Érdemes elhagyni a szülőföldet, hosszú-hosszú ideig odalenni csak azért az élvezetért, hogy ismét visszatérhessünk.

Micsoda pompa az, ami ott reánk vár!

Amint jövünk, jövünk csendesen mélázgatva, két kopár hegygerinc, mely egynek kéklett messziről, hirtelen szétválik (mintha a száját nyitná mosolyra), s kitárul az édes völgy füveivel, virágaival. Langyos fuvallat száll a völgyön, mely szemlátomást tágul, hosszabb, öblösebb. A két hegygerinc kijjebb fut, s elcsukja egészen előlünk a nagy idegen világot: nem ereszti oda.

Túl a nevető réteken, a »kilenc fűzfánál« egyszerre csak odaugrik valami a kocsihoz, csörögve-locsogva: Hipp, hopp, én vagyok itt, a »Hollócska« patak!

És vígan fut a kocsi mellett bandériumnak egész hazáig.

Otthon azután megindul a kérdezősködés: Nini, a toronyt újra zsindelyezték. Be kár, be kár. Van-e valami újság azóta? Nincs biz itt semmi különös, hacsak az nem, hogy a nagy diófánk kiszáradt a tavasszal, úgy megsirattuk apáddal, mintha ember lenne. De neked még eltettem néhány diót a tavalyiból. Tudod-e, hogy semmi krumpli nem terem az idén? Mind megeszi a pondró! Igaz biz az, a szegény hajdani dajkád, az öreg Margóné, meghalt, s még a halála óráján is köszöntetett a drága lélek. Hogy azt mondja, legalább azt érhetné meg, míg a mérnökséget kitanulod, de a halál nem akart vele megalkudni. No ni, a legérdekesebb újságot el is felejtettem, hogy az ócska kastélyt megvette egy Horváth nevezetű öregúr, akinek igen csinos, kedves kis felesége van... Most itt laknak, és nagyon jóba vagyunk velök!

Igen, ez volt a legérdekesebb hír. Az ócska kastély misztériumai tehát most már felnyíltak. Hányszor kukucskáltam be gyermekkoromban a kulcslyukakon, ajtórepedéseken át az elhagyott szobákba, melyekben valaha Balassa Bálint, a költő lakott feleségével, Dobó Katával. Azóta sem voltak talán fölnyitva.

- És természetesen kitatarozták a kastélyt? - kérdém anyámtól.

- Annyira-amennyire.

- Szerettem volna ott lenni, mikor a szobákat fölnyitották.

- Nem volt ott, édes fiam, semmi, csak a nagy dohszag, meg a tömérdek patkány.

- Hát a kerttel mit csináltak?

- Rendbe hozták.

- Vétek azokért a vad helyekért. Úgy szerettem, mikor a kígyók előmásztak a rekettyés mocsarakból, a szederinda-hálózatokból.

- Kénytelenek voltak kipusztítani, mert apró gyermekeik vannak, s azok is ott szaladgálnak a kertben. Egy fiú meg egy lányka.

- Nagyok?

- Gyámoltalan pici jószágok, olyanok, hogy »jaj mama, mama! a macska rám néz«. Te is olyan voltál különben... De hisz éppen idefelé jönnek, ha jól látom.

Csakugyan látni lehetett az ablakon, miképp futnak előzködve a kertünkön, a fiú vesszőn ül, a lányka pedig egy nagy nádbuzogánnyal utána. Távolabb a keskeny ösvényen egy apró öregúr tipeg nyúlánk fiatalasszonyba kapaszkodva, ki félkézzel fölemelé kissé szoknyáit a harmat ellen.

- Ejnye, be szép kicsiny a lába annak az új asszonynak!

- Eredj, te gaz lurkó - mondja édesanyám -, hát már azt is meglátod? Ilyet is tanultok ti a könyvekben?

- Hát furcsa, csak tán tudja az ember, mi a kicsi, mi a szép!

Húszéves voltam éppen, s minden asszonyi ruhasuhogásra kigyúlt az arcom, pedig nem tartoztam az úgynevezett ábrándos ifjak közé. Szívem már mozgott, de a mozgalomnak még nem volt tárgya.

Nem is hittem, hogy az első szerelmet az életkor tavasza hozza a saját erejéből, hogy úgy fakad magától, mint a fán a rügy, és rügyből a virág. Sokkal egyszerűbbnek tapasztaltam én a dolgot ezelőtt a diák-pajtásaimnál.

Kapnak egy bicskát otthon a mamájoktól. S ha megvan a bicska, most már egy név is kell hozzá, amit befaragjanak a padba, így gondoltam én az első szerelem ébredését.

Az »új úrék« (így nevezték őket a faluban) csakugyan hozzánk jöttek. Zavarban voltam, alig emlékszem, miképp esett meg az ismerkedés, mit beszélt az asszony, én arra mit feleltem. Csak azzal vagyok tisztában, hogy nem találtam valami különös szépnek. Fekete szeme elég kifejező ugyan, arca lágy, kedves, de az orra nagyon is kicsiny, s az álla túlságosan előre nyúlt. Hanem akármilyen is a szeme, azt nem értem, hogy hol volt, mikor ehhez a vénemberhez hozzáment!

Horváth Pál feje úgy nézett ki alakban, színben, mint egy sárga répa (olaszos hegyes szakállt viselt), a többi testrészei is mind olyanok valának, mintha répákból komponálták volna össze. Csak a füle hasonlított a burgundia-levélhez.

Különben igen barátságos úriember, meglehetősen jómódú. Azelőtt hivatalnok volt, s most mint királyi tanácsos ment nyugalomba vagy hét év előtt: azon kezdte, hogy megházasodott. Furcsán fogta fel a nagyságos úr a nyugalomba menetelt.

Másnap délután náluk uzsonnáltunk. Kikérdezte: miféle stúdiumok vannak most az egyetemen, jók-e a professzorok (dehogy jók, kérem, dehogy!), elmondott egypár adomát az ő iskolás korából (no, ez ugyan régen lehetett!), s a csattanós mondatoknál mindig odanézett a feleségére.

- Úgy, úgy Erzsébet... Ilyen kópé voltam én valamikor.

De az asszony mindannyiszor csak úgy mosolygott, mint a napsugár ősszel, bágyadtan, erőltetve.

A gyermekek csöndesen, szomorúan ültek az asztalnál. Sohasem láttam még ilyen bús gyermekeket. Beteges, vézna portékák voltak.

- Pedig annyit esznek, oly pákosztások - jegyzé meg a konziliárius.

S valóban, ha a tálba nyúltam, mindig irigyen néztek rám nagy kék szemeikkel, mintha mondanák: Hát már te eszel itt meg minden ételt?

- Menjetek ki szaladgálni - kergeté az apjok.

Hanem biz ők nem tették meg ingyen azt sem. Egy-egy diós patkóban alkudtak meg.

Akkor is csakhamar visszatértek új zsákmányért.

- Hol voltatok, kedveskék? - kérdé az anyjok, amint csörtetve visszatértek.

- A faluban játszottunk a többi gyerekekkel - felelte Gazsi.

- Mama, mama - gagyogta Ilonka, a tanácsosné szürke szoknyáját rángatva -, mondd meg nekünk, ki a te szeretőd?

Az nevetve ütött a lányka kezére.

- Ejnye, te kis arcátlan: ilyent mersz tőlem kérdezni? Hol tanultad ezt? Valld be mindjárt!

Homlokát összeráncolta szigorúra, s arca átpirult egy kicsit. Illett neki nagyon.

- A többi gyerekek beszélték - pityergett Ilonka ijedten -, a Bilinyi Mari mondta, hogy az ő mamájának a szeretője mindennap hoz neki cukrot. Hát igazán nincs neked szeretőd, édes mamám?

- Nem is lesz soha, soha, édes gyermekem - mondá a szelíd, szomorú asszony leánykáját szívére zárva, olyan hangon, hogy sohasem fogom elfelejteni.

A konziliárius úgy kacagott, hogy egyszerre csak megeredtek a könnyei.

- Ezek a gyermekek... Ezek a bohó gyermekek!... de hát iszen mi is gyerekek voltunk valamikor! Hanem már most csináljunk valami okosabbat.

Felém fordult: tudok-e preferanszot játszani?

- Hogyne tudnék! (Hiszen az egész egyetemi kurzus alatt egyebet sem csináltam.)

- Nos, akkor rajta! Hallod, Erzsébet - figyelmeztette vékony, reszelős hangján -, partnerünk akadt. Elő hamar a kis asztalt!

Az asztal hamar megvolt, de a játékból nem volt meg a vörös alsó. Elhányta valahová a Gazsi gyerek.

- Nem tesz semmit - biztatott meg a tanácsos. - Kisegít bennünket a »szellemi kártya«.

- Hát az mi?

- Ezt a módszert ezelőtt ötven évvel találták ki a móri nemesek. Egy nem létező kártyát létezőnek kell tekinteni. A kiosztásnál mindig az osztónak marad, s mikor az ütésre kell rádobnia, nem ad ki semmit, csak jelezi: »Megy rá a szellemi kártya«... Dejszen, okos emberek voltak a mi apáink!

Ezentúl igen gyakran játszottunk hármasban. Az öregnek különben a tarokk a szenvedélye, s mert otthon falun nem volt társasága, minden pénteken bement a városi kaszinóba tarokkozni. Máskor sohasem távozott otthonról, bár igen gyakran mondta: »Teringette, nem bánnám, ha két péntek lenne hetenkint«.

Engem eleinte csak a kártya érdekelt, később Horváthnét is nagyon megkedveltem. Napról napra nemesebb alak lett szememben. Mindig fedeztem föl rajta valami új bájt, új erényt. S mikor ezekből kifogytam, akkor a hibái kezdtek mind átváltozni. Az orra lett kedves, páratlan orrocska, az előre hajló álla igéző gyönyörűség.

E csalóka tükör nem szennyes érzés volt. Hiszen azt tartottam, hogy egy szent - mintha látnám is a glóriát feje körül - mikor nagy a füst a csibukokból. Meggondolt okos szavaival, engedékeny nyájasságával, lemondó jóságával úgy tűnt föl, mintha anyám lenne, sőt mintha a konziliáriusnak is anyja lenne.

Csak néha történt meg, hogy mikor ránéztem, rajtam találtam a tekintetét. Hirtelen visszarántottam szemeimet, s ilyenkor ő elmosolyodott.

Ez a mosoly már nem a szenté volt. Nem, úgy a férjére soha nem mosolygott. Olyan csiklandozó volt az, mint a tavaszi napfény.

Szívemet megdobogtatta lázasan, s a kártya megreszketett s összefolyt kezemben.

- Jaj, kedves barátom uram - dohogott a konziliárius -, maga ezt napról napra rosszabbul csinálja. Minden pénzünket elnyeri az asszony.

- A lovagiasság is azt kívánja.

- Köszönöm szépen - kedélyeskedett az öregúr. - A kártyajáték nem lovagjáték!

Pár nap múlva az asszonyom kezdett infámisan rosszul játszani.

A tanácsos bosszankodva csapta össze a kártyákat.

- Nem játszom többé, hagyjuk abba. Látom, hogy ez magoknak csak kín. Gyöngédségből teszik, hogy engem mulattassanak. Nem fogadok el áldozatokat.

A kártyapartik tehát megszűntek. Kimondhatatlan üresnek éreztem a világot. De csak rövid ideig, mert Horváthné kétszer is átjött hozzánk naponként. Csodálatosan megváltozott. Arca teljesebb, pirosabb lett, s ő maga beszédes, majdnem csacska és olyan fürge, mint a karika.

Anyám éles tekintetét ki nem kerülte a modora.

- Te gyerek - mondá egy napon, s megfenyegetett azzal a jó kezével, melynek puhaságát annyiszor éreztem -, vigyázz magadra! Valami csúfot ne hozz a házamra!

- Én! Csúfot?

- Úgy van, Péter, csúfot, mert az az asszony szerelmes beléd.

Összerezzentem, elhalványodék az első percben, majd lángra gyúlt arcom, s megbizsergett a vér minden eremben.

- Oh, mama, mama! - kiáltám.

- Amit én látok, azt el nem boronálod. Azért hát azt mondom, Péter, nekem ezzel az asszonnyal hagyj fel, hanem itthon láss valamihez, itthon keress magadnak szórakozást. Itt a cirkalom meg a linea, rajzolgass valamit, mutasd meg, mit tanultál.

- Jól van. Csakhogy mivel mutassam én meg a tudományomat idehaza? Lehet is azt valamire használni? Hacsak egy napórát nem mérek ki azzal a cirkalommal a házunkra.

Másnap bele is fogtam. Egy csomó paraszt mindjárt összejött a csodájára: mit méricskélek olyan szorgalmasan?

- Hát egy napórát. A nap fogja az órákat mutatni rajta.

- De már azt csak nem teszi - véleményezte Letániás Istók, a mezőbíró. - Megvan annak a maga dolga a mennyégben, kérem alássan.

Anyám is ki-kijött, s büszkeséggel szemlélte, miközben jól összeszidta Marmancsok Mihályt, az éji őrt, ki Letániás Istóknak bizonyítgatta nagy fejcsóválásokkal: »Nem lesz a napból soha bakter.«

- Kurta ahhoz a kend esze, Matykó! Azon ijedt meg, kend, hogy a kenyerét veszi el a nap, s ő fogja ezentúl kikiáltani az órákat maga helyett a faluban... Menjen íziben dolgára, ne zavarja itt a fiamat, én is mindjárt megyek, csak csináld, fiacskám... Kár, hogy pénteken fogtál hozzá: félek, nem sikerül.

De bizony sikerült; már majdnem készen lettem estefelé, midőn egyszerre megcseng hátam mögött a Horváth Pálné hangja:

- Hát maga mit pepecsel azon a falon?

(Nem pepecselek már én semmit. - Azon módon kiesett kezemből ecset és festékes findzsa.)

- No, hagyja abba, hisz nem lát már. Itt voltam magoknál. Kísérjen haza egy darabon. Félek a kutyáiktól, hogy lehet oly csúf állatokat tartani?

Leugrottam a létráról, s csendesen, szótlanul mentem mellette, majdnem félénken, attól tartva, anyám utánunk néz valahonnan.

Gyönyörű nyári este volt. A nyájak, gulyák akkor jöttek mindenünnen hazafelé. A csengők szava betöltött mindent.

Az estcsillag kigyúlt a Tóthék pajtája fölött. A káposztalevelekre (mert éppen a Komárék káposztásán haladtunk) kékes szürkeség kezdett leszállni.

- Szép este van - szólt Horváthné, álmodozó arcát felém fordítva.

- Valóban szép este van - hadartam, egy futó pillantást vetve rá.

Sötét kartonruha volt rajta csipkeujjakkal, karjai ingerlően látszottak ki a fehér muszlinból. Az ég is olyan színű volt nyugaton, mint a kecsketej, mint az ő karja.

