Egy úriasan, de hanyagul öltözött ember kuncsorog egy idő óta a pártkörök kapuiban. Hol a koporsós függetlenégi körben, hol a Lloydnál, hol a Kálvin téri kietlen magányban.

Kietlen magánynak mondom azért, mert noha kevesen kártyáznak itt is, ott is most, de egy-két asztal egyebütt mégis csak teng. Gibic most természetesen nincs. Ilyen luxusra most nem telik. Hiszen akik el nem mentek, azokat egyenesen a partnerség tiszte tartotta itt, mivelhogy az olyan örökös kötelezettség, melyet felbontani nem szabad; ha négy emberből áll az asztal, egy még elmehet, mert marad három, de a harmadik nem mehet el, ha a kettő maradni akar. Nobile officium. S egy képviselőnek nem szabad inkorrektséget elkövetni. Itt van rá az elrettentő példa: Füzesséry és Dobránszky.

Hanem a Kálvin téri körben egy asztal sincs. Ott még a végrehajtó bizottság is elszéledt korteskedni. Hát nekik nem is kell itt székelni, mint Podmaniczky- vagy Mocsáriéknak, kik reggeltől estig izzadnak véres verejtékkel, hogyan találjanak embert a felajánlt »biztos« kerületekbe. Nem akar már itt képviselő lenni senki.

A habaréki végrehajtó bizottságnak mi dolga lenne itt? Azokból ugyan nem kér saját jószántából senki. Pedig a habaréki jelölt ér legtöbbet - választói szempontból.

Hanem a hanyagul öltözött, dúlt tekintetű, kuszált hajú ember megfordult a Kálvin téren is, s ott a lépcsőzetnél leste a felmenő vagy lemenő volt és leendő képviselőket.

Néhány napja gyakoribb érintkezésem lévén reporteri minőségemnél fogva a klubokkal, feltűnt nekem a különös ember, kit egyszer itt, másszor ott pillantottam meg a szolgával beszélgetve.

- Kicsoda ez az úr? - kérdezem tegnap a szolgától.

- Egy szerencsétlen tébolyodott - mondá részvéttel.

- Furcsa mánia tőle, hogy mindig éppen képviselői klubokban látom.

- Hm - szólt a szolga nevetve -, mert éppen képviselőséget árul.

- Jó kelendő portéka! Mennyiért adja, így »házhoz hozva«?

- Ezer forintért kínálja.

- Annyit megér!

- Azt állítja, hogy a hóna alatt van a kerület...

- Kezd érdekes lenni a rögeszméje.

Tréfából szóba álltam vele, amint odatámaszkodott a kapuoszlopzatnak.

- Kit vár, uram?

- Az emberemre várok - mondá halkan és végignézett.

- Miféle emberére?

- Akit a gondviselés nekem rendelt.

- Azt hallom a körszolgától, hogy ön kerületet árul.

Ónszínű arca kiderül, s élénken vágta fel fejét.

- Igen, uram. Talán tudna rá vevőt? - kérdé egész értelmesen és természetes hangon.

- Minden bizonnyal - szóltam pajkos mosollyal. - Attól függ, komoly-e a portéka?

- A legkomolyabb, uram. Biztos kerület. Itt van a hónom alatt mindenestül.

Aha. Jön már a fixa idea.

- Hogyan, a hóna alatt?

- Itt, ebben a csomagban.

Odanéztem, s valóban egy viaszkosvászonba takart csomag volt a hóna alatt, olyanforma, aminőt a képviselőségben megboldogult Steinacker Ödön szokott hordani. Talán éppen ugyanaz?

- A dolog úgy áll, uram - szólt most egyszerre -, hogy én szolgabíró voltam két év előtt, de kicsaptak, ez egészen megrendített, mert családom van, két kis gyermekem, ártatlan, kedves feleségem...

A szemeiből könnyek kezdtek peregni s hangja fuldoklóvá vált.

- Gyerünk innen beljebb, a bolthajtás alá, ott a kövön majd megmutatom önnek...

- Mit?

- A kerületet. Igen, igen, uram, az emberek azt hiszik, hogy őrült vagyok, pedig csak egy szerencsétlen elzüllöttel van dolguk. Igaz, hogy az eszem sincs a helyén... Szegény családom, szegény gyermekeim... Na íme, itt van!

Felbontotta a köteget, melyben mintegy húsz-harminc aktacsomó volt.

- Nézze ezeket...

- Látom, pörös akták!

- De milyen akták - mondá súgva, száját egészen fülembe hozva -, ezek mind sikkasztási akták a kerületünkben lakóközségi jegyzők és bírák ellen. Hatalomban voltak ezek az emberek mind, összegyűjtöttem ellenök a bizonyítékokat, de nem bántottam őket. Akinek ezek az akták a kezében vannak, az úr. A jegyzők, bírák mind ludasok, s viszik a népet annak, akié az akta. Ezekkel vezettem őket. Kincs ez, kincs. Én odaadom ezer forintért. A kisebbik gyermekemnek torokgyíkja van. Odaadom igenis. Mert tetszik tudni, ha én ezeket az aktákat felhasználom, ma nem érnének semmit, de így sokat megérnek. Tizenkét jegyző, kilenc bíró... mind bűnös... Egy kis vagyonkát gyűjtöttem bennük a családomnak. Csak adna az isten egy jó vevőt.

Bizonyos álmélkodással hagytam ott az állítólagos volt szolgabírót a kövön szétrakott irataival, s még maig is azon gondolkozom, hogy hátha mégsem őrült ember az.

Ma megint szétnéztem mind a három klubban. Sehol sem találtam elzüllött emberemet.

Úgy látszik, vásárt csinált, hát tán mégse bolond. Ámbátor, ha bolond is, lehetetlen, hogy egy másik bolondra akkor is ne akadjon - ezekben a veszett időkben.

A portékán alkalmasint túladott.

Csak azt szeretném tudni, hogy ugyan ki vette meg?

BEVEZETÉS

Szegeden ösmertem egy urat, aki minden nyáron bejárt egy darabot a világból, s tömérdek úti kalandot hozott haza télire.

Kermely Istvánnak hítták a »nagy utazó«-t, de neve aligha kerül valamikor a híres Kiszeláké mellé. Minden nyár elején, mikor a békabrekegés megkezdődött a tápéi sásokban, fellármázta, a várost, hogy ő most az Indiákra a Misszissipihez vagy nem tudom hova utazik; elbúcsúzott a rokonoktól, barátoktól érzékenyen nagy könnyhullatások között, s így indult el a szatymazi szőlőjébe. A szolgája, egy taliga útikönyvet és kalauzt szállított utána. Így ment el a derék ember, s haza sem jött egész az utolsó lapig. Tudniillik, míg egészen keresztül nem tanulmányozta a könyveit a szatymazi nádfedeles viskójában. Akkor aztán visszatért többnyire ősz végén, elfáradva és mégis megpihenve, benyomásokkal gazdagon. Mikorra ötödször elbeszélte tapasztalatait, ő maga is szentül hitte utazását. Ezer csoda, hogy semmi baja nem történt azokon a gonosz spanyol országutakon.

Végre azonban, úgy akarta a sors, éppen egy ilyen szatymazi veszteglés alatt ütötte meg a szél szegény Kermely Istvánt, s most bizonyosan a másvilágon is azt hiszi magáról, hogy Madagaszkár szigetén halt meg - mert éppen arról olvasott utoljára.

Kényelmes olcsó utazási rendszer ez, s ha nem ajánlom utánzásra, az csak azért van, mert könyvek kellenek hozzá, amit pedig venni a magyar embernek nem természete. De különben is sokkal okosabb, ha az ember helyett valami barátja vagy ismerőse utazik, s az tapasztal neki külső országokban egyet-mást.

Nekem legalább így szokta átadni a könyvkiadóm évenkint az összes élményeit. Engedje meg az olvasó, hogy azokat (mert az enyémek) úgy beszéljem el, mintha nem én volnék én, hanem (amihez egyébiránt semmi kedvem) mintha én volnék az én könyvkiadóm.

I. HÁT MÉG A KIRÁLY IS?

Tehát először is megérkeztem Bécsbe, s ott a híres ballplatzi palota felé vettem utamat, hogy meglátogassam egyik írómat, aki a király udvarában nagy ember, de az én boltomban a kisebbek közül való. Mert hisz a könyvét, melyet tavaly írt, alig vették meg négyszázan.

A könyvkiadója előtt mindenki, még egy miniszter is csak »szerző«. Megörült amint meglátott, s nyájasan ültetett le egy székre, melyről egy csomó iratot takarított el előbb. Köröskörül az asztalokon, állványokon mindenütt státusz-titkok hevertek.

- Hát hogy fogy a könyv? - kérdé némileg fátyolozott hangon. (Mert minden szerző elfogult, mint a szerelmes, mikor könyve felől kérdezősködik.)

- Elfogyott egészen - mondám.

- Lehetetlen az - felelte elpirulva. - Hogyan történhetett?

- Úgy, hogy a magazin alatt, ahol a könyveket tartom, fölszakadt a csatorna, s az összes példányok elrothadtak!

- Persze - szólt lehangoltan. - S ezt annál inkább sajnálom, mert nekem nincs a munkámból egyetlen kötet sem.

- Pedig én elküldtem a kikötött szerzői példányukat.

- Igen megkaptam, de szét kellett ajándékozni, utoljára nem maradt csak egy.

- S ezt is odaadta?

- Éppen ez a baj.

- Hja, az utolsó példányt nem volna szabad kiadni a kézből.

Az író örömsugárzó büszke arccal vágott közbe:

- Attól függ kinek. Maga a király őfelsége kérette Mondel által, hogy el szeretné olvasni.

- Ah! - szóltam kimondhatlanul elszomorodva. - Tehát még ő is... még a király is nem veszi a könyveket, de kölcsönkéri...

- Igen, igen - felelt erre ő mosolyogva. - A mi királyunk egészen magyar ember!

II. JÓKAI A KÜLFÖLDÖN

Bécsből Lipcsébe utaztam, s ott egy német kiadó-kollégámat látogattam meg, akivel Jókai könyvei felől beszélgettünk.

- Jókait itt nagyon szeretik - mondá. - Rengeteg pénzt visz ő ki tőlünk a könyveiért.

- Dehogy visz, dehogy. Éppen az ellenkezőn bosszankodom. Jókai majdnem ingyen engedi át a könyveit, lelketlen ügynökök elkérik tőle a fordítási jogot, s ők, igaz, néha nagy összegekhez jutnak e réven, de maga Jókai vajmi keveset lát az önök márkáiból.

- Minek engedi át az ügynököknek?

- Nincs hozzá elég ereje, hogy ő valakitől valamit megtagadjon.

- Pedig kár. Elmondom önnek, hogy jártam én egyszer egy Jókai-féle regénnyel, az »Egy asszonyi hajszál«-lal.

- Nos?

- Megvettem: egy ügynöktől rá a jogot néhány száz márkáért. Jókai sajátkezű engedélye volt nála. Kinyomattam négyezer példányban, és szétküldtem Németország-szerte. Nehány napra rá egy tescheni kiadó visszaküldi a könyvemet, hogy van őneki ugyanebből a regényből egy sokkal olcsóbb kiadása (pláne már a harmadik kiadás). Ő egy másik ügynöktől szerezte meg már évek előtt a kiadási jogot. No, megjártam - gondolám -, a könyv a nyakamon marad, s mintegy másfélezer forint költség. De már ezt nem hagyom annyiban, bepörlöm Jókait, amiért megkárosított... Hanem szerencsére sok dolgom volt akkoriban, s nem értem rá levelet íratni Jókainak. Így múlt el vagy három hét, midőn egy napon eszembe jut, s parancsolom az üzletvezetőnek, írja meg azonnal a kártérítést követelő levelet.

- Miféle ügyben? - kérdé az csodálkozva.

- Ej, hát az »Egy asszonyi hajszál« dolgában.

- Minek?

- Ön egy értelmetlen férfiú, Fridrik úr. Nem látja ön be, hogy ezzel a könyvvel milyen szerencsétlenül jártunk. Befűthetünk az összes példányokkal.

- Az bajos lenne, uram - felelte Fridrik úr -, mert még a múlt héten az összes példányok elfogytak.

Ilyen népszerű ember az önök Jókaija minálunk!

Ki hogy bukott meg? Ezt a témát variálják panaszosan az elesett jelöltek. Hja, ahány bukás, annyi történet! Ki győzné azt mind összeszámítani? Ahány fazék, annyiféleképpen törik szét! Egyiknek a füle szakad le, másiknak a feneke horpad be. Cserép lesz valamennyiből. (Azazhogy a kormánypárti fazekakat esetleg még össze is drótozhatják.)

Nehány bukási esetet magam is tudok: néhányat már meg is írtam.

Az egyik jelölt azért bukott el, mert pénze nem volt, a másiknak volt, de nem költötte elég bőven. A harmadik jelölttel az a véletlen történt, hogy amikor a legerősebb községére került volna a szavazás, akkor abban a községben kiütött a tűz, s az emberek mind szétszaladtak oltani.

Egy úriembert az buktatott meg, hogy a zsidókat nem szidta. Hanem hát logika nincs ilyenkor. Mert egy másiknak meg (foglalkozására nézve budapesti prókátor) éppen az lőn halála, hogy a zsidók ellen eresztette ki az elokvencia ostorát mondván:

- Minden pénz őnáluk van. És miképp szerzik? Dolgoznak talán! Dehogy! A néptől rabolják könnyedén. Nézzék meg a kezeiket, nem kérgesednek meg azok a munkában, mint a kendteké...

Mire fölfelelt az egyik tekintélyes parasztember gúnyosan:

- Helyes a beszéd. De úgy nézem, hogy a tekintetes úr keze is nagyon fehér ám.

És ezzel el volt vetve a jelölt sorsa fölött a kocka, s egyszersmind rá volt mutatva önkéntelenül, hogy a jól öltözött antiszemita plánta, hova ereszti majd egykor a mellékhajtásait...

Egy, nem tudom már hanyadik jelölt, meg azért lőn vesztes, mert mikor a programbeszédjét ment tartani, a segítségére utazott hazafit, amint éjjel a kerületbe érkeztek, alig hogy lefeküdnének, egy sürgöny arra szólította, hogy rögtön térjen vissza, mert a felesége haldoklik, minélfogva az sietve összecsomagolt, s elhamarkodásában begyömöszölte bőröndjébe a jelölt cipőit is.

A jelölt felébredt reggel, hogy a választók elé menjen, de a cipőit nem találta. A küldöttség érte jött, de mit volt tennie, csak nem mehetett közibök mezítláb?

A faluban lakott ugyan egy csizmadia, de az baloldali volt, és semmi áron nem akart rajta segíteni.

De folytathatnám akár két óra hosszat is a tarkábbnál tarkább történeteket, miért bukott meg Károlyi Tibor, vagy még sokkal fantasztikusabb a Suszterics Ignác esete.

(Csakhogy erre már azt mondhatnák a lányos apák: Loquamur latine.)

De miért időzném a sötét képeknél, hiszen az különben is könnyen megesik az emberen, hogy megbukik - sokkal hasznosabb lesz az utónemzedéknek, ha ellentétül inkább azt beszélem el, miképp lettem meg képviselővé.

Őszinte ember vagyok, és nem szeretek nagyzolni. Körülbelül nincs is más jogcímem a képviselőségre, mint ez. No, meg az, hogy diplomám nincs, s most már minden hitvány hivatalhoz diploma kell. Természetes, hogy olyan pályára kell húzódnom, ahova nem kell diploma.

Hát felmentem a függetlenségi párti végrehajtó bizottsághoz, amelynek egyik nagybátyám is tagja.

Ott ültek négyen-öten egy zöld asztalnál, előttük számtalan levél és távirat feküdt.

Nagybátyám igen csodálkozott, mikor meglátott, s nem igen nyájasan kérdé:

- No, mit akarsz, gyerek?

- Egy kerületet! - mondám.

- Micsoda? Te kerületet akarsz?

S arca egyszerre zordon kifejezést öltött fel.

- Hát megbolondultál?

- No, hát csak azt gondoltam, hogy úgyis semmi dolgom a nyáron át, hát föllépek valahol.

- Föllépsz? Hm! Ez már más. Te csak föl akarsz lépni?

S mennyei derű ömlött el arcán. A végrehajtó bizottság tagjai mind felugráltak, s nyájasan szorongatták a kezeimet. Nagybátyám két széket is rántott alám udvariasan.

- Okosan teszed, édes öcsém. No, ülj le, fiacskám. Itt van ni, Madarász Józsi bácsi előtt ez a nagy mappa. Ahol azok a kékceruzás keresztek vannak, az mind szabad föld. Válassz magadnak ebből a nagy Magyarországból tetszésed szerint. De azt előre megmondom, hogy csak a keresztes helyeket választhatod. Ahol a kék zérus van, azok a könnyű kerületek az érdemesek számára. Azok a mieink. Richtig, mennyi pénzed van, kedves öcsém?

- Pénzem? - kérdém csodálkozva. - Egy fia sincs. Hiszen éppen azért akarok képviselő lenni, hogy pénzem legyen.

