Nagy dolog volt, hogy a hideg víz segítségével legyőztem a legszebb és a legbódítóbb kísértetet, aki csak létezhetik egy fiú számára. De részesültem is annyi jutalomban érte, hogy órákon keresztül nyögtem a jót.

Az történt ugyanis, hogy amikor a Szent Család elhaladott, s én Mária dicséretével ott maradtam egyedül, akkor bőséges és nagyon pezsdítő égi muzsikát kezdtek az angyalok húzni nekem. Attól a muzsikától először járkálni indultam a három szobán keresztül-kasul, de nem is annyira járkáltam, mint inkább ide és oda siklottam a halak szokása szerint. Később megálltam a csodálkozó zöld madár előtt, és énekre fakadtam. Az énekből azután tánc lett, amit egy ideig magamban folytattam, majd sorban a székeket is mind felkértem a táncra, s a végin pedig már az asztal is mozgott.

Amikor Gáspár bácsiék hazajöttek, a felforduláson és a jókedvemen egyaránt csodálkoztak, de én nem bántam az ő kérdő szemüket, hanem így szóltam:

- Találják el, ki volt itt!

- Fenyő úr - felelte Gáspár bácsi.

- Közel jár - mondtam -, mert erdőn-mezőn termik, mint a fenyő.

Felsorolták még a medvét és a rókát is, mint akik ott teremnek, ahol a fenyő. De mivel láttam, hogy egészen rossz nyomon járnak, gondolatban megfogtam a kezüket, és úgy vezettem lépésről lépésre őket. Először azt mondtam, hogy a virág termik ott, ahol a fenyő; aztán a virágról a szép lányokra mentem, a szép leányokról pedig a legszebbikre, kinek a nevit ugyan nem tudtam, de a gyűrű eléggé pótolta azt. Amikor az ajándék pénzt is megmutattam, akkor mind a ketten leültek, és nagy ámulattal néztek reám.

- Van a tisztességnek jutalma tehát? - kérdeztem.

Gáspár bácsi a feleségire nézett, és azt mondta:

- Van, itt-ott.

Erre Teréz néni is jutalmazóvá változott át, mert odament az urához, és megcsókolta Azután nekiállott, és jókedviben olyan vacsorát készített, hogy Gáspár bácsi annál nagyobb jutalmat nem is kívánhatott volna. Vacsora után még elbeszélgettünk szép egyetértésben, majd lefeküdtünk, hogy másnap újra kezdjük a pénzes világgal a harcot.

Reggel nemcsak Gáspár bácsi szánakozott vissza a szabóműhelybe, hanem egy varrodában Teréz néninek is helyet kerített az a nagy bajuszos rokona, s ilyenformán csak egyedül én maradtam otthon. Volt pénzem, mert a bankházbéli keresetemből is megtakarítottam volt ötvenkét dollárt, s így megtehettem volna, hogy pihenésre adjam magamot, s azt a pihenést élvezetekkel is tarkítsam. De a tegnapi győzelemben úgy megacélosodott az akaratom, s fiatal kedvem is annyira sarkallt, hogy újságot vettem, s egész délelőtt a hirdetéseket szemelgettem. A Kelemen pap jó angol könyve mellettem feküdt, s amit nem értettem az újságból, azt a könyv megsúgta nekem. Látnom kellett azonban, hogy mily kevés mesterséghez értek igazán; s azt is el kellett ismernem, hogy Gáspár bácsinak igaza volt, amikor valamiféle mesterembert akart nevelni belőlem. Mert folytonosan szerelőt, vízvezetékcsinálót és gépészt, szabót, kőművest, ácsot, kárpitost és hasonló szaktudósokat kerestek. Egyedül a garázsok hirdetése szólhatott nekem, mert azokban olyan embereket kívántak, akik jól tudnak autókat füröszteni. Én pedig bizonyosan jól tudtam, mert a szíriai egy nap alatt úgy megtanított volt arra, hogy ebből a tudományból a doktorátust is letehettem volna.

Szépen kimásoltam tehát három garázsnak a címét, majd ettem valamit, s azután elindultam. Első utam a "Hudson Garage"-ba vezetett, mert az volt a legközelebb. Ott feküdt a 28. utcának a legvégin, vagyis keleten, közel a vízhez. Amikor oda bémentem, legalább harminchárom teherhordó automobilt találtam a hideg és hatalmas kőteremben. Az egyik nagyobb és vészesebb volt, mint a másik. Ide-oda sirengtem a nagy alkotmányok között, s valósággal bujdostam, hogy embert is találjak valahol. Végre a legbelső sarokban megpillantottam valakit, aki egy felfordított veder fenekin ült, kenyeret és nagy veres hurkát csámcsogtatott. Szegény barna ember volt, sovány és erősen szőrös, mintha annak a szíriainak a mostohatestvére lett volna.

- Hol van a főnök? - kérdeztem.

- Az ördögök elvitték - felelte az ember.

- Mikor hozzák vissza?

- Szomorúan kell mondanom, hogy az ördögök erről nem szóltak semmit.

Nagyon meglepődtem, hogy a sovány ember, akit a garázson kívül koldusnak is nézhettem volna, olyan bölcsen és úri szívélyességgel felelt nekem. De mivel egész tartásából láttam, hogy a beszédet szigorúan bé is fejezte, nem háborgattam tovább, hanem visszafelé indultam. Útközben egy kicsi irodahelyiséget pillantottam meg, de nem találtam benne senkit. Erre véglegesen kifelé tartottam, hogy a következő feljegyzett garázsnál próbáljak szerencsét, de künn a nagy kapu előtt mégis azt gondoltam, hogy egy kicsit várni fogok. A kicsi várást ismét megszereztem még egy kicsi várással, mert olyankor az ember nem tudja, hogy miképpen kéne helyesen cselekedni. De jól is tettem, hogy nem futottam el, mert egy félóra múlva megláttam valakit, akiben a főnököt gyanítottam. Hátrataszított kalappal jött, jókedvűen, egy nagy bőrszivarral a szájában, s egyenesen a garázs kapujának vágott neki.

De akármilyen sebesen jött, én egy ugrással az útjába állottam, és azt mondtam neki:

- Úgy látom, hogy maga itt a főnök.

- Miből látja úgy? - kérdezte barátságosan.

- Abból, hogy jó kedve van, s egyenesen idejön a garázsba.

Nagyon szívesen vette, hogy így megtiszteltem őt; s nem is kérdezősködött arról, hogy mi járatban vagyok, csupán ennyit mondott:

- Tudja ezt a mesterséget?

- Szomorúan kell mondanom, hogy tudom - feleltem neki, ahogy a sovány embertől az előbb tanultam. Erre a főnök gyanúsan pillantott reám, de amikor megmondtam, hogy szomorúságom nem az ő garázsára, hanem egy másikra vonatkozik; akkor megenyhült, és azt mondta:

- Este nyolckor jöhet, ha akar. Huszonöt dollár. Reggel hatig kell dolgozni.

Csak annyit mondtam, hogy helyes; s a következő percben már nem is láttuk egymást. Délután megvettem a szerszámokat, vagyis a sártisztítót, a kefét és egy zsebkendőnél nagyobbacska szarvasbőrt; s este pontosan nyolckor jelentkeztem. A főnök, aki jóféle kanadai ember volt, sorra mind megmutogatta nekem azokat a teherhordó automobilokat, amelyek reggelig fürösztésre vártak; a szerszámaimnak és a szarvasbőrömnek adott egy vedret is, s azután odalett. Biztosan azt gondolta, hogy a déli sovány ember, aki akkor is ott lődörgött és pusmogott magában, a többit meg fogja mondani nekem. Odamentem hát az öreghez, és megmondtam neki, hogy engemet Ábelnek hívnak, s mostantól kezdve együtt fogunk dolgozni. Az öreg egykedvűen tekintett reám, és azt válaszolta:

- Nagyon nehéz lesz velem együtt dolgozni, mert én nem szeretem a munkát.

Ahogy ezt kimondta, megvakarta a fejét, és nagyon keserves lett az arca. Aztán úgy tett, mintha számba venné a megfürösztendő kocsikat, de azt még keservesebben cselekedte. Utána ismét megvakarta a fejét, majd a hatalmas gumifecskendőt lassan rácsavarta a fal melletti csapra, mire a gumi lassankint puffadni kezdett, és nemsokára olyan lett, mintha a világ legnagyobb kígyóját látnók ugrásra készülődni.

- Az a kocsi az első - mutatta nekem; s azzal visszaült a veder fenekire és abba a sarokba, ahol délben is ült. Nem vettem rossz néven tőle a meghúzódást, mert azt gondoltam, hogy bizonyára beteg. Még azt is feltettem magamban, hogy helyette is dolgozni fogok, amennyit tudok. Teljesen nekibuzdultam tehát a munkának, hogy fürgén és mégis jól dolgozzam. Az öreg odapillantott néha felém, s olyankor mindig megtekergette a fejét. Nem tudtam elgondolni, hogy mi nem tetszhetik neki; de nemsokára megtudtam, mert odajött hozzám, és kivette a sártisztítót a kezemből. Akkor megnézte a teherhordó szörnyeteget, majd a kerekeket sorra látogatta és mindegyikről lepiszkált két-három darab sárt. Aztán fogta a fecskendőnek a csövit, és futózáport bocsátott a kocsira.

- Vigye el az ördög: kész! - mondta, és a fecskendőt a földre eresztette. Amikor pedig látta, hogy nagyon ámulok a munkáján és a tanításán, akkor közelebb jött hozzám, és súgva mondta:

- Nem arra való az ember, hogy autókat mosson.

- Hát mire való? - kérdeztem.

- Jöjjön, én megmutatom magának! - felelte, s odavitt a sarokba, ahol ülni szokott. Ott a veder háta mögött két nagy láda volt egymáson, s azokat lefordította a földre. A ládák alatt sok minden hevert rakásban, és az alatt a sok minden alatt két nagy pokróc feküdt. Azokat is elforgatta onnét, majd legalulról és a legsarokból egy kulacsot vett elő: olyan zöld zománcos kulacsot, amilyent a katonák hoztak a háborúból haza. Akkor óvatosan körülnézett, majd a kulacsot kidugta, a szemit pedig áhítatosan lesütötte, és jót bugyogtatott a valamiféle italból. Azután odanyújtotta nekem, és úgy szólt:

- Igyék, de ne sokat!

Gondoltam, hogy nem fogok rosszat kóstolni, de csakugyan nagyon jóféle pálinkával ismerkedtem meg.

- Jó volt-e? - kérdezte az ember.

- Nagyon jó - mondtam.

Erre ismét bugyogtatott a pálinkából, majd bédugta a kulacsot, és nagy meghatódással mondta:

- Amikor iszom, mindig úgy tetszik nekem, mintha imádkoznám.

Aztán ismét a helyire rejtette a flaskót, rátette a pokrócokat, azokra a sok egyet-mást, és az egyet-másra a két ládát. Amikor mindezt elvégezte, először megfenyegetett, hogy tartsam titokban a dolgot; másodszor pedig furcsa nevetés közben megsimogatta az arcomat, majd kezet fogott velem, és így szólt:

- Az én nevem Péter. Szeretem az Istent és az embereket.

