcsányi ekkor elkezdett alkalmatlankodni a négy balpárti követ kerületében, mire azok viszonzásul ráütöttek a Deák-párti kerületekre pártokat szervezni.

Ebben a zagyva hadviselésben és irtóztató fölfordulásban, hol mindenki félt, hogy elveszti valamijét: legelőször is a főispán vesztette el a maga fejét (pedig jó nagy fej volt), s hogy soha meg se találhassa többé, elszökött a sok baj elől a szépasszonyhoz Felsőérdre.

Ágnes macskahízelgéssel fogadta a »menekült«-et, s adott is neki legott tanácsot:

- Én azt tartom, el kellene Bélert fogatni. Ezzel vége volna a zavaroknak.

- Hm, elfogatni? De miért?

- Gondolkozzunk. Bizony van őneki is valami »fogpiszkálója«.

- Ahá! Persze. No, gondolkozzunk!

- Ha másutt nem, a beszédeiben... Egy kis felségsértés, izgatás, valami efféle...

- Pompás! Csakhogy nézze édeském... az a baj, hogy ezek a beszédek nincsenek nyomtatásban.

- Oh, oh! Hiszen ez inkább szerencse. Hát nincsen a vármegyének valami szertára, ahonnan négy olyan fület lehetne szerezni...

- Milyen fület?

- Hát amelyik hallotta - ha arra kerülne a sor.

- Ami azt illeti, hm... nem éppen lehetetlen... valóban ilyen fülek mindig vannak.

- És lássa, ha maga azt megteszi, maga lesz a legerélyesebb főispán hírében az országban.

- Hm. No lám. Maga mégis okos asszony.

Lehajolt, megcsókolta kezét a jó tanácsért, s újra elvonultak lelki szemei előtt azok a bizonyos cicerós betűk a hivatalos lapban...

Erre következő éjjel elfogták Béler Ferencet az ágyában, s bevitték a székvárosba az éj leple alatt, ahol becsukták kegyetlenül.

Protestált, hivatkozott jogra, személyszabadságra, de biz' mind nem használt semmit. Rimánkodott, hogy legalább azt mondják már meg, miért fogták el s kinek a rendeletéből, az őrök, pandúrok hallgatagon vállat vontak.

Csak a választás utáni reggelen (hogy ím lefolyt tegnap minden illő rendben a paktum szerint) ereszté ki tekintetes Elek István várnagy uram, megjelenvén a nagy kulcsokkal.

- Hát miért voltam én becsukva? - ordított rá Béler.

Elek István uram édes nyájassággal felelé:

- Bizony nem szolgálhatok vele, tekintetes uram.

És mindenütt ezt a feleletet találta. A hosszú ambitusokon, amerre átment, a megyei urak vidám mosollyal üdvözölték: »Szervusz Feri«, mintha semmi se történt volna. Maga a főispán barátságosan szorongatta meg kezét a kapu alatt: »Hogy van, hogy, barátom uram?« a vicispán ebédre invitálta. Mindenünnen a napfény sütött rá.

De mihelyt az esetet kérdezgette, egyszerre elborult minden homlok, és senki sem tudott róla semmit. Ilyen csodálatos kétszínű hatalom a vármegye.

Csak Budán a belügyminiszter fogta fel másképp a dolgot; no, mert a szépasszony is szövetkezett vele a bosszúállásra.

Mivel hát az mégis szörnyűség, hogy egy főispán elfogasson ok nélkül egy követjelöltet. Micsoda vihar lesz majd ebből a »Ház«-ban!

A miniszter azt mondta unokahúgának, hogy ezen még sokáig fog gondolkozni. De mint egy igazi miniszterhez illő, mégsem gondolkozott sokáig: két hét múlva már megjelentek a hivatalos lapban azok a bizonyos cicerós betűk... azaz hogy nem éppen azok a bizonyosak:

...Geréby Lászlót fölmentem, s helyébe kinevezem báró Bolykai Pált...

