Még nagyon kisfiú voltam, mikor az első megyei közgyűlést láttam a karzatról. Anyám elvitt Balassagyarmatra, s útközben azt mondta: »Felnézünk a karzatra is, fiacskám, mert megint magyar világ van.« Arra még akkor nem voltam kíváncsi, hogy »hát ennek előtte milyen világ volt?«

Sok úr jött ott össze, lármázó, zsibongó öregemberek. Beszéltek, ki tudja miről, kiabáltak és haragoskodtak, ki tudja miért? Nem értettem én még ahhoz.

Egy emelkedett hely is volt a teremben. A legközepén cseresznyeszín mentében, arany ékszerektől csillogva ült egy ember. Anyám azt mondta, hogy ez a főispán. Szép aranyos kardja keresztbe fektetve hevert előtte. A kalpagja is ott volt a könyöke mellett, s a vakító fehér kócsagtoll megrengett rajta, valahányszor az ajtó nyílott, s a légáramlat érinté. Ezt az urat irigyeltem én akkor a legjobban.

- Ott szeretnék én ülni, anyám - mondám -, vegyen nekem is olyan kardot.

Anyám mosolygott és a szájamra ütött:

- Az csak grófoknak való, fiacskám.

- Hát mik azok a grófok, édesanyám?

- Majd megtanulod még te azt valamikor.

(Igaza volt. Megtanultam már azóta.)

A főispántól jobbra egy másik nagyszakállú úr állt, és neveket olvasott fel egy papirosról.

- Gróf Forgách Antal! - peregtette le harsányan a listáról.

- Meghalt! - kiáltá rá száz meg száz torok.

- Mamám, hát a grófok is meghalnak? - kérdém, mialatt amaz úr tovább olvasta a neveket.

- Meg bizony, fiam, ha rosszak.

...Sok-sok esztendő elmúlt azóta, én is megkoptam, a megyei közgyűlések is megkoptak, minden megkopott; nincs már abból az akkori lármából, akkori levegőből semmi, de semmi, csak egyetlenegy dolog ismétlődött, hogy Forgách Antal gróf még egyszer meghalt.

Meghalt?

Hát melyik az igaz a kettő közül? Akkor halt-e meg vagy későbben?

Hisz annyi száz ember mondta rá határozottan, és szegény édesanyám is erősítette.

Valóban Forgách Antal már régen meghalt, sok-sok év előtt, s ha láttam is közöttünk járni-kelni, ha ösmertem, és hallottam is beszélni, de az már mind a halál után volt.

Magas, erőteljes alak volt, széles, kövér arccal, kiülő nagy kékes szemekkel. Súlyos léptei alatt szinte a föld rengett, tüskés szemöldjeit ha összehúzta, sötétté, zordonná lett a tekintete, villámok jelentek meg a szemekben. Fázni kellett a közelében.

Nagy úr volt, helytartó volt, kancellár volt - beszélték -, a császár után az első ember. Egyszerre azután semmi sem lett... hát hazajött.

Hiszen az volt, éppen csak az volt elhibázva, mikor a fényes útját futotta fölfelé, nem jutott soha eszébe, hogy haza is kell majd egyszer jönni.

És hogy ő is ott van odahaza, ahol mi.

A kedves völgyek, a nevető mezők, a keresztül-kasul tekergő erdők szelíd nyírfáikkal, a cserjesek pirosló szamócáikkal, a fecsegő patakok, amik fölé odahajlik gránitbogyóival a szederinda, mind, mind ösmerősei neki is. De vajon tud-e azoknak örülni?

Hát a fehér tornyok a völgyekben... hát a város... a város?

A mezőt az isten teremtette, hát az megvan, de a várost az emberek építették, rossz emberek jöttek, azok lerontották... A város bizony nincs meg egészen. Itt-ott még romokban hever egy-egy ház, amit az oroszok földúltak.

Hanem ő azért mégis hazajött, mert hát hova mehetett volna a világon egyebüvé?

A hatalmas embernek, aki a császár után első volt, aki két várnak, két uradalomnak ura, akinek családja felnyúlt végig az Árpádokon, nem volt még a megyei gyűléseken sem szavazata. Az utolsó falusi parasztnak is több köze volt az ország ügyeibe, mint a nádorispánok ivadékának.

Hanem ő azért mégis itthon maradt, és megismerte, mi a haza, akit szeretni kell, hogy szeressen... aki jó, gyöngéd, puhakezű édesanya mindenkinek, csak neki nem. Hát mégsem üres fogalom, festett kép?... Hiszen erős, sújtó keze van!

Elkezdte kiengesztelni. S az kiengedett, de nagyon lassan és sohasem egészen.

Gróf Forgách József lett a főispán, s az kinevezte Antal grófot tiszteletbeli főjegyzőnek, hogy mégis legalább a közgyűlésekre járhasson. A tiszteletbeli hivatalnoknak joga volt a tanácsteremben beszélni is, csak szavazni nem.

A férfiú, kit a király a legmagasabbra emelt, belátta, hogy ez az egyoldalúság nem ér semmit, oda kellett lépnie így összetörve a nemzet elé, és azt mondani: »Elölről kezdem, s legalul. Én elfelejtem, hogy mi voltam; felejtsd el te is.«

Losonc választotta meg képviselőnek. Éppen Losonc. A lapok gyászkeretben hozták a választás hírét. A következő országgyűlésre már a balassagyarmati kerületben lépett fel. Azok a tekintetes urak, akik akkor azt kiabálták, hogy »meghalt«, most mind azt harsogták, hogy »éljen!«. Hanem az őszinte hang volt akkor, a bírák hangja... ez meg csak a korteseké.

Ezekben az időkben ismertem én meg a grófot. Deputációban voltunk nála a szép kékkői várban, mely a Balassáké volt azelőtt.

Sohasem láttam még embert, aki annyira tudott volna imponálni társalgásával, s oly ügyesen elkápráztatni.

Vagy tízen voltunk a küldöttségben, mely a követséget ajánlotta fel neki. Csupa hivatalnokok, mert más nem akadt, ezekből is csak az apróbbak, akiknek ki volt adva rendeletben, a pohos szolgabíró, a sovány várnagy, a tudákos levéltárnok, a rövidlátó iktató, a kedélyes csendbiztos, és néhány, ez alkalomra felöltöztetett díjnok. Én a pohos szolgabírónak voltam a járuléka.

A gróf azt hitte, hogy igazi választóközönség vagyunk, s megnyerő modorát egész fényében csillogtatta előttünk. Ebéd alatt kivezetett az üvegfolyosóra, s ott mutogatta a ritkaságait.

- Itt van, uraim, Magyarország térképe - és odabökött az ujjaival. - Ez itt Gödöllő, innen kellene vasutat építeni stratégiai szempontból, eminnen pedig kereskedelmi szempontból.

S elmondott egy csomó elméletet olyan szépen, olyan kézzel foghatón, hogy a sovány várnagy elragadtatva suttogta a szolgabírónak: »Ez aztán az indzsellér, sógor!«

Ekkor sarkonfordult a gróf, s csak úgy véletlenül megpillantotta a Forgách-család nemzetségfáját.

- Ez, amint méltóztatik látni, a nemzetségfánk, ámbár én keveset adok az ilyenekre, mert én demokrata vagyok. Az ott legfölül az első ősünk: Hunt Pázmán. Különben nem is volt magyar ember. Amennyire történeti búvárlataim tudni engedik, Patzmann volt... német származású.

- No, ezt mindjárt gondolhattuk volna - szaladt ki önkéntelen a szolgabíró szájából.

- Ez itt alul a címerünk, egy meztelen koronás nő. Csiklandós címer egy kicsit. De van bizonyos rációja. Mert amennyire történeti búvárlataim tudni engedik, Mária királyné sokszor mutatta magát így is Forgách Balázsnak.

- Nagy historikus! - sziszegte a tudákos levéltárnok.

Őexcellenciája karonfogta most a levéltárnokot, és elvezette a folyosó legvégére, ahol a régi Egyiptomról függött egy térkép. Itt szellemesen csevegett az egyiptomiak életmódjáról, kultúrájáról.

- Itt volt a város... emitt vannak a gúlák. Itt fekszik, uraim, Szemiramisz királyné. (A rövidlátó iktató felágaskodott a lábujjaira, mert Szemiramisz királynét ő is szerette volna látni fekve.)

- Kolosszális régész! - kiáltott a csendbiztos áhítattal eltelve.

Azután egy kis kabint nyitott fel, s így szólt:

- De már ide csak az jöjjön be, aki tudós ember.

A nemes vármegye összenézett, de egyik sem mert belépni. Az volt a grófnak az ásványgyűjteménye, egy egész kis múzeum a legritkább példányokkal. De volt ott más is, csigák, kagylók és természeti furcsaságok.

Miután elmagyarázta a hozzájuk fűződő érdekes részleteket, kedélyesen jegyzé meg:

- Ezek az én ritkaságaim, most már megmutatom a kincseimet!

(No, erre aztán igazán kíváncsi volt a nemes deputáció. - Hja, biz az szépen összeszerezhetett magának: hiába olyan helyen volt.)

Forgách kivezetett bennünket a hajdani felvonóhíd elé, és mosolyogva kiáltá:

- Gyertek csak ide!

Három vagy négy gyönyörű gyermek ugrándozott felénk, és pajkosan, zajos viháncolással kezdtek kapaszkodni rá, ki a lábán, ki a karján.

- Lassan, gyerekek, nem látjátok, hogy nem magunk vagyunk. Adjatok pacsit a bácsiknak. No, mondjátok meg, hogy hívnak, mutassátok be rendre magatokat.

A kedves kis grófocskák és comtesse-k engedelmesen teljesítették apjuk parancsát.

A nagyobbik hozzánk lépett:

- Én V-ik Antal vagyok - mondá.

- Én XXIII-ik János - selypíté a kisebbik.

A volt kancellár felhős homlokára odalopódzott most a verőfényből egy sugár... Van hát a halál után is élet!

- Az utódokat már láttuk, kegyelmes uram - kezdé a tudákos levéltárnok. - Most már talán kegyes lesz megmutatni az ősöket. Tudom, nagy képtár van.

A gróf elkomorodott, s a hangja tompán kongott:

- Az őseimet? Nem! Minek?

Majd hozzátette zavartan:

- Annak a szobának elhányódott a kulcsa »valahol«.

(Már én akkor tudtam, hogy hol. Hogy a »pozsonyi konventikulumban«.)

Ez nap láttam Forgách Antalt először életemben, de nem utoljára. Sok év óta vagyok mindennapos az országház karzatán, s ő is sok év óta ült lent a jobbkarzat legszélén, komoran elgondolkozva, majdnem idegenül.

Lecsüggesztett fejét fel nem emelte élénken, ha vihar zúgott a termen végig, ajka el nem mosolyodott, ha rengő hahota támadt. Úgy ült ott, mint egy szobor, némán, hidegen, érzéketlenül.

Valami láthatatlan súly lenyomta, nyelvét egy csodálatos erő megzsibbasztotta. Vagy tízszer iratkozott fel, hogy beszélni fog, de mindig kitörültette magát. És ha szemeit fölvetette, végigjáratván komor tekintetét az embereken, a falakon és a pirosló országcímerén az elnök feje fölött, szinte ki lehetett olvasni ilyenkor arcáról a hamleti tűnődést: »Hogy jöttem én ide?«

Itt sem volt otthon, de most tán végre otthon van egészen.

Mely befödi, a föld, mindent befedjen, ellenség lovának dübörgő patkója hagyja békén a földet, s a föld vegye át békén az ő porát a magáénak.

Kazuvich Mirkó szép, deli fiatalember, aki Varasd megyében született, előkelő horvát szülőktől (mert előkelő horvát atyák vannak, csak előkelő horvát honatyák nincsenek). Pedig Kazuvich Mirkó éppen horvát képviselő, s mihelyt a mandátumát megkapta, egy nagy utazást tett Amerikában; Pennsylvaniában hosszabb ideig tartózkodván, megismerkedett özvegy mrs. Grummal, egy igen csinos, köpcös menyecskével, s legalább az asszony azt állítja, hogy házasságot ígért neki, sőt egyszer tanúk előtt meg is csókolta. Amit Amerikában, nem tudom miért, komolyan vesznek.

Sőt az asszony, miután megígérte, hogy most hazamegy ugyan az ügyeit rendezni, de egy félév múlva visszajön és elveszi, pénzt is kölcsönzött neki.

Mrs. Grumm egyszersmind hírneves ügyvéd Pennsylvaniában, s Kazuvichot mindenféle ügyekbe bonyolítá, hogy magához kösse.

Kazuvich hazautazott Zágrábba, és eszeágában sem volt többé Amerikába menni. Elmúlt a félév, s rá még egy negyedév, és mrs. Grumm türelmetlenkedni kezdett. Levelet írt Kazuvich képviselőnek Zágrábba, hogy mi lesz már? Jön-e, vagy nem jön?

Kazuvich azt felelte kurtán:

»Annyi bajom van nekem, asszonyom, az ügyvédekkel, hogy eszemágában sincs még feleségül is ügyvédet venni.«

Erre méregbe jött az asszony, és visszafelelte:

»Jól van, uram. De hát törvények vannak az ön országában is.«

Ez bizony perrel való fenyegetés volt. - Kazuvich még egy korrespondens-kártyát nem sajnált:

»Hogyne volnának? Hiszen mi magunk csináljuk.«

No, de ettől már elájult a mistress, s mihelyt az iroda segédei föllocsolták, nyomban hajtatott a vasúthoz mindenféle adóssági kötelezvényekkel, és szerelmes levelekkel ellátva. Volt azok közt egy-két kompromittáló bűnokmány is.

Ahogy felült, meg sem állott Zágrábig, pedig az jó nagy darab út onnan.

Ott mindjárt a hotelben megkérdezte:

- Ki ebben az országban a legmagasabb hivatalnok?

- A bán - mondták neki.

Tehát elment a bánhoz.

- Uram! - kezdé. - Nekem valami ügyem van egy Kazuvich Mirkó nevű horvátországi törvényhozóval.

- Mit akar vele, asszonyom?

- Vagy el akarom venni férjnek, vagy le akarom foglalni a fizetését, vagy be akarom fogatni. Vagy az egyiket, vagy a másikat.

- Hja, az bajos lesz itt, asszonyom - mondá a bán -, mert igaz ugyan, hogy Kazuvich horvát képviselő, de ő most a magyar törvényhozás tagja Budapesten.

Mrs. Grumm hitetlenül csóválta a fejét, azt hitte, ámítja a bán, elindult kérdezősködni a városba is, de mindenütt azt felelték, hogy valóban úgy van, Kazuvich Mirkó most Magyarországon hoz törvényeket.

No, mindegy, egy kis út, és egy vasúti jegy még nem a világ, rohant Budapestre, s egyenesen beállított a képviselőház elnökéhez.

- Van itt Kazuvich Mirkó nevű képviselő, uram?

- Van bizony - mondá Péchy Tamás. - Jó ember, szelíd ember, nekem nem okoz soha semmi bajt.

- Okozott nekem eleget. Hol találom én azt az embert?

- Mit akar vele, asszonyom?

- Török a fizetése, a keze és a szabadsága ellen, mert így és így áll a dolog.

- Hja - mondá az elnök -, igaz ugyan, hogy Kazuvich magyar képviselő, de most Bécsben a közös törvényhozásnak a tagja.

A mrs. újra hitetlenül rázta a fejét. Elindult a városban tudakozódni; mindenki azt felelte, hogy Kazuvich Mirkó ez idő szerint valóban Bécsben hoz törvényeket a delegációban.

Isten neki, még egy vasúti jegyet megeresztett Bécsig.

Bécsben a delegáció elnökét kereste legelőbb. Hanem iszen kereshette azt. Mindenki azt felelte neki:

»Az igaz, volt delegáció, de már szétment, ha hát delegáció sincs, hogy volna akkor annak elnöke?«

Itt egyáltalában semmi felvilágosítást sem kaphatott Kazuvich Mirkó uramról.

Kétségbe volt esve, hogy hol keresse most? Az majdnem bizonyosnak látszott előtte, hogy ismét egy új országba és városba ment törvényeket hozni. De melyikbe?

Felkutatta a szomszéd városokat, tudakolt, fűt-fát kérdezett, de Kazuvich Mirkóról sem Stuttgartban, sem Münchenben nem tudtak semmit.

