A »Pesti Hírlap« tegnapi számában valaki egy magyar oligarcháról mond el egy anekdotát. Elolvastam - de hát mi az még a mi dunántúli oligarcháinkhoz, például egy Eszterházy herceghez képest.

Sokkal finomabb ember volt Balassánál. Nem virtusból pazarolt - hanem egyszerűen csak azért, mert nem is ösmerte a tárgyak értékét és a pénz becsét.

Őt az egész világ összes meglepő dolgai csak annyiban érintették, hogy némelyiket akarta közülök, némelyiket nem akarta.

Gazdatisztjei cudarul meggazdagodtak, mellette volt egy bonorum direktora, aki föltétlenül uralkodott az óriási birtokok felett.

Ha pénz kellett, pénzt adott, ha nem volt, kölcsönt vett - tehát pénz mindig volt: olyan ostobaságról, hogy neki valaki számoljon is, fogalma sem volt a hercegnek.

Hagyott neki tenni mindent. A bonorum direktor végre odáig rakoncátlankodott, hogy egy írást nyújt egyszer aláírás végett a hercegnek.

- Hát ez mi? - kérdé az ásítozva.

- Ez? Emlékszik kegyelmességed arra a kis nyíres völgyecskére Pápán túl: odaajándékoztam a múltkor a fiamnak. Mindössze nehány hold - és a szomszédban van egy kis tagja -, nagy örömet okozott neki.

A herceg érzéketlenül írta alá ezt az aktát is.

Nem volt, csupán egy passziója: a vadászat s ebben is csak a szarvasokra. Egész életét a szarvasok utáni hajszában töltötte. Szobái tele voltak szarvas képekkel, nappal szarvasokról beszélt, még éjjel is szarvasokról álmodott. Egész múzeuma volt már az általa elejtett szarvasok földi maradványaiból, agancsokból és bőrökből. Minden egyes szarvasnak vezeték és keresztnevet adott a holta után.

Hát egyszer egy este jelentik neki a vadászok:

- Kegyelmes uram, egy tizenöt agancsos szarvast láttunk az erdőben!

- No, ez nekem való lesz! - kiáltá felvillanyozva. - Reggel pont hét órakor ott leszünk a lesben.

Egy tizenöt agancsos szarvas már régen legfőbb vágyai közé tartozott. Már csüggedni, desperálni kezdett volt. Denique mégis van hát isteni gondviselés!

Hívatta is nyomban a bonorum direktort. Maga futott ki eléje, mikor jött.

- Nagy öröm, spektabilis... nagy eset történt.

- Mi történt olyan nagy eset?

- Tizenöt agancsost láttak a vadászok. Reggel hét órakor megyünk, inspektor úr. Jöjjön el ön is. Előérzetem van, hogy leterítem.

A herceg nem tud aludni egész éjjel, furkálta a szarvas, már hajnalban talpon s reggeli után nyomban elindult a vadászaival és tiszttársaival.

- A direktor már hihetőleg ott lesz - szólt a herceg, mert nagyon szerette a direktorát. Azután kivette az óráját:

- Nyolc perc múlva hét, mire odaérünk, már ott lesz okvetlenül. Az ördögbe is, hogy ne lenne! Tizenöt agancs, nem bolondság!

De amint odaértek, a direktor még nem volt ott. A herceg kedvetlenül nézett az órájára.

- Hat perc elmúlt, ez mégis furcsa!

Bosszankodva nézegetett körös-körül, megint elővette az óráját türelmetlenkedve.

- Hét perc...

- Ne várjuk talán, ha kegyelmességednek terhére van.

- De mikor megmondtuk neki, hogy itt várjuk.

- Igaz, megmondtuk.

- Szörnyűség - dörmögé a herceg - egy tizenöt agancsossal szemben!

E pillanatban megzörrent a haraszt, s vidám arccal előlépett a bozót közül - az inspektor.

- Jó reggelt, kegyelmes uram - szólt fesztelenül.

- Jó reggelt - viszonzá a herceg és órájára nézett. - Tizenöt egész perc!... Direktor úr, ön a mai naptól fogva el van bocsátva.

A szegény direktor is úgy járt, mint a mesebeli hős, ki hetven sebet kapott a csatákban, mind kiheverte és végre is egy méhcsípésben halt meg.

Hanem hiszen megélt már ő - a halála után is.

Öreg fák, melyek nem fölfelé, hanem oldalvást nőnek bele a levegőbe a bolondos litavai hegyháton. Ott korhadnak meg a sziklák között, miután letengették az életüket néhány száz esztendeig.

Unalmas sorsuk lehet. Más becsületes fának, mely egyenes földön nőtt, még megvan legalább az a gyönyörűsége, hogy az elsárgult levelei odahullanak őszkor alája, s ott enyésznek el gyökereinek talaját hízlalva; a litavai fák levelei aláperegnek a hegyháton, szikláról sziklára esve, szél elsöpri őket könyörtelenül.

Aztán a litavai hegyháttal rosszul bánik a természet is: gyakran megteszi a felhő, ha megharagszik, hogy lejjebb ereszkedik nálánál, s akkor aztán ázik az egész világ, csak a litavai hegyhát nem.

Hanem azért azok a jámbor fák mégis növekednek, s meghozzák minden évben a lombjaikat. Ugyan minek? Ember oda nem jut úgyse, hogy hasznukat vehesse - de az ördögöknek jó hely lenne ez szánkázni télen...

Ha igaz, hogy a teremtésben mindennek oka, célja van, vajon mi célja lehet a litavai fáknak?

Ha csak nem az, hogy a madaraknak legyen mire ráépíteni a fészkeiket?... Mert azt a litavai fák is megteszik, hogy a fiatal gallyaik gyengéden ringatják a csipogó kicsinyeket...

Csakhogy a madarak miatt bizony fölösleges itt az erdő: ott van nekik nem messze a zellei cserjés, bízvást szaporodhatnak abban is.

A litavai erdőt igen kevés ember ösmeri, benne meg tán egy se járt. Járható út messze nincs körülte. Egészen a madaraké az, meg a kígyóké.

Azt se igen tudja senki, hogy voltaképpen a Párdy családé. Ki törné ilyeneken a fejét? Akárkié, hiszen úgysem ér semmit.

Régi följegyzésekből, itt-ott fölbukkanó diáriumokból maga a família azonban tudja, hogy a litavai hegynek a délkeleti része egy Gyurcsányi leány hozománya címén őket illeti.

Hát iszen könnyű is már nekik tudni, mijök van még!

A família ez idő szerinti feje Párdy György. Hanem már erre a fejre nem jutott elég széles kalap. Az elszegényedett nemesek közé tartozik. Meglátszik imitt-amott az úri fény, de a fele már össze van kölcsönözve.

Ha vendég jön a házhoz, még dús az asztal, hanem ez már mind erőszakolt dolog, s ha ő megy valahova vendégnek, szépen megvannak vakarva a lovak, kikenve hájjal a hám, még mindig mutat valamit.

De hát ez már mind csak olyan, mint a litavai erdő harasztja, egy kis szél ha támad, elfújja örökösen. S mi lesz oszt akkor? Ej, lesz, ami lesz! Ő úgyse tehet róla, hogy elhibázták az elődök...

Sokszor simogatja meg sóhajtva unokája, ifjabb Párdy György buksi fejét.

- Hiszen, fiam, csak az az öt kenyér ne lett volna! Az az átkozott öt kenyér!

Elmondta ezt mindennap kétszer is. Az egész környék tudja, mit jelent: hogy mikor az a nagy éhség volt (évszámot se ő nem mondott, se én nem mondok), a nagyapjuk, Joannes Párdy de eadem, öt kenyérért adott oda két falut a Tihanyi nemzetségnek. Szóról szóra igaz. Megvan róla a hiteles dokumentum.

De öt kenyérért! Hát nem tudott még egy kicsit koplalni, akármilyen éhes volt is? Száradjon el a keze - vagy hogy már régen meg is száradt -, aki valaha dagasztotta azt az öt kenyeret!...

- Így tettek engem tönkre, így, így... Hja, szomorú dolog az, hogy az ember nem lehet saját magának az öregapja!

Igaz is. Párdyn nagyot lendítene most a két falu, mikor nincs már csak sovány nyolcvan holdacskája... no, meg a litavai erdő.

Ezzel az erdővel mindig gúnyolta a neje, meg az unoka, hanem az öreg csak nevetett.

- Hm. Jó az valamire. A litavai erdő is jó. Az bizony. Csakhogy tudni kell a dörgést! Igazi nemesember megbecsüli az ilyen jószágát. De ti nem értitek a familiáris politikát.

- No, ugyan mire való, az az erdő?

- Mire? Nem mondom meg, ha észre nem veszitek. Mert ez már olyan dolog, amit az istennek sem szabad meghallani. Azaz hogy éppen csak neki nem szabad.

A dolog abban állt ugyanis, hogy a litavai erdőt századokon át a jótékonyságok kegyes gyakorlására használta a nemes Párdy família.

Ha valahol a környéken elégett a falu vagy ha templomot építettek a buzgó hívek, legott előlépett egy Párdy (aki éppen akkor élt és uralkodott), s nyakrafőre sietett felajánlani a község és hívek számára ingyen épületfát a litavai erdejükből.

Persze hogy senkinek sem kellett az ingyenfa, de azért az mindegy volt, a jótékonyságot mégis csak gyakorolták a Párdyak. Fényt vetett ez a családra mégis. Nem kell azt a szegény litavai erdőt lebecsmérelni. Jó politika az a mennyország megszerzésére!

De ifjabb Párdy György, mikor nagyapja elöregedvén, őt tette meg gazdává (ő maga csak pipázott az ócska karosszékben az ambituson és sopánkodott az öt kenyér miatt), mondom, az ifjabb György nem sokra nézte a litavai erdőt.

Hiszen már maga Litava községe is cudar tót falu, melynek köves határát, hülye népét messze földön csúfolják. Régente a megyei rendek és karok száznyolcvan rénesi forintokat ígértek a szomszéd vármegyének, ha megengedi, hogy a határszélen fekvő Litava odakebeleztessék.

De a szomszéd megyének még száznyolcvan forint ráadással sem kellett. Majd bizony, hogy őt érje ezentúl mind az a csúfság, ami Litava miatt háramlik a nemes municipiumra!

Így aztán megmaradt Litava a megyéé, de nem volt nagy dicsőség komposszesszornak lenni benne. Hát még a Iitavai hegyhátat bírni.

Még csak rendes telekkönyve se volt szegénynek egész 1865-ig: Valami hiányos mappa és lajstrom maradt ugyan a Mária Terézia idejéből, de az elveszett. A megyei mérnökök, akik azóta térképeket készítettek a megye ábrázatáról, Litavát már nem is osztották el dűlőkre, parcellákra (ki az ördög vesződne azzal?), hanem a végtelenségnek eresztették olyanformán, mint mikor a nagy mappák legszélére egyszerűen oda írják, hogy »Adriai tenger«. Mérje meg aki akarja!

Mikor a mondott évben végre elrendelték, hogy Litavát is föl kell újból mérni, s rendes telekkönyvet csinálni róla, ifjabb Párdy György így okoskodott:

»Ha én bevallom a litavai hegyhátat, hát akkor nekem attól adót is kell fizetnem. Azt pedig én nem teszem... dehogy teszem.«

S amint megkapta a végzést, miszerint záros határidőig odavaló netaláni birtokainak mérnöki fölvétele céljából a szükséges bizonylatokkal jelentkezni el ne mulassza, mert különben... egy nyilatkozatot küldött be, hogy igényt nem formál Litavához, nincs is arra nézve semmi tudomása, hogy neki ott valamije lenne.

Így menekedett meg furfangosan a Párdy família a litavai erdőtől. Hadd fizessék attól az adót a madarak, meg a kígyók, ha ők használják.

Örült is rajta ifjabb György, kivált mikor a litavai szegény komposszesszorok, kik fizették a sok adót az áldástalan földtől, meg-megfenyegették tréfásan:

- Nagy lurkó vagy, Gyuri! Van benned talentum, fiú!

Csak az öreg Párdy dörmögött, haragudott:

- Nem jó volt. Nem szeretem. Nem szabad a rögöt kiereszteni a talpunk alól.

- De ha szorít, édes nagyapa?

- Akkor sem, sohasem. Hej, az az átkozott öt kenyér is!

Ifjabb György csak nevetett erre, de nem sokáig, mert egyszer csak az történt, hogy az ocsmány litavai hegyhátra inzsellérek jövének, s elkezdték méricskélni. (No, ugyan mi lesz ebből, mi?). Nemsokára aztán vasutat építettek fel a tetejére. Hát ki gondolt volna arra, hogy ezt az istenkísértést megcselekszik?

S megcselekedtek még többet is. Fűrészmalmot állítottak a hegyhátra.

Csodák estek ott. A nagy százados tölgy és fenyőfák egyre ritkulnak, dőlnek, s odamennek engedelmesen, ahová gazdájok parancsolja.

Jó volna most, sokat érne most a litavai erdő. De vége már.

Az öreg Párdy György elkeseredetten borzolgatja ősz haját, amint odahallik az ambitusra, ha csendes este van, a litavai vasút gúnyos füttye.

- Ostobák voltak az öregek - morogja epésen -, de még ostobábbak a fiatalok. Ki látott ilyet? Szörnyűség! Mondtam, becsüljétek meg az erdőt! Hja, így van az, ha az ember nem lehet saját magának az unokája!

Öreg, kopasz ember lépett be tegnap este a vendéglőbe. Lehetett vagy hatvan esztendős. Nagy szakálla és bajusza volt, azazhogy nagynak látszott, mert a feléről kisült, hogy csak zúzmara, s amint leült, olvadni kezdett róla, s pirosra mart képén csurgott alá a ruháira.

Egész lényén bizonyos keserűség és ridegség ömlött el. Szemeit szúrósan hordozta végig az asztalokon, míg végre odatelepedett, ahol én ültem.

Nem is köszönt, amikor leült. Haragosan eltaszigálta kesztyűimet és szivarszipkámat, s türelmetlenül zörgette meg az asztalt.

- Mi ez? Hát nem jön ide senki? - kiáltá nyersen.

Ijedten rohant elő egy vézna pincér.

- Bort! De előbb rohanj még a szobapincérhez, fűtesse be a huszadik ajtót, első emelet. Ki ne szaladjon a numerus az ostoba fejedből. Hogy jól fűtsön be, érted-e?

- Hány személyre parancsol fűttetni? - dadogá reszketve.

Az idegen mogorván emelte fel öklét, hogy takarodjék, míg a szomszéd asztaloknál nevetve súgtak össze a vendégek: »Ej, ej, még a meleget is porciókra osztják már a vendéglősök!«

Csöndesen lapultam meg az asztal végén, s míg ő kelletlenül szürcsölgette borát, nem mertem rátekinteni, de éreztem, hogy valami szörnyű, kísérteties fény lövell elő szemeiből.

Künn valóságos vihar zúgott, keményen rezegtetve az ablakokat, az emberek, akik beléptek a nyikorgó ajtón, toporzékolva rázogatták a havat csizmáikról.

- Nem érdemes a kutyát kikergetni - mondá némelyik.

S nekem mégis úgy látszott, mintha künn melegebb, kellemesebb lenne az időjárás, mint itt. E rossz embernek a közelsége idegessé tett.

Már éppen fizetni akartam, midőn egy kissé kopottas ruházatú, hórihorgas alak jött be, megdermedt kezeit vidoran dörzsölgetve.

- Teringette! - szólt ismerősen a pincérekhez. - Madarak halála lesz az éjjel!

Egy oldaltekintettel észrevette asztalomnál az idegent.

- Hollá, Rikner papa! Ninini, hol az ördögbe veszi itt magát?

- No - szólt emberem pislogva -, maga az, Titli?

Nem mutatott sem meglepetést, sem örömet.