Megkérdeztem azt is tőle, hogy milyen nemzetbe való, s hogy családja van-e? Az elsőre azt válaszolta, hogy ő ájris, vagyis ír ember, vagyis igazi angol. A másodikra pedig azt mondta, hogy van felesége és négy gyermeke.

- S azok mit csinálnak? - tudakoltam.

- Remélem, semmi rosszat - felelte.

Ezzel a barátkozással egy félóránk is eltelt, minélfogva éppen ideje volt már, hogy dologhoz lássunk, mert tizenkét kocsi volt a fürösztésre kiszemelve. A legnagyobb csodálkozásomra az ájris ember sem ült vissza a veder fenekire, hanem a tizenkettőből elvállalt kettőt, s azt egy óra leforgása alatt a maga módján el is igazította. Én ellenben úgy dolgoztam, hogy verejtékeztem belé a hideg kőteremben. Nem is történt semmi baj egészen éjféli egy óráig, de akkor az ájris odajött hozzám és reám parancsolt, hogy vagy úgy dolgozom, ahogy ő megmondta és megmutatta, vagy pedig egyedül az Isten fog megirgalmazni nekem. Nagyon nehéz helyzetben voltam, mert szerettem volna lelkiismeretesen elvégezni, amire vállalkoztam, de másrészről az ájris atyámat sem akartam elszomorítani.

Felhágtam tehát az egyik teherhordó kocsira, és abba a kuckóba húzódtam bé, ahonnét kormányozni szokták a motort. Ott magamba mélyedtem, és azon kezdtem gondolkozni, hogy vajon melyik út most a helyes cselekedet útja. Felidéztem mindazt, amit odáig láttam és tapasztaltam az életben; és kerülgetni kezdtem azt a törvényt is, amelyben az emberi lélek és az igazság van megírva. S amint így tusakodtam a kormányzó kerékre borulva, egyszerre az a kép elevenedett fel előttem, amikor Kerekes úrral, Hidásszal és Győzővel együtt ott ültem az erdélyi börtönben, és arról a legnagyobb kérdésről beszélgettünk, hogy mi célra vagyunk a világon.

Csak eme állapotomban éreztem igazán ama kérdésnek a hatalmát és világot elborító szövevényét! Mert az egyik percben mintha a Krisztus szelíd és jóságos hangján tevődött volna fel előttem; a másik percben pedig vad és hatalmas oroszlán bömbölte belé a fülembe. Sokáig küszködtem az árban, de mégis gyengének bizonyultam, mert valami nagy fekete óriás a fejemre tette a puha kezét, és álomba nyomott.

Arra riadtam fel, hogy valahol a közelben harangoznak.

A lámpák még égtek a garázsban, de nagy nyitott kapun keresztül már virradásban volt a világ. Ijedten ugrottam le a teherhordó kocsiról, mert az jutott eszembe, hogy hat darab szörnyeteget fürösztés nélkül talált a hajnal. De amint földet ért a lábam, a sarokba találtam nézni, és egyszerre gyökeret vertem. Mert az ájris ott térdepelt a földön, s a fal felé fordulva ájtatosan imádkozott. Úgy tetszett hirtelen, mintha a hajnal és a harangszó őrt állott volna mellette. S amikor ezt éreztem, vagy talán láttam is, egyszerre az a gondolat hatalmasodott el rajtam, hogy az ájris embernek igaza van!

De mivel azt is éreztem, hogy az ő igazsága álló igazság, ami sem nekem, sem pedig az én kicsi lenyomott népemnek nem felel meg, azért felszedtem hamar a szerszámaimat, és köszönés nélkül eljöttem.

Otthon nem szóltam semmit, de még azon a napon elmentem egy másik garázsba, hogy munkát vállaljak ott is. Ez a másik "Automata Garage" néven szerepelt a hirdetésben, s mivel az angol könyvből is megtudtam, hogy magától működő garázsra számíthatok, ahová mégis munkást keresnek, erősen meg akartam ismerkedni véle. Ez nekem eléggé sikerült is, mert amikor a meghirdetett számnál egy nagy kapun befordultam, és egy hosszú és nagyon kacskaringós kőúton felérkeztem az emeletre, ott nemcsak a garázst találtam meg, hanem találtam egy nagyfejű embert is, aki két héten keresztül többet nevelt engemet, mint száz rosszféle apa együttvéve.

Már az ismeretségünk is rosszul kezdődött, mert amikor odamentem, nagyon riasztó módon egy keréken dolgozott. A kerék kicsi asztalkán állott, laposan arra ráfektetve, s a terem közepiben. A nagyfejű embernek pedig egy srófolásra szolgáló hatalmas kulcs volt a keziben, s amikor én odamentem és illedelmesen köszöntem, akkor reám sem nézett, hanem tovább működött. Vártam egy ideig, de mivel láttam, hogy egész nap is úgy állhatok talán, azt mondtam neki:

- Micsoda nagy kereke van magának!

Erre sem nézett reám, se nem szólott semmit, de rövidesen meg is verte az Isten, mert mesterkedés közben a kulcs jól odacsípte az ujját. Gyorsan kiszabadította az ujját, a kulcsot pedig a földhöz vágta; aztán rám nézett, és azt kérdezte gorombán:

- Mit akar maga?

- Dolgozni akarok - feleltem szelíden.

- Miféle nemzetbe való?

- Magyar vagyok.

Magyar mivoltom nagyon felajzotta, mert csúfondárosan kacagni kezdett. S kacagás közben hirtelen az elhajított kulcsra mutatott, majd a két ujjával pattintott egyet, ahogy a táncban szokás:

- Hopp, csárdás!

Elég rosszul mondta a csárdást magyarul, de én mégis megértettem. S meg azt is, hogy azzal a riasztással és mutatással fel akarja vétetni velem a kulcsot. Gondoltam, miért ne tenném meg neki azt a kisded szívességet: felvettem hát a kulcsot, és szépen a kezibe adtam.

- Hát maga milyen nemzetbe való? - kérdeztem.

- Lengyel - mondta.

Úgy, ahogy tudtam, megdicsértem neki a lengyeleket; s azzal sokat javítottam a dolgon, mert a dicséret után már barátságosabban tudakolta meg, hogy ismertem-e még lengyeleket. Bem generálist említettem neki, mint a legnagyobb lengyel ismerősömet, de úgy látszik, hogy nem voltak rokonok, mert nem sokat hederített Bemre. Annyit azonban mégis elértem Bem apóval és a kulcs felvételével, hogy alkalmazásba fogadott. A lelkemre kötötte azonban, hogy sokat kell dolgozni, és mindig úgy, ahogy ő parancsolja, mert őt Szaniszlónak hívják, s már két esztendeje vezetője a garázsnak.

Ott is este nyolckor kezdődött a munka, s én pontosan megjelentem a szerszámaimmal. Felszereltem azonban egyébbel is magamat, mert eljövetelem előtt megkérdeztem Gáspár bácsitól, hogy melyik a lengyeleknek az a táncuk, ami nekünk a csárdás. Amikor megtudtam, hogy az a tánc a polka, akkor a szarvasbőrbe csomagoltam azt is, hogy alkalomadtán kirepítsem onnét, mint a madarat.

Az első éjszakát megállás nélkül munkában töltöttem. De Szaniszló nagyfejű mester mégsem volt megelégedve velem, hanem reggel hatkor azt mondotta nekem, hogy büntetésből dolgoznom kell hétig. Ebbe is belényugodtam; s belé abba is, hogy két hétig minden éjszaka úgy legyen. De közben annyira megtelt még az én türelmes poharam is, hogy egyszer ki kellett csordulnia. Ez a kicsordulás azon a vasárnapon történt, ami a második volt abban a garázsban. Este nyolc óra már valamivel elmúlhatott volt, amikor azon a napon megérkeztem a helyszínére. Szaniszló mester ott ült a terem közepiben, s előtte az a kicsi asztal, amelyen két héttel azelőtt javította a kereket. Jelenleg a kerék helyett jódarab kenyér feküdt az asztalon, a kenyér mellett pedig szalonna és négy darab vereshagyma, de kövérek és nagyok. Amikor meglátott, mindjárt reám kiáltott, hogy menjek oda. Engedelmesen odamentem, de rögtön láttam, hogy valami lesz, mert a nagyfejű mesternek zavaros volt a szeme, az arca pedig vörösen puffadt. Vasárnap fejiben valahol pálinkát kaphatott, s attól készült el bizonyosan. A négy hagyma közül hármat külön tett, és így szólt:

- Ezeket magának kell megenni!

- Köszönöm, ennek a hétnek a folyamán megeszem - feleltem neki.

Erre felugrott, és megragadta a két vállamat.

- Most fogja megenni! - kiáltotta.

Láttam, hogy most vagy verekedésre kerül a sor, vagy kisiklom valahogy a kezei közül. De a három óriás hagymát nem tudom s nem is akarom megenni. Úgy döntöttem magamban, hogy a legbékésebb utat fogom megpróbálni, s azt mondottam neki, hogy engedjen el, hadd vegyem fel előbb a munkásruhámot. Nyilván azt gondolta, hogy még jobban elbánhatik velem, ha benne leszek a zsákszerű ruhában, s elengedett. Azonban volt annyi eszem, hogy a ruhát nem öltöttem magamra, hanem a szerszámokkal együtt a hónyom alá csaptam. Akkor feléje indultam, de mégis úgy, hogy közelebb legyek az ajtóhoz, mint hozzá. Amint meglátta, hogy közelítek, két hagymát a két markába kapott, és elkiáltotta magát:

- Hopp, csárdás!

De ahelyett hogy reám futott volna, a legnagyobb csodálkozásomra járni kezdte a csárdást. Rosszul és nagy erővel dobogtatott a kőpadlón, darabosan illegtette magát, majd elrontott magyar nyelven belérikkantott a levegőbe:

- Ritkáka bluza, hej!

Ahogy láttam a táncát, a ritka búzával megszerezve, egyszerre eszembe jutott, hogy illendő volna, ha én is kedveskedném valamivel neki. Megmozdultam tehát, és véle szemben járni kezdtem a polkát, s közben ugyancsak belérikkantottam a levegőbe:

- Három hagyma, hej!

Abban a percben az egyik hagymát felém röpítette, de nem tudott eltalálni. S a következővel még annyira sem, mert kiugrottam hamar a garázsból, és a lejtős kőúton úgy leszaladtam, mint a mókus.

Aztán várhatott a nagy fejivel és a megmaradt hagymával, mert én soha többet nem mentem vissza abba a garázsba, amely egyébként is hazugságon alapult, mert csupán azért hívták "Automata Garage"-nak, mivel azon a lejtős kőúton a kocsik maguktól tudtak az emeletről lefutni az útra.

Gyalogosan s még úgy is lassan mendegéltem hazafelé. Tőlem éghettek a fényszóró lámpák és süröghettek a vasárnap esti emberek, mert én se nem láttam, se nem hallottam. De az nem is csoda, mert mialatt maguktól figyelték és apasztották az utat a lábaim, azalatt az eszem nagyobb és titokzatosabb rengetegben járt, mint a hargitai. Ugyanis a világ állapotán és az emberi lélek kietlenségén gondolkoztam. Úgy találtam, hogy valahol a mélyben nagy baj rejtőzik, talán egy olyan szörnyeteg, amelyik véglegesen elszánta magát arra, hogy az emberiségből minden jót és nemeset kipusztítson.