Visszament Amerikába leverten, elfáradva, kiköltekezve, de egy tapasztalattal meggazdagodva, melyet útjának leírásában ki is emel egy előkelő amerikai lapban, midőn ezeket írja:

»Európában csak egy parlament van, de ezt aztán úgy szállítják városról városra, mint a cséplőgépet szokás falukon, hogy mikor egy faluban elvégzi a cséplést, a másik faluba viszik kölcsön.«

Tanúja voltam egyszer, midőn Csomák Gergely uram benyitott a vaskereskedésbe.

- Szerencsés jó napot! - mondá.

- Mi tetszik?

- Kasza kellenék.

A kereskedő ugrik, és egy csomó kaszát tesz eléje. Csomák uram ellenséges szemmel bandzsít a kaszák felé.

- Ágyú-jegyűt adjék az úr - szól megvetőleg elfordulva a kaszáktól.

A kereskedő visszarakja a bika-jegyű kaszákat, s az ágyú-jegyűekből hoz nehányat.

- Termett ott még több is - szólt oda félvállról.

A kereskedő türelmesen eléje szállítja minden ágyújegyű kaszáját.

Csomák Gergely szeme végigsiklik valamennyin, de a világért sem nyúlna egyikhez sem. Elkezdi a fejét vakarni.

- No, mi a baj még?

- Hogy voltaképpen mégiscsak hadd lám a bika-jegyűeket.

Mit lehetett tenni egyebet, mint újra visszahurcolni a bika-jegyű kaszákat.

Gergely gazda most már szinte maga is röstelli a dolgot, s csak úgy találomra látszik a sok közül kezébe venni az egyiket.

Behunyja először a jobb szemét, és úgy néz végig rajta, azután a bal szemét hunyja be, miközben már függőlegesen tartja a kaszát, majd leereszti a hegyével, végül pedig fölemeli a feje fölé, s alulról sandít rá hosszadalmasan.

- Hogy ez? - veti oda közömbösen.

- Két forint.

- Ez a kasza? - kérdi gúnyosan. - Nem lehet az! Már hogy ez a kasza?

Végigfekteti a pudlin, s a kezével egy vonalat húz a levegőben, amerre a nyél fog következni, hogy miképp veszi majd ki magát. Aztán a bütykös nagyujját végighúzza a pengéjén mind a két oldalon, megkopogtatja négy-öt helyen a mutatóujja kalácsával, majd leereszti a földre, és a féltérdén meghajlítja.

- Hüm... No... igazán két forint ez a kasza?

A kereskedő esküdözik, nem adhatja olcsóbban. Neki magának is annyiba van.

- Pedig nincs jól kiégetve, hallja az úr.

- A legfinomabb angol kasza.

- Ugyan ne tegyen bolonddá az úr. Ócska kaszából van ez megkalapálva.

- Kitűnő matéria! Holtig eltart.

- Ha ki nem csorbul - teszi hozzá nevetve Csomák Gergely.

- Ilyen kaszája még nem volt kendnek.

- Mármint nékem? Hát minek gondol engem az úr?

- Csak nézze meg, kérem, azt a kaszát.

- Megnézzem? Minek nézzem? Kasza, kasza. Egyik olyan kasza, mint a másik. Nem nézem biz én. Amelyik éppen a kezembe került. Azért csak ki a színnel szaporán, mit kíván érte, nekem sürgős dolgom van a piacon.

- Mondtam már, két forint!

- Hát van istene az úrnak? Két forintot kérni egy ilyen jószágért. Csak már legalább tudnám, mi van rajta.

S azzal ismétlen vizsgálat alá veszi a kaszát, suhint vele egyet, majd fölkerekedik, s kifelé viszi a nagyobb világosság okáért. A küszöbről bekiált:

- A kalapomat odabent hagytam.

Ott künn megtáncoltatja a pengén a napsugarakat, amik pajkosan futnak át a kékes sima lapon. A szájához emeli, rálehel, s várja mély áhítattal, mekkora darabon vonta be hályogosra a lehelet, s mily gyorsan illan. Azután megpengeti a kövezeten.

- Bolond egy csengése van - dörmögi, s erre besompolyog a boltba, még ott is ezen nyargal: - Nem tetszik nekem a csengése. Ideadja az úr egy forint nyolcvan krajcárért, vagy nem?

- Isten neki, egy hatost engedek. Vigye el egy forint kilencvenért.

- Nem lehet, nem éri meg. Kiátkoznának a gyermekeim. Adja, nem adja úgy?

- Nem adom alább.

- Akkor isten áldja meg!

Kioldalog, de csak az utca közepéig, onnan legott visszatér, és még egyszer bekurjant:

- Adja vagy nem adja?

- Nem adom.

Zavartan, fejcsóválva forgatja zsíros kalapját a markában.

- No, még ilyen kemény lélekkel sem volt dolgom, mióta az eszemet tudom. Hát tudja mit az úr? Tegye félre ezt a kaszát ide a sarokba. Majd meggondolom még egy kicsit odakünn.

Egy jó óra múlva visszatér egy más atyafival.

- Eljöttem - lihegi a verejtéket törülgetve homlokáról -, ez itt a keresztkomám Dorozsmáról, a Komót Istók. Azt gondoltuk ki, hogy ő is kaszát veszen, ha már így van, mert hogy hát az volna a rendje, ha ketten két kaszát veszünk, mindenik olcsóbban kapja a magáét.

- Nem adhatom olcsóbban... százszor megmondtam.

- Fontolja meg az úr, ne hirtelenkedje el a dolgot.

- Egy szó, mint száz.

- Nem enged? - pattan föl dühösen.

- Nem engedek - felel az határozottan.

- Hát akkor én mit mondjak? - toldítja engesztelődve.

- Mondjon, amit tetszik. Én többet nem beszélek kenddel.

- Nono, nem kell ám mindjárt megharagudni. Ha a szavát sajnálja tőlem az úr, akkor hát adja ide a tenyerét.

Csomák Gergely uram most már belecsap a vaskereskedő tenyerébe nagy vidáman.

- Eb, aki megbánja. Megvan a vásár!

Lassú ünnepélyességgel kezdi kigombolgatni a lajbliját, mialatt a világért sem venné le a tekintetét a sarokról, ahol a megvett kasza áll megtámasztva.

- De nini - villan fel agyában -, mintha görbébb, kisebb lenne az a kasza.

Gyanakvó arccal fürkészi a bolt személyzetét. Majd felkapja a kaszát, s mérlegeli a súlyra nézve.

- Ez más kasza - tör ki zordonan -, akármi legyek, ez nem az én kaszám.

S hirtelen összegombolja az ólompitykéket a mellényén.

- Már hogyne volna az a kasza? Ne okoskodjék, Gergely bácsi, mert kijövök a béketűrésből!

- No már, no már.... ej, ej... De minek is vitt el az ördög innen? Magam vagyok az oka. Itt van ni! Most már mit csináljak?

- De ha mondom, hogy az a kasza.

- Mármint ez? Hiszen nekem is megvan a két látó szemem.

Végighúzza pengéjén az ujját, meghajlítja a térdén, megkopogtatja, kiviszi az utcára, odaveregeti a kövezethez, rálehel, suhint vele, és betámolyog nagy szomorúan.

- Ez nem az a kasza! Ezért nem adhatok többet négy váltó forintnál.

- Ne csináljon komédiákat. Ha nem tetszik a kasza, ott van valamennyi, válasszon közülök másikat.

- Azt a bolondot nem teszem, hogy elölről kezdjem a vesződséget. Maradjon ez a kasza, de az illendő árán, amennyivel kevesebbet ér.

- Egy szót se többet.

- Mi? Csakugyan nekem kell károsodnom? Jó. Hát csakugyan elveszi az úr tőlem azt a fölösleget? Ráfér a lelkére?

- Fizessen kend hamar, és ne tartson itt prédikációkat.

- Jó - kiált fel Csomák Gergely uram keserűen. - Legyen az úrnak igaza. De vágjuk az igazságot kétfelé, hogy énrajtam se essék igazságtalanság. Felezzük meg az egy váltó forintot.

- Nem felezek.

- Akkor hát itt van a pénze! Fogja!

Újra hozzálátott a lajbli kigombolásához, amelynek a belső zsebéből nagy nehezen kihalász vala egy harisnyát, aminek a legfenekéről kivett egy forintos bankót, és odaadta a kereskedőnek.

- A többit mindjárt hozzáolvasom.

A mellény külső zsebéből előhúzott egy kéthatosost, a másikból egy négykrajcárost...

- Hogyis csak? Ez huszonnégy...

Benyúlt a nadrágzsebébe, ahol 33 krajcárra akadt.

- Huszonnégy és harminchárom, az ötvenhét... Mennyi kell még?

- Még harminchárom krajcár...

- Annyi - teszi hozzá jámbor képpel -, de nehezen lesz.

S ezalatt ártatlan, jámbor arccal kémleli a kereskedő hangulatát.

- Hopp... azaz, hogy... Megállj csak, megállj. Hová is tettem? Mit gondol, komámuram? Aha, itt lesz a kendő csücskében...

A fehér gyolcskendő szélibe csakugyan egy kéthatos volt bekötve.

- Ez az irmag, nemzetes uram - mondja nyájasan -, ott az isten se vesz, ahol nem talál.

- Még tizenhárom krajcár - sürgeti a kereskedő könyörtelenül.

- Ugyan ne okoskodjék, nemzetes uram. Mire való az? Így is rosszabb kaszát kaptam, mint kellett volna. Osztég nincs nálam egy garas sem, ott hagytam a szekeren a guba ujjában, azt csak nem kívánja, hogy olyan messze szaladjak azért az egypár fillérért. Majd kipótolom máskor.

- Nekem az egész összeg kell. Menjen a pénzért, addig a kasza el nem szalad.

De már erre méregre gyulladt Csomák Gergely:

- Mit? Nekem annyi becsületem sincs? Nekem az apám, nagyapám is bíróságot viselt perszóna volt, hallja az úr! Nem kell nekem senkinek a kegyelme. Nem a szemeten szedtek fel engem. Lökje neki oda, komámuram, azt a tizenhárom krajcárt!

S azzal sértődve felkapja a kaszát.

- Gyerünk, komámuram...

A boltajtónál visszafordult kárörvendő, kaján szemekkel, egyet rántott a vállán, s a kaszát diadalmasan megvillogtatva, harsányan bekiáltott:

- Annyit azonban mondhatok az úrnak, hogy ez volt a legjobb kaszája, az a többi nem ér egy hajítófát.

- Szabad!

Az ajtó megnyílik lassan nyiszorogva, s betolja rajta legelőször a jobb vállát Toportyán Mihály uram. Azután beérkeznek a többi testrészek is, de nem minden akadály nélkül.

- Ejnye te, nini... Csiba, kilincs! Beleakad az ember testi ruhájába. No nézd, nézd... Szerencsés jó reggelt kívánok, téns fiskális úr. De jó, hogy itthon találom, mert azért jöttem, nem egyébért, mivelhogy úgy esett, azt mondja az anyjukom: »eredj be, fiam, a fiskáriushoz, mármint a teens úrhoz, és vidd be neki az írást, ha beteg nem volnék, magam cihelődnék fel«... mert biz az megbetegedett a jó pára, pedig mondtam neki a nyavalyásnak: »Erzse, mért nem húzol ködmönt ilyen hűvös időben?«... Nem is emlékszik még ilyen őszre eleven ember. Azt mondják, valami planéta az égen elkoppantotta volna a napnak a lángját. Már ahogy lesz, úgy lesz, de nem szeretem a dolgot. A kolompér még a föld alatt van, a kukorica ott tesped a szárán. Bundában szüretelünk az idén, tekintetes uram.

De mit is akartam mondani? Hogy hát mondok, miért nem jár az asszony ködmönben? Mert még meg sem vettem neki a ködmönt. A tavalyi ködmönét, az ócskát, talán hallotta is a tekintetes úr, ellopták a kékkői vásáron a szekérről.

Nem hallotta? Jobb is olyat meg se hallani. Az a pléhkezű Mucsár Jóska nálam a kocsis, megverte az isten, akihez az szegődik, különben jóravaló ember, de nem győzi az italt, egy-két gyűszűnyi nem sok, de amint benyeli, mindjárt megárt a természetének, mert nem minden ember egyforma, kérem alássan. Mihelyt, mondom, megiszik egy-két kortyot, az mindjárt elzárja a jobbik eszén a csapot. Ott ült a mihasznavaló a szekeren, s mégis ellopták a ködmönt mellőle. Hát hallott valaha ilyet a tekintetes úr? Pedig a tekintetes úr sem mai gyerek. Ösmertem még az édes tatáját is. Az volt még csak a derék ember! Hja, ha az élne, sima volna az én fejem. Pedig van is rajta egy behegedés, ahol ni, a bal fülem fölött, éppen a restellación törték be, amikor szolgabírónak választottuk. Hanem az aztán szolgabíró volt. Tekintetes úr csak keresi az igazságot, de őkelme osztogatta az emberek közt. Higgye meg, tens uram, mióta ő kihúzta a lábát ebből az árnyékvilágból, azóta kedve sincs az embernek bajba keveredni a megyeházán. Most sem tudom, miképp virít ki részemre az igazság, mert azt öntözgetném most, abba járok... Nini, oda nem adtam még az írást? Az ám, az ám! Melyik zsebembe is tettem? Ej, ej. Hol vagy már no, kutya? Biz' isten a fejemet sem találom. Pedig a múlt héten hányattam magamra kilenc köpölyt a kilógussal Szécsényben, hát nem mondhatnám, hogy valami testi bajom van. Hiába, tessék elhinni, az egészség a legelső dolog, ámbátor a tekintetes úr is jó színben van... hanem a tekintetes asszonyka, amint az ámbituson elment mellettem, úgy nézem, hitványabb, mint volt. Kár, hogy nem az anyjukom jött be, hadd mondta volna meg azt a marmancs füvet, nincs annak párja, még az apró baromfi jószág is kigyógyul attól. No, van az én rétemen szekérszámra, de lekaszálni nem érdemes, mert a nagyobb marha nem eszi, kérem alássan. Azért hát nem is javaslom a tekintetes úrnak, hanem a gyöngébb vászoncselédnél megteszi a módját, kivált ha az anyjukom főzi meg. De biz az már egy hete feléje se néz a bögrének... egészen levette a lábáról a nyavalya, meg ez a szerencsétlenség, mert százötven forint nem tréfadolog a mostani világban.

Hogy miféle százötven forint? Hát nem mondtam volna még el? Oh, oh, lelkem, ténsuram, hiszen a ködmönben volt benn, az ellopott ködmönben! Úgy ám, lelkem! Ott volt az írás róla Herkentyű Andrástól. Hát uramfia, aki a ködmönt elvitte, az elvitte az írást is. Volt nagy óbégatás emiatt otthon, hogy már most Herkentyű Andrásék, ha akarják, meg se fizetik a százötven forintunkat. - Mit csináljunk, mihez fogjunk? Rostát forgattunk, de a rosta is hogy ismerne minden embert azokból, akik a szekér körül megfordultak? Tanakodtunk okos emberekkel. A Csutorás István, az a veres orrú vastag ember, aki a Keresztelő Szent Jánoska mellett lakik, váltig biztatott (nagy esze van annak, tens uram, ha egy rakáson tartja): »Ha - mondja - százötven forinttal tartoznak kendnek a Herkentyűék, akkor annak be kell jegyezve lennie a megyénél a telekkönyvben.« Bementünk ennélfogvást az anyjukommal a megyeházára. Megkértük a percsőszt, aki azt a rengeteg sok pert őrzi, ne restellje megnézni a telekkönyvünket: hátha benne van a százötven forintunk. Megnézi, azt mondja, nincs benne. Erre aztán feltalálja magát az anyjukom, és így szól: »Ugyan nézze csak meg, nemzetes úr, a Herkentyűék telekkönyvét, hátha abban van.« Megnézi a percsősz: - »Van itt - feleli - kétezer forint is: hogy hívják kendteket, hátha közte lesz?« »Már annyi sok pénz közt bizonyosan ott van a mienk is. Mi vagyunk a Toportyán Mihályék.« Nézte szegény, nézte, de bizony a mi pénzünk nem volt beírva. Hallott már a tekintetes úr ilyen fátumot? Pedig torkunkig ér a pénzszükség! Az egyik lovunk, a rudas, vemhes lett, éppen most az őszi munka idején nem használhatom semmire, van is már kinézve a zahorai tótoknál egy hóka lábú, csak a pénz lenne meg hozzá. Azt kellenék most sebtiben kipörölni. De hogy és miképpen? A törvény vagy hiszi, vagy nem hiszi, ha nincs írás róla. Ej - mondja az anyjukom -, a felét mégis csak könnyebben elhiszi, mint az egészet. Hát hogy legalább a fele hiteles legyen, kivettük az írást a helységtől, mely szerint a ködmönt Kékkőn ellopták. Hogy aztán a ködmönben benne volt a kontraktus, olyan igaz, mint ahogy most a tekintetes úr rám néz, tulajdon kezeimmel tettem bele a mellső zsebbe.