- Brávó Rikner, öreg cimbora! Derék dolog, hogy rám ösmert!

S piros kendőjével a nedvességet törülgette szemeiből.

- Az ördögbe is, hiszen húsz esztendeig voltunk kenyeres pajtások, s épp annyi idő óta nem láttuk egymást. No, mármost hát együtt isszuk meg a félmesszelyünket...

- Ahogy tetszik, Titli - szól a vén Rikner közömbösen.

Titli kihúzta a nádszékek egyikét az asztal alól, s odatelepedett hozzánk. Csacska ember volt, csupa elevenség, csupa élet, a mint gallyról-gallyra a pintyőke, úgy ugrált tárgyról-tárgyra:

- Hej, Rikner papa, milyen idők voltak azok! Nem rossz bor, becsületemre mondom. Még most is vízzel szokta, papa? Pompás idők voltak, ha mondom! Még akkor maga se volt úgy elsavanyodva. De bezzeg nem is járt be még akkor Esztergomból Pestre, hogy a takarékpénztárba rakja a »levest«. Megházasodik az ember, családja lesz, pénzt keres, de a kedélyét elveszti. Mit ér az egész? Hej, akkor még egyforma fickók voltunk, igaz-e?

Az epés ember restellt felelgetni, csak egy-egy »hüm« vagy »hja« csúszott ki néha fanyarul ajkairól, a kellnereknek parancsolt közbe-közbe egyet-mást, hol kinyitotta, hol becsukatta velök a felső ablakot (Gazemberek, mért nem tesztek egy kis szenet a kályhába?), s reszelős hangjába oly fenyegető durvaság vegyült, mikor rárivallt a borhordozó fiúra (Miért olyan piszkos ma a gázláng, te bivaly?), hogy a szomszéd asztaloknál megfagyasztotta az ott vacsoráló hölgyek vérét. A szegény asszonykák félénken húzódtak közelebb férjeikhez (Hiszen csak nem moshatja meg szappannal ez a szegény kellnerfiú a gázlángot).

Titli pedig folyton fecsegett:

- Mi lett magából, öreg? Én is megöregedtem, az igaz, de vígan éltem mától holnapig. Élveztem és még ma is élvezem a világot. Istenemre, Rikner, nem sajnálom, hogy »vén korhely«-nek neveznek. Ha az ítélet napján számon kéri tőlem az isten, mit csináltam itt e világon, azt fogom neki mondani: »Sohasem unatkoztam, Uram«. S ez neki nagy bók lesz, mert ebből fogja látni, hogy az jól van megteremtve. De ön Rikner, ön unatkozik...

S valóban, beszélhetett Titli akármiről, az mind csak untatta őt, s olyanokat ásított közbe, mintha el akarná nyelni.

- Hej, Rikner, mikor még együtt álltunk a táborban. Körülbelül harmincöt esztendeje! Teringette, akkor is ilyen hideg volt. Becsületemre, még most is irigylem azt a jószabású honvéd atilláját! Pompásan állt az atilla, öreg! Olyat se viselünk már többet. Nagy hó volt, Rikner, emlékszem. Fehér volt a világ hanem a kedvünk piros.

- Ostobaság! - szólt Rikner, s mindkét könyökét elrántotta az álla alól.

- No, iszunk még egy félmesszelyt? Nem ízlik? Dehogy nem! Nem mindennap találkozik ilyen régi pajtással mint én. Cudarság, Rikner, amilyen vén medve lett önből. Önben már nincs szív, csak tapló. Mit, ön már távozni akar? Nem, annyira nem fog ön megsérteni.

S visszaerőszakolta helyére Riknert, ki sehogy sem tudott átmelegedni a régi emlékektől.

- Igaz, biz az! A felesége meghalt, ugye? A lánya meg férjhez ment, ha jól hallottam, mégpedig valahová az Alföldre. Most hát egyedül van, papa? De remélem, néha csak meglátogatja a vejét? Van-e már unoka, he? Teringette, lány-e, vagy fiú?

- Fiú - mondá az öreg Rikner csendesen.

Titli elhallgatott most, mert a fogait kezdte piszkálni egy megfaragott gyufaszállal.

- Fiú - szólt kisvártatva -, és milyen fiú!

Élénken nézett Titlire, ki a szomszéd asztalnál keletkezett vitára kezdett figyelni.

- Mennykő egy fiú! - ismétlé Rikner, kezét a Titli könyökére téve. - Ide hallgasson, Titli! Ha már ide ült, hát beszélgessünk vagy mi?

- Igaz, igaz - motyogta Titli ártatlanul -, miről is beszéltünk?

- Ej, hát miről beszéltünk volna - kiáltá Rikner türelmetlenül -, a fiúról.

- Miféle fiúról? - szólt az bámészan.

- Az én kis unokám felől kérdezősködött. Tartsa hát az eszét egy rakáson.

- Csakugyan, igen, igen, az unokáról volt szó. Egészséges?

- Mi? Egészséges-e? Valóságos vasgyúró. És milyen imposztor? Titli, ön még nem látott olyat soha.

Szemei felcsillogtak, s barátságosan néztek Titlire, egyik kezével, látván, hogy rá akarok gyújtani, udvariasan tolta felém a gyufatartót, s eközben egyre beszélt.

- Olyan, mint a halcsík, ha megsózzák. Minden negyedévben leutazom, s viszek neki játékszereket. Követelő egy fickó. Jaj volna nekem, ha üres kézzel jönnék egyszer... De tán ihatnánk még egy liter bort, Titli? Forgósadtát! Hej, pincér, hozzál, édes fiacskám egyet a javából... egy burgundit, amolyan pókhálósat! Hopp! Hozhatsz mindjárt kettővel! (Minek mászná kétszer a lépcsőt szegény gyerek? - tette hozzá gyöngéden.) Hát izé... az én unokám. No, barátom, Titli, ha ön meglátná azt a gyereket, megenné mindenestől. Pedig olyan piszkos, mint egy ördög. Képzelje csak, most őszkor, hogy a vőmnél voltam, mit mond nekem a kópé. Hahaha.

Úgy kacagott, mint a zuhatag, még a könnyei is kicsordultak.

- Azt mondja nekem a fiú (igyunk egy kortyot, Titli), azt mondja, hogy: »Te nagypapa, mikor halsz már te meg?« Dühbe jövök. Hogy én mikor halok meg? s lerázom a kölyköt a térdemről. Kitől hallottad te ezt, gazember? »Ne okoskodj, nagyapa, jól tudom én, hogy nekünk jobb dolgunk lesz, ha te meghalsz, az apa mondta, azért hát halj meg, kérlek alássan.« Majd bolond vagyok a kedvetekért! Hallja ezt, Titli? Becsületemre, ezt mondta. Látott már ilyen életre való kölyköt, aki így beszéljen az emberrel? Valami ez, Titli!

Húsos arca kigyúlt, jóságos derű ömlött el rajta, székét pedig egyre közelebb húzta Titlihez.

- Mikor eljöttem, aznap hozzám sompolyog titokzatosan: - »Nagyapa, tartsd ide a kezedet«, suttogja, s egy rézkrajcárt csúsztatott a markomba. Mit akarsz, mókus? kérdezem meglepetve. Rámnézett nagy, kék szemeivel, s pártfogó modorban mondá: »Egy kis útiköltségre való, csak tedd el, nagyapa«.

- Hm! Üm! - morgott közbe Titli unatkozva.

- Becsületemre mondom, úgy volt, Titli. Útiköltséget adott a selyma! Ki látott már ilyet valamikor? De elhoztam, megvan! - kiáltá diadallal. - Ez az, Titli!

S mohón gombolta ki kabátját, hol az óraláncon ott fityegett aranyba foglalva egy rézkrajcár.

- Nagy dolog az, Titli. Lássa, ha ön is megházasodott volna! Csodálatos egy kölyök, annyit mondhatok. Tudja mit gondoltam, igyunk még az egészségére egy pezsgőt, mi? Igyunk, hehehe.

S míg harsogó kacaja megrengette a falakat, a szék is táncolt az öreg Rikner alatt, minden nevetett a nagy teremben, a csillogó sörös poharak, a savanyúvizes palackok tarka köténykéi, az öreg Gambrinus a falon, vidáman ragyogtak a gázak, és a fehér abroszok nyájasan mosolyogtak.

Csak Titli bámult némán maga elé. Most már ő a mogorva, s Rikner lett csacska.

Valamelyik nap egy Bihar megyei öreg beszélt nekem el egy dolgot, a mi Tisza Kálmánunk egyik őséről, Tisza Pál régi Bihar megyei szolgabíróról, akinek az eszejárásában benne van már a mi Kálmánunk eszejárása is.

Az öregúr is, aki nekem az adomát elmondta, az apjától hallotta, meglehet, hogy az ő apjához is hasonlóan jutott a kis történet - de akármilyen régi is, érdemes elmondani.

Tisza Pál szolgabírósága idején az ő kerületében lakott egy szűcsmester, aki arról volt híres, hogy egy olyan nagy vasládája van, melyet helyéből elvinni nem lehet, mert nagyon nehéz, a tűzben nem éghet el, mert vasból van, feltörni vagy idegen kulccsal felnyitni meg éppen lehetetlenség, mert titkos zára van, úgyhogy aki nem tanulta ki a módját, egész holta napjáig babrálhat rajta, mégsem nyitja ki. Egy lakatos fia volt a szűcsnek, az csinálta neki a ládát remekbe.

Lőn, hogy egy szegény ember hallván a láda hírét, miután éppen egy nagyobb pénzösszeghez jutott, amit nem tartott bátorságosnak magánál tartani, azt gondolta magában: »Elmegyek a szűcs komámhoz, megkérem, tegye el ő ezt a pénzemet a ládájába, ott aztán teljes biztonságban lesz«.

A szűcs átvette a pénzt s betette a láda fenekére: »Úgy meglesz ez itt őrizve« - mondá - »hogy még a napvilág se jut be hozzá«. Írást persze még abban az időben nem igen volt szokás adni semmiről. Az adósok még akkor nem tudtak írni, a hitelezők pedig nem tudtak olvasni.

Eljött azonban az ideje, hogy a szegény embernek szüksége volt a pénzre, s elment a szűcs komához, hogy visszavegye.

A szűcs koma ránézett csodálkozva, és azt felelte:

- Miféle pénzről beszél kend? Én nem emlékszem semmire.

Sírt, könyörgött a szegény ember, de a szűcs nem emlékezett a háromszáz forintra, s még ki is nevette a szegény tulajdonost.

Nagyon elbúsult a szűcs rövid emlékező tehetsége miatt a szegény ember, s elment panaszra Tiszához.

- Tekintetes uram, így meg így jártam.

- Hm, az bizony nagy baj - mondá a főbíró -, kivált ha tanúi nincsenek.

- Nincsenek, kérem alássan.

- Hát tudja mit, jöjjön el holnap, addigra kigondolok valami okos dolgot ehhez az ügyhöz.

A szegény ember eljött másnap. Tisza vidám arccal fogadta.

- No, atyafi, hát majd csak csinálunk mi is valamit. El fog menni kend a szűcshöz, s még egyszer kérni fogja a pénzét.

- Hiába való - felelte -, voltam már én ott tízszer is, rám se hallgat!

- Ne okoskodjon, ha egyszer én mondom. A hajdúmmal fognak elmenni, csakhogy a hajdúm átöltözik marhakupecnek. A hajdú bemegy hozzá előbb, akkor kisvártatva kend nyit rájuk, s kéri a pénzét...

A szegény ember a fejét csóválta lehangoltan. De azért másnap mégis elmentek a hajdúval. A hajdú bement a kapun által, a szegény ember pedig a szérű felöl volt bemenendő.

A szűcs éppen otthon pipázott, mikor a parasztruhás hajdú beköszöntött alázatosan.

- Adjon isten kendnek is. Mi járatban van.

- A vasládás szűcsöt keresem.

- Én vagyok az.

- Azért jöttem kegyelmedhez, hogy én nagyon sok pénzt hozok magammal Erdélyből, de még mielőtt hazajönnék, egy kis dolgom akadt a Nyírségben. Nem akarom magammal hordani, mert féltem...

- Ördögé az, ami a Nyírbe kerül - monda a szűcs ravaszul. - Két-három banda is csavarog ott most...

- Hát én bizony azt gondoltam, hogy ilyen becsületes és biztos helyre teszem a pénzemet, addig míg visszajövök.

- Elfér, kedves atyámfia - szólt kenetesen -, elég nagy a láda. Szívesen adok neki helyet, nem kér enni. Sok-e a pénz?

- Kétezer forint.

- Teringette bizony sok! - mondá a szűcs örvendve. - Márpedig én nem szoktam írást adni, mert nem értek az íráshoz, én csak a ködmönökre tudok írni szép tulipános időket.

- Isten ments, hogy írással zaklassam kegyelmedet. Többet ér a becsületes szó, mint száz kontraktus.

E pillanatban megjelent a nyitott ablaknál a szegény ember.

- Jó napot kívánok, kedves komám - üdvözlé a szűcs tettetett nyájassággal. - Tudom már mért jött - hadarta sietve -, tudom mért, kerüljön beljebb, kedves komám. Ugye a pénzéért jött? Mennyi is csak? Ugye háromszáz forint. Itt van, kedves komám. Ne köszönje, egy szót se, kedves komám... az isten szerelméért egy szót se, ami a kendé az a kendé... egy szót se, komám... Most pedig, hagyjon kend magunkra, mert nem érek rá... majd megbeszélünk máskor mindent.

A szegény ember ámult-bámult erre a csodára, s örömlihegve pusztult a gonosz szűcs udvarából.

A hajdú ellenben elnevette magát, s így szólt:

- Bölcs ember az a mi tekintetes urunk mégis.

- Miféle uruk?

- Hát a Tisza szolgabíró úr.

- Mi közöm nekem a szolgabíró úrhoz?

- Az, hogy ő küldött engem ide.

- Minek?

- E kétezer forintot deponálni.

- Hát akkor adja ide kend, hadd tegyem el.

- Igen ám, de pénzt nem adott hozzá, szűcs uram. Nincs énnálam egy árva rézdénár sem.

A szűcs dühösen ordított fel:

- Megcsaltak! Hisz akkor koldussá vagyok téve!

- Ne búsuljon, májszter, kap maga szállást, kosztot, úgy nézem, a nemes vármegyétől.

Méltóztatnak tudni, hogy aljegyző voltam a megyénél. (Engedelmet kérek, tisztelt becsületbíróság, rágyújtani egy cigarettre.) Éppen a képviselőválasztások közeledtek. No, a mi kerületünkben nagy csönd lesz most - gondoltuk. Pálly gróf ellenjelölt nélkül állt, s a cirkumstanciák olyanok voltak, hogy nem léphet fel ellene senki.

- Az idén nem isznak kendtek - rémítgették a népet a községi nótáriusok.

Maga a központi szolgabíró, amint elhajtatott egyszer a málnai üveghuta mellett, lekiáltott a kocsiülésből a hutásra:

- Csupa befőttes üvegeket fúvasson az őszre, Kirner úr!

Mind e mondások úgy terjedtek el hegyeink közt, mint a tűz, ej, dehogy úgy - mint a pernye, mely feketén üli meg a tájékot.

Nem lesz választás! Hát miért nem lesz?

A tót falvakban mindenféleképp okoskodtak. Hogy a király, azt mondják, ráíratta az országot feleségére. A felséges asszony pedig nem szereti a verekedéseket: azért nem lesz választás.

A másik verzió ellenben, hogy az urak a múlt választáskor sok adósságot csináltak a korcsmákban, most pedig már nem kapnak addig hitelbe, míg ki nem fizetik a régit. Ezért kell a szegény embereknek szomjúhozni. No, ebben legalább volt valami igaz is.

