[Gleichenberg, 1893. augusztus 21.]

Kedves Lukács!

Köszönöm szíves sorait; már írtam volna, de nem tudtam, hol találhatja levelem.

És most már teljesen egészséges vagyok, s a família is összeszedte magát. Roppant vonzó a szíves meghívása Szegedre, de itt oly vérlázító meleg van, hogy nincs meg bennem az erkölcsi bátorság Magyarországba menni, kivált a még melegebb Alföldre. De különben is szeptember elején már látjuk egymást a régi kerékvágásban. Ez idénről tehát átteszem az invitációt egy jobb esztendőre. Ilonkát hat ökörrel se lehetne még most Pestre csalogatni.

Pedig itt voltaképpen igen unalmas. Nincs kompánia. Vasmegyéből egy napon meglátogattak Radóék. Ez volt az egész. Írok, olvasok, s házasítom az ifjabbik Grubiczit. Minden mulatságom ebből áll. Már szinte örömmel gondolok a mi téli disputáinkra.

Innen e hét végén átmegyek nehány napra <a> Siófokra: szeretném, ha a porontyok egypárszor megfürödhetnének még a Balatonban.

Nevezetes emberek közül csak az egy Bittó István van itt, de már öreg testben és észben, nem ér egy hajítófát.

Kérem átadatni tiszteletemet, hódolatomat illetékes helyeken, a kis menyecskénél, Szívósnénál, Olaynénál és a legfelsőbb helyen, a méltóságos asszonynál - azután pedig siessen hamar vissza Pestre hogy minél előbb láthassam. Hazaértemkor (ami úgy szeptember 6-ika táján lesz) azonnal fölkeresi

Gleichenberg, aug. 21. 893.

Őszinte igaz barátja és híve

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1893. október 24.]

Kedves barátaim! Nem tudom, melyitek írta a »Pesti Hírlap« tegnapi számába azt a néhány kísérő szót a Szabó Endre hozzám írt költeményéhez, melyet a Vasárnapi Újságból vettetek ki, de akármelyitek írta, sok bajt és kellemetlenséget csinált, azt hagyván sejtetni, hogy egy Mikszáth-Társaság fluoreskál valahol a városban.

Mindenekelőtt tapintatlanság volt azért is, mert ráijeszteni Szily Kálmánra ilyenkor, midőn éppen harcban áll Neményi Ambrussal, kegyetlen dolog. De ez semmi. Végre is, hadd reszkessen az Akadémia, legalább mégis csinál valamit: reszket.

Ezért nem szólnék - de boldog isten, micsoda helyzetben vagyok én azóta a klubban? A wippek éber szemmel néznek rám, mint olyan emberre szokás, aki titkos társaságokat alapít. Mert minden emberi hajlamok közül ez előttük a legveszedelmesebb. A belügyminiszter egész más szempontból fenyegetett meg: »Három nap alatt mutassátok be az alapszabályaitokat, mert különben...«

Egy képviselőtársam, aki négy banknál és három különféle társaságnál igazgató vagy felügyelő, alázatos nyájassággal kérdé: »Nem szúrhatnál be engem is abba az új Társaságba? Apropos, mennyi tantiémet fizetnek?«

Ami engem illet, én az újdonság megjelenése óta gyakran holt írónak képzelem magamat - akinek nevére már társaságot csináltak. Órákig eltűnődöm, hogy élek-e még, vagy a halál után vagyok? Vannak jelek erre is, arra is. Nem bírom tehát eldönteni. De minthogy akkor se szerettem dolgozni, amikor bizonyosan éltem, miért dolgozzam most, mikor úgy lehet, az örök pihenésre vagyok már kiküldve?

De talán mégis élek, mert két-három levelet kapok napjában. Könyvelő, pénztárnok ajánlkozik az új Mikszáth-Társasághoz. (Hm, egy pénztárnok csakugyan ránk férne.)

Az is a lét mellett bizonyít, hogy még mindig tarokkozom s Jókai váltig csipked (és kontráz) játék közben:

- Hát már neked külön társaság kell? Hát már neked nem elég az Akadémia? Pedig látod, olyan derék intézmény az. És annyira szükséges. Szükséges mondom, hogy ebben az országban, ahol egy díjnokságra is kétszázan pályáznak, mégis legyen egy olyan pozíció, amire senki sem vágyik.

És még a gáncsot, a csipkedést, a félreértéseket mind eltűrném, de a megnövekedett tekintélyemet lehetetlen elviselni. Nem vagyok én a tekintélyre alkotva.

Érzem, mert éreznem kell, hogy itt a sok országnagy és excellenciás úr nevéről egyetlen Társaság sincs elnevezve. Rettentő kevélység fut fel a fejembe. Micsoda? Hiszen ezek mind csak apró emberek hozzám képest! Hát van Wekerle-Társaság, vagy Tisza Kálmán-Társaság a világon? Csak az egy Zichy Jenő gróf versenyezhetne velem, ha itt volna, mert »Zichy Jenő hadastyán-egylet« van. S végtelen öröm fog el, hogy Zichy Jenő nincs már itt. Egyedül állok, egyedül, s határtalan fölfuvalkodottságomban önérzetesen, fölemelt fejjel lépdelek végig a klub termein, társtalanul, mint a Vajda János üstököse, senkit sem tartván érdemesnek megszólítani. Mit beszéljek én magamnál kisebb emberekkel? Hát nem beszélek, hanem csak járok, járok, ásítozok, fújok és unatkozom.

Nem, ezt nem bírom ki tovább, ezt az unalmat, ezt a nagyságot - vegyétek le rólam az átkot, helyet adván e dementinek, ösmerjétek be, hogy a Mikszáth-Társaság csak az illető újdonságírónak a fejében létezik. Rossz elképzelni, hogy a lapok többi közleményei is csak ennyire igazak!

A dolog úgy áll, kedves barátim, hogy csakugyan van egy »Mikszáth-Asztal« az »István főherceg« szállodában, de nem Mikszáth-Társaság. A pincérek és a különféle borfiúk így neveznek egy szögletasztalt, ahol hétköznapokon mi ketten szoktunk vacsorázni az én t. képviselőtársammal, Pongrácz tábornokkal. Hívhatnák ugyan gróf Pongrácz-asztalnak is, de ők demokraták s Mikszáth-asztalnak hívják. Tőlük senki e jogot el nem veszi.

S valóban dukál is, hogy Mikszáth-asztalnak hívassék, mert minden hónapnak egy napján (ezt a napot Murai Károly tűzi ki) gróf Pongrácz száműzetik, s az asztalt kilenc legkedvesebb pajtásom foglalja el az írói világból.

Ezek közt van Endrődi Sándor, a jeles poéta, a Ház Naplójának szerkesztője. Ő viseltetik irántam a legtöbb respektussal, mert tudja, hogy Katánghy Menyhért szigorú naplóbíráló. Bezzeg összetipor minden földi rangot és tekintélyt Szabó Endre, s a végén mindig ezzel búcsúzik el tőlünk, hatalmas disputáit mintegy befejezve: »Szamarak vagytok, nem lehet veletek beszélni.« S ilyenkor mindig összerezzen bennem az akadémiai tag. Itt ül a szelidlelkű Sebők, nógatja vis-à-vis az olasz borok protektora, Murai Károly: »Ne aludj, Sebők, ne aludj.« Fönségesen terpeszkedik el Sebők mellett Magyarország és Társországainak pesztonkája, a hatalmas vállú Pósa, akin lázas kevélységgel pihenteti szemeit Wolfner. (Ez az egyetlen terület, ahol Singer nélkül jelenik meg.)

Kavarog a füst, de nem a tömjén. Sőt Kenedi Géza, mint publicista, egyenesen lenéz bennünket, belletristákat, s szőke bajuszát sodorgatva Wolfnernek fejti ki esőpotyogáshoz hasonló csendes hangon filozófiai nézeteit.

Beh messze járt a valóságtól az az újdonságíró, aki úgy adta elő, mintha ez a kompánia az én udvaromat képezné. Hiszen ezt én nem bánnám, de nem úgy van. Úgy látszik, ösmeritek Enyedi Lukácsot, aki, ha én azt mondom, hogy ma hétfő van, számokkal bizonyítja be, hogy kedd van, s a többieket valamennyit. Dehogy hallgatnak ezek engem. Pláne még pietással? Nem hallgatnak azok sehogy. Némelykor egész este nem juthatok szóhoz s örülök, ha szerényen meghúzódhatom a szelíd lelkű Nagy Miklós oldalánál (aki nem bánt, mert kéziratot akar tőlem), s ha egy kicsit hízelkedhetem László Mihálynak, akinek jeles gimnáziuma van, ahová már is nyomkodom a helyeket apai ravaszsággal a két fiacskámnak. Általában amennyire itt név imponálhat, akkor egyedül a László Mihályé imponál - mert kétszer lehet a nevenapját tartani.

Ilyen ez a kompánia. Nincs semmi célja, semmi más törvénye - csak egyetlen nyárspolgárias paragrafusa: »Szeretni tartozunk egymást«. És ez ellen a paragrafus ellen soha egyik se vétett, egyre történik tehát az a csoda, hogy itt tíz olyan embert lehet látni, aki mind elmondhatja magáról: »Nekem kilenc jóbarátom van.«

Ha néha elgondolkozom ezen, szinte elérzékenyülök, hogy mi milyen gazdag emberek vagyunk ott, egy rakáson.

De elég arra a hírre helyreigazításul ennyi - ti pedig, kedves barátaim a »Pesti Hírlap«-ban, tegyetek le arról a csúnya szokásról, mely most divatba kezd jönni, hogy minden lap megtesz az ország nyakára a maga munkatársai közül egy legnagyobb írót - s e mellett minden eszközzel üti a reklámot. Lévén vagy huszonöt lap, van tehát vagy huszonöt legnagyobb élő író.

Azaz huszonhat, mert másodiknak aztán minden lap beveszi a maga írója mellé Jókait (mint a ferbliben a sántát). Az ország csak úgy turkálhat a nagy írók közt.

Hagyjátok el, mondom, ezt a rossz szokást, vagy ha nem lehet abbahagyni, mert a többi lap is úgy tesz, válasszatok meg mást erre a nagyságra (hiszen elvállalja azt valaki), nekem nem kell; megtanultam én azt, hogy a fa, akármilyen magas dombra ültetik is át, csak éppen akkora árnyékot vethet, amekkora lombja van.

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1893. december 10-én (iktatva)]

Kedves Barátom!

Szegény vagyok mint a templom egere, s azonfelül az akadémiai székfoglalóra készülök. Nem olvashatok fel szerdán. Nagy örömmel látom becses leveleden, hogy hála Istennek, már felgyógyultál.

tisztelő híved

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1893. december 16.] Méltóságos Úr!

A karácsonyra összetorlódott hírlapi kötelezettségeim miatt nyugodtan, méltón az Akadémiához el nem készülhetek felolvasásomra, mely »Az utolsó várúr« címet fogja viselni - kérem tehát Méltóságodat, méltóztassék engem a februári ülésre hagyni.

Budapest dec. 16. 1893.

Alázatos szolgája

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1894. november 1.]

Tisztelt Uram!

Igen sajnálom mikor szerencsém volt, hogy nem fogadhattam, de a nevet sem hallottam jól, a széptani dolgozatról meg éppen semmi tudomásom se volt. Csak azután, kérdezősködéseimre adta ide a feleségem. Elolvastam, nagyon szépen és igen okosan van megírva. Átadtam Schmitellynek, a Pesti Hírlap segédszerkesztőjének. Az ön intencióját nem tudom, ott kívánja-e közöltetni, vagy egyebütt? De ha nem, átvehető Schmitellytől a kézirat.

Igen örülnék, ha egyszer országgyűlés-mentes napon meglátogatna.

B[uda]pest, nov. 1.   94.

igaz híve

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1895 körül]

[Elküldetlen fogalmazás]

Kedves barátom!

Azt veri itt a hír, hogy Singer Mátyás barátunk nyugalomba vonul (csak ő, de nem egyszersmind a nyelve). Bár tudom, hogy Szegeden nagy ritkaság a beteg ember, de mégis azt hiszem, hogy egy nagyobb fajta, európai látkörű doktorra Szegeden szükség volna. Engedve tehát az itteni áramlatoknak, melegen ajánlom kegyességedbe Szőllősy Móric dr-t, aki Farkas Lászlónál, Kéthlynél, Korányinál volt asszisztens. Ha tehát igaz az öreg Mátyás pihenési szándéka - főispáni hatalmadat használd ez egyszer a vicinális doktorok emelkedési vágyának mellőzésével a betegek érdekében.

Minthogy a betegségek nemzetköziek, és nincsenek speciális szegedi betegségek, ez az az egyetlen állás, amelyről a helyi strébereket akceptábilis indokolással is el lehet hessegetni.

Egyébiránt már régen nem láttalak. Pedig kíváncsi vagyok. Mert mint főispánnak okvetlenül meg kellett változnod a jog, törvény és igazság érájában.

Keresztfiad jól fejlődik, és kezeidet csókoltatja, én pedig maradok

őszintén ragaszkodó híved.

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1896. február 2.]

Kedves barátom!

Jókait a minap vacsorára híttam az »István«-ba. Azt mondja a nagy öregúr:

- Elmegyek, legalább ott nem talál rám a Nagy Miklós.

- Dehogy nem - feleltem. - Hiszen ha én olyan helyt tudnék a világon, ahol a Nagy Miklós nem talál meg, mikor kéziratot ígértem neki!

Látod, ilyen rossz híred van tenéked. De még ez hagyján, most még mivel tetézed meg szerkesztői voltodnak rettenetességét?

Elkezded, mint hallom, kutatni, hogy a »Beszterce ostroma« című regényemből mi az igaz, mi a nem igaz.

Exhumáltatod sírjából Pongrácz István grófot, a regényhősömet, s tanúkat állítasz fel (pajtásaiból, ösmerőseiből), akik elmondják milyen volt, mit tett, megállapítsák karakterét, életfolyását, elmeséljék bolondságait, kalandjait.

Ej, ej, Miklós! Sohasem hittem volna, hogy te is hozzájárulj a világ felfordításához.

Azelőtt nem volt szabad hazudni se papnak, se mesterembernek, se újságírónak, se politikusnak, senkinek sem, de a regényírónak szabad volt. (Igaz, hogy ezenkívül még a fiskális is tette, de már azt megszólták érte.)

Most aztán, mikor mindenki fel van szabadítva beszélni, amit neki tetszik, akár igaz, akár nem igaz, annak a kutatásába vágtál bele, hogy mi a nem igaz a »Beszterce ostromá«-ban. Hát mi akar ez lenni? Hát már nekünk elbeszélő íróknak se szabad kigondolni egyet-mást? Még bizony rámondjátok egyszer például a »Szent Péter esernyőjé«-re, hogy »aljas« koholmány, mert a Wibra György ügyvéd neve egyetlen ügyvédi kamara lajstromában sem fordul elő - Glogova pedig nincs bent a helységek névtárában.

De mindegy. Jól tudom én, te ezt csak azért teszed, hogy üres idődben még a személyeimet is zaklathasd, hogy azoknak se legyen nyugodalmuk. Ösmerlek Miklós! Ilyen vagy.

De ez egyszer szinte örülök rajta, mert a kritika részéről is, mely bár érdemen felül magasztalta »Beszterce ostromá«-t, hallatszott imitt-amott egy-egy észrevétel, hogy az vagy emez a rész, például a katona-menetelés Zsolnáig, - vagy István gróf leírt garázdálkodásai lehetők-e a XIX. század második felében, a mai jogállamban? Érdekes volna - mondák -, ha az író magyarázó jegyzeteket csinált volna a történetéhez némely részekről, miután a középkori mesét különös módon szőtte be egész napjainkba.

Hát, mondom, örülök puhatolódzásaidnak, sőt ha meg nem előztél volna, talán magam kértem volna vizsgálatot a szereplő személyzetem ellen.

Egyetlen egy eleven emberrel beszéltem, akiről regényt írtak. A »Kaméliás hölgy« Armandjával, egy öreg kalandorral, aki a Gleichenberg melletti Bertholdstein nevű tündérvárában lakott mesés kincsei közt.

E meggörnyedt hátú, villogó fekete szemű öregurat Seffert pasának hítták. Származására lengyel gróf volt, sokat tartózkodott itt Pesten is régibb időkben, fiatalkorát azonban Párizsban töltötte s Gauthier Margittal való viszonyát (a leányt persze nem így hítták) maga beszélte el ifj. Dumasnak.

Egy ízben kérdezősködtem tőle a világhírű regény fundamentuma felől.

Kedvetlenül rágicsálta nagy, tömött fehér bajuszát.

- Ah, hagyja kérem. Dumas egészen tönkretette a témát. Sohasem bocsátom meg neki!

Hát bizonyosan én is tönkretettem a témát. De nem erről van most szó, hogy mi igaz, mi nem, s ha már kihallgatod erre nézve, kedves Miklós, a tanúkat, engedj előbb szót a vádlottnak. Hiszen magamtól is bevallok mindent töredelmesen.