A mocsarak, kenderáztatók töméntelen népessége elkezdte kaotikus lármáját. S az est zsivaja békésebb, mint a nappal csöndje. Alszik a természet, s fönséges ez az álom. A föld alulról meleg párákat lehel a növényzetnek: ez a párnájok, az ég homállyal borítja be őket: ez a takarójok. S mint őr, a torony óriási árnya végigfekszik a teknős síkon embert, állatot elnyelve, ha arra megy.

- Íme, itt vagyunk a kertünkben. Ne üljünk le egy padra?

Odaértünk. Két ős bükk közt suhan el az örök csevegő, a Hollócska patak. Tiszta vizén át apró, lapos kövek élni, mozogni látszanak lent. A vízi boglárka indái görbén fonott betűkkel írják tele az ezüstlapot, be gyönyörűség lehetne azt olvasni! - Én akkor olvastam.

Az egyik bükkfára egy keskeny pad hajlik, arra ült le Horváth Pálné. De mennyi keccsel ült le! Ahogy a szoknyáját odaigazgatta, ahogy a szép fejét a százados bükkhöz odatámasztotta, két gömbölyű karját bágyadtan leeresztette...

- Üljön hát maga is közelebb. Csak nem fél tőlem?

- Nem félek, dehogy félek. - S ügyetlenül húzódtam hozzá közel.

- Maga tán még sohasem volt szerelmes... szegény kis csirke? - szól gúnyosan.

- Én... - feleltem tompán, rekedten. - Nem érek rá, kérem a stúdiumok miatt.

(Magam is éreztem, hogy ez végtelen gyerekes, ostoba felelet volt.)

Fölkacagott, majd rámszegezte nagy, fekete szemeit hosszan, fürkészőn, szemrehányón.

- Maga nem mond igazat, Péter! - sóhajtá, s úgy csúszott hozzám még közelebb, mint egy kígyó. - Maga csak teszi magát... tudom... érzem.

Hörögtem valamit, de nem tudom mit. Halántékomban a vér sebesen lüktetett, odakaptam izzó homlokomhoz, s eltakartam tenyeremmel.

- Úgy, úgy, hunyja be a szemeit, csak egy kicsit... csak egy félpercre... Mondok magának valamit.

Szempillantásig tartott... Úgy tetszett, mintha fehér galamb rebbenne el hűsen az arcom mellett, s csőréből hirtelen egy égő üszök esnék rá. Megcsókolt. Belékábultam, olyan édes volt, mint a mennyország, de úgy égetett, mint a pokol.

- Csak nem haragszik? - kérdé lanyhán, bágyadtan, s mire felocsudtam az ámulatból, már úgy ült mellettem szelíden, csöndesen, mintha semmi sem történt volna.

Leírhatatlan zavar vett rajtam erőt. Hallgatagon meresztém szemeimet a patakra, a fákra. A patak hevesen csörgette ezüst vizét, a lombok nyugtalanul hajladoztak az ős fákon.

- Hát nem szeret... nem szeret? - tagolá bánatosan, fejét lehajtva félvállra, mint a haldokló madár.

- Tudom is én! - feleltem tompán. - Oh, tudom is én? De nem, nem! - tört ki belőlem a vad indulat. - Szeretlek, Kún Borbála, szeretlek...

Talán ez a kitörés fárasztott ki, csillapított le, vagy meglehet, hideg szél suhant át a kerten, mert fázékonyan húzódtam el ismét a lóca szélére.

- Miért megy tőlem, ha szeret? Hát így szokás szeretni?

No, hát nem megyek el. No, hát legyen csurom méz ez az este. Vakmerő dologra határoztam el magam. Oh, hiszen olyan nagyon szép volt! Át akartam karolni. Jaj, nem mertem, kezem a félúton megzsibbadt. Ahol a csipkeujja elszakadt, a könyökéből látszott ki opál színű darabka... azt csíptem-meg, azzal elégedtem meg. S az is, istenem, be édes mulatság volt!...

Léptek hallatszottak. Gazsi és Ilonka jöttek nagy robajjal.

Fölkelt, meghimbálta derekát, csábítón, pajkosan.

- Keresnek az enyimek. Nos? Vacsoráljon ma nálunk. Igen?

- Nem, köszönöm - (szédülten fogtam meg a fa derekát). - Jobb lesz (s hangom hörgéssé fajult), talán jobb lesz, ha hazamegyek.

S elindultam lassan, mélázón, beleütődve minden gyökbe, minden rögbe. Füvek, virágok mind aludtak, de a csillagok ébren voltak, s a sok pislogó égi szem mind engem nézett. »A vörös akol« tájékáról megszólalt a duda, a »Kalapka hegyen« magas lángban lobbant föl a pásztortűz, s bearanyozta a hegyet egy darabon. A hold kibukkant az ég aljáról, soha, milyen nevettető, vigyorgó volt a pufók arca.

- Visszamegyek... Azért is visszamegyek ahhoz az asszonyhoz!

Megfordultam, lihegve futván a kastélyhoz, de a kapuajtó be volt csukva. Megdöngettem az öklömmel.

- Hej! Nyissátok ki.

Kisvártatva kezdte is kiáltozni egy hang belülről: »Ki az? Ki akar bejönni?«

Hanem iszen kiáltozhatott az akár éjfélig. Hol futottam már én akkor? Valahol a Komárék káposztásán.

Vége mindennek, vége... Mit fog gondolni rólam az az asszony? Ej, hát akármit, mert én ugyan nem merek oda menni többé, és ő sem jön hozzánk.

Nem is jött három napig. Negyednap arra sétált el mimellettünk, s meglátott engem. A férje hátramaradt beszélgetni néhány paraszttal, ő hozzám lépdelt, és megszólított. Modora egészen nyugodt volt és természetes.

- A remeklést jöttem megnézni. Csinos! Lássa nekünk is csinálhatna egy ilyen napórát.

- Szívesen, de előbb alkudjunk meg.

- Hogyan? - kérdé kedves ijedelemmel. - Hát mit kíván ön egy napóráért?

- Egy pásztorórát.

Szemeiben megvillant az a csodálatos perzselő fény, mely sajátsága volt.

- Jól van, meglesz - súgta lágyan, odaadóan.

- Mikor? - lihegtem.

- Hát egy pénteken.

- Természetesen, de nekem a legközelebbi péntek kell.

- Jó - felelte elkomolyodva.

Határozott föllépésem, úgy látszik, megriasztotta, s csodálatos volt, miképp cseréltünk szerepet. Most ő ment mellettem félénken, szemlesütve, amint visszamaradt férjéhez kísértem.

Másnap hozzáláttam a munkához a kastélyban. Kimértem a kört, a numerusok távolságát. A tanácsos úr ott sürgött-forgott körülöttem, de a neje ki sem jött; nekem kellett bemenni megkérdezni, melyik órát rajzoljam föl legelőbb? Melyik lesz az az én pénteki pásztorórám?

Összerezzent, elpirult. Majd küzdeni látszott magával.

- Rajzolja oda az ötöt - szólt fojtott hangon.

Igen, az ötöt! Hadd találja ott a napsugár már holnap, ámbár csak holnapután lesz érdemes megaranyozni. (A többi hitvány számok pedig hadd várjanak sorukra.)

Sokszor elgondolom, milyen nehezen vártam, mily szívdobogva mentem a kastélyba ama pénteken öt órakor - s mennyire meg voltam lepetve, mikor a kis nappaliban ott láttam ülni taplósipkában - a konziliárius urat.

Éppen a könyveibe volt elmerülve, s kedvetlenül nézett föl rám. Sohasem láttam ily elkényszeredettnek.

- Ühm... Ön az, hüm? Nos, nos?

- Erre mentem - hebegém roppant zavarban -, s tiszteletemet akartam tenni a tanácsos úrnál.

- Ühüm! Énnálam? Hisz én ilyenkor tarokkozom a városban.

- Azaz, hogy... igenis... azaz...

- Igenis, azaz, hogyha az ember megházasodik, hát bolondja a feleségének - tört ki az öregúr, dühösen csapkodva csontos kezeivel a könyvek között. - Oh, asszonyok, asszonyok! Húsz esztendő óta minden héten tarokkozzam ebben az órában. Húsz esztendeje, uram. S íme, az asszony rávesz, hogy én ma minden áron itthon üljek a kötényén. Hát miért? Semmiért! Mert az ő szeszélye úgy diktálja.

Oh, én tudtam, miért!

Leroskadtam egy székbe, noha üléssel sem kínált meg harapós kedvében, le voltam sújtva, össze voltam törve. Háborgó lelkem testemet is megdermesztette. A tanácsos alkalmasint észrevette dúlt arcomat.

- Nonono, nem kell az én haragomat úgy venni. Barátom uram egészen meghökkent. Pedig, ha az ember mérges, hát akkor mérges, és az illedelmet sem tekinti.

Kínos szünet állt be. Remegve, türelmetlenül vártam az ajtók nyílását e szünet alatt. Pedig mit várhattam még? Őt! De mit már őtőle?

Nem jött sehonnan... Sehonnan.

Fölkeltem, nem tudom, szóltam-e valamit, vagy csak úgy támolyogtam valahogy ki az ajtón.

- Érzékeny fiú - dörmögte utánam a konziliárius, s elkísért a tornácig.

Ah, mégis meg kellett látnom!... Ott ült az asszony a kis Ilonkával. Be akart húzódni, amint észrevett, de már késő volt. Némán köszöntöttem távozóban.

Szomorúan, de nyugodtan bólintott szép fejével. Úgy tett, mintha fölemelkednék kissé a székről, miközben folyvást az Ilonka szöszke fején babrált az ujjaival.

Hallani véltem még a kapunál is, amint hízelgő szavakkal becézgette:

- Csak téged szeretlek én, téged, meg a bátyácskádat...

Több szavát sohasem hallottam. Ő is került, én is kerültem.

Anyám még mondta néhányszor:

- Örülök, hogy elszoktál attól a rossz asszonytól.

Azután ő sem emlegette; nem tudom, mi lett belőle, nem kérdeztem, de néha úgy tetszett nekem, hogy nagyon is jó asszony volt...

Míg máskor otthon járva, ha látom a félbehagyott napórát a kastély déli falán, amint az odasütő nap folyvást azt az ötöt mutogatja, eltűnődöm biz én azon is, hogy hátha csak az óra volt rosszul megválasztva?

Ősapák, akik ott lógtok kardosan, buzogányosan az antikvárius boltok limlomja között, mindennap nézlek, ha arra járok, de azt sem tudom, kinek az apái vagytok.

Cédula van akasztva a medveprémes mente valamelyik sarkán vagy a kalpag fölé, hogy »ára négy forint«, némelyiken hat forint, aszerint, amennyit megértek, vitézlő ősapák!

Nem ismerünk, és mégsem vagytok idegenek. Maga a kalmár is, aki árul, kézdörzsölve morogja, ha vértől elborult szeme rátok esik: Ejnye, be ösmerős arc, mintha már lettünk volna üzleti összeköttetésben valamikor.

Nono, öreg kurucok, értsük meg egymást, nem kegyelmetek csinálták az üzleteket, de a kegyelmetek unokái, akik a földjeiket és arcvonásaikat örökölték.

Bizonyság ez arra, hogy az örökségnek megvan még a fele: az arcvonások.

Hanem a domíniumok bizony elmentek.

Ha úgy megelevenednének kegyelmetek, és meghallgatnának, be szívem szerint mondanám el, miként futott el az a föld lábaik alól.

Ott van példának okáért minálunk a Balóthy nemzetség.

Apámtól hallottam, hogy az öreg Balóthy Boldizsár, aki most hordszéken jár, öt szilaj lovon járt; s négyezer holdat szántott.

Áldott kövér föld volt, mind a négyezer hold egy darabban. S ez az egy darab olyan, mintha az egész világ oda volna teremtve kicsiben. Volt ott folyó végig a hosszú, széles réten, folyó hátán malom, hegy s hegy hátán szőlő ott volt erdő, ősvadon a fele, szelíd gesztenyékből a másik fele. Körülbelül ilyen lehet a paradicsom, ha nagyon szép.

Balóthy Boldizsár büszke arccal mutogatta vendégeinek a birtokát.

- Pompás fekete agyag - szólt ilyenkor, és meghasította a kampós botjával. - Kenyérre lehetne kenni, mint a vajat.

Igaz is, hogy príma klasszis talaj volt. Egyszer arra jártak a földkóstolók, s az egyik ekképp nyilatkozott:

- Mikor az Úristen a Bánátust teremtette, hát egy darab kiesett a kezéből, s ide csöppent...

Ez a mondás nagyon megtetszett Boldizsár úrnak, és tovább szőtte:

- S valamelyik Balóthy éppen erre ment, és beleült.

Ebből aztán látszik, milyen régieknek képzelte Boldizsár úr a Balóthyakat, s milyen régen övék a birtok.

Napjában négyszer-ötször is elbeszélte dicsekedve:

- Első foglalás! Ez nem olyan hitvány birtok ám, mint a többi! Ezt nem a királyok adták a Balóthyaknak!

Valami előérzete lehetett, hogy annyira kevesellte a királyokat.

Mert nem ők adták a birtokot, az igaz, hanem megharagudtak, és ők vitték el. (Tudniillik azok a bizonyos négy királyok. )

Az öreg Boldizsár szenvedélyesen szeretett kártyázni, s annyi adósságot csinált, hogy a birtoknak elúszott a fele. Kétezer holdat kénytelen volt eladni. A másik kétezer holdat is csak úgy lehetett megmenteni, hogy a fia, Balóthy István, elvett egy gazdag polgárleányt (bedobta a kútba az unokák elől az aranykulcsot); a polgár ipa pénze tette lehetővé, hogy a kétezer hold megmaradjon az István nevén.

István egész életét arra áldozta, hogy karriert csináljon, s ez úton az elveszett birtokrészt visszaszerezze.

Megpróbált mindent, hanem mindezt a szokott hazai formában cselekedte.

Az pedig nagyon rossz forma (az ember elkölt harmincezer forintot, hogy egy három évig tartó kétezer forintos állást kapjon, s ezt nevezik Magyarországon karriernek), mert nemhogy visszaszerezte volna az ősi birtok felét, hanem még az a másik fele is majdnem elolvadt.

Mikor István elhalt ezelőtt tíz esztendővel, fiára, Balóthy Antalra nem maradt csak kétszáz hold meg a kidűlt-bedűlt kastély.

Antal tanult az ősöktől, se nem kártyázott, se nem politizált, hanem valamit csak kellett csinálnia: ivott. Mégis nagy haladás az apja után, olcsóbb inni, mint itatni.

A kétszáz holdacskához azonban elég egy gége. A birtokot nemsokára ellicitálták. A Balóthy-család elpusztult a vidékünkről, csak az emléke maradt meg.

Pestre mentek lakni, nem mentettek meg egyebet, csak a bútoraikat.

Valahol a Zöldfa utcában vettek egy szegényes harmademeleti lakást. Ott lakott az öreg nagyapa, az unoka és fiatal neje. Éppen áldott állapotban volt az asszonyka, s mikor a kis Gábor megszületett (a XXIII-ik Balóthy Gábor a családfán), akkorra már nem maradt az ősi földből semmi.