A lehangoltság olyan nagy volt, hogy csak kevesen iratkoztak be a választási lajstromba. »A voksnak nem lesz ára«, sopánkodának oly arccal, mintha a zabról vagy más terményről volna szó.

Csak a kis-libercsei Terepetye Mihály, a híres vereshajú kortes állította váltig: »Nem lehet az, hogy semmi se legyen. Fű nem nő meg eső nélkül, atyafiak!

Bolond beszéd! Pálly gróf oly biztos lábon érezte magát, hogy ráért Bécsbe menni, s ott kényelmesen amputáltatni az egyik lábát, melyet a medve harapott meg. Haza se jön, úgy volt Nagy Tamással, az alispánnal kicsinálva, csak a mandátumot küldik fel neki egy ajánlott levélben. Tíz garasba kerül neki a kerület. No, ez már mégis csak szörnyűség!

Így álltak a dolgok, mikor egy délután az alispán hívatott. Az ember szíve (ha az ember csak aljegyző) félelemmel dobban meg, mikor a vármegye hatalmas ura elé idézik.

- Egyedül van az alispán úr? - kérdém a hajdútól.

- Az egyik kisasszonyka van nála.

- Melyik?

- A hitvány - felelte közömbösen.

A hajdú azt akarta kifejezni, hogy a soványabbik, a délceg növésű Anna van bent apjánál s nem a testes szőke Mari.

Az alispán hivatalszobái a megyeház túlsó szárnyában vannak. Egy ódon folyosón kellett végigmenni. A téglák sajátszerűen kongnak itt, s a vaskos oszlopok kísértetiesen visszhangozzák; a boltívekről téglaszínre festett bőrvedrek lógnak alá. A levegő fülledt s mindenütt penészszag terjed. A szögletekből, fülkékből árnyak suhannak elő. Minden komor, ünnepélyes és méltóságos. Mintha a kövek is éreznék, hogy az alispán közel van.

Félénken, nyomott hangulatban nyitottam be.

- Szervusz - szólt, tovább beszélgetve leányával, ki háttal állt az ajtónak. Kis fehér szalmakalap volt a fején, haboskék szalaggal átkötve álla alatt.

Egy album hevert az asztalon, mi tisztviselők adtuk az alispánnak nevenapjára. Azt lapozgattam szórakozottan, míg észrevesznek.

Éppen a saját arcképemre nyitottam rá, midőn az alispán odaszólt hozzám.

- Igaz, igaz. Hiszen én hivattam önt. Hát akkor talán magad mehetnél el lányocskám, mert egy kis dolgom van az izé... az amicével.

Anna most felém fordította üde arcát, s kislányos bosszankodással biggyeszté el ajkait.

- Nem, nem - szólt fejét megrázva, lenyírt szénfekete haja sustorogva csapkodta vállait. - Inkább megvárlak, apa.

Szürke köpenykéjét lecsatolta, s otthonosan dobta egy székre.

- Akkor mi meg a másik szobába menjünk - s előre bocsátott az ajtón.

Furcsa kinézése volt; szertelen hosszú fej, nagy, kiálló fogak. Haja már egész deres, de szemei fiatalosak. Összevont szemöldje, szögletes ajka ravaszságot árult el. Azt beszélték róla, nagyon okos ember, de sohase mond igazat.

- Bízom az ön hallgatagságában - kezdé ridegen, szigorúan.

(Istenem, miről van szó? - töprengtem magamban.)

Nem kíván ő tőlem egyebet, folytatá, mint hogy egy pár víg estét csapjak magamnak a korcsmában. Ennyi az egész, ha úgy vesszük.

Ismeretlen szorongás, nyugtalanság fogott el.

- Nos, ehhez természetesen pénz kell, mint a hadviseléshez. De én nem is mondom, hogy ez szintén nem hadviselés! Meglehet, kitudódik valaha! De jobb, ha ki nem tudódik. Én megadom a hadiköltséget hozzá.

Leült mellém egy karosszékre, s kurta húsos lábait törökösen felszedte maga alá:

- Már én így szoktam ezt, hehehe... Mert fiatal koromban sokáig voltam Törökországban, és sokra becsülöm azt a népet, ahol minden embernek több anyja van, hehehe...

Rámnézett fürkészőleg, majd vállon veregetett kedélyesen.

- Az van a dologban, amice, hogy nincs pénzünk. Tartozunk, koldusok vagyunk. A vármegye se zsíros bödön már, hanem csak palacsintasütő. Magok a nemesek is pusztulnak. Milyen más volt az én fiatalkoromban! Minden volt. Most már a cukor sem olyan édes. Micsoda urak voltunk mi akkor, én istenem! Mikor egyszer Bécsben az udvari színházban ott üldögéltem egy páholyban, hát a második felvonás alatt benyit hozzám a Ferdinánd király komornyikja, hogy - azt mondja - kéret őfelsége, (aki éppen szemben ült velem) fordítsam befelé a gyűrűm kövét, mert a szemét rontja a csillogása.

- És befordította a tekintetes úr?

- Be biz én, öcsém - mondá szelíden -, mert lojális ember vagyok, s aztán nem is voltam még akkor vicispán.

Olyan ártatlan képet tudott vágni a nagy mondásaihoz, vakon hitt benne az ember, ameddig látta.

Most megint átcsapott a tervére. Nem sokból áll, csekélység, csak a cimboráimat kell összehívni néhányszor s becsípetni, éjjel egy kis lármát csapni a csőcselékkel, s kikiáltani valami követjelöltet.

- Követjelöltet? Hiszen van!

- Ne törődjék azzal, amice. Nem a maga dolga az. No, miért néz rám olyan különösen?

- Mert nem értem...

- Nem is fogja. Nagypolitika ez magának. Ha megértené, legott elcsukatnám, vagy oda ültetném a helyemre, mert a vármegyének unosuntig elég egy okos ember.

E pillanatban nyikorgott az ajtó, s Anna dugta be fejecskéjét.

- Menjünk, apa - sürgeté türelmetlen hangon.

- Mindjárt, mindjárt - felelt az öreg fészkelődve.

- Nem várok.

- Csak egy kicsit még.

- Egy csöppet se. - S makrancosan toppantott ott künn a lábával.

- Ejnye, te mérges gyík, nini, nini. Tudja mit, amice, várjon meg itt addig, csak a boltba megyek le.

Anna a fejével biccentett felém, mikor kiment. Úgy tetszett nekem, mintha mosolygott volna, ragyogó nap verőfénye mintha besütne. Minden vér fejemnek tódult. De hát miért? Hiszen csak köszönt.

Fáradtan estem bele egy karszékbe. Ez az egy mosolya kifárasztott. Valami sajátos illat, valami friss léh maradt ott hajából, ruhája suhogásából, megéreztem, amint küszködik a szivarfüsttel és az iratok dohos szagával. Itt állt, itt, itt, erre járt - megéreztem, hogy arra járt.

S amint ott ültem bágyadtan, álmodozva, önkénytelenül kezdém lapozni újra a »tisztikar albumát«. Elém csapódtak a megunt ismerős arcok, a másodalispán, a nagy memóriájú szolgabíró, a juhszemű levéltárnok, az ülnökök, jegyzők... istenem, a szemem káprázik vagy mi... hová lett innen az én arcképem? Hiszen még itt volt, magam láttam, fogtam egy óra előtt!

Lázasan, izgatottan forgattam az albumot elölről. De nem volt ott. Semmi kétség többé. Anna vette ki, a kedves Anna. Hiszen senki sem járt más a szobában!

A boldogság mámorossá tett, nem bírtam magammal. Futni akartam innen, magam sem tudom hova. Egy tubus hevert egy karosszéken. Az alispán azon szokott beszélgetni Kiczkával, az öreg süket írnokkal. Fölragadtam a tubust, mint egy bolond, és belekiáltottam: »Szeret, szeret«.

Elismerem, hogy gyerekség volt, mert éppen rámnyitott az alispán, s megütközve kérdezé:

- Nem kiáltott ön?

- A tubust próbálgattam - feleltem elpirulva.

- Persze, elunta magát. Holmi asszonyi csecsebecséket vásároltam az útra, mert a riki fürdőbe viszem holnap a famíliát. S ezek a kereskedők még az ördögöt is megcsalnák, ha nem vigyáz, pedig az édestestvérei. Holnapután visszajövök. Addig mindent elintéz. Itt van egyelőre száz forint.

- És kit kiáltsunk ki? - kérdém nyugtalanul.

- Akit akar. Csak arra kell ügyelni, hogy ne legyen se nagyon okos ember, se nagyon oktalan ember, punktum.

Átláthatatlan ködben gomolygott mindez. De végre is rám nem tartozik. Amit tőlem kívánnak, az nem nagy dolog, s egy kis sikerült éji zenebona után, reggelre megvolt az új jelölt, egy politizálni szerető jámbor polgár, névszerint Tóth Péter uram. Biz énmagam sem tudom, hogy jutott éppen akkor eszembe.

Csak kétszer-háromszor kellett zeneszó mellett elkiáltani az utcákon. A szolgálók, akik még nem feküdtek le, kiálltak a kiskapukba, a homályos utcaszögletek és sikátorok önteni kezdték mindenünnen a sok inasgyereket, kiknek visító vékony hangja belevegyült becsípett cimboráim rikácsoló kurjantásaiba: »Éljen Tóth Péter követjelölt!« Az egyik inas két hatost kapott, amiért felmászott a piacon levő szobor derekáig, s egy cédulát tett Nepomuki János kőmarkába, melyen nagy betűkkel feketedett: »Keresztények, tartsatok Tóth Péterrel!« Biztos, hogy ez reggelre nagy hatást tesz a babonás öregasszonyok előtt!

Aztán a »Cserző utcából« a »Fazekas téren« át az »Ocskay úton« - végig a folyton szaporodó tömeg elért a Tóth Péter háza elé, s elkezdett ott tüntetni.

Kisvártatvást megnyílt az ablak, s egy fehér hálófőkötős női fej jelent meg benne.

- Miféle lárma ez, hé? - rikácsolá.

- Éljen Tóth Péter követünk!

A cigány ráhúzta a Rákóczit.

- Megbolondultak kegyelmetek vagy mi? - riadozott Tóthné asszonyom az ablakban. - Szerencséjök, hogy a sötétben nem látom, miféle szerzet, hanem eltakarodjanak, mert biz' isten, két fazék lúg rotyog a tűzhelyemen.

- Tóth Pétert akarjuk hallani!

- Tóth Péter nincs itthon. Tóth Péter elment sertéseket venni Moldvániába. De ha Tóth Péter itthon volna is, Tóth Péter szunnyadoznék most. És ha nem szunnyadoznék is Tóth Péter, sokkal tisztességesebb perszóna, mintsem az ilyen gézengúzokkal összeálljon. Hagyjanak az én házamnak békét. Mert ha ki találok rohanni kegyelmetek közé a lapáttal, tudom, megemlegetik az uram követségét.

Becsapta az ablakot haragosan, de a Tóth uram követsége már megfogamzott. Másnap az egész város erről beszélt, természetesen mosolyogva.

Harmadnap az alispán is mosolygott ravaszul, mikor megjött s hallotta. Megbiztatott: »csak rajta, folytatni kell«; s nyomban leült sürgönyt fogalmazni Pálly grófhoz:

»Baj van, az ellenzék Tóth Péter népszerű polgárt fölléptette.«

Estefelé megjött a válasz:

»Mennyi pénzt küldjek?«

Mindezeket én csak később tudtam meg. Nagy Tamás sohasem árulta el senkinek a »megyei politikát«. Ő osztott, ő emelt és ütött: a kártyáiba sohasem engedett belenézni senkit.

Megírta az ágyhoz szegzett Pállynak, hogy ez a dolog nem megy ám olyan kurtán; a pártnak a múlt választásokról tizenötezer forint adóssága van, addig pedig moccanni se lehet. Tessék talán előbb azt a tizenötezer forintot kifizetni.

Hát mit lehetett volna tenni egyebet, mint elküldeni postafordultával húszezer forintot. Tizenötöt a régi bizalomért a régi követük iránt, ötöt pedig az új bizalomra előlegképp.

Hiszen egyéb se kellett Nagy Tamásnak. A tekintetes úr ezt akarta csak: kihúzhatta a pártértekezleten a tárcáját, hogy tessék vele kifizetni a pártadósságot, mely annyi nyugtalanságot okozott a megyei uraknak három esztendő óta. Apró kékes szemei diadalmasan csilloghattak: »No, ugye mégis valami az, ha okos ember ül az alispáni széken?«

És ezzel aztán véget ért volna a komédia, ha most meg már a gróf nem kezd nyugtalankodni.

Hiába irkálta neki az alispán, hogy elcsendesedett a Tóth-féle léhaság, nincs semmi baj, minden nyugodt, a gróf nem tágított többé, hogy így, hogy úgy, hátha csak taktikából hallgat Tóth Péter, hátha titokban szervezkedik, s az utolsó percben galibát csinál? »Határozottan követelem, hogy minden választó behozassék a költségemen.«

(Ő nem tudhatta, amit mi tudtunk, hogy Tóth Péter uram most sertéseket vásárol Moldvaországban - mi pedig nem tudhattuk, amit Tóthné asszonyom tudott, hogy őkegyelme sohase látta Moldvát, hanem otthon ül elzárkózva az emberek és a nagy szégyen elől.)

És az alispán végre is nem árulhatta el magát végképp, hanem ha a gróf kívánta, komolyan kellett vinni a drága védekezést a külszín miatt.

S így lőn igaza a kis-libercsei Terepetye Mihálynak, hogy a fű nem nő meg eső nélkül...

Engem bíztak meg, hogy hozzam be a felső vidékről a választás napjára a szavazatokat. Mindössze kétszázharminc vótum van. Több nem iratkozott be, nem tartotta érdemesnek. A kerület alsó részébe pedig kiküldték a süket Kiczka irnokot: ott meg éppen csak kilencven választót találtak. Húsz kocsira felfér kényelmesen.

Érdekes út volt. A tót falvak lelkesedéssel fogadtak mindenfelé. Persze, két társzekeren vittem a spirituszt, dohányt és az élelmi cikkeket. A zelenyei kurtanemesek a falu közepén vártak dikcióval. Kis-Libercsen többedmagával a határig jött elém Terepetye Mihály lóháton, dolmányosan, mentésen még a rozsdás fringiát is felkötötte, s egy ócska zászlót hozott kezében magasra emelve.

- Tudtam én azt, tudtam - kiáltá könnybe lábadt szemekkel. - Van hát még isten, atyafiak!

Azután felajánlta a szolgálatát életre-halálra.

- Köszönettel fogadom, Mihály bácsi. Segít nekem szekereket fogadni?

- Miféle szekereket?

- Hát amelyeken a választókat bevisszük holnap éjszakára a székvárosba.

Terepetye Mihály nagy szemeket meresztett, és elégedetlen arcot vágott:

- Mi? Holnap visszük be az embereket? Lehetetlen az! Hiszen arra idő kell, míg a lelkek meghíznak. Mert a választó csak akkor puha, ha meghízlalják. Már pedig annak éppen négy hét az ideje, mint a lúdnál.

- De ha holnapután reggel van a választás.

- Hajhaj! - sóhajtá fejvakarva. - Aztán kicsoda az uraság?

- Mindegy az most, bátyó. Most a név nem kocka! Csak egy a jelölt!

- Ühüm... no! Van-e benne elég hazafiság?

- Megjárja. Pálinkát, dohányt kap minden ember, enni, inni valót, míg ott lesz, azonfelül öt forint diurnumot.

Nem volt eléggé inyére. »Soványka« - mondá fitymálva, de nagy sóhajtások és hümmögések közt azért csak mégis odakötötte lovát a saroglyához, s ő maga felült a másik társzekérre.