Ami a »Beszterce ostromá«-ban igaz, az mind nem valószínű. Csak az a valószínű benne, amit én gondoltam bele, azaz, ami meg nem történt.

Igaz benne a leghihetetlenebb, az ti., hogy. Pongrácz István úgy élt, ahogy élt, hogy katona-kötelezettségre szorította a környékbeli parasztokat, akik azt a feles földekért uruknak szívesen teljesítették. - Még talán hitték is, hogy tartoznak vele.

Hogy a vármegye mért nem szólt bele a játékba? Hát mért szólt volna bele? Kinek volt az ártalmas? (Persze Burkusországban nem volna ilyesmi lehetséges, - de nem is Burkusországban játszik az én regényem.)

Annyira nem bánta ezt a hatóság, hogy a budetini honvédség is, Mayer parancsnoksága alatt, a szokott éjenkénti hadgyakorlatait István gróf hadi népe ellen végezte. (Olcsóbb volt így az aerariumnak.) Forget őrnagy élő személy (a nevet se változtattam meg). E Forget egy szomszéd faluban élt, mint nyugalmazott császári kir. őrnagy, s István gróf fizetést adott neki, hogy a háborúiban (többnyire mint ellenfél), vezesse seregének egy részét.

Ami mármost a mesét illeti - abból teljesen igaz, hogy Pongrácz Zsolnán 600 forintért egy kötéltáncosnét vett, azt házához vitte, s midőn egy idő múlva onnan megszökött   v a l a m i   f i a t a l e m b e r r e l   és Besztercére menekült István gróf utána ment, de a vasúton oly különös zagyva dolgokat beszélt egy szinte Besztercebányára utazó úrnak mutatván a helyet a kupé ablakából, ahol a jövendő kor legnagyobb háborúja fog megvívatni, hogy az idegen utas, kivel egy vendéglőbe szálltak figyelmeztette a vendéglőst a vele jött úrra, mint őrültre, »Jó lesz egy kicsit vigyázni rá«.

István gróffal most már furcsán kezdtek bánni a pincérek, amit ő is észrevett, s valóságosan rabiátus lett. Erre a rendőrséghez fordultak, amely letartóztatta a grófot, mint őrültet. Csak nagy üggyel-bajjal bírta kiszabadítani másnap az ottani honvédparancsnok, gróf Pongrácz Károly, a mostani képviselő.

Ez volt a casus belli. Már ekkor megfenyegette a várost:

- A földdel teszem egyenlővé!

S hazaérvén, összegyűjté hadi népét, fölrakta ágyúit szekerekre, és megindult a bányaváros elpusztítására, mely violenciát követett el személyén, és a leányt is visszatartja.

A Böszörményi által szerkesztett »Magyar Újság« egyik újdonsága emlékezik meg e menetelésről, de hiszen sok élő tanú van erre. A hadak (több mint száz fegyveres) egész Zsolnáig értek, ahol is az »Urak Háza« nevű vendéglő előtt István grófnak több ismerőse sörözött, kiknek a kedvéért megállott, és végig mulatott velök egy éjszakát. Ez urak, kik közt jelen volt a budetini m. kir. honvédparancsok is, rávették a visszafordulásra.

Hogy mivel vették rá, azt nem tudom. Ezt már egészen nekem kellett kigondolni, s így szőttem bele az Apolka alakját, a Trnovszky testvérek villongását, Lengeffy színész truppját. A magas arisztokráciát is én ajándékoztam meg a Behenczy bárókkal. (Azóta egyébiránt közönségessé vált már a bárócsinálás.) István gróf tényleg olyanformán halt meg, ahogy én leírtam: halála előtt búcsúlátogatásokat tett ösmerőseinél, a nevezett Forget őrnagynál is, elmondván hogy nagy útra megy az őseihez. Aztán lefeküdt ágyába, maga mellé vévén karikás ostorát, mellyel a bejövő cselédeket onnan az ágyból   r e g u 1 á z t a   nagy ügyességgel. Két, három napig feküdt így látszólag egészségesen; harmadnap odahítta a várbeli vénasszonyokat, s így szólt hozzájuk:

- Öltöztessetek fel, aztán igazítsátok el úgy a lábamat, kezemet vén banyák, ahogy a halottak szoktak feküdni, ti már tudjátok, - mert nem szeretném, hogy holtom után babráljatok rajtam a piszkos kezeitekkel!

Megigazították, ahogy parancsolta, mire kiküldte őket, behunyta a szemeit és meghalt - mintha az is csak az ő kívánságára történt volna.

Abban a percben, mikor meghalt, a vár egyik legrégibb részében a boltozat leszakadt.

Szóval sok mindent tudtam még, amit fel nem használhattam: nem minden téglát raktam be az épületbe, amim volt; soknak amit beraktam, lekalapácsoltam a végét, és sok újat a magam tégláiból tettem hozzá; - a malter persze mind az enyim.

Hogy mi az igaz, mi a nem igaz a könyvben, ezt most már magamnak is nehéz a   m a l t e r e n   k e r e s z t ü l   konstatálni, s te magad is olyan súlyos feladatra szabadítottad fel Pongrácz István ismerőseit, mint Hatvani professzor az ördögöket, mondván nekik:

- Válogassátok ki ebből az egy véka összekevert mákból és kölesből külön a kölest, külön a mákot.

Igaz barátod

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1896. február 2.]

Megtisztelő felszólításod folytán, íme itt közlök nehány jellemző adatot Beszterce ostroma című művedben ragyogó tolladdal ecsetelt hősöd, Pongrácz István gróf életéből.

Valahányszor utam a vágvölgyi vasúton visz, mindannyiszor lesem a várnai vasúti állomás mellett, az ósdi külsejű nedeci várkastély magas tornyának előtűnését, s ezt meglátva, azonnal képzeletem elé idézem Sefi gróf rokonszenves alakját. Ő már nyugszik, s vele együtt eltávozott ezen kies vidékről a mulató jókedv is. Nem veri fel többé a, táj csendjét sem négyes fogatának dübörgése, sem vörös ruhás lovas testőrségének rohanása. Hóbortosnak mondták, pedig inkább különc volt, s emellett gyermekies, lágy szívében a jóságos kedélynek olyan derültsége, mely a mai anyagias korban mind nagyobb ritkaság.

Stefi gróf úr volt a szó szoros értelmében. Boldognak csak akkor érezte magát, ha vendéget fogadhatott, s vendégszeretete határt nem ismert. Az előre bejelentett vendégeket nappal is fáklyafénnyel, kürt és trombitaharsogással s díszlövésekkel fogadta. Kastélyából csak szökve menekülhetett a vendég, s még akkor sem volt biztos róla, hogy cirkálásra küldött emberei vissza nem viszik.

Egy ízben lócsere ürügye alatt tettem nála lóháton látogatást, s minthogy őnála minden ily üzlet egy egy tréfára szolgált alkalmul: akkor is kocsiba nem használható, rugós lovat ajánlottam neki gyeplősnek. Mikor a lovat befogták: első megiramodásával összetépte a hámot. Erre én lovamat gyorsan fölnyergelve menekültem. Stefi gróf szintén lóra pattant s üldözőbe vett embereivel. Én Várnán (egy kis mezőváros Nedec község szomszédjában), melynek ő volt földesura, az ő vendéglőjébe menekültem, s miután egy más lovas barátommal a vendéglős által lehető jó élelemmel elláttattuk magunkat, hogy a várható ostromzár alatt ki ne éheztessen bennünket, erősen eltorlaszoltuk szobánkat.

Az ostrom csakhamar megkezdődött Stefi gróf személyes vezetése alatt. Vaklövések zaja verte fel a csendes vendéglőt. Két órai erős küzdelem után - midőn biztosította személyes szabadságunkat - kapituláltunk, s nagy győzelmi menettel szállíttatott vissza Nedec várába, ahol víg kedv s párját ritkító mulatság mellett megköttetett a béke.

Több saját találmánya volt, s azokban lelte főbüszkeségét.

Nyáron át három ágyat tolatott össze, s azokban hált egy nagy terem közepén, azt állítván, hogy így nem szenved a melegtől, mert amint az egyik ágyban átmelegedett, a másikba hengeredett át, majd abból ismét a harmadikba. Ezen találmányának köszönhette, mint mondá, a jó alvását.

Egy télen a fűtőanyaggal gazdálkodni akarván, elrendelte, hogy a vár egyik tornyának a földszinti helyiségébe rakják e a lótrágyát. Ő aztán ezen toronynak az első emeleti szobájába költözött s állítása szerint a telet soha jobban nem töltötte, mert úgy élt, mint egy melegágyi növény.

Nem volt antiszemita, de azt állította, hogy a zsidó faj nem eléggé harcias, és ezért nem becsüli. Egy alkalommal, amint nála voltunk s újra ez a tárgy került szóba, éppen két házalót jelentettek be, kik közül az egyik tajtékpipákat, a másik látszerészeti eszközöket árult. Hogy említett állítását igazolja, elküldte őket a kertbe, s ott a kastély falánál, amely mellett egy út kanyarodott el félkörben, kijelölte helyeiket, ahová két asztalra áruikat kirakhatják. Ennek megtörténte után a kert hátulsó kapuján négyesfogatán behajtatott s meghagyta kocsisának, hogy a félkörbe érve, vágtatva hajtson. A két házaló holttá ijedve hagyta ott áruját, s mire a kocsis másodszor fordult, összepakoltak. Mi az emelet ablakából néztük ezt az eredeti bizonyítását a harciatlanságnak, s igazat adtunk a grófnak, ki szerfelett örvendett meggyőzetésünkön. Különben a megrémült két házaló jó vásárt csinált nála.

Mint kocsis ritka merészséggel kezelte négyesének gyeplőit, s megesett, hogy sebes hajtás közben kiesett kocsijának a hátulsó kereke. Azért ő meg nem állt, de kocsisának fenn kellett az egyensúlyt tartania, s ő úgy hajtatott tovább.

Demokratának tartotta magát, bár ezt az érzületet nem tartotta természetesnek, mert állítása szerint sehol sem tapasztalható nagyobb arisztokrataság, mint a természetben, ahol az állatok oly zsarnokai egymásnak. De hogy az állatvilágban is meghonosítsa a maga fogalmai szerinti "demokráciát", összefogatott egy lovat, egy szamarat meg egy ökröt s ezen, szerinte demokratikus fogaton hordatta ki a trágyát.

Pénzét mindig más-más helyen tartotta s e rejtekhelyeket soha senki előtt föl nem fedezte. Egy alkalommal nagy kártyázás volt nála. Veszített. Pénzért kellett mennie. Mi tudván a pénztartó szokását, meglestük. Először az ágyából húzott ki pár bankót, a többi pedig a képek keretéből került elő. A veszteség nem bosszantotta; de azért majdnem komolyan megharagudott, hogy a wertheimjának a nyitját kitaláltuk. Egész gondot okoztunk neki, hogy új pénzrejteket találjon ki.

Sokat tartott két szamarára, melyeknek az volt a rendeltetésök, hogy minden vasárnap tejért jártak rajtuk az óvári majorba.

Egy vasárnap reggel keresik a szamarakat; hát hűlt helyük volt. Hétfőn reggel a két szamár újra megjelent szokott legelőjén. A következő vasárnap ismétlődött a tréfa. A gróf ekkor meglesette a szamarakat, hogy hova tűnnek el. A kiküldöttek a szamarakat egy elhagyott téglaégető-kemencében találták meg, ahová vasárnaponként elbújtak. Maguktól tették-e ezt a szamarak, vagy pedig lusta kísérőik bújtatták őket el, az titok maradt; de Stefi gróf a szamarakra fogta ezt a ravasz leleményességet.

Ezer ilyen esemény és furcsaság történt a nedeci várkastélynak most csendes termeiben és környékén. Már csak ennyiből is meggyőződhetik bárki, hogy éppen nem mese az az érdekes történet, melyet költői tolladdal Beszterce ostroma című regényedben leírtál.

Akik ösmerték a különc, de nemes szívű grófot, bizonyára soha el nem felejtik, míg élnek. Meg is érdemli. De megérdemli azt a költői megörökítést is, mellyel Beszterce ostroma a jövő idők számára is fenntartja hősének emlékezetét.

Lehoczky Vilmos

[Svábhegy, 1896. augusztus 14.]

Kedves Elnököm!

Holnapután vasárnap! Itt lesz a Pista!^[4]  

Lesz malacpörkölt!

Csinálhatsz 4 szólót, 3 ultimót!

Megtraktállak sajáttermésű fügével.

Mondok neked szenzációs újságot!

Instanciával járulok a kedves feleségedhez, hogy eresszen el!

Csak eljössz!

Látod, szegény Pistának múlt vasárnap diurnumatlan^[5]   kellett haza fogaskerekűzni. Van benned felebaráti szeretet?

Aztán piros tintával is írok.

Maradok érdemeden is felül szerető

Svábhegy, 1896. 14/8.

igaz közkatonád

Jókai Mór

[Budapest, 1896 nyarán]

Kedves Móric bácsi!

Pista írt pénteken, hogy ma nem jöhet ki, mert itt van a lánya, veje és fogadott unokája.

Enyedi kérdezte tegnap: itt lesz-e Pista? Mondtam, hogy nem lesz. Erre elszomorodott, hogy még egy hétig együtt kell hálnia a pénzünkkel.

A legokosabb én voltam, aki látván a kedvezőtlenül alakuló cirkumstanciákat, betelefonáltam Wolfner-Singernek, hogy jöjjenek kalabriásozni délután.

Tekintve mindezeket, úgy látom, csak a jövő vasárnap jöhetünk össze Móric bácsinál, amikorra is tiszteletteljesen kérünk abból a halpaprikásból eltétetni.

Mélyen tisztelő híved és szolgád

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1896 nyarán]

Budapesti Újságírók Egyesülete [levélpapírján]

Kedves Móric bácsi!

Itt küldöm a Pista kártyáját, mellyel a mai kártyázásunkat agyonverte. Egyrészt nem is bánom, mert itt van a fogarasi főbíró, akit egész nap szóval kell tartanom.

Másfelül azonban ma éppen szívesen tűrnék el egy kis érvágást, mert tegnap bent voltam a klubban s ottani foglalatosságomból 52 forint többlettel jöttem fel a hegyre.

A szituáció az, ahogy én nézem, hogy a kalendáriumon kell változtatni s e hét valamely hétköznapját (például a szerdát), tenni meg vasárnapnak. Szerdáig Pista is megjön; és szerdán mészárszék is nyitva van.

Mélyen tisztelő és hódoló hű tanítványod

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1894-1896 között]

[Névjegyen]

Tisztelt tanár úr!

A múltkori fogfájást megkeserültem, mert a fog betört

s egész tegnapig erősen fájt. Ma azonban már némileg vidoran

veszem fel az élet fonalát, ahol elhagytuk, s bátorkodom

holnap szerda 8 órára proponálni a Trombitásba való kirándulást. Én és az öreg gróf Pongrácz 8-kor indulunk a klubból.

Nagyságtokat Hazay úrral stb. óhajtva várjuk.

[A névjegy másik oldalán:]

tisztelő igaz híve:

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1896 körül]

[Névjegyen]

K. barátom!

Legyen szerencsém bármikor, három óra táján.

Igaz barátod

Kálmán

Légrády ház Váci körút 78.

[Budapest, 1897. március 6.]

Kedves Móric bácsi!

A budapesti újságírók egyesülete azon hiszemben, hogy kegyes léssz bennünket hangversenyünkön, mely már megvolt, személyes jelenléteddel megtisztelni, csekély hálája-képpen egy ezüst serleget akart ott átnyújtani.

A körülmények azonban, sajnos, ettől megfosztottak bennünket, s most az a terv van az újságírók közt, hogy ezt a serleget »Jókai serlegnek« nevezik el, s minden március 15-én isznak belőle (ad kaptam Nemzeti Kaszinó) »Jókai és Jókaival kapcsolatosan a sajtószabadság emlékére«. Az első ilyen ivás már most, nehány nap múlva lenne, de a beszédet hozzá én tartom.

Minthogy azonban a serleget Neked csináltattuk, a serleg a Tied, ez a terv csak úgy valósítható s úgy ér valamit, ha a serleget Te adod nekünk - mint a Te adományod lesz az értékes és megszentelt az utókor előtt. Azért kérlek, kedves Móric bácsi, méltóztass nekem, ha helyesled a tervet, úgymint az egyesület elnökének tudtára adni határozatodat, ha pedig nem helyesled, méltóztass bizalommal megírni nekem, mint privát levelet, igénytelen tarokkpartnerednek.

Azon esetben, ha helyesled a tervet, méltóztass küldeni postafordultával egy körülbelül négy-öt szóból álló feliratot is, amit a kehelyre vésessünk a »Jókai serleg« szavak alá. Budapest, márc. 6. 897.

mélyen tisztelő szolgád

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1897. március 21.]