...De igen... az ablakban volt még egy virágcserép... egy szívós rezedavirág, mely dacára a fűtetlen szobának, nem fagyott ki a télen át. Ebben a cserépben még a porhanyós otthoni agyag barnállott. Az adott életet a virág gyökereinek... Balóthy Boldizsár be sokszor elnézte a kis virágot elborult homlokkal...

Egyszer a kis Gáborral játszott az ablaknál.

Eleven fiúcska volt XXIII. Gábor, s amint ott vickándozott kis ingecskéjében a szépapa karján, kis kövér lábával úgy meg találta rúgni azt a cserepet, hogy a nyitott ablakon át leesett a magasból, diribdarabra tört a kövezeten, s földje elszóródott a levegőben. Össze nem szedi azt soha senki többé.

Ez volt a legeslegutolsó föld a Balóthy-domíniumból.

Az öreg szeméből egy könnycsepp esett ki, ahogy utána hajlott a lefelé röpülő cserépnek...

Azután szelíden, szomorúan simogatta meg a kis unokát, aki valami bolondságot gagyogott összevissza.

- Látod, látod, neked is jutott még az ősök földjéből pazarolni való.

I. A SZÉP SZEMŰ JÓSKA

Ismertem egy fiatalembert, aki nagy szorgalommal feküdt neki a tudománynak: orvosdoktor akart lenni.

Higgadt, józan gondolkodású volt, s egyetlen ambíciója, hogy majdan szegény öreg anyját nagy kényelemmel tarthassa.

Szegény fiú lévén, sok akadállyal kellett küzdenie, nemegyszer érte kellemetlenség is. Az emberek nem sokra nézik a szegényt; ha nem szerény, azt mondják rá, hogy tolakodó, ha pedig szerény, akkor bizonyosan »gyámoltalan« a neve.

De a mi hősünket csak megacélozza a küzdelem és a becsmérlés: »Azért is megmutatom, hogy nem vagyok a legutolsó.«

Meg is mutatta volna, ha egyszer bolondjába azt nem mondja rá valaki:

- Nini, ennek a Jóskának milyen szép szeme van!

Jóska elpirult, de azontúl mindennap a szemekre vitte a társalgást. Az a megjegyzés, hogy őneki szép szeme van, tökéletesen megölte. Elméje belezavarodott apródonkint. Megkövetelte, hogy a szemét dicsérjék. S ahol nem szemeiről beszéltek, az olyan társaságban elálmosodott...

»Szép szemű Jóská«-nak hívták mindenfelé, s ő édesdeden mosolygott e nevezetnek.

Most már szívesebben ült az orvosi könyvek helyett a tükör előtt, és a saját szemeiben gyönyörködött.

- Ilyen szemek, ilyen gyönyörű ábrándos szemek! Igen! Ezekkel én sokra viszem.

Megérlelődött benne az a gondolat, hogy bele fog szeretni a király leánya, s megosztja vele a fele királyságot. Minek turkálna ő az unalmas, haszontalan könyvekben?

A szép szemű Jóska azonban rosszul számított, sem a fele királyságot nem kapta meg., sem a doktori diplomát.

Mi ott akkor abban a kis városban, ahol Jóska lakott, azt hittük, hogy ez egy sajátos bolond, - pedig azóta látom, hogy csak közönséges bolond volt, mert ilyen »szép szemű Jóska« sok van az okos emberek közt is, a bürókban, a parlamentben és mindenfelé.

II. AZ A BIZONYOS SZEMÜVEG

Abban az időben történt, mikor még a törvényszéki bírákat ülnököknek nevezték, de ebben a mai időben még jobban megtörténhetett volna.

Együtt ült a törvényszék bóbiskolva és kimerülve. Ez már a hatodik kriminális ügy ma délelőtt.

A fórumon ott állt egy kockás nadrágos zsidó és egy ködmönös parasztember. Nagy civakodásban voltak egymással, úgy járt a szájuk, mint a kelepelő. Ugyancsak fül és figyelem kellett volna ahhoz, hogy a tényálladékot megértse.

No de iszen odavigyáznak az elnök, aki alig győzi közbeszólással (»Lassabban, lassabban, mert mindjárt ide állítom a hajdút«), s az öreg Noszlopy István, a legtekintélyesebb ülnök, kinek olyan döntő itt a véleménye, mint Deáké a dietán. A többi ülnökök szórakozottan könyökölnek a hosszú zöld asztalon.

A nagy falióra átellenben a delet mutogatja már.

- No, elég volt, elég - szakítá meg a tárgyalást a szelíd, ragyásképű elnök -, tudjuk már az egészet. Húzódjanak hátra.

A felek a terem túlsó szögletébe vonultak, s az elnök rendes szokása szerint az ülnökökhöz fordult az ítélet iránt s legfőképp a hangadó Noszlopyhoz.

- Mit gondol, urambátyám - kérdezi halkan -, mennyi büntetést szabjunk rá?

- Azt gondolom - felelte az öreg, az ő bölcs nyugalmával -, egy fél esztendő éppen elég lesz.

- Egy fél esztendő? Nem bánom ugyan, de nekem egy kicsit soknak látszik egy malac miatt.

- Ej - veté oda Noszlopy hanyagul -, könnyen állja az ki, szívós a zsidó.

Az ülnökök helyeslőleg bólingáltak a fejeikkel, csak az elnök vetett csodálkozó szemeket Noszlopyra:

- A zsidó? - kérdé habozva, hogy a füleinek higgyen-e inkább vagy az eszének. - Hiszen nem a zsidó a vádlott, urambátyám!

- Canis mater - fortyant fel az öreg elpirulva és a dolmányát helyre rángatva -, ha te jobban tudod, hát akkor minek kérdezed éntőlem?

Még neki állt feljebb, amiért a zsidó elhibázta azzal, hogy nem ő lopott, hanem a parasztember lopta meg őt.

III. SZESZÉLYES LEÁNY

Úgy rémlik nekem, gyermekkoromban hallottam beszélni, hogy egy városban záporeső után pocsolya támadt az utcán.

A föld csakhamar megszikkadt, de a hosszan elnyúló keskeny posvány ott éktelenkedett az út közepén zöldből barnába átcsapó undok vizével.

Egy sugártermetű fiatal leány át akart menni a túlsó oldalra. Megállt a posványnál, s aggódva méregette, át lehetne-e ugrani?

Fölemelte kissé szoknyáit, mintha neki készülne iramodni, zavart tekintete, piciny lába, formás bokái lebilincselték az odatévedt férfipillantásokat.

Hanem csakhamar lankadtan leereszti ruháit. Átugrani széles egy kicsit, az átgázolásra pedig az evelasztin cipőcskék alkalmatlanok.

Szerencsére éppen akkor ért a pocsolyához két férfi. Az egyik legott észrevette a leány zavarát, pillanat műve volt... átnyalábolta szép derekát - s hopp, itt vagyunk! - letette a túlsó partra.

- Ez szemtelenség! - kiáltá a leány, és sötét szemeiben villámok cikáztak... - Hogyan merészkedett ön?

Látva a leány bosszankodását a másik férfi, épp oly villámgyorsan ő is átnyalábolta derekát, s visszahelyezte, ahol előbb állt.

A kis szeszélyes arca lángba borult.

- Ez már sok - sziszegte ziháló orrlyukakkal. - Hogyan mert ön, uram?...

- Engedje meg kisasszony - felelte az nyugodtan -, de nem akartam eltűrni, hogy önnel igazságtalanság történjék!

...Ez a kis utcai jelenet eszembe jut, valahányszor a közvélemény felförmed az ellen is, aki előre vinné, az ellen is, aki hátravinné.

Legokosabb hozzá nem nyúlni.

Nemcsak a bécsi Burgnak van »fehér asszonya« és nemcsak Lőcsének. A Kállay-családból is futja egy »fehér asszony«.

A Kállay-család primea occupationis familia. (Kállay Bénin most is meglátszik az a vonzalom az okkupált földhöz.)

Valóságos oligarchák voltak a Kállayak a középkorban. Az ő birtokaikat nem úgy mérték, hogy hány hold, mennyi jövedelmet hajtanak, hanem olyanformán, hogy a »Tiszától a Berettyóig«. (Persze még akkor nem voltak kataszterek.)

Hanem meg is szolgálták azt a földet elég sokszor.

IV. Béla idejében a zömök Ubul lakott a nagykállói várban, akinek hat fia volt: András, István, Pál, Simon, Béla, Péter.

Szép, daliás levente volt mind a hat, kettesével szülte őket az anyjuk, Ágnes de genere Gutkeled.

Mikor körülhordozták a véres kardot az országban, az öreg Ubul maga elé hozatta a fiait s a feleségét.

- No, legények, melyiktek kit szeret jobban közülünk? Aki engem szeret, ide álljon mellém, aki az anyját szereti, álljon oda mellé.

Ubul mogorva ember volt, s azonfelül is a gyerekeket mind az anyjuk nevelte szelídnek, igazmondóknak. Mindnyája azt mondta:

- Az édesanyánkat jobban szeretjük!

Az öreg nagyot ütött mérgesen buzogányával az asztalra.

- Arról van szó, hej, hogy az anyátok mellett ki akar maradni, s ki akar velem a háborúba menni?

A hat legényfiú egyszerre mind az apját szerette jobban.

Gutkeled Ágnes pedig sírva fakadt.

- Nem úgy - mondá Ubul -, nem akarom őket mind elvinni. Osztozkodjunk! Maradjon neked három fiú, s én is viszek három fiút. Te válaszd ki magadnak azokat, akik melletted maradjanak.

Egy hétig tartottak a készületek. Egy hétig volt ideje az anyának kiválasztani, kik menjenek a háborúba elvérezni, s kik maradjanak biztonságban az ő anyai szárnya alatt az erős kállói várban.

Nehéz választás volt. Hiszen mind egyformán szerette őket. Százszor megcsinálta a tervet; egyszer úgy, hogy András, István és Péter marad, a másik percben már a másik hármat akarta otthon, utoljára is kisült, hogy mind akarná. De ha nem lehet, nem lehet... Sok álmatlan éjeken majdnem beleőrült ebbe a válogatásba.

S mikor már az utolsó napon, az utolsó órában ott künn a csatlósok a négy lovat kantározták, még akkor is egyre habozott.

- Oh, még csak egy percet engedj, édes férjem.

Pedig ugyancsak hiábavaló töprengés volt, mert igaz, hogy az apjával csak három fiú ment, de a következő éjjel megszökött utánok a másik három is.

A szegény Gutkeled Ágnesnek legalább amiatt nem kellett örökké búsulnia, hogy miért nem a másik három fiút marasztotta otthon.

Mind elmentek, s mind ott maradtak. Piros vérüket a Sajó homokja megitta.

Kidőlt a fa gallyastól.

Egymás mellett hulltak el mind a heten.

Még csak egy sem maradt, hogy a hírt megvihesse az anyának.

Vége lett a harcnak. A nép rémülve futott erre-arra, amerre tatár nem érte. A hősök egyenkint szállingóztak haza, borzalmas dolgokat mesélve.

Ubulné is várta az ő hét emberét, de csak egy lélek sem jött Kálló felé. A temető csendje ült az egész tájon.

Éjjel-nappal ott állt egy őr a bástyafalon, akinek szigorúan meg volt hagyva, hogy a nagyasszonyt híja elő, ha az övéi jönnek, ha alszik, költse fel.

Hát egy éjjel megharsan a kürt, s kopogtatnak a nagyasszony kamrája ablakán:

- Jönnek az uraink! Jönnek! Jönnek!

- Hányan vannak? - kérdi a felriadt asszony félénken.

- Heten.

- Hála neked, isten.

Hirtelen fölvette fehér alsóruháit, s futott a bástyára. A haja is fehér volt a gondoktól, az arca is fehér volt az álmatlanságoktól. A hold halványító fénye még fehérebbre festette.

Hét levente közeledett a várhoz, lassan poroszkálva jöttek a fáradt lovak.

- Ők, ők! - kiáltá az asszony. - Fiaim és férjem. Add ide a dárdádat! - parancsolá az őrnek.

Ebben a pillanatban egy nyíl süvített a levegőben alulról, s a fehér asszony szívét találta.

- Fiaim, mit cselekedtetek? Hisz én vagyok! - kiáltá, és összerogyott.

Nem a fiai voltak azok, hanem portyázó tatárlovasok, kik a »fehér kísértet«-re rácéloztak, s halál paripáján fiaihoz küldték.

Ez a Kállayak »fehér asszonyá«-nak a története.

Csöndesen alszik a kállói várromok alatt sok száz esztendő óta, de ha azóta valahol hét férfi Kállay összejön egyszerre, akkor ő elhagyja síri lakát, és besuhan fehér mezében megnézni őket.

Hét Kállay nem mer azóta egy födél alatt hálni.

Bizony csodák esnek énrajtam! Valaha be sokszor előfordult, hogy megírtam egy elbeszélést, és az úgy ott maradt (a szerkesztői papírkosárban), mintha sohasem írtam volna meg. Nagy temető az a bolond kosár, sok kedves halottam fekszik ott örök semminek válva.

A sors azonban kárpótolni akart a halottak helyett, mert most ellenkezőleg az történt, hogy az egyik elbeszélésem magamagától megfiadzott, és egy másik elbeszélést szült: a kigondolt mese helyett egy igazit, de éppen olyat.

Fa ha virágzik kétszer, azt is érdemes fölemlegetni, de hogyha egy mese valósággá növi ki magát a saját tövén, az már leírni méltó dolog.

Úgy történt pedig, hogy a legújabb könyvemben, »A tekintetes vármegyé«-ben, van egy »Aranyos felhők« című elbeszélés, ahol az özvegy papné a megtakarított pénzén megvesz egy tehenet.

A derék »Csákó«-nak (mert ez a neve a tehénnek) nagyon örülnek a családban. A papné kis lánykái, a Kriska és... nem tudom biz én már hogy hítták a másikat, elmennek megnézni a legelőre, elcsalják a szolgálót, aki a tehenet őrizte, magvast szedni: Mire visszatérnek, a tehén el van veszve. Mindenütt keresik, de sehol sem találják. A szolgálót kétségbeesésükben híradással menesztik anyjuk után a szőlőbe, ők maguk bejárnak ungot-berket, a »Csákó« nevet kiáltozva, de a Csákó nincsen sehol. Végre, mikor kimerülve érkeznek este haza, hát meglepetve látják, hogy a Csákó vígan ropogtatja otthon az istállóban a szénát. Csakhogy új bonyodalom támadt. A Csákó megvan, de most már nincs meg a mama!

Pedig már leszállt az est. A mama bizonyosan a vízbe ölte magát bánatában. Nagy aggodalommal rohannak a szőlő felé, s íme azt látják, hogy a tiszteletes asszony csak azért késett el, mert elaludt jóízűen a nagy diófa alatt.

- Mama, mama! Megvan a Csákó! Megvan, megvan!

A tiszteletes asszony kidörzsölte az álmot a szemeiből.

