[Budapest, 1882. december 26.?]

Kedves Mimikém!

Annyi sok vesződségem volt és van ezzel a mi ügyünkkel, hogy igazán százszor könnyebb az embernek feleséget keríteni, mint diszpenzációt. Jártam már alispánnál, miniszternél, míg most végre újra a papunkhoz kerültem, aki íme végre - mint láthatja - beigazított a helyes irányba.

Vasárnap délben Rétságon leszek, mert már nem lehet tovább húzni a dolgot, látván, hogy maga, Kedveském már haragszik.

Addig is számtalanszor csókolom, s a kis Plachy <Lott...> Sárikának, aki kedvencem volt, itt küldöm ezt a könyvet.

Kálmán

[Budapest, 1882. december 28.]

Kedves Ilonkám! Kis drágaságom!

Vasárnap, 31-én küldje el értem a kocsit Rétságra, de úgy, hogy lehetőleg ott legyen délben.

Addig is ezerszer csókolom, s maradok hű a sírig.

Úgy intézkedjen, hogy kedden jövünk mind a ketten, mert nem lehet elmaradnom.

Mindnyájukat még egyszer üdvözli, s csókolja

Kálmán

Endrét is.

[A névjegynagyságú kartonlap alján nyomtatva: »Magyarország és a Nagyvilág«]

[A hátlapon folytatólag, utóiratként:]

Itt küldök rólam egy ma megjelent tárcát. De őrizze meg, hogy visszaadhassa.

[Budapest, 1882. dec. 29.? 30.?]

[Fejléc:] Magyarország és a Nagyvilág

Jövök, kedveském, de csak vasárnap, 31-én. Akkor legyen ott a kocsi.

Kálmán

[Budapest, 1883. január 5.]

Kedves kis medvém!

A mai levelemben, amit küldtem, tévesen van a dolog megírva. Vácon megsejtették, hogy ott vagyok, és kezdődött mindjárt az országos muri. Boros Samu, Freisinger közjegyző és V. s többen addig-addig kértek, hogy maradjak ott, míg egyszer csak elkéstem a 9 órai vonattól. Mire megjöttem, már pezsgőkkel volt az asztal megrakva, s a banda már oda volt rendelve. Hogy zsurnalisztikai kifejezéssel éljek, »felköszöntőkben nem volt hiány«. Éji zenét is adtak.

Másnap, pénteken, azaz ma délben jöttem csak be Pestre - ami különben csak annyiban baj, mert a bunda árenda megnőtt egy forinttal.

Már délután tárcát is írtam - most éjjel pedig meg kell a válaszokat írni a kapott gratulációkra, már ti. amelyikre válaszolok.

A szegediek igen kedvesek és lelkesek, az azt [= aztán, oszt'!] a város! Az alpolgármester, Krikay, és a főjegyző üdvözleteit küldöm.

Különösen a jó Krikay Guszti levele! Olvassa el, pici. Könnyekig megindító, hogy miképpen gondolkoznak a derék emberek. Mikor írja: »nekünk elég a betevő falat is, de neked több kell, neked kívánjuk a többit«, »főképpen téged környezzen boldogság«.

Hát mondja, mókusom, nem szép dolog-e írónak lenni, s lehet-e, ami tisztább örömet okoz, mint a hódolatnak az a neme, melyet nem a hatalom csikar ki, hanem az egyszerűség, az valami megindító. Sürgönyileg tudattak, hogy az egészségemre szónoklatot mondtak a népkörben és a kaszinói Szilveszter estélyen.

Csókolom számtalanszor

Kálmán

[Budapest, 1883. január 5.]

Kedves Medvécském!

Ma egész nap öltözködöm és vetkőzöm. Reggel felöltöztem talpig feketébe, hogy a Petőfi Társaság közgyűlésére megyek, - de bizony nem jutottam oda, több dolog visszatartott.

Akkor azt' megint levetkőztem, s felöltöztem a bankettre, félig szürkébe - ahogy a banketten illik.

Innen 4 órakor rohantam haza, levetkőzni és hirtelen felöltözni Horváth Gyulához menendő uzsonnára, ahol csupa erdélyi bárónők közt maradtam - egyik csúnyább a másiknál (Bánffy Györgynét kivéve) -, egész éjfélig.

Éjfélkor bejöttem újra felöltözni, mert bálra megyek a Hungáriába egy szegedi famíliám kedvéért.

Egy kis időt nyerve írom ezen sorokat.

A házasságról semmit sem tudnak - de ma már mindenütt beszéltem, hogy kibékültem magával, s hogy legközelebb összekerülünk. Mindenki úgy örül neki, mintha tudja ördög micsoda nagy szerencsétlenség lenne, pedighát én egészen boldognak érzem magam, s nem adnám száz forintért, ha most, mikor a bálból haza fogok menni, otthon találnám a nagyfejű Mimit.

Isten áldja meg, kedves Mimim, a viszontlátásig

Kálmán

[Budapest, 1883. március l. előtt]

[A kártya túlsó oldalán:] Magyarország és a Nagyvilág

Tisztelt elnök úr!

A cím:

A virágmagok.

(De nem ám valami gazdasági cikk, hanem apró rajzciklus.) Tart az egész egy félórát. Tehát még valamit kellene tenni a sorrendbe.

Tisztelettel:

Mikszáth Kálmán

[Budapest, Postabélyeg:] 1883. március 14.

Tisztelt Barátom!

Itt küldöm kedves elbeszéléséért, amennyi a mi kis budget-ünkből telik - nem pedig annyit, amennyit megérne.

Őszinte tisztelője

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1883. augusztus 29.]

[Fejléc:] A »Pesti Hírlap« szerkesztősége

Budapest Nádor u. 7.

Kedves Mariska!

Tegnap jöttem haza Nógrád megyéből. Megragadom az első alkalmat, megköszönni az úgynevezett »köteles ajándékot«, amelynek nagyon megörültem.

Hanem, mint amilyen veszélyes maga nekem, éppen olyan veszélyes volt az ajándéka az én munkatársamnak, Sebőknek, ki távollétemben átveszi az ilyen küldeményeket, azon hitben, hogy kézirat van bennük a »Magyarország és a Nagyvilág« számára. A fináncok felbontották a kis tulipános ládácskát, szivarcsempészetért a remegő Sebőköt megriasztották, ha kulcs volt a kisládában, azt elvesztették, a hátsó pántokat meglazították.

Ne unja kérem panaszomat, mert nincs az a háziúr, aki az ő kétemeletes házát jobban sajnálná.

Ekkor aztán Sebők elvitte a redakcióba, hol a benne lévő szivarokkal napokig állandó kísértés az ingadozóbb jelleműek számára, míg végre a nagy Eötvös cikkírási gerjedelmek közt nekiszabadult a szivaroknak. Nekem már csak négy maradt - meg a töredelmes bevallás.

De ez az ajándék másképp sem hozott nekem örömet, mert szívembe nyilallott, hogy   h á t   m i é r t   i s   n e m   t u d t a m   é n   a   f e h é r   l a p o t   m e g n y e r n i ?

Nógrádban sokat gondoltam magára. Próbáltam megírni a verset is - de nemigen ment.

Mert hát régi költeményekben fordul elő, hogy a szerző felsóhajt: »Múzsa, segíts, hegy le bírja írni gyenge tollam azt, amit akarok.«

Nekem megfordítva kellett sóhajtanom:

»Múzsa, segíts, hogy ebbe a versbe bele ne írjam valahogy, amit akarok.«

A múzsa nem segített arra, hogy tudjak lenni ne őszinte - azért hát hadd maradhassak »örök adósa« azzal a verssel.

Nógrádban pompásan telt el időm. Ilonka igen megokosodott, amióta elvált tőlem, s most kellemes társalgó, és igen jó házigazda. Veres Pálné dettó. Ezen a két helyen voltam.

A jó palóc faluk azonban, bármily tündériek is, mégsem olyan kellemesek, mint Szatymaz. A leányfalvi bor nagy dolog!

A legfőbb mulatságom az volt, hogy egész délutánokat falusi nemes kisasszonyokkal kártyáztam át, akik »Kálmán bácsi«-nak híttak. Kauflabétet játszottunk. Mindennap engedtem nekik nyerni 40 Krt, s ez olyan népszerűvé tett előttük, hogy úgyszólván megsirattak, amikor eljöttem.

Útközben Gyarmaton egy nagy bankett, melyen többi közt volt egy toaszt arra is: aki nekem a legkedvesebb.

Lássa, ilyen udvariasak maga iránt a nógrádi urak!

Úgy homályosan rémlik előttem, hogy valamikor most volt a születésnapja, azt meg már bizonyosan tudom, hogy a nevenapja most lesz,

De még erre se tudok mit kívánni.

Minek éltessem - ha úgyis halhatatlanná fogom tenni?

A császár-járáskor, hacsak valami közbe nem jön, megint lemegyek Szegedre. Remélem, meglátom akkor. Különben is írhatna egy-egy levelet - mert jó lesz magának énvelem jó barátságban lenni a jövőre nézve; egy-egy kedvenc színészén, ha nekem beajánlja, többet emelhetek, mint Lukács. S azonfelül megmaradnak a mákos kiflik is.

Egyszóval maga jól jár velem. S én ezért nem követelek egyebet, minthogy írjon és barnuljon.

Kézcsókkal maradtam hű udvarlója, s minden más udvarlójának halálos ellensége

Mikszáth Kálmán

Aug. 29. 1883. [Budapest]

[Budapest,] 1883. aug. 30.

[Névjegy]

Tekintetes Décsy Imre ügyvéd úrnak

Tisztelt ügyvéd úr! Magam gyengélkedésem miatt nem mehetek most - megbízom Raksányi urat, ki a céduláimat átadja, hogy ha esetleg ki lehetne egyezni a köztünk fennforgó ügyben úgy, hogy én még megbírjam (mert minden hitelezőm egyszerre akarja a pénzét megkapni), hát az esetben fogadja el <föltételeit> az ügyvéd úr föltételeit. Mert ösmerve önt, tudom, hogy azok nem lesznek felette terhesek.

Tisztelettel: Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1883. október 14. előtt]

[Fejléc:] A »Pesti Hírlap« szerkesztősége

Budapest V. Nádor utca 7.

Tisztelt nagyságos asszonyom!

Nekem különösen kegyes Patrónusom!

Szegeden, a király látogatása alkalmából valami »Pars Murcia« féle emléklapot csináltak, amelybe összegyűjteni a nagyokból egy-egy jeles mondást, nekem jutott sanyarú osztályrészül.

A jelen esetben azonban, midőn Nagyságodat kérem, kegyeskedjék valamit írni - úgyhogy az autográf is lehessen -, nem esik terhemre a kéregetés; mert gazdag embernél kopogtatok.

Mély tisztelettel maradtam »Uralkodó családunk« egyetlen hölgytagjának

hódoló jobbágya

Mikszáth Kálmán

Kegyeskedjék megüzenni, mikor küldhetek a jeles mondatért?

Lehet 2-től kezdve 10, sőt 15 sor is.

Idő: ez a folyó hét.

[Budapest, 1883. október 14. előtt] kedd d. u.

Tisztelt Endrényi úr!

A kéziratokat csináltatom, vagy tizenöt-tizenhat van, többnyire jók, köztük Jókaitól, Dóczytól, Kiss Józseftől, Pulszky F.-től, van azonkívül egy csomó gyenge íróktól, amit azonban nem lehet használni. Kürthy, Kenedy[!] borzasztó dolgokat írtak, ezek eléktelenítenék az Albumot.

Képet csináltattam kettőt, fizetek értök negyven forintot, ha nagyon sikerülnek, ha meg nem sikerülnek, 30-at. Fliesz fiatal festő csinálja. Az egyik a szegedi halász (mert az ön embere azt mondta, ez hiányzik), a másik pedig egy kis novellácskához illusztráció.

Holnapután kész leszen a két kép, tessék intézkedni, hova küldessenek - valamint tessék nekem mozgósítani az illető összeget, és a körmöci aranyaimat - mégpedig posta fordultával, mert a piktornak megígértem, rögtön fizetem. Ha még kellene kép, tessék gyorsan írni, tárgyat, nagyságot.

Ez ugyancsak jó piktor, megcsinálta volna a címlapot negyven forintért is - nem úgy, mint az a gazember.