Kedves barátom!

Megkaptam a bort a múltkor, az isten áldja meg azokat a becsületes filoxerákat, akik elég ildomosak voltak tégedet elkerülni. Írod, hogy én is küldjek valamit abból, ami az én íróasztalomon termett.

Hát küldök. Ezeket a történeteket küldöm. Nem én írtam, de   a z   é n   í r ó a s z t a l o m o n   t e r m e t t   e k,   mert a sógorném írta ittlétekor az én asztalomon. Ha én írtam volna, nem dicsérhetném. Miután pedig ő írta, nem szidhatom.

Hanem azt az egyet megjegyzem, hogy a porontyaim igen jól mulattak rajtok és úgy hallgatták, de úgy hallgatták tátott szájjal és nyitott merev szemekkel, hogy a pilláik se mozdultak.

Az én sógorném ugyanis nem egyébért írja a történeteit - csak őnekik. Este mesélnie kell: napközben kénytelen kigondolni s leírni a történeteit s minden meséjéért kap a gyerekektől három-három csókot; ha nagyon jó a mese, hat csókot.

Hát annyit mondhatok neked, hogy ezek csupa hat csókos történetek.

Nyilván sok dolgot közöltél már hosszú szerkesztői pályád alatt, ami százezer embernek volt írva, de csak kettőnek-háromnak kellett, vagy annyinak se; próbálj most egy olyat közölni, ami csak két kis kölyöknek van írva, - hátha ez fog tetszeni százaknak és százaknak.

Egyébiránt én magam is már nem sokára előrukkolok a Megromlott állás-sal, melyet egyenesen neked írok. Diákok és »tanügyi bácsik« fognak benne szerepelni.

Szerető barátod

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1897. április 23.]

Igen tisztelt Kedves Bátyám!

Nem szeretek ebédekre járni, mert már kezdek én is ahhoz a határmezsgyéhez jutni kor tekintetében, mikor a délutáni alvás mint külön élvezet kezd a napi programban szerepelni, - de mihelyt Te óhajtasz valamit, rögtön kedves kötelességemmé válik. Nagy szerencsének tartom a Te szívélyes soraidat és nagy kitüntetésnek - tehát okvetlenül elmegyek.

Budapest, Ápril. 23. 1897.

mélyen tisztelő híved és

rendületlen szolgád

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1897. október?]

[Fejléc:] Országos Hírlap Igazgatósága

Főszerkesztő: Mikszáth Kálmán

Felelős szerkesztő: Lipcsey Ádám

Szerkesztőség és kiadóhivatal:

Budapest VIII. József körút 65.

Kedves barátom!

A lap részleges programja, ún. prospektusa most van nyomdában de ennek az egész közönséget elárasztó szétküldése még korai lenne - mert a magyar félreteszi az olyan dolgot és elfelejti ami csak egy hónap múlva lesz. Szándékosan nyomattunk tehát ilyen ideiglenes magánhasználatra való ívet, melyhez a lapgazda előszava kell, hogy ezzel hamarosan beszedjék az előfizetési szándékok legközvetlenebb részét.

Ilyen kísérőlevélre is gondoltunk, s ez már készen van, de tegnapelőtt még nem volt meg. Az általad küldött levél azonban oly pompás, hogy ezt is lelitografíroztatom a mai nap folyamán. Köszönöm a levelet.

Tisztelő barátod

Mikszáth Kálmán

[1897 őszén]

[Fejléc:] Országos Hírlap szerkesztősége

Főszerkesztő: Mikszáth Kálmán

Felelős szerkesztő: Lipcsey Ádám

Szerkesztőség és kiadóhivatal:

Budapest VIII. ker. József körút 65.

Kedves Barátom!

Itt küldök néhány ívet meginduló lapomra.

Te álltál közvetlenül és legerősebben mellettem, amikor író kezdtem lenni. Most egy új terrénumra lépek; most is erősen mellettem óhajtanálak látni, ha csak babonából is.

Te most ott nagy hatalom vagy, hát szállíts fel egy nehány lelket »magyar« olvasónak.

Bocsásd meg, hogy alkalmatlankodok,

régi tisztelő híved

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1897. október 9.]

Nagyságos asszonyom!

Igen rosszkor vettem becses levelét ti. mikor már az Almanach nemcsak, hogy be van zárva, hanem már ki is van nyomatva - csak az előszó hiányzik, amit én szoktam írni.

Éppen nem ismeretlen előttem a Nagyságos asszony, tavaly olvastam egy könyvét, s a kritikám az róla, hogy látatlanban is szívesen vettem volna be az elbeszélését az Almanachba.

A jövő évben, ha élünk, méltóztassék lehetőleg még a nyár elején beküldeni a nekünk szánt elbeszélést »Singer és Wolfnernek« (Andrássy út 10. sz.). Voltaképpen Wolfner szerkeszti azt, de körülbelül én szabom meg, úgy élőszóval, hogy mi legyen benne.

Molnár Bélát, akiről azt hallom, ott van valahol, tiszteltetem, és kegyeskedjék őt minél előbb felküldeni.

Budapest, okt. 9. 1897.

Alázatos szolgája

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1897. október 27.]

[Fejléc:] Országos Hírlap szerkesztősége

Főszerkesztő: Mikszáth Kálmán

Szerkesztőség és kiadóhivatal:

Budapest VIII. ker. József körút 65.

Tekintetes Tömörkény István

úrnak

Szeged

Szóbeli megállapodásunkhoz képest ezennel szerződtetem önt az Országos Hírlap rendes tárcaírójának, azon kötelezettséggel:

hogy ön havi (100) egyszáz o. é. forint tiszteletdíjért tartozik számunkra havonként négy tárcát írni, s egyben kötelezi magát, hogy ezen szerződésünknek tartamán felül más budapesti napilapoknak tárcát nem ír.

Budapest, 1897. október 27.

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1897. november elején.]

Kedves Barátom!

Adjatok hangot a »Székely Nemzetben« erről a programról.

Előfizetőket ne gyűjts, mert azt szokta mondani Bálint bácsi, hogy a »székelyek vagy nem jönnek, vagy ha jönnek mindnyájan jönnek«, márpedig annyi lapot csakugyan nem bírnánk nyomatni, ha mind jönnének.

Cikket a karácsonyi számba küldök. Pistát üdvözölve maradtam

szerető barátod

Mikszáth Kálmán

[Budapest,] 1897.

Kedves Bandim!

Olyan kutya influenzám van, hogy már a harmadik napja ülök itt búsan a kályha mellett, ki nem mozdulok egy tapodtat sem. Köszönöm kegyes telegrammodat, s alásan kérlek, ments ki a méltóságos asszony előtt

szerető híved

Kálmán

(A névjegy nyomtatott oldalán:]

Alig bírtam egész délelőtt kinyomozni a lakásodat

[nyomtatva:] Mikszáth Kálmán

[A névjegy bal felső sarkában:] 1897.

[Budapest, 1897. december végén?

[Fejléc:] Országos Hírlap szerkesztősége

Bpest VIII. József körút 65.

Tisztelt Nagyságos Asszony!

Nincs még megírva, de meglesz. Éppen most volt itt Lichtenberg Kornél ugyane tárgyban.

Hát ne tessék aggódni. Ha minden ígéretem oly biztos volna, mint amit a szépasszonyoknak teszek, én volnék a világon a legszavatartóbb ember.

Őszinte tisztelője

Mikszáth Kálmán

[Nyíregyháza, 1898. január 8. után]

Nyílt levél Mikszáth Kálmán úrhoz

Kállay Ákos, aki 1867 óta kedves sógorom volt, és akinek fő jellemvonása: végtelen jóságán és dinasztikus érzelmein kívül a lángoló hazaszeretetben és hazánk önállóságának békés úton való kivívatásának rendületlen hitében magaslott ki, és aki hazánk ellenségein kívül mindenkit szeretett: - nagy vagyonát nem szorongatta görcsösen markába, hanem folyton nyitva tartotta erszényét a szegények, betegek nyomorának enyhítésére; és hazánk függetlenségének vívása érdekében több anyagi áldozatot hozott talán, mint akik emlékének folyó hó 6-án felolvasott gúnyolásán kacagtak; - aki Böszörményi Lászlót hatalmas, köztiszteletben álló de más politikai nézeten levő jelöltnek ellenében két ízben választatta meg országos képviselőnek, anélkül, hogy az általa perhorrescált undorító lélekvásárlást űzte volna, hanem csupán a fuvarköltségeket fedezte és itatás kizárásával, vendégszerető házában tisztességes lakomával látta el a képviselőválasztókat; aki két cikluson át (1869-1875) nem mint felszólaló, hanem - Ábrányi Kornél szerint - mint fontos kérdésekben beszélő képviselő is - a vele egy politikai nézetet valló férfiaknak elismerését és tiszteletét vívta ki; aki nem egyedül ugyan, de nagyrészben saját áldozatkészségéből tette lehetővé, hogy a mártírhalált szenvedett Böszörményi László szerkesztője lehetett az első függetlenséget hirdető magyar lapnak; - aki, tudomásom szerint 10.000 frt-ot adott, elkönyvelés kötelezettsége nélkül azon célra, hogy a »Magyar Újság« politikai napilap megszilárdulhasson és az »Egyetértés«-t néhány ezer forinttal támogatta; aki lánglelkű idealista volt és legfeljebb csak bosszankodni, de gyűlölni nem tudott: ez a Kállay Ákos, mint honfoglaló őseink Ubul nemzetségének elösmert utóda - és ivadéka azon Kállayaknak, kik a mohácsi csatában estek el, és azon Kállay Jánosnak is, akit nagy Mátyás királyunk legjobb barátai közé sorozott, - méltán lehetett arisztokrata; de ő olyan arisztokrata volt, aki a demokráciát, a népuralmat nem tévesztette össze a demagógiával, és aki fel akarta a néptömeget az ő fennkölt lelkületéhez emelni, de nem azokhoz leszállni.

Ezen nagylelkű férfiúnak, akit Kossuth Lajos a ceglédi 100-as küldöttség tagjai közül kiváló barátsággal fogadott, s ennek jeléül egy sajátkezűleg magból nevelt szőlőcsemetét adott emlékül, melyet kertemben ma is kegyelettel gondozok; - aki egész életén át mindenki előtt szeretet, tisztelet és becsülés tárgya volt, akinek jóságos szemeit én fogtam le örök álomra, kívánva neki örök nyugodalmat is: méltán megkívánhatta, hogy hagyják meg neki ezt, mint az életnek hulladékát.

Sírját, emlékét tisztelettel, kalapleemeléssel üdvözli aki életében ösmerte. - Alig láttam sírján hervadt koszorút.

És most Mikszáth Kálmán, a hírneves író, akinek biztosan elég esztétikai, etikai és hazafiúi érzelmei vannak, ahelyett; hogy az ifjúságnak Kállay Ákosban egy igaz hazafi példányképét tüntetné fel, a férfiasság egyik attribútumánál, a bajuszánál fogva kiráncigálja őt megszentelt sírjából, és dobálja, mint egy clownot a cirkusz porondján, legfeljebb talán csak azért, hogy néhány - a fin de siècle színvonalán álló - egyént egy negyedórára megnevettessen.

Mikszáth Kálmán úr mindenekelőtt rostájába rak egynéhány Kállayt.

Az elsővel leütteti a feleségének a nyakát, pedig ez nem Kállay hanem Krucsay alispán volt, aki hűtlen nejét, Tolvaj Borbálát a múlt században fejeztette le Kisvárdában. A pallost most én őrzöm a Szabolcs-megyei Múzeumban.

Kállay Miklós alispánról azt állítja, hogy az alispánságot, melyet haláláig megtartott - azon kijelentéssel fogadta el, ha egyetlen szavazat sem lesz ellene.

Ez igaz. - De nem áll az, hogy az esetleg ellene szavazónak valaki életét fenyegette volna.

Kállay Miklóst Jókai és Vas Gereben örökítették meg, de nem úgy, mint Mikszáth Kálmán Kállay Ákost akarta.

A harmadik Kállay, akit a rostájába dobott, Kállay Kristóf kamarás, aki mag nélkül halt el, és testvére volt, volt főispánunk, Kállay András nagyatyjának.

Igen jó kedélyű szellemes tréfás ember volt, akinek viselt dolgai és élcei egy könyvbe vannak összegyűjtve, amely amint gondolom, jelenleg Kállay Albert szegedi főispán birtokában van. A gyűrű-história egyike lehet tréfás elbeszéléseinek.

A negyedik Kállayról tudja Mikszáth Kálmán úr, hogy dohánytermelési engedélyt nem akart respektálni honfoglalásból származó birtokán. Erről mi semmit sem tudunk. A magyar felfogás illusztrálása azonban nem volna érdektelen, ha forrását megnevezné.

Egy ötödik Kállayról is beszél, mint fehér szerecsenről, de ezt nem ugráltatja a cirkuszban. Ez a fehér szerecsen néven ösmert és általunk szeretett Kállay János képviselő volt, akivel szemben Mikszáth Kálmán úr igaz baráti érzülettel viselkedett. Ezt az egyet nem bántja.

Amiket pedig a bohózat főalakjáról, megboldogult Kállay Ákosról - mondott, csak kificamított tényeken alapszik.

Igaz az, hogy az a párt, melyhez Mikszáth úr tartozik, gabonát termeszt, természetesen első sorban - mint minden gazda - magának. Az is igaz, hogy a túlsó oldalon virágot termelnek, de minden virág magot hoz   - s ha a virág elhervad is, előbb-utóbb ki fog kelni magva. A virágtermelő a jövőt, a gabonatermelő a mai napot szolgálja.

Igaz, hogy Kállay Ákos párszor körülsodorhatta bajuszát füle körül; de hiszen ha ez nevetséges, nevetséges az is, ha egy nőnek hosszú haja van.

A hosszú bajuszt a hosszú női hajjal a szellemi képességek kedvezőtlen barometerjének Mikszáth Kálmán úron kívül eddig még senki nem hangoztatta.

Az is igaz, hogy Szerencsen egy pár atyafi megbámulván annak igaz voltát, Ákos sógorom bajuszát, nem csak tudakozták, de meg is nézték a bajuszát, talán még fogadtak is egymással, de azt nem hiszem, hogy valaki merészkedett volna ízetlen tréfa tárgyává tenni, mert mennyire őt ismertem, még ha én tettem volna is azt - aki pedig szívében ültem -, olyant vágott volna a kezemre, hogy ma is éreztem volna a zsibbadását.

Hogy ellopták-e bőröndjét? nem tudom ugyan, de nem lehetetlen. Haláláig tetőtől talpig úr lévén nem cipelte batyuját hátán, tehát könnyen elsikkadhatott. Lehet, hogy talán díszmagyar is volt bőröndjében, mert hiszen telt volna tőle nem egyre, de sokra is. Én azonban 1894. évben bekövetkezett haláláig mindig egyszerű magyar viseletben, de díszmagyarban sohasem láttam. Az is igaz, hogy a magyar függetlenség zászlósait, Rákóczit és Kossuth Lajost bálványozta, de hiszen vagyunk ilyenek többen is, akik nem kommandóra gondolkozunk.

Kuruc Kállay Ákos bálványozta Rákóczit. Ugyan melyik magyar merne hencegni a labanc előnévvel, még ha lelkében az is volna?

Azon zöld ágat, melyet Ákos sógorom Borsiból hozott, mai napig is kegyelettel őrzik. Ez bizony nem bizonyítja azt, hogy »Ugyan eredj a Rákócziddal«. Ott volt ő Borsiban; ha nem díszmagyarban is. Arról azonban meg vagyok győződve, hogy frakkban még a mennyország kapuján sem kopogtatott volna.

Hogy Mikszáth Kálmán úr Kállay Ákossal az országgyűlésen szemben ült volna, anakronizmus, ha csak Mikszáth úr a karzaton nem ült. Mikszáth úr, ha jól tudom - csak 1887. évben lett országgyűlési képviselővé Erdélyben Ilyefalván megválasztva, tehát mint képviselő Kállay Ákossal nem is találkozhatott.

Kállay Ákos 1869-1875. évig volt országgyűlési képviselő, amit az »Egyetértés« tagadott ugyan egyik számában, a másikban azonban meg volt a »mea culpa«, tehát az első közleményt olyan valaki írhatta, aki még csecsemő volt akkor, mikor már Kállay Ákos egyik dajkája volt az »Egyetértés«-nek.

Kállay Ákossal Mikszáth Kálmán úr találkozhatott ugyan, társaloghatott is vele órákig, de nem ösmerhette, mert különben nem öltöztette volna fel bajazzónak és nem igyekezett volna sárba tiporni egy puritán jellemű embernek emlékét.

Szabolcs vármegyében, ott ahol Kállay Ákosnak kristálytiszta jellemét s önzetlen áldozatkész hazafiságát, lojalitását mindenki ösmeri, általános botránkozást szült a »Five o'clock« tea estélyen ilyen módon történt bemutatása.