Azért hát azt mondja az anyjukom, hozzam be az írást sürgősen a tens fiskális úrhoz, mint ösmerőshöz, keresse ki vele a pénzt... Mi a ködmönt bizonyítjuk, hogy megvolt, a tens fiskális úr pedig bizonyítsa az írást, hogy megvolt. De elő is kotorászom már. Melyik zsebembe is tettem, no? Hopp! Most jut eszembe. A Zsuzsi leányom kicserélte reggel a pruszlikomat. Pedig a másik pruszlikomba volt. Ejnye, Zsuzsi, de nagy galyibát csináltál!... No semmi az, - majd behozom, kérem alássan, a jövő héten...

Rimaszombat közelében két várrom van, egyik Fülek felé, másik a kies Gortva völgyben. Ajnácskő az, Várgede emez.

Mind a két vár eredetét nehéz kutatni. - A történelem alig mond róluk valamit, mert szerepük úgyszólván korábbi, mint maga a történelem.

Csapjuk el hát a történelmi adatok száraz könyvét, s kérdezzük meg a regétől. Annak szabad tudni mindent. Ezer év előtt volt... Az ország meg volt hódítva teljesen. Még imitt-amott tartotta magát egy-egy lézengő csapat a Zalán embereiből. De az már csak olyan foghegyre való volt.

A honfoglalási csaták lezajlása után most azután következett az ország felosztása a vezérek, alvezérek és katonák közt. Volt föld elég, nem kellett fösvénykedni!

E tájra Huba vezér indult a maga népével, s útközben osztogatá a javadalmakat. Ez a szép völgy azé, ez meg ott amazé. Nem sokat méricskéltek lánccal, de még mappát se csináltak a birtokosok. A vezér szava volt a telekkönyv.

Ez osztozkodó pályázásban részt vett az egész törzs ipastól, fiastól, asszonyostól, leányostól. Ott volt Huba vezér gyönyörű leánykája, a tegezes Hajnácska is.

Legelőször értek a Gortva völgyi bűvös forráshoz, mely fölött egy vár emelkedett. Elkezdték ostromolni, s csakhamar sikerült bevenni, kivált Gedő hadnagy vitézségének miatta.

- Tied a vár s a környék - mondá Huba vezér -, ameddig naplementig érünk, mind a tied legyen a vidék.

Azonban nem kellett sokáig menniök, midőn elibök bukkant egy völgymederből kiemelkedő sziklacsúcson egy gyönyörű tündérvár.

- Oh be szép, be szép! - kiáltott fel elragadtatva Hajnácska. - Apám, add nekem ezt a várat, ha bevesszük.

- Nem lehet - mondá Huba -, a vár a Gedőé lesz, neki ígértem.

Erre Gedő is könyörögni kezdett, hogy elég neki a másik vár, csak adja ezt oda a leányának, ha olyan nagyon megnyerte a tetszését.

- Nem szeghetem meg a szavamat - szólt a vezér -, ám jó van, legyen Hajnácska leányomé a vár, de akkor legyen a leányom a tied.

Így keltek össze Gedő és Hajnácska, s sokáig éltek boldogul a két szomszéd várban, melyet »Gedő« és »Hajnácskő« várnak említenek sokáig a krónikák.

A mohácsi vész idején Balassa Menyhért birtokában találjuk Ajnácskőt, 1604-ben Rédey Ferenc volt az ura, majd Széchy György, 1645-ben török kézre jutott. Thököly leveretése után az onnan kitakarodni kénytelen Hasszán bég felgyújtotta, hogyha az övé nem lehet, ne legyen soha többé senkié.

Azóta aztán omlik, romlik, minden évben kisebb a rom, csak a szép kőszirt ugyanolyan ma is, mint aminőnek a szép Hajnácska látta ezer esztendő előtt.

Nemcsak a nézőknek van örömük a kiállításból, hanem a kiállítóknak is.

Az első öröm a zsüriválasztás, a másik öröm a végén jön: a rendjelek.

Matlekovitsnak a leghatalmasabb segédjei a rendjelek. Ha ezek nem volnának, semmi sem volna.

Minden deszka, minden üveggöreb, minden búzaszem és minden porcelántányér azt kiáltja a kiállításon: »Rendjelet kérünk!«

Zichy Jenő rózsái a kígyózó utak mellett mosolyogva suttogják amint az esti szél meghimbálja: »Oh felség, oh felség, végy észre minket.«

A pavilonok aranyozott tornyocskái kacéran csillognak a napfényben: »Minket illet itt a legtöbb!«

A Göndöcs mézesköpűje azt látszik a nyíláson kifelé lehelni: »Van még valami édesebb is a méznél.«

Sőt még a debreceni híres Bisutka uram kiállított szőrgubája is azt mormolja: »instálok alássan egy ezüst keresztecskét.« (Pedig vétek bevinni abba a kálvinista városba keresztet. )

Így állván a dolgok, s mert az első kitüntetések már kezdenek szállingózni (ezúttal még csak az építők számára), célszerűnek látom elmondani készletben levő históriáimat a rendjelekről.

I. EBERS KÖNYVE

Ebers, de nem az az egyiptusi Ebers, hanem I. Ferenc idejebeli tudományos író csinos könyvet írt az elmebetegségekről. (A könyv manapság is kapható, ára két p. forint.)

A könyvet elolvasta a császár is, aki nagyon fölvilágosodott ember volt, s igen megtetszett neki az alaposan írt munka, melyet franciára is lefordítottak.

- Szeretnék az írójával megösmerkedni - mondá az udvarmesterének.

- Mikorra parancsolja, fölség?

A császár kitűzött egy napot és egy órát, s az öreg Ebers megjelent a Burgban.

- Ön írta az elmebetegségekről szóló művet?

- Én írtam, felség.

- Nagyon meg vagyok elégedve, s igen örülök a sikerének.

Az öreg Ebers dadogott valamit.

- Ön tüzetesen foglalkozott az elmebetegekkel, mert látom, finoman különbözteti meg a különböző elmebetegségek egyes fajait.

- Egész életemben az elmebetegeket tanulmányoztam.

- Nagyon derék munka, nagyon meg vagyok elégedve - ismétlé a fejedelem nyájasan, s biccentve kissé a fejével, ami udvari nyelven azt jelenti, hogy »elmehet kend«.

De Ebers uram őkelme még nem akart elmenni. Valami szaggatott szavak törekedtek elő ajkairól, miközben kékült, vörösödött, és izzadott.

- Kíván még valamit mondani? - szólt a császár megütődve.

- Oh, felség... könyörgöm... esedezem, hogy meg nem érdemlem ugyan, de hát mivel... azonban.

- Szóljon bátran.

A tudós tompa hangon, majdnem hörögve suttogá:

- Azt merészkedem kérni, hogy felséged magas megelégedése valamely látható jelben nyerjen kifejezést.

- Ah úgy! Ön rendjelet akar? Nemde?

- Azt, fölség - mondá a tudós szemérmetes lágy hangon.

- A patvarba is - kiáltott a császár nevetve. - Nagyon szívesen teljesítem óhaját a rendjelre nézve, de megjegyzem, a könyvének második kiadását bővítse ki oda, hogy ez is egyik fajtája az elmebetegségeknek.

Az öreg Ebers nyilván nem élte meg a második kiadást, mert nem foglaltatik ott a »gomblyuk betegség«, pedig megvan, pusztít, és nincs ellene medicina.

II. AZ ISTVÁNKÁK

A rendjelek közt tudvalevőleg legtöbbet ér nálunk a Szt. István-rend. Ezt osztogatják a legszűkebben, tehát ennek van a legtöbb becse.

Báró Sina Simon, aki nagy barátságban állt báró Wenckheim Bélával, e nemes jellemű gavallér miniszterünkkel, elővette egyszer a rendjelosztogató minisztert, hogy ő is szeretne valamit.

- Te is fiam, Brutus? No, jól van, hát mi volna a szíved szándéka?

- Egy Istvánka - mondá a báró édes hunyorgatással. - Természetesen a nagyokból.

- Hogyisne! - felelte a miniszter egyszerre elkomolyodva. - Arra ne is gondolj. Abba a fiókba bele ne nyúlj. Ott vannak a többi rendjelek fiókjai, válassz azokból. Azokból nagyon szívesen. De megmondom neked őszintén, hogy a nagy Szent István az ilyen magunkfajta embereknek nebáncsvirág. Ahhoz nem elég a nagy vagyon, nagy pozíció, ahhoz már az is szükséges, hogy itt is legyen valami...

És a miniszter megkopogtatta a homlokát.

- Nekünk nem osztogatják az efféléket, barátom. Jó nekünk egy-egy nagy Leopold is. Hiszen Leopold is derék ember volt.

Hát ebbe aztán megnyugodott báró Sina. Hiszen csakugyan derék ember volt Leopold is. Megkapta a nagy rendjelét, és viselte békességgel a nyakában. Elég szépen veszi ki magát az is.

Azalatt azonban, míg a Lipót-rend a Sina szekrényében állt, a világ forgott. Báró Wenckheim Béla király oldala melletti miniszterből miniszterelnökké lett - a Tisza kabinetben.

Mert a kabinet mindjárt a Tiszáé volt. Csak telekkönyvileg volt a Wenckheim nevére jegyezve.

Ott is hagyta Wenckheim csakhamar, s mikor távozott, a Szent István-rend nagykeresztjét kapta.

Amint ezt Sina megolvasta a Pester Lloydban, apprehenziós arccal sietett Wenckheimhez.

- Hát micsoda dolog ez? Hát mért kaptad te az Istvánt? Hiszen azt mondtad, hogy ezt magunkféle ember nem kaphatja, hogy ahhoz ész kell.

- Igen, azt mondtam - felelte Wenckheim zavartalanul -, s úgy is van. A korona méltányolta, hogy volt annyi eszem, elmozdulni Tiszának a lába alól.

Partecédulát kaptam a minapi postával, hogy keökényesi és iváncsai Gudry György jobblétre szenderült.

Itt áll kinyomtatva, elhiszem a »jobblétre« szó kivételével. Mert ez az egy nem igaz benne. Egy Gudry csak rosszabblétre szenderülhet. A Gudryak uralkodó família azon a vidéken. Olyan jó dolguk van, hogy már jobb sohasem lehet. Urak, királyok, istenek odahaza!

Az öreg, hallom, az utolsó percében is az igazi virtust mutatta meg, hogy miképpen hal meg a magyar dzsentri.

Mikor már nagyon rosszul volt, forró lázban, félig öntudatlanul, intett a kezével, vigyék el az orvosságos üveget, s halkan suttogta:

- Adjátok ide a kártyát.

Felült ágyában nagy nehezen, szemei megcsillogtak, viaszszínű arcára valami bágyadt mosolyféle ült ki, s elkezdte egyenkint sorba hajigálni a kártyákat a paplan zöld selyem felületére, miközben egyre a megboldogult Panity Lacival és a Siroky Miskával beszélgetett. A rokonok hüledezve, sápadtan hallgattak.

- Nagyapa, jaj, mit csinál, nagyapa? - siránkoztak az unokái, de az öreg nem hallott semmit abból, ő tovább játszott a hajdani pajtásaival, bizonyosan ott látta őket ülni az ágya mellett.

- Ne kontrázzuk meg, Miska, mit gondolsz? Adj ki Laci... Mennykő sovány vétel, mondhatom! Bele a XXI-est! Mit tartogatod? Színt híttál volna, te bolond!... Bika ne legyen belőle, mert megeszlek...

S addig-addig játszott, évelődék a két láthatatlan alakkal, s adogatott ki nekik, míg a kártya kiesett kezéből, feje aláhanyatlott erőtlenül, kékülő ajka rángatózni kezdett, mintha szavak után kapkodna (talán pagát ultimót akart mondani), aztán lehunyta szempilláit, egy tompa hörgés, és nem volt többé.

Szép halál jutott osztályrészéül. Panity Laci és Siroky Miska eljöttek érte a másvilágról, s bevették harmadiknak... Így urasan, tarokkozás közben sétált át a mennyekbe...

De ha urasan halt meg, még urasabban élt, fényes karriert futva meg megyéjében.

Mindig nagy hivatalokat viselt, s mindig közmegelégedésre; mint alispán hat évig tartotta magát, pedig igazán nem csinált semmit, se jót, se rosszat.

Később azután szolgabíró lett... mert a dzsentrinek olyan volt a lajtorjája, hogy lefelé haladtak rajta (s mégis ezt a mait nevezik »szamár-lajtorjának«, amelyiken fölfelé mennek a hivatalnok urak).

De az természetes is, hogy ők lefelé haladtak. Mert mikor még megvan a kétezer holdjuk, kiállják az alispánságot, mikor már csak ezer holdjuk marad, elvonulnak a világtól a fővárosba képviselőnek s ha az ezer holdnak is elfogy a fele (mert a mennybéli hold sem fogy gyorsabban, mint a földi holdak), elmennek a falujokba összehúzódni szolgabíráknak.

Mondom, később azután szolgabíró lett Gudry György. (Szép restóráció volt az, akkor ütötték agyon Siroky Miskát az alsótoldi kurtanemesek, Panity Laci is abban az esztendőben halt meg.) Akkor érződött ki az elmúlt alispánsága. Borzasztó rendetlenségben és maradiságban volt a megye. Úgyhogy új, szigorú főispánt kellett kinevezni, aki ráncba szedje a tekintetes urakat.

A fiatal Kevermesy János gróf lett a főispán. Egy csöppet sem bánja azt Gudry György, hiszen Kevermesy gróf is atyjafia anyai ágon, s a szomszéd megye túlsó széléig, Kevermesig ment eleibe, mikor a bevonulását tartotta.

Kevélyre kinyújtózkodott hosszú két megye az egymás mellett. Hajnalban indult el a két hintó Kevermesről, s már kilenc óra lett este, még mindig a szomszéd megyében jártak.

A gróf már álmos volt, s szunnyadozni akart hintójában, de mert az új megyéjét még nem látta, türelmetlenül kiáltozott minduntalan előre. (NB. A Gudry hintaja vezetett. )

- Mikor érjük el már a határt, Gyuri bácsi?

- Majd csak elérjük valamikor.

- Költsön fel, Gyuri bácsi, ha majd a határhoz érünk.

- Csak aludj el, öcsém, nyugodtan - mondá kevélyen Gudry -, és ahol fölébredsz, ott lesz a megyei határ.

Ez noha úgy hangzott, mint a delphi-beli orákulum, mégis beteljesedett, mert egyszer úgy éjféltájban egy veszekedett kátyúban nagyot nyekkent a grófi hintó, s majd kilökte a méltóságos urat.

- Hopp, hó! - riadt föl a gróf. - Mi baj, mi történt?

Gudry György nagy flegmával kiáltotta:

- A határhoz értünk, kedves öcsém. Itt már nem alszik élő lélek. Nem olyan akármilyen megye ez!

Egész a székvárosig ilyen kátyús, gödrös, süppedékes volt az út. Küllőig huruttyoltak réti helyeken a kerekek, s a szárazon úgy járt a hintó házikója, mint a szita.

De hát az utak még hagyján! Sokkal inkább volt még elhanyagolva az ügymenet, a közigazgatás és törvénykezés. Az igazság szekere jobban döcögött ezeken az utakon, mint amazokon a főispáné.

Kevermesy gróf elhatározta, hogy mindenekelőtt szemléket és vizsgálatokat fog tartani az egyes hivatalokban, s maga fog bepillantást vetni a folyó ügyekbe.

Biz ez egy kicsit lealázó volt a megyei urakra, de bele kellett nyugodni. Így történt egy napon, hogy a főszolgabíróhoz, Gudry Györgyhöz is benyitott őméltósága.

- Szervusz - mondá az öreg Gudry familiárisan.

- Hivatalos ügyben jöttem - szólt a főispán feszesen.

- Úgy? Mi bajod van, kedves öcsém?

- Át akarom nézni az aktákat.

- Tessék.

A főispán fölvett az asztalról találomra egy iratot.

- Miféle ügy ez?

- Ez? Ez a Katáng Márton föllebbezése.

- Mit föllebbez?

- Az ítéletemet föllebbezi a gazember.

- Mi volt az ítélet?