- Mit? Hát el volt veszve?

- És te nem tudod?

- Nem én - kiált az fel elsápadva.

- Tehát nem mondta meg a szolgáló?

- Nem is láttam.

Erre aztán összemosolyognak, amiért hiába járták a bolondját, majd hirtelen zokogni kezdenek, hogy hátha a szegény Csákó mégis elveszett volna!

Ilyenformán volt - mondom - kigondolva, én odaadtam az egész könyvet, az illusztrátoromnak, Mannheimernek, s az megösmerkedett hamarjában a tárgyaimmal, embereimmel, és lerajzolta őket, ahogy ő elképzelte.

Ott volt a többi képek közt Kriska is, a másik leány is, meg a szóban forgó Csákó is szép kis szarvaival, szelíd méla tekintetével. (Szép egy jószág így külső tekintetre! No, ezt ugyan olcsón vette a tiszteletes asszony!)

A képeket, ahogy rendesen szokás, elküldtük Angererhez Bécsbe, visszakerültek a nyomdába, beleillesztették a szöveg közé, kinyomták, s meg volt a könyv az utolsó borítékig.

- Nem kell már ahhoz egyéb, csak vevő.

Átlapoztam tízszer, hússzor, de bizony nem láttam én abban semmi hibát, hanem amint a piktorom a kezébe vette, egyszerre felkiáltott:

- Nini, a Csákó nincs itt!

Keressük a Csákót, hát csakugyan nincs meg sehol.

Idegesen forgatjuk a lapokat, hasztalan, csak a fekete betűk ásítanak ránk a Csákó nélkül. Ki tudja, hol veszett el? Hová tévedt? Talán Bécsbe sem jutott, nem akarták Marcheggnél átereszteni? Vagy ha eljutott Bécsbe, ott történt vele valami szerencsétlenség!

Vége-hossza nem volt a sopánkodásnak. Mit ér most már az egész könyv a Csákó nélkül. Még az árát is olcsóbbra kell szabni! Olyan szép volt pedig az a kis tehénke! Szegény tiszteletes asszony, de nagy malőrje van ezzel a gonosz tehénnel!

Egy darabig sirattuk, bánkódtunk felette, mikor a könyvet dicsérték, mindig sóhajtottunk egyet: »Hátha még a Csákó is benne lenne!«

Hanem hát arra már nincs mód, lassankint ki kellett békülni a gondolattal, hogy a Csákót többé ne lássuk, mikor ma délelőtt váratlanul megjött Bécsből egy kis csomagban.

Tévedésből a »Neue Illustrierte Zeitung« képei közé lett beekzekválva. Hisz a magyar ember tehenét mindig a német viszi el!

De ez egyszer a Csákó nem kellett nekik, sok viszontagságon keresztül hazakerült, és most itt van eredeti alakjában. Méltóztassanak megnézni:

Nekem sok keserűséget okozott, hogy lemaradt a vásárról, de az olvasó csak úgy járt vele, mint a tiszteletes asszony: akkor tudja meg az elvesztését, mikor meg is került.

Igaz, hogy bele nem jut így sem »A tekintetes vármegyé«-be (mert ami onnan egyszer elsikkasztódik, az meg nem kerül), hacsak az új kiadásban nem.

Ámde az új kiadás olyan messze van még, hogy azt már a szerző meg sem éli, de talán még a vármegye se.

Találkozom ma az utcán Nesztey Miklóssal, az osztálytanácsossal. Egy nagy csomagot vitt a hóna alatt.

- Szervusz, Miklós! Mit cipelsz?

- Könyveket!

- Természetesen a Jézuska küldi?

- Igen - mondja bosszúsan -, az én pénzemen!

- Ne bántsd a kis Jézust - mondom neki -, most úgyis csak ő maga van, aki még a literatúrát pártolja.

- Hadd el, kérlek, nagy kellemetlenséget okozott nekem ez az egész vallási poézis...

- Hogyhogy?

- Hiszen talán olvastad, hogy a nagyobbik leányom, Ilonka, jegyben jár?

- Oh, igen! A gazdag Czingeri Ferenccel. Gratulálok!

- Késő! Vége van!

- Mi történt?

- A legkisebbik lányom elrontotta a dolgát.

- A legkisebbik a legnagyobbét? Teringette, hiszen az lehetetlen! Hány éves?

- A Birike? Hatéves!

- Hát mit csinált?

- Az történt, barátom, hogy a vőlegény idejött hozzánk a menyasszonya körében tölteni a karácsonyt. Természetesen örömet akart okozni a kicsinyeknek ő is holmi apró ajándékokkal, s megkérte Ilonkát, tudakolja ki nagy titokban, hogy mit szeretnének kapni a Jézuskától.

Ilonka belevágott a kedves feladatba, s összehítta a csipogó gyermekhadat a szobába.

»No, apróságok - mondá nekik -, én most levelet írok a Jézuskának. Súgjátok meg nekem, hogy mit küldjön nektek! Ahogy én ismerem, hát megteszi!«

Komoly ráncokba vonódtak össze a piciny homlokok, mert sok mindenféle óhajtás dagasztja ezeket az apró szíveket: nehéz kikeresni közülök a legédesebbet.

Hanem azért mégiscsak odajárultak Ilonkához, és bevallották: ki lovat, ki könyvet, ki egy nagy babát, de hogy csipogni is tudjon; a ló meg hogy kereken járjon. Biz azt nem könnyű lesz úgy összehozni a kis Jézusnak, aki megszületik kedden éjszakára, s aki mindjárt azon kezdi, hogy minden gyereknek hoz valamit; holott neki magának, amint a mama mondta, még fehér paplan sem jut az idén, mert semmi kilátás sincs havas karácsonyra.

Nem fog ropogni, csikorogni a hó a csizmatalpak alatt odakünn, hanem a kandalló most is pattogni fog odabent és kihajt majd a szobák padozata, mint minden évben, fák nőnek ki egy varázsütésre arany diókkal és almákkal gazdagon megrakva. Mégiscsak gyönyörű nap ez, mely az erdőket beviszi a meleg szobákba.

Ilonka mind feljegyezte a kívánságaikat a levélbe, hanem biz a levél nem a kis Jézushoz ment, csak amolyan lajstrom volt az a Czingeri bácsi részére, aki azzal bejárja Sárkányt, a Légrády testvéreket, meg a játékboltokat.

Persze a kicsinyek ezt meg nem sejtették, Czingeri bácsi nem árulta volna el a világért, sőt inkább olyan ravasz volt, hogy az Ilonka háta mögött is ármányt szőtt.

Mert mikor megtudta a kis pulyák kívánságát, az Ilonkáét szerette volna kifürkészni, hogy hát annak is mi okozna nagy örömet? Hiszen az Ilonka csak bakfis még, aki maga se tudja mit akar, de ha tudja is, pirul bevallani, csak a fejét rázza.

Hanem iszen majd bevallják azt is a kisebb testvérei. Úgy is tett Czingeri bácsi. Ilonkának nem szólt semmit, külön összehítta titokban a gyermekeket. Az volt még csak az érdekes gyűlés ott a kis fülkében, a nappali szoba mellett.

- Pszt! Lassan legyetek! De egy se moccanjon. Azt hallom előre, hogy a Jézuska mind megküldi, amit kívántatok, csak éppen az Ilonkának nem küld semmit.

- Szegény Ilonka! - sopánkodának. - Talán rossz volt?

- Nem! Ilonka jó. Ő csak azért nem küld neki semmit, mert nem tudja, mit küldjön. Ti talán tudjátok, mi okozná neki a legnagyobb örömet, előttetek talán említette. Hát mármost ki vállalkozik rá, hogyha ő a ti kívánságtokról írt a Jézuskának, ti meg az ő kívánságát írjátok meg. Nos, melyitek tudja, mit szeretne ő?

A gyermekek gondolkodva hallgattak el egy percig, mígnem az Aladár fiú közberikácsolt:

- Egy ostort!

- Oh, te ostoba! - felelte Birike a legkisebbik, a legcsacskább. - Én tudom, mit szeretne legjobban az Ilonka. Én megírom a levelet a Jézuskának.

- Jó - mondá mosolyogva Czingeri bácsi. - Itt a toll és tenta, fiacskám. Írd meg őszintén, én majd aztán elviszem a postára.

- Hát jár a posta a mennyégbe?

- Jaj, bizony jár.

A kis Birike felgyűrte a kék ruhácskája csipkés ujját, felállt a papa székére az íróasztal mellett, s úgy állva írta a levelet. Soká, soká elgondolkozott egy-egy betűnél, hogy miképp is néz az ki, némelyiket ki is hagyta, de azért mégis készen volt az uzsonnáig... hanem jaj, a csipkeujjat betintázta. Csak valahogy reggelig ne tudja meg ezt a rendetlenséget a Jézuska!

Czingeri bácsi hamis mosolygással várt odakünnt a levélre, melyet Birike be is pecsételt, dugta rögtön a zsebébe, hogy a postára viszi. Oh, csak el ne késne vele az a mennyei postaszekér!

Czingeri bácsi vette a kalapját, és elment, de útközben természetesen felbontotta a levelet, és olvasta:

»Kedves Jézuskám!

Mondd meg a Király bácsinak, hogy küldje haza a katonaságból a mi Ilonkánknak Réthy Pistát, azt akivel a tavalyi bálon annyit táncolt, és mondd meg az ördög bácsinak, hogy vigye el a nyakáról a Czingeri bácsit, akit ő ki nem állhat.

Birike.«

Czingeri bácsi elsápadott, szörnyen hatott rá, megrendítette az a levélke, visszajött, és letette a karácsonyfa alatt álló asztalkára azt a gyűrűt, amit az Ilonka adott neki, és elment örökre; de azt már nem merem mondani, hogy az ördög vitte el, mert a Czingeri bácsi is jó ember. Csakhogy vőlegénynek már nagyon öreg.

Csak két férfitagja élt már a múlt században a hatalmas Tarczaly nemzetségnek: István és Endre.

Óriás birtokaik voltak a felföldön II. András óta. Valaha hatvan családtag bírta a sok várat és földet, most ez mind a két Tarczalyé.

S ezek közül is éppen haldoklott az egyik, az apa, s magához hívatta a fiát, Endrét.

- Látod ott az ősi címerünket a falon, édes fiam. Nézz oda a páncélos vitézre a kék mezőben. Ez az alak megelevenedett az imént, és az ujjaival intett. Ne rázd a fejedet, jól láttam. Ez annyit jelent, készüljek. Hát nem is protestálok, készen vagyok. Csak még hozzád van egy komoly szavam.

- Hallgatlak, atyám.

- Ha én a szemem behunyom, te leszel az utolsó Tarczaly a világon.

Endre a fejével intett némán, hogy úgy lesz akkor.

- Egyszer, háromszáz év előtt volt egy ősanyánk: Balassa Anna, Tarczaly Boldizsárné, aki megtébolyodott, s tébolyában mindenféléket jövendölt, amik egytől egyig beteljesedtek. A környék szentnek tartotta. Most is processzióval járnak még a népek a zbórói várba. Ott fekszik a nagy, faragott kapu alatt.

- Hallottam róla valamit.

- De egyet nem; ami fiúról fiúra száll a családunkban, és azt titokban tartja, a világnak ki nem kürtöli senki, azt a rettenetes jóslatot, hogy az utolsó Tarczaly fogja elárulni Magyarországot.

A fiatal főúr fölszisszent, s fölugrott térdeiről.

- Ne jöjj indulatba, fiam. Nem gyanúsítlak. Jól ösmerlek, én neveltelek téged. Nem félek tőled. A te lelked erősebb, mint a kísértetek előrelátása. Hanem mi következhetik teutánad? Irtózatos nyomást érzek a szívemen. Szörnyű fellegeket látok kavarogni a magasban. Mihelyt a szemem behunyom, úgy rémlik, mintha már a föld alatt feküdném, s egy borzasztó fekete macska ülne a síromon, melynek két szeme helyén két égő parázs világít.

- Csillapodj, atyám, - a jóslat nem fog beteljesedni, esküszöm.

Esküre emelte a két ujját.

- Aludj nyugodtan, ha elpihensz. Megértettelek. Tarczalyt nem szül anya többé.

Az öreg főúr szeme fölcsillogott, kinyújtotta aszott kezét, hogy a fiáét megszorítsa.

Egyéb dolga nem is igen volt már idefönt, behunyta a szemeit, és meghalt.

Eltemették nagy pompával, még a nádorispán is eljött a temetésére, s maga Mária Terézia királyasszony sem átallt ékes vigasztaló levelet írni a főúrnak, hogy az isten rendelésének ki vagyon téve mindenki, amiért is keressen vigasztalást a vallásban, s mikoron azt ott megtalálta, nézzen be az udvarhoz Bécsbe, mert a vigasztalásnak a másik testvére, amelyik nem a vallásban van, az az udvarnál várja az ilyen nagy urat...

Egyszóval meghívta búfelejteni az udvarához.

Arra pedig nem lehet azt mondani, hogy »nem megyek«.

Mert a király akkor is parancsol, amikor kér. Hát még mikor a király azonfelül »asszony« is.

Hanem iszen talán éppen az fordult bajra, hogy asszony volt. A korona sok mindent el bír nyomni, a férfihiúságok gyakran ott vesznek alatta, de az asszonyi kedvtelések mind kicsíráznak alóla.

Mária Terézia, noha országokat kormányozott, háborúkat viselt, mégiscsak azt csinálta mellékesen, amit a strikkelés mellett szokás, házasságokat hozott össze.

Mire Tarczaly Endre az udvarhoz jutott, már ki volt szemelve mátkájául egy báró Folkenstein leány: Mária Aurelia.

Szép aranyhajú leány volt, alabástrom fehér nyakkal, kifogástalan délceg termettel, finom hosszúkás arccal. Úgy hítták az udvarnál, a »kis körte«.

Az ember nem tudja fölfogni, miért hítták úgy. Talán hogy édes volt, mint a körte? Azaz dehogy, dehogy... hiszen, csak nem kóstolta meg tán senki?

Tarczaly nem akart tudni a dologról; mikor úgy félfüllel itt is, ott is, majd a hoppmestertől, majd az udvarhölgyektől célzásokat hallott őfelsége kegyes tervéről, szomorúan rázta a fejét.

- Én sohasem házasodom meg.

Pedig a gazdag magyar főúr nagy fogás volt. Azt nem lehetett elereszteni olyan könnyen. Az ellenállása még csak fokozta a házassággyártók kedvét.

A szép Folkenstein Mária Auréliáról nem lehet azt mondani (én ugyan nem veszem a lelkemre), hogy kacérkodott volna a magyar ifjúval. De nem is volt neki arra szüksége. Hiszen a »kis körte«, meg a »kis alma« (Eszterházy Annát hítták így) volt a legszebb az udvari bálokon.

Csakhogy az volt a kettő között a különbség, hogy a kis körte már a piacon volt, a kis almát pedig nehéz volt az ágról leszakasztani.