Mire hazaértem, úgy elkínoztak volt a gondolatok, hogy Gáspár bácsiék egyenesen megijedtek tőlem. Mindjárt le is feküdtem, s még másnap sem keltem fel az ágyból, mert nagyon gyengének éreztem magam. Tudtam, hogy a garázsokban való nehéz éjjeli munka is részes abban, hogy kívánjam az ágyat; elhatároztam tehát, hogy nem folytatom tovább azt a foglalkozást. De mielőtt valami más munkára rászántam volna magam, szembe akartam ismét nézni azzal a nagy kérdéssel, hogy mi célra vagyunk a világon! Erre a nagy leszámolásra három napot jelöltem ki: a keddi, a szerdai és a csütörtöki napokat. Azért hármat, mert az otthoni börtönben is hármat feleltek volt arra a kérdésre, s most mind a három feleletet sorra akartam venni.

Az első nap Kerekes úr napja volt, aki így felelt volt: azért vagyunk a világon, hogy "az Istent imádjuk, a hazát szolgáljuk és jót cselekedjünk." Reggeltől estig gondolkoztam ezen a tetszetős feleleten, s estére eredményre is jutottam.

Mert először: nem születhettünk abból a célból a világra, hogy az Istent imádjuk, mert az imádás leple alatt bárki elbújhatik; s azonkívül pedig nem Paradicsomban élünk, hanem küzdelmes és bozótos világban, ahol az istenimádás helyett példamutató cselekedetek ajánlatosak. Vagyis arra kell törekednünk, hogy hasonlatosak legyünk ahhoz a példához, akit Krisztusban elénk állított az Úr.

Másodszor: nagy megalkuvás lenne, ha valaki élete céljának csupán azt tekintené, hogy a hazáját szolgálja, mert ott is nagyon el lehet bújni. Mindazonáltal szolgálni kell a hazát, mint a szülőket, de szeretni és követni az igazságot kell, és az emberi erényt.

Harmadszor: a jó cselekedet már közel járhat az élet céljához, de vajon ki cselekszi a jót? Én-e, amikor a szigeten mindenkinek szolgáltam a tejeresztésnél; vagy pedig Krisztus, amikor kiverte a templomból a kufárokat? Jól meg kell gondolni tehát a dolgot, mert nem mindenki cselekszi a jót, aki úgy hiszi magáról, hanem csak az olyan, akit a tiszta lélek vezérel.

Másnap Hidász urat vettem elé, aki viszont így felelt volt a kérdésre: azért vagyunk a világon, "hogy a munkásosztály uralmát megvalósítsuk". Egyenes út és sok igazság látszott ebben a feleletben és a szívem szerint, mint szegény ember és küszködő munkás, nagyon hajlamos voltam arra, hogy bételjek ezzel a céllal, de egyet nem tudtam eldönteni. Ez az egy pedig az volt, hogy vajon a jó és az igazságos emberek sorsa jobbra fordulna-e, ha a munkásosztály uralmát meg tudnók valósítani? Bár sok hitvány és sanyargató munkást láttam már addigelé, mégis úgy gondoltam hogy van keresni való a feleletben, mert a jót leggyakrabban a szenvedők, az igazságot pedig a munkálkodók oldalán lehet megtalálni.

A következő, vagyis a csütörtöki napon, annak a kedves Győzőnek a mondásán gondolkoztam, aki így szólott volt: azért vagyunk a világon, "hogy ragaszkodjunk hozzá". Sokszor elismételtem magamban ezt a játszi céladást, de inkább tudtam nevetni rajta, mint gondolkozni. Nem volt azonban igazam, amikor nevettem a Győző mondásán, mert amiképpen a felhőket és az eget is a játszi madarak tudják a legjobban megközelíteni, úgy az igazságot is nem a nehéz és szigorú ítélkezők, hanem a röpdöső lelkek és a játékos szívek.

Hát így töprengettem három napig, de aztán a negyedik napon ismét elindultam, hogy munkán és tapasztalaton keresztül tovább keressem a feleletet.

Ha sorjában akarok menni, akkor elsőnek a "Gingers Club"-ról és az ottvaló viszontagságos életemről kell egyet-mást elbeszélnem. Oda is olyanformán jutottam, mint a Fenyő úr bankházába, amelyről a vegyes cső elmúltával már azt is meg lehet mondani, hogy nem Bankház volt, hanem csak pénzváltó üzlet. Ezt nem azért mondom, mintha Fenyő urat utólag kisebbíteni akarnám, hanem azért, hogy mindjárt elgondoljam: hó-hó, valaki Klubot hirdet ugyan, de a Bankház is csak váltóüzlet volt!

Elővettem az angol könyvet, s megnéztem benne, hogy mi is lehet az a Ginger, amelyről egy Klubot bátor volt valaki elnevezni. Amikor azt olvastam, hogy a Ginger semmi egyéb, mint a gyömbér, akkor ismét nevetnem kellett. A bugyborékoló kedv is mutatta, hogy a garázsok után az erőm és a kedvem már-már a régire változott vissza. Boldog voltam tehát, hogy jól szolgál bennem a megújuló természet; s vidáman ereszkedtem le a földalatti vasúthoz, hogy elvitessem kisegítőnek magamat abba a Brooklyn nevű városrészbe, ahol a "Gingers Club" található volt. Legalább egy óráig tartott odáig az út, de közben egy olyan alagúton is átrobogtunk, amelyet a Hudson vize alá építettek, s amelyen átrobogni nagy élvezet volt, mert a víz alatt menni doromboló.

Így hát a gyömbér miatt már előre olyan élvezetben részesültem, hogy amikor a kitűzött ház elé megérkeztem, így szóltam magamban:

- Immár azt sem bánom, ha hiába jöttem is.

A ház szép emeletes ház volt, amilyenben gazdagok szoktak lakni, a városok végin. Nagy fák és vidámító térségek vették körül, s szívesen csatlakoztam azokhoz magam is. Az ajtón csengetni kellett, hogy valaki béeresszen. S nem is egyszer, hanem kétszer. Végre azonban eléjött egy férfiú és kinyitotta. Alacsony termetű ember volt, kék szeme neki, nagy és kopasz kerek feje; s rajta zsinóros, barnaszínű házikabát.

Elmondtam, hogy mi járatban vagyok, mire csak annyit mondott, hogy tessék. És megindult elöl. Egy hosszú folyosón átalmentünk, s azután a konyhában találtuk magunkat. Ott nagy rend és tisztaság volt, s egy tiszteletre érdemes asszony foglalatoskodott benne. Köszöntem neki illedelmesen és magyarul, mire az ember, ki a törvényes ura volt annak az asszonynak, leültetett az asztal mellé. Ő is leült velem szemben, és kérdezősködni kezdett mindenről. Úgy általában meg volt elégedve velem, de amikor igazságosan azt is megmondtam, hogy csak falusi iskolát jártam, akkor felállott és így szólt:

- Az nagy baj, fiatalúr.

- Nem tehetek róla, ha szegénynek születtem - feleltem neki, mire ő széjjeltárta a két karját, mintha repülni akart volna, s azt mondta:

- Hja, miért nem választott gazdagabb szülőket.

Az íz egyszeriben keserű lett a számban, amiért így szólt a szüleimről, akik ha pénzben nem is voltak gazdagok, de lélekben azok voltak. Egy markolással összegyűrtem a kalapomat, és azt mondtam:

- Engedelmet kérek, hogy tudatlan személyemre ennyi időt is elpazarolt.

Aztán megfordultam, hogy eltávozzam onnét. Ahogy azonban kinyitottam az ajtót, egy szép farkaskutya ugrott bé azon.

- Oh, Istenem, egy kutya! - kiáltottam.

Már nem törődtem sem illedelemmel, sem semmi egyébbel, hanem a kalapomat elhajítottam, lehajoltam a kutyához, és átöleltem. Úgy meglepődtek ezen a tettemen, hogy hamarjában nem tudtak szólani semmit. Csak amikor felálltam, és látták, hogy könnyes a szemem, akkor kérdezte meg az ember:

- Hát maga úgy szereti a kutyát?

- Én úgy - feleltem. - Mert nekem is van egy otthon, de lehet, hogy már csak volt.

- Hogy hívják a maga kutyáját?

- Az enyimet Bolhának. Hát ezt?

- Ennek Dzsek a neve - mondta az ember büszkén, s játszani kezdett a kutyával. S miközben játszott, nekem az jutott eszembe, hogy a Dzsek helyett valami magyar nevet kéne kitalálni. Erről azonban nem szóltam semmit, mert tudtam, hogy a kutya olyan belső tulajdon, amelynek még a nevibe sem avatkozhatik külső ember. Inkább megsimogattam még egyszer a Dzsek szép barna fejét, aztán kinyitottam az ajtót, hogy menjek.

- Halló! - szólt utánam az ember.

Visszafordultam, hogy mit akar.

- Hát nem bánom, maradjon itt - mondta. - Ha már úgy szereti a kutyát - tette hozzá.

Olyan fordulat volt ez, amit még a kutya sem vett tréfára, mert leült velem szemben, és úgy nézegetett. Aztán hirtelen odaugrott hozzám, megrángatta a nadrágom szárát, és futni kezdett, hogy játszódjam vele. Engem sem kellett sokat biztatni, mert egyszerre elhajítottam az illedelmet, mint az előbb a kalapot, s olyan szaladást rendeztem a kutya után, hogy az ember és az asszony harsogtak az élvezettől. Amikor aztán vége lett ennek, akkor ismét visszaültünk az asztal mellé, és megegyeztünk a szolgálatra nézve. Az ember elmondta, hogy a következő teendőim lesznek: reggel hatkor felkelni, Dzseket egy fél óráig sétáltatni, aztán mindnyájunknak reggelit készíteni, a reggeli után az emeleti két termet kitisztogatni, az étkezéseknél segédkezni; s délután pedig, ami adódik egészen este hatig. De mindezeket csak úgy lehet csinálni, ha ott is lakom. Fenn az emeleten lesz egy kicsi szobám, s azonkívül étkezésem is abból, amit ők szoktak enni. A fizetésem pedig, az étkezésen és a szálláson kívül, hetenként tíz dollár.

- Mikor jöjjek? - kérdeztem.

- Holnap reggel - felelte.

Miután ennyire megegyeztünk, a nevemet kérdezte, majd megmondta azt is, hogy őt Csapóki Józsefnek hívják, és felvidéki származású magyar ember. De az ő magyarságára ne sokat alapítsak, mert ő a magyart hamarább kívül teszi a kapun, mint a másféle nemzetbelit. Nem szóltam a fenyegetésire semmit, hanem hazamentem, és a Kelemen pap kufferjinek így szóltam:

- Elé, barátom, mert megyünk a Gyömbér Klubba!

Másnap reggel meg is jelentem a kufferrel együtt. Csapóki gazdámat már felkelve találtam. Zsinóros reggeli köpenyegben nyitotta ki nekem az ajtót. Mindjárt felvezetett az emeletre, s ott bévitt abba a kicsi szobába, amelyet nekem szánt már a tegnap. Egyetlen kicsike ablak volt a szoba falán, de többnek nehezen is lehetett volna helyet keresni. Ágyul egy tábori tákolmány szolgált, ülőhelynek pedig egy szomorú szék, amelyen már senki sem akart ülni, akinek tíz dollár volt a zsebiben.