Tekintve a tekintendőket, hogy Burgerék minket lefőzzenek, arra nincs kádencia! Nem kapnak azok jóravaló embertől egy karcot sem. Nem úgy megy az, ahogy ők gondolják.

Nekem is annyi futkosásom volt, hogy szörnyűség, s legalább 15 Ft. készpénz kiadásom.

S még most is attól tartok, hogy kevés a kézirat - minélfogva a most beérkezetteket cinkografáltatom, hogy sokat kitegyenek.

Dehát mit tehetek én arról, hogy 17-18 jó írónál nincs több elevenen?

Ha kevés lenne a kézirat még - akkor kénytelen leszek valakivel pénzért íratni. Magam nem érek rá. Borzasztóan el vagyok foglalva. Írják meg gyorsan, hogy körülbelül mennyi sort, »Pesti Hírlap hasábos« sort kívánnak betölteni? Mert erről nekem sohasem írtak. Természetes hát, hogy fogalmam sincs róla.

Üdv és szerencse! Áldja meg önöket mindnyájukat a vizek istene!

Igaz híve:

Mikszáth Kálmán

Holnap okvetlenül írjanak részletesen, s intézkedjenek a mondottakban, mert az államgépezet meg van akadva. Nem tudjuk, mit csináljunk.

[Budapest, 1883. december vége]

[Fejléc:] A »Pesti Hírlap« szerkesztősége

Budapest V. Nádor u. 7. sz.

Kedves Mariska!

Tehát Tátika és Somló!

Tekintetbe véve azt a féltékenységet, amely rajtam ki szokott törni, valahányszor magának új kedvencei támadnak, láthatja, milyen kínos feladatot mért rám. Ez a tőr halálos... hogy még én emeljem azokat, akiknek az a bűne énelőttem, hogy magának a kedvencei!

De mindegy - én hiszek a fátumban! s ha az ezt mérte rám, hát isten neki, előveszem a keresztényi jámborságomat, s segíteni fogom az ellenségeimet. Ilyen visszás helyzetbe hozott!

Nem szép magától, hogy a múltkor megbetegedett - amivel aztán alaposan elrontotta az összes mulatságomat.

Még kevésbé szép, hogy már olyan régóta nem írt. Látom már én, hogy le kell magáról mondanom.

Levele betegen talált. Ha beteg nem lettem volna, most Szegeden tölteném a karácsonyt, és legalább bosszanthatnám a két udvarlójával - így azonban csak magam bosszankodom miattuk.

Hanem azért a barna (Somlóy[!]) már a holnapi számban ki lesz emelve, kiadtam már a jelszót... a szőkével több baj van, mert ha ezt megdicsérem - azáltal meg kell hazudtolni a színireferensünk eddigi véleményét. Maga kedvéért azonban képesek vagyunk mindenre. Boldog újévet kívánok az egész famíliának, Lukácséknak is - de magának valami különösen nagyon boldogat...

hű tisztelője

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1884. január ?]

[Fejléc:] A »Pesti Hírlap« szerkesztősége

Budapest V. Nádor u. 7. sz.

Kedves Mariska!

Itt küldöm a kék ceruzával aláhúzott szót, annak jeléül, hogy a maga parancsai milyen pontosan teljesülnek. Ez csak a kezdet. Természetesen egyszerre nagy fordulatot nem tehetünk.

Tegnap tegnapelőtt lekészültem a bálba - de ma már lemondtam róla: hiszen csak nem akarhatom megint beteggé tenni?

Tisztelettel maradtam

buzgó rabszolgája

M-th K-n

U. i. A Somló gyereket már mindjárt akkor felmagasztaltam. Itt volt a púpos angol-zsidócska Kácser: Nem kérdeztem tőle, látta-e Szegedet? - csak azt kérdeztem, látta-e magát. Azt mondja, hogy egészséges és hogy nagyon megszépült.

Ebből azt következtettem, hogy barnul. Igaz?

[Budapest, 1884. január 13.]

[Fejléc:] A »Pesti Hírlap« szerkesztősége

Budapest V. Nádor utca 7.

Kedves Pistám!

Megkaptam annak idején a csomagot, s meg is jelent a kis beszély a PH karácsonyi számában, sőt Légrády a honoráriumot is elküldte - de Kolosvárra, a Kolosvári Közlönyhöz címezve. Innen a tévedés.

Nem tudom megkaptad-e azóta? De azt hiszem meg kellett kapnod!

Hát hogy vagy, drága öcsénk? Keveset dolgozol, úgy látom. Sokat ígérkezel Pestre, de egyszer se jössz.

Én most rémítően el vagyok foglalva, mióta német újságíró is lettem.

Hanem annyi időnk mégis csak van, hogy jó nagyokat ihassunk, ha egyszer el találsz jönni.

Budapest Jan. 13. 884.

Szerető barátod

Mikszáth Kálmán

U. i. Meglehet, hogy Légrády csak mondja, hogy elküldte a honoráriumot - írd meg tehát, ha még mindig nem kaptad volna meg.

[Budapest, 1884. február 9.]

»Kedves öcsém Kálmán -
a gyűlésünk oly közel áll mán,
Hogy beköszönt szaporán
hallod-e, holnapután.
Küldd hát a rajzot -
mely fényes eszedbe' kirajzott,
Hadd tanulom meg előbb -
még a gyűlésnap előtt,
Tartok rá számot -
s szívesen kölcsönzöm a számot,
Mint minapába neked -
tettem ígéreteket;
Bár igaz, a hangon -
mint repedés a harangon
Egy kicsi csorba esett -
a mit a köd tehetett;
S nem tudom, így, e torokkal -
megvívok-e a sorokkal,
És elnézed-e majd a keh ha félbeszakajt?
Ám ha így is kellek: -
míg végsőt lehellek,
Kész szolgád maradok -
mint vagyok aki vagyok.« stb.

          [Győry Vilmos]

[Budapest, 1884. május]

Kedves Barátom!

Mióta a botbüntetést eltörölték, azóta kisebb numerus lett a huszonöt, az emberek könnyebben mondják ki egy lélegzetre.

De az újságíró nagyon jól tudja megbecsülni, mennyi huszonöt, kivált ha esztendő.

Szeretném, ha megírnád valamikor, mennyi betűt és embert koptatott el a Híradó huszonöt esztendő óta.

Mert az olvasók azt hiszik, hogy egy lap csak ártatlan manuscriptumokkal él és nem jut eszükbe, hogy azonfelül a legkegyetlenebb emberevő.

Mindamellett teljes szívemből üdvözlöm a te huszonötéves sárkányodat, s itt küldöm neki jubiláris eledelül a kért manuscriptumot.

Az isten tartson téged, a lapot pedig tartsák a szegediek. Éld túl az ötvenéves jubileumát is, a lap pedig éljen túl tégedet.

[Mikszáth Kálmán]

[Budapest, 1884 őszén]

Tisztelt Barátom!

Igen köszönöm a küldött könyvecskéket, »Barère Bertrandot« elolvastam - bámultam Macaulay logikáját, ragyogó stílben nyilatkozó ékes nyelvezetét; épültem igazságérzetén, s az ő szemüvegén keresztül nézve megvetéssel fordultam el Barère szolgai, hazug jellemtelenségétől.

Hazánkban is találkozunk Barère-féle jellemekkel, ha mindjárt nem is olyan drasztikus kiadásban, hja! a nagy francia forradalom rendkívüli eljárást és cselekedeteket idézett elő az emberekben! Merész volt az akkori forradalmároknál magában az a törekvés, hogy az auktoritás iránti érzületét, amely a megszokásánál fogva oly mélyen gyökeredzett a társadalomban, kortársaiknál még az emlékezetből és gondolatláncolatból is kiirtsák. Mindent leromboltak, mi erre emlékeztethetett, meggyilkoltatták az arisztokratákat, papokat, ezeknek rokonait, ügyvédeket, hivatalnokokat, eltöröltek végképp minden címet, az arisztokratákat megkülönböztető öltözéket, egészen új életet kezdvén. Eltörölték a karácsonyt, s más ünnepeket, a hónapoknak és napoknak más elnevezést adtak, más évszámokat fogadtak el.

A rombolásban vakmerők, sokban nagyszerűek voltak, ha ilyenek lettek volna az üdvös és igazságos emberbaráti intézmények létrehozásában is, talán maradandó lett volna alkotásuk, míg így a régi intézmények, bár merevségükből veszítve, nagyrészt ismét életre ébredtek. Bár M[acaulay] oly tárgyilagos maradt, mégsem tudok menekülni azon impressziótól, hogy oly különös kedvteléssel azért tárja fel B[arère] aljasságát, mert az javaslatba hozta az angol foglyoknak meggyilkoltatását, s M[acaulay] hazája ellen egy könyvet írt, telve gyűlölettel?

Adam asszony művére vonatkozó, Hartyánban mondott szavai nem hangzottak el a pusztában, nem bírtam menekülni hatásuk alól. Az »Ember tragédiája« [!] tárgyában írtam akkoriban Adam asszonynak; lehet, hogy legkisebb hatása sem lesz. Valóban alig is lehet, hiszen már nehány nappal levelem írása után meglepetésemre megjelent a francia kiadás, de lelkem megkönnyebbült e kötelesség lerovása által. Mellékelem neki írt soraimat magyarra fordítva.

Nagy sajnálattal olvastam leányomnak írt soraiból, hogy gyengélkedő volt, ez mindig lehangoló az illetőre; de amíg fiatal embernél mulandó dolog, a lélek és test csakhamar visszanyeri ruganyosságát, s az üdülés közben kétszeresen felvillanyozva érzi magát, addig az öregség állandó kórállapot, melynek ólomsúlyú bilincseit kénytelen hordozni a test és a lélek egyaránt. Ez ellen más orvosság nincsen, mint a türelmes megadás és azon vigasztaló mennyei ajándék, mely amaz édes és biztos reménnyel kecsegtet, hogy a lélek nemsokára lerázza bilincseit, könnyű szárnyakon fog lebegni a nagyobb tökéletesedés felé.

Köszönet gyönyörű cikkéért: az »Asszonymozgalmak«ért, mindnyájunk részéről fogadja a legszívesb üdvözleteket.

Őszinte tisztelettel

Veres Pálné Beniczky Hermin

[Budapest, 1884?]

[Fejléc:] A »Pesti Hírlap« szerkesztősége

Budapest V. Nádor utca 7.

Kedves Kóbikám!

Nándor már délelőtt odaadta nővérének. Mindig előtte való nap légy híradással.

Szerető barátod és meghatott

bámulód, a te jó palócod

Kálmán

Rákosin reménylem lódítasz egyet

kedves Istókunkban. Különben okos embernek

nem kell tanács.

Csókoltatom Kendy Margitot. Pá.

[Postabélyeg kelte:] Budapest, 1885. június 8.

[Fejléc:] A »Pesti Hírlap« szerkesztősége

Budapest V. Nádor u. 7.

Kedves Albertünk!

A derék Pósa említi, hogy egy kis konfúzió volt a pünkösdi dologban. De azt nem én csináltam.

A Zsótér família előtt említettem, hogy elkészülök Szegedre meglátogatni téged satb.

Mire azt mondják a hajadonok, hogy alkalmasint nálok lesz pünkösdkor valami s hogy téged is meghívnak. Ha hát látni akarlak, odajöjjek. Erre én ráálltam. - Hiszen tudod, hogy én mindenre ráállok, s a legutolján, akár csak »Zserom«, mindenben én válok bűnbakká.

Írtam, te nem írtál. Azt hittem hát, nem vagy otthon. És ezért nem mentem. - Mi az ördögöt csináljak én már ott, ha senki nem pikettírozik velem?

Egyébiránt úgy négy hét lefolyása alatt okvetlenül teszem tiszteletemet.

Addig is büszkén jelentem, hogy a gyomorhuruttól megszabadultam s kezdek fiatalodni.

De már a szerelemig nehezen viszem.

S így ebben a pontban már nem találkozunk többé.

Hanem egyébként minél előbb.

Tisztelő bátyád

Mikszáth Kálmán

[Címzés:]

Méltóságos

Kállay Albert úrnak

Szegeden

[Budapest, 1885. június 6-15. között]

[Fejléc:] A »Pesti Hírlap« szerkesztősége

Budapest V. Nádor u. 7.

Kedves Barátom!

Nincs igazad. - Azt mindenki tudja, hogy az összes lapokban előfordult névsorok jobbadán kombinációkon alapulnak.