A licentia poeticának sem szabad határtalannak lenni.

Dr. Jósa András

[Budapest, 1898. január 12.]

[Fejléc:] Országos Hírlap szerkesztősége

Főszerkesztő: Mikszáth Kálmán

Felelős szerkesztő: Lipcsey Ádám

Szerkesztőség és kiadóhivatal:

Budapest VIII. ker. József körút 65.

Nagyságos uram!

Igen örülök, hogy írni méltóztatott, hogy ezáltal alkalmam van legalább Önt meggyőzni arról, hogy tévedésben méltóztatnak lenni.

Ha történelmet írnék, ez esetben igaza volna a megjegyzéseiben; ámbár történelem sincs olyan, amelyben a megrajzolt alak hasonlítana az igazihoz. De én nem írtam történelmet. És a fölhozott alakok se történelmiek.

A történeti beszélyben már tetszés szerint lehet bánni az alakokkal, csak a háttérnek kell igaznak lenni. Például nem mondhatom, hogy a keresztes hadjáratok Mátyás alatt; voltak - de szabad egy Forgáchal [!] annak történnie Mátyás alatt, ami vele esetleg II. Endre alatt történt.

Megírhatom, hogy ennek vagy annak az Árpádházi királynak fia volt, ha nem volt is fia, de nem festhetem úgy az országot, hogy abban a törökök garázdálkodtak.

Ez a történeti elbeszélés kelléke.

De én nem írtam történeti elbeszélést sem, hanem egy kis útikalandot, ahol tetszés szerint mondhatok mindent, ami nekem tetszik. Ebben csak egy szabály van, hogy lehetséges-e, hogy ilyen ember élt valaha.

Megengedem, hogy egy csöppet sem volt igazam, jól tudom, hogy az a Kállay nem létezett, amelyik a feleségét lefejezte, Kristófról sem tudom, hogy létezett-e, sőt amikor az Egyetértés azt írta, hogy Kállay Ákos se létezett, azt én meg se cáfoltam, mert az teljesen mindegy, létezett-e vagy nem, a kérdés csak az, hogy képzelhetők-e ilyen demokraták

A kis beszélyke bizonyára nem valami epochális munka, egy anekdota elmesélése az egész, de az, hogy igazán történtek-e ily dolgok a Kállayakkal vagy nem, az nem vonhat le belőle semmit. Hiszen éppen úgy írhattam volna, hogy a Palásthyakkal vagy Gernyeszegiekkel (szóval valami álnevet) történt mindez, s a beszély éppen annyit érne, mint ér most, mert ebben csak az előadás elevensége és könnyedsége a döntő, a név semmi. Jókai "magyar nábobja" nem lenne jobb, ha Wandlheimot veszi Kárpáthy helyett.

Azért tehát tisztelve a család érzékenységét, amennyiben valamikor esetleg összes munkáim közé ez apróságot is fölvenné a kiadóm, gondolkodom róla már eleve, hogy a Kállayak helyett valamely más név álljon ott. Ennyit örömmel teszek meg nagyságod levele folytán. Kár, hogy a többire nézve nem segíthetek, mert igen szívesen mondtam volna le a Kállay névről (miután éppen néhány millió név áll rendelkezésemre), ha csak sejthettem volna is, hogy a családból, melyhez engem sok tisztelet és szeretet csatol, ezt így fogja fel valaki.

Egyébiránt, hogy mennyire hibásan fogja fel Nagyságod a dolgot, egy példával legyen szabad megvilágítanom. Azt tetszik mondani, hogy Kristóf nem olyan alak volt és nem is volt olyan gyűrűje, mert sohase méltóztatott látni.

Igen, jól van, de nem ez a lényeges, mert ha az igazságot keresnők, hát itt a császárnő volna a lényeges, aki olyan bolondot át nem üzenhet az udvarmesterétől, hogy fordítsa az illető úr befelé a gyűrűje kövét. És különben is I. Ferenc nejéről tudva van, hogy egész élete folyamán nem volt színházban. Mindamellett igen nevetséges lenne, ha most egy udvari történész nyilatkoznék erre - mert hiszen éppen az a tréfa benne, hogy azon királynő nem volt a színházban, tehát egyáltalában lényegtelen, hogy volt-e Kállay Kristófnak valamelyes gyűrűje, vagy élt-e Kállay Kristóf nevű úr valaha - minthogy ez esetet mint meg nem történtet, <venné> mint eldicsekedett valótlanságot kívánja vétetni a szerző.

Dickens őrnagyai, akik azt mesélik, hegy a Yorki herceggel így voltak per tu, eleven húsból és vérből való alakok, s igen komikus lenne, ha a Yorki kir. herceg kinyilatkoztatná, hogy ő sohase volt semmilyen őrnagyokkal per tu - ez a Dickens alakjain nem rontana, csak a Yorki herceg irodalmi felfogását tüntethetné fel rossz színben.

De igen sokat lehetne még erről írni. Félek azonban, tételemet úgysem tudnám Nagyságoddal szemben érvényesíteni s így inkább megadom magamat, kijelentve, hogy semmi rosszakarat, vagy kellemetlenkedési viszketeg nem vezetett abban, hogy hősömnek nem Tóth Ákos vagy Szabó Ákos nevet adtam, hanem egy nagytekintélyű család nevét. Mert nézetem az volt hogy minden emlegetés csak fényt és zománcot kölcsönöz egy családnak, minél inkább él és szerepel a nemzet irodalmában is.

Maradtam egyébiránt Nagyságod őszinte tisztelője

Bpest. jan. 12. 898.

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1898. május 6.]

[Fejléc:] Országos Hírlap Igazgatósága

Főszerkesztő: Mikszáth Kálmán

Felelős szerkesztő: Lipcsey Ádám

Szerkesztőség és kiadóhivatal:

Budapest VIII. József körút 65.

Tisztelt uram!

Én semmi tudomással se bírtam a Lipcseyvel való megállapodás más részleteiről, mint azon tényről, hogy havonkint 100 ft-ért nekünk négy tárcát lesz szíves írni.

Ha több volt, természetesen fizetjük a többet. S ha valamelyik hónapban ezentúl több lesz, hasonló módon fizetjük 25 ft-jával darabonkint a többit.

Tudom, és készséggel, sőt örömmel ösmerem be, hogy többet is megérne mindenik; de hát én is csak olyan szegény úr vagyok, hogy nem azt teszem, amit szeretnék, hanem csak azt, amit lehet.

Bpest máj. 6. 898.

tisztelő híve:

Mikszáth Kálmán

[Budapest] 1898. jún. 19.

[Fejléc:] Országos Hírlap Igazgatósága

Főszerkesztő: Mikszáth Kálmán [stb.]

Igen tisztelt lelkészi hivatal!

Becses felszólítása folytán vállalkozom a jövő februári felolvasás megírására.

Mély tisztelettel, alázatos szolgája:

Mikszáth Kálmán

[- 1898. dec. -]

[Fejléc:] Országos Hírlap

Szerk. és kiadóhivatal VIII. József körút 65. sz.

[Idegen írással: ] Tisza István házelnökségének terve!

Kedves barátom!

Szeretném, hogy e soraimat előbb kapjad, mintsem a miniszterelnökkel beszélsz. Tájékoztatni óhajtlak, ha már más nem tette volna azóta, hogy a helyzet megváltozott azóta. S amilyen nagyon lelkesedtem elnökségedért eleinte, most nagy szerencsétlenségednek találnám. Tudom, hogy ez az argumentum téged meg nem tántorít. De reménylem, megtántorít az, hogy elnökséged aligha lehetne az országra hasznos. Tömérdek emberrel beszéltem, ellenzékiekkel és pártunkbeliekkel. Az ellenzék fel van dühödve ennek a gondolatára is, hogy elnök légy, a végletekre készül, de ez nem volna baj, ha a párt tagjaiban nem volna félreismerhetetlenül érezhető az erkölcsi bátorság megingása a helyzettel szemben. Rémlátomások gyötrik a pártot, sötét előérzetek, melyek hatalmasabban uralkodnak fölötte, mint a logika, vagy mint a tények.

A párt egyik fele nem akar a mostani időben elnöknek, maga Széll Kálmán azt mondta, hogy ez éket verne a pártba. Vannak ellenségeid a pártban, akik éppen nem akarnak. Széll Kálmánról szólva (magunk közt maradjon ez a megjegyzésem) gyanús előttem, hogy ezt az alkalmat fogja felhasználni a tőlünk való visszahúzódásra, melyre megvolna a kedve, ha úgy lehetne, hogy meglegyen két kedvenc nyalánksága: a fejedelmi kegy és a népszerűség. Meglásd, hogy te leszel az ürügy.

A Tisza-lex nem úgy fogadtatott a közvéleményben, mint gondoltuk. Remegés fogta el az idegesebb közvéleményt, az idegeset, tehát a felszínen levőt, s ennélfogva a döntőt az ex lex-re. Okosságot hiába, mi nem önthetünk a népbe. Az ítélet ehelyütt ellenünk kezd dőlni. Csak a Korona van már mellettünk. S a Koronától inkább csak sejtelemszerűen, <néme..> az osztrák eseményektől, illetve az osztrák események végkifejlésétől varrva hímet, pártunk félni kezd. Egyetlen támogatónk, akitől fázunk! Ez a helyzet.

S most jön előtérbe az elnökséged, ezen Tisza-lex után és az ellenzék törekvése, az obstrukció célja igazi valóságában kezd kidomborodni, leveti álarcát, vagy csak új jelszót vesz fel - ezen nem vitatkozom - de az tény, hogy most már a Bánffy feje csak mellékes dolog, hanem a Tisza hatalom végleges megtörése a riadó harci kiáltás.

Ha <másképp> kedvezne az idő ez összemérkőzésnek, azt mondanám, ám vegyük fel a harcot. - De biztos e percben a leveretés, olyan végtelen szervezetlenül alakultak a viszonyok, mióta elmentél. Ez az elnökség lehetetlen. Tudom, meg vagy győződve, hogy el sem juthatsz az elnöklés tényéig. Kérve kérlek, ne fogadd el, ha teheted. Őrültség az! Szerencsétlennek érzem magam, ha csak egy percig arra gondolok, hogy én is biztattalak rá. Atyád lelkileg össze van törve. Az atya lelke magasabb valami minden értelemnél és minden kombinációnál. Ő érzi, hogy ez rád veszélyt hozna.

De érezzük mi is, a barátaid; a dzsentri-szoba embereinek is körülbelül mindnek az a véleménye, ami az enyém, hogy ne fogadd el. Az országnak csak árt a dolog, sőt végzetes lehet az országra, rád bizonyosan az lesz. Elnökségedet nem is óhajtja más, csak Pulszky Guszti és néhány nagy optimista és néhány nagy harckedvelő, de ezeket ujjainkon meg lehet számlálni.

Tudom a kérdés nehézségeit, számoltam egyéni karaktereddel is: tudom hogy te magad ajánlkoztál. Bánffy tehát azt mondhatja: »Én az úr ígéretében bízva kezdtem meg a harcot Szilágyi ellen. Most tessék helytállni.« Azt is tudom, hogy Bánffy makacsul ragaszkodik a te elnökségedhez (bár nem értem, miért). Mindent tudok, hiszem, hogy nehéz nemet mondani, de legalább arra kérlek, kérj Bánffytól gondolkodási időt, míg magadat tájékozhatod. Ne hallgass ránk, nem bánom, megengedem, hogy te jobban ítéled meg a viszonyokat, mint mi, de legalább ítéld meg előbb - azután határozz.

Ha másképp lehetetlen kitérned ígéreted <előtt> elől, míg Bánffy akarja, viszont lehetetlen azt most <elfogadnod> be tartanod, mert nem bírod az egész párt bizalmát, követeld legalább azt, erre támaszkodva, hogy egy más jelöltet is állítson fel melletted a párt (én Gajárit vagy Perczelt tartanám legjobbnak) - mi meg fogunk téged buktatni, mert Magyarország szegény arra, hogy téged, az egyedülit a következő generációból, odadobjon minden haszon nélkül... [...]

Bocsásd meg, hogy a dolgaidba avatkozom, és hogy teljesen leplezetlenül szóltam, nem hagyva ki a kellemetlen megfigyeléseimet sem. Nem érzelgés ez, vagy valami különös affektáció, hogy valami mentő szerepet eljátsszak, nincs énbennem semmi a komédiásból - még olyan dologba se szeretek avatkozni, amibe kellene, nemhogy abba avatkoznám, ami nem az én dolgom. De egy végzetes szituációban vagyunk, és a te dolgod most a mindnyájunk dolga.

Dixi et salvavi stb [animam meam]

Vasárnap este

igaz barátod

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1899. január 20.]

Tisztelt Barátom!

Kedves Druszám!

Midőn olvastad, hogy porladozó jobbkarom spiritiszta hívásra miképp írta le a Nagyszebennél vívott csatában történt elvesztét, hogy volt gazdáját a hálátlanság vádjától végképp megmentse, mely minduntalan hírlapokban is felmerült, sokan vallván magukat gazdám élete megmentőjének azon csatában; te, tisztelt barátom, gyanúsítólag ráztad fejedet azon részlethez érvén hogy miképp vette ölébe oly rövid idő alatt ronggyá vált testem fejét az ökörszekeren egy nő, midőn Nagycsűrből a bekötözés után elszállítottak; akkor megígértem neked tisztelt barátom hogy gyanúsításod eloszlatandó megírom lapod számára sebesülésem története azon epizódjának folytatását. Megbocsátod, hogy ígéretem ily későn váltom be, habár többször lettem általad figyelmeztetve, de amint tudod, sok minden egyéb foglalt, különösen az utóbbi időben, ha parlamenti pourparler-kat nem is folytattam, de névsort olvastam quantum satis.

Sokféle jubileumot tartottam, és tarthatnék, de talán reám nézve jelentősebbet egyet se, mint amilyent holnap, 1899. január 21-én, a nagyszebeni csata ötvenedik évfordulóján vagyok kénytelen tartani, nem azért jelentős, mert már ötven éve, hogy honvédrokkant vagyok, és ez   m e m e n t o,   mely arra is emlékeztetett, hogy gyanúsításod, milyenfélével többet úgyse fogsz illetni, jubileumomat bevallván, eloszlassam.

A nő-erények legszebbikét, az önfeláldozó részvétet szamaritán módra gyakorolta azon nő, mikor engem, megcsonkított sebesültet gondozása alá vett; de nemcsak engem ápolt éjjeleken át, hanem mindazon sebesülteket, kiket onnan elszállítottak, és ő volt egyedüli ápoló kíséretünkben, reánk nézve megbecsülhetetlen. Egy honvédpajtásom neje volt, de azelőtt nem láttam, nem ismertem. Egynéhány nap múlva elhagyott bennünket, búcsúzva mondta, hogy vissza kell térnie a sereghez, ahol férje van, hátha annak esik baja. Hálásan búcsúztunk el tőle, de nevét elfeledtük megkérdezni; sokszor emlegettük gondos, gyöngéd ápolását. Jobban léve, váltig kutattam és pajtásaimat is kértem, tudják meg ki volt azon nő, kinek annyi hálával tartozom. Még az ötvenes években is alkalmilag sokszor kérdezősködtem utána, de nyomára nem akadtam. Ahányszor a szebeni csatáról meséltünk, mindig említettem, hogy elsősorban Matskásy Ferenc barátomnak és azután azon ápoló nőnek köszönöm életben maradásom, és mennyire sajnálom, hogy azon nőért semmit sem tehettem.

Ezen emlékem és sajnálatom évek múltával is élénken megmaradt, és így érthető a bensőmet remegtető benyomás; melyet egy levélnek az olvasása okozott, melyben le volt írva az út, melyet mint sebesült tettem, jellemző részleteivel és mint akkori kísérőm, arra való hivatkozással kér engem egy honvédpajtásom özvegye közbenjárásra, hogy nyerjen honvédnyugdíjat, mert öregsége miatt reá van szorulva. A sors úgy akarta, hogy csak akkor találjak arra, kinek hálám leróni akartam, mikor ő szükségében reám gondolt.

A nyugdíjat megkapta, és a mai napon újra meg újra hálával gondolok őreá.

1899. január 20.

tisztelő híved

Eszterházy Kálmán

[Budapest, 1899. január 21.]

[A közölt levél alatt]

Meghatottan közöltük a történetkét. Ötven év előtti kezed már neked ma csak egy emlék, egy álom, nem hiányzik, nem fáj. Megszoktad, hogy ne legyen. Erre nézve tehát csak irigyelünk, mert nagy kegyesség az istenektől, kit ilyen célokért részletekben engednek elenyészni. Az első rátát már te dicsőségesen lefizetted. Erre tehát nem reflektálunk.