- Oh, te oktondi! Hát mit rabolod az időnket? Ha pénzt akarsz, te bolond, akkor eredj most választónak, ne jelöltnek.

- Hiszen ha volna választójogom!

- Mit, és te mégis ide mersz jönni? Takarodsz innét mindjárt!

S most már csakugyan dühbe jött a nagybátyám.

- De kedves Gyuri bácsi, hiszen én csak azt akartam, hogy a nevem egy kicsit forgalomba jöjjön.

- Vagy úgy? No, hát azt megtehetjük. Van egy pár olyan mameluk-kerület, hogy Kossuth se kapna benne harminc voksot. Hát oda betehetlek, hogy a mi népünknek is legyen kire szavazni, ha éppen örömük telik benne. Hanem most már pusztulj íziben...

Eltávoztam, leverten sóhajtozva a grádicsokon, »istenem, hogy mégis minden pálya nagyon nehéz«.

Negyed napra, amint kimegyek reggelizni a »Fiume«-ba, olvasom a »Nemzet«-ben, hogy nagybátyám kibukott a kerületéből. Egy kormánypárti győzte le háromszáz szavazattal.

Hallatlan ez! Egy rokon eleste mindig megdöbbenti az embert.

Úgy kell neki, gondoltam az első percben. Szívtelenül bánt velem!

De később sajnálni kezdtem: hiszen saját magán sem bírt segíteni, hát mit várhattam volna tőle én? Hej, nehéz dolog a parlamentbe jutni, nehéz dolog!

Eh, még jobb, hogy nem léptettek föl. Legalább nem kellett beszédet tartani és csavarogni ide-oda.

Másnap megint a »Fiume«-ba mentem reggelizni, ami nagyon természetes, mert ott kontóra adnak. Igaz, hogy a fizetőpincér már egy idő óta nagyon görbe szemekkel nézeget rám.

Hanem ma csodálatos előzékenységgel fogadott. Elémbe jött az ajtónál, s arca merő mosoly volt.

- Jó reggelt, nagyságos uram. Mint szolgált az éjjeli nyugalom nagyságodnak?

- Ne vicceljen, Kázmér. Hiszen tudhatja, hogy reggel mentem innen haza.

- Tessék besétálni kérem az extra szobába. Egy úr várja ott a képviselő urat.

- Kit? Kit? Engem?

- Igenis, a képviselő urat egy öregúr.

- De hát hogy mer maga szemtelenkedni, Kázmér?

- Mivel, kérem alássan?

- Hogy képviselőnek csúfol engem.

- Hiszen benne van a lapokban.

- Hol? - mondám nevetve, mialatt Kázmér elém tolta az összes napilapokat, ahol kövér betűkkel állott, hogy a kutymándi kerületben hatszáznyolcvannégy többséggel levertem a kormánypárti jelölteket (a kormánypárttól nyert kerület). Az ellenzéki jelölt hallatlan vesztegetésekkel jutott ehhez a többséghez.

Azt hittem, álmodom, megdörzsöltem szemeimet, igaz volt. Öröm-reszketve néztem meg minden lapot; mindenütt ott volt a távirat.

Tehát csakugyan törvényhozó vagyok.

Kevélyen nyitottam be, a szolgák hajlongását észre sem véve, a különszobába.

Nagybátyám ült ott, s éppen egy anisettet szürcsölgetett. Talán attól volt az ábrázata olyan keserű?

- No jó, hogy jössz, te kölyök - kiáltá felém dühösen. - Hát hallott már valaki ilyen bolond szerencsét? A kutymándi választók ránk írnak, hogy adjunk nekik valami ellenjelöltet a forma végett. Értelek, gazemberek, gondolám, meg akarjátok tartani a formát, mert azt hiszitek, hogyha ellenjelölt lesz, több pálinkát kaptok az igazi jelölttől. Megírtam egy levélben, hogy léptessenek fel hát téged, s íme fölléptettek, s meglettél. Hát nem a bolondulásig nevettető ez? Én pedig megbuktam...

- Fogadja részvétemet, bácsi.

- Csukd be a szádat, és nyisd ki a füledet. Mert most már emberré akarlak tenni. Képviselő vagy, de nem fogsz az maradni, mert nem voltál választó. Azért hát szaladj át a kormánypártra, nyilatkozz azonnal a lapokban, hogy te szabadelvű párti vagy. Akkor megmaradsz. S a nagybátyádnak is hasznot és szívességet teszel.

- Hogy-hogy?

- Mert három év múlva keresve se találnék ostobább mamelukot náladnál, akit könnyebben megbuktathassak.

Így történt a dolog szóról szóra. Tessék kérem, szerkesztő úr, becses lapjában kinyilvánítani, hogy én a szabadelvű párt híve vagyok, s hogy tekintve a politikai konstellációkat, az a rendületlen meggyőződésem, hogy édes hazánk csak a Tisza Kálmán erélyes vezénylete alatt emelkedhetik azon színvonalra, mely az európai kultúrállamok közt megilleti.

Ha lehet, tessék kérem, hogy szembetűnő legyen, »ciceró«-val szedetni.

Azaz dehogy nincs - már maga az is kezd egyhangú lenni, hogy lapok, emberek, hat hét óta nem írnak, nem beszélnek egyébről, mint a választásokról.

Én ezennel ünnepélyes ígéretet teszek, hogy ez a legutolsó.

Eluntuk a zajt. Pedig eddig rendén volt; mert még a zajnál is bosszantóbb a mély csönd.

Tessék megpróbálni egy olyan kerületben lakni, ahol egyhangú választás van kilátásban. Tudni, hogy habzik a tenger, pezsg az élet, hogy zsivaj, nyüzsgés van mindenütt az országban, s csak egyetlen ponton sima, gyűretlen a víz felszíne.

Jelöltek járnak-kelnek, majd itt, majd ott bukkan fel egy új pretendens. Magasan száll a lelkek ára. Öt pecsétes levelek szaladoznak keresztül-kasul a postákon őrült egymásutánban. Cigánybandákat jönnek megfogadni vidám kortesek ötödik-hatodik vármegyéből. Felvillanyozó hírek kergetik egymást, izgató események történnek egyre-másra s valamennyi - másutt. A korcsmárosok borait megveszik a szomszéd kerületbeli korcsmárosok, s szomorú nyikorgással szállítják a szekerek a súlyos, rozsdás abroncsú hordókat.

De már ezt mégis lehetetlen megszívlelni. Igaz, hogy a választóközönség fejei kimondták: ellenjelöltet ebben a kerületben nem illendő dolog állítani, mert becsületesebb embert a volt képviselőnél úgysem kaphatnának.

De hát minek olyan nagyon becsületes? Kívánja ezt valaki?

Abból, hogy becsületes, meg nem él a kortes és nem lakik jól a nép.

Lőn hát, hogy a múlt választások kortesei összeröffentek, s elhatározták, hogy jó volna egy ellenjelölt, ha csak akkora is mint a kisujjam.

Bógáti Nagy István azt mondta:

- Keríteni köll egyet, ha magától nem támad.

Csiszlik Ferenc, a sánta molnár helyeslőleg bólintott erre a fejével.

- Mégpedig antiszemita ember kellene.

- Mi is az antiszemita, Ferkó sógor? - kérdezte a templombíró. - Mert mindig hallom emlegetni.

- Hát az olyan ember sógor, aki a zsidóra dühösebb - mint köllene. Azt nevezik antiszemitának.

S ezzel Csiszlik Ferenc uram ötvenszer jobban megmagyarázta az antiszemitizmust, mint valamennyi lapnak a nagyképű vezércikke.

Dictum-factum, a kortesek jól meghányták-vetették a dolgot, s elindultak a környéken követjelöltet keresni.

Csak Rezes István, a kovács ellenkezett még útközben is.

- Nem ér az semmit atyafiak. Hiszen mindnyájan az eddigi követet akarjuk.

- Hát persze, hogy akarjuk. De ennek mégis úgy kell lenni. Ejnye, de keményre van a kend esze kalapálva, kovács uram.

- Aztán lássák, tehetünk mi akármit, mégiscsak a volt követ lesz meg.

- No persze, hogy ő lesz meg - de meg kell adni annak is a módját. Mert ami tisztesség, dukál. Az szent házassághoz is két személy kívántatik igaz-e, hát a követválasztáshoz is két személy kell. Mert szeretném tudni, hogy válasszon valaki egy ember közül? Aztán van ennek még másik oldala is...

A kortesek betértek majd minden kastélyba útközben, de bizony mégsem akadt ember: mindenki azt mondta, abszurdum az eddigi jelölt ellen föllépni, népszerűséggel és pénzzel is jobban győzi, mint más.

Csiszlik Ferenc volt a kortesek feje, keserűen megvakarta fejét, de azért csüggedetlenül mondá:

- És mégsem térhetünk vissza jelölt nélkül. Törik vagy szakad, találnunk kell.

S most már beszálltak az udvarházak lakóihoz. Tömérdek bocskoros nemes lakta a kerületet labodával, gyommal fölvert kúriákban, hol csak egy fűből magasabbra, kövérebbre nőtt dudorodás mutatja, hogy valaha keréknyom volt. De mikor volt az! Most már gyalog járnak ki s be a kúriák gazdái!

S mégsem akadt köztük ellenjelölt!

- Hát mármost mit csináljak? - vakarta a fejét Kócsy Gábor.

- Mit-e? - kiáltott fel egy fényes ötlettől felvillanyozva Csiszlik Ferenc. - Fogadjunk jelöltet pénzért. Ezer forintért kapunk egyet.

- De hát miből fizetjük ki őkemét?

- Hát abból a pénzből, amit az otthoni jelölt ad őellene.

- Hüm! Ez az igaz. Arany a kend esze, Csiszlik uram!

Meg is kezdték rögtön az alkudozásokat a kurtanemesekkel. Kikeresték maguknak a legszebb szavút, a legokosabb fejűt, a legtermetesebbet, egyszóval, aki a legjobban imponáljon a népnek, s megkötötték vele a kontraktust, hogy a tekintetes úr amiért föllép, dikciózik, bejárja a kerületet, kap a testi fáradságáért ezer forintot, ha pediglen valami sérülés történnék rajta, sebjét ötven forintjával számítva lészen kárpótlandó.

Így lett a mi kerületünkben nem egyhangú választás.

A kortesek végiglakomáztak három hetet, s játszva fizették ki a fogadott jelölt kialkudott díját abból a tekintélyes összegből, amit az igazi jelölt megeresztett.

Hát bizony ilyen bolond dolgok is estek a mostani választáson.

Hogy hol s ki ellen?

Meglehet, kitalálják. Én nem írom ki. Pedig nem vagyok megfogadva, hogy ki ne írjam.

Igen, igen, valamikor én is okos embernek készültem. A prókátorság képezte törekvésemnek célját.

Apám mindig azt mondogatta nekem.

- Pompás egy mesterség! Az ember hazudik egy keveset, és kap érte sok pénzt.

Bárcsak hallgattam volna apámra, most nem kellene újságírónak lennem, ahol az ember, őszerinte éppen megfordítva, sokat hazudik, s kevés pénzt kap érte.

Hanem amit most elmondok, az szóról szóra igaz. Beláthatja különben is mindenki, mert hisz fegyelmi vétség. Ha az ember komponál valamit, hát nem ilyet komponál magáról.

Egy öreg ügyvédhez adtak be adjunktusnak. Még a régi prókátorok fajából származott, furfangos és nagy rabulista volt. Minden pörre azt mondta, meg lehet nyerni, s a klienseket hatalmasan tudta szóval tartani.

- Fölviszem még a királyig is. Megérzi ezt a pört még Bécs városa is.

Persze hogy az ilyesmi roppant gyönyörködtette a feleket, sőt még magamat is, ki édesdeden hallgattam az öreg hebehurgyaságait. Különben nem volt rossz ember, s én tulajdonképpen csak azért haragudtam rá, mert váltig lebeszélt, ne kínozzam eszemet az aktákkal. Menjek el úrnak a vármegyéhez.

Csakhogy én egészen oda voltam nőve az ő füstös, poros kancelláriájához, de nem az akták, hanem a többi adjunktus pajtások és érdekes vizavink miatt.

Az átellenes ház ablakában naphosszat egy szép barna leány volt látható íróasztalom mellől, amint szép fejét fölvetette vagy lehajtá a könyv fölé. Az öreg, gazdag Todorovics Istvánnak volt a leánya. Az apja ügyeit mi vittük. Tömérdek követelése volt mindenfelé.

Ez volt az én mágnesem akkoriban, s beszélhette nekem a principális akár órahosszáig:

- Hagyj fel ezzel a pályával, öcsém. Mert lusta, feledékeny ember vagy. A lustaság, feledékenység nagy hiba akármi pályán, de itt még rosszabbra vezet. A lusta, feledékeny és pontatlan ember, mi közöttünk tisztességes sem lehet.

- De már azt nem hiszem el, kedves bátyám. S azért is megmutatom...

- No, majd meggyőződöl róla.

Egy napon azt a hímen-hírt hozta a helyi lap, hogy Todorovics Borcsa kisasszony ma váltott jegyet Danay Ferenc nagykereskedővel.

Tisztán emlékszem, hogy a principális éppen ez nap utazott el fürdőre, aminek máskor mindig örülni szoktam. Most pláne engem tett meg helyettesének az adjunktusok között s mégis levert, szomorú lettem egyszerre. Pedig hiszen nem volt egyebem, csak vizavim. Sohasem beszéltem vele. Nem fakó ügyvédbojtár kellett annak, vidám, hetyke katonatisztek és uracsok rajongták körül... S íme, mégis egy prózai kereskedőhöz megy férjhez! Hát nem borzasztó dolog ez! Oh, csak közbejönne még valami!

Hát persze, hogy közbe is jött.

Nehány nap múlva az apja nyitott be az irodánkba, dúlt arccal, izgatottan.

- Hol van az ügyvéd?

- A főnök úr fürdőre utazott.

- Ki helyettesíti?

- Én - szóltam kevélyen.

- Ön? Tehát mondja meg nekem az úr, de tüstént, mi kell ahhoz, hogy az apa a gyermekét kitagadja? Milyen lépések kívántatnak? Azt akarom ugyanis, hogy egy bizonyos személy adósságot ne csinálhasson, és ha mégis csinál, fizetnem ne kellessen.

- Igen egyszerű dolog - feleltem. - Az ember olyan értelemben nyilatkozik a hivatalos lapban, a »Budapesti Közlöny«-ben.

- Mibe kerül? - rivallt rám kurtán.

- Az ügyvédi díjjal együtt körülbelül húsz forint - dadogtam majdnem ijedten.

- Itt van a pénz - s lecsapta nyers modorban az asztalra. - Csinálja ön meg a szükségeseket nevemben, de haladéktalanul.

- Igenis kérem, de ki ellen?

- Ej, hát nem tudja? - Todorovics Borbála ellen.

Elsápadtam, mert még valóban nem tudtam semmit. Hanem egy félóra múlva aztán meghozta a szakácsné a hírt a piacról, hogy a kisasszony megszökött az éjjel egy hadnaggyal, útközben meg is esküdtek volna egy faluban, revolverrel kényszerítve a papot az áldásra.

Ezt a hírt, mely az egész várost gyorsan föllármázta, még jobban megerősítette másnap egy főnökömhöz érkezett levél, melyet távollétében én voltam jogosítva feltörni.

Borbála írta a levelet, kéri a principálisomat, hogy mint a család jó barátja, vesse magát közbe, és eszközöljön bocsánatot részére, s mindenekelőtt küldjön számára kétszáz forintot azonnal Bécsbe, mert Bécs felé vannak útban férjével. (Hm, tehát megesküdtek útközben?) Hogy igen-igen boldogok, de a pénz szörnyen sürgős, nélkülözhetetlen, mert nagy zavarban vannak stb.

A levelet átvittem rögtön a szüleihez, s közöltem velök, megkérdezve, mitévő legyek?

- Nekem nem lányom többé - kiáltá vadul az öreg Todorovics. - Ha éhen látnám haldokolni, akkor sem adnék neki egy krajcárt.

- Fölrúgnám a nyomorultat - sipított közbe Todorovicsné asszonyom. - Egy szót se többé. Csapja ön ezt a hitvány irkafirkát a szemetes kosárba!

Mit tehettem egyebet, mint visszamenni, és sajnálkozni otthon, keresetszerkesztés közben, a szép szökevény sorsán.

De nem sokáig sajnálkozhattam. Egy óra múlva, halk kopogás neszére kellett megfordulnom, a félig nyitott ajtóban Todorovicsné állt, s titokzatosan intett kezével, hogy jöjjek ki. A többi segédek, akik szanaszét körmölgettek az asztaloknál, észre sem vették.

- Itt van ez a két százas - suttogá az asszonyság odakünn -, küldje el annak a leánynak, de írja meg, hogy ezt az apja tudtán kívül küldöm, és hogy az szörnyen haragszik, soha ki nem engesztelheti többé. De lelkem öcsécském, ne szóljon ám erről az uramnak egy szót sem.

Alighogy hozzálátok a levélíráshoz, újra megnyílik az ajtó, s elém toppan zordonan maga az öreg Todorovics. No, lesz itt mindjárt cifra szcéna! Ez bizonyosan megtudta, hogy mit keresett itt a neje.