- Huszonnégy botot vágattam rá... Azt mondják, hogy a szentmise alatt odahajolt a Tornyos Istvánnéhoz... egy szép zahorai menyecske... és megcsókolta a nyakát. Akasztófáravaló selymája! Még a mise alatt tesz ilyet!

- És már rá is verette az illető huszonnégy botot? - kérdi a főispán összevont szemöldökkel.

- Rá én, azon melegében.

- De, kedves bátyám - tör ki a főispán szemrehányóan - hiszen föllebbezett az a szegény ember!

- Hát persze hogy föllebbezett.

- De azt csak figyelembe kellene vennie önnek, hogy intra dominium kell föllebbezni és nem extra dominium. Birtokon belül és nem birtokon kívül. Ez a legprimitívebb tudnivaló.

De már erre kijött türelméből az öregúr, és sértődve mondá a bajuszát rágva:

- Ejej, kedves öcsém, hová gondolsz? Nem vagyok én már mai legény a tudományban. Hiszen éppen intra dominium van a dolog, mert az ipse birtokában van a huszonnégy botnak. Hiszen csak én is tudom a törvényt.

A főispán elmosolyodott, és a szomszéd hivatalba nyitott be folytatni a ráncbaszedést.

Hanem ez eset után természetesen mégsem lehetett az öreget sokáig tűrni a törvénykezésnél.

Látom a partecéduláról, hogy úgy halt meg, mint tanfelügyelő.

Egy ősz hajú aggastyánt láttam egy idő óta a kiállításon, aki sorba járja a pavilonokat, s mély figyelemmel szemlél mindent. Azt hittem valami angol, mert tele van a zsebe katalógussal, s mert feltűnő az a bámészkodás, az a csodálat, mely egész lényét elönti. Ennyire csodálkozni csak az angol tud - unalomból!

Nekem régóta feltűnt, mert szép öregember, haja, szemöldje, bajusza hófehér, de a szeme fiatalos és az arcszíne pirospozsgás.

Amikor elfárad, leül a 3 kr.-os padok egyikére, és úgy szemléli a gyönyörű panorámát nagy érdeklődéssel. Semmi kétség, hogy idegen. Hisz a magyar ember sohasem nézi meg Pestet alaposan, mert tudja, hogy még sokszor visszajön ide.

Egy nap fáradt voltam én is, leültem a mellette levő székbe, és rá akartam gyújtani, de nem volt mivel. Az öregúr szivarja égett, de nem volt mivel megszólítani, mert nemigen vagyok járatos a külföldi nyelvekben, midőn odajön a hírlapokat árusító gyerek, s az én öregem a Pesti Hírlapot veszi meg tőle.

Teringettét, hisz ez valami derék magyar ember! »Szabad kérnem egy kis tüzet!«

- Tessék - szólt nyájasan.

Egy darabig hallgatagon szíttuk szivarjainkat, a fölséges képben gyönyörködve. Mert a pavilonok már rég be voltak csukva. A természet kezdte felhúzni az esteli szürke alsószoknyáját, hogy csakhamar barnát vegyen fölibe.

Csakhogy ezt itt nem engedik, mert kigyúlnak a villanylángok, s a szép kupolák, karcsú tornyok még tündériebbek e mesterséges napok világánál. A finom selyem gyepet rejtélyes árnyék fekszi meg. A gráciák láthatatlan alakban suhognak a puha füveken, apró aranygereblyékkel fésülgetik. A szökőkút pajkosan locsog, a hűs szellő a rózsák illatával űz kolportázst.

- Kár - szólalt meg egyszerre az öregúr -, hogy nem úgy van mint Bécsben volt, ahol a rotunda kupolájára föl lehetett menni, és végignézhette az ember az egész várost.

- Az itt nem éppen szükséges, mert ott van a Gellérthegy, onnan meg lehet látni kényelmesen.

- Igaz, de csak a dunai frontot, pedig most már alighanem szebb innen. Ezek a rengeteg háztömbök! - Sohasem hittem volna, uram. Én sírtam ma két hete, mikor végigkocsiztam a várost.

- Hogyan, ön most látja először Pestet?

- Éppen azért sírtam, mert nem most látom először. Ön is sírna, ha akkor látta volna.

- És mikor látta?

- Vagy ötven évvel ezelőtt laktam benne, tisztviselője voltam a városnak, koncipista. Akkor halt meg az apám, aki Erdélyben lakott, Brassó mellett, elmentem haza a kis birtokomba, azóta sohase voltam itt. S otthon még mindig úgy képzeltem Pestet, ahogy akkor hagytam az utolsó napon.

- Képzelem, milyen lehetett!

- Éppen közgyűlésünk volt aznap, melyen aztán apám halálhírét vettem. Maig is emlékszem minden szóra, minden beszédre, mert nekem kellett volna megcsinálnom arról a gyűlésről a protokollumot, de biz azzal, hogy rögtön útra kellett szállnom, egész mai napig adósa maradtam a városnak. Pedig érdekes jegyzőkönyv lett volna...

- Úgy? Akkor is voltak már »kínos jelenetek« a gyűléseken?

- Oh, hogyne! Csakhogy ami akkor kínos volt, az most csak mulatságos.

- Természetesen. Az idő gyúrja a fogalmakat, hol így, hol úgy. Ami most nekünk mulatságos, esetleg kínos is lehet valamikor az utókornak.

- Az én utolsó gyűlésem, amint most az eredmény mutatja, mulatságos volt. Ha nem untatja önt?

- Oh, kérem. Én hozzá vagyok szokva mindenféle gyűlésekhez. S egy ötven év előtti ülést még nem élveztem. Ez nekem új lesz.

Az öregúr új szivarra gyújtott, s elmondta az ötven év előtti protokollumát, amellyel adósa még a városnak.

Nehogy most már én legyek adós vele, helyette reprodukálom a nevezetes jegyzőkönyvet:

Fölállott a polgármester (egy nagy tekintélyű, de kis bajuszú ember), és azt indítványozta, hogy a mostani Széchenyi tért (ki tudja mi volt akkor a neve) fásítsa be a város, és hagyja szabad térnek.

A városatyák összenéztek (mint ahogy most is össze szoktak nézni, ha ki akarják találni, mit gondol a többi). Egy alacsony szőke polgár, név szerint Pisztóry István felugrott, a imigyen szólt:

- Uraim, tudtommal Pest város, és nem erdő. Mármost kutassuk, miből áll a város? Házakból. Igaz-e, vagy sem? (Közbeszólások: Igaz. ) S miből áll az erdő? Fákból. Igaz-e, vagy nem? (Ez is igaz!) Mármost tehát, kérdem én, miképp támadhat a polgármester úrnak ilyen csodálatos gondolata, hogy egy városnak a közepére erdőt ültessünk. Soha ilyet, uraim!

A bölcs városi atyák meg voltak győzve. De a küzdelmet nem adhatta fel a tanács egyhamar. A főkapitány kelt fel Pisztóry uram szavaira válaszolni.

- Uraim! A tért ott meg kell hagynunk, mert ránk van felsőbbségileg parancsolva, hogy a katonai kaszárnya miatt kell ott térségnek maradnia. Az tehát kétségtelen, hogy oda házakat építeni nem lehet, amint Pisztóry úr szeretné, s azért is óhajtandó lenne a befásítás, hogy a fák díszesebbé tegyék a puszta helyet, mely ronda pocsolyává válik, ha be nem fásítjuk.

A kapitánynak is igaza volt. Most már ide hajladoztak a városatyák.

Azonban felállott Sartóry János gazdag prókátor.

- Én a magam részéről Pisztóry István nézetén vagyok, s arra nézve, amit a főkapitány hoz fel, azon hitemnek adok kifejezesét, hogy a katonák elmennek a városunkból maguktól is, de a fák, ha azokat beültetjük, el nem mennek innen magoktól. Tehát ne okoskodjunk ezekkel a mihaszna fákkal. Tessék megnézni, uraim, Angliát. Ott van London, a világ legnagyobb városa. (Halljuk!) Ki látta azt, hogy ott fákat ültessenek a város falain belül, ott minden talpalatnyi tér fölhasználtatik házépítésre. Igenis, uraim, hivatkozom Anglia példájára. (Élénk helyeslés.)

Már-már győzött volna Sartóry és Pisztóry, de ebben a percben egy ötlete támadt a polgármesternek, s így vág közbe:

- Angliára hiába hivatkoznak az urak. Mert Anglia és köztünk nagy a különbség. (Halljuk!) Mindjárt megmagyarázom. Angliában vannak toryk és hightoryk, itt pedig vannak Pisztóryk és Sartóryk.

Óriási hahota támadt erre. Pisztóry és Sartóry elvörösödve rohantak ki a teremből.

S így lett meg Pesten az első sétány.

Milyen különbség akkor és most!

Ma már húsz szebbnél szebb sétány van, hála istennek.

S ez annál nagyobb eredmény, mert a Pisztóryk és Sartóryk még mindig megvannak a városházán.

Tegnapelőtt reggel beállított lakásomra a hidvégi kurta nemesek kolomposa, nemzetes Kaparkay András uram a feleségével.

- Adjon isten jó reggelt, tisztelt képviselő úr. No, már jó, hogy itthon találom, mert különben lakatossal nyittattam volna ki az ajtót, bölcsen tudván, hogy mi a becsület. Mondtam is a feleségemnek: »Asszony - mondok -, ha itthon nem volna a követünk, mi bizony akkor is odaszállunk, hogy feljöttünk a kiállításra, nehogy sértve érezze magát.«

- Hát úgy is illik - feleltem fanyarul.

- De bizony nem maradhatunk sokáig, mert otthon is halomra szaporodik a munka; a búza már rég kihányta a kalászát, a rozs pedig maholnap sarló után kezd integetni a fejével.

- No, de mégis itt marad, Kaparkay úr, nehány napig.

- Körülbelül addig szándékozom itt maradni, még a fiamat el nem helyezi a képviselő úr.

- Melyik fiát? - kérdém ijedten.

- A nagyobbikat - felelte ő nyugodtan -, ámbátor üsse kő, nem bánom a kisebbiket sem, ha alkalmas hivatala akad.

S ezt olyan prepotens hangon mondta, mint aki érzi, hogy hetven-nyolcvan voksot reprezentál a kerületben.

- És hol vannak a fiatalok?

- Az egyik itt jár az egyetemen, mindjárt itt lesz, üzentem neki a hordártól, a másikat pedig most csapták ki Kolozsváron. A holnapi vonattal ideérkezik.

- Baj, nagy baj - szóltam savanyú képet vágva -, most a miniszterek sincsenek itt, most nagyon nehéz lesz.

Kaparkay uram édesdeden vigyorgott, mintha örülne rajta, hogy nehéz feladatot sózott a nyakamba.

- Nem szoktam én - jegyzé meg hetykén - holmi hiábavaló apróságokkal alkalmatlankodni másoknak.

Mit cselekedhettem egyebet, odaadtam nekik a szállásomat, s én magam elhurcolkodtam a vendéglőbe, azt adva ürügyül, hogy egy nagybátyám fekszik betegen, annak az ágyánál kell virrasztanom éjjelenként, azért hát ne is apprehendáljanak érte, hogy itthon nem leszek.

- Hisz éjjel úgyis alszik az ember - nyugtatott meg Kaparkay uram. - Nekünk csak nappal kell a képviselő úr, mert anélkül járni sem tudnánk ebben a nagy városban. Hanem most már elég volt a beszédből. Csak jönne az a kölyök is. Aztán majd kivezet bennünket a kiállításra.

Isten neki, gondoltam magamban, s kezdtem apródonkint beletörődni bánatos helyzetembe. Az legalább mégis egy kis mulatság lesz, hogy ilyen naiv falusi emberek mint fognak csodálkozni a fény és pompa fölött. Elbódulnak tőle, mintha a paradicsomba járnának.

Elvezettem őket mindjárt aznap, s künn voltunk egész estig. Sorba jártuk a pavilonokat, az asszony úgy tett, mintha csodálkoznék, apró kékes szeme tétovázva, bizonyos félénk áhítattal járt a tárgyakon. Láttam az arcáról, hogy azt szeretné eltalálni, mi itt a néznivaló.

Maga az öreg Kaparkay sem beszélt sokat, csak néha-néha vakarta meg a feje búbját, törülte le homlokáról az izzadtságot, megeresztett egy »hüm-hüm« vagy »hej-hej«-t.

Az iparcsarnokban megnézte a Bisutka uram gubáját, és így szólt:

- Kapitális guba!

A Jókai könyves szekrénye előtt felsóhajtott.

- Hogy ezt mind egy ember írta?

- Igenis egy ember.

- Ugyan hogy akaródzott neki?

Akkor megint nem szólt semmit vagy egy óra hosszáig.

Csak az üvegkiállításnál vettem rajta észre egy kis élénkséget, amint elkezdte sorban olvasgatni a poharakon az idézeteket a magyar költőktől.

Az egyik poháron ez áll: »Fölfelé megy borban a gyöngy, jól teszi.« A másikon »És igyék bort az, akinek pénze nincs, Az övé lesz a világon minden kincs«. A harmadikon: »És igyék bort az, akinek búja van, a bú tőle nyakra főre elrohan.« A negyedik pohár feliratát is elolvasta: »Addig iszunk mi kettecskén, - Míg a német nem szánt kecskén.«

Elmosolyodott: »Ezeket a poharakat szeretném« - mondá.

Természetesen megvettem neki ajándékba. Nyolcvan voks nem tréfadolog.

Örült neki, s rábízta az anyjukra:

- Úgy vigyázz rájok, fiam, mint a két szemed fényére. (Örömmel tapasztaltam, hogy az emberi elme mégis megtalálta azt a formát, amelyben a magyar ember is beveszi a költői irodalmat.)

Innen a Műcsarnokba mentünk, hol Tisza Kálmán arcképe előtt tartott sziesztát.

- Hej, kopasz, kopasz! - dörmögé. - Hiszen jó volna az, csak azokból a nagy adókból engednél már.

Kért, vigyem el megnézni Kossuthot is.

- Mert noha nem szavaztam rá a programjára, mégis szeretném látni az öreget. - Azt mondják, itt lappang valahol az arcáról a mappa. De nem merték behozni ide, hogy a rendőrség meg ne lássa.

Elvezettem hát őket a Bulyovszky-féle villába.

- Ez az? Ez no, hát ez az - motyogta, és nem győzte csóválni a fejét.

Majd felém fordult, s halkan mondá:

- Nagy teher esett le a szívemről, nagyságos uram.

- Miféle teher, András bácsi?

- Mindég azt gondoltam, hogy kivitte az öreg a rengeteg kincseket az országból, de most már látom, hogy nem igaz.

- Miből látja?

- Hogy ilyen szegényes ruha van rajta. Csodálom a fiait, hogy már legalább jóravaló kalapot nem tudtak neki venni; ilyen sipkában jár szégyenszemre. Hanem a Tisza Kálmán, szó ami szó, szépen ruházkodik. Az már döfi. Az már gavallér. Szeretem a dolgot. Ha már fizetjük azt a rengeteg adót, legalább legyen látszatja!

A rózsakiállítást is megnéztük. Kaparkay uram fumigálva szemlélte:

- Lányoknak való takarmány.

Az orrát olyan kellemetlenül ráncolta össze, mintha a bűz kiállhatatlan lenne neki. Hanem a konyhakertészeti produktumok őt is érdekelték.

- Boszorkányság! - kiáltott fel, mikor a dinnyéket és az uborkákat megpillantotta.

S azontúl szögrül-végről meg kellett neki magyarázni minden egyes kiállított plántát. Kié ez? Hol termett? Mit csináltak vele, hogy ilyen nagyra nőtt?

S valóban a konyhakertészet a legbecsesebb része e teremnek, s ez még azért is érdekes, mert egyebütt mindenütt az állam verte le az egyeseket, csak itt nem; itt az állam vallott kudarcot az egyesekkel szemben.

Amit a budai vincellér-képezde kiállított, nehány kedvetlen borsószemet, piszkét, retket, ribizlit és epret, az volt a leghitványabb.

Ezelőtt két héttel már minden kofa különbet árult a piacon.

Mondta is Kaparkay uram:

- Ezekre bizonyosan neheztelt az anyaföld; hanem azoknak a többieknek átkozottul hízelgett.

Minthogy mameluk képviselő vagyok, kénytelen voltam védelmembe venni az állami vincellér-képezdét.