Csak a másik kezednek kívánjuk e jubileum alkalmából, hogy még sokáig szolgáljon téged - de nem a szavazási lajstromokkal értem, melyeket, lévén gazdája képviselőházi jegyző, ez idő szerint folytonosan tartania kell, azoknak a különös taktikájából, kik azt hiszik, vagy legalább azt mondanák, hogy ezzel a hazát szolgálja. Oh, másképp szolgálta a porladozó másik.

M-th K-n

[Mikszáth Kálmán]

[Budapest, 1899. január 30.]

[Fejléc:] Kisfaludy-társaság

Kedves barátom!

a tegnapi ülésre novelláiddal együtt nagyon vártunk. Kérlek, mozduljon meg benned a jóakarat irántam, s holnap, kedden du. 5 h., az előzetes közülésre légy szíves vagy elhozni, vagy elküldeni a felolvasást - addig is pedig megüzenni a témát, terjedelmét, meg azt, hogy magad kívánod-e felolvasni?

Szívesen köszönt és feleletet kér

régi barátod

Beöthy Zsolt

[Budapest, 1899. február elején]

Igen tisztelt barátom!

A felolvasás címe »A rokon«. Kicsiny lesz, egy tárcányi és nem kívánom én magam felolvasni, hanem téged kérlek: alázatosan, ha kegyes volnál felolvasni.

Tisztelő híved

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1899. február 8.]

Igen tisztelt Kollégám!

Minthogy az »Orsz. Hírl.« beszüntetéséből, mert minden haláleset sok zajjal és szemrehányással jár, több támadásnak voltam kitéve, respektíve ma is egy interpellációban az országgyűlésen, amelyre ugyan a miniszterelnök úr egy közbeszólással érdemben megfelelt, de lehetek még kitéve ezentúl is.

Bár e támadások igaztalanok, s a feszült pártállás kifolyásai, ami nem helyes, azokkal szemben egyénileg mindig helytállok, de nem kívánhatván, hegy e személyi kellemetlenségből az elnökletem alatt álló egyesületet valamely hátrány látszata is érhesse, szíveskedjék egy legközelebbi választmányi gyűlésen az elnöki tisztről való lemondásomat bejelenteni - mely annál is indokoltabb, mert ez idő szerint nem is vagyok aktív újságíró.

Jelentse ki kérem egyszersmind őszinte köszönetemet a választmánynak és volt tisztviselő-társaimnak szíves támogatásukért, valamint őszinte szeretetemet az egylet iránt, melynek holtomig tagja kívánok maradni.

Valamint fogadja Ön is hálámat és tiszteletemet.

Budapest, február 8. 1899.

Kész híve

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1899. február 9.]

[Fejléc:] Budapesti Újságírók Egyesülete

Mélyen tisztelt Képviselő úr!

A Budapesti Újságírók Egyesületének választmánya ma délután 4 órakor rendkívüli ülésében felolvastatott t. Képviselő úrnak Vészi József alelnökhöz intézett levele, melyben az egyesület elnöke állásáról való lemondását jelenti be.

A B.Ú.E. választmánya a következő egyhangú határozatot hozta:

»A B. Ú. E. választmánya Mikszáth Kálmán elnök lemondását sajnálkozással tudomásul veszi és jegyzőkönyvbe iktatja azoknak a nagy érdemeknek az elismerését; melyeket a távozó elnök az egyesület alakulása és föllendítése körül szerzett.

A főtitkár megbízatik azzal, hogy a választmány e határozatát Mikszáth Kálmánnal közölje.«

Budapesten, 1899. évi február 9-én.

Kiváló tisztelettel lévén

Szatmári Mór

főtitkár

[Címzés:]

Nagyságos

Mikszáth Kálmán orsz. képviselő úrnak

Budapesten

[Budapest,] 1899. márc. 19

Kedves barátom!

Azt kívánod tőlem, hogy adatokat mondjak Rátótról, Széll Kálmán lakóhelyéről, mert - mint mondod - úgy rémlik előtted, mintha emlegettem volna, hogy voltam valamikor Rátóton.

Csakugyan voltam, jó emlékező tehetséged van, de mégis igen keveset tudok Rátótról mondani, mert nekem nincs jó emlékező tehetségem. Az én benyomásaim olyanok, mint a vadkörték, frissen leszakítva élvezhetetlenek, érniök kell előbb bizonyos ideig. A vármegyét, melyben huszonöt évvel ezelőtt fordultam meg utolszor, most látom tisztán, világosan, most szeretek róla írni; a szegedi árvízről, melyet átéltem, noha a leggazdagabb témákban, még most sem írhatok, mert még friss, még csak húsz éves dolog; még érik: - ez majd ezután jön.

Ami pedig Rátótot illeti, még csak az imént (kétévvel ezelőtt) voltam ott, még rendbe se szedtem a gondolataimat, hát ne neheztelj, ha mindössze néhány megjegyzést teszek azokhoz, amiket te más forrásokból, bizonyosan elég bőségesen összehordtál.

Rátót, hogy professzorosan kezdjem - Vas vármegyének Stájerrel határos szélén fekszik, ama vasúti sínek mentén, melyek Grácba, illetőleg Gleichenbergbe vezetnek. Magam is ebben a kies fürdőben szoktam nyaralni, mely nehány puskalövésnyire van a magyar határszéltől.

Egyszer a kis fiam is, magam is, mikor megérkeztünk, nem éppen jól érezvén magunkat, meglehet az úti fáradalmaktól, kifakadtam a gyerek előtt:

- Nem való nekünk, szívecském, ez az osztrák levegő; látod mind a ketten megbetegedtünk benne. Ne félj, többet ki nem mozdulunk Magyarországról.

Bercike rám nézett az okos, fekete szemeivel és a fejecskéjét rázta:

- Ne beszélj bolondokat, apa! Hiszen ha Árpád el nem fáradt volna, és még egy félórát megy, hát akkor ez is Magyarország volna.

A kis zsiványnak ezt a mondását most oda csavarintom, hogy ha az országokat a természet szabná, és nem a királyok kardjai, akkor ellenkezőleg már Rátót se volna Magyarországon, mert az örökzöld Stájer már itt kezdődik; a fenyő innen kezdve már permanens fa, s Rátót mellett két fenyőerdő is van. A fű is haragos zöld itt egész nyáron, s mikor Ernuszt Kelemen vagy Radó Kálmán, hasonlóan vasmegyei nagy urak, sopánkodnak, hogy mindenük elégett, elfonnyadt a nyár hevétől és a szárazságtól, Széll Kálmán egész gazdasága fönséges üdeségben pompázik. Mert Rátóton már megvannak a napszállta utáni harmatok, melyek valóságos vice-esőnek nevezhetők, és a hűvösebb éjszakák.

Körmenden túl, Grácba menet az út baloldalán egyszerre csak kiugrik egy szép kis rezidencia; egy valóságos városligeti tornyos villa, olyan tiszta, takaros, mintha cukorból lenne kifaragva. Ez a rátóti kastély.

Az utasok egymásnak mutogatják a kupék ablakaiból:

- Itt lakik Széll Kálmán!

Gyönyörű, szinte pedáns gonddal kezelt park hátterében áll az egyemeletes palota. A vasúti kupéból a kertbe lehet kiszállni, úgyhogy Széll Kálmán csak úgy sétabottal, felső kabát nélkül ül fel Budapesten a vasútra s egész kényelmesen lelép a parkjába. A park kicsiny, de fejedelmi díszű. Van benne lawn tennys pálya, nyírott sövényfalak, s csupa ritka díszfák ékesítik. Széll Kálmán rendkívül szereti a fáit, majdnem úgy, mint a teheneit. E kiváló államférfiú minden egyes növénynek, fának és cserjének tudja a botanikus nevét, s mindazt, amit a természettudósok megírtak. Azonfelül ösmeri minden egyes fájának történetét, honnan hozta, hogy nőtt fel, milyen viszontagságokon ment keresztül. Nem fák ezek előtte, hanem jól ismert egyének. Csak egy igazi nagy ember szeretheti a természetet ennyire, s figyelhet meg rajta ennyit!

Más nagy úrnak is van parkja, ritka növényekkel, de csak azért, mert ez sikk, mert hozzátartozik az úri állapothoz, de Széllnél nincs semmi haszontalan és semmi fölösleges. Nem azért van ez a park, hogy szép rámája legyen a kastélynak, hanem ez egy életszükség számára, ezek a fák az ő barátjai, akik együtt élnek vele.

Széll Kálmán az ő otthonában igazi magyaros házigazda, aki szakadatlanul becézi a vendégét. Különös, hogy őt némelyek hideg embernek tartották. Pedig alapjában egyszerű és természetes, s egyike a legnyíltabb embereknek, aki azt a csodálatos varázst bírja modorában, hogy az is, aki először beszél vele, kissé megmelegedve úgy érzi magát, mintha örökös ismerősök lennének.

A begombolt államférfiak iskolájába nem járt Széll Kálmán. Ezekkel az ócska eszközökkel ő nem dolgozik. Aki a lötyögős nadrágot feltalálta, amelyben a lábat csak sejteni lehet, bizonyosan görbe lába volt, vagy legalább semmi esetre sem voltak szép idomai. Széll Kálmán keveset sejtet, mindent megmutat. Az interwiewolót sohase fogja elereszteni a régi metódus szerint: »többet azonban nem mondhatok«. Az interwiewoló mindig azzal az érzéssel fog tőle távozni: »mindent megtudtam«. Sokat hagy megtudni másoknak, de lehet, hogy valamicskét mégis megtart magának; mindegy, a tudvágy nem érzi ezt s kielégítve emésztvén a hallottakat, nem fürkész a visszatartottak után. »Széll Kálmán mindent elbeszél«, lehet hallani néha-néha. - Dehogy! Széll Kálmán csak egy új griffjét találta ki az elhallgatás művészetének.

De hova tévedtem, kedves Miklós. Hiszen te nem Széll. Kálmánról vársz tőlem adatokat, hanem Rátótról. És igazad is van. Mert Széll Kálmánról esszé-féle dolgot írni vagy már későn van, vagy még korán. Nem azért, mintha nem lett volna eddig is egész államférfiúi egyéniség, de azért, mert te se közlöd egy palotának a fotográfiáját a Vasárnapi Újságban, amelyre most kezdenek egy második emeletet építeni.

Azért hát maradjunk egyelőre szorosan Rátótnál, hol én úgy hiszem, kétszer vagy többször is megfordultam. Egyszer - emlékszem - versben írt táviratot küldött Széll Kálmán Gleichenbergbe, amelyben ebédre hív meg. Ez ebédre Bánffy is eljött Budapestről. A verses táviratot természetesen igen rosszul vették fel a gleichenbergi távirászok, de azért igen kedves dolog volt, mert azt mutatta, hogy Széll Kálmánnak friss a kedélye. Az pedig nagy dolog. Mert az élet, a rettenetes próza és a nagy pozíciók, e tompító, őrlő malomkövek nem tudták őt megsavanyítani.

A rátóti kastély mindig tele szokott lenni vendéggel, s a szíves házigazda minden egyes vonathoz kiment, vagy elkísérni távozó vendégeket, vagy fogadni újakat. Sőt, ha csak arra utaztam is, mindig láttam Széll Kálmánt a vonatnál. Az olyan vonatot, amelyik neki vendéget nem hoz, üres vonatnak nevezi. A kastély földszintje egészen a vendégek kényelmére van berendezve. Az ebédlőbe be van vezetve a jelző csengettyű is, s mikor a vonat a szomszéd állomásról indul, Széll Kálmán ebédlőjébe is jelt ád. A vendégek kiisszák a jelre a búcsúpoharat, s elsétálnak a parkon át csibukjaikkal az indóházba a gazdával és az inassal, aki a csibukokat a felszállóktól összeszedi és visszahozza.

A földszint többi részét a vendégszobák, Széll Kálmán dolgozószobája és egy nagy szalon foglalja el, melynek falát a Széll Kálmán szép lányának, Széll Ilonának, Benczúr által festett arcképe ékesíti. Fesztelen, vidám levegő van e szalonban nyaranta, mikor a család együtt ül ebéd után. A vendég gyorsan lesz otthonossá és beszédessé. S ebben Széllnél is nagyobb érdeme van a kegyelmes asszonynak, ki olyan causeur, aminők a nagy francia asszonyok lehettek. Úgy tudja magát idomítani a vendégei észjárásához, hogy az már több mint ügyesség, az bravúr; kitalálja az illető egyéniségéhez képest valami finom ösztönnel, hogy az miről szeret beszélni, s ha az aztán megszólal, olyan élénk érdeklődést tud mutatni annak az elbeszélt lappáliái iránt, mintha a legérdekfeszítőbb dolgokat hallaná a világon. Egy-egy meglepetést eláruló mozdulat, egy »ah« felkiáltás, egy-egy odavetett kérdés még csak jobban felvillanyozza és becsalogatja a diskurzusba a beszélgetőt, aki egészen jól érzi magát, animálva van, abban a falláciában élvén, hogy ő most fölségesen mulattatja a kegyelmes asszonyt (kezdi is hinni apródonként, hogy ő voltaképpen szellemes ember,) - pedig hát a háziasszony egyénisége az, mely őt olyan érdekessé átvarázsolta, mint ahogy a délibáb játéka felfordított tornyokat fest olyan helyre, ahol csak fű és kóró tenyész.

Ha némi egyéni vonást is meg akarsz íratni a cikkben a családról, meg lehet jegyezni, hogy Széllnében van valami a Deák előadási modorából, az a végtelen egyszerűség s amellett rendkívüli plaszticitás, míg ellenben Széllnél, aki roppant lucidus fej és hatalmas, szinte szenvedélyes analizáló, imitt-amott kicsillan valami a Vörösmarty lelkének színes pompájából. Pedig Széll valószínűleg nem is igen ösmerte Vörösmartyt.

Ott szokott nyaralni Vörösmarty Béla is, aki csendes, szelíd, kontempláló természet. Szívesen van a természetben, hallgatja a fák zizegését és a pityerek dalolását. (Azon a vidéken pityernek hívják a pacsirtát.) Lehet, hogy titokban verseket is ír.

Egyébként a rátóti kastély lakói a legirigylendőbb emberek, mert valami csodálatos nagy nyugalom látszik rajtok elömleni. Az ideges XX-ik századból nincs ott semmi, csak a komfort és a jólét. A flancnak, mely rikító zajával fölveri a magyar úri kastélyokat, semmi nyoma e kis paradicsomban. Angolos kényelem és megfoghatatlan rend van itt. Cselédek hada nem alkalmatlankodik, lakájokat nem is látni; csak éppen, ha szükséges. Mintha azokból a mesebeli kastélyokból való volna, ahol magától történik minden. A park kavicsos talajain a lábak nyoma a következő pillanatban föl van gereblyézve. Ki gereblyézte fel, mikor, - azt senki se tudja: Egy pohár vizet kívánsz - a víz előtted áll. Ki hozta, mikor hozta? észre sem vetted.

És a család oly nyugodt, oly derült, nem siet, nem panaszkodik, nem dicsekszik, mintha nem ösmerne se politikát, se nagyvilágot, hanem csak gyönyörködne szakadatlanul a napsugarakban, a fák kilélegzésében, és mintha nem lenne se egyéb dolga, se egyéb célja e világon, csak éppen azt a jelenlevő vendéget szórakoztatni.

Csak a háziúr rendül meg e feladatában, de ő is csak egy percre. Esti szürkület van, finoman permetez a harmat, szürcsölik szomjasan a park növényei. Egyszerre megszólal távol az érkező gulya kolompja mélabúsan. Széll Kálmán megrezzen és fészkelődik a széken.

- Jönnek a tehenek - mondja fölélénkülve.

Látszik, hogy szeretne kimenni, tűkön ül. Szeretné megtudni, hogy a kedvenceivel mi történt, hogy folyt le délutánjuk, mik a gulyás megfigyelései, nem lett-e a rózsaszínű üszőnek semmi baja?

A kolomp egyre közelebb, közelebb hangzik...

S ez a legokosabb idő búcsúzni. Hát én is búcsúzom tőled kedves Miklós, csatlakozván a régi státusférfiúi iskolához, azaz begombolkozva kijelentem, hogy nem mondhatok többet. Nem újságírói szemmel néztem meg Rátótot. Majd ha egyszer magáról Széll Kálmánról, az itteniről kell írni, az jó téma, azt szívesen elvállalom.

M - th K - n

[Gleichenberg, 1899. augusztus 18.]

Kedves Welfner Úr!

Itt küldöm a Laci gyerek első szárnypróbálgatását az »Új Idők« számára. Hogy töltötte a nyarat? Mi holnap indulunk innen Cirkvenicába, s még két hétig leszünk ott.

S akkor aztán személyesen is látjuk egymást és kibeszélgetjük magunkat.

Gleichenberg, 18. aug. 899.

igaz barátja

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1899. október 8.]