A névsort csak Falk és Csernátony látta, mi nem. De annyi kiszivárgott abból, hogy 8 főispán közte lesz. Nekem nagyon valószínűnek látszott, hogy ezek közül nem hiányozhatsz. Most is azt hiszem.

Én hát beírtam a te nevedet is éppen úgy, mint ahogy beírtam a Tabajdiét és Molnárét. Ezeknek bizonyosan nem jut eszükbe ezért restelkedni. Mert ez semmi esetre sem bizonyítja azt, hogy ezen (különben is terhes és fizetés nélküli) dolognak utánajártak, hanem csak azt, hogy ily esetben a közvélemény őrájuk gondol. Hányszor volt már kiírva Tabajdi államtitkár-jelöltnek, de ezért őt senki sem hibáztatta, hogy tán utánajár, de legfeljebb az ország figyelmét ráfordította, hogy »nini ott nekünk egy erős emberünk van«.

Hogy pedig te eddig is egész művészettel kerülted, nehogy a nevedet nyomdafesték érje (Nem mindig piszkít a festék!), azt én jól tudom, de ennek is van határa.

Te túlságosan ellenszenvezel a sajtóval, s azt hiszed én túlságos fontosságot tulajdonítok neki. Oh, nem! Korántsem gondoltam - amint humorosan megjegyzed: - »Na Alberten is löktem egyet fölfelé.« Tudom, hogy arra én gyönge és kicsiny vagyok. De viszont tudom azt, hogy a közvéleményt elő kell készíteni bizonyos dolgokra. Egy olyan fényes pálya, aminőhez neked van jogod, személyes tulajdonaidnál fogva, nem nélkülözheti azt az erőt, melyet a nagyközönség beleegyező hangulata ad. Én boldog vagyok abban a tudatban, hogy egy szűkebb kör s köztük egy-két hatalmas is oly nagyon becsül téged, mint amennyit érdemelsz. De nem kell-e arra gondolnunk, hogy előbb-utóbb besodortatol a politikába (mert az lehetetlen, hogy bele ne sodortatnál), s árthat-e az neked, ha egypár ezer ember megolvassa, hogy esetleg bent vagy a kombinációba, a főrendi tagságra nézve?

Hiszen száz okod volt azt esetleg el sem fogadni. Először a hivatalod végett, másodszor a vele járó sok költség végett, s harmadszor... de mit prédikáljak én itt ostobaságokat, hiszen az egész cikkecske már a hangjánál fogva sem volt komoly.

Ha valamiért, hát legfeljebb a társaság miatt megaprehendálhatsz, amelyben neved előfordult.

Ez semmi egyéb, mint a te megmagyarázhatatlan idegességed a lapok ellen, amelyről végre is le kell szoknod.

És végre is mernék fogadni, hogy benne leszel abba[n] a főrendiházba[n], ha most nem a (...) 30 között, akkor a többi szórványos húsz között.

Örülök, hogy szerdán újra látlak. A torkom ez idő szerint kitűnő. Szerdán este 11 órakor a kioszkban foglak várni. Ha akkor nem jönnél oda, csütörtökön a kiállításon foglak keresni. Hagyd hátra Littkénél (a veres hajúnál), hogy hol leszel vacsorán.

Tisztelő barátod

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1886. március közepén]

Kedves Barátom!

Sok élvezetet köszönhetek eleven fantáziádnak, s nem gondoltam soha, hogy még rám nézve a kellemetlenség kútforrása is lehessen.

Én neked csevegés közben elmondok egy kis történetet.

Egy pandúrnak négy vagy öt jámbor tót delikvenst kell a megyeházba kísérni. Ősi szokás szerint a rabok útközben megvendégelik a pandúrt minden útba eső korcsmában. A pandúr a sok ivás következtében képtelenné válik nagy missziója teljesítésére. A delikvensek önfeláldozó támogatásával beér a megyeházba, s ott a várnagy színe elé járulva, azt mondja neki a delikvensek egyike, aki a pandúr puskáját vitte: »Tekintetes uram, behoztuk ezt a pandúrt.«

Öt perccel később a pandúr kurtavasra van verve, s a lelkiismeretes várnagy komoly arccal jelenti nekem, mint alispánnak az esetet; én pedig ez óriási komikum hatása alatt kacagva dőlök a legközelebb eső karszékbe.

Ezt a kis történetet neked is kacagva beszéltem el. De a te fantáziád ezzel nem érte be. Engem az eseten »mélyen elszomorodottnak« állítasz a közönség elé, amit reputációmra nézve sokkal veszélyesebbnek tartok, mintha azt írnád, hogy a képviselőházban rossz beszédet mondtam. Mert ha ily komikus eseten nem kacagtam, hanem mélyen elszomorodtam volna, ez nálam a bárgyúság meglehetősen magas fokát jelentené.

De ami a legrosszabb, felbőszítetted ellenem Szederkényi Nándor barátomat is, aki előadásod után indulva, meg van győződve, hogy ez a kis víg történet a vármegye ellen van irányozva. Kérlek, mond meg neki, hogy ez eszem ágában sem volt, és békítsd ki velem valahogy.

Elmondtam úgy, mint elmondtam egyéb komikus eseteket, tendencia nélkül, s ő mindég előnyösebb helyzetben van, mint én, mert az ő története a két részeg csendőrrel nagyon sokkal komolyabb jelenség, s csak azt mutatja, hogy a legjobb intézmények is miképp romlanak meg kezünk alatt.

De vonjuk ki mindezekből a tanulságot: Ha valamit elbeszélünk, egy emberre hivatkozva, akit egy kicsit respektálunk, ebben az esetben a költőnek is kötelessége nem engedni tért a fantáziának. Őszinte híved

Grünwald Béla

[Budapest, 1886. április végén]

Látod, Kálmán, látod. Régen megmondtam én azt neked, hogy kár a magad okos gondolataidat, költői eszméidet, szellemes megjegyzéseidet gubás parasztok szájába adni. Egy darabig csak elhisszük, de végre rájönnek a turpisságra, s akkor nehéz lesz védekezned.

Te erre azt mondtad, hogy »Eh, hagyj nekem békét. Jobban tudom én azt, mint te«. Régi rossz szokásod ez már neked, hogy semmit se hiszesz el, amit nem akarsz elhinni, ha mindjárt kézzelfogható is az igazság. Most aztán megkaptad a magadét.

A tiszteletes úr - mert ő az, vagy a káplánja, ezt nem nehéz kitalálni a cikk kenetteljes címe után -, ugyancsak megmosdatja a fejedet, amiért Nagy András Jánosnak, a »parasztnak« egy olyan végtelen bölcs mondást mertél a szájába adni, amely majdnem többet ér annál a 20.000 forintos artézi kútnál; különösen nekünk, akik úgysem igen sokat iszunk a vizéből.

Talán nem is a bölcs mondás fáj annyira neki, mint az, hogy parasztnak nevezed. Le is torkol a grófi ismerőseivel, amilyen neked egy sincs, te szerencsétlen író ember, eltekintve attól, hogy 20.000 frt sem dagasztja semmiféle zsebedet.

Azért jó lesz, ha megváltoztatod a világnézetedet. Tanuld meg, hogy ma már nincs se paraszt, se úr, hanem van szegény ember és gazdag ember. A szegény emberek közé tartozik a paraszt, a magyar író, a diurnista, a gazdagok közé a főrendiház tagjai, a börziánerek, a pesti háziurak és Nagy András János. Az elsőkről írj akármiféle bolondságot, amilyenben kedved telik, azok úgyse mernek mozogni, a másikakról pedig hallgass mélységesen, mert vagy duellumban metélnek össze, vagy váltókkal tesznek tönkre, vagyis kistejgeroznak a lakásodból, vagy elneveznek csúfolódó, várost gyújtogató férfinak.

Most pedig igyekezz jóvátenni hibádat. Erre két mód van. Az egyik, hogy kijelented az összes napilapokban, hogy a te Nagy András Jánosod, aki azt a szép nagy mondást mondta, nem a »nemesember«, hanem a paraszt Nagy János, s nem is lakik Hódmezővásárhelyen, hanem Balmazújvároson és csak tollhibából említéd azt az urat, aki »annyi grófot ismer«.

A másik mód - s ez a helyesebb - az, hogy a jövőben, ha valami jó ideád támad, ne ajándékozd azt másnak, hanem mondd el a magad nevében. Így is meg fogjuk mi azt becsülni, s legalább nem kell idődet polemikus cikkek írására fecsérelned, hacsak elő nem áll majd akkor valami Kánya Péter s be nem bizonyítja két tanúval, hogy ezt a mondást pedig ő mondta az utolsó cibakházi vásáron, mikor a kajla tehenét eladta.

Szemere Attila

[Budapest, 1886. október 15.]

Uram, barátom!

A boncolók legifjabb céhe azt hirdeti, hogy az ember szíve mindössze egy izom, mely addig lüktet, ameddig az »életerő« tart, s amikor az elfogyott, hát megáll, s azután mindennek vége. Így hirdetik ezt azok, akiknek az ember szívével együtt csak tárgy - néha »érdekes tárgy« -, s én tudom, hogy mióta ez a céh uralkodik, azóta terjed a szívtelenség is.

Megnyugvással viselem elmaradott voltomnak tudatát, mert egyről nem akarok, nem bírok lemondani, ti. arról, hogy az ember puszta szervezetén kívül még cselekvő lény is és hogy e cselekvőségében részt veszen szervezete a maga egészében és részei szerint is.

Ha ezt másból nem tudnám, ha sohasem vizsgáltam volna a szeretet és bánat fokozatait, amint azok magasabb és alsóbbrendű lényeknél nyilatkoznak, megtudom abból, hogy szívem bizonyos behatások alatt a lüktetés határain túl kitágul, más behatások alatt messze e határokon belül összeszorul.

Most ily behatással van dolgom, mely alatt - ezt hinni akarom - sok ember szíve összeszorult; amidőn pedig ez magamon is megesett, legelső gondolatom az volt, hogy itt tenni kell.

Azt a szívszorulást a sajtó okozta nekem. Ám én annak műhelyeiben ma már idegen vagyok - nem ugyan mint tárgy, hanem mint számot tevő s ezen az alapon joggal bíró munkás; azért nincsen bátorságom, hogy oly ügyben, amely magáé a sajtóé s amely ítéletet kér, csupán magamra támaszkodva föl merjek lépni.

Nekem ebben az ügyben a sajtó emberén kívül még magára az   e m b e r r e   is szükségem van - fordulok tehát ahhoz, ki a szívek öröméről és bánatáról azért szeret és tud írni, mert megőrizve saját szíve örömét, bánatát, másokét is megérti és átérzi - ezért fordulok Önhöz.

Odaszólítom Önt egy sírhalomhoz, mely ma egy elhibázott élet utolsó menedéke, ahhoz a sírhalomhoz, mely   I m r e h   A u r é l t,   a fiatal képviselőt takarja.

Megtudtuk a sajtó útján, hogy ez a boldogtalan »zilált anyagi viszonyok« miatt főbe lőtte magát, hogy utolsó tollvonásával csődöt kért maga ellen.

Úgy érzem elég ez annak a tudnivágyó világnak, mert valójában az a golyó, mely azt az ifjú életet kioltotta, egy pont, mely bevégezte az életet, s evvel együtt a nyilvánosság elé tartozó történetét is; ami ezentúl következik, az - enyhén kifejezve - a meggondolatlanság kegyetlensége.

Hát mi következik ezen túl?

Ugyanaz a sajtó - mondjuk egy része - ma már azt is hirdeti, hogy az az ember nemcsak könnyelmű, hanem bűnös is volt, hogy sikkasztott és csalt!

Legyen úgy, hogy ez igaz. De kérdem én: kinek mi haszna abból, hogy ezt országnak, világnak hirdesse akkor, amikor az a boldogtalan halálra ítélte önmagát - mikor ez a híradás nem téríti meg senkinek a kárát, nem növeszti meg a csődtömeget, nem világosítja fel a bírót - hiszen az az ember maga kérte a csődöt, halálának egyszerű híre elégséges volt arra, hogy az érdekelt feleket cselekvésre bírja!?

És most következik a kegyetlenség kegyetlensége!

Álljunk oda ketten ahoz a sírhoz - hát ott találjuk annak az eltévedt embernek ifjú özvegyét és három neveletlen árváját!