- Mi tetszik kérem?

Kinyitotta tárcáját, s odavetett két mosolygós százast az asztalomra, olyan mérgesen, hogy a szél nyomban levitte az asztal alá; onnan kellett előkeresnem.

- Itt van ez a pénz - szólt csendesen, majdnem szomorúan -, küldje el. Hiszen tudja hova. Meg ne mondja a feleségemnek. Mert az kikaparná a szememet, ha tudná. De igaza van! Ilyet tenni, ilyet tenni...

S a saját szavaitól újra felbőszült, tüzes karikákat hánytak szemei:

- Írja meg neki, de írja meg, hogy az anyja engesztelhetetlen s hogy kitagadtuk mindenből.

Ökleit fölemelte, s fenyegető hangon folytatta:

- Embert kell ölnöm. Vért szomjúhozom. Csak volna valaki, akit megegyek. Igaz, elvégezte ön, amivel megbíztam? El van már expediálva, mi?

- Igenis el van már intézve, elküldtem a hivatalos lapba.

Nem mertem neki nemet mondani, pedig még eddig semmit sem csináltam; ott hevert a pénz a fiókban. Tegnap egy kicsit soká mulattunk a korcsmában, s nem volt kedvem este dolgozni. De hát baj is az! Hiszen a nyomdában is késhetne egy-két napig.

Megelégedettebben, csendesebben látszott távozni, de estefelé, mire postára adtam az egy névre szóló két pénzes levelet, megint előjött, lehorgasztott fővel, megtörve.

- Ismét alkalmatlankodom önnek. De lássa, úgy bánt valami... nagyon bánt. Tudja mit kérdezek, kedves öcsém?

- Tessék!

- Nem lehetne-e azt az írást valahogy visszavenni?

- Milyen írást?

- Amit elküldött.

- Igen, igen, amit elküldtem. Tudom már, a kitagadást.

- Azt, azt - suttogá. - Nem sajnálom a költségeket. Elhamarkodtam, mérges voltam. Hát lehetne-e valamiképp visszavonni?

(Gondolom, hogy lehetne, mikor még el sem küldtem. De miképp valljam be neki most már?)

- Talán még lehetséges - feleltem fojtott hangon.

- Tegye meg, kérem azt a szívességet. Örökké hálás leszek. Számítsa fel, mibe kerül.

- Oh, kérem, csekélység. A sürgöny, lovas ember, aki a távirda-állomásig viszi, s több efféle.

- Csak számítsa fel, de bő krétával ám, mert nem akarom a pénzt kímélni... nem, nem. Csak el ne késsünk - kiáltott föl aggályosan. - Mit gondol kérem?

- Nem hiszem... nem képzelem - hadartam zavartan, de azért nolens-volens, le kellett ülnöm az asztalhoz, s megcsinálni az expensnotát, komoly, gondolkodó; becsületes arccal.

...Mert hát ilyen a szüle és ilyen a prókátor.

Tisztelt Szerkesztő Úr!

Megírom Önnek, milyen szerencsétlenül jártam a rendőrökkel!

Oh, Mihasznák, átkozott Mihasznák! Izzadtan a nagy melegtől, és vörösen a szégyentől írom ezeket a sorokat.

Én becsületes, tisztességes állampolgár vagyok, szerkesztő úr, és föl nem venném ezt a fölsülést ezer forintért. Pedig nincs pénzem, szerkesztő úr.

Mert hisz ha volna, nem járnék akkor ingyenjeggyel a budai színkörbe. De nagy okom van rá, mert éjjel-nappal nincs nyugtom, mióta a szép szöszke Marit megösmertem.

Tetszett már látni a Marit, aki a karban játszik?

Ugye nem? Mert hát minden ember Réthy Laurát nézi: a kis fejlődő Blahánét.

Hiszen persze hogy Réthy Laura a legszebb, legtehetségesebb, de ha nekem mégis a Mari tetszik jobban. Pedig a Mari ostoba egy kicsit. De éppen az a kedves ostobasága imponál nekem.

Körülbelül egy hónapja udvarlok neki; s megvallom meglehetősen benne vagyok a gráciájában. Úgy tetszik, nincs is kívülem más. Ez pedig nagy dolog, igen nagy dolog egy kezdőnél. Mert a színészi pálya egy megfordított élet - tízen, húszon kezdi, s egyen végzi...

Tegnap, ahogy az előadásra megyek (mert mindig megyek, valahányszor a színlapon jelezve van »asszonyok, lányok, falusi népség«), az est szürkületben beleütöm a fejemet a szűk utcában, amerre haladtam, egy kinyitott ablak zsalugáterjébe. Újdonatújon kivasalt cilinderem behorpadt.

- Sapristi - szóltam. - Micsoda rend ez? - S mintegy ösztönszerűleg a nyitott földszinti ablakon át a szobába süvítém be szemrehányásomat.

Azonban egyszerre mintegy megállított mérgelődésemben egy fölséges virágcsokor csupa kaméliákból, mely az ablakban pompázott, egy közönséges cserépvirágtartóba téve.

- Oh, mily szép virág! - sóhajték, miközben szemem bejárta a szegényes szobát. - Hogy illik ide e pompás bokréta? Volt ez tán harminc forint is!

A szobában nem volt senki, minélfogva egész kényelemmel nézegethettem a csodaszép csokrot.

- Bárcsak én adhatnék egyszer ilyet az én Marimnak!

Az utcaszögletnél egy rendőr állt, és rettenetesen köhögött, fuldoklási szünetek közben a köhögéstől vérvörössé vált szemeivel gyanakodólag tekinte rám.

- Hüm! Ugye szép virág? - szólt, amint aztán elmentem mellette.

- Magának is tetszik? - kérdeztem inkább meglepetve, mint bosszankodva a kérdésen.

- Ha tetszenék, hát el is venném - mondá az öreg Mihaszna új köhögési rohamba esve.

- Mitől köhög úgy, rendőr bácsi?

- Az esztendők súlya, kérem alássan, öreg, tehetetlen ember vagyok már, hetven év, kérem alássan, hetven év...

- És mégis szolgál?

- Rendőrösködöm, kérem alássan, mert egyéb munkára már tehetetlen vagyok.

- Ez a posztja?

- Ez.

- Jó csendes hely, nyugodalmas hely.

- Nem bánt senki, kérem alássan - mert én se bántok senkit.

- Kié ez a szép bokréta?

- Nincs ilyenkor itthon a gazdája, egy fiatal leányzó.

- Hát talán azt hitte, el akarom lopni.

Az öreg ravaszul kacsintott a szemével.

- Nem olyan nagy dolog, teens uram. Tetszik a bokréta, mi?

S megint hunyorított egyet, és halkan súgta:

- Haza vigyem, mi?

- Hozza utánam a színházhoz - mondám rekedten. - De ne mindjárt, majd kis vártatva.

Szinte megbántam, hogy mondtam neki, mert láttam a szögletnél visszanézve, hogy az öreg apó csakugyan arra felé somfordál, nagy köhögések között.

Egy óra múlva, mikor az első felvonásnak vége volt, s kimentem egy cigarettet elszíni, csakugyan ott állt már a sorompókhoz támaszkodva, s a köpönyege alatt tartotta a csokrot.

Elvettem tőle, és adtam neki egy forintot. Mit tehettem volna már egyebet?

A bokréta a második felvonás után felvándorolt a színfalak közé, elküldtem a zártszéknyitogatónétól: adja át Marinak nevemben.

A kevélységtől duzzadozott a szívem. Mégis csak gavallér ember vagyok én! Teringette, egy írnoktól ilyen bokréta! A miniszteri titkártól sem telik ekkora!

Képzelem, hogy fölszáll az ázsióm Mari előtt!

- No, mit mondott? - kérdém, úgyszólván remegéssel a visszatért zártszéknyitogatónétól.

- Mit is? Amint jól figyelmesen megnézte, ezeket mondta: »Ah, tehát ő volt az«, s inkább elszomorodott mintsem megörült. »Ugyan, minek pazarolja a pénzét ilyenekre« - tette aztán hozzá.

- Lám, meg volt hatva - gondolám. Persze, persze sajnál a szegény kicsike. Sajnál, mert szeret. Most már bizonyos vagyok benne. Most már remélem, amire hasztalan kértem eddig, hogy mondja meg szállását, s fogadjon el otthon is.

Kidüllesztett mellel, a biztos diadal tudatának édes gerjedelmével mentem át később a Horváth kerten át a színfalak közé.

Mari elém jött messziről, és nyájasan nyújtá kezét.

- Köszönöm - mondá szép csengő hangon -, de miért okoz ön magának annyi kiadást? Még el sem hervadt az egyik, és már a másikat küldi? Menjen maga tékozló fiú!

- Hogyan az egyik? - hebegém.

- Hát a párja ennek, amit a lakásomra küldött tegnapelőtt.

- Én?

- Igen, igen. Akkor még azt hittem, hogy más valaki...

Mari önkéntelenül felsóhajtott, de csakhamar észrevette magát, s vígan folytatá:

- De most már tudom ki a bűnös... most már kisült.

- Mi által? - hadartam csodálkozva, de rosszat sejtve.

- Ej - mondá ő -, hiszen a bolond is ráismerhet. Ez a csokor szakasztott mása annak, mely otthon van az ablakomban.

Lábaimat lassú reszketegség fogta el, elhalványodtam, s egy szót sem bírtam kiejteni többé.

Oh, átkozott Mihaszna András, te éppen az ő csokrát loptad el.

Írok Thaisznak, írok a királynak, írok a Pesti Hirlapnak: ezt nem hagyhatom annyiba.

Mi lesz, ha Mari nem találja meg a másik csokrot, ha kisül az egész dolog - de ha ki sem sül?

Szerencsétlen vagyok, tisztelt szerkesztő úr, végem van.

Amily gyorsan csak tehettem, pusztultam a színházból, még búcsút sem mondva Marinak, s nem megyek többé oda vissza.

Itt küldöm tisztelettel mellékelve az ingyenjegyet; én nem referálok többé az előadásokról. Alázatos szolgája.

Láttam már én is arcát annak a fekete asszonynak, aki minden asszonyok között a legjobban öl, 1873-ban vicsorgatta itt a fogát utoljára - s akire rákacsintott, fölvette a színeit és az övé lett.

Szegény édesanyámat is ő vitte el.

Mikor megkaptam a levelet, már el volt temetve, a tizenkét éves Gyula öcsém tudósított pár szóval: »Mama meghalt! Ne jöjj haza.«

Természetesen rögtön siettem haza összetört szívvel, kétségbeesve. Kezdtem már nem félni a kolerától. Mit árthat ezentúl?

De amint odaértem a vidékünkre, ahol a fekete asszony székhelyét tartotta, mégis megdöbbentett a rettenetes változás, amit okozott.

Harangok nem szóltak a falvakban se délre, se estére, a búzák aratatlanul őszültek a fülledt völgyben, alól már új búza zöldült a lepergett szemekből. Az országúton elöl-hátul üres koporsókat vittek a szekereken, Az egész világ elmenőben volt...

Bent a székvárosban csöndesek az utcák. A kocsik kerekei kísértetiesen kopognak a köveken. A viceispán lakása előtt kordon van vonva, kardos huszárok, vasvillás emberek őrködnek, hogy be ne menjen valaki. A vármegye legnagyobb ura is bezárkózott ijedten. Hát még annak is te parancsolsz, hatalmas fekete asszony!

Meg sem álltam, tovább siettem a mi falunk felé, ahol nagy volt a panasz néhány hét előtt, hogy így, hogy úgy, rossz esztendő lesz, a búza is vékony, krumpli, kukorica, káposzta nem lesz, miből élünk meg a télen? Hogy megfordult ez a panasz azóta! Ki eszi meg azt a keveset is, ami termett?

Minél tovább mentem, mindig rémletesebb lett az édes ismerős tájék. Sokat tett hozzá a képzelődés is.

Fehér, foszlányos felhők úsztak az égen. Megannyi lepedős kísértetek, hosszú öles kaszákkal. A levegőben békanyálak szállongtak, s apró legyeknek egész tömege szedte fel szárnyaira. S ezek a fehér fátyolos legyek mintha őrült táncot járnának, úgy keringtek körbe. Némelykor megcsapta könnyektől nedves arcomat a szélfuvallat, s úgy rémlett nekem, mintha halotti szagot hozna.

Izgatottan vettem ki minduntalan a koleracsöppes üveget.

A kis Szele községben, mely útközben esik szülőfalum felé, kátrányos tüzek égtek kísértetiesen. A házak alatt, noha hétköznap volt s nagy munkaidő, ölbe tett kezekkel ültek a parasztasszonyok és férfiak.

Az egyik úri porta sorompós kapujánál ott láttam állni egyik rokonomat, Naszay Gergely bácsit; köszöntem neki nyájasan, de ő olyan idegenül, érzéketlenül pislogott rám, mint egy állat, még vissza sem köszönt, csak mikor már jó tova haladtunk, hangzott fel utánam egy »hahó, hahó« kiáltás.

Naszay Gergely bácsi kiabált utánam. Eszébe jutott valami:

- Hallod-e, öcskös? Ha keresztülmégy Kisfalván, szólj be a feleségem nővéréhez, Sitkeynéhez s mondd meg neki, hogy a nővére meghalt ma.

Tompa, de érzéketlen hangon süvítette utánam. S én elhatároztam, hogy hírül viszem a Naszayné halálát, legalább az ablakon kiáltom be, arra menet.

Ahogy azonban leértem a kisfalvi dombon, a Sitkeyék egyik béresét láttam szembe jönni lóháton.

- Hová mégy, Gyuri?

- Üzenetet viszek Naszaynénak, hogy az asszonyunk meghalt.

- Visszafordulhatsz, Gyuri, mert én meg a ti asszonyotoknak viszem az üzenetet, hogy Naszayné halt meg.

Egy darabig még gondolkozott, de aztán nem talált az egészen semmi különös dolgot, visszafordult. »Igaz biz az, ha meghaltak, hát ők maguk is elmondhatják egymásnak a másvilágon!«

Mogorván nézett rám messziről a szülői ház; kéménye nem pipázott vigan, mint egyébkor, pedig dél lehetett, erősen zsugorodott a fiákerlovak árnyéka a csillogó homokon: mintha két szelindek kutya rohanna a formátlan kocsival.

A ház ablakai nem néztek üvegszemeikkel nyájasan, a redőnyök le voltak eresztve, öt becsukott szem meredt rám borzadályosan.

Senki sem jött elémbe, noha hallhatták volna a kocsizörgést. A szomszéd parasztház liceumkerítése mögül egy parasztember, Kazy János feje bukkant ki. Rám nézett, de nem köszönt.

- Jó napot, János!

- Ühüm - mondá ő fogai közül, és fáradtan levette rólam szemeit.

Keresztülmentem az udvaron, hol temetői csend honolt. Fel próbáltam nyitni az ajtókat, de be volt zárva mindenik.

- Hollá, van itt valaki? - kiáltottam.

Senki sem felelt. Az eperfa-gallyak a nagy rekkenő melegben is fázósan összezörrentek, s fekete bogyóik halkan potyogtak alá.

Egy fehér macska kijött a baromfiól mellől s megállt előttem bámészkodva. Csodálkozott rajta, hogy embert lát.

Hanem a hátulsó kis udvarból kellemetlen füstszag ütötte meg orromat. Arra tartottam tehát. Talán ég ott valami?

Igen, tűz volt, pásztortűz az udvar közepén. A kis öcsém ült mellette és a kutyánk. Öcsém egy tyúkot sütött nyárson, a kutya pedig két hátulsó lábára ülve nézte őszinte sárgás szemeivel, amint sül.

- Szervusz, Gyulácska, te vagy? Szegény Gyulám!

A gyermek fölemelte szemeit, megösmert, fölkelt, hogy megöleljen. De sem nem mosolygott, sem örömet nem mutatott.

A kis arcába néztem: a fiú meg volt egészen öregedve. Három nagy ránc ült a két szemöldöke között s felül a homloka márványbőre megtepedt, összegyűrődött.

- Hát mit csinálsz itt, kis öcsécském?

- Az ebédemet csinálom - felelt egykedvűleg.

- Nos, nincs, aki megfőzze?

- Nincs! - mondá szárazon.

- És hová lettek? - kérdém tompán.

- Kik?

- A többiek!

- Meghaltak.

- A szolgálók is?

- Akik meg nem haltak, szétszaladtak.

- És nem tudtál elmenni, szegénykém, valamelyik rokonunkhoz?

- Sehol sem eresztenek be. Félnek tőlem.

- Hát nincs senkid?

- Nincs, csak a kutya. De annak is én adok enni.

- Legalább a szobákban tartózkodnál.

- Ott meg én félek. Mindenikben meghalt valaki.

Leültem én is a tűz mellé; a »kis öreg« elkezdte újra a nyársat forgatni, a kutya gödröt kapart az egyik első lábával.

- Csiba te, Ipoly! - kiáltá rá öcsém haragosan. - Hát nem elég volt? Még egy sír kell, még egy sír.

- Csak talán nem azt akarod ezzel mondani...

- Azt, azt. Az Ipoly mindig tudja, mindig gödröt kapar, ha valamelyikünknek meg kell halni.