Mert egész a Lopata hegységig nyúlt a kerület, s a legfelsőbb falunál kellett kezdenünk kocsira rakni a választókat. Zsarkócán hajnalra fölvettünk négy embert. (Ezekért ugyan nem volt érdemes idejönni - dörmögte Terepetye. S ezekből is hektikus az egyik, meghal, mire beérünk.) Csánkán harminchat választót találtunk. (Megérezték a dörgést ezek a ravasz csánkaiak!) Bátyon ellenben csak két szavazó vala, a két Csipkányi de eadem, édes testvérek, hanem azért külön kocsira kellett ültetni mindeniket, pedig csak egyetlen pár csizmájuk volt a gazembereknek, egyik a sarkantyús jobblábát, másik a ballábát lógatta ki nagy kevélyen.

Emiatt aztán a csicsókaiaknak kellett megszenvedniök, akikből tizenhatot raktunk fel egy szénásszekérre. A hlinai pusztán a számadó juhásznak volt voksa, de az meg kikötötte magának, hogy a fölpántlikázott szamara hátán jöhessen, és hogy szamara is olyan diurnumot kapjon, mint egy választó.

Ezer vesződséggel végre felcihelődtek valamennyien. Nőttön-nőtt a menet, és minél jobban közeledtünk a székvároshoz, egyre tarkább, festőibb lett. Egy-egy jómódú paraszt négy szilaj csikót fogott be, utána kenderhámos szekér, majd nyikorgó ökrös jármű: a lovakra kendőket kötöttek, az ökrök jármába virágokat tűztek és gallyakat.

Így mentünk-mendegéltünk végig a falvakon, hol visítva és »vivát«-okat kiabálva futott ki a nép. A lelkek nyihogtak a szekereken, vagy kurjongattak. »Éljen!«... rivalgák, de nevet senki sem talált hozzá. Igaza van Terepetye Mihálynak, hogy nevelni kell a lelket, legalább annyira, hogy tudják, kiéi.

Az egyik társzekér megállapodott negyedóránként, a voksok leugráltak bögréikkel, kulacsaikkal és a pléhiccéseikkel, megtölteni azokat a spirituszból. Éppen el is fogyott az egyik hordó uzsonnáig.

A másikkal pedig az történt, Travnik mellett a riki fürdővel szemben, hogy amint a nehéz szekér feldűlt a »Zsizsik« patakban, hordó és a dohányládák kifordultak belőle, sőt a hordónak az abroncsa is szétesett, és a spiritusz beömlött a patakba. Pipogya ér volt csak, félarasznyi langyos vizével, mely piszkos füvek közt szaladgált, zöldes sárnyeregben, s ugyancsak nem álmodhatta meg, hogy valaha pálinkává változik.

A travniki tótok, mihelyt észrevették, eszeveszett fővel, lóhalálban nyargaltak a Zsizsik felé. Férfiak széles kalapokkal fogdosták a vizet kóstolgatva.

- Valami fölséges! - kiáltá az egyik, s lehasalt a patakhoz úgy szürcsölte.

- Meg kellene keverni - szólt egy másik.

- Bolond kend, sógor. Minek kedveznénk az agyagnak...

A szép tót leányok is odaszállingóztak a kendertilók és kartácsoló kefék mellől. Kis bögrékkel és kékvirágú kannákkal jöttek, zöld szoknyáikat fölemelve kicsinyt, módosan lépkedvén hattyúfehér lábacskáikkal.

- Jaj, jaj a kis halaknak! Meggyullad a gyomruk a pálinkától.

Aztán megmerítvén az edényeket, szájukhoz érteték kacér röstelkedéssel. Csupa gyönyörűség, hogy összerázkódik tejszín válluk tőle, s hogy szalad ki képük kedves formájából.

Egy öreg anyóka kéztördelve fut az ér mentében.

- Hohó, emberek, hová lett az eszetek? Ide lejjebb hamar, mentsük meg a pálinkás patakot a falunak! Csináljunk neki gátat! Ne eresszük tovább a vizet! Ide! ide!

Tetszik a tótoknak a fölséges tanács; tízen is, húszan is szaladnak eltorlaszolni a pálinka folyását.

Hanem Terepetye, ki búsan látszik nézegetni a nagy romlást, míg a többiek a felborult szekeret rángatják helyre, magasabb szempontból fogja fel a dolgot.

- 'Iszen adok én nektek gátat mindjárt! Majd bizony, ha ti itt a Zsizsiket megállítjátok, még egyszer ki talál önteni a víz emiatt valahol Lengyelországban. Tűzzel, vízzel nem jó tréfálni. Én ugyan nem veszem a lelkemre.

Eközben hozzám fordult nagy pátosszal:

- Mármost itt megakadtunk. Végünk van a hordó nélkül. Mivel megyünk odább, ugyan mivel? Oh, jaj, pedig még eső is lesz ma!

Majd keserűen megcsóválta bozontos vörös fejét.

- No még ilyen baj sem ért engem soha a haza szolgálatában!

Sasszemei észrevették eközben, hogy a pálinka sorsa csakugyan szeget ütött az egyik szavazat fejébe, s kezdi a kocsi rúdját visszafordítani.

- Megállj, ne mozdulj! - rivallt rá.

- Mi közöd belém, te veres? - fortyant föl amaz.

- Veres!? - kiáltá Terepetye keserűen: - Ha veres is, jól van! Tudd meg, hogy most veres a tromf. (És mellét verte fennhéjázón.) Mindjárt ütök, ha rendet bontasz.

De csakhamar visszatért kortesi higgadtsága, s nyájasan szólt oda két karcsú tót leánynak, kik nevetgélve nézegették a tarka jeleneteket. Piros szattyán csizma volt a lábaikon s egyforma fehérpettyes kendő egész a szemükre húzva.

- Hej, lányocskám! Ti ti, kedves gyerekecskék, benneteket szólítlak. Jertek csak idébb, fiacskám, mondjátok meg nekünk, van-e itt a környéken vagy a riki fürdőben valami helyes korcsma, ahol sok, sok pálinkát kaphatnánk jó pénzért? Nem hiszem egyébiránt, mert ez a travniki árendás valóságos koldus kutya, bögrében hordja a szeszt a városból...

A leányok összenéztek, és el akartak szaladni.

- Ohó bohó galambok! Még majd azt hiszik rólatok, elloptatok valamit a szekerekről.

S utánuk loholt nagy lépteivel, pajzán nevetéssel elfogta és megszorongatta selyma módra mind a kettőt. Az egyik sírva fakadt, a másik ellenben belemarkolt a Terepetye vörös hajába, s a körmeivel védte magát, miközben úgy rémlett nekem, mintha a nevemet kiáltaná.

Odaindulok fejcsóválva.

- No, mi az, Mihály, nem kell bolondozni a leányokkal.

Terepetye káromkodott.

- Ereszd el a hajamat, te sárkány.

De a sárkány nem eresztette; amint megfordult, s a pettyes kendő lecsúszván sötét hajáról a vállára, elém tűnt kigyúlt, bősz arca, azt hittem, elájulok az ijedtségtől és örömtől.

Nagy Anna volt, az alispán leánya, a másik meg Mari, a testvére.

- Anna kisasszony! Kegyed az, Anna kisasszony? - kiáltám fojtott hangon.

- Én hát. Hiszen láthatja. Mentsen meg ettől az ördögtől. Vagy gyáva?

Nagy fekete szeme zöldes fénnyel villant felém. Rávetettem magam fürgén, mint a gyík, Terepetyére.

- Ereszd el a kisasszonyokat, te gazember, mert a börtönben rothadsz el. Tudod-e, hogy az első alispán leányai?

A kortes ijedten hőkölt hátra.

- Lehetetlen az! Száradjon el a kezem, ha gondoltam; kezét-lábát csókolom alázattal a nagyságos kisasszonyoknak.

- Takarodjék tüstént a szekerekhez.

Mire először megjuhászodva, mikor tovább volt, lassú morgással, majd végre panaszos kifakadásokkal sompolygott vissza. Bántotta mégis a csúfság, és kivált a röhej, amellyel a szekereknél fogadták.

- Szép két muskátli. Teringette, ki hitte volna, hogy liliomok. Az alispán leányai? Jó, de azért én mégis Terepetye Mihály vagyok. Mégsem kellene velem úgy bánni! Hiszen ha jobban meggondoljuk, hát ki csinálja az alispánokat alispánokká? Én, Terepetye Mihály!

A leányok szerencsére nem hallották. Mari nevetni kezdett az elmúlt veszedelmen, Anna pedig most fakadt sírva.

- Istenem, hogy jutottak ide kegyetek? Ebben az öltözetben?

- Virágokat szedünk és madárfészkeket keresünk. És erre nekünk ilyen ruhánk van. Tegnap varrtuk. Annának tetszett meg az itteni népviselet. Igaz-e, neked tetszett, te mondtad?

Anna a fejével bólintott szomorúan.

- De minek jönnek ilyen messzire?

- Anna mondta, menjünk megnézni a korteseket.

- Hogy tudták jövetelünket?

- Anna tudta.

Anna most hirtelen kitörülte szemeiből a könnyeket.

- Nem igaz, én nem tudtam - mondá dacosan, megfogván kötényét, melyről tótos módra piros galandok csüngtek alá hátul, szájába vette, harapdálta a szélét.

- Mármost hát én hazakísérem magokat, utánam igazítom szekereimet, ott etetünk a fürdőben, s pálinkát veszünk a fogadóstól.

Úgy is lett: a szekerek utánam jöttek lassan, én pedig a két lánykát kísértem a réten és mezőkön át. Langyos szél futkározott a füvek fölött, a kukoricaszárak kedvesen suhogtak körülöttünk. A nap bágyadt őszi derűjét öntötte a természetre. Minden mosolygott, még a felhő is, amint bolondozék fenn, hol szétfutott száz kis darabra, hol összefutott egy szövetbe. A lányok mégis féltek tőle. Ej, nem is felhő az tán, hanem az angyalok csipkekendője...

Némán mentünk egymás mellett. Egy-egy mondatot ha kiejtettem, az mind rossz tárgy lett egyszeribe. Akadozottan, szaggatottan beszéltünk. S valami nehéz, rideg fagy ült a szavainkon.

- Nagyon meg voltam lepetve, kisasszony, hogy a nevemen szólított, azt hittem, nem is ösmer.

- Ah, hiszen találkoztunk már - azt hiszem...

- Igen, igen, egyszer az alispán úrnál, de én azelőtt is sokszor láttam kegyedet.

- Igen? - szólt vontatottan, és ismét hosszú hallgatás következett. Mari valami dalt dúdolt, nem törődve velünk.

- Hanem tudja-e, kérem, hogy ebben a ruhában nagyon csinos.

- És? - kérdé lesujtó tekintettel.

- És... hogy... mondhatnám... tulajdonképpen elragadó szép.

- Mondhatná? Ah! (Gúnyosan felkacagott.) Hát ne mondja, kérem.

- Szent mennyei szűzecske - kiáltott fel e pillanatban Mari -, hogy megyünk itt át?

Ahá... a kedves Zsizsik patak úgy kanyargott a riki réten, hogy éppen benn voltunk a hosszú patkójában. Előttünk szaladt visszafelé egy nagy darabon, és nem eresztett át tovább száraz lábbal. A pallója is nagyon messze lehetett.

Anna először nézett rám bizalmasan - de meghökkenve.

- Mit csinálunk?

- Jaj, a piros csizmáink - sóhajtott Mari.

- A lábuk a csizmákban is megfázhatna, nincs más mentség, kisasszonyok, mint hogy én viszem át magukat egyenkint.

- Hova gondol? - szólt Anna ijedt hangon, és fülig pirult.

(De nem félhetett nagyon, mert legott hozzátette hízelkedve, pajkosan: »Ugyan idejött-e már a magok pálinkája«.)

- Rajta, kisasszonyok, ne kötekedjenek. Nincs itt más mód. Ha a pallónak kerülnénk, könnyen nekünk szalad az este.

Mari rögtön ráállt, felfogtam, s átvittem szerencsésen. Pedig nehéz volt, a Zsizsik alja meg nagyon ravasz, térdig süppedtem bele.

De bántam is én! Dobogó szívvel tértem vissza Annáért.

Hátraszökött, mint a zerge.

- Nem megyek! - kezeit elhárítólag emelte fel.

- Nem jön? - feleltem, s végtelen szomorúság tükröződhetett arcomon.

- Nem, soha! - Ajkait összeszorítá, mialatt az arca olyan sápadt lett, mint a marmancsvirág.

Lesújtva álltam meg; nem bírva szóhoz jutni. Úgy éreztem, hogy mindjárt meg kell halnom. Kezeimet leeresztettem, mintha el volnának törve, lábamat lassú reszketegség fogta el.

Anna rám nézett mereven, s elkezdett lassan, csendesen felém lépegetni, mint az árny, egészen közel, leheletét éreztem arcomon.

- No, hát vigyen át - suttogta, szemeit rám emelve szelíden, álmodozón.

- Anna - rebegtem fülébe, felemelve őt. - Anna - folytattam hörögve, lázasan -, elvitte ugye az arcképemet?

Keze nem volt szabadon, mert én fogtam mind a kettőt, fejét szorítá oda roppant erővel ajkaimhoz, hogy ne szólhassak többet.

- Tudja? Oh, hát tudja? - kiáltá szívszaggatón, s megeredtek szemeiből a könnyek, amint a kis Zsizsik patakon átvittem.

Oh, hogy egyszerre kellett átéreznem azt, ami külön is egy életre gyönyörűség. A meleg könnycseppeket, amint kezemre folytak szép arcáról, a karcsú derék szorításának édességét, a lábamhoz csapkodó kurta szoknyácska ingerlő csiklandozását.

- Szeretem, Anna, és örökké fogom szeretni.

Mari vidáman szaladt felénk egy fogoly lepkével.

- Feleljen, kérem, feleljen hamar.

Szemeit lesütötte és sóhajtott.

- Igyekezzék valami lenni, hogy szerethessem.

Ezek a szavak úgy csengtek a fülemben, mint a harang, hallottam őket a riki malom kelepelésében, súgta minden fűszál, amelyet megtapostam a Zsizsiktől a fürdőig, hol már teljes rendben álltak a szekereink, s hol búcsút vettem a leányoktól.

Igyekezzék valami lenni! Igyekezzem? Mintha már nem igyekeztem volna eddig is! De mivé lehet egy szegény fickó, míg egy alispán lányáig fölér? Rendes aljegyző tán négy év múlva. S mi az még!

Fejem égett, a gondolatok egymást kergették agyamban.

- Hej, Terepetye Mihály, jöjjön ide!

- Mit parancsol, ténsuram?

- Számítsa csak össze jól, hány szavazatunk van.

- Összeszámoltam már. Százkilencven lélek. Bizony vékony választás leszen...

- De jön még ahhoz a kerület alsó részéből is vagy nyolcvan, magában a székvárosban lehet negyven... összesen százhúsz. Hm. Sokkal több a mienk... több is, mint kellene.

- Mit csináljunk velök, ténsuram, ha mind el akarnak jönni?

- Hogy mit csináljunk? Járja be őket sorba útközben, s tanítsa be, hogy legalább jól ki tudják mondani reggelre - a nevemet.

- Hej, haj! - rikkantott fel. - Hát miért nem mondta, hogy a nagyságos úr a követ, legalább meg nem eresztgetem akkor a hordóabroncsokat.

- Mit? Hát maga eresztgette szét, és tán maga fordította is fel a szekeret?

Terepetye Mihály büszkén hunyorított a szemével, hogy bizony ő volt.

- Aztán miért tesz ilyeneket?

- Miért? - felelte megütközve. - Hogy az uraké hadd fogyjon - no meg tetszik tudni a pompa végett.

Éjjelre szép lassan beérkeztünk a székvárosba. Minden rendben ment. Szavaztak a lelkek másnap, mint a parancsolat. Hatvan többséggel lettem meg képviselővé.