Bizony rámondja velem együtt, hogy rettentő kegyetlenség a megtört özvegy bánatát a gyalázat hirdetésével szívszakadásig tetézni - és rettentő kegyetlenség az, három ártatlan gyermeket, mely ma még nem is sejti a csapás súlyát, a kihirdetett gyalázattal az élet útjára bocsátani. -

Mit nyernek evvel a károsodottak?

Semmit!

Mit nyer evvel a sajtó?

Tíz sort!

És mit nyer a család ártatlanja?

Egy átkot, mely az egész életre szól.

Azt hiszem, hogy ezen túl minden szó fölösleges.

Üdvözli

igaz híve

Herman Ottó

[Budapest, 1886. október 15.]

[Az előbbi levél alatt megszólítás nélkül:]

Osztom a gyöngéd érzéssel írt szép sorokat annyiban, hogy magam a világért sem volnék képes utána kiáltani egy halottnak a bűnei lajstromát, de néhány megjegyzést mégis teszek, nem speciálisan erre az esetre, inkább általában.

A sajtó, az igaz, nem nyer az elbánással semmit, a családbeliek egy átkot hurcolnak a megbélyegzéssel, de hogy a társadalomnak nem használ-e ez a kegyetlen szigor, nem rettenti-e jobban vissza, arra nem mernék egyenesen felelni.

Szomorú idők ezek, amiket élünk. Járvány ez már. S ilyenkor minden szerhez hozzányúl az ember. Nem hiszem ugyan, hogy valami nagyon sokat használna e végzetes titok fölleplezgetése a sajtó útján, de nagyon sokat nem is árthat, mert bizony ezek a rossz dolgok úgysem maradnának titokban. Súgják-búgják azokat még nagyítva is. Az a sötét árnyék, mely a szerencsétlenek családját kíséri, olyan makacs, szívós, hogyha nem táplálkozik is nyomdafestékkel, fenntartja magát, velök jár, minden utaikon eléjök áll.

Két közmondásunk van, mind a kettő humánus.

Az egyik az, hogy az élőkről nem illik rosszat mondani.

A másik az, hogy a halottakról nem szabad rosszat mondani.

Dehát e két közmondás mellett ugyan mikor lehet aztán igazat mondani?

És mégis, olvasva az ön cikkét, elénk képzelve a három kis árvát, mégis talán önnek van igaza.

M. K.

[Budapest, 1886?]

[Fejléc:] A »Pesti Hírlap« szerkesztősége

Budapest V. Nádor utca 7.

Kedves Barátom!

Mondtam neked, hogy amennyiben tőlem függ, örömest adom oda a jegyet, valahányszor kéred, s ha előre oda nem adta[m] valaki másnak, de állandósítani valamely rovatot nem áll hatalmamban.

Én nem vagyok a szerkesztő, de még a hivatalos színi referens sem. Az előbbeni helyzet, hogy én diszponáltam a jeggyel, csak onnan eredt, mert abszolúte nem volt színi referensünk, s így a nyakamban maradt.

De mint hallom, nálunk változások történtek. Többen belépnek a redakcióba elsejétől. Azt nem tudom még, kik. Valószínű azonban, hogy a jegyeknek gazdájuk kerül.

Amennyiben tőlem függ, minden vágyadat örömest teljesítem, úgy e tekintetben, mint más irányban. De abban aztán tévedsz, hogy nagyobb befolyást tulajdonítasz nekem a lapnál, mint aminő tényleg van.

Ami Csikyt illeti, én nem törődöm azzal, hogy valaki lerántja-e vagy sem a lapunkban. Magam azonban nem teszem, mert van úgyis ellenségem quantum satis, miért szaporítsam még vele is? Nem vágyom kritikusi babérokra, sem nem irigykedem senkinek a sikereire. Így szóbeszédben én is szidom Csikyt, ha rossz kedvemben vagyok, de nem vág össze a természetemmel, hogy a közönség ízlését reformálni akarjam. Miattam azt éljenezze, akit akar!

Igaz híved

Kálmán

[Budapest, 1887. február 14.]

[Fejléc:] A »Pesti Hírlap« szerkesztősége

Budapest V. Nádor utca 7.

Kedves Barátom!

Törik szakad megyünk József napkor; hanem addig is, hogy veled lehessek, légy szíves kérlek a lapodat megindítani nekem (Dohány utca 29. sz.), mert a redakcióba nem jár, mint ma tapasztaltam, mikor az előfizetési árát akartam megnézni, hogy elküldhessem. De hiszen ezt a részét elintézem majd, ha ott leszünk.

Bálint bátyánknak írtam, hogy az furcsán venné ki magát (Tanárky miatt), ha mi kezdenénk itt a mozgalmat. Ott kell annak nálatok kezdődnie.

Mondd meg neki, kérlek, mert ezt elfelejtettem megírni, hogy a Fodor ügyben rögtön eljártunk, de még biztos eredményről ma nem írhatok.

A lapot kérlek alázatosan okvetlenül haza címeztesd nekem (nem a redakcióba). Képzelheted milyen érdekes olvasmány lesz az most nekem egy darabig. A viszontlátásig!

Bp. Febr. 14. 1887.

Ölel tisztelő barátod

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1887. március ?]

[Fejléc:] A »Pesti Hírlap« szerkesztősége

Kedves Jóskám!

Itt küldöm ezt az újdonságot, ha netalán kikerülte volna a figyelmeteket, hogy közöljétek valami alakban. Most már nagy fontosságú a ti lapotok rám nézve, hogy mit közöl s hogy hébe-hóba emlegetésbe hozza a nevemet.

Szegény Bálint bátyánkat megbírságolták. Beksics búsan, lehorgasztott fejjel jár-kél az országházi folyosókon emiatt. Itt nagy örömet okozott irányadó körökben, amikor eldicsekedtünk, hogy jól állunk.

A választások a legújabb kombinációk szerint hamar lesznek: május végén. Tisza ugyanis azt mondta: »Szeretném, ha kinyújthatnám, hogy akkorra legyenek, amikor szoktak lenni«, amiből az következik, hogy hamarább lesznek.

Ugronék dühösek, hogy paktum nem lesz: de Sztgyörgyöt és Ilyefalvát ők is biztosnak tartják.

A főispánt nehezen várjuk Pestre, mert most már teljesen kihevertük a szotyori mulatozást.

Pistát üdvözlöm, terólad pedig fölteszem, hogy a nyáron láttunk itt Pesten is.

Szerető barátod

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1887. április 29.]

[Névjegyen]

Nagyságos

Szinnyei József úrnak

Kedves barátom [!]

Légy kegyes leírás végett (itt helyben való leírás végett) kikerestetni a sorok átadójának Ardényi Dezső »Magyarország« c. lapjának I-ső számát.

29. ápr. 87.

tisztelő barátod

Mikszáth Kálmán

[Hátlapján: Mikszáth Kálmán, kurzív betűkkel nyomva.]

[Budapest, 1887. május 3.]

[Névjegyen]

Nagyságos

Szinnyei József Úrnak

Kedves Barátom[!]

A várak történetét írván kérlek, légy kegyes nekem nehány <várgazdag> várgazdag megyének a monográfiáját kikeresni és elküldeni, mely célból méltóztassál e sorok átadóját alkalmas időre odarendelni.

tisztelő barátod

Mikszáth Kálmán

érk. máj. 3. 87. [Szinnyei feljegyzése]

[Borítékcímzés:]

Nagys. Szinnyei József Úrnak

Helyben

Egyetemi könyvtár

[Budapest, 1887: június 11.]

Mélyen tisztelt elnök úr!

Ma kaptam meg az Ilyefalván jún. 7-én tartott választói értekezlet jegyzőkönyvét, mely szerint engem méltóztattak kikiáltani a szabadelvű párt jelöltjének.

Nehezen találom meg a szavakat, hogy méltán megköszönjem, mert nagy tisztelet rám nézve a bizalom éppen ez előkelő kerület részéről, melyet Jókai képviselt, akivel én csak egyben érezhetem magam hasonlónak: hogy zászlóm ugyanaz. Csakhogy ő a zászlót emelte, engem pedig legfeljebb a zászló emelhet.

Amit hát Jókai írt e diadalmas lobogóra, azt én le nem törlöm onnan, hanem csak aláírom. Elnök úr méltóztatik ismerni pártállásomat, hogy a Tisza Kálmán politikájának vagyok híve, örömmel fogadom hát el a jelöltséget az őt támogató választóktól, bár nem minden aggodalom nélkül, a mai világban, mikor olyan méltóság nélküli hajsza folyik a mandátumokért, mintha azok valami javadalmak volnának. Bizony, pedig kötelességek azok! A képviselőjelölt urak többnyire abban törik a fejüket, hogy minél többet ígérjenek, én megvallom, a lefelé való licitálásban fogom keresni a hatást: minél kevesebbet ígérni, de azt legalább betartani.

Vajon nem lesz-e hátrányomra az is, hogy nem vagyok erdélyi, mióta némely »magvetők« kezdik csinálni Erdély és Magyarország között a vámsorompót, a hazaszeretetre nézve is -, hogy a magyar haza fiai, akik az egész föld kerekségén rokontalanok, még itthon is idegenekké váljanak egymás között?

Hiszen felhozhatnék néhány ötletet, amikkel közelebb kerülhetnék talán a székelyek szívéhez. Mondhatnám nekik: íme az én szülőmegyémben is azok a hagyományok élnek, amik itt; Attila szétszórt népének egy része a Mátra tövénél telepedett le, a másik része a székely bércek között. Mondhatnám nekik: »ha a ti elődeitek sokat harcoltak Magyarországért, a mi ősapáink véréből is sok folyt el Erdélyországért«. De ez az én véleményem szerint nem ide való dolog. Ma már nem élnek meg a nemzetek a mesékből.

Nem azon kell okoskodni, hogy mi volt ezelőtt, hanem hogy mi legyen ezután.

Újra és újra köszönöm a nagy kitüntetést, amelyben az ilyefalvi kerület szabadelvű párti értekezlete részesített. Akár győzünk, akár nem győzünk (ámbár oly vezér alatt, mint mélyen tisztelt elnök úr, talán lehetetlen is nem győzni), örökké kellemes emlékem marad a jegyzőkönyv, egy melegítő, buzdító fénysugár a rögös írói pályán, amelyet nem egészen dicstelenül jártam meg eddig.

Azért hivatkozom erre, mert e jegyzőkönyv visszatükrözi az értekezleti szónok ékes beszédjeiben, hogy éppen az írói tollra fektet a párt némi súlyt.

De így is kellett annak lenni. Hiszen olyan természetes az, hogy a világ legelső fegyverforgató népe, a székely ösmerje fel leginkább, milyen nyilakkal kell mainapság verekedni.

Én a magaméival testestől, lelkestől odaállok a székely érdekek védelmére.

Méltóztassék ezt, kérem, addig is közölni a nemes székely választókkal, míg én élőszóval tehetném, egyszersmind fogadja mélyen tisztelt elnök úrnak stb.

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1887. augusztus 10.]

Méltóságos Uram,

kedves bátyám!

Azon alázatos kéréssel fordulok hozzád, légy kegyes Tersztyánszky Kornél rokonom ügyében, akit úgyis a katonai pályára kíván adni az anyja, a pótvizsga letehetést megengedni. Egy derék család nyugalma függ ettől.

Otthon tettem tiszteletemet nálad, de azt jelentették, hogy csak a hónap végén méltóztatol hazaérkezni. Bocsásd meg, hogy Halason is felkerestelek, s háborgatlak pihenésedben.

Budapest, aug. 10. 887.

Mélyen tisztelő szolgád

Mikszáth Kálmán

[Paks, 1888. január 2.]

Nagyságos Úr!

Bocsánatot kérek, hogy szerény levelemmel fel mertem keresni, de célomat tekintve, úgy hiszem, nagyságod meg fogja bocsátani ez igénytelen sorokat. A »Duna vidéke« c. Tolna megyei lapban már mintegy két héttel előbb jelezém prózámat, a »Bűn és bűnhődést«, melyet tiszteletem jeléül nagyságodnak ajánlottam. Engedelmet ez ajánlásra igaz, nem kértem, de remélem, a »nemzetes uraimék« Chalupkájának egy névbeli rokonától nagyságod el fogja fogadni s nem fogja visszautasítani a tisztelet és szeretet eme csekély, de igaz, őszinte jelét.

De a nagyságod nevére szóló ajánlásomnak más alapja is van.