Kínos csendesség következett, melyet én törtem meg, mintegy magamhoz szólva:

- Nem sokat kaparhat már!

Öcsém, a még csak három hét előtt csacsogó gyermek, nem felelt semmit, csak a nyársat forgatta és a tüzet nézte.

Én közelebb csúsztam hozzá, s megsimogattam szőke fejét.

- Kedves kis árvám! Mondd csak, mikor halt meg a mamácska?

- Nem tudom - szólt egykedvűen -, nem számítom azóta a napokat. Nekem úgy tetszik, régen volt!

- És hogyan volt a temetés? Hát nem tudtál te engem hazahívni?

- Temetés? - felelte ő. - Ki járna most temetésekre? A Klapka kocsis megfogta a koporsót és bevitte a kriptába. Ott van!

Szememből kicsordultak a könnyek, s leperegtek a tűzbe. A lángok fölszisszentek minden csöpptől...

- No, ne sírj - mondá a gyermek nyersen. - Legyünk férfiak! Jöjjön, aminek jönnie kell.

- Hát a szegény, hű Klapka hova lett?

Így nevezték falunkban a kocsist, ki Klapka katonája volt valamikor, s ezzel dicsekedett örökösen.

- Az ott haldoklik a trágyadombon.

Odaszaladtam; csakugyan ott feküdt a derék öreg cseléd. Az arca meg volt erősen feketedve s fázni látszott. Azért mászott fel a trágyadombra, ahonnan meleg pára jött.

Sokáig küzdött a kolerával a vitéz huszár. S mikor mintegy két hét előtt görcs jött a lábaiba, ahhoz a hadi fortélyhoz folyamodott, hogy roppant erősen összekötözte zsineggel térdein felül a lábcombokat úgy, hogy a vérkeringést megakassza.

Nem is lett őkegyelmének semmi baja. Kilábolt. S dicsekedett is vele szerteszét.

»Klapka előtt megretirál ám a kolera.«

Hanem most három nap előtt újra meggondolta magát a kolera s orvul, hányással jött. Most már a szegény Klapka retirált meg s ott feküdt öntudatlanul, megfeketedve, csak a szemhéjai voltak még fehérek.

- Klapka, kedves Klapka Mihály... Nézzen fel még egyszer. Én vagyok itt... megjöttem. Ösmer, ugye megösmer?

Kinyitotta a szemeit. Fekete arcán mintha valami szürke árny surranna át. Mosolynak kellett annak lenni.

A kezét megmozgatta, s az egyik lábát rázni kezdte, mint a bárány, ha haldoklik.

Megösmert, látszott rajta, hogy fölemelkedni erőlködik. Egész hozzámentem, s kivettem zsebemből a kolera-csöppes palackot.

A szeme most be volt hunyva. De mégis észrevette, egy még a halálnál is nagyobb erő megsúgta neki, hogy üveg van a kezemben, s szederjes száját kitátotta.

Beleöntöttem a kolera-csöppekből egy keveset, mire megjelentek arcán sötét színekben az élvezetnek szimptómái. Megrázkódott, a halántéka csendesen hullámzott, s mintha a megcsiklandozott torkát köszörülné, egy hörgést hallatva hátrahanyatlott s meghalt abban a hitben, hogy pálinkát iszik. A többi kortyot már a túlvilágon álmodja hozzá...

Megsirattam az öreg cselédet és a kriptába határoztam temettetni szüleim mellé, akiket hosszú évtizedeken át hűséggel szolgált.

- Jól kapart az Ipoly - szóltam a fiúhoz érkezve. - Mihály meghalt.

- Ugye, mondtam, hogy a kutya tudja - felelte öcsém minden meglepetés nélkül.

Az a négy-öt nap, azok a borzasztó jelenetek, melyeket átélt, nemcsak megöregítették, de teljesen elfásították szívét. Aggastyán lett, mielőtt gyermek lehetett volna.

Még aznap bevittem a székvárosba egy szolgabíró rokonomhoz. Ott kifüstölték a szegény fiút, átöltöztették. Harapott, rúgott, nem akarta magát engedni.

Azóta sok, sok esztendő múlt el, - de az öcsémet mosolyogni, nevetni nem látta senki. Éppen olyan egykedvűen, szomorúan nézi a világot, mint akkor azt a tüzet nézte.

Nagy, erős fiatalember lett, s bizony nem lehetetlen, hogy szép, fehér asszonyok is sokszor simogatják a homlokát.

...De azt a három mély ráncot, amit a fekete asszony ott hagyott, fehér asszonyok sem tudták eltörölni.

Az én nevem, uraim, Vitkey Bálint. Egyébiránt nem ismeretlen név, annyit mondhatok. Olvashatták önök a képviselőjelöltek között. Ott ragyogott a nemzeti színű zászlókon, s megrendelt, de ki nem váltott kortestollakon alkalmasint ma is olvasható lenne a tollkereskedőnél.

De nem dicsekedni akarok uraim, oh nem, én panaszkodni akarok. Ki kell öntenem keserűségemet az önök alkotmánya ellen.

Igen, igen, mert dacára a nevemnek, én a becsületes cseh nemzethez tartoztam. Csehnek születtem, nevem is az volt, öt forintért változtatta meg Vitkeyre a belügyminiszter őexcellenciája 9118/877 sz. alatt.

Hogy miképp származtam ide fiatalkoromban, miképp lettem lassankint magyarrá, hosszadalmas s ide nem tartozó lenne elbeszélni.

Egy banknak voltam tisztviselője. A bank megbukott, s én foglalkozás nélkül maradtam. Nem volt több pénzem, mint kerekszámban kétezer forint.

Mit tegyek ezzel a kétezer forinttal. Megházasodjam, üzletet kezdjek, trafikot nyissak vagy korcsmát? Barátaim azt tanácsolták, legcélszerűbb lesz, ha megválasztatom magam vele képviselőnek, és azután házasodom meg.

Mert a képviselőség nőtlen embereknek nagy szerencse, nős embereknek nagy csapás.

Jó - megfogadtam a tanácsot, s elmentem a végrehajtó bizottsághoz, hogy adjanak nekem is egy kerületet.

- Szívesen - mondták. - Legyen az öné például Hagymád. Jó lesz?

- Természetesen - feleltem.

Én egy kerületet sem ösmertem, s engem sem ösmertek egy kerületben sem. Könnyű volt megnyugodni.

Azonnal írtak le a pártelnöknek, s én negyednapra megkaptam a jegyzőkönyvet a kijelölésről.

Magamhoz vettem a kétezer forintomat, és elindultam a kerületembe oly boldogan, mint ahogy egy vőlegény megy a menyasszonyához.

Az indóháznál, ahol kiszálltam, bandérium fogadott. Nyolc legény átkozott rossz gebéken. Egy torzonborz alak árvalányhajas kalappal beszédet intézett hozzám, melyet ezzel végzett be:

»Éheztünk, szenvedtünk eddig, de most már elérkezett boldogságunk napja. Üdvözöljük ezt a dicső napot, midőn körünkbe érkezni méltóztatott. Van immár kiért lelkesednünk. Éljen!«

A szónok Havas Péter uram kíséretét még két egyén képezte, kik közül Perbet Jánosnak hítták a soványabbikat, a másikat pedig Nagy Máténak, az egyik lábára sántított, s a félszemére vak volt. Amaz a harmadévi restorációról datálódik, emez pedig a hat év előtti választásokról. Ily tulajdonok mellett, mindjárt gondolhattam volna, hogy drága ember.

- Tetszett-e zászlókat hozni? - kérdé Nagy Máté a ceremóniák után, rámpislantva.

- Hoztam.

- Mennyit?

- Ötvenet.

- Hüm - szóla ő fitymálva -, egy csöpp a tengerben. Utána kell rendelni belőlük. No, de ezeket is kiosztjuk ma.

- Helyesen van. Menjünk. Messze van az első falu?

- Mindjárt a szomszéd helység a Prikocs - felelte Havas Péter. - Hanem hát nem addig a, előbb talán falatoznánk valamit. A hazafiságnak a legtermékenyebb földje a teli gyomor hihihi... lovak, lovasok kifáradtak.

Uzsonna következett az indóházi étteremben, melyet Nagy Máté rendelt meg bőkezűen, s mikor a fizetésről volt szó, hetykén kiáltotta a pincért be.

- Hej, Muki hej, erre, erre! Ebben az úrban rejlik az elégtétel!

Mármint énbennem. Fizettem, s elindultunk a kerület első faluja felé.

- Tudják-e az emberek, hogy jövünk? - kérdém izgatottan, amint a falu tornya előbukkant a völgykatlanból.

- Majd megtudják - szólt Perbet János.

No, ez nem nagyon volt vigasztaló. - Egyre lehangoltabb levék. Útközben Nagy Máté lajstromot csinált, hogy kik kapjanak zászlót, s bemutatott nekem harminc nevet.

- A mi embereink?

- Még nem tudatik - felelte.

- De hát zászlót mégiscsak a mi embereinknek kellene adni.

- Hernyóból lesz a selyemgubó, tekintetes uram. Jobban tudom már én azt. Csak tessék rám hagyni.

A faluban senki sem várt ránk, csak néhány utcagyerek szaladt a kocsi után.

- Mihez kezdjünk itt? - tudakoltam szorongva.

- Csak énrám tessék hagyni. Ha a malac maga nem megy a kukoricás szakajtó után, hát a kukoricás szakajtó megy a malac után.

Nagy Máté ezen hasonlata nemsokára világos kezdett lenni előttem, mert házról-házra mi mentünk a zászlóval, s megkértük a lajstromon kijelölt gazdát: tűzze ki.

- Minden zászló mellé tessen átadáskor egy tízes banknótát csatolni. Mert ez a felső rongy, ez itt a zászló, eme rúd meg a nyele, de a tízes bankó a fogantyúja.

Savanyú arcot vágtam ehhez a mulatsághoz, de azért csak megfogadtam, harminc zászlót és harminc tíz forintost ott hagytunk, mire biztatólag jegyzé meg Perbet:

- No, lássa az úr, ilyen a jó kezdet!

(Uram én istenem, milyen lesz itt a folytatás. )

- Hanem most már menjünk más faluba, ott talán beszédet fogok tarthatni, ha hallgatóság lesz.

- Ej, gyerekség! - vágta oda Nagy Máté. - A pénz beszél! Aztán nem is úgy megy ám az! Menjenek a tekintetes úrék más faluba, de én most itt maradok hangulatot csinálni. Jó lesz?

- Bizony úgy látszik rámfér - szóltam szomorú mosollyal.

- Én hát maradok. Éjjel megcsinálom itt a lelkeket, s reggelre én is ott leszek. Hanem hát a hangulat pénzt kóstál...

- Mennyit adjak?

Nagy Máté mormogott valamit, számítani látszott az ujjain, aztán kibökte:

- Háromszáz forint.

A másik faluban éppen úgy volt. Csakhogy ott még megháltunk a falusi kántornál. Azaz hogy én háltam meg, mert csak engem hagytak feküdni, a bandéristák ettek-ittak, és kurjongattak egész éjjel, Perbet és Havas pedig hangulatot csináltak, mindenik kétszáz forinttal. Berugatták magát a kántort is. Éjfélkor bezörgetett hozzám a részeg gazember, és felköltött, hogy azt mondja, ő is hangulatot akar csinálni. Neki is adtam száz forintot.

Reggelre megjött Nagy Máté. Káromkodott, dühös volt, hogy a hangulat rosszul van megcsinálva, hogy nem ezt kellett volna mondani, hanem ezt vagy azt: adjak neki nyomban kétszáz forintot, hogy a hangulatot kireperálja.

Kinyitottam a tárcámat, és adtam neki. Hiszen hogyne adnék? Az itt elhelyezett húsz zászló ott lengett a házakon. S van-e valami édesebb az én szívemnek, mint lengni látni a szép trikolórt, amint a szellő enyeleg vele s hol kitakarja, hol betakarja ezt a nevet: »Éljen Vitkey Bálint«. Oh, édes izgalom, elringató büszke érzés, melyhez képest a szerelem is semmi.

Hanem a tárcám átkozottul meglaposodott. Már csak egypár száz forintom volt a kétezerből. S ha jól meggondolom a dolgot, a diadalra itt ugyan nincs semmi nagyobb kilátás. Nem igen veszem észre, hogy szörnyen lelkesülnének mellettem.

Desperálni, habozni kezdtem.

- Hány falu van ebben a kerületben?

- Vagy húsz - szólt Nagy Máté.

- Húsz! Nem téved ön? - mondám elsápadva.

- Húsz vagy harminc - felelte egykedvűen.

Seregeknek ura! Hisz ha minden krajcár tíz forintos bankóra változnék a zsebemben, akkor se maradna útiköltségem hazamenni, mire az utolsó falut elérjük.

- És ez mindég így megy? - kérdém tompa, elfojtott hangon.

- Igenis, úgy megy elejénte. Később aztán persze vastagabban kell csinálni.

Minden hajamszála az égnek állott, s megérlelődött bennem a gondolat, hogy isten veled immunitás, képviselőség, isten veled csillogó pálya, melynek eszméjén oly szeretettel csüggtem... itt legjobb, legcélszerűbb lesz megszökni, s megmentenem ezt a pár száz forintot, ami még a zsebemben van; legalább nem válok legott földönfutóvá.

Igen, igen, meg fogok szökni! Mert még ha volna is kilátás, pénz már nincs. S pedig másnap estefelé még két kortes csatlakozott hozzám, kik hangulatcsinálásra ajánlkoztak.

- Jó, jó - feleltem én -, nagyon köszönöm az urak szívességét és igénybe fogom venni - de most nekem haza kell utazni két-három napra, s megszakítani a körutamat a kerületben... Kedden vagy szerdán visszajövök.

- De abból semmi se lesz - felelt Nagy Máté. - Azt, úgy segéljen, nem engedem.

- Roppant sürgős ügyem van...

- Semmi se sürgősebb mint a haza ügye - kiáltá szemeit az égre emelve -, a siker bizonyos, ha itt marad, a bukás több mint bizonyos, ha most elmegy. Nem, nem! Nagy Máté becsületes ember és hazafi. Nem engedhetek ilyen csorbát az ország állapotjában.

Itt nem volt más mit tenni, mint valami jó hazugsághoz folyamodni.

Megmondtam nekik, hogy helyes, nem megyek hát haza, hanem át kell mennem mégis Sopronba, mert oda a postán pénzt küldettem magam után - hát a pénzt csak nem hagyhatom ott, föl kell vennem, annál is inkább, mert a magammal hozott összeg nagyon fogyatékán van.

- Ez már igaz, ez már tökéletesen igaz - bólingatott Perbet János. - Sopronba el kell menni...

- Hát menjünk - mondá Nagy Máté.

- Magam is elvégzem azt...

- No, még csak az kellene - pattant fel Nagy Máté -, hogy én az én drága jelöltemet elhagyjam. Esküszöm, soha!

- Én is megyek - zúgott fel Perbet. - Fogatni kell!

- Oh, a hóhérok! - sziszegtem.

Csakugyan felültek a szekérre. Nagy Máté mellém telepedett egy nagy kulaccsal, Perbet pedig a kocsishoz ült, magasan emelve az egyetlen megmaradt zászlót.

Így indultunk el Sopronba a pénzért, amely, fájdalom, csak a kortesek hitében egzisztált.

Istenem, istenem, mit csináljak? Hogyan szabaduljak meg tőlük. Pedig milyen szépen volt kigondolva, hogy Sopronban vasútra ülök, és soha többé, még a maradékom sem jön erre az átkozott vidékre.

Mit tegyek? Mi lesz velem?

Egy jó órai utazás után értünk csak falut. Nagy Máté célzásokat tett útközben, hogy ő szomjas. Ez adta meg nekem a mentőeszmét.

- Pedig lássa, Máté bácsi, meg nem állhatok itt, mert a postazárás előtt akarok Sopronban lenni. Hiszen beláthatja. Hanem tudja mit. Maradjon itt hangulatot csinálni, míg visszajövök. Itt van száz forint.

Az öreg gyanakodva nézett rám, de a száz forint nagyon csalogatós volt.

- Nem lesz abból baj? - motyogta habozva.

- Hát mi lenne; holnap délre itt leszünk a pénzzel, addig legalább csinál itt valamit...

- Jó - szólt egyet kacsintva a kocsma biztató cégérére -, hanem ígérje meg kend, sógor... már ti. kend, Perbet sógor, hogy vigyáz az úrra, mint a két szeme világára... hogy meg lehessek nyugodva.

Leszállt a százassal, s mi tovább mentünk.

Most már eltakarítottam egy akadályt, de Perbet uram még ott ül a magasra emelt lobogóval.

Isten segítségével ezt majd a következő faluban próbálom meg láb alól eltenni.

Elértük nemsokára Boglárost, karcsú bádog tornyával.

Se én nem szóltam semmit, sem Perbet, hanem amint átmentünk a falun, egyszerre megállítom a kocsit, mintha eszembe jutna valami.

- Este visszajövet itt akarnék meghálni, Perbet bácsi. Minek jönne kegyelmed Sopronba. Jobb lenne tán, ha itt várna be.