- Ez lenne a maga lakosztálya - mondta Csapóki, mire én így szóltam:

- Ha meggondoljuk, hogy én sem vagyok testileg óriás, akkor megfelel.

Csapóki azt válaszolta rögtön, hogy az ő pénzin ne foglalkozzam meggondolással, hanem vegyem a kutyát és vigyem sétálni. Mindjárt rá is tette a kutya nyakára a vezetéket, és azt a kezembe adta.

- No gyere, Jakab! - mondtam a kutyának, mert az este kitanultam volt a könyvből, hogy magyarul Jakabot jelent a Dzsek. Csapókinak azonban nem tetszett a keresztelés, mert mérgesen tiltotta meg, hogy Jakabnak nevezzem az ő kutyáját.

- Az nem szégyen - feleltem. - Már egy apostolt is neveztek úgy!

Erre kikapta a vezetéket a kezemből, és azt kezdte kiabálni, hogy vegyem a cókmókomat, és takarodjam abba a műveletlen hazámba. Nem válaszoltam semmit, hanem vettem a kuffert, és megindultam. Ahogy azonban meglátta távozásomat a kutya, olyan vad erővel iramodott utánam, hogy még a gazdáját is a nyakamra hozta.

- Adja ide azt a koffert! - mondta Csapóki, s a kuffer helyibe ismét elnyerette velem a kutyát. Már nem is váltottunk más szót, hanem ő visszavitte a kufferemet, én pedig elindultam megjáratni a kutyát.

Nagyon szép őszi reggel volt, mert ott karácsonyig is bényúlik az ősz. A fák levelei még csak elvétve hulltak, de már pirosban és sárgában remegtek. Ahol tehettem, a kutyát a fák alatt és a fák között vittem, de a fák alatt és az úton egyformán Jakabnak szólítottam. Tetszett neki is minden, amiben a vezetésem alatt részesült. S amikor még a vezetéket is levettem a nyakáról, akkor ujjongott is örömiben. Mialatt szaladgált, árkot ugrott és fákra szökött, én kutató szemmel néztem őt, hogy Bolhával összevessem. Úgy találtam, hogy szebb, mint Bolha, de bölcsesség tekintetében az én kutyámnak csak a százados fák, a rengeteg életű hollók és az okos csillagok lehettek a társai.

Amikor visszaérkeztünk a sétából, már az asszony is fenn volt, s a reggeli elkészítve. Jó kávét és zsemlét adtak nekem némi vajjal, de ők étkeztek volt már, hogy én egyedül ehessem. Csapóki a kutyával szeretett volna játszani, amíg eltűnik az én kávém; hanem a kutya nem tekintette őt valami nagyra, mert az olyan kérdéseire nem válaszolt, hogy én jól bántam-e a séta alatt véle, s hogy nem szólítottam-e ismételten Jakabnak.

- Fiatal lehet - mondtam.

- Miről gondolja? - kérdezte a gazda.

- Mert nem tudja még jól béosztani az időt. Vagyis egy félóra alatt kiszökdösi az egész napit.

Ezt a mondásomat is visszahárította reám Csapóki, mert azt mondotta, hogy nem a kutyát kell béosztásra tanítani, hanem engem. Mindjárt fel is vitt az emeletre, ott megmutatott két termet, amiben csupán asztalok és székek voltak. Az asztalokon hamutartók és rengeteg kicsi karika, piros és sárga színű karikák, tallér nagyságúak. A hamutartók teli mind hamuval és szivarvégekkel, az asztalok is mind teli hamuval és szivarvégekkel, s végig a föld is.

Olyan volt az egész, mint valami vízmelléki terület, nagy áradás után.

- Hát itt kik tanyáztak?! - kérdeztem.

- Nem tanyáztak, hanem urak kártyáztak - mondta Csapóki.

- Angolok-e?

- Angolul beszélnek.

- S gondolkozni hogyan gondolkoznak?

Ezt már megsokallta Csapóki, mert szembefordult velem, és mérgesen azt mondta:

- Maga nem seriff, hogy folyton csak tudakozódjék.

Azt feleltem neki, hogy a munka szempontjából lenne fontos, hogy a kártyázó urak nemzetiségét tudjam, mert másképpen kell tisztogatni az angolok számára, s ismét másképpen a németek számára. Ez a hirtelen találmányom szeget ütött a fejibe, mert érdeklődve tekintett reám.

- S a zsidók számára hogyan kell? - kérdezte.

Ebből már tudtam, hogy zsidók járnak oda, de hogy ne maradjak cserben, így szóltam:

- A zsidók után úgy, hogy különösen a piros karikák legyenek tiszták.

- Miért éppen a piros karikák?

- Azért, mert úgy gondolom, hogy a pirossal nyer az ember.

Egyszerre nagy győzelmet arattam, mert Csapóki elnevette magát, ami olyan ritka volt, mint a karikák között a fehér.

- Maga micsoda ember? - kérdezte.

- Én csak ilyen falusi iskolás - mondtam.

- De a származása szerint.

Erre én is elnevettem magamat.

- A székelyekről hallott-e? - kérdeztem.

- Helyben vagyunk! - ébredt fel Csapóki, mire én csak ennyit mondtam:

- Helyben, s tíz dollár a fizetés.

A következő pillanatban már felmarkolt a karikákból egy csomót, s olyan röpítést végzett, hogy gyönyörűség volt nézni. Én azonban nem ijedtem meg tőle, hanem azt mondtam szelíden, hogy takarítás előtt csakugyan nem árt ilyeneket csinálni. Erre egy hamutartót is a földhöz vágott; majd hirtelen úgy kifutott, hogy döngött a ház. Hadd fusson, gondoltam, s nem csináltam nagy dolgot a szaladásából, mert rövid idő alatt is elég kóstolót nyertem ahhoz, hogy pulykaságát kezdjem megismerni. Inkább széjjelnéztem, hogy mivel és miképpen tudnám elkezdeni a munkát. Először a karikákat szedtem mindenünnét össze, s azokat szépen sorjába raktam: a pirosakat az egyik heverő ládikába, és a sárgákat a másikba. Azután a hamutartókból mind kiöntögettem a mocskot, az egyik sarokba. Künn a gangon egy nagy kefeseprűt is találtam, s miután az asztalokat egymás hegyibe raktam, azzal a seprűvel munkához láttam. Már az egyik termet kisepertem volt, amikor Csapóki visszajött. Ahogy meglátta, amit végeztem, elfelejtett mindent, és azt mondta:

- Na úgy, menni fog.

Egy kis cserberben vizet hozott bé, s az ajtó mellé tette. A cseber tetejére valami gépezetet csavart reá, majd béhozott egy rudat is, melynek a végin, mintegy két arasznyi hosszan és gazdagon, puhafonású és vastag spárgaszálak fityegtek, akár egy seprűnyélen a seprű. Ezt belémártotta a cseberbe, s aztán csorgó vizesen kilepcsentette a deszkapadlóra, s ott előre és vissza, ameddig csak a két karjától kitelt, húzogatni kezdte. Amikor már jó darab helyet felnyalatott azzal a spárgaseprűvel, akkor visszavitte a cseberhez, s a gépezet segítségével kisajtolta belőle a mocskos levet, hogy aztán a padlón maradott vizet jól fel lehessen itatni véle.

- Látta-e, hogyan kell csinálni? - kérdezte akkor.

- Láttam - feleltem neki.

Úgy kívánta, hogy előtte vigyem végbe az első próbát. Meg volt elégedve az ügyességemmel, s otthagyott egyedül. Jól és rendesen ment a munka; s elég gyorsan is, mert tizenkettőre mind a két termet tisztába tettem. Akkor lementem a konyhába, és jelentettem neki az eredményt, mire elküldött a boltba, hogy ecetet hozzak és prézlit. Amikor a boltot is megjártam, akkor cigarettáért küldött el, ami az előbb nem jutott eszibe. A cigaretta után konyhára fogott, hogy ott segítségére legyek a feleséginek. Volt is mit segíteni, mert szombat lévén, különösen nagyban ment az ebédfőzés, ugyanis tizenheten is jelentkeztek ebédelő zsidók, akik fél kettőkor jövögetni is kezdtek. De amilyen arányban azok jöttek, Csapóki gazdának is éppen olyan arányban kezdett elmenni az esze.

A felesége a tálalást végezte, én a mosogatást. Csapóki pedig az étkek felhordását. Valahányszor egy-egy új porció miatt visszatért, mindig hibát talált valamiben, mert nagyon sietett és nagyon szeleburdi volt. Olyan pontosan és hiba nélkül akart a zsidók kedvibe járni, mintha nemcsak a vagyoni gyarapodása, hanem a lelke üdvössége is azoktól függött volna. Az asszony már úgy reszketett minden visszatérése alkalmával, hogy megsajnáltam.

- Ne féljen; jól megy itt minden - vigasztaltam az asszonyt; de éppen jókor, mert Csapóki úgy jött, mint a viharból egy nagy csúnya madár. Szerencsétlenségünkre éppen akkor törölgettem egy lapos tányért, amire szükség lett volna. Hamar kikapta a kezemből, s úgy a földhöz vágta, hogy darabokra törött.

- No, ez meg van mosva örökre! - mondtam csodálkozva, de áldott szerencse, hogy nem voltam tányér magam is, mert könnyen a szemétdombra kerültem volna.

- Ilyenkor nem szabad szólni - tanított az asszony, amikor ismét útra tettük valahogy Csapókit. Meg is fogadtam a tanácsát, mert többet ételhordás közben sohasem szóltam, bárha kérdezett is.

Délután sem kellett azon búsulnom, hogy hiába vesztegetem az időt, mert adott Csapóki munkát eleget. Hat órakor már olyan fáradt voltam, hogy a rozoga tábori ágyon meg kellett nyugodnom. Aztán elrendezkedtem, ahogy lehetett. Utána pedig elévettem a könyveimet, s művelődni kezdtem, ahogy az nekem szokásom volt. Közben a gazdám is megjelent, hadd lássa, mivel töltöm az időt. Amikor megpillantotta, hogy könyvekkel bíbelődöm, nagyon elcsodálkozott, s azt kérdezte, hogy mi a célom azzal a tudománnyal, amit a könyvekből nyerek? Mielőtt feleltem volna neki, szépen és illedelmesen leültettem, azután pedig így szóltam:

- Az éhes ember eszik, és a szomjas iszik; s mivel én sem éhes nem vagyok, sem szomjas, azért tanulok.

- Mi az a könyv, amit most olvas?

- Arról szól, hogy Magyarországon milyen állatok fordulnak elő.

- Hát azt könyv nélkül is lehet tudni! - mondta.

- Az jó, ha lehet. Hányféle vércse van például?

- Én egyfélét tudok.

- Mert én háromfélit, látja-é!

Ahogy ezt kimondtam, egyszeriben felállt, és, nagyon szigorúan tekintett reám. Forrongott belől, azt, láttam, de tudni is megtudtam rövidesen, mert az öklivel ráütött a könyvre, és azt mondta:

- Amíg én fizetem magát, addig egy vércse elég! Értette-e?

Nagyon szelíden néztem reá, és azt mondtam:

- Jól van, de a többi vércsét sem lehet kiirtani.