A nagyságod munkái voltak azok, melyekből lelkem a szépirodalom első táplálékát merítette: a nagyságod munkái voltak azok, melyek első impulzust adtak nekem az irodalom mívelésére, nagyságod volt első mesterem s a tanítvány, úgy hiszem, nem tehet méltóbbat, mint ha első zsengéjét első mesterének ítélőszéke elé bocsátja. Munkámban, igaz, van sok, mely talán nem érdemelte meg azt, hogy irodalmunk terén világot lásson, de legyen itt mentségemre a kezdet nehézsége, melyen mindenikünknek előbb vagy utóbb, de egyszer csak át kell esnie.

Prózám mintegy febr. közepéig a »Duna vidéke« c. lapban fog megjelenni, akkor kiadóm külön kötetben adandja ki. Fogadja nagyságod a munkámat, mint tiszteletem és szeretetem őszinte, igaz jelét, homlokán Rádai Pál ama szavaival: »Szeretetemet, vedd lelkem adaját

Kegyesen, s ne számláld hibáját.«

(A szeretetről.)

Magam nagyságod jóindulatába ajánlva, maradok

Pakson, 1888. jan. 2.

Megkülönböztetett tisztelettel

alázatos szolgája

Chalupka Rezső

tanár

[Budapest, 1888. április 22. körül]

Kedves barátom!

Olyan rövid határidőt szabtál, hogy lehetetlen, hanem a jövő hónapban szívesen.

tisztelő igaz barátod:

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1888? augusztus 17.]

[Fejléc:] A»Pesti Hírlap« szerkesztősége [Koszorús dísz.]

Kedves Lajosom!

Feleségem Ilona lévén, holnapra, neve napjára vendégeket hítt ebédre. Nem jöhetek hát el a Szigetre. Ments ki a drusza előtt.

Igaz barátod

Kálmán

[Budapest, 1888. október 24.]

[Fejléc:] A »Pesti Hírlap« szerkesztősége

Kedves Barátom!

Nem értem reggeli neheztelésedet. Előttem megfoghatatlan. A cikk, annak bátor, nemes hangja olyan szenzációt csinált, aminőt még cikk évtizedek óta nem. Sokért nem adná száz más ember, ha ő írta volna, s te nem vállalod. Ám jó. Ez a te dolgod. De hogy én a cikk névtelensége felől föllebbentettem volna a fátyolt, ama jegyzettel, az egészen nevetséges állítás. Nem találhatom föllépésedet igazoltnak, hacsak nem rovom fel annak a természetes idegességnek, amelyet a Csernoch nyilatkozata idézhetett föl benned.

Örökös bajotok nektek, <többi...> habaréki nagy embereknek, hogy bizonyos merész dolgoktól visszariadtok, amik pedig egy rántással vinnének a magasba. No de ahhoz nekem semmi közöm.

Sokat gondolkoztam rajta, miként reparáljam meg az inkognitó vélt megsértését; csak egy mód van, s ezt a mai szerkesztői üzenetekben találod. Nem tudom, megelégszel-e vele? De egyebet alig tehetünk. Én különben szívesen vállalnám magamra az egészet. De emiatt csak át nem mehetek a mérsékelt ellenzékre.

Ne nyugtalankodj, kedves Béla. Egy olyan cikk az, amiért nincs okod pirulni. És nincs okod aggódni a következmények felett. Ha gyanítják is, hogy te írtad, az emberek merik-e állítani?... S ha nem volna is ott a mérsékelt képviselő jelző, nem-e sejthetnék akkor is, hisz egész egyéniséged kicsillog a sorokból?

Én istenem, hiszen ma már minden zsidó gyerek, ha névtelen cikket ír, azt írja jegyzet gyanánt alája, hogy »közéletünk vagy pártunk egy kitűnőségétől« - mért nem jössz hát mindég dühbe ilyenkor?

Egy szó mint száz - harag helyett választ várunk estére, a Csernoch páter nyilatkozatára

tisztelő igaz híved

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1889. március 29.]

[Fejléc:] Dunamelléki ref. Püspök

Kedves Barátom!

Tegnap d. e. kerestelek a Házban, de ott azt mondták, beteg vagy s otthon maradtál. Szándékom volt ma fölkeresni téged, de mára meg én lettem beteg s néhány nap nem mehetek ki a házból. A 9 nap tartott conventi üléseket kibírtam, de annyira áthűlt, rekedt, lázas s köhögős lettem, hogy orvosom a szobába invertált.

Pedig jobb lett volna szóval mondani el amit akarok mint írásban. Attentátumot akarok elkövetni ellened. Akadémiai tagnak akarlak ajánlani. Osztályom értekezlete egyhangú helyesléssel fogadta e szándékot, csak azon kételkedtek némelyek, vajon magad nem kicsinyled, veted-e meg, vagy nem utasítanád-e éppen vissza e »megtiszteltetést«(?) - aminek az Akadémiát kitennünk mégsem szabad.

Magamra vállaltam, hogy ez irányban interview-ollak: de 9 napig a konvent miatt, most meg a torkom miatt nem mozdulva, ilyen úton kerüllek meg: mivel most halasztanom nem lehet, mert holnapután délben az ajánlások határnapja lejár.

Kérlek, nyugtass meg ez irányban néhány sorral. S egyúttal küldj nekem munkáid egy jegyzékét, nehogy valami főbbet kifelejtsek, szabály kívánván az ajánlásnál a főbb művek elsorolását.

(A Tisztelt Ház. - A Tekint. Vármegye. - Nem tudom mi gyűjtő címe a többinek ami összeszedve is megjelent.)

Isten áldjon; gyógyulást kíván

Budapest 889. III. 29.

őszinte barátod

Szász Károly

[Budapest, 1889. március 29.]

Méltóságos uram!

kedves bátyám!

Személyesen keresnélek fel rögtön, hegy irántam tanúsított jóindulatodat, melyet több ízben is tapasztaltam, s melyet soha semmi sem zavart meg, személyesen megköszönjem, olyan melegen, amint érzem - de éppen a beszélő szerveim vannak megromolva, a torkom fáj.

A dologra térve, nagy örömet okoz, hogy ti, a jók java, érdemesnek találtok magatok közé. Nem kerestem soha ezt a dolgot, s éppen azért esik jól, hogy megindulni készül, s éppen Te általad!

Képmutató volnék, ha azt mondanám, hogy nem örülnék a megválasztásnak, de őszinte vagyok, midőn azt mondom, hogy a ti jelöléstek is már olyan erkölcsi elösmerés nekem, aminőt talán meg sem érdemlek.

Jobb könyveim a Tót Atyafiak (elbeszélések), A jó palócok (rajzok), Nemzetes uraimék (regény), Tekintetes vármegye (elbeszélések), Urak és parasztok, T. Ház, Fészek regényei, Lohinai fú, Az apró gentri és a nép, Club és folyosó stb.

Meg lehet talán említeni, ha nem használ, legalább nem árt, hogy némelyek németül, angolul, sőt dán nyelven is megjelentek, így pl.

Die guten Hochländer I. kötet Lipcse

Zwischen einst und jetzt. I. köt.

Novelletter Fra Ungarn I. k. Kopenhága stb.

Még egyszer köszönöm, kedves bátyám, nagy szívességedet, hozzám való jóságodat. Addig is, míg legközelebb személyesen tehetném tiszteletemet, tartsd meg nagybecsű jóindulatodban

mélyen tisztelő hívedet és szolgádat

Mikszáth Kálmánt

Budapest, márc. 29. 1889.

[Levelezőlapon ceruzával írott dátum:] [Gleichenberg,] 1889. július

Kedves kis Blaháné!

Ne felejtsen el bennünket, szeresse doktor bácsit, Mikszáth bácsit mindig - de a szaduceusokat ne.

Mikszáth bácsi

[A levelezőlap postai lapszerű, Gleichenberg látképével, baloldalt rajz, kislányka ülő helyzetben, ölében levél, kezében galamb. Baloldalt fent: »Gruss aus Gleichenberg«.]

[Címzés:]

Adassék

Laky Margitkának, »a kis Blahánénak«

Veszprém városában

[Bélyeg helyén MK írása:] Egy stanicli cukor.

[Gleichenberg, 1889. július 25.]

Kedves barátom!

Egészen kijavultam s 30-án hazaindulok.

Az idevaló élményekbe bele se kezdek - majd élőszóval.

Térjünk a dologra.

A »Góbék« című elbeszélés a »Nemzet« múlt karácsonyi számában, vagy ha nem, akkor január február foly.-ban ez idén. - A Szép Bulykainé vagy a negyedévi vagy az ötödévi folyamban. A Főv. Lapokban roppant könnyű kikeresni, mert Vadnaynál van tartalomjegyzék. Ha ez se volna elég, tessék a »Kavicsokból« átvenni még »A talpig embert«.

Köszönöm kedves figyelmét, hogy a kritikákat megküldte, persze csak részben vagyok megelégedve, igazságtalanul van megbírálva a regény. De fogy-e legalább?

A korrektúrákat másik boríték alatt küldöm, s nemsokára magam is megyek. Addig is köszöntöm jó barátaimat, s maradok őszintén

júl. 25. 889.

szerető igaz híve

Mikszáth Kálmán

[Budapest. 1889. augusztus]

Méltóságos uram, kedves bátyám!

Békefi [Antal], fiatal író ambícióját találná abban, ha te méltóztatnál őt esketni személyesen. Ez iránti kéréséhez alázatosan csatolom a magamét is.

Mélyen tisztelő szolgád és híved

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1889. október 20.]

Tisztelt Jegyző Úr!

Betegeskedésem folytán (de meg becses levele is közbenjárult, mely nem jelezte a fillérestélyt sürgősnek), csak most küldöm a kívánt felolvasást, valamint e csekélységet (10 Ft-ot), mellyel mintegy a jegyemet váltom meg, noha sokkal szívesebben lennék személyesen kedves választóim között, kiknek őszinte üdvözletemet méltóztassék, kérem, átadni.

Maradtam tisztelt jegyző úrnak

Budapest, okt. 20. 889.

igaz barátja és híve

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1890. január végén]

Tisztelt Barátom!

Megvallom, nem volt szándékom véleményt mondani azon tervről, mely az írók bevitelét célozza a főúri szalonokba, de te ismételt felszólításoddal mintegy kényszerítesz a feleletre szerkesztői hatalmaddal.

Jól van, nem bánom; de előbb én kérdezek egyet, nem minden malícia nélkül, mert most sárgaságban őrzöm a szobát, tele vagyok epével.

Ösmérem az ügyet, a mozgalmat, még a praehistorikus részét is, csak egyet nem bírtam jól megérteni, azt mondd meg kérlek, hogy e főúri szalonokban való megjelenés miképp van kontemplálva ránk, skriblerekre nézve; úgy-e mint jutalmazás és kegy, vagy mint büntetés?

Ettől függ az én szentenciám.

Mert jutalomnak nem sokat ér, de büntetésnek, elösmerem, igen ügyesen van kieszelve - noha túlságosan szigorú: én a magam részéről legalább szívesebben állok ki két napi várfogságot vasra verve, mintsem egy fél délutánon át érezzem magam megtiszteltetve ez idegen világban.

Köszönet azoknak a nemes úrasszonyoknak, kik kétségtelenül jóakarattal igyekeznének minket magukhoz közelebb emelni - de mi arra egy kicsit nehezek vagyunk. Szerencse, hogy az egész dolog nem sikerülhet, ezer és egy okból. Ám ha sikerülne, hátrány háramolnék ebből az irodalomra. Mert e szalonokban előre látható, az úgynevezett ficsúr-írók vinnék a kiválóbb szerepet, azok, akik ügyesebben mozognak a parketten, akiken jobban áll a frakk, a nevök jobban veszi ki magát a szalonban, mint a könyvek címlapján, dilettánsok, léha causeurök, aminőkkel tele van az irodalmi mező mindig; bolygói ezek az igazi íróknak, jönnek-mennek, lábujjhegyen, elmaradoznak észre nem véve, előkerülnek vissza nem várva.

Ezeknek lenne melegágya a főúri szalon.

S a fiatal írói talentumnak, aki ide jön pályát törni, aki sok küzdelem után tüskétől vérzetten, közönytől dermedten kiveri magát a homályból, s eddig csak a vaskalaposok táborát (az Akadémia és a Kisfaludy-társaság nagy moguljait) találta szemben, amint a közönség szeme elől igyekeznek őt eltakarni, most még egy újabb falanx állná útját a Hírnév kapui előtt; a főúri szalonok celebritása.