- Nem lehet, dehogy lehet. Nem hagyhatom el. Nem volna illő dolog.

- No, hát akkor legalább azt tegye meg, vigyen be egy cédulát a paphoz, hogy ide jövök hálásra, s vigye egyszersmind ezt az ötven forintot pártbelieinknek, hogy igyanak az egészségemre. Addig itt megvárjuk a kocsival. Egy negyedóra az egész.

Erre ráállt Perbet, letette a zászlót a kocsiülésre, és sietve futott át a kukoricaföldeken a faluba a ceruzával írt sorokkal a paphoz, és az ötven forintos bankóval.

Mikor már egészen eltűnt a fák alatt, azt mondom a kocsisnak lihegve, dobogó szívvel:

- Akar-e húsz forintot szerezni, földi?

- Akarok bizony - mond az vigyorogva.

- Akkor hát elő azt az ostort, vágtasson lóhalálban Sopron felé, de úgy, hogy a villám se érhessen utól.

Megindult a két ló, mint két veszett sárkány, s a hegyeken, köveken úgy vitték azt a szekeret, hogy azt hittem minden csontomat külön kell összekeresnem Sopronban.

Egy sűrű erdőségbe értünk, a tályai nagy erdőbe.

Megfogtam az előttem fekvő zászlót dühösen, körültekertem büszke trikolórját, hol a Vitkey Bálint név nézett reám búsan, a nyele körül, azután megfogtam, magasra emeltem, és roppant erővel behajítottam a legnagyobb sűrűségbe.

- Hajts, hajts!

Még hallottam, amint a gallyak megreccsennek, s dicsőségem édes jelvénye eltűnik zöld leveleik közt örökre.

Sopronban felültem a gyorsvonatra, és mikor a vasúti indóházból Pesten kiszálltam, meg kellett nézni a zsebemet, kifutja-e a komfortabli vagy csak a lóvonatú.

És mégis boldog vagyok, mert nem látom azokat a hóhérokat... oh, azokat a hóhérokat... de nem vagyok képes tovább folytatni, mert megzsibbasztja kezeimet a düh, s könnyeim zsilipjét kinyitja az elkeseredés az alkotmány ellen.

Pihenj, pihenj, szegény Vitkey-zászló ott a tályai sötét erdőben, s rothadj meg, a fák leveleivel őszkor.

S te vándor, ha arra jársz és megtalálod: ne nyúlj hozzá az elátkozott rongydarabhoz.

- Jöjjön be a következő tanú!

Nagy, hórihorgas embert tuszkol be az ajtón a hajdú, széles szíj van a derekán, gavalléros öt csattal. Hímzett halina lóg a vállán, s újdonatúj bocskor kunkorodik a lábain fehér szíjakkal.

Nini, ni, hisz ez a Macskási István uram tót csősze, aki engem diákkoromban megzálogolt, mikor a kukoricásukban vadásztam.

Szemeim zöldes karikákat vetettek. Elfelejtettem, hogy bírói széken ülök. Nem csoda, hiszen még csak huszonhárom éves voltam. Eszembe jutott fölháborodásom, ami akkor elfogott, mikor a tölténytartómat elvette. Öt éve annak, de egy tekintet a csősz arcára egyszerre elfújja az idők pernyéjét, s a bosszú érzete a régi erővel nyargal át ereimen. Vézna fiúcska voltam öt év előtt, s mikor meglökött, elszédülve estem hanyatt a földön.

- Hogy hívnak? - kérdém tompán.

- Vrana Mihály, szolgálatjára - mondá az óriás tiszteletteljesen.

- Lépj közelebb.

Közelebb jött félénken, ünnepélyesen, mintha a templomban lépkedne. (Bezzeg otthon, a te pusztádon nem féltél, hanem nyers és vakmerő voltál, ugye?)

- Hány éves vagy?

- Huszonkilenc.

- Nős, gyerekes?

- Nőtlen.

- Voltál már büntetve?

- Nem voltam.

(Nohát majd leszel mindjárt. Hiszen megvan arra nekünk a rendes metódusunk.)

- Tanúnak vagy megidézve, Vrana Mihály, a Gyurgyik kontra Macskási ügyben, az eskü szentsége alatt felelsz a föltett kérdésekre.

- Igenis, kérem alássan - mondá Vrana jámboran, hosszú sárgás haját hátra simítva.

- Nem vagy kapatos?

- Nem vagyok.

- Nekem úgy rémlik. Jöjj még közelebb: lehelj rám.

Ez a »lehelj rám« volt a mi privát hatalmunk, ami már meg nem fért a vicispán kezeiben, s amit a szolgabíró is nekünk, esküdteknek adott át, hogy mulassunk vele.

Vrana rám lehelt. Olyan tiszta szája volt, mint a ma született gyereknek, s pálinkaszag éppen nem csapta meg orromat. De mindegy, Vranának azért vesznie kellett.

- András - kiáltám a hajdúnak.

- Tessék parancsolni, esküdt úr...

- Vigye be ezt a részeg fickót, hadd aludja ki a mámorát holnap reggelig.

Vrana mennyre-földre esküdözött, hogy egy hete nem látott italt, de hát hova apelláljon: a királyi tábla messze van innen, hogy felülszagolja a száját.

Biz azt bevitték a kis megyeház börtönébe.

- Hadd jöjjön a következő tanú.

Egész estig dolgoztam a Gyurgyik-ügyben. Mert a törvénykezés ránk, fiatal, könnyelmű fiúkra volt hagyva.

Derék főszolgabíránk csak a közigazgatással törődött, de ennek ágazatai közül is, úgy látszik, azt választotta ki magának, hogy ő a részeg emberekre fog vigyázni, s e tekintetben igazi specialista volt.

Ha a hidak karfája megromlott, bosszankodva kiáltott fel: »Rögtön meg kell csináltatni, nehogy valami becsípett ember erre jövet lepottyanjon a hídról«. Ha a kocsiszínek szelelő lyukain át ősi szokás szerint kitolták faluhelyeken a szekerek rúdját, az is a szemét szúrta: »Le kell fűrészelni a rudakat, nehogy valami szegény részeg ember megüsse magát bennök«. Ha a kisebb megyeház udvarán, ahol hivatalunk volt, fölszakadt egy-egy kő, az öreg legott észrevette: »Mért nem tesznek oda új követ még meg találnak botlani a gödörben az esküdtek, mikor éjjel pityókásan hazajönnek«

A józan emberekre nem nagy súlyt fektetett, sem a törvénykezésre. A józan ember rossz úton is el tud menni, minek annak a jó út és a jó híd.

A pörlekedő ember sem érdemel különösebb figyelmet. Mert aki maga keresi a bajt, minek arról azt levenni?

Ilyenformán gondolkoztam magam is, s a mondott napon, lecsapva a Gyurgyik-aktákat az asztalra, kirándultam víg cimboráimmal egy közelfekvő fürdőbe, hogy reggel majd újra folytatom a munkát.

Azonban olyan jól mulattunk, hogy egy estéből két este lett, no meg egy közbeeső nap.

Eszembe se jutott a Gyurgyik-ügy, hanem - és itt egyszerre elsápadtam ijedtemben - eszembe jutott Vrana Mihály.

A szerencsétlen Vranát becsukattam tegnapelőtt. És azóta sem nem evett, sem nem ivott, tehát bizonyosan meg is halt.

- Hollá, kocsis, fogjon be azonnal, sebes vágtatva siessünk a székvárosba.

A barátaim tartóztattak, el nem bírták gondolni mi lelt egyszerre? Ijesztően nézhettem ki sápadt arcommal, megüvegesedett szemekkel, tétova tekintetemmel.

- Hagyjatok békét, be kell mennem, minden áron be kell mennem.

Az öreg levéltárnok végignézett...

- Értjük, domine spektábilis, holdvilág, éjfél, gyors bemenetel... vesszek meg, ha nem menyecske van a dologban.

- Ej, nem is úgy néz ki, mint egy szerelmes - mondá az aljegyző, Kolonkay István -, inkább úgy néz ki, mint egy gyilkos.

Összerezzentem. Testemen végigszaladt ez a borzasztó szó. Oh, hátha igaz, hátha igaz!

Kétségbeesve vetettem magam a kocsiba, de bármily sebesen mentünk is, úgy látszott, mintha cammognánk. Fák az utak mellett sötét árnyékot vetettek, megannyi koporsó. Egy denevér az arcomba csapódott. Huh, amint megfogtam, egyszerre reszketni kezdtem, és a fogam vacogott.

Oh istenem, bizonyosan meghalt a szegény Vrana!

Mert úgy volt, hogy a szolgabíróság csak huszonnégy órára csukhatott be valakit a saját börtöneibe. Ha több időre ítélte, át kellett adni a rabot a törvényszéknek, hogy ott nyilvántartsák, és élelmezzék. Nálunk nem volt rabtartási alap.

Vrana már halott, semmi kétség, s nekem örökre végem van.

Két óra lehetett éjfél után, midőn beértem a székvárosba, s megkopogtattam a kis megyeház kapuját.

- Mi tetszik? - kérdé az őr.

- Nyissa ki a kaput, be akarok menni az irodába.

Az irodában volt a börtönkulcs. De mit ér, ha az irodakulcs meg valahol az András hajdúnál volt.

Dobogó szívvel, kábultan futottam a város másik végére, ahol az András hajdú lakott:

- András, keljen fel gyorsan, keljen fel.

- Talán a tatár van a nyakunkon? - dörmögte és a másik oldalára fordult.

- Keljen fel azonnal, nagy baj van.

- Nono... - szólt félálmosan.

- Emlékszik a tót csőszre, akit becsukattam tegnapelőtt?

- Az úgysegéljen... Emlékszem bizony.

- Tudja-e - kiálték fel -, hogy az már meg is halhatott azóta?

- Az ám, persze. Ámbátor csak soha nagyobb kára ne legyen a tekintetes vármegyének.

- Szaporán, menjünk kiszabadítani, ha mondom. Egy, kettő.

- Ilyenkor? - csudálkozék András.

De azért fölkászmálódott, kedvetlenül magyarázva útközben:

- Hiábavaló dolog ez, teensuram, mert ha megboldogult, hát akkor úgyis csak holnap temetjük el őkelmét, ha pedig él, hát akkor bizonyosan ő is alszik, s nem fogja szívesen venni...

- Menjünk! Menjünk!

Az irodából előhozta a kulcsokat, s csendesen, szorult szívvel ballagtunk az udvar hátsó részébe, ahol a börtön volt.

Halántékom forró volt, lábaim inogtak, azt hittem, rögtön összerogyok. Oh, ez a borzalmas három-négy pillanat fölért egy évi szenvedéssel.

Megcsikordult a kulcs a rozsdás zárban, és fölnyílt az ajtó...

- Menjen elöl, András - suttogtam reszkető hangon -, fogja meg a kezemet, András... félek...

- Hideg a keze, teens uram...

- Szólítsa, András... szólítsa...

András elkiáltotta magát:

- Hej Miso, Vrana Miso!

- Hopp! - kiáltá erre Vrana mellénk ugorva.

Örömömben fölsikoltottam, s nekitámaszkodtam a külső falnak:

- Tehát él még, Mihály?

- Ajaj! - felelt ő.

- Bizony azt hittük, hogy már meg is halt kend...

- No! - szólt csúfondárosan a szerinte gyermekes föltevésre.

- Most már szabad kend, Vrana Mihály. Kihallgatom a pörre nézve, és azután hazamehet...

Nem szólt semmit, csak valamivel közelebb lépett hozzám. Azt hittem, torkon ragad, hogy bosszút álljon önkénykedésemért, s bizony eltűrtem volna tőle.

De ő nem tette, csak azért lépett hozzám, hogy lehajoljon nagy szuszogással, és a kezemet megcsókolja.

- Köszönöm - mondá -, hogy hazaereszt a tekintetes úr. Nem vagyok én rossz ember, kérem alássan.

Elrántottam a kezemet, s elvörösödtem.

Föltette széles kalapját, és megrázta magán az ötcsatos szíjat.

- Gondoltam én mindjárt, hogy kiszabadulok. Mert tudom én, hogy a nemes vármegye igazságos.

.......

Ez volt az én egyetlen rabom. Egész más volt ez, mint a mostani hitvány kor elfelejtett rabjai. Tudta ez, mi a becsület. Rá egy hétre újra benyitott a hivatalba.

- Mi baj van, Vrana barátom?

Fonott kézi kosarat vett ki a halina alól.

- Egy kis édes szőlőt hoztam hálából a tekintetes úrnak.

...Megkóstoltam, de nekem nem volt édes.

Nem messze a galíciai határhoz, a kis Zboró városka déli oldalán emelkedő erdős hegy csúcsán, porladozik Zboró vára.

Nevezik különben »Makovicza várnak« is régi iratok, a hagyomány szerint Makó nevű úr építette IV. Béla királyunk alatt. Hiszen majd minden vár ekkor épült a tatárok ellen. Ha a tatárok nem lettek volna, ma igen kevés várunk lenne Magyarországon.

Később a Zudar nemzetségé lett a Zboró s a hozzá tartozó birtok, melyet mai napig is Makoviczai uradalomnak hívnak. A Zudarok magvaszakadtával a Tárczay-család örökölte, mígnem 1548-ban Tárczay Györgyöt hűtlenné bélyegzé I. Ferdinánd, s odaadta a szép várat uradalmastól az élelmes Serédi Györgynek. Veszedelmes volt akkorában egy-egy vár: könnyen utána gurult az embernek a feje is.

Serédi György sokat költekezett, s nagy fényre emelte Zborót, úgyhogy messze híre volt, mesés dolgokat regéltek a zborói vár pompájáról.

Ebben az időben ment oda látogatóba I. Rákóczi György a nejével, Lorántffy Zsuzsannával, ki vérrokonságot tartott a gyermektelen aggastyán Serédivel.

Rákóczinak felette megtetszett a gyönyörű vár és birtok, úgyhogy erőnek erejével meg akarta szerezni.

- Hogy adod nekem ezt a várat, bátya?

- Nem eladó, nagyságos uramöcsém.

- De ha én kérem. Bírni akarom azt. Mondj akármilyen összeget.

- Hát jól van - mondá Serédi nevetve. - Ha mához egy évig harmincezer aranyat kifizetsz, tied a vár s a birtok.

- Itt a kezem rá - felelte mohón a fejedelem -, eb, aki megbánja.

- Ne siess, nagyságos uram, mert még nem végeztem. A harmincezer darab arany mind erdélyi legyen, mind ebben az évben veressék, s mind a te képedet viselje. Másképp, isten úgy segéljen, nem adom.

Egyszóval lehetetlenséget kívánt Serédi. Harmincezer aranyat akkoriban tíz esztendő alatt sem igen verettek Erdélyben. Minden bőven volt ott, csak pénz nem.

Rákóczi elkedvetlenedve mondá:

- Bolond vagy, bátya, hanem azért mégis enyém lehet Zboró.

Az öreg csak nevetett rajta, s eldicsekedett vele sokáig a vendégeinek, hogy miképp vágta ő ki magát az ő kegyelmes uraöccse előtt, midőn egy napon, még le sem telt egészen egy esztendő, nehéz társzekerek döcögtek be a zborói híres udvarra s Naláczi uram szállt le az egyikről, kit az erdélyi udvarból ösmert Serédi.

- Hol jár itt kegyelmed - üdvözlé Serédi nyájasan -, ahol a madár se jár.

- Pénzt hoztam kegyelmednek.

- Miféle pénzt?

- Hát a vár és uradalom vételárát, harmincezer darab idei aranyat.

- Csak tán nem? - kiáltá ijedten Serédi.

De bizony igaz volt. Egyenkint oldozták ki a zacskókat, az öregúr egyenkint vizsgált meg egyre izgatottabban minden darab aranyat. Mind igazi volt, s nem volt egy híja sem. Az izgatottság annyira erőt vett a különben is beteges emberen, hogy mikor az utolsó darab is teljesen bevált az adott szó szerint, eszméletlenül hanyatlott hátra székén ott a nagy garmada arany előtt, s meghalt szívszélhűdésben, azt rebegve elhaló szavakkal: »Isten veled, kedves váram!«

Rákóczit igen meghatotta a szomorú eset, melyet ő idézett elő, s mintegy kiengesztelésül pompás emlékoszlopot állítatott a vár közelében, mely még mai napig is fennáll.

Zrínyi Ilona özvegysége idejében a várat is elfoglalták a Rákócziaktól a császáriak, s lerombolták, felgyújtották. Azóta aztán az enyészet vájkál benne, lassan, de biztosan őrlő fogaival.

II. Rákóczi Ferenc még bírta a makoviczai uradalmat, s sokat időzött a zborói kastélyban, hol az udvaron a híres száz hársfa állt, melyeket Rákóczi György oly nagyon szeretett, hogy a leveleit is így keltezte: »Datum Zboroviae sub centum tiliis«.

A hársfák még ma is ott állnak, két sorban, hatalmas koronáikkal, s rejtélyesen susognak egymás között. Ha értenők, hogy mit beszélnek.