És erre a históriára még azt se lehet mondani, jól vagy rosszul van-e kigondolva, mert úgyszólván mindnyájunk szeme láttára történt.

Nem lenne nyugodt a lelkiismeretem, ha el nem beszélném, hogy odahaza járva miképp látogattunk el piktorommal az irka-firkáimban előforduló Filcsik Istvánhoz, amely látogatásból az is kitetszik végre, hogy őkegyelme nem valami képzelt alak, aminőt a költők szoktak kigondolni, hanem valóságos eleven csizmadia, aki huszonkét forint állami adót fizet és hat forint községi pótlékot, a csoltói 116. sz. telekjegyzőkönyvben foglalt belső telek, ház és más ingatlanok fejében.

Lusta ember, tele van örökös panasszal, éppen amiatt a huszonkét és hat forint miatt; azt mondja, nem terem a föld a revolúció óta, megbicsaklott, mióta a muszka katonák lovai megtaposták, a mesterség is rosszul megy, lehetetlen megélni.

Pedig a mesterség menne valahogy, de Filcsik nemigen megy utána.

Kis házikóban lakik a falu legközepén, az udvarán kút van, de se kávája nincs, se gémje, csak kövek vannak körülötte, s elég aláhajolni a vödörrel, hogy meríteni lehessen belőle.

Mindjárt a kút mellett barnállik a szemétdomb: itt áll ez már növekedőben vagy ötven év óta, amit a szobából kisöpörnek, csizmasarkak és talpak nagy halmaza. Sok, régen erős lábnak a hüvelye!

Maga »az isten csizmadiája« ott benn pipázgat az ócska griffmadaras ládán elterülve, s nagy kellemetlenül fordul meg, amint belépünk hozzá.

- Ösmer-e még Filcsik bácsi?

E hangra kapkodni kezd ősz fejével: »Hogyne, hogyne!« Mialatt kezeivel idegesen nyomkodja homlokát s állát, mely nemigen lehetett beretválva vagy egy hete, úgyhogy a serte szinte csikorgott keze alatt. »Igen, igen... hol is csak? Ahá! no...« s arcát egyszerre elönté a nyájas öröm. »Teringette, hiszen a tekintetes öcsém uram az! No, már ez mégis csak valami.«

- Eljöttem, régen nem láttam. Ez a barátom itt, piktor Pestről.

Filcsik aggodalomteljesen pillantott a bemutatott úri ember cipőire (nem szerette, ha munkát hoznak neki), de látván, hogy azok jó karban vannak, újra kiderült a homloka.

- No, az derék, hogy el tetszett jönni.

S könyökével törült le fürgén egy széket.

- Hogy van, hogy bátyó? Jól érzi magát, mi?

- Hát csak maradhatós a világ járása, maradhatós. Ámbár öreg embernek sehogyse jó. Köszvény gyötör kezemben, lábamban, úgy meghasogat néha, hogy ordítok, s még csak egy inasom sincs, akin ilyenkor a dühömet kitölthetném.

- Olyan rosszul megy a mesterség?

- Bomoljon meg, örökké alkalmatlankodnak vele. Pedig nem ér semmit, becsületemre mondom. Váltig korholom az embereket: hát nem bírjátok egyébüvé vinni a hitvány lábbeliteket, hát nincs már más csizmadia a világon, hogy mindnyájan énrám szorultok? De nem használ, kérem. Valami pikkjök van rám, hogy erőnek erejével engem rohannak meg, s ha már a nyakamra hozzák, meg kell csinálnom, mert ha nem, rám fogják, hogy felhagytam a mesterségemmel... Ezt pedig mégis csak restelli az ember. Gyűlölöm az embereket, téns öcsém uram! S mégis én varrjak nekik csizmát? Hát nem fátum ez?

- Az a. De tudja-e, miért jöttem?

- Csak nem talán... izé... - kérdi félénken, s zavarral tekintett végig most már az én lábbelimen.

- Le akarja a barátom rajzolni.

- Engem? - mosolygott, s lopva megsodorintotta tömött ősz bajuszát. - Csak nem tán?