...Nem, nem fiúk!

Ne okoskodjatok. Maradjunk mi csak a »Kis Pipa« törzsvendégeinek.

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1890 tavaszán]

Kedves Lukács!

Igazán megrendítő a szegény Lacika esete. A legnagyobb részvéttel osztozunk nagy gyászában. Ilonka sír azóta. A mi két fiúnk is beteg, de reméljük a baj jelentéktelenebb. Rögtön siettem volna személyesen, ha nem félnék a saját gyerekeim miatt, nem tudván bizonyosan, nem volt-e a Lacika baja ragadós. Kedves, eszes gyerek volt! Kevés olyan dolog van a világon, ami képes lenne engem jobban elszomorítani, mint annak a halála.

Szerető, igaz barátja

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1890. április]

[Névjegyen]

Köszönöm a szíves érdeklődést, most már annyira van Jánoska, hogy határozott reményt nyújt.

Igaz barátja:

Mikszáth Kálmán

[Gleichenberg, 1890. július 9.]

Kedves Barátom!

Hallom, hogy Závory Sándor születése napját tartjátok ma. Nem akarom azt mondani, hogy t. barátom rosszkor született. Inkább maradok amellett, hogy én betegedtem meg rosszkor.

Érzem, hogy ott kellene lennem köztetek, akik őt ünnepelitek, mert én tartozom neki a legtöbbel. Először a hangomat adta vissza. Az igaz, hogy valami tetszetős, hasznos dologra még eddig nem használtam, de fordulhat az idők szele, mikor a szerény, okos és sima »igen«-eknek dörgő, kevély »nem«-ekké kell majd válniuk!

Először, mondom, visszaadta a hangomat, másodszor nyertem általa egy jó barátot, aki visszaadta a kedélyemet. S ez a gyöngéd, jó barát ő maga.

Tudasd hát kérlek vele, hogy szellemileg én is köztetek vagyok (ámbátor a vendéglősnek nem lehet valami nagy öröme a szellemi kosztosokban), s hogy szívből osztozom a ti jó kívánataitokban.

Éljen a doktor sokáig, és - ne engedjen bennünket se meghalni!

Tisztelő barátod:

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1890. november 12.]

[Nyílt levél]

Kedves barátom!

Becses lapodban olvastam néhány nap előtt Daudet Alphons[e] francia írónak (aki ugyan nem gróf, de mégis elég szép tehetségű ember) egy előszavát, melyet legújabb könyve, a »Port-Tarascon« elé írt.

Megírja, hogy nyári utazásai közben milyen félelmek közt jutott el Tarasconba (melyet ő annyiszor kigúnyolt), s milyen nagy lőn csodálkozása, mikor elnéptelenedve találta az egész várost.

- Hová lettek innen a lakosok? - kérdi.

- Elmentek gyarmatosítani a csodálatraméltó Tartarinnal. Daudet kiszimatolta a helyet, ahol vannak, de én nem hiszek neki:

Ez egyszer téved Daudet; mert ahogy éppen a Pesti Hírlap egy újdonságából látom, a nagy Tartarin ez idő szerint (ezer forintba mernék fogadni Daudet-val) Besztercebányán időzik, s a tarasconiaknak is legalább egy csoportja vele van.

Mert a Tartarin ötlete az, hogy mikor egy irodalmi társaság alakul Besztercebányán s a »Kazinczy kör« nevet akarja fölvenni, ő közibük dobja hatalmas ötletét, mint egy égő üszköt: Vegyék fel atyafiak a Zichy Géza kör nevét - s eszméjét diadalra viszi.

Miket gondol ki ez a vén kópé! Képzeld el, barátom, a csendes garamparti város lázas napjait, az izgatottságot, a forrongást, a kapacitáció ezer nemeit.

- Íljen a Zichy Géza.

- Íljen a Kazinczy.

- Az nem ílhet barátocskám, mert az már meghalta.

- Ílük tartsanak ílükkel!

- A Zichy Géza még teheti értünk valamit, a Kazinczy nem teheti semmit. Az már »szmrty«.^[2]

- Skoda zse uzs zomrev pan Baldacsi! To by este lepsibov.^[3]

Denikve győzött a »Zichy Géza kör«, 29 tarasconi rászavazott.

A Pesti Hírlap közölte az október 28-ki alakulás történetét; Zichy Géza természetesen nem fogja elfogadni a koszorút, melyet Kazinczy vívott ki, hanem mosolyogni fog a derék tarasconiakon, vagy bosszankodni, mert az csakugyan izetlenség, hogy a magyar közélet olyan nemes alakját, mint Zichy Géza, nevetségessé tegyék az effélékkel.

De a tarasconiak nem azért tarasconiak, hogy megijednének valamitől; mindig nekik áll feljebb. A Pesti Hírlap mai számában nyilatkozik a »választmány« (de ki ne ismerne rá e sorokban a nagy Tartarin oroszlánkörmeire). Egyedül ő képes ilyen éles dialektikával törni össze az ellenfeleket. Azt mondja ugyanis ezen »választmány«, hogy ők nemcsak az irodalom pártolására alakultak, hanem zenélni és énekelni is akarnak. Azért kerestek olyan férfiút Zichy Géza gróf őméltóságában, kiben ez egyesül; míg ellenben Kazinczyban (talán ide is dukált volna a cím »tekintetes Kazinczy Ferenc úrban« - legalább mindjárt szembetűnő lenne a különbség), nem találhatták ezt fel, mert mint zenei kitűnőség a világ előtt ismeretlen.

Igaz kedves Tartarin úr. De miért legyenek annyira szőrszálhasogatók. Igazi tökély nincs. Nincs tehát tökéletes választás se. Mert tudtommal Zichy Géza gróf úr őméltósága se tud énekelni.

De nem szándékozom polemizálni. Inkább hozzád fordulok, barátom, hogy ez érdekes fölfedezésemet még egy hatalmas gyanúokkal támogassam.

Egy Besztercebányához közel eső városban, mint hallom, »Történelmi társulat van alakulóban«. Ebbe is belejátszik a Tartarin keze, mert a szimptómák ugyanazok.

A történelmi társulat ugyanis a   »S a v o y a i   J e n ő«   nevet akarta fölvenni.

De legújabban egyszerre megváltozott a közhangulat. Hangok emelkednek immár, hogy mit Savoyai Jenő, legyen inkább Zichy Jenő...

Kétségtelen ebből, hogy Tarascon elköltözött lakosai itt telepedtek meg a Felvidéken. Értesítsd kérlek Daudet Alfonzt (te ismered őt párizsi utazásodból), hogy Picard úr mindennemű más forrásai által félrevezettetett; a tarasconiak itt vannak és magyar kultúrát építenek.

Különös ötlet a rossz bordában szőtt Tartarintól, hogy éppen olyan helyre hozta embereit letelepíteni, ahonnan a tótok kivándorolnak Amerikába.

A jel egyébként örvendetes lenne, mert a kivándorlók pótolva vannak némiképp - de a csere nem éppen kielégítő.

Scarron

[Mikszáth Kálmán]

[Budapest, 1890. november. 26.]

Kedves pajtásom [!]

A múltkor azt kérdezted tőlem a klubban: »ugyan bátyám honnan pokolbul veszed az ideát azokhoz a leaotungi emberkékhez?«

Hogy én erre a kérdésedre mért nem feleltem neked ott mindjárt a klub helyiségében, azt rögtön meg fogod érteni, amint a kútforrásra átutalok.

Hát biz az úgy van a mi sportunknál: hogy   a   k i d o l g o z á s   -   az   a   p u s k a:   kinek milyent adott az úristen, olyannal puskázik; hanem az   e s z m e   az már a   v a d:   azt magunknak kell cserkészni, lesbe venni, felhajtani. A historikus poéták ugyan készen veszik az   e s z m é t   a nagy magazinban; hanem olyan is az aztán, mint mikor a birkából csinálnak vadlére őzderekat.

Hát lássad, én ennek a mesének az eszméjét egy olyan könyvben találtam, amelyet te is mindennap forgatsz a kezedben (miként én is és minden szolid ember). De nemcsak hogy lapozgatsz benne, de   o l v a s o d   is, ... nagy figyelemmel olvasod, újra meg újra olvasod és minden újabb olvasásnál feszült érdekkel lesed, hogy mi lesz a történetnek a vége. Mert ennek a könyvnek a története minden újabb olvasásnál változik. Néha napóleoni aplombbal kezdődik, s végződik egy Szedánnal. Máskor pedig egy véletlen non propria virtute, diadalra segíti az üldözött ártatlanságot. A Nemezis sem várat magára egyszer-egyszer; de ellenben gyakran eltiportatik a világos igazság; fordulnak elő shakespeare-i katasztrófák. Zseniális gondolatok! Máskor pedig átkozottul unalmassá laposodik el az egész história. - És mi azt újra meg újra nagy figyelemmel olvassuk: lélegzetünket visszafojtva, térdeinket összeszorítva, lábunkat a szék alá húzva: - s nagyot dobban a szívünk, mikor az olvasás azon végződik hogy

»Dráj und drájszig«!

Most már tudod, hogy micsoda könyvről beszélek.

Hát egyszer - kínomban - mikor nagyon vertek a mamelukok, arra a gondolatra jöttem, hogy milyen derék dolog volna, ha ezek az apró emberkék, akik erre a tarokkra vannak festve, megelevenednének, s elkezdenének egymással a maguk eszétől úgy játszani és verekedni, ahogy mi játszatjuk és verekedtetjük őket, ezek a bolerót táncoló senorák, szerenádozó Romeók, aludttejivó pifferárik, citerázó tyrolok, halászó olaszok, cérna gombolyító toreadorok, mazurkázó krakuzok, pipázó basák, szüretelő magyarok, arató svábok és más egyéb khinézerek: mind megannyi jó ismerőseink, akik mindannyian üldözik a legifjabb testvérüket, a bohócmesterséget űző pagátot, de akik fölött ismét magasan emelkedik ki az egyedül dönthetetlen potentát, a minden tarokkok uralkodója, a »skiz«. Bukhatnak császárok és királyok a földtekén, de a skiz nem bukhatik meg soha. Csak egy olyan esetet jegyzett fel a világkrónika, amikor még az »excuse«-t is elütötték. Volt egy erdélyi képviselő kollégánk, M. Laci, akinek egy aufgelegt Soloban a skizét egy kópé játszótárs egy más játszmából kikölcsönzött skizzel felyülütötte; amire a mi barátunk bámulatterhes indignációval kiálta fel: »no, ez is csak énrajtam történhetett meg!« Hanem hát ez csak   l e g e n d a.   Az excuse a mennyei birodalom ura! Ez a kínai császár.

Kínai császár? Íme megvan az eszme a meséhez.

Csak egyszer a főalak meglegyen, a többi aztán jön magától. A mellékszemélyek készen vannak. A négy királyok. Hát hiszen tudjuk jól, hogy mit jelképeznek ezek a koronázott alakok a - játékban. Ezek a jámbor férjek. Ezek is elénekelhetik Petőfivel: »Király vagyok ma minden alkonyon.« (Csakhogy más indoklással.) Hát nem kész operett-e, mikor a   s p e k u 1 a c i o n s z d á m a   a király szundikálása közben elhódítja a lovagot is, meg az apródot is? Hát még egy lázadó lovag, aki hűtlen rebellis merénylettel egészséges   c a v a l l ü t é s t   csinál?

Az meg éppen kész vígjáték-tárgy, mikor orszlánképpel mosolygó Palya bátyánk (az az hogy »nektek«   b á t y á t o k:   nekem   d r u s z á m ) kimondta a solot négy dámával a kezében, - és meg is nyerte. Két hölgynek a királya feküdt a talonban, kettőét meg elsmirolták. Négy pajkos menyecske és elsmirolt férjek! Száz aranyos eszme!

Nem is mondom, hogy meg nem írom ennek a vígjátékát, csak arra várok, hogy az akadémia kiadja a   t a r o k k   m ű s z ó t á r t,   aminek az idegen technikus terminusait idezárom egyes vessző alatt..., bárha Szarvas Gábor és Ballagi Mór kapnának rajta!

Mármost tehát elárultam, kedves pajtásom, hogy honnan puskáztam le ezt az ideát? »Hajtsuk! hajtsuk!« van abban az erdőben még több is!