...De hisz ezeket már méltóztatnak tudni a lapokból, eljegyzésemet is Annával. S íme, most felgyógyul Pálly, és nyilvánosan gazembernek nevez a klubban.

Én a segédeimet küldöm hozzá; de ő megtagadja az elégtételt.

Elmondtam híven az esetet. Mert egy golyóról van szó, tisztelt becsületbíróság! Vagy Pállynak irányzom, vagy a mellemnek.

A becsületbírák összenéztek, az elnök rideg hangon mondá:

»Kényes dolog mindenesetre. Legyen szíves, képviselő úr, elhagyni néhány percre a szobát!«

Ami aztán a határozatot meg a többit illeti, az már - bocsánatot kérek - egy másik elbeszélés.

Ezek a falak még láthatták az Árpádokat.

Itt volt valamikor otthon a Hunth nemzetség, 1137-ben Hunth fiai, Dezső és Demeter bírták. Ősi neve Lytwa volt. Hanem ez a neve elveszett. A XVI-ik század óta Csábrágnak hívják.

...Ezekben az időkben olyan forgandó volt a vár, mint a pénz - természetes, hogy nem melegedhetett meg a fedele alatt sokáig senki se.

A várak és a fejek gyorsan gurultak a regényes középkorban!

A cseh rablók, a »zsebrák urak«, úgy látszik, nagyon szerettek várakban lakni, mert már a XV-ik században őket találjuk ott olyan nyugalmasan, mintha benne születtek volna. Később azonban a Krusichoké lesz Csábrág, kiktől Bakács Tamás, az esztergomi püspök veszi meg - az öccse fiai számára. Csakhogy a két Bakács fiú politikába keveredett János király mellett, amibe Ferdinánd úgy szokott beleszólni akkoriban, hogy »tessék, menjetek János király után, hanem a váratok is elmegy alólatok, ahová én küldöm« - és a várat elvette, s odaadta Illésházy Istvánnak.

Ez a forgandósága a váraknak sose volt olyan, mint az ellenkirályok alatt. Mert akinek vára volt, annak okvetlenül színt kellett vallani; vagy ide állni, vagy oda. Ha Ferdinándhoz állt valaki, akkor János kergette ki a birtokaiból, ha Jánoshoz szegődött, Ferdinánd üldözte el.

De hát mindez nem tartott sokáig. A szerencse változandó volt. Ha ma kikergették, holnap már diadallal jöhet vissza, úgy lehet. Nemsokára megint a Bakácsok kezén találjuk Csábrágot. Csakhogy ez a Bakács, névszerint Péter, tanult az apák kárán, s sietett eladni a várat Pálffy Péternek, ki atyja volt a későbbi győri hősnek, Pálffy Miklósnak.

S íme, jó előérzete vala Bakács Péter uramnak, mert éppen akkor élt a híres, nevezetes, gonosz lelkű Balassa Menyhért, akinek nagyon fájt a foga Csábrágra.

Márpedig Balassa uram nem azt tette, amit a többi főurak, ha valamit akart, hogy odament volna kuncsorogni valamelyik királyhoz adománylevelekért, hanem elvette ő maga erőszakkal. Sok gonosz cselekedet emléke maradt meg őkegyelme után...

Egy napon betört jól edzett katonáival a várba és elfoglalta. Most már három várból űzhette rablásait, mert Léva és Szitnya is az övé volt.

A »Garam- és az Ipoly-mellék királyának« nevezték Menyhértet a hízelgők; de tulajdonképpen nem volt más, mint főúri rabló-lovag. Hanem azt az egyet meg kell neki adni, hogy a kardot jól tudta forgatni. S bár rettegte nevét mindenki az Ipoly és Garam partján, vitézségéről mégis legendákat beszéltek.

Hogy milyen hatalmas lehetett, mutatja az, hogy az 1548-iki pozsonyi országgyűlés intézkedő határozatot hozott ellene, s a pozsonyi gróf Salm Miklós haddal indult meg megfékezésére.

Gróf Miklóssal seregek indulának.
Erős Csábrág alatt álgyuk igazgattatának -

zengi a jó Tinódi Sebestyén, ki hosszadalmasan verseli meg Csábrág bevételét Balassáékkal rokonszenvezve.

Menyhért úr egyébiránt élvén a gyanúperrel, jókor elillant Erdélybe János Zsigmond hűségére, de váraiban vitéz őrséget hagyott, kik derekasan védték magukat, míg csak lehetett. Ferdinánd bevévén a várat, visszaadta a Pálffyaknak, de királyi őrséget tartott benne. 1568-ban meghalt Pálffy Péter, s a vár egy Krusich Jánosnál férjnél levő leányágra szállott, s így száz év múlva megint ott volt a vár a Krusichoknál. Krusichné férje halála után Illésházy Istvánhoz ment nőül, aki lázadási gyanúba keveredvén Rudolf előtt, a várat elvette a császár, s odaadta Keraházi Joó Jánosnak, kitől nemsokára visszavette a győztes Bocskay, s visszaadta előbbi gazdájának, a melléállt Illésházynak. II. Ferdinánd 1622-ben Koháry Péternek, érsekújvári főkapitánynak ajándékozá, Szitnya várával egyetemben.

Azontúl aztán megpihent Csábrág a Koháryak kezén, a kuruc harcok idejét kivéve.

Mert rövid időközre elfoglalta Thököly, s magát Koháry Istvánt is rabul ejté. Ugyancsak keményen bánt vele. Hosszú három évig hurcoltatta mint rabot az egyik börtönből a másikba, Ungvárról Munkácsra, onnan Patakra.

Ez a Koháry István volt a költő, ki »keserves rabságban, Munkács kővárában« írogatta zamatos verseit.

Mikor végre kiszabadult fogságából, az uralkodó mindenféle kitüntetésekkel halmozta el, kinevezte grófnak, tábornoknak, s természetesen visszaadta neki Csábrágot is.

Hanem a nagy lojalitásával (minden Koháry lojális volt) még egyszer megjárta.

Thököly csillagának letűnte után megint megharsant nemsokára a tárogató, II. Rákóczi Ferenc lobogtatta a zászlókat - a »pro libertate«.

Lőn tehát, hogy a vár Rákóczi s illetve Bercsényi Miklós kezébe jutott 1705-ben, s maga Koháry bujdosni kényszerült. Ugyanebben az évben Bercsényi uram a bányavárosokba menőben benézett Csábrág várába is.

A kapu fölött megpillantván Koháry kevély föliratát:

DAT DEUS CUI VULT -

                        STEPHANUS KOHÁRY.

Nyomban parancsolá, hogy a feliratot enyésztessék el, s tegyék helyére ezt:

ACCEPIT UBI VULT -

                        NICOLAUS BERCSÉNYI.

A kuruc dicsőség letűntével ismét visszaszállt a vár a hű Koháryakra. S bírták is békével, mígnem az utolsó Koháry-fiú, örököse nem lévén leányát egy Cobourgnak adta nőül oly föltétel alatt, hogy az a Koháry nevet is vegye fel.

Ma is a Cobourgok bírják Csábrágot.

A Koháry nevet azonban elhajította később a Cobourg-család, s a várral nem törődött sokat.

Az újságokban olvastam, hogy van a Felvidéken egy boldog falu, ahol a község vagyona és jövedelme untig fedezi nemcsak a közigazgatás költségeit, hanem öregbíró uram, amikor az adófizetés ideje megjön, belenyúl a helység ládájába, és kifizeti a falu minden lakosáért az államadót a felesleges készpénzből.

Ezt a községet Pálfalvának hívják. Én azonban soha nem hittem benne. Mese lesz az egészen. A pénzügyminiszter mulattatására gondolta ki valami élénk képzelődésű mameluk!

Hanem amint nyáron felindultam a Kárpátok közé, a »Czerova« rengetegen túl a kies völgyben egy keskeny út fut végig, mintha egy hosszú kiterített vászon lenne.

- Hová vezet ez a fehér út? - kérdém a kocsistól.

- Az isten hóna alá - mondja a kocsis.

- Nem úgy szokták azt mondani: az isten háta mögé.

- De uram, tudom én, mit beszélek. Az ott a legboldogabb falu a világon. Pálfalvának hívják: ott még a szegény ember is gróf.

- Teringette, hát ez az a híres Pálfalva? Tudja mit, kocsis, vigyen el engem oda.

Alig egy félórányira fekszik az országúttól, gyönyörű tisztáson, szép fehérre meszelt cserépfedelű házacskák nagy kertekkel. A torony a legkülönb, csillogó bádog a fedele, s óra mutogatja négy szélről a nap járását.

- Itt terem az arany - mutatja a kocsisom a messze elterülő káposztás földeket, melyeken éppen akkor borultak össze fejekké a palánták acélszín levelei.

- Hogy-hogy?

- Innen kezdve egész Lengyelországig nem terem meg a káposzta, csak ezen a kis darabka földön. S ezek a bolond tótok élnek-halnak érte, olyan áron veszik meg itt a tövén a pálfalviaktól, aminőt kívánnak. Egy holdon kétszáz forint ára káposzta terem. Hát nem az isten hóna alatt van ez?

A bíróhoz szálltunk, ki örömmel fogadott.

Hatalmas alak volt, nagy bajusszal, torzonborz szemöldökkel, minden szavát megropogtatta, kurtán beszélt, és nem tűrt semmi ellenvéleményt. Sarvenyez Mihálynak hívták.

- Hallom, nagyon gazdag a község? - mondám beszélgetés közben.

- Nono - felelte ő -, van, amink van! Kár, hogy a megboldogult elődöm alatt sokat adtunk kölcsön a királynak, s ez most mintha nem emlékezne rá, se interest nem fizet, se a tőkét nem törleszti. Mit mondjon aztán az ember a többi adósainkról!

- De azért csak maradt még, bíró uram!

- Hát 'iszen maradt, maradt. Annyira már vagyunk, hogy egyikünknek sem kell adót fizetni, hanem annyira még nem vagyunk, hogy egyikünknek se kelljen dolgozni. Ámbátor a szolgák és szolgálók mind a szomszéd falvakból valók.

- Aztán mi gazdagította meg annyira ezt a falut?

- Mi? Hát ez ni...

És felemelte a mogyorófa pálcáját...

- Ebből hull az arany... Mert a nép sohase perlekedik, minden dolgát itthon igazítjuk el a saját törvényünk szerint. Nekünk semmi közünk, hogy milyen törvényeket csinál az ország és a vármegye, azok sokba kerülnek és nem jók, a mi törvényeinket én csinálom, és alkalmazom ingyen. Soha innen nem vitt el a fiskális egy garast sem. De most engedje meg uram, hogy egy kicsit magára hagyjam, a faluházához kell mennem. Ma van a koldusválasztás.

- Mi? Koldusválasztás?

- Igenis. Az eddigi koldusunk felgazdagodott, megszedte magát a kópé... és most nem akar többé koldulni. Az pedig nagy baj. Mert ha saját koldusunk nincs, kénytelenek vagyunk beereszteni a szomszéd falvak koldusait. Ennek pedig nem szabad megtörténni. Isten áldja meg addig is.

- Nem addig van az, bíró uram, hanem én is kegyelmeddel megyek.

Úgy volt, ahogy a bíró mondta. Funta István uram, az eddigi koldus megjelent a tanács előtt, újdonatúj kék dolmányban, csikorgó kordovány csizmákban, hosszú, deres haját hátul mágnás-parasztok módjára felszedte hétfogantyús fésűvel, és így szólt:

- Tisztelt tanácsnok uraim! Köszönöm az eddig belém vetett bizalmat, de már meguntam a keresetet, nincs is rá szükségem, hála istennek. Fáradt, öreg vagyok én már koldusnak: csinálja valami erősebb, fiatalabb ember, én lemondok.

A tanácsnokok kezet szorítottak Funta bátyával, miközben felkelt öregbíró uram, s kinyitván a tanácsház ablakát, odakiáltott az egybegyűlt népekre:

- Ki akar koldus lenni közületek? Jelentse magát, jőjjön be.

Ezen kiáltvány után rágyújtott a makrára és várt egy darabig, hogy majd csak jő valaki, de bizony nem nyílt az ajtó.

- Hát mármost mit csináljunk? - kérdé aggodalommal.

Erre nekiestek a tanácsbeliek, kapacitálva az öreg Funtát, vállalja el még legalább egy évre a közjó érdekében.

Funta bátyó azonban erősen szabódott, hogy vannak immár őnála szegényebb és érdemesebb emberek is erre az állásra: isten látja lelkét, hogy ő nem akar meggazdagodni.

- Ami becsület, az becsület - szólt most szigorú hangon a bíró -, koldusnak lenni kell, punktum. Más ember nem akad, tehát kelmed lesz, punktum. Megengedtetik azonban, hogy ha tetszik, pénzen helyettes koldust fogadhat, punktum.

Ki lévén mondva a visszavonhatlan szentencia, ebbe aztán bele kellett nyugodnia Funta uramnak.

Bele is nyugodott, s a nép nagy örömujjongásai közt ballagott hazafelé, az újonnan épült kőházába.

Amiből aztán megértettem, hogy ez a falu csakugyan az isten hóna alatt van.

Az ős koronázó város kitett magáért.

Megünnepelte Jókait úgy, hogy Kassa se jobban.

Még most is visszhangoznak tán az öreg falak a lelkesedéstől, mikor ezeket a sorokat írom. Sohase láttam ilyen szeretetet, ilyen örömet.

Még fülembe cseng a fogadási beszédből az a passzus: »hogyha az uralkodó ház egy tagja jött volna városunkba, akkor se éreznők magunkat jobban megtisztelve«.

Még látom lobogni a zászlókat, hallom a Zichy Jenő kocsisának ostorpattogtatását, fölharsan a viharos éljen, a Jókai-láz árja végigbizsereg ereimen, de csak mint álom, mert haj..., de ne rohanjunk ajtóstul a házba. Kezdjük az elején.

Azzal a vonattal, amellyel Jókai utazott Székesfehérvárra, én is odatartottam. Jókai az első osztályon ment, én a harmadikon, s velem volt egy nagy fekete láda teliden-tele Jókai legújabb regényfüzeteivel, a »Lőcsei fehér asszony«-nyal.

- Nagy kincset viszek magammal - gondoltam, s bizonyos önérzettel tekinték harmadik osztályú útitársaimra.

Az utazók közt hirtelen elterjedt az állomásokon, hogy a híres ember is ott van az egyik sárga kupéban.

»Bolondok vagytok. Az igazi Jókai itt van az én ládámban!«

Mikor végignéztem a nagyszerű fogadtatást, szomorúan sóhajtottam fel, hogy micsoda ostoba ember vagyok én, amiért még egy másik ládát nem hoztam.

Levett föveggel üdvözölték a nagy írót, s a tolongásban alig lehetett mozdulni. Engem fellöktek ott vagy hatan, az egyik pláne rám rivallt:

- Hordja el magát ezzel a nyomorult ládával. Mit áll itt az útban?

Micsoda? Nyomorult ládának meritek ezt nevezni? Oh, ha tudnátok, mi van benne. A »Lőcsei fehér asszony« van benne.

Ki akartam ezt kiáltani, de senki sem hallgatott rám.

Majd holnap... elmélkedém villogó szemekkel - holnap lesz a napja.

Ma csak hadd hordja tenyerén Jókait mindenki, holnap majd én viszem el őt mindenkihez a hónom alatt.

Úgy is volt.

Már kora reggel talpon voltam, hogy a nagy aratáshoz fogjak, tudom lesz lótás-futás egész estig, nem győzök új könyvekért hazafutkosni, ha az egyik »vitelt« szétkapkodják.

Bementem az utcában a legjobb kinézésű házba.

- Mi tetszik? - kérdé a házúr, amint elém jött.

- A Jókai »Lőcsei fehér asszony«-át hozom. Egy füzet huszonöt krajcár.