Kedves barátom! Crillon lovagot kinevették, hogy mikor a XIV. Lajos ebédlőjében Krisztus fölfeszítéséről volt szó, fölkiáltott: »Ha én ott lettem volna, nem engedem a dolgot.« Én hát nem egészen merem mondani, hogy nem engedtem volna be a Pesti Hírlap tárcájába, ha ott lettem volna a »Lloyd klubból« szóló két közleményt - de a habitust, amelyben megjelent, mindenesetre kifogásoltam volna.

Szó ami szó, bár már magam is sokszor írtam és még fogok is e lapokon, igen szubtilis, kényes témának tartom s ex principio nem helyeslem, hogy egy párt belső élete künn a fórumon pertraktáltassék. A klub nézetem szerint egy család. Ott függönyök vannak az ablakon. A politikus ingujjban jár (némelyik a nadrágját is leveti addig, míg másikat húznak rá), s joga van ilyenkor be nem bocsátani a fotografust, aki le akarja fényképezni.

A klub más elbírálás alá esik, mint a képviselőház. Ott az intimus léhaságok a legjobb tárcaírói anyag - itt ellenben csak a kihatásaikban komoly érdekű eseményekhez szabad nyúlni. Hiszen világossá teszi ezt egy, a magánéletből vett példa. Szabad megírni X. kisasszonyról mindent, ha megmérgezi magát vagy ha színpadon van; de nem szabad hű leírást adni róla, ha a fürdőkádban van.

Mindamellett igen csalódnál, t. barátom, ha azt hinnéd; hogy én a világjavításra adtam magam. - Nem bánom én, akármit írnak az emberek, akármiről és akárhogy. Sőt nem kifogásolnám a »Lloyd klubból« című közleményeket se, akár flirtel, akár kellemetlenkedik nagyokkal és kicsinyekkel az írójuk, ha ott volna alatta, hogy ki teszi, vagy ha nem úgy festene a dolog (a laikusok előtt), mintha én írtam volna a két közleményt, aki pedig a mostani ülésszak alatt még a lábamat se tettem be a klubba.

Azért fest pedig úgy a dolog, mert a Pesti Hírlap íróemberei közt magam vagyok szabadelvűpárti képviselő s mert azok a betűk (melyekkel a cikkek szedettek), azon a helyen (ahol a cikkek megjelentek), kizárólag engem jelentettek szinte két évtizeden keresztül; - így a jel és a név hiánya [ellenére] is.

Szóval ez az én ruhám volt, s ma is a magaménak tartom. Képzelheted, milyen kellemetlen, ha az ember másnak a ruhájában van! - épp olyan rossz érzés, ha más valaki van a saját ruhánkban.

Kisdiák koromban egyszer korán reggel befeküdt az ágyamba egy odatévedt diákpajtás, fölvette a hálóingemet és hortyogott. Nem mertem felzavarni, mert erősebbnek látszott nálamnál, de miután restelltem a hortyogást (amiről a néni azt mondta, hogy nem szép dolog), és nehogy nekem tulajdonítsák, akik az ajtó előtt elmennek, egyszerűen felírtam krétával az ajtóra: »Nem én alszom odabent, én már játszom«.

Én a jelen szituációban sem tudok okosabbat. Kérlek tehát tisztelt barátom, írasd ki valamely módon lapunkban, hogy a »Lloyd klubból« című közleményeket nem én írtam - hogy »nem én játszom ott; én még alszom«.

Mikszáth

U.i. A kis regényt, »Egy éj az Aranybogárban«, ma fejeztem be a »Pesti Hírlap« naptára számára.

[Budapest, 1899. október 8.]

Kedves Barátom!

Az Aranybogár befejezésének a híre régi szerkesztőségedben óriási szenzációt okozott. Csak azt kérdezik egykori cimboráid, hogy minek muszáj annak éppen kisregénynek lenni?

Ami pedig a Lloyd klubot illeti, persze, hogy persze. Azokat csakugyan nem te írtad, hanem egy képviselőtársad. Dehát a valamirevaló magyar ember meg nem állja, hogy a szomszédja földjébe bele ne szántson, hogyha a gazdája parlagon heverteti.

Amiből mármost te is vond le a konzekvenciákat, ha bennünket lecsepültél.

a szerk.

[Budapest, 1900. február 19.]

Tisztelt Barátom!

Oly fejfájásom van (valamelyik mégis rossz volt az italokból), hogy tehetetlen vagyok a mai estére. (Öregszik a legény, hiába.) Fenntartom magamnak a szerencsét egy legközelebbi estére, de a mai estét kénytelen vagyok otthon tölteni.

Budapest, 1900. Február 19.

igaz híve

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1900. április 19. előtt]

Kedves komám!

Ha a lábad engedi, arra a szívességre kérlek, jelenj meg a szerdai városi közgyűlésen, ahol a Farkas László ügyét fogják tárgyalni.

Azt már nem is mondom, hogy pártold, mert azt aztán már úgyis megteszed - mivelhogy igazsága van.

Kézcsókomat add át az én kedves komámasszonyomnak

igaz híved és druszád

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1900. június 23.]

Kedves druszám és komám!

Köszönöm szíves megemlékezésedet rólam és kedves leveledet.

Nagy örömmel fogadom el a meghívást. Csak azért nem írtam róla előbb, mert te is el voltál foglalva, és én meg nem voltam tisztában, hogy mikor mehetek ki Gödöllőre. De most már megtaláltuk közösen Rudnayékkal az alkalmas napot, a jövő pénteket, Péter-Pált. Ez azért is jó, mert abban az illúzióban élhetünk, hogy két napot töltöttünk veletek.

A professzor-dologban természetes, hogy igazad van. Az akkori professzorok ezt használták: »Tekintetes Tudós T. T.« Észrevettem én azt mindjárt reggel, de hamari munkánál kicsúszik az ilyen. Majd jó lesz a kötetben.

Itt még eddig nincsenek nagy melegek, nagyon el lehet még tűrni az időt. Mindamellett a gödöllői nap lesz zárónapja az én munkaesztendőmnek is. (Legalább jó íz marad utána.) Szombaton aztán mi is megyünk a nyugati civilizáció felé, mert a gyömrői tuskulumot[!], amelyről a komámasszony őnagyságának szólottam (kinek egyébiránt kézcsókomat légy szíves tolmácsolni), nem adta ide a csökönyös fejű ezredes.

Addig is, míg élőszóval kibeszélgetjük magunkat, maradtam

őszinte tisztelő híved és

szolgád

Mikszáth Kálmán

Budapest, jún. 23. 1900.

[Címzés:]

Nagyságos

Csiky Kálmán egyetemi tanár úrnak stb.

Gödöllő

[Borítékbélyegző dátuma:] 900. jún. 24.

[Budapest, 1900. szeptember 25.]

Kedves barátom!

Egy szép főrangú asszonynak megígértem, hogy szerzek neki egy falatka Kiss József kéziratot. Dühödt tisztelőd, aki Arany fölé tesz, megérdemli. Azért hát küldj nekem akármilyen ákombákomot, de lehetőleg olyat, mintha már javítottál volna rajta, szóval egy igazi relikviát.

A Légrádyak nekem rohantak, hogy valamit közöltél most a »Hét«-ben tőlem, ami szedés alatt van náluk egy kötetemből. Mondtam hogy én nem tudok róla. Aminthogy nem is tudok, mert nem voltam itthon. Már mégis látom, hogy eredetit kell írnom neked is ezentúl - hogy legalább joggal dörmögjenek a Légrádyak, ha már mindenáron dörmögnek.

A kéziratot várja

igaz barátod

Mikszáth Kálmán

József körút 65.

Budapest szept. 25. 1900.

[Budapest, 1900. december 5.]

Szívemből köszönöm a szabadelvű párt üdvözletét; isten áldását kérve a szabadelvű lobogóra. Ebben a politikai jelben látom szeretett városunk legbiztosabb fejlődését, mert csak érett politikai nézetek bírnak a hódítás erejével, állandóan csak ezek teremthetik meg a békés együttélést a lakossággal, és ez együttvéve teremti a jólétet, amiből önként következik aztán a tápláló föld iránti szeretet, a magyar állameszme végleges diadala.

Hű képviselőjük

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1900. december 7.]

Kedves Barátom!

Itt küldöm könyvemből az első példányt, vagyis még az első előtti példányt, mielőtt a könyv fölvette volna az igazi toalettjét, mellyel a világba megindul.

Ez a még fel nem öltözött könyv annak a bizalmas barátságnak a szimbóluma akar lenni, melyet irántad érzek; - ami pedig a könyv tartalmát illeti, ez ama levegőben termett, amit az a politika teremtett, melynek a zászlaja alatt szolgálunk.

Az én világnézetem tőletek való, csak a stílus és a gondolkozási modor az enyém. Nem írtam történelmet, mert nem az én feladatom. De mégis a kort rajzoltam. A történetíró úgy adja elő a maga föltevéseit, mintha igazságok volnának, a szépirodalmi író úgy adja elő az igazságokat, mintha hazugságok lennének.

A dolog azonban egyre megy. Kiki a módja szerint szolgálja az országot, vagy annak kultúráját.

Erről különben, úgy látom, nincs elég papírom hosszabban fecsegni, inkább csak arra kérlek, félre ne érts. - Nem egy könyvet akarok neked ajándékba küldeni, mert akkor egy jó és tiszta példányt küldenék, de az együttérzés és barátság meleg gondolatát akartam előtted kifejezni azzal a magyar motívummal, hogy az ember az első cseresznyeszemet a fácskájáról, mikor még szinte éretlen, elküldi a legkedvesebb emberének.

Budapest Dec. 7. 1900.

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1900. december 11.]

Nagyságos Elnök Úr!

Igen tisztelt bátyám Uram!

Hozzám intézett becses leveled nyájas hangjában benne van már az a kitüntetés, melyhez méltónak szeretnék mutatkozni. Bárcsak sikerülne valami jól mulattató dolgot kigondolni ez alkalomra.

Ami a többit illeti, egészen a tietek vagyok, természetes ennélfogva, hogy a terminusokból ahhoz állok, amely nektek a legkellemesebb. Ti. tartom magamat dec. 29-ikéhez.

Mély tisztelettel maradtam Hozzád szívem mélyéből ragaszkodó

Budapest, dec. 11. 1900.

híved és szolgád:

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1901. január 2.]

Kedves Miksa bátyám!

Már úgy hallás után is nagyon tetszett a tegnapi beszéded, aminek kifejezést is adtam a P. H. [Pesti Hírlap] tárcájában, de ma elolvasva azt, valóságos elragadtatással gondolok rá, mint remekére a formának is. Örök mintául kellene bevenni az olvasókönyvekbe.

Meg nem állhatom, hogy e levélkében ne adjak kifejezést csodálatomnak afölött, hogy téged a kor értékesebbé javít, mint a nemes bort.

Bpest, jan. 2. 1901.

Tisztelő szolgád

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1901. március 12.]

Tisztelt osztálytitkár úr!

A jövő májusban »Szökevények« című kis novellámmal be akarván az Akadémiába köszönteni, van szerencsém erről a körülményről Méltóságodat tisztelettel értesíteni.

Budapest, márc. 12. 1901.

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1901. május 25.]

Méltóságos Tábornok úr!

Becses sorait eltettem emlékül - a kézirat sajnos szétnyirbáltatott a nyomdában és el is veszett, mert én a kéziratokra sohasem fektettem semmi súlyt. Igen sajnálom, hogy így történt. Helyette bátor vagyok a Pesti Hírlapban ma megjelent kis dolog kéziratát elküldeni. És ha valami szép dolgot sikerül egyszer írnom (amit reménylek), jövőre el fogom tenni a kéziratot, hogy azt a tábornok úr rendelkezésére bocsássam - mert érzem, milyen nagy kitüntetés nekem, hogy ezen a réven egy kis érintkezéssel fogok dicsekedhetni egész életemben.

Tisztelő szolgája

Mikszáth Kálmán

máj. 25. 1901.

[Budapest, 1902. január 17.]

Kedves keresztfiam[!]

Itt küldöm a puskát, amit vasárnap ígértem és itt küldöm hozzá a vadászterületet és az állatokat, amelyekkel azt tehetsz, amit akarsz.

Csókol szerető keresztapád

Mikszáth Kálmán

Budapest, jan. 17. 1902.

[Borítékcím:]

Csiky Árpád Úrnak

kedves keresztfiamnak

(Dr Csiky Kálmán úrnál)

Budapest

Kálvin tér és Irányi utca sarok

[Budapest, 1902. augusztus 3.]

Kedves Barátom! Azt kívánod tőlem, hogy írjam le lapodnak milyen érzései vannak az olyan embernek, aki mint modell ül a saját szobrához. Azt látom ebből, hogy ezt te valami különös élvezetnek tartod. Legalább is úgy kérdezed, mint ahogy kérdeznéd, mit érez egy ember, akinek például a lábát vakarják.

Hát erre én azt felelem neked, hogy minden attól függ, vajon viszket-e a lába az illetőnek? Mert ha viszket, akkor mennyei kéj, de ha nem viszket, akkor csak alkalmatlan csiklandozás.

Hát az én lábam nem viszket - és igazán azt gondoltam magamban, mikor a szép szőke ifjú finn szobrász, Sailo Alpo fölkeresett, hogy le akar mintázni, amit Filcsik István (egyik beszély-alakom) mondott, mikor egyszer a te rajzolód; Dörre Tivadar, a falujában utazván, le akarta a vázlatkönyvébe rajzolni.

- Köszönöm nem kívánom, nincs már nékem szeretőm.

Bizony már nekem sincs. Sem azokból, akik szoknyában járnak, sem azokból, akiket a görögök fantáziája látott el toalettel és nem Monaszterly és Kuzmik. Maholnap elhagynak a múzsák is, a hiúsággal pedig régen szakítottam.

A szobrász azonban rokonszenves ifjú, nem akartam egyszerűen megtagadni a kérését.

- Hát minek lesz önnek az a szobor - kérdeztem tőle töredezett németséggel, mert finnül nem tudok.

- Tanulni akarok az ön fején - felelte szintén németül, mert magyarul nem tud.

Titkon az a gondolatom is volt, hogy amíg ülök neki, legalább a német nyelvben gyakorlom magam. Mert azt hittem, hogy ő tökéletesen beszél németül, csak később tudtam meg, hogy ő meg rólam hiszi azt. S ebben a hitben beszélgettünk vagy két hétig, míg valami gazember felvilágosított bennünket. Ez volt az első kölcsönös csalódásunk.

Elmondta, hogy a kész szobrot majd a helsingforsi múzeumba küldi. Ott aztán keresnek egy hozzá hasonló finn-koponyát, egymás mellé teszik a kettőt s építik tovább a magyar-finn rokonságot.

No, erre csakugyan elég jó lehet az én fejem is, hát ráálltam, hogy ülök neki, de figyelmeztettem, hogy kezdjen mindjárt hetven évesnek mintázni, mert az eltart vagy húsz esztendeig, míg engem annyiszor odakaphat a Strobl műtermébe, amennyiszer szükséges.

Hanem Sailo Alpo is ravasz emberke a maga nemében. - Niksz, nuksz. Ich werde Sie hier machen in seinen Zimmer.

A lakásomra hozatta az anyagot, az állványt, a fejmérő körzőt s egyéb szobrász-szerszámot. Mikor aztán minden együtt volt, odaálltam nagy rezignációval. No, hát most már itt vagyok, tessék a fiziognomiámmal rendelkezni.

Hohó - szólt a művész -, nem oda Helsingfors. Először is az úr lelkéről akarok egy kis mintát. Ehhez körülbelül három nap kell.

- Hogy a lelkemről? Azt csak nem tehetem a tenyeremre.

- No, azt nem is kívánom, csak a könyveit akarom elolvasni.

- Szeretném tudni, milyen nyelven?

- Hát finnül - felelte egész egyszerűen. Éppen ma kaptam egy szállítmányt.

Igen megörültem a finn könyveknek, melyeket Jalava és mások fordítottak, de melyekről eddig semmit se tudtam. A művész elolvasta a »Szent Péter esernyőjét«, továbbá két kötet apró elbeszélést, majd így szólt:

- Most már tisztában vagyok önnel. Most már kezdhetjük a külső hüvely formálását.

A délutáni órák voltak kitűzve, háromtól ötig. De ez csakhamar lehetetlen időnek bizonyult, mert amint leültem, azonnal letapadtak a szemeim. Majmuna álomtündér suhogó szoknyája szélével megérintett. Ez az egyetlen asszony még, aki varázserővel bír fölöttem. Sailo Alpo azonban nem akart egy alvó írót. Arra kért, tegyem át az üléseket délelőtt tizenegyre. Nem ért semmit. Délelőtt is legott elaludtam, mihelyt eleibe kellett ülnöm s egy pontra szegeznem a szememet. A művész kétségbe volt esve, de én legalább gazdagabb lettem egy tapasztalattal: »Ha álmatlanság gyötör, állj be modellnek.«

Egy szó, mint száz: nagy viszontagságok között vittük annyira, hogy a szürke, idomtalan alak lassankint engedelmeskedni kezdett a fiatal mester ujjai alatt, s napról-napra jobban fölvette az én alakomat. És hát most már megvan, és abban is megfelel a szobrokhoz kötött követelményeknek, hogy nem igen hasonlít hozzám.