Ismét rávágott a könyvre, és felkiáltott:

- De én azokat kiirtom! Értette-e?

Amikor erre nem feleltem, nagy mérgesen kifutott a szobából, és úgy odalett, mintha elhajózott volna haza, hogy két fajtát a vércsékből kiirtson.

Reggelre azonban visszaérkezett, s kezdődött elölről minden.

Azért mégis megvoltunk valahogy, mert a pulykaságától eltekintve, nem volt Csapóki rossz ember. A fizetést mindig pontosan megadta, s az étel miatt sem lehetett panaszra okom. Jöttek ugyan kisebb és nagyobb hullámok, de azok el is múltak nagyobb kár nélkül. Hanem mint a hajó, amely a sok és gyakori hullámok után egyszer mégis derekát szakítja, úgy járt az én szolgálatom is február utolsó szombatján.

Az a dolog, aminek aztán folyománya lett az a szombati végveszedelem, még a csütörtökről péntekre virradó éjszaka kezdődött. Vagyis nagy hó hullott azon az éjjel, legalább egy arasznyi. Hulladozott ugyan azelőtt is egy-egy kicsi néha, de azt a kutya számba sem vette: sem a reggeli séták alkalmával, sem pedig az udvaron való ugrándozásai közben. Ellenben pénteken reggel úgy ijedtét vette neki a nagy és általános fehérség, hogy a szabad természetről hallani sem akart. Csapóki nagy gondba esett emiatt, és nyugtalanul sétált kereken a konyhában. Folyton azt mondogatta, hogy ezen valahogy segíteni kell, mert a kutyának friss levegőre van szüksége. Tőlem is megkérdezte, hogy valami segítő gondolatom nincs-e, de ha lett volna, még akkor sem szóltam volna neki, mert a nála eltöltött három hónap alatt eléggé bégyakoroltam volt, hogy hangos szóval sohase tudjak többet, mint ő.

Úgy kilenc óra után valamivel, amikor én javában tisztogattam fenn a termeket, nagy rivalgással felfutott Csapóki, és kinyilvánította, hogy az ő fejiben megszületett a mentő gondolat.

- Tessék mondani! - biztattam.

- Kerítést csinálunk az udvarra, s oda kitesszük a kutyát!

Nem tartottam valami nagy Kolumbusznak emiatt, de mégis úgy szóltam:

- Annyit még tudunk, hogy kerítést csináljunk.

Rögtön a segítségemre jött a takarításban, s egy óra alatt nagyjából elintéztük a termeket. Akkor együttesen elvágtattunk a különböző boltokba: szeget, kalapácsot, harapófogót és egy nagy rakomány lécet vettünk. De a legnagyobb kérdés csak akkor ütötte fel a fejit, mert azt kellett kitalálni, hogy a kerítést hol és miképpen készítsük el! Künn az udvaron, egyrészt a hideg miatt, s másrészt a nagy hó miatt, nem látszott alkalmasnak a munka. De a konyhából sem csinálhattunk ács-műhelyt; s nem a kitakarított termekből sem, hiszen abból éltünk, hogy azok tiszták legyenek. Csapóki azonban ismét nagy feltalálónak bizonyult, mert azt mondta, hogy lemegyünk a pincébe, ami nagyon tágas és alkalmas helyiség, s ott megcsináljuk a kerítésnek mind a három szárnyát. Azért csak hármat, mert a negyedik oldalt a házfal fogja nyújtani. S amikor pedig ott a pincében készen leszünk a kerítés három szárnyával, akkor felhozzuk, és az udvaron felütjük.

Helyeseltem a tervet, s mindjárt neki is fogtunk, hogy megvalósítsuk. Csapóki tizenkét gyertyával kivilágította a pincét, a léceket és a szükséges holmikat lehordtuk, s átváltoztunk buzgó ácsokká. A kerítés magosságát Csapóki másfél méterben állapította meg, s én azt nem is elleneztem, ámbár abban a percben már tudtam, hogy biztosan nagy baj lesz abból. Ellenben nem szóltam semmit, hadd legyen ő a legokosabb, aki nálánál okosabbat nem ismer!

Készült hát a kerítés aggodalom nélkül, sőt két szárnya már elkészítve hevert a földön, amikor az asszony lejött, és arra kért, hogy az ebéd miatt hagyjuk abba. Bár nehezen, de mégis abbahagytuk. Alig vártuk azonban, hogy kielégítsük a vendégeket és önmagunkot, mert a kerítés megvalósításánál nagyobb célt nem ismertünk. Újult erővel és jókedvűen mentünk hát vissza, s egy óra múlva a harmadik szárny is készen volt.

Csapóki megtörölte a homlokát, boldogan reám nézett, és így szólt:

- Na, Ábel úr, ilyenkor mit szoktak mondani a székelyek?

- Kérni szokták az Istent - feleltem -, hogy a továbbiakban is segítse meg az embert.

- Ajh, ajh, milyen vallásos maga! - szólott; aztán még egyszer s utoljára megvizsgálta a kerítés három szárnyát, hogy valami hiányosság nem mutatkozik-e. Azok nagy nyugalommal és szép fehéren hevertek egymás mellett, négy méter hosszúságban és másfél méter szélességben.

- Na, ragadjuk meg! - mondta Csapóki, s az egyik szárnynak máris megragadta azt a végit, amelyik a kijárathoz közelebb feküdt. Én is meg annak a hátulsó végit, és megindultunk. A kicsi és szűk ajtóhoz négy lépcső vezetett fel, s azokon valahogy felmászott Csapóki a kerítés első felivel, de az ajtó előtt egyszerre megrekedett. Hol az ajtó nyílását nézte, hol pedig a kerítés magosságát, egymás után többször és mindig hitetlenebb arccal. Aztán fordítani próbálta a kerítést keresztbe, de úgy még rosszabbnak bizonyult.

- Hát tessék menni! - szóltam oda végre, de nagy erőt kellett kifejtenem, hogy harsányan nevetni ne kezdjek.

Csapóki nem felelt a biztatásomra, hanem próbálkozott, és nyögött még egy darabig, majd hirtelen elszánással eleresztette a kerítést, lefutott hozzám és reám kiáltott:

- Hát maga miért nem szólt?!

A közmondás jutott eszembe, hogy a maga kárán tanul az okos; és bizony soha jobb helyen nem ütött tanyát az a közmondás, mint abban a percben Csapókinál.

- Mi baj van? - kérdeztem.

- Az a baj, hogy nem lehet kivinni a kerítést.

- S miért nem lehet kivinni?

- Azért, mert nem fér ki!

Nagyon elcsodálkoztam és tekergetni kezdtem a fejemet. S mondogatni, hogy ejnye, be kár; ejnye, be kár.

Csapóki már úgy keringett akkor a pincében, mintha ő sem férne ki sehol onnét. Dörzsölte gorombán a fejit, és morgott vészesen. Aztán odajött hozzám, és azt mondta:

- Ha rögtön el nem tűnik a szemem elől, mindent összetörök!

Nem feleltem neki, hanem otthagytam, és felmentem a szobámba. S nem tudom, hogy ő meddig maradott ott, és tovább mit csinált, mert reggelig nem láttuk egymást. Reggel azonban, mintha nem is történt volna semmi, azt mondotta, hogy a tegnap igen magosra csináltuk a kerítést; azért hát ma délelőtt egy fél métert levágunk belőle, s úgy fogjuk felállítani. Ez nem is volt nehéz munka, mert egy óra alatt a fél méter mindenünnét le volt vágva. Úgy már baj nélkül ki tudtuk vinni mind a három szárnyat az udvarra, s egy félóra leforgása alatt csakugyan fel is állítottuk. Nagy örömmel néztük mindnyájan a szép és alkalmas kertet, amelyben a kutyának muszáj lesz friss levegőt szívni. Nem is halogatta Csapóki a kert felszentelésit, hanem ölibe vette a kutyát, és szépen a kerítésen belől tette. Aztán sürgősen béjött a konyhába, aminek az ablakából az asszony és én már javában néztük az eseményt.

Néhány perc nagy boldogságban telt el, mert azt kellett látnunk, hogy a tervünk szépen sikerült. A kutya ide-oda ment a kertben, és kényesen emelgette a lábát; majd amikor észrevette, hogy mi az ablakból nézzük, szembefordult velünk, és nyöszörgött. Amint azonban látta, hogy mi csak nevetjük őt, és a szabadságát illetőleg kegyetlenek maradunk, egy pillantással megmérte a kerítés magosságát, s a következő percben úgy átugrotta, mint a pinty.

Csapóki egyszerre elsápadt, majd vészesen elordította magát, hogy most mindenkit megöl, még a kutyát is! Az asszony megragadta a karomat, hogy meneküljünk! Amilyen gyorsan csak tudtunk, felszaladtunk az én szobámba, és bézártuk az ajtót. Nemsokára jött Csapóki és döngetni kezdte, majd pedig azt kiabálta, hogy mi fajtalankodás miatt zsugorodtunk annyira össze. Hát ez már akkora hitványság volt, hogy az ajtót kinyitottam, és azt mondtam Csapókinak, hogy már nem is vagyok az ő alkalmazottja: tehát ne merjen bántalmazni senkit, mert az igazság buzogányát úgy a fejibe vágom, hogy mindenütt piros és sárga karikákat fog látni! S írja fel valahova, hogy kettőnk közül ki az okosabb, mert én tegnap is tudtam, hogy a kerítést az ajtón nem lehet kivinni, s ma is tudtam, hogy a kutya keresztül fogja ugrani!

Úgy érték a szavaim Csapókit, mint a hideg víz; s csak tátogatott, és nem tudott szólani semmit. Végre a szegény felesége elráncigálta onnét, minek folytán felszabadult előttem az út.

Egy óra múlva már otthon voltam.

Estig azonban már úgy kihevertem a borongást, hogy magamban kész voltam Csapókinak is megbocsátani. S a jövendő miatt sem voltam túlságosan nagy aggodalomban, mert egyrészt sokat haladtam az angol nyelvi tudományban, másrészt pedig pénzt is gyűjtögettem volt jócskán, mert az őszi ötvenkét dollárhoz százhúszat szolgáltam a gyömbér tövin.

Gáspár bácsi semmit nem haragudott, hanem éppen még örvendett a hazatérésem miatt. Lehetett is, mert Csapóki felől nagy beszéddel tartottam őket, úgyannyira, hogy teli lett ismét jókedvvel a lakás.

A tiszta és nyugalmas tóba csak lefekvés előtt dobódott egy kő, vagyis egy szomorú hír. Gáspár bácsi ugyanis azzal az újsággal szolgált, hogy Toldi Miklós eltávozott a városból, s valahol vidéken foglalt állást. Először szigorú bíró gyanánt gondoltam reá, amiért hír nélkül és búcsúvétel nélkül hagyott el engemet; de aztán az jutott eszembe, hogy senkit sem szabad megítélni, amíg cselekedetének okát és körülményeit nem ismerjük.

A vasárnapot és a hétfőt úgy töltöttem el, mint bölcs férfiú és megbocsátó nagy keresztény. Kedden reggel azonban a békétlenség már mindegyre felzümmögött a lelkemben, mert miközben az apróhirdetések felett baglyoskodtam, a reménytelenség rossz szelleme sugdosott a fülembe. S közben, ha a soromra vetettem a tekintetemet, akkor arra kellett gondolnom, hogy talán Toldi magával vitte az én jó szerencsémet is.