- Azért, tudja András bácsi, ez az intézet mégis megfelel a maga hivatásának, mert mindegy az a növendékre nézve, akar azt tanulja meg, hogy kell okszerűen gazdálkodni, akar azt, hogy miképpen nem szabad gazdálkodni. Ez csak a metódus dolga. A vincellér-képezde a rossz gazdálkodás módjait és tévedéseit csepegteti a tanítványokba mondván: »Előttetek van az elrettentő példa!«

Kaparkay uram vagy hitte ezeket, vagy nem hitte, de mikor aztán hazamentünk, a kapuból még egyszer visszanézett a hátunk mögött elterülő tündér városra, mely a hanyatló nap fényével versenyt csillogott cifraságai és arany kupoláival, s így sóhajtott fel:

- Hogy sajnálhatják, nagyságos uram, azok, akik tavaly haltak meg, hogy már nem élnek.

Az összes magyar írók között a gróf Teleki Sándor írói nimbusza tart a legkevesebb ideig.

Mert őt addig tartja jeles írónak az ember, míg beszélni nem hallja. Beszélni, előadni még érdekesebben tud, mint írni. Ámbátor ez is csak futó benyomás. Mert amint újra valamit olvasunk tőle, ismét azt hisszük, hogy de talán mégis jobban ír.

Az isten ennek a megmondhatója.

Annyi azonban bizonyos, hogy ezt a szegedi szobalány históriát jobban mondta el, mint ahogy mi képesek vagyunk leírni. De már mindegy. Ha beleugrottunk, produkáljuk előadása után legalább haloványan:

Az én városom Debrecen, de az ember úgy van alkotva, hogy megkívánja néha a másét is. Azért hát felrándultam Szegedre a minap, megnézni, mi lett immár abból a derék városból és népéből.

Hát biz az megurasodott egy kicsit, a város is, a nép is. A házacskák helyett paloták, de nem ritka jelenség, hogy a paloták ablaktáblái, ahol kitörtek, be vannak ragasztva a »Pesti Hírlap« papirosával. Mert a »Pesti Hírlap« Szegednek kedvenc lapja, s egymaga jobban van elterjedve ott helyben, mint az összes fővárosi lapok. Az is gyakori az első emeleti ablakon, hogy egy paraszt kötény van kiakasztva függönynek ott, ahová finom muszlin illenék.

Különben fölösleges tanulmányozni a haladást, meglátszik az mindenen. Minden kő, minden tárgy mutatja, mint lesz a hernyóból selyemszárnyú lepe. De persze még a kiforratlanság stádiumán.

Nem beszélek arról, mint lett faluból nagyvárossá. Miképp támadtak varázsszóra szép sétányok, pompás középületek, hanem hogy a mindent átölelő haladásról mintegy mértéket vegyek, egyszerűen előállítom a kis Zsuzsit.

Azt kérdezitek, kicsoda Zsuzsi. Zsuzsi egy kubikosnak a leánya, akit kislány kora óta ösmertem, valóságos vadmacska volt, egy közönséges sült parasztgyerek.

Most ahogy leszállok az Európába, felviszik a pakkomat, kiugrik elém fürgén, kacéran egy csinos szobacicus.

Szép, pirospozsgás arc, nagy tenyerek, francia szabású à la Madame Rothschild japonikában, lapos, szegedi homlok, de a haj elöl megnyírva dáma módra.

- Ön itt, gróf úr? Fogadja bájos üdvözletemet.

Szétnézek, hogy ki szólt hozzám, a pajtásom, az öreg Dumas stíljében. A hang olyan ismerős... Ejnye, ejnye...

- Magácska szólított meg? - kérdém a szép cicustól kétkedőleg.

- Én valék oly szerencsés, gróf úr...

- Igen? Ejnye, honnan ismerem én kegyedet?

- Én vagyok a Kolompér Susanne.

- No, ne izéljen. Maga lenne a kis Zsuzsika?

- Szolgálatjára, gróf úr.

Megcsóváltam a fejemet: mégis, nagy dolog az a civilizáció, mely így idomítja át az embert.

Miután rendbe hoztam magamat, behíttam Zsuzsikát.

- Mit lehet itt most csinálni, Zsuzskó fiam?

- Méltóztassék átsétálni a Stefánia térre, ahol igen jól lehet a hangászok zenéletében gyönyörködni.

- De még arra egy kicsit koránlom az időt, Zsuzsika.

- Na, az való, még csak négy óra. Azalatt úgy hiszem, a legcélszerűbb lenne rekonstrált városunkat megtekinteni.

- Köszönöm, Susanne! Meg fogom tekinteni. - Meg is tekintettem, pedig már fölösleges volt, mert immár teljesen informálva voltam az új állapotokról.«

BEVEZETÉS

Az erdélyiek sokat beszélnek egy grófról (Béldi Ferenc grófról), aki a legközelebbi években halt meg Erdélyben, s aki még igazi nagyúr tudott lenni.

De ő is már csak képzelődött. S majdnem jogosan, mert a szemüvegét, melyen át a világot nézte, senkinek sem volt bátorsága összetörni.

Nem lesz érdektelen följegyezni róla néhány vonást, annál is inkább, mert ő volt az utolsó, aki úgy halt meg, mint oligarcha. Ezentúl már a képzelődés sem fog érni semmit!

Bejött a bolondos korszellem, és lefújta a címerekről az aranyos zománcot. Az utókor már csak gazdag és szegény grófokat fog ismerni, de nagyurat nem.

Hát vegyük elő a méltóságos urat, tegyünk úgy vele, mintha még meg sem halt volna. Ámbátor ő megnehezteli ezt még a másvilágon is. Mert ő meghalni is úgy tudott, mintha az is a saját akaratából történnék.

Gyönyörű ember volt, a természet mindent ráhalmozott, ami a szemnek tetszetős és kellemes. Mint fiatalember künn járt Londonban, s ott megismerkedett György királlyal, mikor ez még walesi herceg volt a szónak mai értelmében: György herceg szerette. A leghívebb cimborája lett. »Nincs országomban olyan előkelő lord« - szokta mondogatni vidám pohárcsengés között. (Mert egy walesi herceget már nem is képzelhet az ember másképp, mint csengő poharak között.)

Ferenc gróf jól érezte magát Londonban, és még ki tudja meddig éldegélt volna ott, ha a walesi herceg időközben nem lép a trónra, s ez már derogált a magyar nagyúrnak.

Egy királynak nem lehet az ember cimborája, mert azt a cerimóniák kötik, egyébre pedig ő nem bírta használni a királyokat sem.

Azért hát becsomagolt, és hazajött az erdélyi birtokaira.

I. A NÉGY TARKA LÓ

Jókor jött haza.

Itt éppen akkor kezdődött az a nagy kötekedés, ezernyolcszáznegyvennyolcat írtak.

Ferenc gróf is végigcsinálta. Bátor, rettenthetetlen katona volt, aki sok hősi dolgot vitt véghez, de azt mind úgy le tudta magáról hazudni, hogy gyönyörűség volt hallgatni.

Még a saját vitéz tetteit is szétadogatta ajándéknak a hiú tisztecskék közt.

Hanem mikor aztán eljött az az idő, amikor az erények bűnhődése következett, akkor Ferenc gróf még a tisztecskék vitéz tetteit is magára vállalta.

Kastélyát feldúlták, őt magát elfogták, becsukták, haditörvényszék elé állították.

A vádló elmondta a maga vádbeszédét, azután felszólították a grófot:

- Tessék felhozni valamit a mentségére.

A gróf méltóságos, nyugodt hangon kezdte:

- Volt nekem nagyon szép négy tarka lovam, hát azt hallom, hogy azok most a főhadparancsnok istállójában vannak. Én azt tartom, hogy az illetlen dolog. Mert azt a négy lovat az istállómból hajtották el, nem a csatatérről. Azok nem harcoltak a Monarchia ellen és semmiképp sem lehetnek hadifoglyok. Nem amiatt mondom, mintha sajnálnám, de a főparancsnok reputációja végett.

- Maradjon a vádlott a tárgynál...

- A nyergest harmadéve vettem, Rárónak hítták, pompás tizenhat markos volt.

- Egy szót se többet a lovakról.

- A hámot is elvitték, pedig annak bizony valami nagy hasznát nem veheti a főparancsnok, mert az én címereim vannak rajta. Hanem az igaz, hogy pompás hám volt, Párizsból rendeltem a múlt ősszel.

- Egy szót sem a hámról.

- Az ostorhegyes a magam nevelése, azt szeretem legjobban, szilaj és mégis kezes állat, megeszi a cukrot a tenyeremből.

- Még egyszer figyelmeztetem a vádlottat, hogy hagyja abba ez ízetlenségeket.

- Igenis. Hát mégis a hámról beszéljek? Mit gondolnak az urak, mennyibe került az a hám? A karikák, csattok, az igaz, hogy rézből vannak, és csak megezüstözve, hanem a bőr a híres Brisson cégtől való.

A haditörvényszék elnöke dühösen vágott közbe:

- Arra feleljen, amivel vádolták.

- Míg az urak vissza nem adják a négy tarka lovamat, én addig az önök témájáról nem beszélek.

És amit mondott, meg is tartotta.

Zaklatták, bosszantották, tízszer, tizenkétszer újra kezdték vele a hadbírósági ceremóniát, de semmivel sem volt rábírható, hogy egyébről beszéljen, mint az ő tarka lovairól.

A négy tarka lovat ezalatt az a sors érte, hogy a főhadparancsnok még egy nálánál is magasabb személyiségnek ajándékozta őket. Az roppant megijedt a skandalumtól, s szabadon rendelte eresztetni Ferenc grófot.

A grófnak azonban az mindegy volt. Mikor felhívatták s mosolygó arccal közölték vele, hogy szabad, azt felelte nyugodtan:

- Szép, szép, de hát a tarka lovaimmal mi lesz már?

Még harminc év múlva is, ha osztrák emberrel találkozott, a világért sem beszélt, csak a tarka lovairól, amelyeket ő folyton életben hitt, olyan fiataloknak, tüzeseknek, mint ahogy utoljára látta, s amelyekért folyton kereskedett a Monarchián.

Meg is érdemelték különben, hogy jó emlékezettel legyen irántuk, mert a négy tarka ló húzta ki a börtönből.

II. A BÁLDI ORSZÁGÚT

1867-ben Ferenc grófot is kinevezte báró Wenckheim Béla főispánnak K. megyébe.

Még ilyen nagy hatalom nem ült a főispáni székben! Ő ugyan meg volt győződve róla, hogy ő a legalkotmányosabb érzületű ember, de alapjában zsarnok kényúr volt.

Tisza Kálmánnak háromszáz mamelukja van, azokkal nem nagy sor uralkodni tudni, de őneki csak egy mamelukja volt, egy Salla nevű földbirtokos, s ezzel az egy mamelukkal tudta szükség esetén a többséget megcsinálni.

Ott van rá az eleven példa: a báldi országút. Nem akarta azt egyetlen lélek sem, csak éppen a főispán, s következésképp Salla, a mameluk.

A báldi út egyenesen a főispán birtokaira vezetett, s nem is volt rá szüksége senkinek, csak a főispán úr őméltóságának, no meg azoknak, akik esős időben kártyázni jártak hozzá.

A következő megyegyűlésen csakugyan becsúsztatta a főispán a tanácskozási tárgyak közé a báldi utat.

- Ha jól látom - mondá szétnézve a teremben -, Salla úr kíván szólani.

Salla úr fölkelt, és ímmel-ámmal elmondta, hogy ezen országút fogja megállapítani Küküllő megye szerencséjét. Ha ezt az utat fölépítik, az egész országnak Küküllő megye fog szolgálni mintául. A világ szeme ránk néz, uraim. Egy híres tudós a keményítő fogyasztása szerint gondolta alaposan megösmerni az országok műveltségét; ő (ti. Salla) az utak minéműségéről von következtetést a lakosok életrevalóságára. Küküllő megyét olyan gazdaggá teszi a báldi út, mint aminő Belgium.

Egyszerre három szónok is felugrott, Sallát megcáfolni.

- Csak egyenkint tessenek beszélni.

Mikor az egyik kibeszélte magát, a főispán fölmordult:

- Salla úrnak észrevételei vannak a szónok előadására.

Salla úrnak nem voltak ugyan észrevételei, hanem a főispáni omnipotencia kívánta, tehát felállt, és hebegett valamit az előtteszóló érvelésére, újólag melegen ajánlva a báldi országutat.

Salla replikája után a második ellenzéki szónok tartott egy heves dikciót az út ellen, melyre ő nem szavaz meg semmi költséget, ha tetszik, köveztessék ki jószándékkal, mint a pokolba vezető utat.

Amint bevégezte, a főispán egyet pislantott végig a karokon és rendeken (ő még mindig azoknak hitte), s újra így szólt:

- Salla úr személyes ügyben kér szót.

Salla megint hebegett valamit, mire fölugrott a harmadik szónok, Dobándi Mátyás uram, és egy álló óráig argumentált a főispánék terve ellen.

- Salla úr kíván még a kérdésre reflektálni. Salla úré most a szólási jog!

S ez így ment az egész gyűlés alatt. A szegény Sallának kellett felállni, beszélni minden ellenző szónoklat után, míg végre őméltósága elunván az ülést, előtte keresztbe fektetett kardjára csapott.

- Tisztelt megyei bizottság! A kérdés ki van merítve. Hallottam néhány véleményt és indokot az országút ellen is, de azok jobbadán meg lettek Salla úr által cáfolva, tehát kimondom a többség véleményét, hogy a báldi országút ki fog építtetni.

Nagy zsivaj támadt erre a teremben. A bizottsági tagok izgatottan kezdtek fészkelődni.

Az ellenzék vezére, egy Bethlen gróf, odalépett az emelvényhez, és felkiáltott:

- Szavazást kérünk!

- Hogyisne - szólt a főispán megbotránkozva -, ki hallott olyat, mikor már egyszer az elnök kimondja a határozatot?

- De ha a határozat jogtalan! - felelte fel az ellenzéki vezér.

Az oligarcha szúrós szemeivel rátekintett, s mogorván mondá:

- Ugyan ne tereferélj itt, öcsém, mert mindjárt a nyakad közé vágom a süvegemet.

Majd folytatá emelt ünnepélyes hangon, felállva:

- Uraim, tisztelt bizottmány! Köszönetet mondok önöknek, hogy ily szép számmal megjelentek gyakorolni alkotmányos jogaikat, mert az alkotmány a legszebb jog, mely minden zsarnokságnak és erőszaknak véget vet. Én, aki szerencsés vagyok, mint az alkotmány szolgája az önök határozatainak végrehajtó őre lenni, köszönetet szavazok újabbi hasznos működésükért, és a megyegyűlést ezennel berekesztem.

Hát bizony így épült föl a báldi és még igen sok más út egyebütt - a hazafias és áldozatkész többség akaratából.

III. A REJTÉLYES DOBOZ

Van a belügyminisztériumban, vagy ha nincs, hát bizonyosan volt még Tisza Kálmán alatt is egy skatulya, amit a belügyminiszterek egymástól örököltek már hosszú idő óta. Rajner Páltól elörökölte Tóth Vilmos, Tóth Vilmostól Szapáry Gyula, Szapáry Gyulától Tisza Kálmán.

A skatulyát mindenik miniszter felbontotta, s mindenik elcsodálkozott a tartalmán, mert egy rendjel volt benne: a vaskoronarend másodosztályú keresztje.

Ez olyan rejtélyesnek tűnt fel a minisztereknek, mint nekünk a »Fuit« sírkő a Városligetben. Egy vaskoronarend, ami itt hányódik, vetődik, és az ördögnek sem kell. Egy rendjel, amihez nem akad gazda Magyarországon, ez hallatlan! Micsoda história lehet ebben a satulban eltemetve!

A legöregebb miniszteri tanácsosok emlékeztek rá, és elreferálták.

Én azonban meg akarom kímélni az olvasó publikumot a minisztertanácsosok referádáitól, inkább magam mondom el a rendjel történetét.

Természetesen összefügg Ferenc gróffal. Másképp nem is beszélnék róla.

A gróffal ugyanis az történt az idők hosszú folyamán át, hogy megöregedett. Még akkor is szép és hatalmas ember volt, talán nagyon is hatalmas.

Némely erőszakoskodásai szemet szúrtak Rajner Pálnak, s egy napon az öreg egy pecsétes levelet kapott a minisztériumból.

A levél mellett ott volt a kis dobozka is.

- Bontsa csak fel, barátom, mi van benne? - mondá a titkárjának.

A titkár felbontotta, és kihúzta belőle a vaskoronarendet.

- Hát ez mi? - kérdé a gróf, de nem nyúlt hozzá.

- Az egy rendjel.