Mialatt a közönség most a nagy melegben idegen égalj alatt költi pénzét, mert ott hűvösebb az időjárás, és mert végre is csak látnia kell egyszer legalább az életben a Gmundeni tavat, a Mont-Blancot, a Rigit, s több efféle szép pontot (aki művelt európai, elvégre is ismernie kell Európát), azalatt lesz legalkalmasabb elmesélni az én esetemet.

De tulajdonképpen az is a más esete.

Egy akadémikus ismerősöm szólított meg a nyár elején:

- Ni, de jó, hogy találkozunk. Éppen ön az az ember nagy Magyarországon, aki nekem megfelel arra, amit tudni akarok.

- Hízelgő rám nézve öntől, kinek mint akadémikusnak, rendelkezésére áll az egész Akadémia, ha kérdezősködni akar.

- Hagyja el, kérem. Már mindenkitől kérdeztem, egyik sem tudja.

- És ön rólam teszi fel?

- No, no... Nem vagyok olyan naiv. Hanem van önnek egy speciális tulajdonsága.

(Ej lám, gondoltam mellemet kifeszítve, mégis elismer bennem valamit az Akadémia.)

- Egy speciális tulajdonsága - folytatá -, hogy a Mátra tájékán született.

- Igen? - hadartam lehangoltan.

- Nyári kirándulást tervezek a családommal a Mátrába. Meg akarjuk mászni a legérdekesebb csúcsát, a Gályt, melyről csak azt tudom, hogy a Heves megyei Mátrában emelkedik, de meddig mehetek vasúton, meddig kell mennem tengelyen, hiába kérdezgetem, senki sem bír útba igazítani. Úgy tetszik nekem, mintha az angol utazó, aki bennem évek előtt ébreszté fel a vágyat a Gályt láthatni, Bátonyt említette volna szálláshelyül. De ez csak rémlik előttem, s öntől akarom megtudni, közel van-e oda a Gály, s van-e ott vendéglő vagy nincs?

- Valószínű, hogy talán van - mondám zavartan.

- Mit, Ön per »valószínű« beszél? Ön a saját szülőföldjét sem ösmeri. Ej, ej uram, ön tehát nem is volt soha a Gályon?

- Már hogyne lettem volna - pattantam fel röstelkedve -, voltam, bizonyosan voltam, uram, de alkalmasint kisfiú koromban lehettem ott...

- Nos, természetesen - válaszolt gúnyolódva. - Nem emlékszik a részletekre, nemde?

- Valóban nem emlékszem, hanem iszen majd megtudom én ezeket önnek még körülményesebben.

(Úgy adtam a dolgot, mintha már én is útba igazítottam volna némileg - csak még nem elegendőképp.)

- Kitől tudja meg?

- Az a legegyszerűbb a világon. Kikérdezem a képviselőházban a mátravidéki követeket, azok bizonyosan tudni fogják, aztán majd megírom önnek.

- Ez bizony jó gondolat. Hogy ez magamnak nem jutott eszembe! Hát persze, hogy azok tudni fogják. Igazán lekötelez vele. Kezet rá, hogy megteszi.

Kezet adtam, s nyomban hozzáláttam a hegycsúcs kereséséhez. A képviselőházi folyosón, aki legelébb gurult elém, Papszász György, éppen mátravidéki ember.

- Jó, hogy talállak, kedves barátom. Mondd meg nekem, kérlek alássan, hol fekszik a Gály?

A nevezett képviselő kedvetlen képet csinált, s egy vidám megjegyzéssel siet kölyökkorában megfojtani a kérdést.

- Engedd meg - mondá kitérőleg -, de nekem mindig szekundám volt a geográfiából.

- Megengedem, csakhogy a Gálynak ott kell valahol lennie, ahol a birtokod van.

- Lehetetlen az! Falu a Gály, vagy mi?

- Nem! Egy hegycsúcs a Mátrában.

- Hegycsúcs! - kiált fel megvetőleg. - Nem káptalan az én fejem, pajtás, hogy a hegycsúcsok keresztnevét is evidenciában tartsam. Hanem tudod mit, kérdezd meg Almássy Sándort, az még a vakondtúrásokat is ösmeri a környékünkön.

Nosza, legott megkeresem Almássy Sándort, s előadom neki a kérésemet. Nagyokat hümmög, s gondolkozva vakargatja rövidre nyírt fejét.

- Gály, Gály! Igen, igen emlékezem már, ott van, ott minálunk! Csakhogy, biz én nem tudom merre. Most két esztendeje... de bizony négy már... az istenuccse négy esztendeje, oda mászott fel egy faragó béresem, s onnan esett le... Az bezzeg tudta volna most... az ám... az most megtudná mondani, de amint leesett szörnyet halt. Nagy kár volt a fickóért, édes öcsém. Hanem mondok valamit. Amott olvasgat egy másik mátravidéki ember, Németh Albert a könyvtárszobában, iszonyú memóriája van annak! Hogy az meg fogja tudni mondani azt a Gályt, ráteszem a nyakam.

(Akkor néztem meg figyelmesebben. Alig van valami nyaka!)

De bármilyen keveset kockáztatott is, hiába, meg kellett kísérelnem odalopózni a Németh Albert háta mögé, s megakasztani őt a hirdetések olvasásában, mert ő mindig csak a lapok negyedik oldalát olvassa.

»Ez a legtartalmasabb - szokta mondani. - Ebből ösmerni meg minden országot. Gazdag-e vagy nyomorult, erkölcsös-e vagy erkölcstelen, okos-e vagy ügyefogyott? Az a többi belső oldal, amit ti firkáltok tele, az semmi.«

Szelíden nézett rám, amint félbeszakítottam, letörülte zsebkendőjével az izzadságot homlokáról, nagyot fújt, s egy jegyzést csinált a nagy ujja körmével az egyik éppen most olvasott hirdetésnél, melyben valami cukrászda ezzel ajánlja a hűsítő szereit »Nincs többé melegség«.

- Mivel szolgálhatok, domine spektábilis? Pfuj, cudar forróság van ma... Gyalázatos egy idő!

Elmondtam neki, mi járatban vagyok, s kértem, vallja be most már ő, merre fekszik a Gály?

Hosszú szakálla egyik szárnyát a szájába vette, s idegesen rágcsálta:

- Hol fekszik? De hát nem mindegy az, akárhol fekszik? Kinek mi köze hozzá?

- Mondtam már, kérem szépen, hogy egy fővárosi család akar odarándulni.

- Oda akar rándulni? Minek! Hát nem jobb itt neki a Zugligetben, ahol kényelmes kocsma és fogaskerekű vasút van? De a Mátrába menni! No, én ugyan sohasem jártam benne, fogalmam sincs róla, hol a Gály, azonban gyermekkoromban nekem is volt egy inzsellér keresztapám, aki örökké ott kódorgott a Mátrában, mappát is rajzolgatott róla, de olyan rövidlátó volt, hogy amit a kezével rajzolt, azt az orrával mindég eltörülte. Ha a keresztapám megvolna is, ámbátor nincs meg, és a mappa is ha megvolna, ámbátor az sincs meg, mégsem lehetne róla leolvasni a Gályt. Nincs itt más mód, domine spektábilis, mint hogy forduljon Herman Ottóhoz, az köztünk a legtudósabb ember, ő bizonyosan hallott valamit...

Szót fogadtam, rögtön űzőbe véve Herman Ottót.

- Képviselő úr, kedves képviselő úr, álljon meg egy szóra.

- Tessék! - szólt mélabúsan.

- Segítsen ki a nagy bajomból, már elvesztettem a türelmemet. Reggel óta keresem szakadatlanul s mégis hasztalan a Mátrában a Gályt. Remélem, hallotta hírét?

- A Gálynak? - kiáltá kitörő örömmel majdnem a nyakamba esve. - Hát van még kívülem élő ember, aki keresi? Mert tudja meg, uram, hogy én meg tíz esztendeje keresem, és nem találom.

- Majdnem hihetetlen!

- És mégis úgy van, uram. Tudom, hogy fönséges hegycsúcs, ahol felhők a toalettjüket csinálják, s a nap játékba ereszkedik az emberekkel, el-elkapja az árnyékukat, s pajzánul mutogatja a magasból. Azt is tudom, hogy a tót »Háj« szóból vette nevét, de merre fekszik, miképp juthatni oda, hiába fürkészem fűtül-fától. Magyar könyv és magyar ember nem tud arról semmit. De megálljon csak, egy jó gondolat, ha ön talán tudakozódnék Papszász Györgytől...

(Köszönöm szépen ezt a jó gondolatot.)

Nem kérdeztem én meg többé egy lelket sem. Nem is említem azóta. Csak éppen e napokban jutott hirtelen eszembe, amint ismét találkozom az előbb említett akadémikussal.

- No, volt-e a Gályon? - kiáltok rá messziről.

- Voltam, voltam - felelte kelletlenül -, de nem tudom bizonyosan, hogy a Gály volt-e az, vagy sem.

Lapunk egy tisztelt olvasója megírja ma levelezőlapon, hogy hol a Gály: »Ha - úgymond - a "Bene" völgyből Gyöngyösről a Parád "csevicéjéhez" gyalog kél át az ember a hegyeken; akkor balra, északnyugatra fekszik a Gály (népies nevén "Galya") sűrű erdőfedte bérceivel. Minden mátravidéki gyermek ismeri a "Galyát", és csodálni lehet - így folytatja -, hogy a tárcában megnevezett urak nem tudnának erről semmit«.

Tisztelt olvasónk félreértette a tárcacikket. Nem a Gályt keressük mi (és lehet, hogy sohasem is kereste az illető tárcacikk írója) - ez csak a forma éspedig igen szerencsés és érdekes forma, melyben kikelt Magyarország szépséges helyeinek szörnyű elhanyagolása ellen.

Nincs egy jóravaló könyv, amely ezeket a külfölddel vagy még a magyarokkal is ösmertetné.

Az még nem sokat ér, ha a »Galyá«-t minden mátravidéki gyermek ösmeri. Mert az utazó, ki plánumot készít útjához, nem mehet Vámosgyörkre vagy Miskolcra az ottani gyerekektől megkérdezni. Kalauz-mappa kellene ahhoz, mely megírja, mi élvezhető a »Galyá«-ról, hol fekszik, milyen magas, melyik a legközelebbi és legjobb vendéglő ott? S olyan-e a vendéglő, hogy az európai igényeknek megfelel? Ha az ember a vendéglőből megindul reggel, szállása lehet-e éjszakára? Gondoskodva van-e kalauzról a kiindulási pontnál? Nagyon meredek-e a csúcs, s vállalkozhatnak-e hölgyek is a mászásra stb.

Valamelyik honfitársunk nemrég meglátogatta otthon Baedeckert a dolgozószobájában.

A szoba jobboldali fala tele van fiókokkal, s e fiókok mindenike egy-egy ország nevét viseli.

- Minek ezek a fiókok? - kérdé a látogató.

- Ezekben tartom a leveleket, helyreigazításokat, amelyek valamely országból érkeznek, s e helyreigazításokból tökéletesítem minden új kiadásnál kalauz-könyveimet. S mondhatom, maholnap nem lesz azokkal többé semmi kívánnivaló.

Az egyik fiók táblácskáján ez a név csillogott: »Magyarország«.

- Íme, a mi külön-fiókunk! - mondá.

Baedecker úr elnevette magát:

- Ez egy elátkozott fiók uram. Ez az egyetlen fiók, melyben még nem volt levél! Önök sohasem igazítanak helyre semmit.

Most már a látogató is nevetett.

- Természetesen, uram. Önnek csak azt kellett volna mondania, hogy üres a fiók. S én mindjárt eltaláltam volna, hogy az a miénk.

--------------

És most meg harmadikul - én is nevetek.

Mert igazi magyar dolog az is, hogy most egy magyar olvasó helyreigazítja a tárcánkat azon hitben, hogy mi csakugyan a Gályt keressük.

Nem keressük mi a Gályt, dehogy keressük, nem keresi azt - fájdalom - senki, pedig mint mi tudjuk, olyan gyönyörű hely ez is a többi közt, hogy megérdemelné, ne csak a mátravidékiek ösmerjék, hanem az egész turista világ.

Gyönyörű veres taréja volt, s úgy fel tudta borzolni a tollait, ha haragudott, hogy a többi kakasok és tyúkok ijedten futottak szerte a lócák és ólak alá, a kocsiszínbe vagy a juhakolba.

Tisztán emlékszem a »Pepi« kakasra, talán azért, mert édesanyámnak kedvence volt vagy azért, mert egyik vakító fehér tollára, mely hátul kunkorodott fel sarló alakban, fel volt írva kalligrafice: »Éljen Kossuth Lajos!«

...Nem volt ez már akkor felírva sehol egyebütt.

S a bolond kakas ott járt-kelt bátran ezzel a veszedelmes tollával a zsandárok közt.

Egy gézengúz rokonunknak támadt az a ravasz ötlete, felrajzolta a kakas tollára azt, ami a zászlóról lemaradt, hogy - azt mondja - így el nem lopják anyámtól, és agyon nem ütik a palóc asszonyok.

Aminthogy igaz is volt...

Az embert megölte volna az a toll, ha viseli, a kakasnak ellenben immunitásul szolgált.

Oh nem, sohasem feledkezem meg anyám barátnőiről, a jó öreg kisasszonyokról, kik nekem annyi örömet okoztak. Mert valahányszor ők jöttek, anyám mindég csokoládét főzetett olyankor uzsonnára.

A vézna Francka néni szigorúbb volt, minden alkalomkor elkérte az írásomat és lekorholt. »Micsoda macskakaparás ez még mindig! Egyetlen becsületes betűt se látok.«

A kövér Johanka néni azonban legott védelmemre kelt.

- Ugyan, ne zsörtölődj, Francka! Ne keserítsd a fiút. Látod, hogy elszomorodott szegényke! Még bizony elöli magát. Hadd igya meg előbb legalább a csokoládéját nyugodtan. Nem ő az oka, hogy olyan rossz betűket ír. Hát hol látott volna még ő tisztességesebb betűket? Hiszen ki sem volt a faluból. Olyan betűket ír, aminőket a tanítója, Tusnay András, mutat neki. Annak pedig reszket a betűvezetésnél a keze a sok italtól.

De még a néniknél is kegyeletesebben gondolok a bátyjukra, az öreg tiszttartóra, ki még elevenen látta fiú korában Bécsben I. Napóleont.

Katonás magatartású, szálas ember volt. Nemes, hosszúkás arcáról, hatalmas magatartásából, okos kék szemeiből a bolond is kiolvashatta, hogy okvetlenül látnia kellett I. Napóleont, akiről a palóc-parasztok azt mesélgették házaik előtt a padokon, hogy még él, hogy egy olyan lúdtojást fogtak ki a tengerből, melyben a sárgája helyett piciny levélke volt a Napóleon írásával (Beh nagyon szeretném a betűit látni), hogy azt mondja: »Élek még, visszajövök rövid időn, s a világ minden királyát vasba veretem«. (Jaj, bárcsak a mi falunkon vinnék majd keresztül azokat a vasra vert királyokat!)

A tiszttartó ott üldögélt délutánonkint a mi ambitusunkon, s egyre biztatgatta az anyámat:

- Embert formálok a gyerekből komámasszony, mihelyt az én fiaim végeznek!

Két derék fia volt, mérnökséget tanult az egyik Budán, a másik orvosnak készült Pesten. Az orvos volt az idősebbik, annak kellett előbb végeznie, de a sors úgy akarta, a másik végzett előbb: meghalt.

Nem maradt utána más, csak egy seb az öreg szívében, meg egy láda mérnöki könyv: algebrák, logaritmusok, mennyiségtanok, vízépítészeti stúdiumok.

A könyveket egy szép napon öblös háti kosárban átszállították hozzánk. Édesanyám már messziről boldogan mosolygott a kosár elé. (Alighanem cseresznye van benne!) Kis vártatva behítt a szobába, s ünnepélyesen mondá:

- Eredj, csókolj kezet a bácsinak. Te most nagy örömhöz jutottál, édes fiam! (Most nem kételkedtem, hogy csakugyan cseresznye az a kosárban!) Sokat töprengtem, milyen pályára adjalak. Szerettem volna, ha szolgabíró lehetnél egykor itthon a faluban, hogy mindig velem lakhatnál, hajlamod is arra van, de mivel most ezek a könyvek már megvannak, és semmi hasznukat sem lehet venni, hát megtanácskoztuk a komával, hogy inzsellér leszel.

És úgy is volt vagy két esztendeig. Annyiszor elmondták, végre magam is beletörődtem.

Hanem rá két évre meghalt a szegény keresztapám orvosnövendék fia is, s minthogy az ő könyveit is hazahozták, beállt a konfliktus, hogy mi legyek most? Hátha mégis jobb az orvosi pálya? Anyám hol ezt akarta, hol azt. »Boldog gyermek - mondá a keresztapám -, aki így válogathat!«

Sok eszmecsere után végre arra dőlt el, hogy legjobb lesz, tanuljam meg mind a két mesterséget.

Minélfogva én aztán nem tanultam meg egyiket sem.

Csakhogy az öreg már arról nem tud semmit sem, mert ő egész haláláig bízott bennem, s egyre sarkantyúzott:

- Csak te tanulj ki becsülettel. Gazdag emberré teszlek a holtom után.