Furcsa, hogy arra gondoltam.

Mert ha van olyan ember, aki soha rejtelmes dolgot nem tapasztalt az ő életiben, csodálkozni fog azon, ami velem azokban a percekben történt. Ugyanis kevéssel azután, hogy én Toldit a szerencsém elrablójának gondoltam, elindultam szerencsét próbálni a hirdetések alapján. Az ajtót szépen bézártam, és elgondolkozva haladtam lefelé a lépcsőkön, de amikor éppen a kapuba értem volna, a postás emberbe ütköztem belé, aki egy sürgős levelet adott nekem átal. Mivel a levél géppel volt címezve, s a feladót sem mutatta kívül, hamar visszamentem a szobába, hogy a sürgősség nálam se szenvedjen csorbát. Ahogy felbontottam, s rávetettem egy pillantást, egyszerre felkiáltottam:

- Hiszen ezt Toldi írta!

S mindjárt azt is megtudtam, hogy nemcsak baráti üdvözletről van szó, hanem egyenesen rólam. Mert a levél röviden azt tartalmazta, hogy rögtön szedjem össze a cókmókomat, és a legközelebbi vonattal induljak egy Mineberg nevű városba, ami West-Virgínia államában fekszik, s ott mindjárt jelentkezzem a Bányászok Bankjánál, ahol már engemet várnak.

Egyrészt nagyon meghatódtam, hogy Toldi mégsem felejtett el engem, hanem ellenkezőleg, a megélhetésemről is atyailag gondoskodik; másrészt ellenben mindegyre nevetnem kellett azon, hogy én egy levél miatt valami Mineberg nevű városba menjek. Mintha azt írta volna, hogy induljak hamar a Holdba, mert ott engemet már várnak.

Annyit mégis elért a levéllel Toldi, hogy az apróhirdetéseket leszállítottam rögtön a lóról, s az újságnak egyéb közleményeit kezdtem tanulmányozni, ahogy illett is egy emberhez, akit Minebergben, a Bányászok Bankjánál már várnak. Amikor aztán az újsággal is jóllaktam, elmentem a városba, és módosan ebédeltem, Utána hosszan és élvezettel sétáltam, majd egy mozit is felpártoltam a látogatásommal. Ilyenformán elmúlt elég jól a nap, s elkövetkezett a várva várt pillanat is, amikor én egy szót sem szóltam, hanem csak odanyújtottam a levelet Gáspár bácsinak, és azt mondtam melléje:

- Nézze meg, mert ezeknek tán egy igazgató kéne.

Gáspár bácsi elolvasta a levelet, s utána azt kérdezte:

- Hát csomagoltál-e?

- A kufferem még megvan - feleltem.

Teréz nénit is beléavattuk a nagy eseménybe, hadd lám, miképpen látja helyesnek a dolgot. Ő is azon a véleményen volt, hogy haladék nélkül útra kell szállnom, mert az olyan vidéki bankoknál jól meg lehet ragadni. Már láttam, hogy csakugyan út áll előttem, s azért vacsora alatt az illető Mineberg városáról kezdtem tudakozódni. Gáspár bácsi csak annyit vélekedett róla, hogy valami bányászváros lehet, s bizonyosan hegyek között fekszik, mert a város neve s maga West-Virgínia is bővelkedik hegyekben. Amint így beszélgettünk volna, ismét megjelent egy másik postás és sürgönyt hozott az én nevemre. Rosszat sejtettem, és így szóltam:

- Azt hiszem, vethetjük a keresztet.

Gáspár bácsi felbontotta, s hát nevet.

- Holnap indulsz, mert elseje előtt ott kell lenned! - mondta.

Mivel azon a napon kedd volt, s elseje pedig péntek képében nagyon közelgett, csakugyan készülnöm kellett a következő napra. A délutáni háromórás vonatot választottuk, s fél háromkor már ott is voltunk a hatalmas állomáson. Gáspár bácsi az én pénzemből megvette a jegyet, s azt a kalapom szalagja mellé dugta, ahogy ott általában szokás. Aztán helyet keresett nekem a vonaton, és azt mondotta, hogy a világon semmivel se törődjem, csak éppen a magam kényelmével, mert a vonaton egyebet mindent elintéznek.

Csakugyan igaza volt, mert otthon még a gazdag urak sem utaznak úgy, ahogy én utaztam azon a vonaton. S mindjárt kezdettől fogva, mert amikor a kalauz megnézte a jegyet s látta, hogy csupán másodmagammal üldögélek egy kényelmes bársonyülésen, azt ajánlotta, hogy menjek egy másik ülésre, ahol egyedül leszek, és akár heverészhetek is. S ha éppen úgy kívánnám, aludjam nyugodtan, mert csak éjjel egy órakor kell egy másik vonatra átszállanom. Megfogadtam a szavát, vagyis az üldögélést és a heverést egyformán kipróbáltam a jóféle bársonyos helyen. Ha kedvem volt, akkor Amerika vidékeit néztem; ha pedig másféle kedvem, akkor az emberi sors vidékeit. Az első elég változatlan volt, mert rengeteg és havas földeken kívül egyebet nemigen láttam; ellenben az emberi sors vidékeit egyszer termő és virágzó rétek, máskor vadakban és madarakban bővelkedő erdők, vagy pedig égbe nyúló hegyek borították.

Este nyolc óra felé egy vasúti apród jött oda hozzám, összeszedte a csomagjaimat, és felkért engemet, hogy fáradjak utána. Egy olyan hálófülkébe vezetett, ahol két fekvőhely volt ugyan, de fekvő csak én egyedül. Ott elrendezte a csomagjaimat, utána megvetette az alsó ágyat, s amikor azzal is készen volt, szépen felém fordult, és megkérdezte:

- Az ágyban tetszik-e megenni a vacsorát?

- Köszönöm, nem vagyok beteg - feleltem neki.

Úgy látszik, jól megértett engem, mert öt perc múlva teát, hideg sült húst és narancsot hozott. Azokat egy abroszon és gondosan elrendezte a kicsi asztalkán, és magamra hagyott. Ahogy rápillantottam a tiszta és takaros elrendezésre és nemkülönben a kívánatos vacsorára, abban a percben úgy éreztem, hogy háromszor annyit is meg tudnék enni. De alig vettem a második falatot a számba, egyszerre édesapám jutott eszembe, akinek otthon csak kenyér ha juthatott. Az apám élete lassankint a falu életévé nőtt; a falu élete pedig az egész székely nép életévé. S mialatt ez fokról fokra így végbement, a lélek is úgy győzte le a testnek minden kívánságát.

Amikor a vasúti apród visszajött, hogy az asztalkát letakarítsa, csodálkozva kérdezte meg:

- Talán nem jó a vacsora?

Egy kicsit haboztam, hegy mit is válaszoljak neki, de aztán így szóltam:

- Milyen országból való maga?

- Finnországból - felelte.

- Kicsi ország az?

- Nagyon kicsi.

- És a népe szegény?

- Szegény.

Hát erre én kezet fogtam véle, és azt mondtam:

- Az én országom is kicsi, s az én népem is szegény. Ezért nem tudtam megenni a vacsorát. Meg tudja maga ezt érteni?

A kedves apród nem szólt, hanem csak bólintott. Aztán szomorúan és elgondolkodva felszedte a vacsorát, s ahogy kifelé indult és megint reám nézett, meglepve láttam, hogy könnyes a szeme. Egy kicsit meg is bántam, hogy a népéről kérdezősködve felsebeztem őt, de már nem tehettem róla. Visszaültem az ablak mellé, és mozdulatlanul a teliholdat néztem, amely szívesen és nagy odaadással engedte, hogy megtöltsem őt az én gondolataimmal.

Éjjel egy órakor vonatot váltottam egy Baltimore nevű nagy városban, majd onnét egyfolytában délután négyig robogott a gőzös. Négy előtt egy kicsivel kivitték a kufferemet a kocsi ajtajába, aztán lassítani kezdett a vonat, majd bészuszogott egy kicsi állomásra. Még meg sem állott egészen, amikor a jegyszedő leugrott, és elkiáltotta magát:

- Mineberg! Két perc!

Már akkor a másik vasúti is lent volt a kufferemmel, amit gyorsan letett a földre, a hónya alól pedig kikapott egy kicsi négylábú széket, s azt a kocsi hágcsója alá tette, hogy arra lépjek. Ahogy leszálltam, ismét felkapta a széket, és visszaugrott a vonatba, amely otthagyott engem. Hirtelen körülpillantottam, s elsőnek azt vettem észre, hogy valami úton állok. Pontosan a közepin egy útnak, amely keresztülvágta a vasúti vonalat. S abban a szent pillantásban, ahogy ezt észrevettem, már jobbról és balról megmozdult a leeresztett sorompó, s ugyan szednem kellett a lábamat és a kuffert, hogy a várakozó autók reám ne zúduljanak. Egy iramodással azonban kimenekültem az útból, s hát hallom akkor, hogy valami emberek nagyon kacagnak. Éreztem, hogy az én sáskafutásom miatt keletkezett a mulatság, de sem körül nem néztem, sem meg nem álltam addig, amíg biztos szigetre nem értem. A biztos sziget az állomás épületéig nyúlt hosszan, és fedeles teteje volt végig, mint a régi hidaknak. Sima cementes földjén olyan korlátok meredeztek, amilyenek nálunk a vásártereken szoktak meredezni. Ott a korlát mellett letettem a kuffert, hogy végre széjjelnézhessek, ahogy jólesik. Először a kacagókat vettem szemügyre, akik végig a korlátokon fürtösen üldögéltek, és egytől egyig mind négerek voltak. Jobbra rendes városi házakat s a házakon túl egy magoslat tetején templomot láttam. Balra ugyanolyan házakat, s ismét hegydombokat, valami furcsa épülettel a tetőn. A négereknek nagyon tetszett, hogy én az ugrándozás után miképpen szemlélődöm, mert akkor is nevettek. Jártasabb és okosabb voltam azonban, semhogy rájuk kiabáljak, ahogy Csapóki bizonyosan tette volna. Inkább felkaptam a csomagomat, s egyenesen az állomás épületébe mentem. Ott a raktárban elhelyeztem a kufferemet, majd megkérdeztem egy embertől, hogy merre van a Bányászok Bankja. Olyan közel volt, hogy mire gondolkozni kezdtem volna, már ott is állottam az illető épület előtt, mintha nem is én mentem volna hozzá, hanem ő sietett volna elém. Ott a bank előtt egy cseppet megálltam, hogy szokásom szerint előbb megnézzem, ahova azután bémenni szándékozom. De abban a percben észrevettem, hogy a bank egyik ablakán egy barna kisasszony tekinget ki, s rajtam kívül nemigen talál egyéb néznivalót. Emiatt egyszerre megzavarodtam, mert az jutott eszembe, hogy könnyen falusi bámészkodó hírébe keveredhetem. A következő percben azonban egy biztató hang szólalt meg bennem, amely azt mondotta, hogy ne térjek ki magam elől, hanem csináljam azt, ami jó szokásom. Tovább ügyet sem vetettem tehát a kandikáló kisasszonyra, hanem megnéztem szokásom és kedvem szerint a házat. Láttam a bank felírását, amely ezüstös lehetett valamikor, de már bévonta a barna szín, mint ősszel a tölgyet. Láttam az ajtót, amelynek homályos üvegből volt a szeme; s láttam a két ablakot, mely a járdára kinézett, és mindent megmutatott a bankból, amit az utcai embereknek tudniuk szabad volt.