- Jó. Hát a levélben mi van, olvassa el a levelet is.

A titkár fölolvasta az írást harsány hangon.

»B. grófot főispáni állásától hanyatló egészsége folytán fölmentem, s hasznos szolgálatai jutalmául a vaskoronarend középkeresztjét adományozom.«

- Ohó, no hó! - kiáltott fel a gróf (ez volt a kedvenc felkiáltása). - Hát ki mondotta, hogy én beteg vagyok? No, ez szép história. Menjen csak, amice, a doktorhoz, hívja ide. Bizonyosan Pesten járt, s füllentett a miniszternek. Ez már mégis szemtelenség ettől a doktortól. Megcsapatom. De megálljon csak, amice, olvassa csak még fel egyszer.

A titkár még egyszer felolvasta.

- És mit gondol maga, amice, mit akartak ezzel mondani?

- Azt, hogy méltóságod már nem főispán.

- Azt nem lehet, fráter - mondá a gróf rendületlenül. - Hiszen az alkotmányt még nem törülték el, hiszen az országgyűlés még együtt van.

(Az utolsó oligarcha még azt gondolta, hogy az alkotmány csupán az ő kedvéért van meghozva.)

Csakhamar előkeresték a doktort, de az égre-földre esküdözött, hogy már hat esztendeje nem volt Pesten, és soha életében nem látta Rajnert.

- Akkor hát más doktor volt. No, majd előkeresem, ha a föld alól is. Hanem most legelőször üljön le, szekretárius amice, és írja, amit diktálni fogok.

A szekretárius reszkető kezekkel pingálta:

»Nagyméltóságú miniszter úr!

Nagyméltóságodat szépen felültette valaki, hogy az én egészségem hanyatlik. Én, hála istennek, teljesen egészséges vagyok, elannyira, hogy még a gomblyuk betegség sem bánt. Azért hát itt küldöm ezen iskátulyát, azzal az alázatos megjegyzéssel, hogy úgy látszik nagyméltóságod bokros teendői közepett nem ért rá eleget forgolódni jó modorú úriemberek között.«

- Punktum, amice. Hozza ide, hadd írjam alá.

Aláírta, és megporozta.

- Most pedig lássunk a többi ügyekhez.

Elővette az asztalról a hivatalos aktákat, és végzéseket jegyzett föl rájuk, mintha semmi sem történt volna.

A titkár csak nézte, nézte egy darabig, de azután nem állhatta meg, hogy ne figyelmeztesse.

- Minek töri magát méltóságod? Hiszen ez már nem a mi dolgunk. Itt már nem méltóságod parancsol.

- Hogy nem én parancsolok? - kérdé megütődve. - Hát igazán azt gondolja, amice! Hát igazán azt hiszi, hogy annak az írásnak több ereje van, mint nekem?

Biz annak több ereje volt.

Különben még sok ideig élt azután folytonos friss egészségben, s mindig kutatta azt a gaz doktort, aki Rajner Palit felültette az ő egészsége hanyatlásával.

Merthogy a saját eszéből ily ráfogással élt volna Rajner Pál, azt már még Rajner Pálról sem lehetett néki föltenni.

Néhány év előtt hunyta be a szemét végképp az utolsó magyar oligarcha, akinek olyan nagy volt a tekintélye, és akit oly tisztelet környezett, hegy tulajdonképpen sohasem merték a szemeit felnyitni.

Halála után a megfenekedett rendjel természetesen újra felszabadult örömtelen vesztegléséből; a belügyminisztérium most már bátran visszaküldhette Bécsbe.

Vissza is küldte, amint halljuk, nemrégen.

(De talán nem is kellett volna elárulnom, hogy van most egy fölösleges vaskorona, a rend kancellárjánál.)

A vidékünkbeli emberek nem szeretnek utazni. A nagy kéklő hegyek beszegezik előttük a világot. Mi is lehetne azokon túl?

Még az úri fajta nép is így gondolkodik. Egyetlenegy ember élt a környéken, az is vagy száz év előtt, valami Nagy Ferenc nevezetű, akiről azt mesélik, hogy egyszer Prágában lett volna. Egész nemzetségét úgy hívják azóta: a »prágai Nagyok«, s egyikből sem lett a restóráción semmi.

De ha egy volt ilyen, ezer meg ezer akad olyan, aki sohasem volt messzebb a szomszéd városkánál, s ezek közt is kiváló Rédeky Pál, aki mikor a nagy pöre végett, melyre a fele vagyonát költötte el, fel kellett volna mennie Bécsbe, azt mondta: »Inkább vesszen minden, mintsem én valaha Bécsbe menjek.« És nem is ment egy tapodtat sem.

Népszerű lett emiatt, egész az adminisztrátorságig vitte. Hogy mit csinált, mit nem, biz én már elfelejtettem, de tény, hogy V. Ferdinánd király fölidézte Bécsbe ad audiendum verbum regium.

Rédeky Pál leült az asztalához, mikor az idézést megkapta, megírta a lemondását s egy instánciát a királyhoz, hogy - azt mondja - esküje tartja soha nem menni Bécsbe, engedje meg neki őfelsége, nagyon sajnálja, de nem mehet:

Hja, messze volt még az akkor az idevaló embernek!

Lőn azonban, de csak sok-sok év múlva azután, hogy az öreg Bécs fogta magát, és közelebb jött.

Fölépítették a szárnyvasutat. A hegyeinket kettészelték, selyem rétjeinkre rárakták a vas paszomántokat, hogy azon menjenek a kerekek.

Maga Rédeky Pál is mellette volt a vasútnak, ő kezdeményezte, ő sürgette. Pénzt, jólétet hoz a vidékre, mondá, megdrágítja gabonánkat. Kár, hogy nem volt itthon, betegen feküdt a budai Császárfürdőben, ahová az orvosok parancsolták, mikor az első fölpántlikázott szekérsor megindult.

Az egész vidék összejött arra a napra kíváncsian és kételkedve.

- Már csak megnézzük - mondták a parasztok -, ha igaz-e?

- Bolond beszéd! - kiáltozá Sóki Márton, a tiszlói csizmadia. - Semmi sem lesz belőle! Nem megy az, atyafiak, tíz lépést sem!

- Hát hová menne is ló nélkül? - vélte Koczka Máté nevetve.

Kovács Gábor uram, az egyházfi, erőnek erejével a vonat elé akart feküdni, de nem engedték az őrök. »Pedig - jegyzé meg - ha nem használna, hát bizonyosan nem ártana.«

A vasúti bakterek nem győzték zsebre rakni a sok csúfolódást: »Tegyék már fel kendtek a kantárt, mert kendtek fogják húzni ezt a német falut.«

(Falunak nézték a mieink az egymás végibe kapcsolt hosszú sor házikót.)

Ezalatt összejöttek a meghívott úri vendégek, fölszálltak a vagonokba, s a nagy bolond gép egyszer csak prüszkölni kezdett, mint a kehes ló, miközben kieresztette a füstöt nagy kévékben, hogy mint a felleg szállt szürkén a kukoricás földeken.

Egy fütty, s uramfia, a nagy szekérsor csakugyan megindult robajjal s hovatovább mindig gyorsabban, mint a kilőtt nyíl.

Kovács Gábor ájtatos keresztet vetett magára, és hüledezve hebegé:

- No, ez nem istentől van, emberek! Ez az ördög munkája!

- Hiszi a piszi - felelte Tóth István. - Ló van abban, sógor, azt mondom én még most is.

- De hol? Hisz láttuk volna!

- Jaj, el van az ott, lelkem, bújtatva. Úgy lesz az, hogy minden második házikóban két parádés paripa húzza az utána következő házikót.

Ez volt a legvalószínűbb, ez vált hitté; csak az ájtatosabbak és vakbuzgók vették istenkísértésnek és az ördög incselkedéseinek.

S ezeknek lett igazuk, mert mihelyt visszaérkezett délre a próbavonat, elkezdődtek az ég csodái, isten haragjának nyilatkozásai.

A nagy lakomán, mikor éppen a távollevő Rédeky Pál egészségére emeltek poharat, s fölhangzott a harsogó »éljen«, sürgöny érkezett Budáról, hogy Rédeky Pál meghalt. Pont kilenc órakor halt meg, éppen mikor itthon a vonat elindult. Együtt indult vele a lelke (tessék most már... ha kellett neki a vasút!). Ott künn azalatt kegyetlen vihar kerekedék, kicsavarta a fákat tövestől, kitépte a házak fedeleit, az árrá nőtt záporeső fölszakította több helyütt a vasúti síneket, a toronyban a nagy harang, mellyel a felhő ellen harangoztak, megrepedt, a villám belecsapott egy vasúti őrházba, a Rédekyék kaszásai, akik haza menekültek a mezőrül, véres esőcsöppeket láttak a fűszálakon... (De úgy van az, ha az istent megkísértik.)

Harmadnapra volt a Rédeky temetése kitűzve délután három órára. Mert félháromkor érkezik meg a vonat a koporsóval. Nagy pompa lesz, olyat még nem látott Gernyefalva! Nyomtatott cédulák mentek szét a környékbeli urakhoz. Kilenc pap jött el a szomszéd falvakból, köztük a prépost is. Az érkező hintóktól óriási darabon feketedtek az országutak. A família elhozatta a diákkántust is Selmecbányáról. Megérdemli a boldogult, mert derék, jellemes, szavatartó úriember volt egész holtig. Hanem azért mégis meg kellett elégednie a kis haranggal, mert a nagy meg volt repedve tegnapelőtt óta.

A Rédeky-kastély zsúfolásig megtelt halottas gyülekezettel. A feketével bevont ravatalt felállították a hársak alatt, a székeket kirakták, a fáklyákat meggyújtották, a kántor a torkát köszörülte, s a rokonok könnyes szemekkel foglaltak helyet a ravatal fejénél.

Senki sem hiányzott már, csak maga a halott.

A prépost, aki teljes ornátusban volt, türelmetlenül húzta ki óráját:

- Már jöhetne.

Petrőczy Károly (ő rendezkedett, intézkedett a halottas háznál) sietett megnyugtatni:

- A sógor mindjárt itt lesz. Már kiment érte a kocsi az indóházhoz.

Kevés vártatva csakugyan berobogott a kocsi, könnyű hullámzás támad ilyenkor a tömeg közt, mindenki ágaskodik, előre töri magát.

De a kíváncsiság csak sitteg-suttog; ahelyett a bámulat és megdöbbenés fölszisszenése hangzott. A családtagok zavartan futkostak ide-oda.

- Mi baj van? Mi történt? - kérdezték az emberek összenézve s egymás tyúkszemére taposva csörtettek a ravatal felé, ahol a családbeliek suttogtak sápadtan egymás között.

Petrőczy kétségbeesett hangon, képéből kikelve adta a magyarázatokat:

- A sógor nem jött el. Megkésett!

Valóban az történt, a halott elkésett a saját temetéséről...

Keresték a vonaton, de nem volt sehol, pedig itt a távirat Budáról, hogy a holttest reggel útnak lett indítva.

Itt most már nem lehetett egyebet tenni, mint engedelmet kérni a halottas gyülekezettől, amiért hiába fárasztották ide.

- Hogy megváltozik az ember, ha meghal - hajtotta egyre főtisztelendő Mukucsek plébános úr bosszankodva -, míg élt, milyen pontos volt a megboldogult!

A gyászsereg eloszlott, a család pedig sietett sürgönyileg reklamálni a halottat. De biz az nem jött sem másnap, sem harmadnap, sem negyednap: nem volt annak se híre, se hamva.

Végre egy hét múlva megtalálták Bécsben. Ott biz azt Bécsben, ahova semmi áron nem akart elmenni.

A halottas-vagont valamely állomáson tévedésből a bécsi vonathoz kapcsolták, s a szegény Rédeky Pál egy hétig utazgatott valahol Ausztriában a halála után.

Azért állítom én váltig, hogy legjobb otthon meghalni, vagy egyáltalában meg sem halni.

Mikor a szegedi árvíz volt, magam is elmentem megnézni a rendkívüli szomorú, de érdekes eseményt. Egész Szegedből csak mintegy másfél holdnyi terület maradt szárazon, s ezen a Hungaria szálloda. Hanem hát szoba nem jutott benne ilyen magamszőrű embernek. Nagy úrnak kellett annak lenni, aki ott szobát kaphatott. Maguk a miniszteri főhivatalnokok is ott háltak a töltésen, ócska kupékban. Egy ilyen kupéra tisztán emlékszem, fel volt írva krétával: »Református lelkészi hivatal«. Egy kupé volt az istenháza is. (Nagy dolog az, hogy már az isten is igénybe veszi a vasutakat.) Abban a kupéban adta össze Varga tiszteletes úr a házasulandókat (ámbátor nem igen volt házasulási kedv ilyenkor), s keresztelte meg az újszülötteket (mert ezeket éppen nem zsenírozta a nagy szerencsétlenség).

Természetesen, hogy kupét sem kaphattam, s elkeseredve gondoltam rá, hol hálok az éjjel, amikor véletlenül megpillantom, amint a Tisza-parton csónakba ül egy Pestre sokat járó szegedi ismerősöm, a derék Csukay Mihály.

Rákiáltok a töltésről, megismer, s nyájas arccal száll ki kezet fogni.

- Hol veszi itt magát?

- Eljöttem ezt a nagy veszedelmet megnézni.

- No, ugye szomorú dolog? Hol van ön szállva?

- Sehol, az isten szabad ege alatt, éppen azon töprengek, hol hálok meg az éjjel.

Az öreg gondolkozni kezd egy darabig.

- Igaz, hogy mi is sokan vagyunk, de azért tessék velem jönni, majd csak elférünk valahogy. Ugye, Anna?

A köpcös polgárember kérdőleg nézett a csónak felé, ahol egy csinos, javabeli asszonyka ült az evezős legények közt.

Az asszony mosolyogva biccentett fejével.

- No, hát szálljunk be szaporán. Az én öregem! - mondá aztán az asszonykára mutatva.

Beültem, s az evezős legények vígan hasították a vizet a Felsőváros felé:

- Önök is vízben vannak? - kérdém útközben.

- A földszint bizony úszik, de a ház erős, kiállja. Most mindnyájan az emeletre szorultunk, pedig sokan vagyunk, s a hely egy kicsit szűkecske... azért hát külön szobát nem is adhatok, mert nem jut. Reménylem nem neheztel meg...

- Oh, kérem, így is nagy hálával tartozom.

- Majd elrendezi azt az anyjuk. Ugye, Anna?

- Ne búsulj te azon - felelte Csukayné asszonyom kedélyesen. - Kedves vendégünk elhál a kis kék szobában a Marcsával.

A Marcsával? - akartam fölkiáltani önkéntelenül, de Csukay úr megelőzött, megütődő hangon közbeszólva:

- Hogyan? Hát a Marcsa itthon van?

- Igen, délután jött be a tanyáról a nagy csónakon.

- Nem szeretem, hogy bejött. Ott kellene lennie folytonosan. Mert a vízi kalózok oda is elrándulhatnak.

- Azt mondja, fél ott.

- A gyámoltalan - sziszegte nemzetes Csukay Mihály uram -, már látom, hogy férfi kell oda. S magam megyek ki holnap reggel.

Az arcvonásai bosszankodó jelleget vettek fel, de ami meglepett, az volt, hogy semmi észrevételt nem tett az ellen, hogy mi ketten foglaljuk el a kis kék szobát a Marcsával.

Csodálatos dolog! De hát meg vannak az emberek bolondulva? Hogy egy fiatal leányt... Hallatlan ez! Vagy én nézek ki olyan öregnek? Hisz nem vagyok több harminc évesnél.

Bah! De miféle ostobaság az tőlem, hogy fiatal leánynak képzelem, hiszen azt senki sem mondta, hátha valami élemedett anyóka...

Kíváncsiságom hatalmasan föl volt ébresztve, alig vártam, hogy már helyén legyünk.

Egy-két evezőcsapás, s a csónak becsusszant a kapu tetején egy kis hézagon.

- Itthon vagyunk - mondá a gazda, s maga segített kiemelni a csónakból, míg az asszonyka fürgén ugrott ki a saját erejéből; fölmentünk vagy négy lépcsőn (ennyi volt ki a vízből), s egy igen kedves lakályos fészek nyílt meg előttünk.

- Ez az ebédlőnk - szólt a gazda -, de csak a jobb napokban, mert most ez is tele van ágyakkal. Tessék magát kényelembe helyezni.

Az asztal már meg volt terítve az estelihez. Volt azon tán tizenöt teríték is.