Tetszett a Folkenstein leány Tarczalynak kétségkívül, de ő az az ember volt, aki a szívének meg merte mondani: »szeretned nem szabad«.

De hát nem is az ő szívét akarták itt, hanem az uradalmait.

Egy udvari vadászaton az történt, hogy a vadászó társaság elvesztette Mária Aurélia bárónőt és Tarczaly Endrét. Ki tudja, hogy volt ez rendezve?

Azok nagy bolyongás után összetalálkoztak egy tisztáson, mert külön-külön vesztek el. Hiába fújták a kürtöt, nem felelt rá csak az erdő. Egész nap együtt csavarogtak, míg végre rájuk bukkant az udvari nép egy völgynyílásnál, s egyszerre gúnyossá vált minden arc.

Maga az uralkodóné elfordította a fejét kedvenc udvarhölgyétől, és kedvetlenül vágta meg selyem korbácsával a pej paripáját, úgyhogy az éppen arra vitte, ahol Tarczaly Endre állt.

- Micsoda falu az? - kérdé őfelsége szigorú arccal a lovagtól.

Egy kis stájer falu fehér házai lapultak meg távol a hegyoldalon.

- Friedau, fölség - felelte Tarczaly.

- Az a magas nagyobb ház, gondolom, a plébánia? - folytatá a királyné.

- Nem tudom, fölség.

- Pedig én azt hittem, hogy ön innét csak odamehet.

Tarczaly elsápadt, és meghajtotta magát engedelmesen.

- Ahogy fölséged parancsolja.

A vidám vadászseregből így lett víg lakodalmi népesség. Tarczaly Endre megesküdött Folkenstein Máriával, s még abban a hóban hazavitte ifjú nejét a szepesi várba.

Nagy lakodalmi ünnepélyeket tartottak otthon is külön. A szép menyecske megtanult magyarul, s igazi öröm volt elnézni, hogy tudott simulni az új hazájához.

Tarczaly Endrén egy csöppet sem látszott, hogy rátukmált asszony a felesége, kényeztette, kastélyt épített neki, pompás kerteket ültettetett a számára, fölhordta Bécsbe a farsangokba, mindenki azt hitte a legboldogabbak, nem hiányzik már ezeknek semmi a világon, legfeljebb egy gyerek.

Hanem iszen azt is majd csak meghozza a gólya...

Gólya járt is arra, rászállt a kunyhókra, az udvarházak kéményeiről lelógatta a lábát, de a Tarczaly kastélyt kikerülte sok ideig.

Azonban addig-addig beszélték, hánytorgatták ezt a témát az emberek, hogy végre is engedett a közvéleménynek, hiszen jó madár a gólya!

Tarczaly Endre amint egy nap benyitott a felesége szobájába, észrevette, hogy az asszony elpirulva dug el előle valamit.

Meglátta: finom fehér csipkéből volt, egy gyermekfőkötőcske volt.

A nagy erős férfi elsápadva támolygott ki a szobából.

Úgy járt-kelt napokig a kastélykertben, mint az őrült.

Az asszony kereste a szobájában, be nem eresztették, izengetett neki a frajláitól mindenféle szerelmes szavakat, de Tarczaly nem akart hallani semmit.

Ahelyett előhívatta öreg major domusát, Kazay János uramat, azzal tanácskozott reggeltől estig bezárkózva.

- Van még egy modus vivendi, nagyságos uram! Van még egy - mondá az ősz major domus könnyezve.

- Mi?

- A jus gladii! Elő kell venni a pallost.

S reszketett a hangja, amikor ezt mondta.

Tarczaly összehívatta az úriszéket, s odakérette a megyéből a »testimonium legalé«-t, két vármegyei táblabírát a saját ítélő bírái közé.

A pirospozsgás képű kedélyes urak összejöttek, és még egyik sem tudta, ki a vádlott.

- Majd mindjárt bejön - mondá Tarczaly.

Az ajtó megnyílt, s két urasági huszár közt belépett halványan Folkenstein Mária Aurélia.

A csodálkozás fölszisszenése hallatszott a teremben.

- Asszonyom - szólt Tarczaly -, én önt szeretem, de önnek mégis meg kell halni.

- Halljuk a vádat - szólalt fel az egyik bíró.

- Én hűtlenséggel vádolom nőmet.

Az asszony fölemelte dacosan a fejét.

- Az nem igaz! Ön hazudik!

- Előadom a vádamat. Hallgassák meg!

Elő is adta, de soha senki sem tudta meg mi volt a vád, és hasonlóan senki sem tudta meg, mivel védelmezte magát az asszony; ami a jegyzőkönyvekbe jött, arról Tarczaly testamentumában azt jegyezte meg húsz év múlva, hogy az falsum, csak a forma végett lett beiktatva.

Beszéltek azután utólagosan mindenféle dolgot, hogy az asszonynak viszonya volt Bécsben, hogy Tarczaly sohasem tekintette feleségének, és ha mégis... no, de kár feszegetni.

Az asszony védelme ügyes lehetett, mert az egyik testimonium legale fölkelt a helyéről, és eltávozott azokkal a szavakkal: »Én hóhér nem vagyok«.

A többi bíró azonban kimondta a halált.

Éppen zöldcsütörtökön virradóra legurult a szép asszony feje a pallós alatt.

Ki tudja, bűnös volt-e? S miben volt bűnös?

Vagy csak azért kellett meghalnia, hogy az utolsó Tarczaly meg ne születhessen?

A mi falunkban semmi sem volt abból, ami város. Volt ugyan csizmadiánk vagy húsz év előtt, aki kitette a vályogos házára a firmáját, de azután elfelejtette nálunk lassankint a csizmavarrást, s paraszttá lett a parasztok között.

A másik emberöltőben egy szűcs vetődött oda, - roppant eseménynek tűnt fel az eset.

Hallatlan! Mi mindent megél az ember! Nagy dicsőség ez a falura! A birkát ezentúl ki sem viszik innen; itthon békességben minden fáradság nélkül éri meg, hogy ködmönné lesz!

- Ez csak a kezdet! - kevélykedének a kovácsműhely és a faluháza előtt. - Meglássátok, hogy valamikor még mezőváros lesz belőlünk!

De a szűcs beköltözése még semmi sem volt ahhoz a riadalomhoz képest, mikor rá egy esztendőre hozzánk jött lakni egy fiskális... igen, egy igazi fiskális.

Czibaky Mihálynak hítták, és a tiszttartó ócska házát vette meg: abban ütötte fel a kalamárisát.

Nagy, vöröses hajú, szemöldök nélküli ember volt, aki azonfelül még a bajuszát is nyírta. (No, már lehetetlen, hogy, jó ember lehessen!)

A városban nem bírt megélni. Ő maga azt állította, azért mert ott nagyon drága az élet, mások ellenben arra fogták, hogy ott nagyon keveset keresett. Ostoba embernek a hírében állt, s valóban a birkaszemeiből nem nézett ki semmi ész.

Hanem azért mégis nagy dísz volt az a falunak, hogy egy valóságos, eleven fiskálisa van! Megél az itt köztünk, hacsak annyi esze van is, mint amennyi a kos szarvába fér!

Pör bőven terem a mi falunkban még a rossz esztendőkben is. Mikor fiatal az idevaló ember, a kocsmában húz ujjat az ellenfelével; ha megöregszik, a vármegyén folytatja.

Én magam ugyan sohasem viseltettem valami nagy szeretettel a pörök iránt (ami természetes is, ha az ember alperesnek születik).

Volt egy nagybátyám, aki elvesztette a pört, és amiatt ment tönkre, van egy sógorom, aki megnyerte a pörét, de mégis tönkrement, mert többe került neki az igazság keresése, mint amennyit aztán a megtalált igazság ért.

Van egy unokaöcsém, akire az apja negyvenezer forintot hagyott. A pénz bekerült a megyei árvaszékhez, hogy nőjön addig, míg a fiú nagykorú lesz.

A fiú nőtt is (mert az nem az árvaszéknél volt deponálva), hanem a negyvenezer forint elfogyott, és sohasem bírta kipörölni.

Mindezeket otthon hallottam, és már azzal a hittel nevelkedtem fel, hogy az igazság szép dolog lehet, de nem kell azt megkeresni. Úgy láttam lefestve, hogy egy vak asszony. No, bizony érdemes egy vak asszony után szaladgálni!

Az ügyvédkedéstől (noha ügyvédnek kezdtek nevelni) még jobban féltem, mióta Czibaky odajött. Majdhogy én is ilyen nevetséges ember legyek, aki minden harmadik szónál a tubákpiksziséből szippant egyet, aki olyan rövidlátó, hogy amit a kezével ír, azt az orrával letörli. Hosszú kaputot visel, és a kutyák megugatják a faluban. Nem, én soha nem akarok fiskális lenni!

Különben is kezdett a Czibaky renoméja alászállni, amint jobban megösmerték. Hogy azt mondják, csak amolyan tyúkprókátor, s az sem bizonyos, hogy diplomája van. De ha van is diplomája, ki tudja, hogy jutott hozzá? Hátha lopta valamikor valami Czibaky Mihály nevű embertől? De ha nem lopta is, ha az övé is a diploma, mit ér, ha az isten észt is nem adott hozzá! Nem tud az semmit, atyafiak, hiszen a betűi is csak olyan girbe-gurbák, mint a pók szövése!

A falusi parasztok híreket hoztak felőle a városból is, azok nem voltak kedvezők. Akinek hát nagyobb pöre volt, az mind a híres ügyvédekhez vitte be a városba. Neki alig jutott valami.

Én akkor mentem el elsőéves jogásznak. Szentül meg voltam győződve, mire visszatérek, Czibakyt már nem találom ott. »Megszökik az innét«, mondogatták a tapasztalt emberek.

De mennyire csodálkoztam egy év múlva, mikor hazatérve Czibaky fiskális urat in floribus találtam. Az ócska ház ki volt meszelve szépen, s a kertből valóságos kis paradicsom vált. Éppen akkor is apró gyümölcsfákat ültetgetett Czibaky úr. (Ez csak nem akar talán ezeknek a gyümölcseiből itt enni!)

- De bizony akar - mondá a nagybátyám -, itt is eszik. Megvetette az itt a gyökerét erősen. Hatalmas fiskális lett abból.

- Lehetetlen!

- Megnyer az, öcsém, minden pert. Roppant talentum! A legkétségbeesettebb ügyet is keresztülviszi, ha az ő kezébe jön.

- De hát mit csinál vele?

- Ki tudja? Szolgabíró, törvényszék, mind az ő ínye szerint ítél. Egyszóval nagyon érti a dolgát.

- Nem néz ki pedig belőle.

- A szemét alatt terem a jó fű, édes öcsém. Tudod-e, mit gondoltam? A vakáció alatt odaadlak hozzá, hátha kitanulnád a mesterfogásait. Jó iskola lesz, mondhatom. Többet tud az, mint az universitás!

Ráálltam, kivált, mert egy év óta magam is hajlani kezdtem kissé a prókátorság felé. Olvastam Cicero fölséges beszédeit, s elképzeltem magamban, hogyha ügyvéd leszek, majd én is mondok olyanokat a klienseim védelmére. Azonfelül egypár ügyvédi bravúr-esetet hallottam, kolosszális perbeszédekről, melyek meglágyították a bírák szívét, ravasz furfangokról, melyek gúzsba kötötték az ellenfélt. Egyszerre át voltam félig-meddig melegedve a jövendőbeli pályám iránt.

Néhány nap múlva csakugyan bekerültem Czibakyhoz. Instanciákat másoltam, és íveket léniáztam különböző rubrikákra.

Tömérdek kliens járt hozzánk az egész környékről, s hozták a rengeteg mellékhonoráriumokat, malacot, bárányt, borjút.

Az öreg keveset dolgozott. Volt egy instancia-formulája, annak a kaptáján csináltatta meg velem a keresetet vagy a panaszlevelet. Néha diktált, de akkor annak nem volt sem füle, sem farka.

És mégis majd minden pört megnyertünk! Sokszor lehetetlen pöröket is.

Csodálkoztam, de nem bírtam fölfogni. Egyszer megkérdeztem az öreget:

- De hát van eszök ezeknek a bíráknak?

Utálatos nevetésre vonta szét duzzadt ajkait:

- Van, igenis van nekik... mert nekem van.

- Nem volt, kérem, egy csepp igazságunk sem ebben a Nagy Péter-féle pörben.

- Igazság! Nem volt igazunk, hehehe? Hogy tudja maga, domine?

- Hiszen magám írtam a keresetlevelet, láttam mi van benne.

- Hüm, de azt nem látta, amit a menyecske vitt?

- Melyik menyecske?

- A Nagy Péterné.

- Igen! Igen! Emlékszem annak egy levelet tetszett adni az alispánhoz címezve.

- Nos, hátha abban volt benne az igazság, hehehe? Mit tudja azt maga, amice, hogy hová teszem én be a legnagyobb ügyvédi argumentumokat.

Ezentúl figyelmesebb lettem a principális eljárására: valóban volt abban sok különös. Mikor a tényálladékot végighallgatta, gyakran mondá a félnek:

- Rossz ügy, nagyon kétes ügy. De majd meglássuk. Van-e leánya?

- Van, kérem alássan.

- Hogy néz ki? Szőke, barna? Csinos? Férjnél van? Majd megpróbálunk valamit. Küldje ide hozzám! Sok szaladgálni való lesz a pörben levéllel ide-oda. Friss lábú fehércseléd való az ilyenre.

Szép kacér menyecskék, tüzes szemű, kevély lépkedésű hajadon leányzók sűrűn fordultak meg az irodában.

Az öreg suttogva beszélt, legfeljebb néha ütötte meg a fülemet egy-egy szó, amint levelet adott az egyiknek vagy másiknak.

- Elviszed, fiam, a szolgabírónak holnap reggel.

Máskor az esküdt urat mondta aszerint, ahogy a cím kívánta.

Mi az ördög lehet ezekben a levelekben? Ide rakja be tehát a legfontosabb ügyvédi argumentumait. Ott vannak a »griffek«, ott van a fogassága. Ezek a levelek teszik meg a hatást a vármegyénél.

Nagybátyám, aki erőnek erejével okos prókátort akart belőlem nevelni, váltig biztatott: szerezzem meg a levelek titkait.

Egyszer végre rászántam magamat, s mikor a principális ilyen levelet adott át a hetyke Kristó Erzsébetnek, utána szaladtam a kapuba egy készen tartott borítékkal.

- Adja vissza, menyecske, azt az írást, és várja meg itt, igazítunk még benne valamit.

Mohón bontottam fel az ambituson.

Hát nem volt a levélben semmi, csak üres papír.

Most voltam még csak nagy zavarban, most nem tudtam csak igazán, hol van hát az az argumentum?

Honnan eszelhettem volna én ki még akkor, mi az ilyen üres levél dolgában a bírósági praxis?

...Hogy ilyenkor a menyecskék kívánatos piros szájáról kell leolvasni a többit.