Áldjon meg a magyar Apolló! Maradok igaz híved

J. M. [Jókai Mór]

[Utána]: Tarokk műszavak gyűjteménye, melynek megmagyarosítása legégetőbb szükséget képez.

[Budapest, 1890. november 29.]

Kedves bátyám!

Olvastam hozzám írt leveledből, a leaotungi emberkék eszméjét honnan vetted, de engem nem viszel tévútra. Szép épületes tudománynak tartom a tarokkot magam is, de azt már kötve hiszem, hogy beszélytémák bugyognának belőle. Nem lennék-e én akkor termékenyebb náladnál? Mert meg kell mondanom az igazat szemedbe, hogy én sokkal jobb tarokkista vagyok, mint te! Te pedig sokkal jobb író vagy, mint én - és ez is valami.

Hanem éppen azért nem szép tőled, elzárni előlem a forrásokat. Már mindjárt tegnapelőtt, mikor a levél megjelent, kifejezhettem volna a kételyemet - de akkor még nem jöttem rá, hol vetted a leaotungi emberkék eszméjét. Most már azt is tudom.

Mindenekelőtt megmondom neked, merre fekszik Leaotung tartomány, az eltemetett kis ország, ahonnan nem lehet kijönni a lakosoknak. Te Kína mellé tetted, de voltaképpen kezdődik Prónay Dezső báró mellől, és tart fölfelé egész Fröhlich Gusztávig, Hornáth Gyuláig, kik a gránicon ülnek.

Ez a te Leaotung tartományod.

Tudod-e, hogy jöttem én erre rá? Amint ott ülünk tegnapelőtt a Szilágyi hatalmas beszéde alatt, hát látom egyszer, hogy a nagy miniszter fölkap egy csomó leaotungi embert és elkezdi őket a saját állásaikba mártogatni (te ezt a folyadékot naphtának nevezted a beszélyben) s éppen ellenkezőleg, mint a gyertyamártónál, minél többet mártogatta őket, annál kisebbek lettek. Fogytak, törpültek ott a szemünk láttára, úgyhogy elbűvölve a látványtól, közbe is szóltam:

- Nini, a leaotungi emberkék!

Szerencsére nem hallották a gyorsírók, se az elnök, aki nyilván megpirongatott volna, mert barátságos lábon állunk Leaotung tartománnyal.

Ebből aztán világos lett előttem minden, amit megírtál.

Hiszen persze, hogy persze, a habarékpárt az az országocska, melyet egy beomlott kőszikla elzárt a nagy világtól, s a lakosoknak nem marad egyéb választásuk, mint vagy ott pusztulni el, vagy kijönni.

Kijönni azonban nem lehet, mert csak egy akkora rés van kifelé, amin egy kis arany-menyét kiférhet. Aminthogy ki is fért már rajta Fenyvessy Ferenc barátunk.

S íme most már hová tendál az egész leaotungi politika. Az embereknek m e g   k e l l   e l ő b b   k i s e b b e d n i ö k,   hogy átjöhessenek. Nagy kevély természetükkel, vezéri páncéljaikkal, forgós sisakjaikkal át nem férnének az összezáródott T i e n - U u e n sziklaúton.

Te, kedves bátyám, aki előbb láttad meg ihletett szemeddel az ég boltján az Andromeda csillagot, mint a szakértő csillagászok, te immár anticipálva az időket, le is írtad az ő bevonulásukat a klubba, amikor megkisebbedve jönnek harmincheten. (Én is ennyire becsülöm a számukat.) Gyönyörűségesen le van ez festve, hogy »lépdel a kormányzó, (ez a legmagasabb termetre köztük) négy vadásszal, három kürtfúvóval (Kaas Ivor, Bolgár és Greesák) négy palankinhordóval, két napernyőtartó (Linder György, Bernáth Dezső), két lámpavivővel s azonkívül tizenkét testőrvitézekkel, hoznak magukkal két tigrist, két szelindeket, egy tevét. És ez mind összevéve nem tesz ki többet egy közönséges jól kihízott mandarin súlyánál.«

Eddig a te szép, elbájoló meséd. Valóban csodálkozni fog felette Gyulai Pál, aki azt mondja, hogy mikor »igaz történetet« írsz, mindig mese válik belőle, s most íme, hogy egyszer mesét mondasz, egy igaz történetre bukkanhat.

Mély megfigyeléssel nyúltál bele az aktuális politika szálaiba, csak egyetlen egyben sántít a dolog. Ti. a császár Csia Csingi felséges személyét nem látom sehol a horizonton, aki pedig szükséges volna arra nézve, hogy a menyét nyakára kösse a cédulát azzal a beszélyedben leírt becses üzenettel a leaotungi emberkékhez:

- Én Csia Csingi császár kívánlak palotámba elfogadni, s mindennemű szükségesekről gondoskodom rólatok útatokban és szállástokon.

Egyebekben pontról pontra összevág minden. Sőt némileg ebben is, mert a mi leaotungi emberkéink hasonlóan kisebbednek, s folyton-folyvást várják az üzenetet. Nap nap után múlik, s az üzenet nem jön. A Csia Csingi szája be van csukva.

Látod, hiába fogtad rá a tarokk-figurákra a meséidet, megösmerem én a te észjárásodnak furfangos voltát, s igen sajnálom, hogy már te is a szegény mérsékelt ellenzék ellen törsz, gúnyos szatírákat írva róluk. Hiszen annyira elhagyottak és szerencsétlenek!

Kinek a lelke essék meg rajtuk, ha nem a költőé; aztán akinek annyi koszorú van a fején, mint neked - az hagyja a tövisekkel való babrálást nekünk, akik igazán csak leaotungi emberkék vagyunk hozzád képest; s ha elszeded a témáinkat - miből élünk meg azután?

Vagy hogy éppen azért utaltál engem a tarokkra?

Tisztelő híved és szolgád

M. K. [Mikszáth Kálmán]

[Budapest, 1890. november 29.]

Kedves barátom!

Midőn arra kérsz, hogy néhány szót írjak a »Jó palócok« díszkiadásához, az első tollvonás csak az lehet, hogy megköszönjem neked a buzgalmat, gondot és költséget, amit az én legkedvesebb szülöttemnek kiöltöztetésére fordítottál.

Bizony nem gondoltam volna, mikor hozzád adtam kosztba, hogy egy évtized múlva ilyen csillogó ruhában fog pompázni. Egyszerű, szegény könyvecske volt, amint a világba elindult, olcsó, zöldes köpenykében, zsönge apró képekkel, kezdő piktorok kísérleteivel. Az apjának semmi neve se volt, amire támaszkodhatott volna, a genre is lenézett, megvetett. Nem volt valami nagy bizalmam a karrierjéhez.

Hiszen tudod, hogy megy ez Magyarországon. A könyv megeszi a kiadót, a könyvet megeszi az egér, az egeret megeszi a macska. A macskánál aztán megakad az egész irodalmi pályafutás, mert a macskát nem eszi meg senki. Az író ellenben semleges perszóna az egészben. Őt nem eszik, de ő sem eszik.

Mondom, nem volt hozzá valami nagy bizalmam, de most, midőn idegen nyelveken, ragyogó külsővel visszatér, magam is hinni kezdek az életrevalóságában, s minek is titkolnám, szívem megtelik atyai örömökkel. Magamat látom e könyvben, aminő voltam fiatal koromban s aminő már sohasem leszek többé.

Még zúgnak az erdők, hiszen zúgnak még a palóc dombokon, még nyílnak a réteken a virágok, még száll a magdalena-bogár keletre-nyugotra, de már eszembe se jut gyanúba fogni, hogy üzenetet visz... talán éppen Bede Erzsitől Szűcs Palihoz.

Még látom képzeletemben a templomba lépegetni a tündérszép menyecskéket, bokros kendőikben, rámás piros csizmáikban (amiket Filcsik varrt), koronás imakönyveikkel, de már nem érdekel úgy, mint régen, hogy mit susognak egymás közt. Még visszaálmodom néha a Péri leányok haját, de a hajillatot már nem érzem.

Negyven év ül rajtam, s én tizenöt éve ülök az újságírói asztalnál.

Más világban vagyok, más viszonyok, más emberek közé lökött az élet. Azokat festem most. S amennyi cifra szűrt akasztgattam egykor a jó palócokra, azokat leszedegettem apránkint, adókat szavazgatván meg a nyakukba.

De ha én öregszem, barátom, jól esik látnom, hogy te miként kezdesz fiatalodni. Mert valóban fiatal vérmesség kell ahhoz, hogy egy szépirodalmi kötetbe ennyi költséget versz be. Nem is hiszem, hogy nem a vén Galandáné boszorkányozott meg.

De a fiatalosság rugója, jól tudom én, a nemes kötekedés, hogy e könyvből, melyet te is úgy szeretsz, az a rész legyen a szebbik, amit te adtál hozzá. Levertél elösmerem.

Nemhogy kicsinyelni akarnám a könyvet, hiszen én írtam, egy darab a lelkemből. S aztán jó volt hozzám. Sok örömet szerzett. Olyan kis mesebeli könyv lett, aki megrázódott és azt mondta: »Gyere kedves gazdám a hátamra, elviszlek, ahova el akarsz jutni.«Elvitt a Kisfaludy-Társaságba, elvitt az Akadémia tudósai közé, elvitt a törvényhozási terembe. Hiszen az igaz, hogy szegény voltam, szegény maradtam, pénzt nem hozott az én könyvecském, de elég szép volt tőle ennyi is.

És mégis elfog az aggodalom, szorongó érzés vesz rajtam erőt e fényes, költséges foglalatnál.

Mert láttam már én egyszerű mezei virágokat drága majolika cserépben - és alig mutattak valamit.

[Mikszáth Kálmán]

[Budapest, 1887-1890.]

[Névjegyen]

Tisztelettel kérem, kegyeskedjék a következő néhány kötetet elküldeni ti. a Szinnyei repertóriumból annak idején kijegyeztük. Százszorosan lekötelezett

tisztelő szolgája és híve

Mikszáth Kálmán

[Címzés:]

Tekintetes Csontosy János úrnak.

Helyben

[Budapest, 1887-1890.]

Kedves jó patrónusom!

Azon kéréssel küldöm a könyveket, méltóztassék engem tovább is megtartani szíves barátságában, s elküldeni a kijelölt forrásokból néhányat.

Tisztelő szolgája és igaz barátja

Mikszáth Kálmán

[Címzés:]

Tekintetes

Csontosy János úrnak,

tisztelettel

[Budapest, 1891. január 21.]

Kedves Barátom!

Nem volnék igazi újságíró; ha már azóta ki nem szimatoltam volna, miféle merénylet készül ellenem lapodban, a Hétben. Kiszivárgott a híre, hogy az arcképemet hozod és a kiadóimmal íratod hozzá a kritikát felőlem. Pokoli gondolat barátom. Mintha a macskát tennéd meg bírónak az egér felett.

Tegnap a ház folyosójára hozták meg hírét, ahol nagy nyüzsgés-mozgás észlelhető most a megürült Napló szerkesztői állása körül. Arra vagyok kíváncsi, ha a Kozarek helye megürül, lesz-e vajon a Házban akkor is észlelhető mozgás? Hogyne. Akkor is lesz!

De ez most már nekem mindegy; amint meghallottam hogy te miféle dolgot forraltál ki ezekkel az én kiadóimmal ellenem, egyszerre elborult velem a világ, s különféle visszatorlási eszközökön kezdtem a fejemet törni.

De már ezt nem hagyhatom annyiba! Erre írni kell valamit. Ezt okvetlenül ki kell parirozni.

De mivel?

Hát amint javában keresgélnék az ideáim közt, egyszer csak megáll, előttem Kőrösi Sándor t. képviselőtársam és így szól:

- Hoztam neked egy történetet.

- Add ide! Hogy néz ki?

- A harang és a kalapácsról szól.

- No hát mondd el.