- A famíliám is nagy, de még menekülők is mindég vannak - veté oda Csukay mintegy magyarázatul a nagy asztalhoz.

Kisvártatva mindnyájan összegyűltek az estelihez.

Csupa leány és asszony. Szép pirospozsgás menyecskék, alabástrom arcú leányok. Vajon melyik ezekből az én Marcsám?

- A sógorném... a lányaim... özvegy Ketarczyné Horgosról... a cousine-om - mutogatta be rendre a nemzetes úr.

Leültem a háziasszony mellé, de az egész estély alatt szórakozott valék, folyton tűnődve, melyik a Marcsa? Volt is már kinézve egy szép barna asszony, akit annak óhajtottam; de reményem csak a pite felhozataláig tartott, mert akkor odaszólt a háziasszony hozzá: »No, ez a te kedvenc ételed, Viktor, egyél!« (tehát Viktor a szép barna!) Most aztán egy szőkére esett szemem, de arról is csakhamar kisült, hogy Tecka.

Elüldögéltünk az asztalnál majd tizenegy óráig, de a Marcsa név nem fordult elő. A legfeszültebb kíváncsiság ölt, midőn végre felkeltünk, s a gazda hirtelen neje felé fordult:

- Igen ni. Hiszen a Marcsa nincs itt. Hát mit beszéltél te nekem?

- Dehogy nincs! Fáradt volt, lefeküdt még mielőtt hazajöttünk volna.

- Vacsora nélkül?

- Alkalmasint jól meguzsonázott.

- Eszerint a kék szobában fekszik?

- Igen.

- Ott vetettél ágyat vendégünknek is?

- Minden készen van. Csak tessék kérem nyugodtan aludni reggel, ameddig tetszik. Senki sem fogja háborgatni. A zsalukat leeresztettem, hogy a világosság be ne hatoljon.

Házigazdám karon fogott most.

- Ha úgy tetszik, kérem.

Kivezetett a folyosóra, onnan nyílt a kék szoba ajtaja, kezembe adta a gyertyát, és a szoba küszöbén kezet fogott velem.

- Jó éjt - mondá.

- Jó éjt - hebegtem izgatottan és beléptem.

De amint az ajtó bevágódott utánam, a hideg széláramlat elfújta a gyertyát, s én a sötétben maradtam.

Mármost hol vegyek én itt gyufát? Az egyik szögletből jóízű szuszogás nesze hallatszott. Oh, Marcsa ott vagy hát! Oh csak már láttalak volna.

Elkezdtem tapogatódzni a szobában, s ráakadtam végre az ablakra. Leeresztettem a zsalukat, hogy lássam a gyufa merre van, de a zsaluk roppant robajjal zuhantak le, s Marcsa fölébredt.

- Ki az, mi az? - kérdé egy megriadt hang.

- Bocsánatot kérek, én vagyok.

- Miféle én?

- Én, a vendég.

- Miféle vendég?

- Mindjárt megmagyarázom, kisasszony... csak gyertyát gyújtok.

- Megbolondult?

S eközben hallottam, amint a gyufa megsercent a falon, s egyszerre kigyúlt a fény, bevilágítván a kis szobát.

Az ágyban vézna szabólegényféle alak feküdt nagy kecskeszakállal, és hosszú vörhenyes bajusszal.

- Aha - szólt szemeit törülgetve -, a sógorném, amióta alszom, tábori ágyat tett ide. Most már én kérek bocsánatot. Nem tudhattam, hogy vendég van a háznál.

- Nem tesz semmit - dadogtam fogvacogva.

- Kihez van szerencsém? - kérdé megszelídülve.

- Én egy régi barátja vagyok a ház urának. Ön talán rokon?

- Hát nem mondták meg, hogy itt fekszem?

- Nekem, megvallom, egészen mást mondtak, s ezt egy kissé furcsa eljárásnak is találom.

- Mást?

- Azt mondták, hogy egy Marcsa nevű asszony vagy kisasszony alszik az ágyban.

A szabólegényes ember fölkacagott.

- Hisz akkor igazat mondtak, mert engem hívnak Marcsának. A testvérbátyám »Marcsa öcsémnek« hív mindég.

- Mondhatom, ízetlen egy szokás!

- Értem önt - mondá, és újra nevetett -, de nincs oka apprehendálni, mert csakugyan az az én valódi nevem.

- Valódi neve?

- Ez van bejegyezve az anyakönyvbe: Csukay Mária! A Felsővárosban különösen sok férfi Mária és Terka van.

- Őrültség!

- Nem őrültség biz az. Nagy értelme volt annak, amikor én születtem a Bach-szisztem alatt. Furfangos apáink kifundálták, hogyan lehetne kikerülni a katonáskodást. A fiú csecsemőket bediktálták leányoknak, s az ördög sem kérdezősködött utánunk, mikor a huszadik évet elértük.

*

Másnap sokat nevettek az én esetem fölött a »Marcsa öcsémmel«. Tudakozódtam Mihály gazdától e szokás felül, s ő is megerősítette a fentebbieket:

- A golyhó igazat mondott, csakugyan Marcsának kereszteltette atyám, talán azért is maradt ilyen asszonyos gyámoltalan legény. Nem ritka eset ez nálunk kivált a Felsővárosban. Vagy negyven ilyen asszony nevű fickót tudok. Mert az volt a jelszó: »Kárt okozni a németnek, ahol lehet«.

Természetesen a derék Apafi Mihály őnagysága idejében történt az alábbi pörös eset is, mert nagyon bolond dolog. S a későbbi kor gyermeke minden bolondot bizonyos emberek kormányzása alá kommasszál.

Volt pedig ezen időben két nagyon kemény regula a fejedelmi udvarnál, az egyiket az istentelen Teleki Mihály uram, a fejedelem minisztere hozta, a másikat az istenes fejedelemasszony, Bornemissza Anna.

Hogy azt mondja: »aki a fejedelem iránti hűséget megszegi, és a sereget háborúságos időben elhagyja, halállal bűnhődjék.«

Ez volt az egyik regula, a másik pedig ekképpen szólott vala:

»Aki korhelykedik és dobzódik, egy havi fogságbüntetés érje.«

Hogy melyik volt a Teleki uramé, és melyik a fejedelemasszonyé, azt - noha már hosszú idő folyt le azóta - még ma is könnyen kitalálhatja minden ember.

Hanem biz azt nem vették nagyon komolyan egyiket sem, de kivált a fejedelemasszonyét nem respektálták, mert ha respektálták volna, akkor a fogságban halt volna meg az utolsó erdélyi fejedelem is.

Hát még Gyulafehérváron mi történt?

Lakott ott egy fösvény tafota-kereskedő, név szerint Kartigám Gergely.

Kartigám Gergelynek volt egy legény fia, de ez korhelységre adta magát. Egy napon összeverekedett a korcsmában a székely vásárosokkal, s azok annyira fejbe verték, hogy csak a másvilágon józanodott ki. No, legalább kikerülte a fejedelemné paragrafusát.

Ezt aztán nagyon szívére vette a Kartigám-család, s előbb az asszony, utána pedig Gergely úr is elhunyt, itt hagyva összeharácsolt aranyait, számszerint hetvenötezer darabot. Szép kerek összeg volt az abban a szűk világban.

Kartigám Gergelynek nem lévén egyenes fiutódja, egy unokaöccsére, Szél Pálra hagyta vagyonát, aki egyszerű közkatona volt a fejedelmi gárdában a palotások közt.

Kartigám Gergely elhívatta a város bíráit, s a következő testamentumot diktálta nekik:

»Összes vagyonom legyen kedves unokaöcsémé, Szél Pálé, ha majd eléri a huszonötödik esztendőt, és ha megtartja parancsaimat, melyeket Mihály fiam szerencsétlen halálából okulva, eléje szabok Mégpedig először: "Kerülje a sokadalmakat", másodszor: "Óvakodjék az erős italoktól".

Ha netalán vétekbe esnék ezek ellen, amik boldogult fiam halálát okozták, összes vagyonom legyen a gyulafehérvári barátoké.«

Mihelyt az öreget bekaparták, és a végrendelet köztudomásúnak kiszivárgott, az első dolga volt a gyulafehérvári barátoknak, dévajkedvű, mulatságos képű frátereket átöltöztetni duhaj úri kamaszoknak. Akik mindenütt nyomában járjanak Szél Pálnak, és belekeverjék a végrendelet elleni életbe. Egészen szép hivatal volt az. Persze pénzt is kaptak hozzá a fráterek.

S azonfelül könnyű hivatal is volt, mert Szél Palkó egyházi segítség nélkül is megtette volna azt, hogy minden este becsíp a jó rózsamályi boroktól, s utcahosszat víg kurjongatással rontja vala a becsületes kolozsvári polgárok álmát.

Ámbátor sokat ért mégis, hogy a barátok ott voltak, és pénzt kölcsönöztek neki, ha az övé kifogyott.

Pénz pedig kellett, mert noha a végrendeletben nem volt megtiltva, mégis beleszeretett a szép szöszke Nadályinéba, aki abban a nagy sárga házban lakott a főpiacon.

Az volt akkor a legszebbik menyecske Kolozsvárott, nefelejcs nyílott szemében, piros rózsák az arcán, fehér rózsák a vállán.

S az volt a szokása, hogy aranyokra váltogatta a rózsáit.

Azonfelül úgy le tudta bilincselni az embereket magához, hogy a jó Szél Palkó a hírhedt lippai csata napján - pedig ott is nyíltak ám piros rózsák - meg nem állhatta, hogy el ne szökjön, s Kolozsvárig csak meg is álljon.

A lippai csata rosszul sült el, az öreg Teleki Mihálynak még a sarkantyúja is ott maradt. Kár, hogy nem a feje maradt ott. Ámbár akkor, az igaz, most meg sem írhatnám ezt a furcsa történetet...

Bosszús kedvében volt, amint hazaért, s mikor a rossz emberek besúgták (szinte kedvem volna találgatni, ki tehette), hogy Szél Pál vitéz megillant a seregtől, vasra verette a gyereket, s becsukatta a legsötétebb tömlöcbe.

Harmadnapra összeült a bíróság felette, hogy lefejeztesse. A gyulafehérvári barátok nyilván meghallották az örömhírt, s türelmetlenkedve járulnak vala a fejedelem elé, hogy immár rendelje el a hetvenötezer arany kiadatását számukra.

- Miféle hetvenötezer aranyról beszélnek kigyelmetek?

- Hát van itt, nagyságos uram, egy Szél Pál nevű palotás katona, akinek megboldogult derék emlékű Kartigám Gergely tafota-kereskedő hetvenötezer aranyat deponált, de azon föltétel alatt, hogy az erős italoktól és a nagy sokadalmaktól őrizkedjék. A beste lélek korhely lett, nemhogy nem óvakodék az erős italoktól, de a vizet csupán mosdásra használta, most a lippai csata napján megszökött s a halál vár reá. Minthogy a megboldogult Kartigám Gergely őkegyelme isten nyugtassa meg ott, ahol van, azon esetre, ha nevezett unokaöccse megszegné rendeléseit, ránk hagyta a hetvenötezer aranyat, alázatosan szuplikálunk tehát nagyságodnál...

A fejedelem közbevágott:

- Tegyék írásba kegyelmetek így, ahogy nekem elmondták. Majd megbeszéljük Teleki Mihály urammal.

Ahogy ebéd táján Teleki Mihály uram szokás szerint udvarlás okából megérkezék a palotába, eléje megy a fejedelem.

- Mért vág kegyelmed olyan savanyú arcot?

- Mert pénzem nincs, nagyságos uram. A magamét költöttem Lippánál. Most is a lányom aranymarháit voltam kénytelen zálogba vetni.

- Mért nem született kegyelmed fehérvári barátnak? - mondá nevetve a fejedelem.

- Van azoknak egerük, de nem pénzük.

- Most örököltek hetvenötezer aranyat valami embertől, akit kegyed nyakaztatott le nekik.

- Én? Nem láttam én ma még egy kanálnyi embervért sem, nagyságos uram.

- Valami Szél Pál van szóban.

- Ahá, a palotás! Igaz biz ez, most ítélnek fölötte, a Naláczy uram elnöklete alatt! De a hetvenötezer arany mi legyen? Tréfált velem nagyságod?

- Eszemben sem volt. Itt van az egész eset leírva, ebből legott okos lehet kegyelmed.

Okos is lett Teleki Mihály uram nyomban. Megmozdult benne a kálvinista lélek. Halántékáról verejtékcsöppek gyöngyöztek, s köszvényes lábaival nagyot dobbantott a padlóra.

- Hetvenötezer aranyat a beste embereinek? Inkább gyomlálom ki enkezemmel minden hajam szálát!

Erre az emlékezetes nyilatkozatra fakadt őkegyelme, s azon melegében átüzent a tanácsnak, ahol Naláczy uram ült legfelül, hogy az ítéletet meg ne hozzák, míg ő meg nem jelenik.

S ugyanekkor elszalasztá a fejedelem apródját, Kornis Pált, keresse meg a barátokat valahol, hozzák az ügyüket az ítélőtanács elé.

- Mit akar tenni kegyelmed? - kérdé a fejedelem közönnyel.

- Azt, hogy a barátok semmit se kapjanak.

- Az lehetetlen! - mondá a fejedelem elhűlve.

- Semmi se lehetetlen - folytatá a ravasz eszű miniszter -, csak te szaladj utánuk fiam, Kornis Pál. Itt legyen az egyik lábad!

- Végrendelet van - folytatta a fejedelem -, s az írás írás.

- Az írást magyarázni lehet.

- De törvény is van, s a törvény törvény, Teleki Mihály uram.

- A törvény írásból ítél. Majd meglátja nagyságod, milyen szépen nem kapnak a barátok semmit.

Apafi Mihály a fejét rázta kétkedően.

- No, azt szeretném hallani.

- Hát jöjjön el nagyságod a tanácsba.

- De már azt nem teszem, hallja kegyelmed, hogy én a kegyelmed istentelenségeit strázsáljam. Ha kegyelmed a Themis istenasszonyt összerugdossa, én meg nem állhatom, hogy közbe ne kiáltsak.

- Egy mukkot sem fog szólni nagyságod. Csak vegye fel szaporán azt a zöld mentét.

A fejedelem csakugyan rá hagyta magát venni, s mikor a gyulafehérvári barátok megérkeztek, átment kardosan, zöldmentésen a palota túlsó végibe, ahol Naláczy uraimék reggel óta ültek törvényt.

A fejedelem félreült a zöld asztaltól a mennyezetes székre, maga Teleki Mihály uram azonban egyenesen Naláczy uram felé tartott. »Mozduljon félrébb egy kicsinyég« - mondá, a legott belekönyökölt az elnöki székbe.

- Hadd jöjjön elő Szél Pál!

A palotás katonát bekísérték a drabantok vasra verve.

Zömök, alacsony homlokú, de jóarcú legény volt. Búsan, bágyadtan állt ott, mint aki tudja, hogy a halál vár reá. Kivált, hogy a szigorú Teleki is jelen van.

- Adja elő Sós Máté uram a vádat.

Az »advocatus diaboli« elmondja, hogy Szél Pál Lippáról a csata napján megszökött, s itt korhelykedett Kolozsvárott. Ennek pedig a büntetése pallos általi halál.

- Úgy van - mondá Teleki Mihály s a tanács többi tagjai is bólingattak. - Vétett a katonaregula ellen.

- S azonfelül is úgy ösmeretes - tette hozzá az advocatus diaboli -, mint korhely, parázna életű ember, aki részegen csatangol az utcákon, s közmegbotránkozására vagyon a tisztességes keresztény lelkeknek.

- Ez is fontos vád - véli Teleki Mihály uram -, de nemcsak azért, mivel fogsággal büntethető, de mert egy nagy örökséggel áll kapcsolatban, amely némi módon összefügg ezen üggyel. Amott állnak ni, a gyulafehérvári becsületes barátok. Lépjenek közelebb. Adják elő kegyelmetek a mondanivalójukat.

A barátok bemutatták a testamentum hiteles kópiáját, s így szólt a főemberük:

- Ha Szél Pált elítélik, és halált szenved, a vagyon úgyis a miénk, ha ellenben el nem ítélik halálra, akkor is miénk a vagyon, mert vétett a végrendelet ama második rendelése ellen: hogy az erős italoktól tartózkodjék. Tehát a vagyon mindenképpen a miénk.

- Úgy van! - mondák a tanácsurak. (Hanem Teleki a maga vizslaszemeivel észrevette, hogy kelletlenül.)

- Nem úgy van! - kiáltott most fel Teleki, s a kardjára ütött, hogy csönd legyen.