S valóban, mikor a hagyatékát leltározták, egy ilyen feliratú levél volt közte: »Adassék az én keresztfiamnak, mikor huszonnégy éves leszen«.

Nehéz volt várni a meggazdagodást, s mindjárt néhány évre elkértem a levelet Johanka nénitől.

Ez állt benne kusza, öreges betűivel:

»Neked hagyom, kedves doktor keresztfiam, a legféltettebb titkomat, melynek kedvéért fiamat is e pályán neveltettem. Ím tudd meg a sorvasztó száraz betegséget mivel lehet gyógyítani. Minden beteged kilábol. Végy egy mozsárba csontokat a kecsege hal bordáiból, azokat finom lisztté törd, sűrű szitán rostáld meg, s az így nyert port szívasd fel félóránkint a mellbetegekkel. Nagy gazdagság, sok pénz száll reád ezen titokkal. Élvezd békességben, örömben.«

...Köszönöm alássan, kedves jó keresztapám.

Még az igazságos Mátyás is csinált egy nagy igazságtalanságot, amikor heves, ingerlékeny természeténél fogva ide záratta anyai nagybátyját: Szilágyi Mihályt.

Valószínű is, hogy megbánta mindjárt, de azt már mégsem tehette meg, hogy a rendeletét, ha egyszer kimondta, visszavegye.

Szilágyi Mihály uramnak pedig annál is rosszabbul eshetett ez a fogság, mert a saját gyámfia záratta el, és éppen a saját várába, melyet sógorától, a nagy Hunyadi Jánostól kapott.

Ahol mint úr járt-kelt azelőtt, most ott rabul kellett élnie. Mégis keserű sors!

Ámbátor igyekeztek azt megédesíteni, amennyire lehetett, a saját volt emberei. Lábatlan Gergely várnagy uram mindig levett kalappal beszélt a rabbal, s bizony a szakács se csinált egyebet egész nap, mint hogy sütötte, főzte neki a jobbnál jobb ennivalót.

Sőt szakács uramnak voltak magasabb tervei is (azelőtt a szakácsok voltak a nagy politikusok, nem a csizmadiák).

Egyszer odakünn járkálván, nagy lihegve és ijedt arccal rohan be a várudvarra:

- Itt a török! Jaj, itt a török!

- Nosza fegyverre gyorsan - kiáltja a vitéz Lábatlan Gergely, s kirohan veszett fejjel, hogy ő a török ellen mégyen.

Török azonban nem volt a környéken sehol, hiába nézték a világ mind a négy tájéka felől.

A várban nem maradt más benn, csak a rab és a furfangos szakács.

A szakács fogja magát, összecsattantja a nehéz várkapukat, becsukja belülről, és viszi a kulcsokat Szilágyi Mihálynak.

- Elfoglaltam, uram, a várat számodra. Ezennel úr vagy fölötte és szabad. Védeni fogjuk magunkat!

S ezzel elbeszélte Szilágyinak az elmés fortélyt, ki felette nevetett azon.

- Bolond dolog lesz belőle! Egy várőrség, amelynek a saját várát kell bevennie!

E pillanatban kürt harsant meg a kapu előtt.

- Micsoda, már itt vannak? - mond a szakács élénken fölugorva. - Lemegyek, tudtokra adom, hogy nincs szándékunk kapitulálni.

Kisvártatva felszalad ijedt képpel.

- Nem ők vannak itt, hanem egy királyi csatlós. Beeresszem-e?

- Mindenesetre, hadd lássuk, mit akar. Hátha éppen az én kivégeztetésemet rendeli el ismét »az a gyerek«? Hanem kösse le kegyelmed a fehér kötényét, mert nem tudom mit fog képzelni felőlünk.

A királyi küldöttet beeresztette szakács uram a néma, kihaltnak látszó várba.

- Lábatlan Gergelyhez hozok parancsot a királytól. Vezessen kegyelmed őhozzá.

A szakács fölvezette Szilágyihoz.

- Mit üzen a király? - kérdé mohón Szilágyi.

- Azt üzené, hogy a nagybátyjára jól vigyázzon kegyelmed, nehogy valami baja essék; mert a király szíve szeretettel hajlik az öregúrhoz, szeretné már ölelni minél előbb, de végre is király a király, ő nem alázkodhat, óhajtaná hát kegyelmedtől, ha apródonkint szép szóval, beszéddel hajlítaná az öregurat feléje...

- Nonono - dörmögé az öreg Szilágyi elfordulva, hogy a könnyeit letörülgesse, majd ismét a királyi szolgához fordult: »Mondd meg a királynak, megteszek amit tehetek, de bizony nehezen fog menni a dolog, mert makacs az öreg, nagyon haragszik, ámbátor ő is nagyon szereti a királyt«.

E pillanatban óriási zenebora keletkezett kívül; rengett, kongott a kapu a dárdaütésektől, s egész felhallatszott a zsivajgás. Most jöttek meg Lábatlanék, s képzelhetni mennyire elcsodálkozának, mikor a kapukat zárva találták. »Bizonyosan elaludt az a gaz ételkotyvasztó.«

Végre megjelent a potrohos szakács a várfalakon:

- Bolonddá tett kend bennünket - kiáltja rá szemrehányóan Lábatlan Gergely -, hát hol az az ellenség, amiről beszélt?

- Az az ellenség - mondá a szakács -, ehol van ni. Én vagyok az az ellenség. Lábatlan uram, érti-e már?

- Hogy-hogy?

- Hát úgy, hogy ez a vár a Szilágyi Mihály uram vára, kegyelmednek pedig tágasabb odakünn.

Káromkodott erre nagyokat Lábatlan, de bizony be sem is eresztette volna vér nélkül a szakács, ha maga Szilágyi nem jön le, s nem parancsolja meg.

Minek lett volna most már a kötekedés, ha úgyis biztos a kibékülés a királlyal - mely csakugyan megtörtént nemsokára. Szilágyi Mihály holta napjáig bírta Világost, s sokra becsülte a hű szakácsot.

Nagybátyja halála után Mátyás a Báthoryaknak ajándékozta Világost, és egész 1613-ig ezek kezében maradt. Akkor halt meg az utolsó Báthory.

A mohácsi vész után Világos sorsa is mindig rajta volt a hadi kockán, hol a töröké lett, hol János királyé, hol Ferdinándé.

Ma már csak rom. Hajdan erős lehetett. Meredek hegyoldalon egy óra hosszat tartó úton juthatni fel. Erős falak, s rengeteg erdőségek oltalmazták, ott, hol a keletről befutó erdélyi Kárpátok az aradi rónákba vesznek.

Mióta áll, nem tudjuk. A legrégibb forrás, mely említi, a római pápa egy levele 1190-ből, s a legutolsó év, mely még bizonyos fokig épnek látta Világost, 1784.

Ekkor romboltatta le az ország, nehogy a rozzant szobákban a Zaránd és Hunyad megyében föllázadt parasztok üssék fel főtáborhelyüket.

Világos szerepe azonban még mindig nem szűnt meg.

A sors azt akarta, hogy nekünk is legyen egy »elátkozott várunk«, aminő a mesékben van, ahol kővé változik a dicsőség, ahol a szégyen üljön rá a horpadozó romokra.

A magyar sereg 1849-ben Világos alatt tette le dicstelenül a fegyvert orosz kézbe.

Ott törték ketté kardjaikat a kétségbeesett hazafiak, ott szúrták le előbb lovaikat, azután önmagukat a huszárok, ott temették el a dicsőséget.

A Báthoryak büszke várából csak néhány csonka düledékfal nézte már ezt a nagy gyalázatot.

Tisztelendő Csupka Sámuel uram (anagrammát csináltunk a nevéből, nehogy ráösmerjenek otthon a hívei) evangélikus lelkész egy tót faluban, valahol Ruttka tájékán.

Nagy talentumnak mondják, kinek kiváló szónoki képessége a Sheridanéval vagy a Kazinczy Gáboréval vetekszik. És ezt nem pusztán a kurátor uram tartja így, de mindazok, akik ösmerik.

Hogy mégis országos hírnévre nem tett szert eddig Csupka Sámuel, azt annak köszönheti, mert nem volt eddig alkalma orátori tehetségeit országos gyülekezetben kifejteni.

- Hogyan? - kiáltanak fel azok, akik mindig az ellenkezőt akarnák elhitetni az emberiséggel. - Hiszen Csupka Sámuel minden áldott évben ott van a Budapesten tartatni szokott bányakerületi közgyűlésen!

Nos, hát ezeknek sincs igazuk.

Mert áll az, hogy ott van húsz év óta minden gyűlésen, de még mindig nem sült ki, valóban nagy szónok-e vagy sem.

Mert talán nem beszélt?

...Dehogynem! Minden áldott gyűlésen feliratkozik minden tárgyhoz, de mindig olyan népszerűtlen húrokat penget, hogy 20 év óta egyetlen egyszer sem történt meg rajta, hogy bele ne kiáltották volna a beszédébe a dörgő »eláll«-t, mire rendesen eláll a konstrukció közepén, és engedelmesen leül.

A következő tárgynál ismét felugrik, apró fejét, melyben sebesen forognak szitakötőformájú szemei, megrázza, s beszélni kezd, de megint csak felzúg a fatális »eláll«, s ő újra leül.

Így nem lehetett megtudni soha, hogy jó szónok-e tisztelendő Csupka Sámuel, vagy pedig csak humbug az egész hír, mely hangját, retorikáját, formai érzékét és pátoszát látatlanban magasztalja?

Maga a tisztelendő úr sóhajtva szokta mondogatni otthon:

- Hej, csak egyszer... ha legalább egyszer kihallgatnának. Ha én azt megérhetném!

Maguk a kollegák is kíváncsiak voltak már évek óta.

Hogy kellene mégis megtudni?

Hogy? Hát nagyon egyszerű, hallgassuk ki az öreget, akármilyen pánszláv beszédet tart is, tapsoljunk neki, és éljenezzük, hadd beszélje ki magát, ne maradjon a tudománya örökké a véka alatt.

Úgy is lett. Alig várták az első kerületi esperességi gyűlést.

Pro és kontra tömérdek fogadások történtek. És titokban kineveztetett az illetékes zsűri is, mely eldöntse: jó volt-e a szónoklat.

Csupka Sámuel megjelent tubák színű hosszú kabátjában, mely a csizmaszárait verte, s mindjárt az első témánál felállott.

Egyik kezével a székbe kapaszkodott, a másik kezét kiterjeszté, s elkezdett szónokolni.

Két-három szép konstrukciót kivágott, mély csöndben hallgatták.

Körülnézett, megdöbbenve, hogy mi az? Nem volt ő szokva az ilyesmihez.

Az ünnepélyes csöndtől remegés fogta el a lábait. Roskadtan támaszkodék a székhez, teste egész súlyával.

A negyedik konstrukciónál kitört az éljen és a taps...

- Halljuk! Halljuk! - kiálták.

- Pompás! Igaz! Úgy van! - hangzott mindenünnen az összebeszéltek részéről.

Csupka uram elvörösödött, szétnézett még egyszer a tömegen, kétségbeesett arccal és váratlanul hirtelen - leült.

- Mi a baj? - ugráltak hozzá ijedten azok, akik szónoki talentumába fogadtak. - Elszédültél? Rosszul lettél?

Csupka uram mosolyogni igyekezett:

- Nem biz az, kedves barátim! Hanem megvallom őszintén, annyira hozzá vagyok szokva, hogy nem hagytok kibeszélni, hogy most is mint mindég, csak nehány konstrukcióra készültem a beszédemből.

...Most sült ki aztán, hogy miért engedi magát Csupka uram olyan készségesen elállíttatni húsz év óta, amikor beszél.

Hozzám jön a minap Bajomi Marci, aki nekem már öt esztendeje kuglizó cimborám.

Jó dobásai vannak annyi bizonyos, mindig elölről vágja le a legnehezebb babát »Pulszky Ferenc«-et és »Tisza Kálmán«-t. (Nagy kuglisták így nevezik a két ellenkező szélen álló bábot.)

Ámbár most már nem talál ez az elnevezés, mert Pulszky Ferenc jelenleg nem nagyon »ellenkező báb«, s legközelebb állítólag így szólt Tiszához:

- Még eddig minden pártra veszedelmet hoztam, hát megteszem nektek azt a szívességet, hogy oda nem állok közétek - de veletek leszek.

Azonban hála istennek, sem nem Pulszkyról, sem nem Tiszáról van szó, hanem a mi Marcinkról, aki igen csinos fiú, de már régóta csinos fiú. Rendkívül makacs harmincas.

Az apám azt beszéli, hogy együtt jártak iskolába Marcival. Marci tagadja, és urambátyámnak hívja apámat.

Ki nem igazodhatik ebből senki, kinek van igaza? Annyi bizonyos, hogy az apám már öreg ember, Marci pedig még fiatal ember. Ruganyos járása van, holló fekete fürtei, szépen kipödrött bajuszkája. S én a természetnek jobban hiszek, mint az apámnak.

Hát Marci hozzám jön a minap:

- Hol jársz itt, ahol a madár se jár? - fogadom vidáman.

- Hozzád jöttem, öreg, azt hallom, csinos magyar ruhád van.

- Van. Kölcsön kell?

- Nem biz az. Hanem légy vőfélyem.

- Ne beszélj! Megházasodol? - Csak nem tán?

- De bizony. Elveszem a kis Remetei Birit.

- Kit? Az én unokahugomat. Azt a szép piros arcú gyermekleánykát... Minek neked az a kis csirke?

- Kell barátom...

- De az életkor komám...

- Micsoda életkor! - szólott Marci konsternálva. - Az asszony hamar hozzáöregszik az emberhez.

- Az meglehet, Marci. De az ember nehezen fiatalodik hozzá az asszonyhoz...

- Ne papolj nekem. Jössz vagy nem jössz?

- Ha rettenetesen kívánod! Mikor lesz?

- Mához két hétre. Miskolcig a vasúton megyünk. Ott pedig a menyasszonyom kocsija vár majd ránk.

- No, hát nem bánom... Úgysem igen utaztam még azon a vonalon.

- Biztos vonal! Vasúti szerencsétlenségtől nem kell tartani. Úgy megyünk rajta, mintha Visontai Kovách László búzája volnánk.

Hát el is indultunk a mondott időben pontosan; a Marci másik vőfélye Nagy Ferenc, már előbb elutazott, mert úgyis arra a vidékre való.

Útközben természetesen a gyönyörű menyasszonyról volt szó.

- Hogy ösmerkedtél meg vele, Marcikám?

- Úgy valahogy, találkoztunk, hol itt Pesten, hol ott a vidéken, többször beszélgettünk, s én észrevettem, hogy tetszem neki.

- Gonosz egy kopé vagy, Marci. Megleptél mindnyájunkat...

- Elég volt már a vendéglői kosztból, barátom. - Meguntam Holzwartot is, Marschallt is. Hát mármost mit csináljak? Csak ez az egy húzás volt még... az otthoni konyha...

- Majd meglátod, Marci, nincs meg annak az a jó kocsmai szaga... Hát a lány?

- A lány? A lány meg az otthoni konyhát unta meg. Neki is jó lesz...

- Nagyon konyhai stílusban beszélsz a házasságról, Marci.

Ilyen elmélkedések közt értünk be Miskolcra. S minthogy éjszakának ideje volt és borús sötét idő, a ránk váró kocsis azt tanácsolta, ne induljunk ez éjjel, hanem feküdjünk le. Beszálltunk tehát a fényes új vendéglőbe.

- Két szobát kérünk - rendelkezett Marci a főpincérnél.

- Csak egy szobát adhatok. Itt követválasztás lesz holnap, tele van a szálloda vendégekkel.

Bele kellett nyugodni, bár Marci elég kelletlenül vette a dolgot, s új tárgyalást kezdett a kocsissal: hátha mégis el lehetne indulni?

- Lehetni lehet - szólt az fejvakargatva -, de okos ember nem teszi, kérem alássan, mert ha megtenné, kisülne, kérem alássan, hogy nem lehet.

Ott maradtunk. S csakhamar levetkeződve pihentünk le a gyanús fehérségű ágyakba.

- Nem tűrhetem az égő gyertyát - mondá a vőlegény -, a szememet bántja. - Elfújta a gyertyát, melyet maga mellé vett a kis éji-szekrényre.

Az utcák meglehetős zajosak voltak, az »Éljen Vadnay« kiáltások föl-fölriasztottak ágyamból. S ilyenkor mindig megszólítottam Marcit:

- Alszol, vőlegény? Aludj, aludj, ki tudja meddig alhatol!

Hatalmasan horkolt szegény. No, majd nem horkolsz úgy holnap!

Éjféltájban erős migrénem támadt.

Becsöngetem a szolgát, gondoltam, és tormát kérek tőle. A tormától rendesen elmúlik a fejfájásom.

Keresem a gyufát, de az én éji-szekrényemen nincs egyetlenegy szál sem. No, semmi, majd lesz a Marcién! Olyan sötétben voltunk, mint a bolha a kosszarvban. Alig bírtam tipegve-tapogva megtalálni az irányt Marcihoz, de a hortyogás végre is jó kalauz. Előre nyújtottam kezem, végre megleltem az ágy deszkáját,... ez itt az ágyláb, ez a felső lajsznyi... erre kell lenni az éji-szekrénynek... hopp, ez az!