A mulatságos emlékezetű II. Ulászló királynak kincstáráról tudvalévő dolog, hogy mindig üres volt. És az nem is csoda; de csoda aztán az, hogy a kincstárnokai mégis többnyire meggazdagodtak. Hogy történhetett ez, nem fejtegetem.

De hogy így kellett lennie, bizonyítja Roesel Rázmán esete is, aki az akkori kornak valóságos Rotschildja volt. Pedig egyszerű selmeci polgár vala, s igen lelkiismeretes kincstári igazgató. Róla beszélték azt, hogyha egymás mellé rakná egy vonalban az aranyait, Budáig érne a pompás sárga szalag...

Roesel Rázmán 1520-ban meghalt, s egy derék fia maradt, meg egy csodaszép leánya, Roesel Borbála. A végrendeletben két gyermekére hagyta vagyonát, azonban Lőrinc, a fiú nemsokára szintén meghalt, és a töméntelen kincs mind a szép és kényes Borbáláé lett.

Sereglettek is a Roesel-házba kérők mindenünnen. A nagy örökségnek híre ment sebesen szerte az országban. Jöttek az elszegényedett lovagok szerencsét próbálni, hogy hátha megtetszenének a leánynak, sőt egy-egy kincsvágyó főúr is megakadt köztük.

De Borbála el volt kapatva a kitüntető versengések és roppant kincsei által; elhatározta, nem megy férjhez, csak egy királyi herceghez.

És ebben volt is valami filozófia. A szegény királyi famíliának valóban jól esett volna akkoriban, ha valamelyik tagja egy jó partit hoz vala a házhoz. No, de azon is múlt, hogy nem is igen volt fölösleges herceg.

Borbála azonban (nehogy azt higgye valaki) nem élt ám ezalatt apácaéletet, hanem kárhozatos rossz útra tévelyedék. Selmeci háza a tivornyák bűnös fészke lett. Úgyhogy becsületes polgárok keresztet vetettek magukra, mikor az utcán megpillanták az angyal alakjában járó ördögöt, sőt még akkor is, ha a háza mellett elmenének.

Lőn, hogy ezekben az időkben a nemes városi magisztrátus egy akasztófát emeltetett éppen szemben a Roesel leányasszony házával.

Az akasztófa pedig akkor még nagyon is nélkülözhetetlen közigazgatási eszköz vala, annyi volt az akasztani való, hogy mint valami fontos pozíció, az akasztófa alig jutott néha-néha üresedésbe.

Roesel Borbála, mikor kitekintett az ablakon, gyakran összerázkódott ijedtében, látván amint lógázza ott a vihar a holttestet...

Ráírt a városra, hogy vigyék el az ő ablakai elől az akasztófát.

A magisztrátus visszaírta, hogy ő ott akasztat, ahol neki tetszik.

- Márpedig az az akasztófa nem ott lesz - erősködött Borbála.

- De bizony azért is ott lesz - üzengette Buriusz János bíró uram.

S amit a szép kisasszony föltett ez elkeseredett versengésben, ki is vitte ravaszsággal; egy ideig hagyta aludni a dolgot, aztán egy ajánlatot nyújtott a városhoz, hogy ő egy várat akarna építeni, mely Selmecnek nehéz háborodott időkben menhelye lehet majd, hát engedje meg azt neki a magisztrátus, ő csak azt köti ki, oda építhesse, ahova akarja. Persze hogy nagy örömmel engedték meg (az ördögtől is el kell fogadni a jót - mondogatták a tanácsbeliek), és Borbála felépítette a várat oda, hol az akasztófa állt.

De mikor már készen volt az egész, mind a négy szöglet tornyával, hatalmas külső falaival, Buriusz János uram nem élt már, az akaratos szilaj Borbála kiment akkor a temetőbe udvarlóival, és megrúgta Buriusz sírját a gonosz sárga cipellőjével.

- Hallja-e, kegyelmed Buriusz János uram. Az én váram áll az akasztófa helyén.

*

Így épült fel a selmeci vár, Roesel Borbála szegényen, majdnem mint koldus, mindenkitől megvetve halt meg 1575-ben szept. 15-én.

A selmeci várnak sohase volt valami különös hadászati jelentősége. Legalább állami szempontból éppen nem.

Mert a körülfekvő várak, Csábrág, Kékkő, Zólyom, Bozók mind a bányavárosok védelmére voltak felszerelve. A bányavárosok kincseit védték, hogy oda ne juthasson az ellenség.

De ha egyszer Selmecre jut be, hát akkor mit védjen már a selmeci vár?

Rákóczi hadjárata alatt a selmeci vár is kuruc kézre jutott. S itt folytatták aztán a béketárgyalásokat.

Legutoljára barátok lakták.

Most pedig lakatlan, de vidámabb, mint akár Roesel Borbála idején, pajkos diákgyerekek labdáznak az udvarában.

Kis kedves zömök emberke volt a mi tanárunk. Arról volt nevezetes, hogy Petőfi Sándort is ő tanította, mikor még azt Petrovics Sándornak nevezték. Hideg, száraz arca volt, semmitmondó szemei, melyekben sohasem látszott visszatükröződni semmi érzelem, se öröm, se bánat, se harag, se kevélység, semmi, semmi. Talán a pápaszemei okozták azt, melyek egészen eltakarták ez apró színtelen szemeket? De egyet azonnal észrevehetett mindenki: a félénkségét. Mindentől összerezzent, mindenkitől félt, mindenki iránt nyájas viseletet tanúsított, még a tanítványait sem merte erősebben korholni, ha azok valamely helytelenséget követtek el, nyájas volt és szelíd megrovásaiban is.

A tanártársai gyönge szívűnek mondták emiatt. Csodálatos, hogy éppen azok ítélték el az öregúr modorát erősebben, akiknek az kényelmes volt. De úgy van az mindenben a világon.

S valóban, Damos Gábor uram félénk volt, éjjel sohase mert künn járni az utcán, mert félt a rossz emberektől, nappal is csak a népes helyeken fordult meg, mert nappal is félt: a kutyáktól.

Ilyen jó, egyszerű ember volt Damos uram, hogy dohányt lehetett volna vágni a hátán, mikor én megösmertem mint tanáromat.

Pedig különös idők voltak akkor, és éppen nem kedvezők a bátortalanoknak.

Ezt a földet, hol élnünk, halnunk kell, nagy veszély fenyegette. Mert ehhez a földhöz hozzátartozik a levegője, azt pedig mi magyarok csak akkor tudjuk beszívni, ha szabad és tiszta, ha meg nem fertőztette azt semmi idegenszerű. Nagy panaszaink voltak, s ezek a panaszok végighangoztak az országon, s olyanok voltak, mint a kiáltó hangok a sziklák között, minél tovább hangzottak, annál nagyobbra növekedének. S a mi panaszainkra azok, akiktől orvoslást követeltünk, azzal feleltek, hogy még jobban megsértettek. Ekkor aztán kitört belőlünk is a harag fönségesen. Talpra állottunk férfiasan, s mellünket kitárva daccal kiáltottunk ennek a földrésznek:

»Jól van hát. Itt állunk. Aki nem akar bennünket megtűrni jogainkkal, hazaszeretetünkkel, jöjjön idébb! Birkózzunk össze!«

Nem hordozták körül a véres kardot, mint hajdanta, csak a zászlót kellett kibontani. Alatta volt mindjárt minden magyar. Meglátták azt a zászlót akármilyen messziről, akármilyen sötétben. A honszeretet élessé teszi a szemeket, s világosságot szór szét az utakra, amelyeken menni kell.

Talán nem is kell mondanom, mikor volt. Mindenki emlékszik erre az évszámra. A ti apáitok, kedves olvasóim, sokáig hordozták ezt az évszámot kokárdán, a kalapjukon, még akkor is, mikor már másképp jegyezte az éveket a kalendáriumcsináló. Évszám, amelyből mondat lett. S minő mondat! Varázsige, melytől melegebben dobog fel a szív, kigyúl az arc! Megelevenül az emlékezet, s felhőket lát s villámokat mögöttük, azután pedig ismét örökösen csak felhőket villámok nélkül.

Ilyen varázsige az az 1848.

Fiatal fiúk voltunk még akkor a hatodik osztályban. Az újságok még ritkák voltak, hogy gyorsan elhozták volna az események hírét. Csak hallomásból tudtuk a nagy forrongást, mely az országban volt. Egy-egy Selmecre vetődött utazó beszélt néha valami újat, s az villámhirtelen terjedett az izgatott lakosság között.

Az emberek kimentek a város végére, ahol a zaj nem zavarta őket, s ott a földre lapulva fülükkel hallgatták a távoli ágyúdörgést. Az anyaföld volt a legbiztosabb hírvivő a panaszos morgásával. Háború folyik valahol messze. Az ég alja kigyúlt esténkint vérpirosra, s a harmadik határból is pernyéket hozott a szél. Falvakat gyújtottak fel valahol messze...

Tudtuk, hallottuk mi is ezeket, s a mi kis szívünkben is volt akarat, volt szeretet az édes haza iránt. Bizonyos izgatottság tartott lázban bennünket is, s restellni kezdtük, hogy nekünk most a káposztás kertekben azt kell magolgatni: »Parve nec invideo...«

Irigyeltük azokat, akik ott lehetnek, ott, ahol a dicsőség van, meg a kötelesség, meg a halál. Egy fényes angyal, egy fakó asszony és egy borzalmas szörny; Istenem, de jó lehet ott közelükben!

Ez a három perszona egészen más formát adott mindennek, csak az öreg Damos maradt a régi. Minden nap feljött előadást tartani, a régi egykedvűséggel, nyugalommal. Hanem egy napon szokatlanul halványnak látszott, midőn belépett. Amint felment a katedrába, le sem vette magáról a Kazinczy-féle hosszú kék köpönyeget, mely a sarkáig érvén, elfedte még a bokáit is. A szemeiben sajátszerű tűz csillogott...

»Haragszik-e az öreg - találgatták -, avagy pedig láza van!«

Mintha vívódnék valamivel, ajkai megnyíltak, szólni akart, homlokáról, szemeiből szinte lekéredzkedett valami, de mintha még küzdene magával, keze is reszketett, mint a nyárfalevél, s kihullott belőle a könyv, amelyből a prelekciót volt tartandó.

A könyv zöreje eszméletre hozta. Egy tanítvány kiugrott az első padból, s átnyújtotta neki a könyvet, mely lecsúszván a katedráról a mediumra esett volt le.

Az öreg láthatólag megkönnyebbült... egyet sóhajtott, és félénken összezsugorodva, fejét a váll-lapickái közé behúzva, leült, ujjait megnyálazta, s lapozni kezdett benne:

- Hol is csak... hol is hagytuk el csak? - motyogta szórakozottan, s ujjai még mindig reszkettek. Forgatta, sokáig forgatta, de csak sehogy sem bírt ráakadni arra a helyre, ahol tegnap végeztük.

- Ej, ej - szólt bosszankodva -, talán a macskák ették meg azóta az Iliászból azt a lapot?

Megint lapozott. Feszült kíváncsisággal néztük, mert már kezdett átcsapni ez a dolog a mulatságosba. Egyszerre felugrott, mint valami kis hörcsög, s apró tenyerével odacsapott nagy mérgesen a katedrára. Majd megdermedtünk a csodálkozástól. Azután becsapta a könyvet haragosan, s így szólott harsány hangon (sohasem fogom elfelejteni a szavait):

- Fiúk! Betettem a könyvet, csukjátok be ti is a könyveiteket.

Olyan hatalmas parancsoló volt a szava, hogy mintegy versenyszóra becsuktuk könyveinket valamennyien.

- Mert a könyvek ideje elmúlt, fiaim. Majd eljön megint... Bizonyosan eljön még.

Kivette zsebkendőjét, s kigyúlt arccal letörölgette a forró izzadságcsöppeket, azután folytatta még nagyobb hévvel.

- Újra kinyitjuk őket, hanem addig... magunknak kell csinálni egy Iliászt. Megértettétek?

Nem bizony mink; egészen bele voltunk zavarodva a csodálatos viseletébe. Ekkor hirtelen félretolta vállairól a köpenyeget, s a jó öreg ott állt a katedrán, fekete karneolgombos atillában, s széles rezes kard csüggött az oldalán.

- No hát, értsétek meg egészen!

Meg is értettük. Lelkesülve ugrottunk ki a padokból, s egyszerre szívből kitört ajkainkból az éljen.

- Ki jön a csatatérre? - kiáltá mennydörgő szavakkal.

- Mind egytől egyig. Csak vezessenek bennünket.

- Majd elvezetlek én, fiaim.

S el is vezetett azután. Huszonnégyen mentünk vele, s csak öten kerültünk vissza aztán, hogy ott folytassuk, ahol elhagytuk.

Csakhogy ő vissza nem jött soha többé. Meghalt hősileg a szélaknai csetepatéban.

Nekünk pedig, akik visszajöttünk, borús volt a Homér derűs ege azután...

De ne folytassuk, mert még belemennénk az Osszián ködös-homályos hangulatába.

A redakcióban sok mindenféle dolog történik. Az a munkatársunk, aki kibontogatja az érkező csomagokat és leveleket, sokat mosolyoghat rajtuk.

Az egyikben azt írja Pozsonyból egy előfizető, hogy a lappal nagyon meg van elégedve, csak az a kár, hogy nagyon filoszemita, mert ekkor és ekkor egy zsidópártoló kifejezés fordult elő benne.

A másik levélen szegedi bélyeg van. Annak meg az a panasza, hogy isten ellen való vétek, mennyire antiszemitává teszi a lapot Bartók Lajos.

Egy harmadik levél azt kívánja, hogy több fordított beszélyt adjunk, egy ötödik jóakaratú érdeklődő csupa eredeti költeményeket kívánna.

Ördög legyen az, nem ember, aki ezeknek mindnek a kedvére tehessen.

Krisztus urunk hétezer embert elégített ki két hallal. Nagy dolog volt.

De egy lappal talán még ő sem bírt volna kielégíteni hétezer embert. Nekünk pedig húszezret kellene kielégíteni! Búsan vakarjuk a fejünket: »Nem lehet, nem lehet!«

Azért hát nem is vehetjük kötelességnek, amit az érkező levelek a nyakunkba varrnak, legfeljebb mulatságnak.

Többnyire ezek a témák variálódnak örökké. Vagy pedig kérdezősködések egy vagy más tárgyban, amelyekre a szerkesztői üzenetekben felelünk.

Ritka kivételképp történik valami egyéb.

Ilyen ritka kivétel volt a mai.

Egy piciny csomag érkezett Homok-Szt.-Györgyről Glöckner úrtól. Úgy nézett ki a kis dobozka, mintha valami ékszer volna benne. Nézem a szállító levelet, hát az van odaírva: tartalma cserebogár.

- Mi az ördög? Lehetetlen az!

Nézem az értéket, oda van írva: két forint.

- Bolondság! - Két forint árú cserebogár csak nem fér be ebbe a kis skatulyába. Aztán minek néz bennünket a beküldő? Csak nem teszi fel rólunk, hogy cserebogarakat eszünk, mikor láthatja a lapból, hogy embereket eszünk...