- Most pedig bémehetsz! - mondta az előbbi hang.

A barna kisasszony mellett egy szőkét is megpillantottam, amint bétettem magam után az ajtót. Mind a ketten egy-egy írógép mellett ültek, és reám függesztették a szemüket. Rajtok kívül még egy magos és barna fiatalember működött állva, valami gép mellett. Tovább pedig, egészen a túlsó résziben a teremnek, egy elválasztott részen, kisebb termetű és szőke ifjú ember álldogált, aki álltában vékony szivarral szivarozott. Ahogy őket megláttam, és egy-egy pillantással megnéztem, az volt az első gondolatom, hogy a béosztás igen jó, mert a barna leánynak ott van a szőke fiú, és a barna fiúnak a szőke leány. S mialatt ez a gondolat végigszaladt bennem, mint a sziklán a fürge gyík, már indultam is a szőke leány felé, akinek köszöntem.

- Az igazgatóval szeretnék beszélni - mondtam neki.

Még ki sem mondtam jóformán, amit akartam, oldalból egy vastag és dörmögő hang torlódott reám:

- Vádujuván?

Megrezzenve tekintettem oda, s hát egy magos és szőke férfiú áll mellettem. Senkihez sem hasonlított, akit csak láttam addigelé az életben, mert a szikár magosságán, a homlokába boruló szőke haján és a felhős kék szemén kívül valami olyan különösség is volt benne, mint lehet a vadölő férfiakban.

- Maga az igazgató? - kérdeztem.

- Igen.

Hát erre mondani kezdtem, hogy Toldi Miklós levelet írt; de nem tudtam végig mondani, amit akartam, mert az igazgató belédörrent:

- Jól van. Jöjjön velem!

Bévitt a maga szobájába, ott helyet mutatott az íróasztal mellett, és rám szólt, hogy üljek le. Amikor leültem, papirost tett elém, s egy ceruzát. Azután ismét rám szólt:

- Írja!

Három számot íratott velem egymás alá, majd azt mondotta, hogy azokat adjam össze. Amikor az összeadással készen voltam, akkor másik két számot íratott velem egymás alá, s az alsót a felsőből kivonatta. Mivel ezt is jól és hamar megcsináltam, azt mondta:

- Írjon valamit angolul!

Egy kicsit gondolkoztam, majd angolra fordítva a következőt írtam a papirosra: "Egyszer egy székely fiú jött ebbe a városba sok országon és tengeren keresztül, hogy itt vizsgát tegyen, amit mindenki tud tenni."

Az igazgató sokáig nézegette az írást, majd azt kérdezte:

- Mi az a Sekler?

Neki is megmagyaráztam, hogy a székelyek azok magyarok, de úgy magyarok, ahogy a skótok, vagy az írek angolok. Erre megint azt mondta, hogy menjek vele; s elmentünk egy szomszédos üzletbe, ahol kész ruhákat árultak férfiak számára. Ott a boltban egy kicsi embernek azt mondotta, hogy engem szállásoljon el valahova. Nekem pedig másnap reggel kilenc órára viszontlátást köszönt, aztán kiment a boltból.

A kicsi ember, mihelyt magunkra maradtunk, rögtön a ruhámra tekintett, amit szemmel és fogdosással megvizsgált:

- Hol csináltatta? - kérdezte szépen magyarul.

Nagyon megörvendettem, hogy magyarul szólott hozzám, és szívesen feleltem a kérdéseire; s szívesen megnéztem a kész öltönyöket, nemkülönben a finom szöveteket, melyeket serényen mutogatván, nagyon ajánlott. Megígértem neki, hogy az első fizetésemet az ő boltjába fogom hozni, mire megveregette a vállamat és a barátjának nevezett. Utána a bankról és a helybéli életről kezdett beszélni, hogy tudjam, ami leginkább szükséges.

- Micsoda ember ez az igazgató? - kérdeztem.

- Ez amerikai! - mondta. - Ősi és valódi, nem olyan, mint amilyenek ott New Yorkban vannak. Egy kicsit darabos és büszke, de azért nagyon jó ember. Szereti a pálinkát, és úgy hívják, hogy mister Robert Swan, vagyis Hattyú Róbert.

S ha már olyan beszédes volt, megkérdeztem tőle, hogy itt vidéken általános szokás-e, miszerint olyan kurtán beszélnek és hamar cselekszenek az emberrel? A boltos azt felelte, hogy nem általános szokás, de a bevándorlót egy kicsit lenézik. De hát azon nem is lehet csodálkozni, mert a bevándorlók jórészt műveletlen bányászok. Begyemben lévén a szó, cifrázás nélkül megmondtam, hogy magam is szegény és műveletlen ember vagyok, s ha már úgy áll a dolog, akkor engemet is a bányászok pártján kell keresni. A szavaim úgy megakasztották rögtön a boltost, hogy nem folytatta a bányászokat, hanem egy ugrással azt kérdezte:

- Hol van a poggyásza?

- Az állomáson.

- Na, jól van, akkor menjünk szállást keresni.

Amikor kiléptünk a boltból, egy új és szép épületre mutatott, mint a bank új hajlékára, amelybe másnap lesz a költözködés. Miután eléggé megcsodáltam az új épületet, felvezetett engem a szomszédos ház első emeletére. De sohasem gondoltam volna, hogy az lesz a dologbál, ami lett. Mert a csöngetésre olyan kiszáradt öregasszony nyitott ajtót, akinél csúnyábbat elkeseredve sem láttam soha. S mellette ott állott egy kicsi kutya is, amely hosszú sárga szőrével szintén csúnya volt. A boltos németül beszélt az asszonnyal, aki bólogatni kezdett, és bévezetett egy szobába. Elég nagy szoba volt, s kiviselt bútor is állott benne, de a szagától a madarak leejtették volna a fejüket. Mivel azonban csak heti négy dollárt kért a szobáért, s válogatni sem nagyon mertem, mindjárt kibéreltem a szobát.

Onnét ismét együtt mentem a boltossal lefelé, de aztán a kapuban megköszöntem neki az atyáskodást, majd az állomás felé vettem az utamat, hogy a kufferemet elhozzam. Azt vidáman el is szállítottam a bérelt szobába, s hozzáfogtam a megtelepüléshez. Ahogy javában rakosgattam volna ezt-azt és a könyveimet, hát kopogtatott valaki az ajtón. Toldi Miklós lépett bé. Örömömben a nyakába ugrottam, majd beszélgetni kezdtünk egyre-másra mindenfélit. Nagy csodálkozásomra, hogy olyan melegiben ott tudott teremni nálam, azt a jó hírt tudatta, hogy a jövendőben akár mindennap is láthatjuk egymást, mert csupán hat kilométerre lakik tőlem, szintén egy kicsi városban. Együtt is maradtunk egész este, s vidáman vacsoráztunk a vendéglőben. Vacsora közben többször is emlegettük a bort, de azt sem felejtettük el, hogy az őszön milyen veszedelmes mustot szüreteltünk volt. Vacsora után Toldi elkísért engem a szállásom kapujáig, majd ott azt mondotta, hogy autót fogad, és azon elrobog ő is hazafelé.

Amíg mendegéltem fel a lépcsőn a négy dolláros szoba felé, az jutott eszembe, hogy valami ébresztőórát kellett volna vásárolnom, nehogy elkéssem reggel a nagy szolgálatból. De hamarosan és elszörnyedve tapasztaltam, hogy a leleményes emberiség még nem tudott olyan ébresztőórát gyártani, amilyenre abban a lakásban szükség lett volna. Mert ahogy elővettem a kicsi kulcsot és kinyitottam vele a külső ajtót, abban a percben olyan különös morgást hallottam a lakás belsejéből, hogy egyszeriben kihűlt hátul a nyakam. Annyit sejtettem, hogy a sárga kutya lesz a különös morgó, de hogy egy kutyának olyan hangja legyen, s azt a hangot úgy eressze ki a fogai között: az nagy csodám volt nekem. Néhány pillanatig tétováztam is, hogy vajon beljebb lépjek-e, vagy visszafelé iramodjam, de aztán mégsem hátráltam meg, hanem vitézül kitártam az ajtót, és így szóltam:

- No, sárga!

Erre a kutya még nagyobb és különösebb morgással felelt, de akkor is csak látatlanban. Azonban nem volt nehéz kitalálni, hogy bent van a konyhában, ami néhány lépéssel odébb nyílott és a szabad ajtaján keresztül fényt öntött az előszobába. De vajon mért nem jön ki? - gondoltam magamban. Vagy a vénasszony legalább! Hiszen nincsen még késő, s odabent a villany is ég!

Gyanakodva lábujjhegyre vettem a lépést, és a konyha ajtajáig lopózkodtam. Ahogy odaértem és bétekintettem, a nyakamról a hidegség egyszerre futni kezdett felfelé. De azt nem is csodálom, mert a vén német asszony a konyha kőpadlóján feküdt, és összevissza tagokkal, mintha a levegőből esett volna oda. A kutya pedig ott állott a lábánál, s megfeszülve, de a helyéből egyet sem mozdulva, reám vicsorította minden fogát.

Úgy ahogy volt, minden olyan borzasztó volt, hogy először megtántorodtam, de azután húzódni kezdtem kifelé. Amikor pedig elértem az ajtót, akkor futásnak eredtem. Még a kapuban sem álltam meg, hanem elszaladtam jó messzire, s csak akkor kezdtem gondolkozni azon, hogy mit csináljak. A hideg elérte és körülvette az eszemet, de azért annyit mégis kitaláltam, hogy Toldi után kéne mennem. Hamar kutatni kezdtem az utcákat, hogy valahol valami kocsit lássak, amit megfogadjak. Nemsokára találtam is egyet, s a vezetőnek megmondtam, hogy merre induljon, de jó sebesen, mert végső dologban kell intézkedni. De hát akármilyen gyorsan robogott a kocsi, Toldit már csak az ő városának a végiben értük utol.

- Hamar szálljon ki! - mondtam neki.

- Mi történt? - kérdezte.

- Az a német vénasszony a földön fekszik.

- Milyen német vénasszony?

- Akinél lakom.

Toldi elnevette magát, és azt mondta:

- Hát, ha jólesik neki, hadd feküdjék.

- De zsugorodva fekszik.

- Hát, ha jólesik neki, hadd feküdjék zsugorodva.

- De meghalt.

- Meghalt?!

- Meg.

Erre már nagyon elkomolyodott, és szó nélkül kiszállt. Aztán fizetett, beléültünk a második kocsiba, s pufogni kezdtünk visszafelé.

- Miről tudod, hogy meghalt? - kérdezte.

- Arról, hogy zsugorodva fekszik.

- Minden vénasszony zsugorodva fekszik.