- Önt bizony - felelte útitársam udvariasan.

- Nincs már nekem szeretőm - szólt szemérmesen és húzódozva.

- Könyvbe akarjuk kiadni.

- Könyvbe? Mire való volnék én a könyvbe. Ugyan ne figurázzanak az urak!

- Annak pedig meg kell lenni, Filcsik bácsi. Egymás után! Gyürközzék neki, egy félóráig, miért ne ülhetne veszteg, míg lerajzolják?

Filcsik a fejét vakarta.

- Hej, de furcsa egy dolog. Szeretném, ha elmaradhatna valahogy. Nem nekem való az már! Ejnye, ejnye!...

Kétségbeesetten nézett rám, alig bírtam magamat visszatartani a nevetéstől.

- No, ne kötekedjék, bátyó. Addig úgyse megyünk innen egy tapodtat sem! Nosza, akassza a nyakába szaporán a bundáját.

- Én? A bundámat? Ilyenkor? A kánikula közepén? Hiszen kinevetnének a gyerekek is!

- Pedig a bunda a fő.

- Hm, tudom - sóhajtott föl -, a híres bundát akarják lefesteni. Hja, hol van az már?

Szomorúan hajtotta le a fejét, s szeme idegenül révedezett a szobában, bizonyosan azt a régi hatalmas bundát látta maga előtt, képzeletében.

- Jó lesz akármilyen bunda - szóltam közbe.

Bámészan fordult felém, mintha arcomból szeretné kifürkészni különös kívánságunk okát. Azután gondolkozva járt fel s alá, a dohányzacskójával veregetve a bal tenyerét.

- Isten neki... ha már így van, így van. Keresztül esem ezen is. Megteszem a kedveért. Édesapja ura jó patrónusom volt! Hát csak tessék hozzáfogni.

Az ajtószegen függő parasztbundát, molyette, fekete prémes gallérral, nyakába kapcsolta, s szánalmas önmegadással leült a karosszékbe az ablakhoz, hol a jobb világítás esik rá...

Útitársam elővette vázlatkönyvét, s csakhamar hozzálátott a csontos nagy arc megörökítéséhez.

Filcsik mozdulatlanul szuszogott, az izzadtságot sem merte letörülni homlokáról, pedig nagy melege volt. (Hogy is ne lett volna, forró nyári délután, bundában?) Mindig jobban-jobban fújt, míg egyszer csak aláhanyatlott kopasz feje, s ráncos szemhéja lecsukódott az örökkön mosolygó szemekre; elnyomta a buzgóság.

Csak a piktor szava rezzenté fel egy jó óra múlva.

- Megvan már, Filcsik úr!

Kíváncsian futottam a képhez, bár csak vázlatban volt, de mégis meg lehetett ismerni az öreget: különösen a szemkifejezése van eltalálva.

- Olyan itt Filcsik bácsi, mint egy nádorispán!

- Hát iszen, hogy iszen... - motyogta az almárium felé lépegetve.

- Mi? Meg se nézi?

- Nem én, a világért sem. A tükörbe se nézek én, elmúlik abba néha félesztendő. Csak tegye el az úr azt a protokollumot.

S miközben így beszélt, az almárium fiókjának legalján a bicskiák, tűk, hovájok, árak és kérgek között kotorászott idegesen.

- Hej, haj, nini... Talán bizony a szú ette meg! Vagy hogy a deszka nyelte el. A fészkes hernyó essék beléd, hol lappangsz már, no?... Ahá! Itt vagy kutyafülű!

Egy ezüst forintot tartott az ujjai közt, s piktoromhoz lépve, markába akarta csúsztatni.

Az nevetve és zavarral tolta vissza kezét.

- Mit csinál, Filcsik bácsi? Hiszen mi tartozunk köszönettel.

- Jól van, jól! - förmedt fel mogorván. - Tudom én, mi a becsület.

Annyira tudta, hogy még künn az udvaron is megpróbálta túladni a forintoson, pedig fogadni mernék egy forintba, hogy nem volt ennél több forintja.