- Ej, hagyjon nekem békét, elég fehér asszony nekem a saját feleségem. Egy verdung púdert ken fel magára naponkint. Nem veszek könyvet.

Benéztem a szomszéd házba. Ott is a háziúr fogadott. Visszaemlékeztem rá a tegnapi ünnepélyről, ő ordította azokat a lelkes éljeneket a legvastagabban. No, ez már csak megveszi a Jókai könyvét.

- Sajnálom, barátom, de nem veszem meg a könyvet. Minek olvasnám én Jókait, mikor személyesen beszélgettem vele tegnap is.

Bementem a harmadik házba.

- Én egyfolytában szeretem olvasni a könyveket - mondá a bájos háziasszony. - Füzetes dolgot, amelynek a folytatására várni kell, sohasem veszek.

Búsan ballagtam ki a városház előtti térre. Hiszen ez elátkozott utca volt.

Egy nagy sárga házba tartottam.

- Kolportőr vagyok.

- Igen? Mit árul?

- Könyveket. Jókai legújabb regényeit.

- Már olvastam - németül a Pester Lloydból. Nem kell. Ha én valami könyvet elolvasok, nem veszem meg többé.

Ennek legalább igaza volt.

Most az ötödik helyen próbáltam szerencsét. Azt mondták a városban, hogy az illető úrnak bibliotékája van s nagy könyvgyűjtő.

Menjünk tehát a könyvgyűjtőhöz.

Amint elmondtam neki, mit árulok, így szólt:

- Én csak az olyan könyvet veszem meg, amelyet már előbb átolvastam, és ha megtetszik, elteszem a könyvtáramba. Vakon nem adok helyet polcaimon egyetlen könyvnek sem, mert én rendkívül válogatós vagyok.

Kétségbeesve ődöngtem ki az ajtón, s a szomszéd házban tettem kísérletet.

- Jókai-könyv? - förmedt rám a ház lakója. - Én katolikus ember vagyok. Menjen ön a Jókai könyveivel a kálvinistákhoz!

A véletlen úgy akarta, hogy a következő házban kálvinista ember lakott.

Éppen a Jókai-bankettre készült, a tükör előtt állt, fésülködött, miközben egy fehér lapról hangos mormogással olvasott valamit.

- Mit akar? - förmedt rám haragosan.

- Jókai egy regényét árulom. Tessék az első füzetet megtartani.

- Hagyjon nekem békét az ilyenekkel. Nem látja, hogy dolgom van? A tósztomat tanulom. Menjen útjára.

És távozóban csakugyan kihangzott; hallottam, amint deklamálva tanulta bent az elmondandó tósztját:

»Te, ki betöltöd neved fényével a félvilágot, s ki betöltöd szíved melegével mindnyájunk szívét... ezer meg ezer világot...«

Többet nem hallottam a tósztból - hanem elhiszem, hogy szép lehetett.

Jókai ott maradt még, de én aznap hazautaztam, s a nagy fekete láda tartalma is velem jött.

A vasúti indóháznál örömteljesen beszélgettek az emberek a világhírű vendégről. Derék nemes magyarok úgy el tudtak vele dicsekedni:

»Engem megszólított.« »Nekem ezt mondta - nekem pedig azt.« »Énvelem kezet szorított, nem adnám ezer forintért.«

»Hanem szívesen is fogadtuk, atyafiak. Én magam kilenc zászlót csináltattam, de nem sajnálom.«

Oda fordultam ama hang felé, amelyik a kilenc zászlót csináltatta.

Hát azok közül való volt, aki délelőtt a füzetért sokallt huszonöt krajcárt adni.

Egyszer volt egy tudós ember, aki könyveket írt a harcászatról és taktikáról, végre pedig kitalálta az általános lefegyverzés lehetőségét is. Nem kell hozzá egyéb, úgymond, mint mindössze tízezer katona, de mindegyik úgy tudjon lőni, mint Tell Vilmos, hogy egyszer se hibázza el azt, akit megcélzott... Ez a tízezer katona, untig elég meghódítani a világot. Egyszer lő, tízezer ellenség esik el, kétszer lő húszezer, háromszor harmincezer... egyszóval egy negyedóra alatt lőhet a tízezer ember húszszor, s akármily erős hadsereget tönkre tészen...

Mindez matematice be volt bizonyítva, csak abban hibázta el a nagy gondolkodó, hogy a többiek is lőnek, és semmi esetre se fogják bevárni összetett kézzel, tétlenül, a halálos golyóbisokat.

Ilyenforma taktikus a mi rendőrségünk. Lecsap egy kártyabarlangra, de még az Andrássy Gyula veréb-esetéből se tanul, hanem bemegy mindennemű cirkumspektus intézkedések nélkül, és nem találja ott - csak a felsőkabátokat.

Hát ez is valami - sőt nagy fogás! A közönség elbámul holnap, hogy »nini, nini! mégse alszik hát ez a mi rendőrségünk!« Megfogott egypár télirokkot és nehány sétapálcát.

Három-négy rendőr vetette magát legott az engedelmes kabátokra, hogy valahogy el ne szaladjanak, aztán vitték őket a hónuk alatt a rendőrségi tanyára.

A kabátok színes bélései titokteljesen mosolyogtak a zordon arcú legényekre, amint lerakták őket a kapitánysági szobában.

- Hej, ha ezek a kabátok szólni tudnának!

De a kabátok még az aesopi mesék idejében sem tudtak szólni, annál kevésbé most, mikor nemcsak a kabátok, de az országgyűlési szónokok sem tudnak szólni.

Ott hevertek hát némán, csendesen, egy székre rakva, s egy csöppet sem búsulva a gazdáiktól való elváláson. A napfény, mely a hivatalos szobába besütött, apró aranyos karikákban táncolt rajtuk.

Thaisz bejött egy délelőtt. És maga elé rakta a vádlott kabátokat.

Volt közöttük mindenféle szín, szürke, kék, barna és vadgalambszínű. Egy rendőr, aki azelőtt teremőr volt a képviselőházban, vigyorogva mondá:

- Átkozottul ismerős gúnyák!

És verte a homlokát, hogy eszébe jusson, melyiknek ki a gazdája?

De a legfeltűnőbb volt két egész egyforma kabát, kávészín barnás kelméből, kék csíkos béléssel.

- Ezek bizonyosan testvérek kabátjai, akik egy szabónál varrattak egyszerre.

- Vagy ha nem testvérek, hát legalább is valami Pollux és Castoré.

Thaisz eközben így szólt fejedelmi szavakkal:

- Szólaltassuk meg a vádlottakat. Tartsunk inkvizíciót. Hadd beszéljenek a kabátok!

Egy rendőr elkezdte kutatni a zsebeket. De nem volt azokban semmi különös. Egy-egy eltévedt zsebkendő, egy pár kesztyű, kis fésű, bajuszkefe, egy pikkdáma s öt kulcs.

- A kulcsokról tán rá lehetne jönni - véleményezé a rendőr.

- Ostobaság! Pesten minden lyuk egyforma. Hiába próbálnók.

Hát végre örömteljesen kiált fel a kutató rendőr, egy levelet húzva ki az egyik kávészínű kabát oldalzsebéből.

- Nyom, nyom!

- Ide vele!

A kapitány olvasni kezdi:

»Kedves Mukikám!

Férjem ma nem lesz itthon. Fogoly van vacsorára - töltsük együtt az estét. A főajtónál ne csengess, ne vegye észre a szobalány. Én magam eresztlek be a kisajtón. Pá, a viszontlátásig!

szerető

Milid«

- Hisz ez szerelmes levél - dünnyögte Thaisz -, s cím sincsen rajta. A gazember már hihetőleg megette a fogoly-vacsorát. Tegye vissza, János, a levelet.

És János rendőr visszatette - de fájdalom, az történt, ami a Szigligeti Ede előtti korszakban képezte a drámák és vígjátékok motívumait, visszatette, mondom János a levelet, de tévedésből a másik kávészínű kabátba. Ami nem csoda, kérem, hiszen egészen egyformák voltak ezek a kabátok!

Thaisz végre is nem találván semmi nyomozható szálat, szokása szerint felkiáltott:

- Isten nagy és hatalmas, ő bizonyára felvilágosít mindent.

Fel is világosított.

Mert bármilyen nagy legyen is a szemérem az emberekben, egy téIikabát erejéig mégsem terjedhet. Hiszen, én istenem, mindennek kell lenni határának!

Eljöttek hát, s egyenkint jelentkeztek a kabátokért D'Equivilliers márki látogatói. A kapitányság kiadta őket illő igazolás mellett. Így jöttek el a kávészín kabátok tulajdonosai is.

Valóban Pollux és Castor voltak, két jó barát, de a két jó barát közül csak egyiknek volt felesége, s az az egyik nem az volt, aki a »Mukikám« címzetű levelet kapta, hanem aki a »Mukikám« címzetű levelet írta, az csakugyan a másik felesége volt.

Eképpen állván a dolgok, a férj előtt kiderülvén a házibarát álnoksága, a Mili hűtlensége, itt vérnek kellett folyni.

A két kabát birtokosa e napokban állt szemben egyik vívómesterünk termében, s a kereskedő férj kapott egy nagy vágást az arcára, - hanem - azért a becsületnek elég van téve.

S azonfelül egy nagy tanulság maradt hátra a leányaink és unokáink házibarátjai számára: hogy örökkön-örökké óvakodjanak a férjéhez egészen hasonló kabátot csináltatni.

A tekintetes úr főszolgabíró volt a megyében. Nem szerette senki, de akkor még nem volt feltalálva az a metódus, hogy akit nem szeretnek, hogy megszabadulhassanak tőle, elküldik képviselőnek.

Nem szerették a megyeiek, de mindig megválasztották, mégpedig egyszerűen azért, mert minden emberben benne van a démoni hajlam; mindenki azért adta rá a szavazatát, hogy többi embertársait mérgesítse.

Így lett meg három évről új három évre, s azután is folytonos átkozódások közt: hogy veszett volna a pokolban, hogy már a vármegye is kezd megkompolyodni, hogy csúfot ejt magán, ha ezt a nyúzót, ezt a tirannust nem átallja megválasztani.

A panaszok is nőttön-nőttek Bihari Nagy István uram ellen.

Nincs annak az embernek annyi lelke sem, mint a körmöm feketéje. A minap is egy szegény zeheri ember, aki az igazsága után járt, egy kis szopós borjút hozván a vállán, tartott a Bihari Nagy István háza felé, mikor szembe nyitja rá az utcaajtót a kaszinóba ballagó tekintetes.

- Mit akar, kend? Kit keres, kend?

- A tekintetes urat keresném. Tetszik tudni, abban a Máthé János-féle ügyben.

- Tudom, tudom. Hát az az apró marha kit keres? - förmedt rá Nagy István zordonan.

- Azt a tekintetes úrnak hoztam, mert aszongya az anyjuk... vigye be kend a tekintetes úrnak, hátha meglágyítja szívét ennek az ártatlan borjúnak a bőgése.

A főszolgabíró egy futó pillantást vetett a borjúra, mely szelíden nézte vissza a nagy kék szemeivel, s haragosan teremtettézte össze a parasztot:

- Hát én szoptassam azt a borjút, mi? Hát van magának esze, mi? Hát nem tudta kend elhozni az anyját is, mi?

A szegény paraszt persze hogy behozta másnap az anyját is, és a Máthé János-féle ügy gyors és igazságos elintézést nyert. Ilyen história nem egy, száz keringett Nagy Istvánról, ami egészen ellene zúdította a közvéleményt.

Mert volt közvélemény már apáink idejében is, csak körme nem volt neki.

Ahol ellene tehetett a polgárság valamit, azt semmi esetre se mulasztotta el. Különösen a szigetváriak voltak dühösek a félelmetes hatalomra, s egylet alakult, ahol arra kötelezték magukat, a tagok, hogy nem köszönnek neki az utcán.

Az ablakait behajigálták éjjel, a leányának nem volt táncosa, ha a bálba ment, a veteményeit elgázolták, s a háziállatjain töltötték a bosszújukat az emberek.

De ő ebből a nagy népszerűtlenségből is tőkét tudott csinálni. Ilyen fából való ember volt Bihari Nagy István.

Én még ösmertem gyermekkoromban a tekintetes urat, s amiért a legjobban megcsodáltam, az a tulajdonsága volt, hogy a szürke kabátján harminchat zsebe vala, az egyikben fésű volt, bicska a másikban, a harmadikban kis kefe, tapló a negyedikben, kova az ötödikben, a hatodikban cukor, amivel a kis gyermekeket kínálta meg, ha úri házhoz ment, a hetedikben acél, a nyolcadikban fogpiszkáló, a kilencedikben »medvecukor« a saját köhögése ellen, a tizedikben fülvájó, a tizenegyedikben kis tintatartó, a tizenkettedikben toll tokban, a tizenharmadikban (Isten bajt ne adjon) pápaszem, a tizennegyedikben Hoffmann-csöppek a kólika ellen, tizenötödikben kis tükörke, a tizenhatodikban ezüst hagyma-óra, a következő zsebben szekrényeinek kulcsai valának, a huszonegyedikben bajuszpedrő, a huszonkettedikben dugóhúzó (mivelhogy a saraglyában palackokat is hordott), a huszonharmadikban a szivarszopóka, a huszonnegyedikben a tubákos szelencéje, egy iskátulya étvágypor a huszonötödikben.

De a legcsodálatosabb ebben az volt, hogyha valamit keresett, hát mindig legutoljára találta meg azt a tárgyat, amit keresett, rendesen mind a harminchat zseb felkutatása után. Mert nagyon szórakozott ember volt, s csakis akkor gyűjtötte össze az eszét egy rakásba, amikor éppen kellett.

Lőn ugyanis, hogy a szigetváriak haragudtak a katonaságra is, mely ott feküdt a városban.

Mert bizony, valljuk meg, kevés vígasztaló van abból a szelíd, békés polgárokra, ha valahol katonaság fekszik.

Az végre is nagyon sovány kárpótlás, amit mondani szoktak: hogy a következő generáció majd sokkal szebb lesz.

Addig-addig áskálódtak hát a katonák ellen, míg sikerült kieszközölni a kormánytól, hogy a huszárság áthelyeztetett a szomszédos apró falvakba, melyek Szigetvárat sűrűn környezik.

Hanem ott aztán a katonák unták magukat, s most már ők peticionáltak, sürögtek-forogtak a kormánynál, hogy tegye őket vissza Szigetvárra.

Az intéző körök azonban azt felelték, hogy az csak úgy lenne lehetséges, ha a város és a megye is akarná.

No, ezt meg éppen nem lehetett remélni. Annyira már mégse bolond sem a megye, sem a város.

Gondol erre egyet Bihari Nagy István, aki szerette volna, ha bejönnek a katonatisztek, akiktől sok pénzt harácsolt el a ferbliben, s azt mondja:

- Csak adják be az urak a folyamodványukat a megyéhez.

- Kár arra a tinta és a papiros.

- No, csak adják be. Garantírozom én a többit.

Azok ránéztek, helyén van-e az esze; de azért mégis csak megfogadták a tanácsát.

A következő megyegyűlésen előkerült a népszerűtlen tárgy.

Felállott Bihari Nagy István, és egy hatalmas dikciót vágott ki, hogy semmi esetre se szabad visszaengedni a katonatiszteket.

Hévvel, lelkesedéssel beszélt ellenük, az atyafiak azonban zúgással fogadták a szavait.

- De bizony, csak azért is bejönnek a huszárok. Csak azért is!

Megszavazták egyhangúlag.

S valóságos diadalünnep volt rá néhány hétre, mikor a négy eszkadron végigrobogott az utcákon új lakóhelyére. A nők virágokat szórtak az ablakokból, a férfiak is elragadtatva éljeneztek. A gonosz praktikájú Bihari Nagy István uram pedig gúnyosan nevetett.