Nem tagadom, sokat szenvedtem, mert néha órákig kellett állnom egy helyen úgy, hogy a lábaim elzsibbadtak. De nemcsak én szenvedtem, a szobrász is sok keserűséget állt ki a látogatóim kritikája alatt. Egyik ezt kifogásolta, másik azt.

- Kerekebbnek kellene lenni a fejnek.

- A szemek túlságosan messze vannak egymástól.

- A fej nem eléggé hosszúkás.

- A szemekben nincs elég kifejezés.

- Valami idegenszerű van rajta.

A szegény művész elszomorodott ilyenkor s mint e modern Sisiphus, újra kezdte átgyúrni az egészet, de hányszor! Hasztalan. A látogatók mégis többnyire azt mondták:

- Nem az igazi... Tudja Isten, mégse az igazi.

- Most még kevésbé hasonlít.

- Hisz ez az öreg Deák Ferenc.

- El van hibázva profilban.

- A homlok nagyon alacsony.

- A fej túlságosan nagy.

Néha annyira ellentmondók voltak a jóakaratú megjegyzések és tanácsok, hogy a Sailo Alpo homloka elborult a tanácstalanságban. »Istenem, mit csináljak hát?«

- Ne adjon semmit a megjegyzésekre - tanácsoltam neki. - A milói Vénusz még ma sem lenne kész, ha alkotója minden észrevételt honorálni akar. Hanem, tudja mit csináljon? Gyúrja át a nyakkendőmet   f e r d é n   l e c s ú s z o t t r a,   mert az a csinos bog a nyakamon és a jó vasalású kabát zavarja meg az embereket.

A művész szót fogadott, egy-két mozdulatot tett a nyirkos agyagon és íme, a nyakkendő balra csúszott.

Jöttek aztán is a látogatók, nézték a szobrot, meglátták a ferde nyakkendőt, elmosolyodtak és szóltanak egyik úgy, mint a másik:

- Ejnye, de tökéletes!

Olyan, amilyen. Én nem akarom dicsérni, de azt az egyet minden felebarátomnak jó lélekkel mondhatom, hogy az efféle mulatságot tegye el magának a halála után való időkre.

[Budapest, 1902 őszén?]

Köszönöm a kegyes sorokat; örömmel megyek el.

[Nyomtatva:]

Mikszáth Kálmán

[Címzés:]

Nagyságos

dr Csiky Kálmánné úrhölgynek

Helyben

Lónyai utca 23.

[Budapest, 1902. november]

Nagyságos Komám Asszonyom!

Ámbár most náthám van, és étvágyam nincs, vasárnap este <mégis> teszem tiszteletemet. Nem »annak dacára« hanem »éppen azért«. Minthogy ugyanis nem jól érzem magamat, olyan helyre kell mennem, ahol jól szoktam magamat érezni.

Kézcsókkal, igaz komája

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1903. febr. 22.]

Fogaras jelene és jövője

[Levél a szerkesztőhöz]

Egy vidék lap nélkül úgyszólván olyan, mint a néma, aki nem tud fájdalmának, örömeinek, bajainak hangot adni; pedig a legnagyobb orvos is, mikor a bajt gyógyítja, magától a betegtől is akarja hallani, hol fáj, mije fáj, s csak ezután meri megállapítani a diagnózist. Ez okból örömmel üdvözlöm az új lapot, mely remélem - hű tükre lesz az ottani társadalomnak. Azonban hátránya is van a dolognak, mert a szegény ember könnyebben viseli el a szegénységét, ha folytonosan nem látja a tükörből a szakadozott ruháit és a saját bozontos elkeseredett arcát.

Egy lapra kétségen kívül nehéz, de szép feladat vár Fogarason, ha helyes eszközöket használ és nemes célokat tűz ki s azokat komoly mérséklettel szolgálja; ha eleveníti a társadalmat, fölpiszkálja a szunnyadó erőket s tevékenységre ösztökéli; ha feltárja a létező bajokat - de ha nem csinál újakat ő maga is, ami a vidéki lapokkal gyakran megtörténik, hogy fölzavarják a jótékony békét, kivált ahol több nemzetiség van.

Ami a közbajokat illeti, azokra kétségtelenül az az axióma áll, hogy amely bajokat könnyű felösmerni, azokat nehéz gyógyítani - amelyeket ellenben nehéz felösmerni, azokat könnyű orvosolni. Így pl. Fogaras megye legnagyobb baját, a szegénységet, könnyű felösmerni, minél fogva gyógyítása a legnagyobb nehézségekbe ütközik; még szinte a fantáziát is igénybe kellene venni ehhez a kúrához. Szükséges lenne elsősorban az Olt szabályozása. Nagy tőkék, ipari vállalatok, gyárak kellenének e vidékre, hogy a munkás kéz és a föld; termékeinek becse emelkedjék s a nagyobb jólét forrása legyen. De hát honnan jönnének ezek a tőkék, ezek a gyárak? Az Aladin csodalámpájának szellemei már beszüntették fürge szolgálatkészségüket.

Azért hát a helyi sajtónak nem az ilyen könnyen fölismerhető, sőt el sem titkolható bajok föltárása a feladata (mert a köhögést és a szegénységet úgyis mindenki észreveszi). Ezen az utóbbin segíteni csak szerencsés véletlenek képesek, vagy csodák. Hanem a nehezen fölismerhető bajok megfigyelésével okozhatnak hasznot, mert ezeken a jóakarat könnyen segíthet. Ami pedig megvan Fogarassal szemben úgy a kormánykörökben, mint a magyar parlament és társadalom egyéb rétegeiben is.

Ez a jóakarat a mi kincsesföldünk, ezt kell okosan fölhasználni, de nem kimeríteni, sőt kímélni, öregbíteni az irántunk való rokonszenvet. Ennek pedig az az útja, hogy nem másoktól kell mindent várni, hanem mozogjon maga a megye, illetve a község is, és tudjon áldozni azon eszközök megteremtésére, melyek a fokozatos emelkedés forrásai.

A szellemi és anyagi emelkedésnek pedig a legfőbb három követelménye:

Az egyik a béke a magyarok és a nemzetiségek közt, melyet a megye most élő faktorai dicséretes mérséklettel és önmegtagadással létrehoztak.

A másik: a közélet tisztasága, melyre nagy energiával törekedni kell. Mert csak a tiszta és friss levegőben van igazi fejlődés.

A harmadik: a társadalom összműködése. Sok széthúzó ember nagy gyengeség: kevés egy célra tartó ember is nagy erő velök szemben. Hát még a sok egy célra tartó ember!

E három irányban legyen résen az új lap, ha missziót akar betölteni; ne nyúljon hozzá a békéhez zavaró tollal, ébresztgesse a társadalmat, és ügyeljen a közélet tisztaságára, de sohase a személyeket nézze, hanem a dolgokat. A spanyol kardokon olvastam a következő feliratot: »Ok nélkül ki ne ránts, becsülettel tégy a hüvelybe.« Bár minden hírlapíró rávésetné a tollára: »Ok nélkül be ne márts a tintába, és becsülettel tégy vissza asztalodra, mint olyat, aki az igazságot szolgáltam.«

Annyival is inkább vár nagy és nemes feladat Fogaras új organumára, mert tény, hogy Fogaras megye helyzete kényesebb, mint általában némely más megyéké. Hiszen némely megyék azt is gondolhatják, amit Mátyás király restjei: »Ha kellünk az országnak, hát legyen ránk gondja s ha az ország virulni fog, mi is fölpezsdülünk.« Ámbár ez is csak önáltató frázis, mert a szív egészségesen lüktethet, s az egyes testtagok ennek dacára sorvadhatnak. De ha megállna is ez az okoskodás egyebütt, Fogaras primipilusainak nem lehet a szívük teljesen aggodalommentes a jövőre nézve s kötelességük preventíve dolgozni bizonyos esélyek bekövetkezésének meggátlására.

Semmi titok se lehet abban, hogy a közigazgatás megoldandó nagy feladatainak sorrendjében a megyerendezés kérdése is bennfoglaltatik, s ahhoz se kell prófétai tehetség, hogy egypár erdélyi megye e szabályozások és kikerekítések kapcsán el fog tűnni örökre, Isten mentsen meg attól, hogy Fogaras ezek között legyen. De ha komolyan szeretjük fészkünket, lehetetlen, hogy a Damokles-kard gondolata ne nyugtalanítson.

Könnyelműségre mutatna, ha ez a nyugtalanság nem jelentkeznék. Az okos politika: a bajok előrevetődő árnyékát meglátni s kitérni előlök, hiszen még ki lehet kerülni.

Lehet, hogy az idő még messze van; lehet az is, hogy már közel van, talán még én leszek a vármegye egyik képviselője, talán más, nálamnál erősebb ember, de az bizonyos hogy nagy előrelátási hiány volna azzal a Pató Pál-féle filozófiával várni be azt, hogy »iszen majd felmegy egy kérő deputáció annak idején a belügyminiszterhez és majd közbevetik magukat a képviselőink«.

Nem emberekre, nem protekciókra, nem jóakaratokra (ezek mind csak hajszálak) kell fölépíteni a jövendőt, hanem bástyákra, instituciókra. S itt főleg Fogaras városának jut nagy szerep. Fogarast, a vármegye szívét kell fölsegíteni, fölemelni, fölvirágoztatni utánjárással, áldozatokkal, ernyedetlen munkával, téglát téglára rakni, morzsát morzsához tenni, míg végre olyan megyei empórium lesz, hogy egész természetes úton is egy nagy területnek a gyúpontja, amelyből messze kiszármazik a vérkeringés.

Mert ha aztán mindazok a vármegyék, amelyek a kikerekítés vagy a földarabolás esélyeiben dolgoznak, meg fognak jelenni deputációkkal és képviselőikkel a miniszteri audienciákon, ahol a megyék új mappája készül: a sok pro és kontra érv mind puszta szószátyársággá válik a nagy versenyben - hanem dönteni fog a városok ereje.

Merem mondani, hogy Fogaras városa jó úton van célja felé, de még a haladás elején. Tovább kell menni a megkezdett úton. Nagy dolgokat persze nem lehet kívánni (egyetemet, kir. táblát nem kívánhat), de kis dolgokat kell megcsinálni, amiket lehet - azok majd maguktól odahúzzák a nagy dolgokat.

Lehetővé kell tenni, hogy a pénzügyi igazgatóság minél előbb odajöjjön; ki kell építeni áldozatokkal a felek-fogarasi vasútvonalat. Különösen súlyt tudnék fektetni egy kis kulturális haladásra is; egy városi könyvtárt kellene szerezni, egy nyári színkört építeni, hogy a lélek is megtalálja a maga táplálékát Fogarason.

Jól tudom én azt, hogy századok mulasztását rövid idő alatt pótolni alig lehet; azt is tudom, hogy egy generáció nem bír meg annyi terhet és hogy a haladás mindenütt nemzedékek műve. De másfelől érzem a kötelességet, nyíltan megmondani, hogy egy kis erőfeszítés sohase lehetne olyan gyümölcsöző, mint éppen most. Mert ránk nézve az első főtörekvés az, hogy egyáltalán megéljünk.

Az aztán csak a mellék-kérdés, hogy jól megéljünk.

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1903. július 7.]

Gratulálunk Méltóságodnak

Mikszáthék

[Budapest, 1903. július 26.]

Igen tisztelt főrabbi úr!

Tegnap személyesen a miniszterrel tárgyaltam védencünk dolgában, mert észrevettem, hogy az alsóbb rétegekben az antiszemitizmus dolgozik ellene, ezt meg is mondtam a miniszternek, s épp azért, az ő hatalmi erejébe tettem le ezt a különben csekély ügyet.

A miniszter rá is tette a kezét és azzal bocsátott el[:]

»A három hely közül, melyet kér, nem tudom melyik üres még, melyik nem - vagy hol forognak akadályok, hol nem, de annyit ígérek neked, hogy embert csinálok belőle.«

Úgy tudom a lendvai állás nincs még betöltve - és erre ősszel kerül sor. Azt hiszem, ezt kapja meg. De ha nem is mindenesetre előkelő helyet kap: ez ki van kötve.

A holnapi napon Rohitsra utazom, s a nyár folyamán nem igen leszek már Pesten.

Bpest, júl. 26. 1903.

Tisztelő híve:

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1903. szeptember körül]

Méltóságos Asszonyom!

Miután szabad választásom van, gyakorlom ezt a kegyesen rám hárított jogot és a kedd estét választom - és hozzá a »Márványmenyasszonyt«, - de csak azért, mert a másik helyen, ahol ezelőtt voltunk, nem igen lehet beszélgetni. Tehát félkilenckor? De ha valami más helyre történnék meg állapodás, én annak is szívesen vetem magam alá.

Csókolja kezeit tisztelő komája

M. K.

[Nyomtatva:] Mikszáth Kálmán

[Címzés:] Csiky Kálmánné úrhölgynek

[Levél jobb sarkába nyomtatva:] Reviczky tér 1.

[Budapest, 1903. október 28.]

Mélyen tisztelt Igazgatóság!

Őszinte köszönettel vettem az Igazgatóság becses levelét, melyben még szélesebb munkakört ruház rám az eddiginél. Míg egyrészt örömet okoz nekem ez a tény, kivált abból a szempontból, mert egy erkölcsi elismerést is tartalmaz, más részt élénken fokozza bennem a vágyat azt munkásságommal és a Társulathoz való ragaszkodásommal viszonozni.

Mély tisztelettel maradtam a Társulatnak

őszinte híve

Mikszáth Kálmán

Budapest, okt. 28. 1903.

[Budapest, 1903 őszén]

[Töredéklevél]

A szobor eszméjét nem kell elejteni. Nagy szegénység a magyar kultúrtörténetben, hogy nincsenek benne asszonyok. Olyan üres nélkülök ez a kultúrtörténet és olyan szomorú, mint egy ház, ahol nem suhog asszonyi szoknya. Csodálom, hogy a jelenkor azt nem szégyenli. A mi asszonyaink élete közönségesen ott végződik, mikor az utolsó ember is meghal, aki vele együtt bálozott, vagy aki az asztalánál evett.

Egy ezeréves nemzet, és nincs benne az asszonyoknak egyéb nyoma, mint az a bizonyosság, hogy lenniök kellett, mert a férfiak tőlük születtek. Egyéb alig van. Némi nevet Lorántffy Zsuzsánna és Bohusné hagyott. Csakis ők. Mert Zrínyi Ilona és Széchy Mária nem az asszonykvalitások csúcspontjai, hanem a férfikvalitások szurrogátumai (pótférfiak).

Most aztán támad egy asszony, Veres Pálné, aki a semmiből alkotott valamit, szellemével, nagy lelkének energiájával, a közöny százfejű sárkányának letiprásával, szóval egy olyan asszony, aki egy szobor erejéig megnőtt.

Hiszen, ha nem volna egy ilyen asszonyalak, ki kellene gondolni egyet, mint ahogy egyebütt is vannak nagy alakjai valamely kornak, melyeket egy későbbi kor mesterségesen fújt fel nagyokká, mert a szobrok nem annak készülnek, akit ábrázolnak, hanem a jövő generációnak, akinek a szoborban meg van adva a minta, melyhez hasonlítsanak. Hogy a minta a valóság után van-e véve, vagy kigondolt, az mindegy.

A valóság valóság marad minden körülmények közt. Mondjuk a legrosszabb esélyt, hogy nem fog begyűlni a szoborköltség. Szégyen lesz-e ez és kinek? Hiszen Mátyás királyra is csak három vagy négy század után, hetven év alatt gyűlt egybe a szobor költsége, azaz, hogy még most se gyűlt be, mert még nincs kifizetve. Kisebb lett-e ezért Mátyás király?

Már magában ez a mostani mozgalom (még ha meghiúsulna is) emeli némileg úgy Veres Pálnét, mint élő hölgy tisztelőit, mert már az a tény, hogy szó volt szoboremelésről figyelmezteti a jelenkort és az utókort: »álljatok meg emberek, itt valaminek lenni kell, mert csoportosulás van«.

Mint ahogy a köznapi életben figyelmesekké leszünk olyan helyen, ahol sokaság verődik össze, Veres Pálnéra tehát már e mozgalom (s meghiúsulás esetén a híre) rávezeti az utókort, hogy figyelmesebben vizsgálja őt. Ezzel a mozgalommal, úgyszólván, be van adva a fellebbezés az utókorhoz, hol nem vesztheti el pörét.