Tapogattam, a Marci lerakott tárgyait, ez a pénztárca, amott a gyertyatartó... Hol van már no, a pokolban, az a gyufa?

Egyszerre valami hideg tárgyat érintek, s ideges rángás fut keresztül tagjaimon; amint a kezemet is hirtelen elrántom, lefordul az a bizonyos tárgy, s csörömpölve esik a padozatra. Olyan kísértetiesen koppant, hogy újra összerázkódtam.

Szerencsére Marci nem ébredett fel. Idegesen gyújtom meg a gyufát, és oda világítok.

Uram én teremtőm, el ne hagyj!

A Marci fogsora hevert ott a padozaton. Az egész felső állkapcája.

Nézem, nézem, és ahogy nézem, elkezd a saját fogam vacogni... Mint mikor az egyik kutya a másik kutyára ugat.

Lehajlok, és remegve fölemelem.

Oh jaj, a két első fog kitört!..

Szerencsétlen barátom, aki alszol, csendesen édesdeden, s meg sem álmodod, hogy két első fogad oda van!

S ezt én tettem...

Bár a kezem tört volna el inkább.

Egyszerre kiment fejemből a fájás, eloltottam a gyertyát, és visszasompolyogtam az ágyamba.

De most már a sötétben is láttam ott az éji-szekrényen a borzalmas fogsort... rám volt vicsorítva rémletesen. Behunytam a szememet, mégis láttam. S nem bírtam többé elaludni.

Hajnaltájban észrevettem, hogy Marci is mozog.

- Marcikám - szóltam -, nagy baj van!

- No? - hebegé álmosan. - Miben esett hiba?

- Tebenned, kedves Marcikám - kerülgetém kíméletesen. - A te egészségi állapotodban.

- Énbennem? Nincs énnekem annyi bajom sem, mint a ma született gyermeknek.

- Jól mondod Marci... mert a ma született gyermeknek még nincs foga.

- Mit? Mit akarsz a fogammal? - riadt fel és fölemelkedett az ágyban.

- Amíg aludtál, gyufát kerestem, a fogad leesett, s kitört belőle kettő.

Marci szégyellte a dolgot, mert fölszisszent, de aztán erőt vett magán:

- No, nem baj, nem baj... Úgyse sokat ért már. Kilenc esztendeje használom. Van a bőröndben másik.

Hálát adtam az istennek, hogy így villámlás nélkül elmúlt ez az éji eset, de kedélyem azért egészen elsavanyodott.

Reggel a fizetőpincért hívattuk.

- Hogy a szoba?

- Öt forint - mondá a pincér.

- Ne okoskodjék... Hogy lehetne ez a szoba öt forint? Hiszen annyiért házat lehet venni az »Avas« alatt!

- Hja kérem, ebben a szobában hált őfelsége, mikor Miskolcon tartózkodott.

- Nincs nekünk abból semmi hasznunk.

- Éppen azért illő, kérem, hogy nekünk legyen hasznunk belőle.

- Ez okos ember - mondá Marci. - Fizessük ki.

Az étteremben, a reggelinél (mialatt a kocsisunk fogott) még három másik ember panaszkodott és kesergett azon, hogy ugyanabba a szobába fektették, amelyikbe király őfelsége aludt harmadéve.

Most már elindultunk a szép kényes bricskán, a Biriék faluja felé.

A vőlegény úgy nézett ki, mint tegnap, de új fogai még fehérebben, még szebben villogtak ki, mint tegnap. Egy kissé restelkedett, és szótalanul ült mellettem. Ha megtörtem is a hallgatagságot, legott visszaesett abba.

De az idő is kedvetlen, borús volt. A napfény nem mosolygott erre az esküvő-napra. Komor, haragos felhők kóvályogtak az égen.

- Eső lesz, tekintetes uraim - fenyegetőzött a kocsis. - Váltig kiabálnak a tyúkszemeim.

S valóban alig értünk ki a városból, olyan záporeső kerekedett, mintha bögrékben öntenék az égből.

Vakarta Miska kocsis a tarkóját:

- Ej haj, hogy nem hoztam el a födeles hintót. Mondta is az öreg teens úr odahaza... De már, mondok, vőlegényt nem szokás ketrecbe hozni.

- Van erre valahol valami csárda ahova beállhatnánk? - kérdé káromkodva Marci, ki egészen köpenyébe burkolózott, még a feje is bent volt.

- Nem építettek erre tájt sehova, kérem alássan.

- Hát a legközelebbi falu?

- Messze van!

- Akkor forduljunk vissza Miskolcra. Még nem vagyunk messze.

- Bizony talán legjobb lesz. Istenkísértés volna most utazni.

Visszafordultunk Miskolcra, újra a Stöger vendéglőbe.

- Hej, pincér, van-e a hotelban olyan szoba is, amelyikben még nem hált őfelsége?

- Éppen van egy olyan üres.

- No, hát nyissa azt ki, hogy átöltözködhessünk.

Csuromvíz volt rajtunk a ruha, s egészen odatapadt a testhez.

Míg én a cipőmet huzogattam le, Marci lehámozta magáról a köpönyeget, s levette fejéről a csuklyát...

- Marci! - kiáltok amint fölnéztem.

- No, mi bajod? - mordult rám mérgesen.

- Ejnye te vagy? A hangod egészen a tied. De mégis lehetetlen.

Az arca olyan fekete volt mint a szerecsené, a haja pedig olyan fehér mint a galambé.

A záporeső mind lemosta a festéket a hollófürtjeiről.... Mégis jobban hiszek már én az apámnak, mint a természetnek!

*

Délben kiderült az idő, Marci átalakult újra, s végre másfél órai út után, odaértünk a menyasszonyhoz.

Én vezettem a karomon a szegény kis bakfist.

Mikor ott álltak az oltár előtt, az örömapa könnyektől nedves szemekkel nézve őket, odahajolt hozzám:

- No, ugye összeillő pár?

- Ühüm! - feleltem némi gondolkozás után.

Mindenféle szedő van. De legtöbbet ér a betűszedő és a legkevesebbet az adószedő. Ezt akár el is engedjük.

Én egy betűszedőről akarok írni, akit már ezelőtt kilenc évvel ösmertem, mikor legelőször szagoltam bele az ólomországba, ahol ő élt és dolgozott.

A mi nyomdánkban a legöregebb szedőnek tartották Jánost (Grubics János a neve,) igen becsületes öreg fickó volt, kihez nagy nemzeti tradíciók tapadtak.

Osztás közben (mert van ám a világon nemcsak kártyaosztás, de betűosztás is) sokat dicsekedett ő azzal, hogy szedte ő bizony akárhányszor a Kossuth, Széchenyi manuscriptumait is. Cudar egy írás volt kivált a Széchenyié: nem volt abban »kimenet« egy órajárásnyira sem.

Petőfi verseit is sokszor szedte kéziratból, s ahol nem lehetett elolvasni, hát a saját esze szerint rakta ki. Úgy is van mai napig - azt állítja.

Szájtátva és tisztelettel hallgatták a fiatal szedők az öreget. Teringette... szép emlékei vannak. Grubics nagy ember! Akárhányszor állt ott a háta mögött Deák is egy-egy cikkét várva. Ezekről a mostani miniszterekről csak úgy beszélt Grubics, mintha méltóságán alul volnának.

Rajongott a régi világért, a régi emberekért.

Mindent becsmérelt, gyűlölt ami mostani, még az italt is folyton szidta, pedig szerette. Talán nagyon is szerette. Mikor szombaton kikapta a heti bérét, rendesen megitta vasárnap az egészet, aztán koplalt az egész héten.

Nem is óhajtott már ő egyebet a világtól, csak azt, hogy neki egyszer annyi pénze legyen, amennyi három napig eltartson. Ahhoz pedig legalább is hatvan forint kellene egy rakáson. Hatvan forint egy huzomra (erre az »egy huzomra« fektetett ő fősúlyt), hadd mulathatna három napig. De hatvan forint tán nem is egzisztál a világon egy embernél. Ő sose látott magánál többet húsznál, s azt is olyan kevés ideig látta, hogy talán nem is látta.

Addig-addig okoskodott, kötekedett a sorssal erről a témáról, míg az egyszer elunta, ti. a sors unta el:

No, hát jól van Grubics János - gondolá magában a sors -, csinálok veled egy tréfát. Hadd lássuk, mire mégysz vele?

Grubics egy napon pénztárcát talált hajnalban a Hatvani utcán, mikor a nyomdából hazafelé ment.

Megnézte a tárcát, de üres volt, csak éppen egy sorsjegy volt benne.

A sorsjegyet zsebébe tette, a tárcát pedig dühösen vágta a földhöz.

- Gazember volt aki elvesztette... Ritkított betűkkel nyomatott   g a z e m b e r   volt... Mért nem vigyáz az ilyen koldus jobban a holmijára!

A sorsjegynek nem tulajdonított nagyobb becset, mint egy reskontónak szokás. Az ember mégis elteszi, hátha a kapanyél is elsül, de nem számít rá.

No, az elsült. Grubics 100 ezer forintot nyert a sorsjegyen.

Mikor megtudta, megijedt, elsápadt, majdnem összerogyott: csak nagy sokára kezdett táncolni, s hajigálni a betűket össze-vissza a ládákban, hajrá hadd keveredjék a világ, hadd mulassanak a betűk!...

Grubics most természetesen úr lett, százezer forintnak az ura. A nyomdatulajdonos még aznap pertu lett vele. S mikor Grubics kijelentette abbeli vágyát, hogy Párizsba utazik, ebédet adott a meggazdagodott szedő tiszteletére a Frohnerben, melyre meghítta az összes szedő-személyzetet. Másnap aztán Grubics még nagyobb ebédet adott a nyomdatulajdonos tiszteletére.

Az asztalfőn maga Grubics ült, finom szalonruhában, gyémántos melltűvel, nagy aranylánccal, kimosakodva, megszépülve. Úgy nézett ki éppen, mint egy bankár.

Az első tósztot ő mondta a nyomdatulajdonosra.

A második tósztot a nyomdatulajdonos mondta Grubicsra.

...Azon férfiúra - hangzott -, igenis azon férfiúra emelem poharamat, uraim, aki nyomdámnak dísze volt, akit a gondviselés nagy vagyon urává tett, de aki bármikor jöjjön is vissza az életben, nálam megfogja találni azt a helyet, amit eddig elfoglalt.

És akkor azon nagyon sokat nevettek a habzó pezsgős poharak közt, hogy mindig megtalálja itt azt a helyet, amit eddig elfoglalt. Hahaha, nem rossz idea a gazdától!

Grubics úr másnap elutazott Párizsba. Mindnyájan kikísérték a vasútig. Még a redakcióból is némelyek. Az indóházban összecsókolózott mindenkivel: »Isten veletek kedves bajtársak, meglehet, találkozunk még valaha az életben!«

Többet aztán nem hallottunk róla évekig. Mindössze egyszer mesélte valaki, hogy látta szép fogatban hölgyekkel ülve a boulognei erdőben. Hát persze mulat a derék Grubics János!

A hetvenes évek vége felé két évre távoztam Budapestről, midőn visszajöttem, legelső dolgom volt a régi redakciómba fölnézni.

Hát amint elmegyek a nyomda mellett, s benézek a recés üvegen - kit látok a betűszekrény mellett, piszkos Guttenberg-rokkban? Nini, nini, hisz ez a Grubics János!

Ő volt, ott állt a szekrény mellett. Benyitottam nagy álmélkodva:

- Ön az, Grubics úr?

- Én vagyok, kérem - felelte vígan.

- Mit csinál ön itt, az istenért?

- Szedem kérem a Beksics úr vezércikkét.

- De hát Párizs... hát a nagy vagyon?

Vállat vont közönyösen.

- Ne is emlegesse, kérem. Nagyobb baj az annál, hogy ezeknek az »Ő« betűknek mind le van törve az ékezetje.

I. CÍM NÉLKÜL

Kisbolyvai és merényfalusi Bolyó János úr otthon él gyermekkora óta, és azt csinálja, amit - a többi dzsentri ember. Dicséri a régi időket...

Szidja a közösügyet...

Szidja Tisza Kálmánt és a korrupciót.

Szidja a németet és a kamarillát.

Szidja a saját rokonait.

És szidja minden évben az azon évi termést.

Amikor senkit sem szid, akkor bizonyosan kártyázik, és akkor a kártyát szidja.

De minthogy többnyire kártyázik - tehát igen békességes ember.

Mikor ezelőtt három évvel meglátogattam, ezt a benyomást tette rám.

Szobái úgy voltak berendezve, ahogy egy régi nemesemberhez illik: vaskos bőrdíványok, nagy pipatórium, öreg lábas óra, Kossuth Lajos arcképe a falon, egy régi mordály és egy még régibb buzogány. A szögletekben ócska borjúbőrös kufferek mindenféle griffmadarakkal kivésve, az asztalon a »Pesti Hírlap« és a »Házi Naptár«, zsebében juhból való dohányzacskó sallangjai kacérkodtak kifelé.

Bajusza hegyesen állott kipödörve, homlokára lecsüngött az üstöke.

- Úgy nézel ki, János - mondogatták neki -, mint egy igazi kuruc!

S ennek aztán el tudott mosolyogni egész nap büszkén kifeszítve a mellét:

- Igaz, igaz...

Apró szemei lázban ragyogtak.

- Hej, ha én akkor éltem volna... amikor ők... amikor a kurucok...

Ökléit fölemelte ilyenkor.

- Igen akkor... vagy hogyha talán ők élnének most... igen, igen, ez lenne legjobb...

Kitalálta a derék János, hogy neki az mégis kényelmesebb lenne, ha most szólna a Rákóczi tárogatója.

II. CÍMMEL

Addig-addig forgatta a régi írásokat kisbolyvai és merényfalusi Bolyó János, míg egyszer fölfedezett sok ősei mellé még egy nagyanyát, de genere Gyurcsányi.

Ühm! Hogy kellene ennek az új nagymamának hasznát venni?

Hát nagyon egyszerű - vele éppen kifutja a kamarásság.

Nosza, rávették János urat, hogy folyamodjék a kamarásságért.

Megkapta a »gomblyuk betegséget« (olyan ragadós ez, mint a kolera), folyamodott, és megkapta a kamarásságot. Méltóságos úr lett.

Most három év után megint meglátogattam, de milyen más a kisbolyvai udvarház!

Selyembútorok a szobákban, a buzogány ott van még a falon, de Kossuth arcképe helyén a báró Nopcsáé, az asztalon egy »Neue Freie Presse«, a dohányzacskónak se híre, se hamva, ahelyett kifogástalan reggeli toalettben ül János úr a dívánon, és cigaretteket sodor...

- Te lakol ebben a szobában, János?

- Én - feleli kézdörzsölve. - Ugye csinos?

- Szép, de olyan különös. Te nagyon megváltoztál, János.

- Nem én, barátom... Már hogy változtam volna?

- Mióta szívsz cigeretteket?

- Gyomorhurutom volt...

- A régi jó kuruc bútorokat kihányattad.

- Elkoptak, barátom.

- De a szakálladat is borotváltatod közepütt.

- Hja, mert őszül.

- A hangod se olyan harsány már...

- Fogy a tüdő...

- Aztán te már német lapokat olvasol.

- Ezekből azt is megtudom, ami Pesten történik, azt is, ami Bécsben. Tudod Bécs mégis csak székváros... egészen más...

- Hát az a sok nyomtatvány mi ott az asztalodon?

János arca egyszerre elkomorodik, ráncos homlokára felhők gyűlnek:

- Oh, ezek parte-cédulák!... Mind erről a hónapról valók...

- Hogyan? Mind erről a hónapról?

- Mind - mondá sóhajtva.

Aztán fölkelt, és fölvett az asztalkáról egyet.

- Látod ez ma jött. Az udvartól jött. Mind megkapom az udvartól. A kamarásoknak megküldik. Mindennap jön egy. Oh, barátom, igazán rossz esztendő...

- Hát most ki halt meg? - kérdem, nevetésemet alig bírva elnyomni...

- Képzeld, a szegény Larisch-Moenich grófné! Milyen gyász megint...

Leült, mély szomorúság sötétíté el arcát, s mereven nézett a fekete szegélyes finom lapra.

- Nézd, nézd, mennyi gyermek... mennyi gyász... negyedfél sor gyerek...

- Az ám, garmonddal nyomatva.

- Mindig van valami baj, mindig... Igazán kezdek életunt lenni. Ennyi csapás, ennyi csapás...

- És melyik Larisch-Moenich grófné az?

- Nem ösmertem, barátom... Tudod, sohasem voltam eddig még az udvarnál... Szegény, szegény grófné... Ha egy évig él még, hát bizonyosan megismerkedtünk volna, mert fölmegyek a télen... Ott lakom pajtás, mert hiába, tudod, itt nem becsülik meg az embert, ezek a tudatlan vidéki nemesek...

*

Oh cím, oh királyi tollkanyarintás, be nagy, be csodálatos vagy, hogy ilyen változásokat tudsz csinálni!...