- Van Debrecenben egy Kavics József nevű lelketlen uzsorás, aki nagy vagyont harácsolt össze, istentelenül. Most öreg korára azonban javulni akarna. Megjelent az egyházi gyűlésen, és felajánlotta, hogy egy drága harangot vesz a toronyba. A tanács tagjai összenéztek, többen morogni kezdtek: »Nem kell a harangja«. Köpczös István uram őkegyelme pláne felállott, s ilyeténképpen szólott:

- »Isten szent kegyelme fordítsa el e nagy csapást Debrecen felől, mert az árvák és özvegyek siralma kongna-bongna a harangban. Jaj neked, Debrecen, ha szüntelen ezt hallanád: Bim-bam! Bim-bam! Én vagyok a Tóth Józsefné derékalja! Bim-bam! Én vagyok a Szabó árvák garasa. Nem, ezt a harangot nem szabad a toronyba föltenni, mert az ideharangozza a felhőket, a jégesőt, a mennyköveket.«

De a tanács egy része előtt nem volt közömbös az ingyen harang.

»Szavazzunk az ajánlat felett!« - mondák.

A szavazás megtörtént, s egy szótöbbséggel elfogadták a Kavics József uram ajánlatát, mire felugrott újból Köpczös István:

»No, ha ez a harang meglesz, hallják kegyelmetek, hát én mégsem hagyom a dolgot annyiba, s ezennel felajánlom, hogy a toronyba egy órát csináltatok, az órára egy kalapácsot, hogy az a kalapács az idők végezetéig minden negyed órában üsse-verje azt a harangot.«

És hát ezt is köszönettel fogadták presbiter és kurátor uraimék. Megvan a harang is, megvan a kalapács is, s veri-üti azzal Köpczös István uram a toronyban Kavics József uramat.

Eddig a történet, kedves barátom, Kőrösi Sándor legalább nem mondta tovább. A világért sem akarom az én tiszteletre méltó kiadómat Kavics József uramhoz hasonlítani. Derék úriemberek egytől-egyig, de a rólam szerzett adataik és élményeik sok keserűséggel lehetnek vegyítve. Rosszul honorált novellák sírása, zokogása hallik ki a sorokból. Egy hosszú életpálya apró súrlódásai nyikorognak ki a betűkből.

De a hasonlatosság főleg téged érint, csakhogy még rosszabb vagy a debreceni presbitereknél, mert te magad fundáltad ki ezt a harangot - amely lehetőleg felém hozza a jégesőt és mennyköveket.

Hát jól van - de Köpczös uramnál én se maradok kisebb, s ehhez a haranghoz én is küldök a legközelebbi számba egy kalapácsot, mely azt jól megütögesse.

Címe lesz: »Az én kiadóim«. Küldd el a szedő gyereket egy pár nap múlva.

Budapest, 1891. jan. 21.

Szerető barátod

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1891. augusztus 27.]

Kedves Barátom!

Azt kívánjátok tőlem (ti. a redakció), hogy most, midőn holnaptól kezdve újra a »Pesti Hírlap« kötelékébe lépek, ezt egy episztolával tudassam a lap olvasóival.

De sehogy se bírom eltalálni, hogy mi lehetne az efféle levélben? Magamról csak nem írhatom, hogy egy tehetséges írótárssal szaporodtatok, pedig meg vagyok győződve, hogy minden belépő munkatárs tehetséges.

Más pedig mi legyen a levélben! Talán eltávozásom és visszatérésem törtenetét szeretnétek leírva látni?

Nem érdekes az! S te különben is tudod, mi volt a távozási indok. Nem pénz (mert hiszen pénzben te nekem többet akartál adni, mint amennyiről egy magyar újságíró álmodozhat), nem is politikai differenciák, mindég helyeseltem azt a szabadelvű irányt, melyben a »Pesti Hírlap« morgott, s nem volt szándékom ellenséges táborba menni, hanem csak más ezredbe; nem is személyes összeférhetetlenség vitt el, mert az köztünk hosszú évtized alatt nem volt egyszer sem.

De ha nem anyagi motívum vitt el, még kevésbé hozott az vissza (mert magam proponáltam a kisebb tiszteletdíjat, amely régenten volt, nem reflektálván a nagyobbra, melyet az eltávozás idején ajánlottál), hanem visszahozott egyedül azon mérsékelt szabadelvű irány, melyet a lap vall. Kérlek is rá, hogy ezt az irányt tartsátok meg ezentúl is. Míg ez áll, én is veletek megyek.

Öreg íróasztalomról pedig sepertessétek le most már a féléves port, penészt és a póknak a hálóit, ki elég meggondolatlan volt átvenni tőlem a terrenumot, talán azon hitben, hogy soha vissza nem térek többé.

Ami volt, elmúlt. Minden a régiben van. Csak éppen hogy a pók lett egy csalódással gazdagabb.

[Mikszáth Kálmán]

[Budapest, 1892?]

[Névjegyen]

Köszönettel vettem a hírt. Én egy pártkerületet bírok, de ha ez jó, s jól nyélbe lehetne ütni, ez jó volna.

Igaz barátja

M. K.

[Budapest, 1892. június 3.]

Kedves öregem!

Gyönyörű a versezet, s egy egész szókincstár van benne. Gratulálok, hogy ilyen derék dolgokkal töltöd az idődet.

Rajta leszek, hogy valami méltó helyet kerítsek neki legközelebb.

Add a Lexinek tiszteletemet, lehet, hogy úgy fordulnak a dolgok, hogy nemsokára látjuk egymást.

De ha nem is most egyhamar - a legközelebbi viszontlátásig

vagyok

szerető barátod

Mikszáth Kálmán

Jún. 3. 1892. Bpest.

[A levél hátlapján:] »Mikszáth Kálmán d'Elsaux Albert«.

[Budapest, 1893. január 12.]

Kedves Bátyám!

Becses levelét, mely a legkedvesebb visszaemlékezésekbe ringat bele, megkaptam, de betegen őrzöm a szobát májbajomban, már hetek óta. Vártam a javulást (mert ezen szokott bajom néha gyorsan, néha hosszú hetek múlva múlik el), hogy jó választ adhassak kedves bátyámnak - s ezért késtem.

Ennyit arra nézve, hogy a tiszteletlenség vádja ne érhessen. -

Ami az ügy érdemét illeti, úgy látszik januárban már le nem mehetek, de annyira óhajtom a lemenetelt, illetőleg felmenetelt, hogy arról lemondani nem akarok. Nekem magamnak lesz az örömnapom, mikor bátyámat és Baksayt megláthatom még egyszer színről-színre. A várost, amellyel örök kontaktusban vagyok fantáziámban, emlékeimben, de soha azóta nem láttam.

A hangversenyt rendező bizottságot nem merem arra kérni, hogy miattam halassza el február közepére a hangversenyt, amikor már mehetek, itt úgy rendezvén minden dolgomat - de ha mégis azt tenné; vagy ami még a legjobb, megtartván a most tervezett hangversenyt, ha Februarius közepétől Mártius közepéig is rendezne valamit, aminek keretébe az én felolvasásom beillenék, akkor egész határozottsággal állok kedves bátyám uraimék rendelkezésére - azzal az örömmel és készséggel sietve Batyiba, mintha hazamennék két öreg szülémet megnézni.

Kérem a rendező bizottság határozatát velem tudatni, valamint a terminust is annak idején.

Maradtam őszinte tisztelettel és igaz szeretettel Kedves bátyámnak

Budapest, 12. Jan. 893.

hű és hálás tanítványa

Mikszáth Kálmán

[Címzés:]

Tekintetes

Fábry János tanár úrnak tisztelettel

Rimaszombat

[Budapest, 1893. február 4.]

Kedves bátyám!

Használatába lépve a szíves felhatalmazásnak, ámbár iszen a lényeg, a szeretet és a bizalom irántad a sajátom, te csak a formára hatalmazhattál fel - röviden értesítlek, hogy a március 4-iki terminust tudomásul veszem.

Jobb szerettem volna ugyan, ha későbben van a hangverseny, mikor már több a napfény - de így is jó, s ha ti nem változtatjátok a terminust valamely »közbejött akadály« miatt (hangversenyeknél mindig van efféle), én nem változtatom meg a napot, s bár nem néztem még át a vasúti menetrendet, valószínűleg március 3-án innen elindulok.

Budapest, <márc>. Febr. 4. 1893.

hű<n> és szerető tanítványod

Mikszáth Kálmán

[Címzés:]

Tekintetes

Fábry János tanár úrnak

Rimaszombat

[Postai bélyegző:]

Budapest, 93. febr. 4-N. 5. Főposta.

[Budapest, 1893. március 5.]

Kedves bátyám!

Becses leveledre vonatkozólag a magam részéről a hangverseny határidejére nézve semmi különösebb óhajtást nem táplálok, - a szép tavaszi napokban minden terminus jó.

Amikorra határozni méltóztattok, akkor jövök. Addig is tisztelettel ölel

Budapest, Márc. 5. 893.

igaz híved és hálás tanítványod

Mikszáth Kálmán

[Címzés:]

Tekintetes Fábry János Úrnak tisztelettel Rimaszombat [Postai bélyegző:]

Budapest, 93. márc. 7 Ferencvárosi.

[Rimaszombat, 1893. március 24.]

[Levélfogalmazvány]

Kedves Öcsém Kálmán!

Losonczy Antalné ő Nsga, meghallgatván a bizottság kérelmét, kijelentette, hogy szívesen énekel a hangversenyen, ha az ápril végén meg lesz tartva. <ekkor>

<A melegebb napok beálltával>

Ha tehát f. hó 5-i lekötelező nyilatkozatodhoz képest <a szép tavaszi napok beálltával> az april 29-i terminus ellen nincs kifogásod, a rendező bizottság azt a szombatot tűzi ki a koncert napjának. Ez összeesik a nevezett úrnő óhajtásával is, valamint vendéglátó házi gazdánk, <ezzel megindul> az alispán úr akkor már befejezte funkcióját az újoncozás <sorozás> körül.

Szentiványi Árpád, Kubinyi Géza és Fáy Gyula képviselő társaid   <—>   megígérték, hogy veled jönnek ide.

Isten hozzon! Szeretettel ölel

Rszt. 1893. márc. 24.

igaz híved

[Budapest, 1893. május]

Kedves barátom! Miklós!

Ha már mindent közöltél Kaszparekről, még egy kis epizódot hozok tudomásodra erről a csodálatos lublói emberről, aki még az én tollam alól sem akar elmúlni, mint ahogy kijárt a sírjából is, sőt az elégetést se vette sokba, most is különböző alakban tér vissza, szinte nem bírok tőle megszabadulni.

Alighogy közölve lett a »Hol vettem Kaszpareket?« című cikkecske, melyet most lapodban (mint a Kaszparek legendához tartozót) te is reprodukálsz, s mely e szavakkal végződik: »Most már új nevelőt és új kísértetet kell keresni« - alighogy megjelent, mondom, e kis csevegés, másnap, amint hazajövök délben a képviselőházból, otthon a kapunál egy csinos fiatalember vár. Felvezetem s kérdezem tőle: mi tetszik.

- A Kaszpareket olvastam - feleli a fiatalember félénken, csendesen.

- Igen, igen - vágok közbe. - Ön alkalmasint Matirkó úr, akit forrásul használtam? Tessék helyet foglalni.

- Nem, kérem, én nevelő vagyok.

- Nevelő? Hát mivel szolgálhatok?

- Nevelőt méltóztatik keresni.

- Én? Nevelőt? - néztem rá csodálkozva. Nem szóltam én erről senkinek.

- Itt van megírva - s elém teszi említett cikkem e két sorát: »Új nevelőt és kísértetet kell keresnem«.

Zavarba jöttem. Csakugyan azt írtam tréfából. Már éppen mentegetőzni akartam, hogy az csak afféle írói ornamentika volt, de mégis restelltem, hogy egy tréfáért annyit ácsorgott az a szegény fiatalember. Ej, megmaradok a komolyságnál....

- Igen, igen - mondom -, dehát a kísértet hol van? El tetszett azt is hozni?

Erre zavartan tagolá:

- Nem, nem. Csak magam vagyok.

- Nagyon, nagyon sajnálom - feleltem kedvetlenül -, mert a nevelő együtt kellene a kísértettel. Hiszen tetszett olvasni a cikkben.

A fiatal ember szomorú szemeivel rámnézett, s aztán mintha belátná, hogy igazam lehet, »persze, persze« motyogta halkan, alig érthetően és lehorgasztott fejjel eltávozott.

És vele, reménylem, ezúttal örökre eltűnt Kaszparek is. Ámbár még lehetne róla egyetmást írni.

De hidd meg, hogy az én lustaságom erősebben tartja őt lefogva, mint ördöngős fehér lovának szőrszálai.

Igaz barátod

Mikszáth Kálmán