Én különben hiszem, hogy sikerülni fog a dolog egészen, de hogy részben sikerülni fog, azt tudom. Legrosszabb esetben tehát marad egy töredék összeg, egy pár ezer forint, »Veres Pálné szoboralap«, mellyel okvetlenül célt érünk. Vagy úgy, hogy jobb időben, jobb nemzedék kiegészíti az összeget, vagy úgy, hogy valamely, az ő működésével rokon kultúrpalota emelésénél a megmaradt összeget odacsatoljuk annak a költségeihez, azon föltétellel, hogy azt Veres Pálné szobrával ékesítsék, akár a bejáratnál kívül, akár pedig, ha kisebb lesz az összeg, magán az épület homlokzatán is megelégszünk az ő szobrával a többi nagy kultúrharcosok társaságában.

Mikszáth Kálmán.

[Budapest, 1903 körül]

Méltóságos Asszonyom! Kedves Komámasszony!

Irodalmunk olyan szegény az ilyenfajta folyóiratokban, hogy teljesen megfelelő nincs. A Hét áll a legmagasabb nívón, de szecessziós, cinikus és istentagadó. Az Új Idők újság limonádés, picit frivol és rosszízlésű újság. A B[udapesti] Sz[emle] vaskos, unalmas. A többi folyóiratok szóba sem jöhetnek. Még talán a legjobb a Vasárnapi Újság a Heti Krónika című melléklappal. De természetesen ez sem az igazi. Ilyen csak egyszer volt a hajdani Koszorú, az Arany lapja. Teleki grófnőnek, aki maga is olyan jól lát a szellemi világban, nem merek ajánlani semmit. Kézcsókkal maradtam tisztelő komája

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1903. december 24.]

Kedves barátom a redakcióban!

Itt küldöm nektek a »Vasárnapi Újság« ünnepi mellékletéről »A fahuszár meg a lova, meg a ló sípja« című elbeszélést. Közöljétek a tárcában, és egyszersmind feleljetek nekem, micsoda rettenetes összeköttetéseitek vannak nektek nemcsak ezzel a világgal, hanem a másikkal is.

Én ezt az elbeszélést éppen azon éjjel írtam, mikor ti megírtátok rólam az újságban (gondolom a második számban), hogy milyen rossz írásom van, nem teszek vesszőket, írásjeleket sehova, szóval, nem tudok írni.

Szól pedig az elbeszélés egy olyan emberről, aki szintén azt állította valamikor, amit te, hogy nem tudok írni. Minthogy már meghalt az illető, egy sírkövön adresszáltam hozzá a cáfolatot (amint azt látjátok az elbeszélésből). Időközben azonban nem lehetett ráakadni a sírjára, minélfogva van egy fölösleges sírkövem. No, no, ne ijedjetek meg, nem nektek szántam. Csak éppen azért említem, hogy micsoda elmésségekre csábíthatna a ti meggondolatlan megjegyzéstek.

Ha ugyan a ti megjegyzéstek volt! Mert a hideg fut végig a hátgerincemen s a babona fog el, hogy mikor a fahuszárral megfúvatom a ló sípját, adjon jelt magáról a halott, hogy hol van, akkor ezzel egy titokzatos kéz mozdul meg az Újság hasábjain és azt írja mintegy feleletül: »Mégis csak nem tudsz írni?«

Maga volna az Szepi bácsi?... Vagy csak ti vagytok lurkók és bosszantjátok az embert?

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1903. december 24.]

Kedves barátom!

Magamra veszem a haragodat, mivel azt a kis cikket ellened én követtem el. Egyébiránt nem ez az első leveled, amit belőled kiharagítottam.

Hanem, hogy írni még most sem tanultál meg, az bizonyos. Valamikor régen, amikor még egymás mellett álló asztalon körmöltünk, sokszor megbámultam ebbeli defektusod miatt a - szedőt. Téged kezdetben csak érdekes embernek tartottalak.

Pipával írtál, mégpedig gipszpipával és írás közben olykor felkeltél a székből. Egyet vagy kettőt fordultál pipástól a magad tengelye körül; akkor leültél és írtál tovább. Évekig ment ez így. (Hol van már az az íróasztal és hol van az a pipa is! )

Minket majd kirázott a hideg, hogy ugyan mit lehet úgy írni, hogy az ember a maga tengelye körül forog, és gyanúsan mosolyog hozzá? De ne adj isten, hogy el bírtuk volna olvasni a kéziratból. Előbb a szedőnek adtuk és csak azután olvashattuk el.

Így aztán lassankint rájöttem, hogy tulajdonképpen becsaptál bennünket. Hiszen itt nem a szedőt kell megbámulni, hanem téged!

De annyi ma is megmaradt akkorról, hogy mindig mély tiszteletet érzek az iránt a szedő iránt, aki a te csodálatos kézírásodat úgy meg tudja fejteni, amint itt mindjárt következik.

Legyen tanúm a nyájas közönség.

Régi híved

Kenedi Géza

[Budapest, 1904. január 31.]

Kedves barátom! Exkuzálnom kell magamat, hogy belekontárkodom a szakmádba, a »Szerkesztői üzenetek«-be, amely rovatból te olyan csodát csináltál, mintha valaki liliomokat nevelne a szemetes ládában.

A dolog úgy esett, hogy ma a klubban voltam. Azaz ott vagyok én minden este, de a politikával nem foglalkozom, kivált mióta arra vállalkoztam, hogy politikafélét írjak a lapunkba. Este én kártyázni szoktam, s a politikából untig elég nekem annyi, amennyit Vörös László jónak lát elhullajtani osztás közben. Az is sok. Azzal se tudok mit csinálni.

Néha, nagy ritkán, ha hamar elvégezzük, mégis bemegyek a tanácsterembe, megnézni, hogy mennyit öregedett azóta Tisza István, aki legalább énrám nézve teljesen elveszett, mióta miniszterelnök. - Csak korban közeledünk egymáshoz.

Talán egyetlenegyszer beszéltem vele azóta, akkor is a lapunkat kérdeztem:

- Hogy tetszik »Az Újság?«

Kitérőleg felelt, hogy még nem igen olvasta. (A harmadik számnál tartottunk akkor.)

- Tegnap belenézegettem a vasúton - mondá -, de együtt jöttünk Klobusiczky Jánossal; hol olvastam egy pár sort, hol János mondott valamit, és úgy áll most eszemben a fölszítt anyag, hogy nem tudom, mi való »Az Újság«-ból és mi Klobusiczky Jánosból.

De hát ez nem tartozik ide. Mert mi köze a mi újságunkhoz Tisza Istvánnak? Azaz hogy mégis ide tartozik. Mert éppen arról lesz szó továbbad.

Hát ma is így történt, ti. bementem a tanácsterembe és ott találtam a gazdátokat, vagyis a gazdánkat, Gajári Ödönt, aki most éli a mézes heteit a lapjával. Ott ül rendesen. A bal szögletben, nagy csoport között, mint egy II. Eötvös Károly. Arca ragyog az örömtől, szemei fénylenek és egy nagy köteg levelet hoz fel naponkint, melyekből szemelvényeket olvas fel hallgatóinak.

Láttál már te valaha szerelmes embert? Poétát, akinek az első verseskötete megjelent? Udvarlót, akinek a lábát visszanyomogatta az asztal alatt egy finom kis topánka? Ohó! Csakhogy most ez egy egész csizma, amiben benne van a nagyközönségnek a nehezen mozduló tyúkszemes lába... Ha nem láttál efféle boldog szerelmest, nézd meg Gajárit. Napfényes derű önti el gömbölyű koponyáját, virgonc, fiatalos, amint áhítattal átugrik az egyik levélről a másikra, nem tud betelni velük. Csupa szerelmes levelek delejével hatnak rá. Az ördögbe is! Már egy szerelem is sok ilyenkor. De hátha valaki nyolcezer szerelmet érez! Pedig úgy áll a dolog. Gajári szerelmes a nyolcezer előfizetőjébe. Szeretné az egész világnak kikiáltani, mit írnak, mit mondanak az ő előfizetői. Minisztereket, államtitkárokat megállít, hogy hallgassák meg ezt, meg ezt, meg azt és amazt. Mit ír B., mit ír Z. Valami fölséges ez! És a száz levélből egyszerre ráakad, amelyiket keresi, mindeniket kívülről ismeri valami gyűrődésről vagy pecsétről.

Gajárinak ehhez az élvezetéhez csak a tied hasonlíthatott egykor, édes barátom, mikor Zsámbékon a rozzant kocsidat magad festetted be - s hogy a világ is részt vegyen abban a gyönyörűségben, mint válik a fakó járművecske újjá, csinossá szemlátomást, összes barátaidat összehíttad a festéshez.

Azaz Gajári még eredetibb. Mert ő már volt egyszer lapszerkesztő. Már maga az különös, hogy újra vállalkozott, mikor nem kénytelen vele! El tudod-e te képzelni, hogy Sokrates még egyszer elvette volna Xantippét?

De a végzet végzet, hát menjünk tovább. Utoljára is a siker a fő. S az megvan. Hiszen csak úgy dőlnek az előfizetői. S azonfelül a mostani Xantippe csinos, cukros kis jószág, nem az a töpörödött anyóka, aki a »Nemzet« volt.

Hát mondom, ma is bementem a tanácsterembe, Gajári észrevesz (mert az az ember mindent lát, amit nem kell), s örvendezve kiáltja felém messziről:

- Beérkezett már Kovács Márton is Besztercéről.

- Igen? - szóltam hanyagul, restellve bevallani, hogy nem tudom, ki az a Kovács Márton. (Talán valami új képviselő.)

- De megjött ám, öregem, Palojtai Imre is Szenográdról.

- No, csakhogy megjött - dünyögtem, nem tudva, mit felelek.

- Ötödmagával - folytatá édesdeden.

- Hát most velök fogsz vacsorálni? - kérdém - Nálad vannak szállva?

- Oh, te bolond, hisz ezek előfizetők.

Úgy. Rábámultam. Szent Isten, ez az ember minden előfizetőjét tudja, mint Julius Caesar a katonáit.

Levelei közt kezdett kotorászni, s gyorsan kihúzott egyet.

- Olvasd el ezt és írj neki, kérlek, egy szerkesztői üzenetet.

Egy levél volt B. I-től Debrecenből, amelyben ez állt:

»Tetszik nekem az újság, megszerettem és csak azt kifogásolom, mért nem írják ki nyíltan, hogy Az "Újság" a Tisza István lapja, akit én ez idő szerint legnagyobb államférfiúnak tartok; nincs azon semmi restellni való. Vagy ha nem a Tisza István lapja, hát akkor kié? Ne vegyék kérem rossz néven a kotnyeleskedésemet, de hiába, olyan az ember, éppen az olyan asszonyról, amelyik megtetszett, szereti tudni leginkább, hogy ki a férje, vagy kivel van viszonya?... stb.«

Elolvastam a levelet. - Hm, és mit feleljek?

- Hiszen te tudod, hogy és mint van.

- Tudom.

- Azt is tudod, hogy kinek írjuk a lapot. A te eszméd.

- Tudom.

- Hát mondd meg az egész közönségnek.

Íme így volt az egész. A gazda intézkedett, nekem szót kell fogadni; azért hát engedd meg, kedves barátom, hogy a revieredbe tolakodva, letegyem ide a famozus üzenetet.

***

- B. I. úrnak Debrecen. Hogy mi mindnyájan szeretjük Tisza Istvánt, aki méltó módon viszi a zászlónkat elöl ez idő szerint az, kétségtelen sőt vagyunk itt olyanok is, akik talán még jobban is szeretjük, mint kellene, de hogy ez a Tisza lapja volna, azt egyszerűen azért nem írhatjuk meg, mert nem a Tisza lapja. Köszönjük, ha ön egy szép asszonyhoz hasonlítja, de ez nem talál, mert ha elfogadnók, hajadonnak kellene őt mondani, aki nem szándékozik soha férjhez menni s még kevésbé flirtelni bármely kormánnyal.

Ezt a lapot éppen az általános flirteléstől megcsömörölve terveltük ki és oly időben tettük meg készületeinket a megjelenéséhez, mikor még a Tisza miniszterelnöksége legalább is oly messzeségben látszott, mint amilyen messzire Debrecen van Konopisttól.

Ha mégis hasonlítani kell valamihez, akkor mi óra akarunk lenni; de nem valakinek a zsebórája, amelyet magával vihet, ahova neki tetszik, hogy a zsebében ketyegjen; még kevésbé álló óra, amiben muzsikáló készülék is van (ilyet is szeretnek a miniszterek), de mi napóra akarunk lenni, melynek' a számai a liberálizmus napfénye nélkül üres, holt írás. Az írás és a napfény együtt jelzi az időt és csak annak, aki künn dolgozik a napfényen, az óra perifériájában.

Különben nem egyedül az ön levele feszeget ilyesmit A kíváncsiság kikandikál egyéb levelekből is, amit egy csöppet se csodálunk. A fogamzásban mindig van valami misztérium, s a titokzatos ingerli az embereket. Egy kezdő lapról mindig sok szó foly. Kik írják? Kinek írják? Honnan támadtak? Hova mennek?

És tényleg úgy is áll a dolog, hogy minden lap szolgál valakit. S a képzeletében okvetlenül meg kell jelennie annak, akihez szól, akit szolgál. Másképp az nem lehet. Magamról tudom. Mikor a regényeimet írom, mindig egy nénikém áll előttem, aki olyan édesdeden tudott kacagni gyermekkoromban, ha valami jóízűt mondtam, mint egy csengettyű. Mindent őnéki írok, vagyis ővele diskurálok, őneki beszélek el harminc év óta tarkabarka bohóságokat. Ha valami jó gondolat szalad ki a tollamból, őrá gondolok; és látom a mosolyt ajkain megcsillanni, vagy a könnyet a szemeiben, mire magam is elmosolyodom és folytatom, folytatom, nem bírok tőle megválni, - pedig hát szegény Máli néni régen a föld alatt porlik csendesen, valahol az ebecki temetőben...

Így teremnek azok a sokszor kacagtató dolgok a tintatartómból egy holt asszony mulattatására.

Azt hiszem, minden művészet ilyen. Még a mesterségek közül is sok. Mikor Worth ruhát komponál, képzelete előtt egy termetnek, egy ismerős alaknak kell lebegnie, s mekkora különbség, hogy az egy kövér pástétomsütőné-e, vagy egy szilfid marquise a St.-Germainből. A lap se egyéb, mint a munkatársak diskurálása láthatatlan személyekhez. Elmondják neki nézeteiket a napi eseményekről, lehetőleg annak a szájaíze szerint. Az egyöntetűség úgy gondolom, akkor a legtökéletesebb, ha minden munkatárs azt az egy személyt gondolja.

Van lap, amelyik főtisztelendő Samassa érsek úrnak látszik jelentést tenni a történtekről, van, amelyik Sághy Gyulának referál és így tovább - végre van olyan lap is, mely céltalanul zúg és nekiered az országnak, mint az orkán, hogy amit lehet, összezúzzon, kicsavarjon, besüvít az üres fejekbe, befúj a kéményeken, az ablakokon át a házakba, ahol eloltja a világító gyertyákat, vagy fölszítja nagy dudálással a tüzeket ebben a szomorú országban, ahol »árvízzel locsolnak és tűzvésszel melegítenek«.

Nos, hát mi is csak lap vagyunk. Élő emberek, akik élő emberekre akarnak hatni. Mi is szolgálunk valakit és őneki írjuk a lapot, de ő maga arról semmit se tud.

Hát én most ezt elárulom önnek, mert mi erre nézve teljesen megállapodtunk. Aznap, mikor a lap megindult, éppen ezekkel a szavakkal fejtettem ki Gajárinak, hogy egy ilyen emberre szükségünk van, mire egy helyeslő gesztussal mintegy kiteríté elém Magyarország mind a tizenhét millió lakosát, akár egy játszma kártyát.

- Igazad van, hát húzz ki egyet, azaz gondolj valakire.

- Gondoltam már.

- No, ugyan eltalálom-e? Hol lakik?

- Szegeden.

- Öreg vagy fiatal?

- Inkább öreg. Józan ítéletű, világos tisztes gondolkozású magyar koponya.

- Megállj - szólt a karomat megragadva -, ez Pálffy Ferenc.

- Az. Én a politikát évek óta neki írom. Előttem áll, ha a tollat megfogom, s mindig keresem azt a leghelyesebb gondolatot és felfogást, amire ő rábólint a tisztes fehér fejével: »No-no, magam is úgy gondoltam.«

- Helyes - mondá Gajári -, Pálffynak írjuk a lapot. Ezt majd megmondom minden munkatársnak.

- Csak még egyet! - folytatám. - Olyan alakban kell az egyes eseményeket feldolgozni, mintha Pálffy Ferenc előtte való nap vadászaton lett volna Csöngöllén és nem olvasott volna lapokat - hogy ennek dacára is tiszta képet nyerjen az öreg úr.

- Topp - végzé Gajári -, megegyeztünk.

És hát ez most már így van: írjuk a lapot Pálffy Ferencnek tulajdon magának és mindenki másnak, aki lelkületben politikai felfogásban és tiszta, józan ítéletben őhozzá hasonlít.