Nézem a naptárt (mert az újságíró semmit sem tud bizonyosan), s íme látom, hogy januárius hó van.

Nézem a lexikont, s megtalálom benne, hogy a cserebogár májusban születik, s ősszel elpusztul.

Hát ki bolondult itt meg? A beküldő-e, a naptár-e, a lexikon-e vagy pedig én?

Ideges félelemmel tépem le a pecsétes spárgákat a kis dobozról, felnyitom, s íme a zöld fűből csinált fészek kellő közepén csakugyan ott barnállik egy igazi cserebogárnak a kávészín háta. Fehér pettyesnek kezdődő hasa alól virgoncan nyújtogatja a németes vékony lábát. Tehát egy egész eleven cserebogár!

A redakció öreg gyerekei mindjárt körülveszik nagy örömmel.

Faluról érkezett apró vendég! Mintha magával hozta volna az egész falut.

Itt még nyáron sincsen, ott meg télen is van. Oh, a boldog falu!

Leteszem közszemlére »egy kutyanyelvre«.

Rovatvezetők, politikusok, nemzetgazdászok, képviselők gyönyörködve nézegetik. Ugyan tud-e járni? Oh, ni, most mindjárt felszáll, kezdi kieresztgetni az alsó hártyás szárnyacskáit. De nagy öröm lenne, ha felszállna!

A nemzetgazdász végignézi, s így szól:

- Korán lesz a tavasz, uraim!

Az újdondász fontoskodva jegyzi meg:

- Ritka eset! Megírom.

A külföldész azt az észrevételt teszi:

- Lefőztük a németeket. A bécsi lapok múlt decemberben dicsekedtek egy osztrák cserebogárral. Ez több, mert ez januáriusi!

A politikus keserű szarkazmussal dörmögi:

- Előbbre jár a társainál. Nem lesz belőle semmi!

- Botrány - elméskedik a kiadó. - Mióta én naptárakat adok ki, azóta már a természet sem tart naptárt.

Mindenki mond valamit: persze nem nagyon okosat, mert ami okos eszünkbe jut, azt a lapnak írjuk meg. Csak még a poéta van hátra, ő nézi a legfigyelmesebben.

Egészen el van érzékenyülve:

- Szegény picikém - sóhajtja a hegyes írótollával megpiszkálva -, te ugyan rosszkor születtél. Azt hitted, meleg tavasz van. Hát tinektek hitvány bogaraknak is vannak csalódásaitok?

S elérzékenyülve törül ki egy könnyet a szemeiből.

De megvigasztalja a humorista:

- Ne búsulj a sorsán! Hátha jól járt? Elküldjük Herman Ottónak, s az, ha megösmerkednek, egy könyvet kanyarít róla.

IV. Béla király megbetegedett. Doktorok, javasasszonyok, kuruzslók jártak messze földről az udvarába, hogy meggyógyítsák. De nem találkozott senki.

Midőn aggódó arccal tanakodának a beteg király ágya előtt, egyszerre belép egy idegen ősz ember, s így szól, könyökével lökve szét a kuruzslókat.

- Ej, mit beszéltek itt össze-vissza! Egy király nem közönséges ember. Egy király mástól gyógyul meg, és mástól egy rabszolga.

- Talán tudod, öreg, mitől gyógyul meg a király? - kérdé a nádorispán tőle.

- Tudom bizony. Azért jöttem ide, hogy megmondjam. Nem kell a királynak semmi, csak az, hogy hét napig viselje annak az embernek az ingét, aki a birodalmában legboldogabb.

Megörültek ennek a tanácsnak a körülállók, mert legalább reményt nyújtott. Nosza, elő kell hát keresni az ország legboldogabb emberét.

Csakhogy hol találják azt meg? Puhatolóztak nagy uradalmak, várak tulajdonosainál, fényes méltóságok viselőinél, de mindenkinek volt még valami olyan el nem ért kívánsága, hogy nem nevezhette magát a legboldogabb embernek.

Amint mennek, mendegélnek a királyi csatlósok a legboldogabb embert keresni, egy éjjel egyszerre elibök áll a sötétben egy alak:

- Ide is elhozta már a hír, hogy mi járatban vagytok. Ne menjetek tovább, vitéz urak, álljatok meg, mert én érzem magamat az ország legboldogabb emberének.

A csatlósok felette megörültek, ezeket mondván:

- Jöjj hát velünk rögtön a királyhoz, hogy átadhasd neki az ingedet.

Az ország legboldogabb embere fölkacagott.

- Bolond egy kívánság! Van is énnekem ingem.

S valóban, amint a holdvilág kibukkant, most látták, hogy egy meztelen szegény Lázár áll előttük. S most már ők nevették, hogy boldognak mondja magát, pedig még inge sincs a nyomorultnak.

De azért csak mégis elvitték a királyi palotába. Az ősz ember ott volt még, s az ahogy ránézett, menten elhitte neki a boldog voltát, s inget készíttetett neki, hogy azt viselje egy darabig, s mikor már szennyes lesz a testén, akkor vegye fel a király.

Így is történt, és lett heted napra nagy öröm, mert a király egészségesen kelt fel az ágyból. Maga elé hívatta a koldust, és így szólt hozzá:

- Mit kívánsz, amiért meggyógyítottál?

- Semmit sem kívánok, uram.

- De én nem engedhetlek el üres kézzel. Van egy üres szép váram, Csicsóvár. Nemessé teszlek, neked ajándékozom, s előbbi állapotod emlékéül a »Lázár« nevet fogod viselni.

A koldus vállat vont, hogy isten neki, úgy is jó lesz, és ha már vára volt neki, elment bele lakni, nagy úrrá lett, szép asszonyfeleséget hozott a házhoz egy erdélyi főnemzetségből.

Így meséli el ezt a korhagyomány Csicsóvár első uráról. Azonban hozzá teszi, hogy egészen kikerekítse a történetet, a hatalmas Lázár nem volt boldog, a szép feleség sokat keserítette, úgyhogy egyszer feléje vágott egy buzogánnyal, hogy az holtan leszédült, mire hogy embert ölt, maga is megijedt, s kétségbeesésében leugrott a magas várfalakról. Ahova vére folyt, most is sajátságos piros színű füvek nőnek vára alatt a sziklás talajban.

Csicsóvár nem messze fekszik Déstől hatalmas, úgyszólván egy a félország fölött uralkodó sziklán. Körös-körül egész Kolozsvárig, Besztercéig, Szilágyig el lehet onnan látni tiszta időben.

A hajdan erős fészek ma már rom, évről évre fogy a fal fent, de majdnem arányosan fogy a hegy is alóla. Malomköveknek alkalmas a szikla, hasogatják hát, és szállítják mindenfelé, kereskedést űzvén vele a szomszédos falvak lakosai.

A vár múltjából az elbeszélt regén kívül is van elég történeti adat. 1320-dika táján a király Tamás vajdának engedte át Csicsót, s azontúl hosszabb ideig bírták az erdélyi vajdák.

A XV. században, ki tudja hogy, de a moldvai vajdák kezébe jutott a vár. Öt-hat vajda következett egymás után, aki Csicsót és uradalmát birtokolta, mit természetesen mindig rossz szemmel néztek a magyarok, hogy olyan erősséget nem szabad idegen kézben hagyni. Neki is rugaszkodtak egynehányszor, hogy elveszik, de csak mindig úgy fordult, hogy megmaradt Csicsó a vajdáknak.

Hosszú százesztendeig tartó pör volt ez.

Ha János Zsigmond eldisputálta, Ferdinánd csak azért is nekik ajánlta.

Ha a vajdáké volt a vár, a magyarok folyton visszakövetelték, ha a magyaroké volt, a vajda követelte folyton vissza tőlük.

Csicsó volt az akkori erdélyi életnek a tengeri kígyója.

Végre Zápolya János megharagudott, s pör és egyezkedés helyett ostrom alá fogta, és megvervén Péter vajdát, elvette tőle Csicsót.

Mire természetesen az új vajda, István, összeszedvén apja szétvert hadait, kis idő múlva ismét visszatért a várat elfoglalni.

János király Martinuzzit bízta meg a védelemmel.

A nagy államférfiú ravaszul mosolygott, s ahelyett, hogy a hadakat odavinné, küldött egy pár száz munkást, s leromboltatta a szép kevély várat irgalmatlanul.

- Legalább ne veszekedjünk érte többet.

S Martinuzzinak igaza volt, hogy lerontatta. Nemsokára jött a szultántól a parancs: vissza kell adni a várat a moldvai vajdának.

Igen, de már nem volt meg, szerencsére.

Szerencsére, mondom, mert ha meglenne, és persze ha a moldvai vajda is meglenne, még tán mai napig is hajigálnák ki felváltva egymást a csicsói híres várból.

I. A MEGGAZDAGODÁS ÚTJA

Az unokaöcsémnek, aki iskolás deák Selmecen, megígértem tavaly, hogyha jól teszi le a német nyelvből a vizsgát, egy szép ezüstórát kap tőlem.

Megígértem, mert azt hittem, sohasem fog tenni jó vizsgát a német nyelvből; azonban megcsalt a gyerek, nekifeküdt, s kitűnőt kapott a német nyelvből; legott is megírta tiszta német nyelven:

»Tessék már most bácsi az órát elküldeni.«

Mire én megdicsértem, s a következőt feleltem neki:

»Utánanézek, kedves öcsém, s mihelyt véletlenül beleütödőm valami jó olcsó órába, rögtön megveszem neked.«

Az imposztor megharagudott ezért, s fogta magát, visszaírt ő is:

»Majd én is kultiválom a német szót, ha véletlenül beleütődöm.«

De nem ütődött bele a gazember, még abban a tiszta német városban is olyan ügyesen tudta elkerülni: meg is bukott belőle az első szemesztrisben derekasan.

No, már csak nem engedhetem, hogy miattam maradjon valaki szamár egész életében, s komolyan kezdtem foglalkozni az eszmével, hogy csakugyan veszek neki egy ezüstórát.

A nebulónak segítségére látszott jönni a véletlen is.

A minap bemegyek egy ötödrendű ezüstműveshez az Üllői úton, hogy ott a nemesi koronás inggombjaimhoz csináltassak még egyet, mert egy demokrata bankettre vagyok hivatalos március tizenötödikére, ahova ki kell magamat csípnem.

Alig vagyok bent nehány percig, midőn egy kopottas, összetöpörödött zsidó legényke gurul be egy színes papirossal a kezében.

- Nem veszi meg ön ezt a zálogcédulát? - kérdé az idegen az ezüstművestől.

- Nem - mondá az ezüstműves kurtán.

- Pedig csak egy forint! - kiáltá a zsidó bánatosan.

- Ingyen sem kell.

- Egy ezüstóra! Egy óra, amelyre tizenöt forintot adtak. Fölséges óra! Megbánja az úr!

- Menjen a pokolba az órájával - utasítá ki durván.

A zálogcédula tulajdonosa kikullogott, de én hirtelen visszakiáltottam.

- Jöjjön be, atyafi, megveszem én a cédulát. Itt van az egy forintja.

Hirtelen zsebregyűrte, s víg ugrándozással futott el.

Mialatt én a tizenöt forint kölcsönnel terhelt cédulát vizsgálgattam, az ezüstműves odavetve mondá:

- Kár volt megvenni.

- Hogyan? Hisz ez kész nyereség, az órának legalább is huszonöt forintot kell érnie, ha annyit adtak rá.

Az ezüstműves a fejét rázta, és mosolygott hozzá.

- Vagy azt hiszi ön talán - kérdém csodálkozva -, hogy a cédula lopott?

- Hiszen ha még csak lopott volna, jó volna.

- Teringette, hát még annál is nagyobb baja van? De hát mi?

- Az, hogy nemigen ér többet öt-hat forintnál. Ha ön kiváltja, éppen tíz forinttal fölözik le.

- Az lehetetlen. Hiszen nem ment el az esze a zálogháznak, hogy akkor tizenöt forintot adjon rá.

- Az ám, csakhogy ez nem a nagy zálogház cédulája.

- Látom, ez a közvetítő zálogházé, de annak még több esze van, mint a nagy zálogháznak.

- Hiszen éppen az a több ész a bibe.

- Nem értem.

- Elhiszem, mert egy kicsit furfangos a csalás. Elgondolhatja uram, hogy én is megvettem volna a cédulát, ha érne valamit.

- De az isten szerelméért, öntsön már egy kis világosságot is a fejembe.

- Ej, hiszen nem nehéz megérteni. A becsületes közvetítő intézet azokat a tárgyakat, amiket nem váltanak ki, elzálogosítja magamagánál nagyobb kölcsönre.

- Mégsem vagyok egészen tisztában.

- Megmagyarázom. Például ez az óra valamikor zálogba volt ugyanazon közvetítőnél hat forintig, s bentveszett; most tehát fogta magát a közvetítő, írt róla egy tizenöt forintos cédulát, s azt most eladatja az ügynöke által, s aki lépen ragad, kiváltja tizenöt forinton...

- Hallatlan! Ez a kopottas legény tehát...

- Igen, ez a legény tehát annak a közvetítőnek az ügynöke, s egy egész légió ilyen ügynöke van a gazembernek. Már legalább ötször jártam meg így magam is. S ha kifogynak a tárgyak, összevásárolnak újakat potom áron, s kibocsátanak róluk tetszés szerinti összegben cédulákat...

- No, ez borzasztó!... Be kellene jelenteni a főkapitányságnál.

- Hiábavaló lenne. A csalás kinyomozhatatlan a közvetítő intézetek mai szervezete mellett. Miként derítse ki ezt a rendőrség?

Valóban énmagam sem bírom elképzelni. Hanem amit nekem az ezüstműves beszélt, az szóról szóra igaz volt.

Elmentem az órát kiváltani. Ott egy elegáns tolvaj ült az ő ketrecében.

Lefizettem a tizenöt forintot, mire ő kikereste, s odalökött elém egy skatulyát.

Felnyitom, hát egy hitvány öt forintos klepszidra volt benne.

- Ez a hagyma, uram, nem ér meg tizenöt forintot.

A tolvaj vállat vont.

- Ez az óra nekem nem kell, uram - mondám ingerülten -, újra itt hagyom zálogba. Adja ide a pénzemet!

- Sajnálom, de az ezüst értéke esett, legfeljebb négy forintot adhatok rá.

Káromkodtam egyet, s aztán magyar természetemnél fogva, belenyugodtam.

Hiszen a gyerek ezzel is csak úgy megtanulhat németül, hogy az arany remontoir órával sem különben.

Aztán valamit én is tanultam ezzel az órával, és talán tanulhat belőle valamit a jövőre Török János uram is.

II. A HALÁL, MINT CSALÓ

Sok mindenféle alakban szerepelt már a halál, melyet kaszával kezében rémletes szemüregekkel képzelünk, de mint csalásnál bűnrészest talán most először állítjuk a vádlottak padjára.

De hogy sorjával menjek, azon kell kezdenem, hogy Budán lakom, s többnyire éjjel járok haza Pestről.