Kürthy Ferencné asszonyomról azt találjuk följegyezve az annálékban, hogy két élő férje volt egyszerre, és hogy olyan gyönyörű asszony vala, kit korának mind a három költője megénekelt. Már tudniillik Zrínyi Miklós uram őkegyelmessége, Koháry István uram őnagysága és Gyöngyösi uram őkegyelme.

Mert három nagy poéta élt akkor. Mindenben szertelen volt a bőség. Még a királyokból is kettő jutott csak nemrég is. S ha az ember nem volt megelégedve az egyikkel, átment a másikhoz. Nagy kényelem volt az a mi édes ősapáinknak!

Azóta aztán annyira bekapott ez a divat, hogy mindig akadt valami ellenkirály, ha más nem, hát az erdélyi fejedelmekből valamelyik.

És a nemes vármegyékbe az egyik is nevez ki főispánt, a másik is. A két főispán, mindenik a maga módja szerint, megalakítja a tisztikart: a viceispánokat és nemesi bírákat. Nem is rossz az így! Mindenki ott keresheti az igazságot, ahol neki tetszik. S meg is találja mindenki, olyannak, aminőnek képzeli - mert ha az egyik tisztikar elveri rajta a port, beállíthat a másik tisztikarhoz: az merő kötekedésből is biztosan pártját fogja.

Az pedig egészen az embertől függ, melyiket tartsa a kettő közül törvényesnek és igazinak.

Pörölhette hát Kürthy Ferencet a felesége miatt Detrik Péter uram, az első férj, nem ért az semmit: ha III. Ferdinándtól eszközölt ki valami rendeletet, fogta magát Kürthy, s átpártolt I. Rákóczi Györgyhöz, minélfogva nem lehetett a rendeletet végrehajtani rajta. Mikor meg aztán Detrik is átment Rákóczi hűségére, hogy a feleségét annak a révén keríthesse meg, akkorra Kürthy Ferenc uram meg visszapártolt újra Ferdinándhoz, s megint nem lehetett végrehajtani a Rákóczi rendeletét.

Hát nem volt ez gyönyörűséges élet?

Nem lehet eléggé csodálkozni azon, hogy senki sem volt vele megelégedve.

De ha a szép asszonnyal nem bírtak a pápai rendeletek, sem a királyok, sem a megyék, jött egy sokkal hatalmasabb ellensége ezeknél - egy másik, éppen olyan szép asszony.

Történt pedig az olyanformán, hogy a híres Rosalyi Kún Istvánné megunta magát Erdélyben a második ura mellett.

Istenem be jól járt Bethlen István uram, az első férj, hogy magától hagyta ott az asszonyt, halálnak halálával szakadva el tőle, mert úgy jár vala máskülönben, mint Kún István, kitől megszökött egy délelőtt. Jó »lóháti« asszony lévén, fölkapott egy paripára tréfából, és sohasem tért vissza többé. Elvágtatott Déva várába egyhuzomra.

Utána ment Kún István sok lovas legénnyel, másnap éjjel csikorgó hidegben ott termett a várkapunál.

De biz azt csukva találta.

Elkezdte döngetni kegyetlenül.

- Én vagyok, Rosalyi Kún István, az uratok!

- A mi urunk a mi asszonyunk! - felelte a várnagy, Szerkely Gábor.

- Nyissa ki kegyelmed - fogta Kún István rimánkodóra.

- Nem lehet, asszonyunknál vannak a kulcsok!

- Jelentsd hát az asszonynak, hogy megjöttem.

Kún Istvánné visszaüzente:

»Csak várj még egy kicsit, szerelmetes férjem, míg a cipellőimet felhúzom.«

Didergett a kapunál Rosalyi Kún István, és megint csak megzörögtette a kardja markolatával.

- Megvesz itt az isten hidege! Menjen kegyelmed Máriához, hogy siessen!

Szerkely uram most is üzenetet hozott Széchy Máriától: »Csak várj még egy kicsit, szerelmetes férjem, míg a köntöskémet bekapcsolom.«

Várt, várt künn Kún István, míg egyszerre csak hallja a bástyákon a sürgést-forgást, léptek közelednek, távolodnak. Szíve nagyot dobban... ez a Mária könnyű járása... következő percben a föld nagyot dobban és megrázkódik... ez nehéz ágyúnak a dörgése!

Uccu, megriadnak a Kún István legényei erre a »fogadj isten«-re, vesd el magad... ki merre látott, meg sem állottak virradatig, s Kún István uram is (mit tehetett volna szegény feje egyebet?) elvitte onnan az irháját, tanúságára a jövendő századoknak, hogy a régi férjek sem voltak boldogabbak a maiaknál.

Ennek a kalandnak a híre messze csordult, és válás lett a vége. Mária az öccséhez, Széchy Évához jött lakni Murányba. Illésházy Gábor uram őkegyelmessége elküldte érte a várnagyát, Kádár uramat, az kísérte haza Erdélyből keserű szalmaözvegységre.

Útközben azt találta mondani Kádár uram:

- No, most már két olyan asszony lesz a vidékünkön, hogy olyan két rezedaszál a tündérkirály kertjében se nyílik.

Megütötte a Mária fülét ez a mondat, s bizony nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze: ki legyen vajon az a másik?

- Az bizony Kürthyné Rahórul. Olyan kívánatos piros annak a szája, mint a kökörcsin (szebb növény nem jutott eszébe Kádár uramnak), s olyan annak az arca, mint a tejbe mártott rózsa. Hanem szó, ami szó, kapós egy portéka! Most is két ura van, s veszekesznek felette halálosan.

- No, és hogyan eshetett az? - kérdé Mária negédesen, mert őneki egy ura se volt most.

- Úgy eshetett biz az, hogy Detrik követségbe járván Erdélyben, a menyecskét otthon Kürthy Ferenc uram magának megnyerte, kitért a vallásából, s a pap összeadta Kürthyvel. Hiszen pap mindenre akad, kegyelmes nagyasszonyom. Elvitte Detriknét a selyma Kürthy fényes nappal nagy zeneszóval Rahóra, s beültette oda, mint a tulajdon feleségét.

- Hát szabad ilyen istentelenségnek megtörténni?

- Tiltja az isten, instálom, de az istenre ki hallgatna, ha nem tart fegyverben se darabantokat, se mezei hadakat?

- Kend nagyon rossz ember, Kádár - mondá Mária megbotránkozva s alig várta, hogy Murányba érjen hatalmas sógorához, Illésházy Gáborhoz, mindjárt feszegetni kezdte ezt a Kürthy-ügyet.

Volt hozzá ideje elég. Mert bizony unalmas napok virradtak a »kisebbik asszonyra«. Illésházy és neje, Széchy Éva, vallásos, rideg életet éltek, és nagy kordában tartották a »murányi Vénust«. Pedig nyugtalan lelke kalandra, vigalomra vágyott.

Összes mulatsága abból állt, hogy kilovagolhatott, és akkor egész Tiszolcig száguldozott. Sarkantyú volt piros lovagló csizmáján. Vérig vágta vele paripáját minden lovaglásnál.

Egyszer eszébe jutott szép verőfényes délután, hogy megnézi azt a rahói szép asszonyt: szebb-e hát őnála?

Megkérte a sógorát is, hogy kísérje el: útközben pedig erősen fellovalta, hogy milyen istennek tetsző dolgot cselekednék, ha megbüntetné Kürthynét.

- Úgyis van nálam egy parancs Rákóczitól, hogy fogassam el és vitessem Detrik Péterhez.

- Hát azt bizony meg is tehetné ked... az én kedvemért:

Amire pedig Mária azt mondja: »tegye meg az én kedvemért«, az meg volt téve bizonnyal. Olyan volt annak a nézése, mosolygása, hogy az ellen hiába volt valaki sógor.

Az volt mondva, hogy a rózsás szép asszonyhoz nagyon nehéz a bemenet. Pedig nem volt nehéz.

Alighogy beüzentek az erődített kastélyba, nyomban kijött maga az úr, s kérdé: mi járatban vannak?

- Szomszéd a szomszédot látogatja. Illésházy van itt és Széchy Mária!

Nosza lett erre sürgés-forgás, Kürthy uram pedig kapta le rögtön a föveget a fejéről, s úgy kísérte az udvaron át a tornácra az előkelő vendégeket.

Az udvar tele volt virágokkal, daloló parasztleányok éppen akkor is öntözgették a piros bőrvödrökből.

- A húgom a kegyelmed feleségével kívánna megismerkedni.

Kürthy nem tett semmi ellenvetést. Benyitott a tornácon egy ajtót.

- Íme, a feleségem.

S előttük állt most a híres Kürthy Ferencné Bozók Klára, cifra selyemruhában, arany csipkével szegettben.

Hanem hát ez nem valami nagyon szép asszony, ez még elbújhat őelőtte!

Össze is szidta otthon Kádárt még aznap este, miért bolondította el? Kádár uram aztán bevallotta, hogy ő sose látta Kürthynét. Rege beszéli a szépségét. Mit tudja ő azt, hogy már a regének sem lehet hinni!

Máriának minden féltékenykedése elpárolgott, s meghítta a rahói asszonyt, adja vissza a látogatását Murányvárban.

Az megígérte, s el is jött, de Illésházy uram gonosz szándékban lévén, elfogatta, s egyenesen a Mária szobájából hurcoltatta börtönbe, aztán lovas embert küldött az erdélyi táborba Detrikhez, hogy mi történjék az élete párjával?

Detrik azt kívánta, hogy a feleségét küldje utána erős fedezet alatt. A fejedelemtől is ilyen értelmű parancs jött. Mária könyörgött. Kürthy protestált, de hasztalan, az asszonyt elküldték Kolozsvárra hetven vitéz kíséretében.

Két álló hónapig tartott az út odáig és vissza.

Nyár derekán indultak, s őszkor tértek haza az Illésházy cselédei, de ami a legkülönösebb Kürthynét is hozták.

- Hát mi történt? - kérdé Illésházy, amint megpillantá a hintóban Kürthynét.

- Azt én bizony nem tudom - felel Kádár uram. - Itt van a levél Detriktől.

Illésházy mohón bontotta föl.

»Nemzetes és nagyságos uram!

Nekem különös jóakaróm!

Mi is érhette vajon kegyelmedet, hogy íme szégyenszemre egy idegen asszonyszemélyt külde nyakamra.

Megkaptam kegyelmed embereitől az illető perszónát, melyet kegyelmed feleségemnek állít lenni, de én őt soha életemben nem ösmertem, nem láttam.

Azért hát ezennel visszaküldöm, a nagyságos fejedelemnek azzal az üzenetével, hogy máskor jobban nyissa fel kegyelmed a szemeit. Dátum« stb.

No iszen, előfogta érte Illésházy uramat a méreg, megesküdött ott nyomban, hogy Kürthynét kézre keríti, és lenyakaztatja. Isten legyen neki irgalmas és kegyelmes.

Széchy Mária nemkülönben nagy dühre lobbant, s vallatás alá fogta az ál-Kürthynét.

- Én csak a frájja vagyok az asszonyomnak. Úrnőm a virágokat öntözte az udvaron parasztruhában, mikor asszonyom hozzánk látogatott.

- Szép-e az úrnőd?

- A legszebb azok között, akiket valaha láttam.

- Ezért a szavadért meghaltok mindketten - sziszegte Mária.

Elhatározták Illésházyval, hogy valamelyik éjjel megrohanják a rahói várkastélyt, s fogságba ejtik Kürthyt, Kürthynét. Hiszen gyerekjáték az egész! Csak Kádárnak kell megparancsolni - Mária közbe is járt Rákóczi Györgynél a halálos szentencia dolgában. A fejedelem udvarias volt: egy szép asszonytól nem akarta megtagadni egy másik szép asszony fejét, s az ő nevére címezve küldte Naláczy Istóktól a halálítéletet, meg egy iskátulya ritka virágmagot. Mert akkor ez volt a kedveskedés módja.

Hanem most, mikor már minden megvolt, egyszerre csak közbe avatkozott a sors.

Ferdinánd parancsot adott valami Wesselényi Ferenc nevű füleki kapitánynak, hogy menten lóra üljön, és vegye be Murányvárát, ha lehet, sőt vegye be akkor is, ha nem lehet. Mert ettől függ a felvidéki hadjárat sorsa Rákóczi ellen.

Wesselényi uram vette kelletlenül a parancsot, és megindult nagy immel-ámmal, hogy »lesz, ami lesz«. Hanem a »lesz« közt nem is mert álmodni a bevételről.

A Széchy-famíliával kikötni, melynek háta mögött a hatalmas Homonnai Drugethek és az Illésházy-atyafiak voltak, tán Ferdinánd egész hadserege is kevés lenne, hát még a Wesselényi rongyos dandárai?

Illésházy uram fenn a várban csak nevette ezt az áldatlan erőlködést, de azért a »szoknyaháborút« abba kellett hagynia Rahó ellen. Az csak békeidőre való mulatság!

Wesselényi megszállta haddal Murány környékét, és ő maga valahol Rahón ütött tábort, hol Kürthy Ferenc uram ez idő szerint Ferdinánd hűségén élt.

Ily viszonyok közt magában a murányi várban is hadilábra állott minden. Kovácsok az ágyúkat tisztogatták, fehércselédek levágott marhák húsát sózták és rakták füstre. Éjjel eleséget szállítottak be, nappal sáncokat hánytak, falakat erősítettek. Egyszóval, készültek az ostromra. Halálbüntetés terhe alatt nem volt szabad sem bejönni, sem kimenni senkinek engedelem nélkül.

A községekben ellenben ki volt hirdetve, hogy aki Wesselényit élve vagy halva előhozza, ezer aranyat kap Illésházytól.

Mária egy füst alatt pedig azt hirdettette ki, hogy aki Kürthy Ferencnét élve vagy halva elhozza, száz arany jutalmat kap őtőle.

Csupán ez a két személy volt, akiknek a murányi kapu megnyílnék ezekben a nehéz időkben is.

Hanem ez a két személy nem bolond, hogy ide jőjjön!

Egypár hétig csak el volt ez így, míg Mária rá nem unt arra a kedvtelésre, hogy most csillogó páncélban, nehéz csizmákban járhatott-kelhetett a bástyákon. Mit ér, ha senki sem látja, ha sóvárgó szem nézése soha meg nem csiklándozza azt a kis parádés páncélt.

Még az a mulatsága is megromlott, hogy kilovagolhatott messzire. Most attól kellett tartania, elfogják, ha messze megy a vártól. Végre pedig annyira elunta magát, hogy azon kezdett sopánkodni, miért nem fogja el már valaki?

- Ha egy akkora ember jönne kérőbe, mint a kisujjam, már ahhoz is elmennék - panaszkodott egy nap a bástyafokon Kádárnak.

Hát éppen abban a pillanatban megcsikordult alul a nehéz kapu sarkaiban.

- Ki jött? - kérdé Mária harsányan.

- Egy rahói paraszt Kürthynét hozta elfogva.

- No, ez az én ügyem - kiáltá Mária a dühtől elsápadva, s leszaladt az udvarra.

Egy délceg parasztlegény állt ott a puskásoktól körülfogva, árvaleányhajas kalappal, tulipános szűrrel a vállán, erősen fogva egy nőszemélyt, ki inkább cigányasszonynak nézett ki, mintsem Kürthynének. A ruha cafatokban lógott le róla, az ingváll végig volt hasítva, egy helyen a hátán láttatni hagyva fölséges márvány nyakát. Nagy beszélő szemeit lesütötte szelíden.

- Ez az, ez az! - súgta Máriának az a sajátszerű ösztön, mely csak a nőknél van meg.

- Eressz el! - kiáltá most a cigánynő merészen, megvillogtatva azokat a gyémánt ragyogású szemeket. - Mit akarsz velem?