Pedig anélkül is csönd lett volna, mert mindenki meghökkent a »nem úgy van«-ra. Maga a fejedelem is idegesen rágta a ritka szakállát. Az a csúnya szokása volt, hogy mindig a szájában tartotta.

- A vagyon sehogy sem a kegyelmeteké, mert nekem új világosság áradt a fejembe. Ez az ifjú a legpontosabban tartotta be nagybátyja végső intézkedését.

Minden arc Teleki felé fordult, hogy talán megbolondult a nagyeszű miniszter.

- Hallgassanak, uraim, hadd folytathassam. Íme, mit parancsol a végrendelet? Azt, hogy óvakodjék a nagy sokadalmaktól. Éppen ezt tette ő, éppen ezért áll a törvényben. Hiába rángatja kegyelmed a mentéjét, Apor uram, hiába vág furcsa képeket, Toroczkay Miklós uram. Hát nem-e a legnagyobb sokadalom egy hadsereg, mely háborúra áll készen?

- Az ám - dörmögi Apor István gúnyosan -, ott csakugyan sokan voltak, de nem kegyelmetek, hanem őkegyelmeik, az ellenségek. Hüm! Mégis kegyelmetek kevesbedtek meg.

Teleki Mihály úgy tett, mintha nem hallaná a vágást, hanem folytatá nagy leleményességével a bámulat fölszisszenései közt.

- Eszerint a vádlott bűne nem vehető oly szigorú mértékben, mint közönséges esetekben. Itt két kötelesség összeütközéséről van szó. Ha az egyiknek eleget akart tenni, okvetetlenül meg kellett szegnie a másikat. Itt a törvény szigorát alkalmazni igaztalanság lenne.

- Igaz! Helyes! - hangzott a zöld asztal körül. Teleki sunyi tekintete diadalmasan villant meg a fejedelem felé:

- Most térjünk át a másik pontra, mely ez örökséggel áll kapcsolatban.

A barátok mosolyogva hallgatták, gondolván magukban: »Beszélhetsz, amit akarsz, száz tanúnk van a részegeskedésére.«

- Mit mond a végrendelet, uraim? Azt, hogy az erős italoktól óvakodjék. S mit mondanak most a barátok a fejedelemhez írt instanciájukban? Azt, hogy korhely volt, folyton ivott, és itt áll ni, megírva szóról szóra a vád, hogy »a vizet csak mosdásra használta«. Igen, de mármost azt kérdem, ki határozza azt meg, hogy melyik az erős és melyik a gyönge ital. Én a magam részérői azt tartom, hogy a legerősebb ital, amitől a fiatalember annyira óvakodott, a víz.

- A víz? - kiálták csodálkozva a bírák.

A fejedelem ijedten hajolt hozzá:

- Az isten szerelméért, ne tegye magát csúffá!

De a tanácsúr még a szemöldjeivel sem hunyorított.

- Igenis, a víz - mondá rendületlenül -, mert a víz olyan erős, hogy malmokat hajt, és gátakat tör.

De már erre kiverte a halálos szeplő a gyulafehérvári barátokat.

A kálvinista tanácsurak ez egyszer hálásan pislantottak a gonosz praktikájú nagyúr felé, s megítélték Szél Pálnak a hetvenötezer aranyat is, meg az aranyszabadságot is.

Mikor elhagyták a tanácstermet, Teleki diadalmasan kérdé a fejedelemtől:

- No, hallotta-e nagyságod?

- Jól van, jól, Teleki Mihály uram - szólt a fejedelem elgondolkozva -, de mit mond majd hozzá a fejedelemasszony, hogy kegyelmed most így ledevalválta a szeszes italok virtusát.

Egy Tomo nevű király uralkodott Sinangiában, akinek igen sok baj a volt a minisztereivel. Amint elcsapta az egyiket, s jött a másik, folyton előhozakodott a saját eszméivel és irányával. S az ország dolga mindég olyan maradt, mint egy bevégzetlen hímzés... Mert megint új miniszter jött, aki új dolgokat kezdett szőni.

Tomo király hiába mondta neki: »Csináld az ügyeket tovább a régi kerékvágásban«, az új miniszter rendesen azt felelte: »Mit gondol felséged, nekem múltam van. Nekem hűnek kell maradnom a saját elveimhez, irányomhoz.«

Váltig bosszantotta ez a királyt, midőn egy nap vadászat közben eltévedt az erdőben, s már éppen szepegett, mitévő legyen, amint az erdő kellő közepén észrevett egy kovácsműhelyt. Messze elhangzott a pöröly zaja.

Bemegy a király, és látja, hogy ott bent a kovács aranygyűrűket kalapál.

- Kinek csinálod ezeket a gyűrűket?

- A tündéreknek - felelte a kovács közömbösen.

- Meglehetős gyűrűk - jegyzé meg a király. - Hol veszed hozzájok az anyagot?

- A tündérek hozzák.

- Az én udvari ötvösöm, megvallom, különbeket készítene nekik.

Az izmos kovácsember ajkán, melynek térdig érő szakáll volt a folytatása, kétkedő mosoly futott át.

- Nem hiszem, fölséges uram, pedig én csak kétféle gyűrűket készítek.

- Nos, éppen azért mondom, mert az én ötvösöm százféléket tud. Az ő gyűrűi mind különböznek: smaragd, gyémánt és opálszemek villognak rajtuk, aki hogyan szereti.

- Az én gyűrűim is különböznek, fölséges úr, de csak úgy, hogy van olyan, amelyiktől az, kinek ujjára húzzák, egyszerre mindent elfelejt, ami vele valaha történt...

- Hogyan? - kérdé a király elcsodálkozva.

- És viszont olyanokat is készítek, amelyektől az, aki viseli, mindenre visszaemlékezik.

- Hallod-e kovács, akkor a te gyűrűid többet érnek birodalmam minden ékszerénél. Az én ötvöseim kontárok hozzád képest. Adj el nekem a gyűrűidből egy párt.

- Egy föltétel alatt.

- Hadd hallom.

- Ha ez erdő körül oly nagy és széles mélységeket ásatsz, amik azt, ha majd megtelnek vízzel, úgy fogják körül, mint a tengerek, hogy senki ide többé ne jöhessen, és ne tudhasson az erdő felől. Ha végleg eltorlaszolod az emberektől a »tudás szigetét«.

- Jól van, beleegyezem.

A király megkapta a két gyűrűt, s legelőbb is azt húzta fel, amelyiktől mindenre visszaemlékszik az ember.

Valóban legott visszaemlékezett minden fára, minden bokorra, amely mellett elhaladott reggel óta, midőn palotájából elindult, s természetesen minden baj nélkül jutott haza.

Útközben elgondolta, mire fogja használni becses szerzeményeit.

Hopp, megvan, most már csupa öröm lesz uralkodni! A miniszterem ujjára húzom a felejtés gyűrűjét, s ha eleresztem szolgálatomból, ujjára húzom a visszaemlékezését.

A bölcs király úgy is tett, a kötekedő Bovat minisztert rögtön maga elé hívatta, s így szólt:

- Húzd fel az ujjadra, Bovat. Ezentúl viseled, ez a jelvényed.

A miniszter, mihelyt a gyűrű érinté, nem emlékezett többé semmire, sem a népre, melynek szószólója volt azelőtt, sem a törvényre, melyet megalkotni segített, hanem csak azt tudta, amit királyi ura parancsolt. S így egészen a király tetszése szerint folytak az ügyek.

Lőn azonban, hogy Bovat megöregedett, a lábaiba belecsapott a podagra. Képtelen lévén minden foglalkozásra, a király elbocsátotta hivatalából s »hű szolgálatainak elismeréseül« ujjára húzta az emlékezés gyűrűjét.

Új miniszter jött, a fiatal Dourmet, az kapta a felejtés gyűrűjét; Bovat pedig nyugalomba ment.

De a nyugalmat és a visszaemlékezést ritkán ringatják egy bölcsőben. Egy ember, aki miniszter volt s most nem az, ritkán lesz elégedetté, kivált ha egy percre sem képes elfelejteni, hogy miniszter volt.

Bovat olthatatlan gyűlöletre gerjedt a mostani miniszter és kormányzat iránt. Konspirált ellene, az államtitkokat, melyekbe be volt azelőtt avatva, kifecsegte, és a népet ezzel is a király ellen izgatta.

A király ekkor így gondolkozott magában:

- Nem kielégítő a helyzet! A visszaemlékezés gyűrűje nem oly veszedelmes a tényleges miniszter kezében, mint az exminiszterében. Ezen segíteni kell.

Elhatározta magában, hogy még egyszer fölkeresi a »tudás szigetét« s rajta a kovácsot, mielőtt egészen eltorlaszolná azt mesterségesen vájt tengerrel.

Elment, és megtalálta a kovácsot.

- Baj van - szólította meg nyájasan -, az egyik gyűrűd pompásan bevált nekem, jó kovács, hanem a másiknak nem tudom hasznát venni.

- Ej, ej, király - mondá a kovács -, mért nem húzod fel a visszaemlékezés gyűrűjét a saját kezedre.

- Nem, nem isten őrizz, ezt én a visszalépő minisztereknek szoktam adni, hanem azok mindenre visszaemlékezvén zúgolódnak elvesztett hatalmuk miatt, és a státus-titkokból a legveszedelmesebbeket kifecsegik. Ezen segíts kovács, ha lehet! Íme elhoztam az egyik gyűrűt, igazíts rajta, ha tudsz.

A kovács megfogta a gyűrűt, kétfelé törte, megolvasztotta, s újra megkalapácsolta, mígnem egy kereszt alakját nyeré.

- Ímé, itt van. Ezt akaszd nyakukba a lelépő minisztereknek, s habár úgy is mindenre visszaemlékeznek majd, mégis mindenről hallgatni fognak.

A bölcs király ezentúl boldogan uralkodott, míg meg nem halt.

Az országát azóta már eltolták a földszínéről a geográfusok, de az a feledékenységi gyűrű a belépő miniszterek számára, s az a hallgatási aranykereszt a lelépőknek, mintha még ma is megvolna.

Egy szép királyné uralkodott Smargaza nevű országban, és az a fejébe vette, hogy a férfiak mind gonosz csontok. (Különben én is abban vagyok.) Szigorú törvényt hozott, hogy amely férfi valamely nőt behálóz, a nőnek joga van azt követelni, hogy vagy vegye el feleségül, vagy ha szigorúbban akarná büntetni, kívánhatja a halálát is.

Itt hát bizony nagyon kellemesen éltek az asszonyok, volt sok lakodalom az országban, s maga Mirtha királyné igen büszke volt, hogy ilyen pompás törvényt tudott hozni.

Egy reggel azonban az történt, hogy két hölgy jelentkezett a királyné azon elfogadó szobájában, hol a véres pallos függött az ajtó fölött, míg az asztalon menyasszonyi koszorúk hevertek egy sorban. Mert csak erre a kettőre volt szükség az ilyenfajta ügyekben.

A két panaszos nő nagyon szép volt. Harmatos arcú lányok, barna az egyik, villogó sasszemekkel, merészen hajlott orral, hollófürttel; szelíd tekintetű, aranyhajú a másik.

- Mi bajotok? - kérdé Mirtha királyné.

- Egy lovag behálózott engem, királyné - mondá a barna, és a szeme villámlott.

- Engem is - hebegte lesütött szemekkel a szőke.

- Hogy hívnak téged? - szólt a barna felé fordulva.

- Én Aróta vagyok, a gazdag kalmár leánya.

- S hogy hívják, aki tőrbe ejtett?

- Bólus vitéz, a gárdakapitány.

A szőke leány összerezzent.

- S téged hogy hívnak?

- Az én nevem, Delma, a hajóács leánya.

- Kit vádolsz?

- Bólust, a gárdakapitányt.

Most a barna Aróta rezzent össze, s arca vérvörösre gyúlt.

- Hogyan, Bólus? A gárdakapitány? - kiáltá a királyné és ajkai reszkettek a dühtől. - Kettőt egyszerre! Ily erkölcstelen ember még nem akadt országomban! Hóhér!

A hóhér, aki ilyenkor ott állt veres ruhában a tornácon, kedélyesen diskurálgatva az esketésre várakozó pappal, bejött a szólításra.

- Menj, vezesd elénkbe Bólust, a gárdakapitányt.

Kisvártatva belépett; zömök, jól megtermett legény volt, nagy kiülő pofacsontokkal és meglehetősen kopasz fejjel. Egyébként nem volt valami nagyon csábító külseje.

- Tudod, mivel vádolnak?

- Tudom, felség.

- Igaz?

- Azt mondtam, hogy tudom, mert igaz.

Mirtha királyné magánkívül volt haragjában, és a lányokhoz fordult.

- Tudjátok a törvényt, mely országomban mindenkor megtartatik, s mely nektek kétféle elégtételben ad válogatást. Mit kívántok?

- Vegyen engem nőül - mondá Delma.

- Pallost neki! - kiáltott Aróta.

A királyné megszeppent. Csak most látta, mi gombolyodott itt ki, - hogy a híres nevezetes »női bulla« (mert így nevezték ezt a törvényt), melyért az egész földrész uralkodói magasztalták a nagy asszonykirályt, ostobasággá zsugorodik össze. Hírének megvetője, bölcsességének oszlopköve porrá mállik.

- Leányok - szólt zavartan -, engem kétségbeejt ez az eset. Ilyen még nem történt, hogy egy órában két nő vádoljon ugyanazon bűnnel egy férfit... Te azt kívánod, Delma, hogy Bólus nőül vegyen, te meg azt követeled, Aróta, hogy ölessem meg, s mind a kettőtöknek egyforma joga van ahhoz, amit kíván.

- Úgy van, királyné - szólt a királyi pecsétőr, ki a női bulla arany betűin tartja ujjait, míg a királyné ítéletet mond.

- Ha megöletem, akkor nem adhatom Delmának férjül, s ha Delmának adom őt, akkor neked nem teljesíthetem törvényes kívánságodat, Aróta. Hanem van egy mód, amellyel a törvény becsületét meg lehetne menteni, ha mind a ketten egy kívánságon volnátok. Ez úgyis kivételes, rendkívüli eset.

- Nem, nekem a vére kell - felelte Aróta határozottan.

Mirtha királyné kérésre fogta:

- Végy példát, Aróta, Delmáról. Látod, ő szelíd, nagylelkű, galambszíve van. A nőnek ilyennek kell lennie. Aztán engem is végy számba, boldogtalanná teszel, ha oly helyzetbe sodorsz, hogy a törvényeknek nem tudok eleget tenni. Kérlek, Aróta, légy könyörületes.

Aróta sokáig küzdött magával, míg végre így szólt:

- Ám legyen, osztom én is a Delma kívánságát.

Mirtha most könnyebben lélegzett fel, de csakhamar kedvetlenül jegyzé meg:

- Ismét új bonyodalom... Erre nem is gondoltam. Kettőtöket nem vehet nőül Bólus.

Némi gondolkozás után Bólushoz fordult.

- Azt hiszem, itt most csak egy mód van, ha magad választasz.

Bólus megnézte a leányokat lopva, ott állott durcásan a büszke Aróta, és kínálkozóan, de mégis szendén a karcsú Delma.

Egy pillanatig habozni látszott. Majd határozottan mondá:

- Arótát választom felség.

Aróta még büszkébben emelte föl a fejét, s arca a diadal fényétől sugárzott.

- Te hálátlan cudar! - sikított fel Delma. - Királyné! A halálát kívánom ennek az embernek.

A királyné maga is felháborodott Bólus úr választásán, aki azt mellőzte, kinek életét köszönheté.

- Valóban - így szólt -, e férfi csak a halált érdemli. S ha már most Delma is a halálát óhajtja, úgy, mint te, Aróta, aki csak irántam való szívességből kegyelmeztél meg neki, ám haljon meg. Hóhér, vedd le a pallost!

De ebben a percben kétségbeesetten kiáltott fel Aróta:

- Nem, nem, királyné! Én a törvényre hivatkozom, megölni nem engedem, férjemül akarom.

A királyné elsápadt.

- Hát meg vagytok őrülve, asszonyok? Azaz hogy én vagyok megőrülve, amiért benneteket védelmezlek a férfiak ellen, és nem a férfiakat ellenetek... Hej, pecsétőr, szakítsd szét azt a »női bullát«, aztán hajítsd ki az ablakon!

A pecsétőr összetépte a híres bullát, kidobta a szemétdombra, - s azóta az egész világon azt csinálhatják a férfiak az asszonyokkal, amit akarnak.