Tessék elhinni ilyenkor százszor szebb a Duna idres-bodros, titokzatos vizével. Ámbár nem állítom, hogy a Duna szépségeért maradok oly soká Pesten.

A méltóságosan hömpölygő folyam, úgy látszik ilyenkor, mintha az égből kihasított széles, haragos kék pántlika lenne. Ha összehasonlítom színét a mennyboltéval, néha egészen egy szövet. Csakhogy a felsőnek csillagai vannak.

Így elábrándozva megyek a Lánchídon a múlt hónapban egy éjjel, midőn körülbelül a híd közepén valami fehér tűnik a szemeim elé. Amint közelebb érek hozzá, látom, hogy egy öreges férfi vetkőződik ott, s ruháit, előbb a blúzát, majd a mellényét lassú flegmával lerakja a hídkarfára.

Körülnéztem... egész hosszában néptelen volt a híd, senki sem jött, sem ezen, sem a másik oldalon, csak messze, a budai hídfőnél derengett egy kis világosság.

Ez bizonyosan öngyilkos - gondoltam, és szívem háborogva nagyot dobbant.

A férfi ezalatt mélyen sóhajtott, s egyik lábát keresztültette a karfán...

E pillanatban rohantam oda, s visszarántottam.

- Mit akar tenni, szerencsétlen!

Rám nézett dühösen, s aztán megrázta magát, s makacsul kirántotta piszkos ingét kezemből, mert az ingénél fogva tartottam.

- Hagyjon engem! - szólt elkeseredetten.

- Mit akar tenni?

- Meg akarok halni.

Megfogtam a kezét barátságosan.

- Ne tegye ezt. Meghalni mindig ráér. Hiszen ön még erős, munkabíró férfi. Ne okoskodjon, no, húzza fel a mellényét és a kabátját, aztán menjen haza.

- Haza? - mondá, s a kétségbeesés tompítá el hangját. - Ahol egyetlen gyermekem fekszik halva. Nem, én a gyerekkel megyek...

S újra nekirohant a karfának.

- Istenemre mondom, nem engedem. Hej, rendőr, rendőr! - kiáltám, s teljes erőmből megfogtam a szerencsétlent.

Rendőr természetesen nem jött, s az én szerencsétlen emberem most már rimánkodásra fogta a dolgot, hogy az isten is megáld, ha én most a vízbe hagyom ugrani; neki csak teher az élet, már két napja nem evett, s gyönge az éhségtől velem küszködni.

- Lássa uram, nekem nincs revolverre pénzem, se arzenikumra, ez az egy Duna van itt, amihez ingyen jutnék, s ön abban is megakadályoz. Hát már a szegény embernek nemcsak élni, de meghalni is lehetetlen?

- Ha éhes ön, jöjjön, még találunk valahol kocsmát nyitva, ahol jóllakhatik.

- Mit ér az? Holnap megint éhes leszek.

- De hát mért nem megy ön dolgozni?

- A gyár, ahol eddig munkás voltam, megbukott, s nincs munkám. Úgy állok, uram, hogy a holt gyermekemet sem tudom eltemettetni. Eresszen, ha istent ösmer...

Én ekkor kivettem a tárcámat zsebemből.

- Itt van öt forint. Segítsen magán valahogy, és keressen addig munkát. Az öt forintot átadom, ha lemond az öngyilkosságról, és velem jön a szomszéd kocsmáig, ahol valami meleg ételt vesz magához.

Szemeit az égre emelte, és fájdalmasan sóhajtozott. Azután lehajolt, és megcsókolta kezemet.

- Az isten fizesse meg az úrnak. Adjon ezer annyit érte. Jól van, megteszem a tekintetes úr kedvéért, csakhogy tíz forintra volna szükségem, hogy élhessek. A temetés maga belekerül nyolc forint ötven krajcárba.

Erre csendesen felhúzta a ruháit, s elindult utánam folytonos sóhajok közt...

- Tíz forint sok pénz... Magam is csak nehezen bírnék annyit nélkülözni. Hogy hívják önt?

- Vandrák Jánosnak, kérem alássan. Itt van a keresztlevelem, itt vannak az okmányaim. Jójáratú, becsületes ember vagyok, kérem alássan.

Megnéztem iratait, s láttam, hogy szentendrei születésű, kitanult lakatos.

- Hát isten neki, megadom magának a tíz forintot, de azzal a kikötéssel, hogy ha valaha hazakerül a szülőhelyére, Krausz Lajosra fog szavazni.

(Nota bene, én is szeretek tréfálni a halállal, de Vandrák János nem értette el ezt a rossz viccet.)

Elfogadta a tíz forintot, s nagy hálálkodások között váltunk el.

- Ha valaha egy emberre vagy egy hű kutyára lesz szüksége a tekintetes úrnak - mondá hálásan -, akkor kerestessen fel engem. Sohasem fogom elfelejteni azt, akinek életemet köszönöm. Imádságaimba szövöm naponkint.

Így történt ez a múlt hónapban szórul szóra, de nem azért említettem fel a szerencsétlen Vandrákot, hogy dicsekedjem a jótékonyságommal, hanem egész más okból.

A tegnapi tárcámban említett demokrata banketten ugyanis egy fiatalúr ismerősöm ült mellettem, a gomblyukában rendjellel.

- Ah, ah, ön tehát elhozta a rendjelet is ide.

A szomszéd elpirult, s aztán mentegetőzve hebegé:

- Ez kérem, nem afféle rendjel... Ezt én életmentésért kaptam.

- Igen? Kit mentett meg?

- Egy Vandrák nevű embert, aki a Lánchídról a vízbe akart ugrani...

- Vandrák nevűt? Lehetetlen az! Hogy nézett ki?

- Egy szőke, zömök.

- Hohó! Hisz azt én mentettem meg!

- Hogyan? Ön? Ne tréfáljon.

- Éppen nem tréfálok. Lakatos, Szentendrére való.

- Az, az! - kiáltott föl csodálkozva. - No, ez furcsa eset! Mikor mentette ön meg?

- Körülbelül egy hónap előtt.

- Oh, a gazember, pedig hogy esküdött nekem az életben maradási szándékára.

- Ne kárhoztassa szegényt. A gyereke feküdt halva, s nem bírta eltemettetni. Ilyenkor, tudja, az atyai szív.

- Hát hány gyereke van annak az embernek? Hiszen tavaly is éppen így feküdt halva egyik gyereke.

- No, ez mondhatom szép história!

A bankett körülbelül éjfél után egyre ért véget, s hangos szél fújt, s borzolta tarajosra az öreg Dunát, mikor a Lánchídon hazafelé ballagtam.

Egy ember sem ment a hídon. Lépteim kísértetiesen kopogtak a pallókon.

Amint elhagyom a középső kőoszlopot, egyszerre elém bontakozik a múlt havi dráma.

Látom a vetkőződő Vandrák Jánost.

Ezúttal letérdelt az átjáróra, és kezeit összetéve imádkozott, akár Csatár Zsiga a csongrádi templom előtt.

Midőn közelebb jöttem hozzá, jobb lábát a szokott metódusban áttette a karfán, s ugrásra készen állott.

Csendesen, nyugodtan lépkedtem feléje, mire ő újra imádkozni kezdett az ugrási pozícióban, s bizonyosan csodálkozott rajta, hogy oda nem rohanok.

Nem én, azért is megálltam, kissé távolabb, hadd lássam mit fog csinálni.

Lopva felém pillantott, és felemelte a lábát, és két kezét kétségbeesve kitárta.

Úgy tettem, mintha észre sem venném.

- Isten veled, élet! - kiáltá szívszaggatóan. De én erre sem mozdultam meg, csak néztem csendesen.

Elkezdett rettenetesen sóhajtozni, mialatt az egyik kezével görcsösen kapaszkodott a karfába, hogy valahogy le ne essék.

Most már nem állhattam meg szó nélkül.

- Hát mért nem ugrik már be, Vandrák bácsi? Mit várakoztat itt a hidegben hiában?

Visszarántotta lábát, és kedélyesen fölkacagott...

- Nini, nini, hiszen a tekintetes úr az. Hát mért nem tetszett közelebb jönni, hogy lássam? Istenuccse nem ismertem meg.

- Nem ösmert meg, öreg?

- Hisz ha megösmertem volna, csak nem csinálom ezt a komédiát. Bolond időnk van, tekintetes uram, bolond időnk! Félek, rossz esztendő lesz.

- Hát hogy van, Vandrák? Már azt hittem, megint meghalt valamelyik gyereke.

- Megvagyok valahogy, köszönöm alássan a kérdését, a gyerekek is egészségesek.

- Hát a munka, hogy megy?

- Meglehetősen, kérem alássan, meglehetősen.

- Pedig mégis úgy veszem észre, hogy igen gyakran híja a halált.

Elmosolyodott Vandrák ártatlanul.

- Nem árt az a halálnak, kérem alássan.

Két nemes vitéznek a nevét kapta fel a hír őfelsége, Rákóczi Ferenc Urunk kuruc hadaiból. Pedig ugyancsak azóta sem volt a dicsőségnek alkalma, hogy olyan magas cenzussal dolgozzék.

Ikertestvérek voltak, Imre és Gábor (a családi nevüket elhallgatom), mind a kettő vakmerő lovag volt, harcban szerencsés, hadi tanácsban bölcs, de különösen Imrét bálványozták a katonái. Legendák szerint nem fogta a golyó, s a kard elvesztette élét, ha a testéhez ért.

Nem is esett semmi baja, egészen 1707-ig. Sitkénél azonban a Rabutin ellen vívott csatában belefúrodott egy kartács a lábába.

S most már vége lett volna a legendának, ha Imre vitéz nem sajnálja vala a villanyozó hittől megfosztani a kurucokat. Eltagadta a sebet, azért fekszik ágyban, híresztelé, mert a csizma törte fel a lábát, s amikor fölgyógyult, azután is mindég azzal sántított, hogy a sárga csizma szorítja. (Így keverik rossz hírbe mindenféle bolondságért a csizmadiákat.)

Hanem sántán is éppen olyan vitéz volt, s diadalról diadalra szállt híres hóka paripáján, melyet az irigy Bezerédy »Pemeté«-nek keresztelt el.

Nem érte azt többé seb, csak még egyszer, de azt már nem lehetett eltagadni.

A Gábor bátyja átment a labancokhoz. - Ez a seb halálos volt neki.

Tízezer aranyat ígért Gábornak a bécsi udvar és bárói rangot.

Elárulta ezért az összegért a hazát, pedig Gábornak is volt egy szent amulett a nyakában, azzal a visszafelé is olvasható körirattal: »Sator Arepo tenet Opera Rotas«, a kuruc asszonyok azt hitték, az ilyesmi megóvja a férjeiket a kísértetbe jövéstől.

Imre Kassán vette a meggyalázó hírt, s maga sietett azt jelenteni a fejedelemnek.

Rákóczi az arcát a tenyerébe temette.

- A legjobb két vitézem voltatok! - sóhajtott szomorúan.

- Én magam harcolok ezentúl kettő helyett!

Valóban kettő helyett harcolt, két csatát nyert egyvégbe, pedig már akkor rossz pénz volt a »pro libertate«. Károlyi Sándor nem messze járt már Majténytől.

Azonban a gyanakvó Bercsényi, akit hóbortos jósa, a híres Koncz Márton izgatott Imre ellen, nem győzte leveleiben figyelmeztetni a fejedelmet, hogy Imre is árulásra készül.

A fejedelem nem hitte el egészen, hanem mégis megidézte Sárospatakra, s ilyen nagylelkű modus vivendit gondolt ki:

- Ha megjelenik, akkor nem bűnös, tehát nem nyakaztatom le; ha pedig meg nem jelenik, akkor azért nem nyakaztatom le, mert nincs a kezeim közt.

Imre már tudta, mit jelenthet az audiendum, és nem tette az egyiket sem, sem ő nem ment, sem pedig nem dacolt, hanem átment újra a Dunántúlra, és addig kereste a labancokat, míg megtalálta a testvérét dandárját szétverte, őt magát elfogta, és vasba verve küldte Sárospatakra, üzenvén hű emberétől, Bozó Mihálytól, hogy ő maga is nemsokára elmegy, s kérve kéri a fejedelmet, ne ölesse meg a bátyját, hanem csak fogságban tartsa. »Nekem is, neki is apró gyermekei vannak - írá a levelében -, az kinek gyámolra van szüksége.«

Útközben azonban kiszabadították Bozó uram kezéből Gábort a labancok, a kíséretet lemészárolták, csak ő maga menekült meg, s futott egyenesen Sárospatakra.

Lőn tehát, midőn két hét múltán a semmit nem gyanító Imre is Sárospatakra érkezett, hogy ott a fejedelmi várban legott foglyul ejtették. A haditanács összeült, s belépett a vádló, Bozó Mihály.

Bozó Mihály azt vallotta, hogy Imre csak játékot űzött a fejedelemmel, elfogatta bátyját, s vason küldte Patakra, de értesíté a labancokat, merre kísérik, hogy kiszabadítsák útközben. Furfanggal akarta még egy darabig áltatni a fejedelmet hűségéről. Ki tudja, miféle céljai voltak ellene?

Imre mindent tagadott, de a hangulat ellene volt, s némileg a látszat is.

A haditanács halálra ítélte a legjobb kuruc vitézt, s le is fejezték Sárospatakon 1708-ban december 18-án.

Vérbe mártott fejét magasra emelte a hóhér, és megmutatta a népnek:

- Így járnak mindazok, akik a haza ellen vétkeztenek.

Noha látta a nép a hősnek fejétől elválasztott testét, alig néhány hét múlva azon hír kezdett izgatott lázongást keltve szárnyalni, hogy a nagy bajnokot élve temették a földbe, mert tetemei fölött megmozgott a föld.

A hír egész a fejedelem füléig elhatott, s hogy megnyugtassa a zsibongókat, kiásatta Imre holttestét, mely közszemlére lett kitéve.

A nép tódult az egyszerű kápolnába, s hitetlenül, fejcsóválással mondogatta:

- Csakugyan meghalt? Ez mégis különös!

--------------

De még különösebb, hogy vagy száz esztendő múlva megtalálták a bécsi archívumban a Gábor báró nyugtáját a tízezer aranyról.

És megtalálták a Bozó Mihály uram kvitanciáját is szintén tízezer darab aranyról, amelyeket Gábor szabadon bocsátásáért, és az Imre fejéért hiánytalanul fölvett.

A bécsi aerariumnak az egyik testvér is tízezer aranyba került, a másik is. Egyenlően becsülték meg őket.

De a magyar főrendiházban csak az egyik testvér maradékai ülnek.

Nem a nagy szabadsághősé, akit a golyó nem fogott, csak önfeleinek igaztalan pallosa, akinek holttestét visszakérték katonái a földtől, aki ott pihen a sárospataki vártemplomban kettészelt nyakkal.

Hanem annak a másiknak a maradékai, kinek a neve ott van a nyugta alatt... azok ülnek ma a főrendiházban, és hivatkoznak a történelemre.