- Kik vagytok? - kérdé Mária, lázas reszketéssel szemlélve a cigánynőt, kinek barna arcán a fürkésző tekintettől átgyúlt a pirosság, s kimondhatatlan széppé tette. Szebb volt, bizony isten, szebb volt még Máriánál is.

- Ez Kürthy Ferencné - felelte a legény, ki majd el-elnyelte szemeivel Széchy Máriát. - Elhoztam ide, hogy fölvegyem érte Széchy Máriától a száz aranyat. Melyik az a Széchy Mária, hol találom?

- Én vagyok.

- De Kürthyné meg nem én vagyok - vágott közbe a szép fogoly.

Fehér kézikosár volt a karján, piros pettyes kendővel betakarva, azt meglóbázta, megzörgette haragosan.

- Ez az ember megfogott útközben. Bolonddá akar téged tenni, nagyasszonyom.

- Te akarsz bolonddá tenni - förmedt rá Mária -, mint ahogy már egyszer elámítottál. Te Kürthyné vagy!

- Cigány leány vagyok, könyörgöm. Bár lehetnék úri asszony, nem bánnám - s újra lesütötte a szemeit. - Ide igyekeztem reggel óta a várba, egy kis korán érő uborkát akartam néked hozni, kegyelmes asszonyom. Mert tudom, a várban három héttel érik későbben, mint a mi kertünkben!

S ezzel nagy kecsesen meghajtotta magát, átnyújtván a kis kosarat.

- Hisz ez az uborka már túlérett - szólt Mária, olyan arccal nézvén meg a kosár tartalmát, mint a bíró szokta a bűnjeleket.

- Csak az egyik túlérett, amit a magja végett hoztam, kegyelmesem. Vágd szét, és nézd meg, mikor egyedül leszel.

Ingerlő titokzatosság volt a leány szavaiban, Mária kiérezte azt, s önkéntelenül befutott a kosárral szobáiba. Ott, amint a nagy sárga uborkát megfogná, egyszerre szétvált közepén magától, és egy levél hullt ki belőle »Széchy Máriának« címezve.

Wesselényi Ferenc kézírása. Szerelmet, házasságot ígér neki, és találkozót kér tőle valahol a mezőn, hogy ott megbeszélhessék a »többit«.

A »murányi Vénus« elrejtette a levelet keblébe, s aztán kiöntötte az uborkát a kosárból, benyúlt a szekrény fiókjába, betett az uborka helyére ő is egy levelet, és letakarta a kendővel.

Mire visszament az udvarra, akkorra már a szegény leány arca volt sápadt és az övé bíborpiros.

- Itt a kosarad, lányocskám - szólt nyájasan. - Köszönöm az uborkát. Te pedig, fiam - mond a legényhez fordulva -, ne légy olyan bolond, hogy minden személyt Kürthynének nézel. Itt van három arany ajándékba. Elmehettek! Őrök, eresszétek ki őket!

Megcsillant a legény szeme, a nyájas hangtól-e, vagy az aranyaktól, de a cigányleány is megörült odakünn, mikor megtalálta kosarában a gonosz életű, erkölcstelen Bozók Klárának a halálos szentenciáját, aláírva I. Rákóczi Györgytől. Milyen mulatság volt azt most dirib-darabra szaggatni, friss nyári szellőnek enyelgő szárnyaira adni, hadd hordja, hajigálja szét a virágok s füvek közé...

*

Eddig a krónika a Kürthyné uborkáiról, se hozzá nem tettem, sem belőle el nem vettem. Hanem azt a »többit«, azt elénekelte előlünk Gyöngyösi István uram.

Mária ötödnapra sárga pecsétes levelet küldött Wesselényinek Kádár által. Utána egy hétre megtörtént a híres találkozás a tiszolci regényes forrásnál.

- Megismertem Kürthynét - mondá a murányi Vénus beszélgetés közben mosolyogva. - Mégis kuruc asszony, hogy oda merte hozni a szép fehér nyakát.

- Hát a legény se cenk - felelte Wesselényi ravaszul.

- Csak tán nem? - álmélkodék Mária, felugorva a kőrül, amelyen ült.

- De bizony én voltam kegyelmes húgocskám.

- Ej, kár, hogy nem tudtam - fakadt ki Mária elkomorodva. - Mégis csak le kellett volna nekem nyakaztatnom azt az asszonyt!

Hja, ilyen a sors - pedig az én megválasztásom is több volt, mint bizonyos. A kilenc tót községből öt föltétlenül az én pártomon volt. Egészen a markomban tartottam a mandátumot!

Pedig csak puszta véletlen, hogy fölléptem. Eszem ágában sem volt törvényhozóvá lenni. Nagynak, nagyon nagynak képzeltem én azt. Kigyúlt arccal, dobogó szívvel gondoltam gyermekkorom óta azokra a férfiakra, akik az ország legfőbb tanácsában ülnek méltóságos komoly képpel. Dehogy mertem én vágyakozni ezek közé.

Hanem itt Pesten meglehetősen szétfoszlottak apródonkint az illúzióim, melyeket a képviselői állás iránt tápláltam.

Egy bankár nagybátyám van, az meghítt egyszer vacsorára, s produkáltatta előttem a kilenc éves kisfiát, aki angolul, olaszul és franciául úgy beszélt és szavalt, mint a folyóvíz, vagy még annál is jobban.

Meg akartam dicsérni a gyereket, s rokoni szeretettel cirógattam meg a két csattanós piros orcáját.

- Ebből a gyerekből még képviselő lesz! - mondám olyan arccal, mint aki meg van győződve, hogy valami rettentően nyájas dicséretet mond a gyerekre, ami a szülőknek is jól fog esni; de a nagybátyám savanyú arccal jegyzi meg:

- Mindjárt kitekerném a gyerek nyakát, ha nem válna belőle egyéb, csak olyan ember, aki öt forintot keres naponkint!

Később egy hírlapíróval ösmerkedtem meg, aki mindig felbiggyesztette az ajkát, valahányszor a képviselőkről volt szó.

- Vékony parlamentünk van! - sóhajtá megelégedetten. - A fele része valóságos birka, valóságos, ritkított betűkkel nyomtatott b i r k a.

- Hát a főrendi ház?

- Cicero kompakt kedves uram... becsületemre mondom.

Még később egyszer azzal dicsekedtem egy nagynéném előtt, hogy rendesen képviselőkkel szoktam vacsorálni, mire nemsokára levelet kaptam az apámtól, melyben megérinté, hogy mint hallja, »könnyelmű társaságokba keveredtem« - igyekezzem ismét a szolid életre térni.

Én keveredtem volna könnyelmű társaságokba? Micsoda légből kapott beszéd ez! Ki szedhette rá az apámat? Hiszen éppen ellenkezőleg, koromhoz mérve nagyon is előkelő és komoly körbe jutottam!

E kör (melyről elképzelni sem tudtam, hogy apám ezt kifogásolja) mindinkább szívemhez nőtt.

Sokszor mondá egyik vagy másik: »Miért nem lépsz fel?«

- Oh, hogy gondolhatjátok - dadogtam elpirulva. De lassan mindinkább hozzászoktam a gondolathoz. A szerénység olyan, mint a rezedaillat, szétfoszlik nagy hirtelen.

- Miért ne léphetnél te fel? - mondták. - Van ott náladnál gyengébb ember is elég! Aztán meg illő, hogy nevelésedet befejezd a Házban. Ez a tizenharmadik iskola. Ha az ember szorgalmatosan eljár az ülésekre, sokat tanul.

Mire a választások ideje megjött, nemcsak meg voltam győzve, hanem szentül hittem, hogy a természet is parlamenti tagnak alkotott. Az arcomban is van valami olyas, mintha mások képét viselném! Igen, igen, a szónoklatra van hivatásom!

Elhatároztam, hogy föllépek. Csakhogy ehhez még sok előzmény szükséges.

Azt tanácsolták, hogy német hangzású nevemet (Kramper Jánosnak hívnak) cseréljem fel valami ős magyar névvel.

Hm! Ez nagyon meggondolandó dolog! Nekem a régi nevem nagy takaró a hitelezőim előtt.

Mert mindenki azt hiszi közülök, hogy okvetlenül megváltoztattam, és senkinek sem jut eszébe, hogy a régi nevem után tudakozódjék a bejelentési hivatalnál (Úgyis hiábavaló lenne!), inkább vár türelemmel, míg az új nevemet kieszeli.

Nekem összes politikám és furfangom abban van, hogy mindig azt cselekedjem, ami a mások szeme előtt nem valószínű. Bátran merem állítani, az ily eljárással lehet lavírozni legtovább.

De hát a mandátumért mért ne áldoznám fel nevemet? Bagatell! Mások politikai hitvallásukat is feláldozzák. De miért is ne! Hisz az még olcsóbb. Az nem kerül ötven krajcárba se.

Fölmentem egy akadémiai taghoz (a nyelvészeti osztályból való). »Uram - szólék - nem vagyok megelégedve - a nevemmel«.

- Hogy hívják, kérem?

- Kramper János.

- Pompás magyar név! - hadarta elgondolkozva.

- Hogyan, ön magyar névnek mondja azt?

- Nos, igen. Van zamatja. Egészen magyar név. Mert nagyot fordult a világ, uram. A legémelygősebb nevek lettek a Zrínyi, Hunyadi, Rákóczy s több effélék. Hja, hja, úgy bizony! Nézzen ön ki az ablakon. Ott áll a Széchenyi István szobra. A minap mutatom egy bécsi ismerősömnek, hogy »nézze csak, ez meg a nagy Széchenyi«. »Igen? - felelte ő - és hogy hítták azelőtt?« Azért mondom uram, hogy - legjobb név ez idő szerint a Kramper János név. Csak maradjon ön meg mellette.

- Nem lehet, a választók nem igen tudják kimondani. Azért jöttem hát önhöz, mint az Akadémia nyelvészeti osztályának tagjához: méltóztassék nekem egy ízletes őshangzású nevet találni.

A tudós belebökött az ujjával az akadémia nagy szótárába, és éppen annál a szónál állapodék meg a nagyujja: »bürök«.

- Legyen ön Bürök János.

- Pompás, de éppen a bürökről jut eszembe, hogy mostan igen sok répát termesztenek abban a kerületben, amelyet kinéztem magamnak, legjobb lenne talán a »Répássy« név. Ez mintegy a szájába rágná a választóknak, hogy kit éljenezzenek.

- Ahogy önnek tetszik, uram.

Úgy is lett, megváltoztattam a nevemet Répássynak. Nemsokára bekövetkeztek aztán a nagy napok. A kerület, ahol fölléptettek, haláleset következtében üresedett meg. Egy a primipilus képviselők közül levitt engem, és ajánlott a népnek minden faluban, külön-külön beszédben.

Magam is szónokoltam a falvakban, iszonyú, vakmerő dolgokat mondván el.

Kokován beleszőttem a beszédembe, hogy itt született az igazságos Mátyás király, ebben a faluban, - itt nem szabad pártolni mást csak az igazságot. A kokovaiak lelkesültek, és elhitték, hogy Mátyás király ott született. »Okos fiatalember - mondogatták a hátam mögött -, sok olyat tud, amiről mi nem hallottunk.«

A másik falumban az ellenjelöltemről (egy gazdag magyar gróf) azt a leleplezést tettem, hogy ugyanazon dajkája volt, amelyik Albrecht főhercegnek: egy tejen táplálkoztak. - Hát hogy lehetne azt jó szívvel megválasztani?

- Nem lehet, nem lehet! - ordítozták teljes torokkal kalapjaikat a levegőbe hajigálva.

Egyszóval minden jól ment. Semmi se könnyebb, mint a siker. Csak nem kell magát kapricírozni az embernek, hogy kesztyűs kézzel tépi le.

A viszonyaim pompásan állottak, tudtam a parasztok nyelvét; ha úri házhoz jöttünk, a hölgyeknek szórtam bókokat - minden meg volt nyerve, biztos többség.

Az urambátyám, aki egész odaadással kísérgetett faluról-falura, nem győzött eléggé dicsérni:

- Pompásan reprezentálsz. Ember vagy, öcsém. Olyan okos arcokat tudsz vágni, hogy én magam is mikor rád nézek, azt hiszem, valami bibliotékát látok.

És eldicsért a nagy hazafi a választóknak mindenfelé a hátam mögött. Nem volt az a dicső tulajdon, amit rám ne kent volna. Hogy tudok vívni, milyen gazdag ember vagyok, minő fényesek a tehetségeim stb. Nagy tisztesség a kerületre, hogy ilyen fiatalembert küldhet Pestre. Lesz ebből még miniszter is. Kilenc vasút fog erre járni, majd meglássák kendtek.

Másnap kellett volna megtartanom a programbeszédemet. De már ez csak »forma« volt. Annyi már a mandátum, mintha a zsebemben lenne.

Másnap este voltunk visszaindulandók a patrónusommal re bene gesta a fővárosba.

Egy falusi korcsmába voltunk szállva, ott aludtunk mind a ketten, én legalább rózsaszínű álmok között, midőn éjjel kopogtatnak az ablakon.

- Ki az, mi az? - riadt fel a képviselő ijedten.

- Küldönc!

- Mit akar?

- Sürgönyt hozok a szomszéd távírda állomásról.

Urambátyám reszketve bontotta fel a telegramot. Mindig félt tőlük.

A nagyobbik fia sürgönyzött.

»A mama halálosan beteg, siess haza.«

Az öreg felköltött engem; csak nagy nehezen bírt eszméletre hozni...

- Öcsém, én utazom! Nagy baj van otthon, a feleségem halálos beteg, hát itt hagylak.

Én hörögtem valamit, mint rendesen szokta a félálomban levő ember. Még rémlik előttem, hogy az öreg sietve gyömöszölte be holmijait a paktáskába, azután előállott a furmányos szekér, elrobogott az udvarról, és újra csönd lett, én pedig aludtam édesdeden tovább, látva magamat álmomban benn a képviselői padban elterpeszkedve s kevély önérzettel hallgatva, hogy miképp exkuzálja magát előttem egy tegnap beadott interpellációm folytán a miniszterelnök.

Reggel a kisbíró jött felébreszteni.

- Nagyságos uram, a nép már gyülekezik a templom előtt, tessék fölkelni.

Hirtelen fölrángattam a harisnyámat, a nadrágomat, és körülnéztem a cipőm után.

- Hol a cipőm? Holla! Kiáltson csak ki a szolgálónak, hogy hozza be. Micsoda rendetlenség az?

A kisbíró kikiáltott, a szolgáló berohant.

- Kérem, nem vittem ki cipőt, mert nem találtam.

- Hogy lehetséges az? - dadogtam elsápadva, s villámhirtelen lekuporodtam az ágy alá.

De a cipő ott se volt.

A cipőt, az egyetlen cipőmet bepakolta nagy sietségében éjjel az öregúr, és elvitte magával.

És elvitte vele a mandátumot is örökre.

Egy képviselőjelölt mezítláb! Méltóztassanak azt elképzelni.

Ezer forintot adtam volna most egy cipőért, de hol kapjak én cipőt Kokován?

A tömeg ezalatt összegyűlt a templom előtt, egy ideig vártak rám türelmetlenül, de azután kiszivárgott a mulatságos hír, hogy a jelöltnek nincs cipője, a jelölt mezítláb van.

Elkezdtek nevetni. S a nevetés öl.

Én rögtön küldtem egy lovas embert Korponára (négy óra járás innen), aki cipőt vagy csizmát hozzon, de már nem használt.

Azalatt már gúnydalokat énekeltek az ablakom alatt, míg én benn ültem mezítláb, tehetetlenül, tépő gondolatokkal, összemarcangolt szívvel.

Mikor a csizma megjött Korponáról, örültem, hogy az éj leple alatt elmehettem.

Jelöltek! Hordjatok magatokkal két pár lábbelit!