Annyi szorongatás után valami más bizonyítékon kezdtem gondolkozni, s akkor a kutya jutott eszembe. El is mondtam rögtön, hogy miképpen állott a vénasszony lábánál a sárga kutya, s hogy miképpen vicsorgott reám. Ezen már Toldi sem nevetett, hanem éppen ellenkezőleg: elkomolyodott nagyon, s azt mondotta, hogy a kutya viselkedése után majdnem bizonyos a halál. Többet már nem is igen beszélgettünk. Amikor ismét a városba visszaértünk, Toldi megkérdezte a vezetőt, hogy merrefelé és milyen házban lakik egy orvos. A fuvarozó törni kezdte a fejét, hogy valamiképpen orvosra igazítson; s ahogy gondolkozott volna, hát éppen egy magas és urasan öltözött néger férfiú jött arrafelé.

- Doktor Dickson, várjon egy percet! - kiáltott a sofőr.

A néger megállt, mire a motoros halkan megkérdezte Tolditól:

- Jó maguknak néger orvos is?

- Jó.

- Akkor itt van ez a Dickson doktor - felelte a másik.

Odamentünk a néger orvoshoz, aki nagyon barátságos volt, és örömmel vállalkozott arra, hogy a német vénasszonyt megvizsgálja. Szépen felmentünk hát a lakásba, ahol mindent úgy találtunk, ahogy azelőtt volt. De ha lehet mondani, a sárga kutya még vadabbul morgott, nyilván a néger orvos miatt, akit semmiképpen nem akart közel ereszteni a vénasszonyhoz.

- Mit csinálhatnánk? - kérdezte Dickson doktor.

Ott szótlankodtunk hárman, bámulva a veszélyes kutyát és a veszélytelen vénasszonyt, s közben azon gondolkoztunk, hogy csakugyan mit lehetne csinálni.

- No, székely! - biztatott Toldi.

Jutott eszembe sok minden, az igaz; de végül mégis így kellett szólanom:

- Csak egyet tehetünk.

- Mit? - kérdezte Toldi.

- Azt, hogy levesszük a kutya előtt a kalapot.

Toldi elismeréssel bólogatott, majd közölte a tudós négerrel, hogy a kutya védőrzése ellen nem találunk rendszabályt. Ennél egyebet a fekete doktor sem tudott kitalálni, feladtuk hát a csatát, és elvonultunk a konyha ajtajából. Toldi megkérdezte tőlem, hogy a jelenvaló állapot nem riaszt-e attól, hogy ott aludjam a szobámban.

- Ha egy csecsemő született volna a lakásban - mondottam neki -, akkor senki sem kérdezne ilyent. De hát a vénasszony halála is olyan természetes, mint a csecsemő születése. Tehát itt fogok aludni.

Toldi megmondotta Dickson doktornak is az én válaszomat, de a néger azt felelte, hogy a szándékom veszedelmet vonhat maga után, mint ahogy minden igazi és tiszta emberi szándék veszedelmet rejteget. Nem a halott feltámadására, vagy a kutya megveszésére gondol, hanem az emberekre, akik mindenkit szívesen megvetnek, aki nem úgy cselekszik, ahogy ők cselekednének. Jobb lesz hát, ha elmegyek valahová, és reggelig távol maradok.

- Legyen úgy - mondtam.

S abban állapodtunk meg, hogy az ajtót szokás szerint bezárjuk, és mind a hárman elmegyünk. Menetközben Dickson doktor a hatóságot magára vállalta; nekem pedig a lelkemre kötötte, hogy reggel hétkor legyek a lakás ajtaja előtt, mert én fedeztem fel az eseményt, másrészt pedig kulcsom is csak nekem van a lakáshoz. Mire idáig értünk a megbeszélésben, már lent voltunk az utcán, ahol a tudós néger mindjárt búcsúzkodni kezdett tőlünk. Mi is beléültünk ismét egy fogadott kocsiba, s elrobogtunk a Toldi szállására, amely egy klubházban volt. Ott aludtam egy díványon, ha ugyanis aluvásnak lehet nevezni azt, amikor az ember fekszik ugyan, de az érzései és a gondolatai világlanak.

Reggel hét órakor már a helyemen voltam.

Előbb egy futó helyiségben, amely félig vendéglő volt, s félig pedig bolt, hamar megittam a reggeli kávét, majd utána elindultam a szállásom felé. A ház előtt már emberek álldogáltak, és leskelődtek bé a kapun. Egy kicsit gyorsabbra vettem a lépést, hátha a hatóság már ott lesz és várakozik reám. Az első pillantásra úgy látszott, mintha elkéstem volna, mert egy csomóban emberek várakoztak az ajtó előtt. Éppen kilencen voltak, s közöttük két nő. Az egyik nő fiatal volt, nem több huszonöt esztendősnél, nagy csodálkozó kék szeme neki, és gyönyörű szőke haja. Virágos háziruha volt rajta, piros övvel a derekán; s a nyakánál jól kilátszott a bőre, amely selymes volt és patyolatos.

Akkor még nem gondoltam, hogy ez a nő milyen nagy lángot fog felgyújtani bennem; de a jószerencse már az első percekben közelről látnom engedte, s hallhatni a hangját. Ugyanis, amikor megérkeztem az ajtó elé, mindjárt odalépett hozzám, és azt mondta:

- Bocsánatot kérek! Maga lakik itt?

Ahogy belépillantottam abba a nagy csodálkozó szemébe, egyszerre úgy éreztem, hogy még hazudni is tudnék érte, pedig a hazugság nem állott könnyen nálam.

- Igen, asszonyom - feleltem.

Erre mosolyogva kezdette mondani, hogy a várakozók mind házbeli emberek. Azt a hírt hallották, hogy az öreg német lédi meghalt, a kutyája pedig a testén állva őrzi. Ezt nagyon szeretnék megnézni. Mire ennyit kimondott, már egy fiatalember is odajött, aki órajavító volt; s odasúgta nekem:

- Fizetünk a látványosságért.

Nagyon meglepődtem a dolgon, de mielőtt még felelhettem volna, egy csomó pénzt nyújtott felém, és így folytatta:

- Kilencen vagyunk, mindenki két dollárt fizet.

Éreztem, hogy egyszerre elönt a pír.

- Vegye csak el, kedves fiú! - mondta a kék szemű nő, mire én rögtön elvettem a pénzt. S ha már elvettem, megszállott rögtön a gond, hogy vajon mit kéne most csinálni? Hamar kellett dönteni és cselekedni, mert a hatóság érkezése már-már fenyegetett. S ma sem tudom, hogy miképpen tudtam, az eszemmel-e vagy a szívemmel, olyan helyesen cselekedni, mert rögtön azt mondottam a várakozóknak:

- Először a fiatal hölgynek fogom megmutatni. Azután pedig a többinek. Ha akarják, akkor jó; s ha pedig nem akarják, itt a pénz.

Mivel valahányan akarták, a lakás ajtaján gyorsan béengedtem a fiatal hölgyet, majd bétettem magunk után az ajtót. Az ifjú nő, ki már a külső ajtónál nagy izgalomban volt, megfogta a karomat, s úgy mentünk ketten a konyha ajtajáig. S bár nagyon féltem attól, hogy az éjszaka valami elborzasztó változás történhetett, mégis boldog és szerencsés voltam; ámbár a kutya még jobban vicsorította a fogát, és a szeméből is jobban szikrázott a dühösség.

Néhány percig ott álltunk a nyitott ajtó előtt, s közben egyikünk sem szólott semmit. De az ifjú nő borzongva kapaszkodott a karomba, és egyre sápadtabb lett. Végre odatámaszkodott az ajtófához, a szemét lehunyta, és így szólt:

- Istenem, mi sok minden történhetik velünk ebben az életben!

Nagyon fájt nekem, hogy annyira elsápasztotta szegényt a különös látvány; s hogy valamivel enyhítsek rajta, így szóltam csendesen:

- Szomorú vagyok, hogy nem azt tudtam megmutatni magának, amit legjobban szeretnék.

Ismét reám függesztette csodálkozó nagy szemét, és azt kérdezte:

- És mit szeretne a leginkább megmutatni nekem?

- Nem a test halálát, hanem a szerelem születésit.

Egy kicsit elpirult, és azt mondta:

- Férjem van, és gyermekem.

- Hogy hívják?

Ismét rám nézett, de felelet helyett kifelé indult. Kiment előttem az ajtón, és többet nem szólt egy szót sem; még a kívül álló emberekhez sem szólt, hanem elsietett gyorsan a gangon. Nem is nézhettem utána, mert az órajavító fiatalember utamba állott, és azt mondotta, hogy időközben még hét ember érkezett, akik szintén fizettek, itt van. Elvettem ezt a pénzt is, majd béeresztettem a lakásba az egész csoportot. Magam künn maradtam az ajtó előtt, amit bézárhattam ismét, mert belülről ki lehetett nyitani. Belülről nagy szörnyülködés hangjai hallatszottak ki, s főleg a kutya morgása, mintha az emberi hang bozótja még külön is fogott volna egy rémet.

Ide-oda lépegetve várakoztam az ajtó előtt, és azon gondolkoztam, amit cselekedtem. Legbelől már az első pillanatban éreztem, hogy a látványos pénzt el kell fogadnom, és az embereket bé kell eresztenem a halotthoz. De végre tudni szerettem volna, hogy mi lehet a titka annak az érzésnek, amelyből ilyen nemtelen pénz született? S ahogy gondolkoztam, mintha a válasz egyszerre örömhangon ugrott volna elő a fejemből és a lelkemből egyaránt.

- Igen, úgy van! - mondtam magamban. - Az öregnek meg kell halni, hogy a fiatalnak abból is élete lehessen! Mint ahogy lehull a régi levél, hogy több napfényhez és több levegőhöz juthasson az új. És ami így s egyenkint történik, annak kell történnie egészbe véve ugyancsak: vagyis az öreg népeknek is meg kell halmok, hogy a fiatal népek több napfényhez és több élethez jussanak azáltal. Igen, úgy van: ez a természet rendje, és ez a törvény!

Tűzzel lettem teli, hogy a német vénasszony halála árán felfedeztem egy igazságot; de olyan bátorrá is váltam, hogy a hatóság megérkezéséig még hat embert eresztettem bé, és mindenkit két dollárért. Aztán megjött a rendőrbiztos, a törvényszéki ember és egy orvos. Először ők is a holtat akarták megközelíteni, hogy az orvos meg tudja vizsgálni, de a sárga kutya nem ismert hatóságot. Erre bémentek az én szobámba s behívtak oda engemet is. A törvényszéki ember kezdte a szót, és egymás után mindenről kikérdezett. Amikor bátor és egyenes feleleteimből látta, hogy engemet a gyanú árnyéka sem érhet, azt mondotta, hogy elmehetek. A rendőrbiztos azonban megellenezte az én távozásomat, mivel egyetlen lakó s így egyetlen kulcstulajdonos voltam a lakásban. Hogyne, úgy volt igaz, ahogy a rendőrbiztos mondotta, de mivel már erősen közeledett a kilenc óra, valakinek a bankba is el kellett volna mennie. Amikor ezt a kötelességemet fel is fedtem előttük, úgy határoztak, hogy fussak el a bankba, de ne maradjak ott, hanem rögtön jöjjek vissza, de sőt az igazgatót is hívjam el magammal. Mindezt én végre is hajtottam rendesen, mert tíz perc múlva már mind a ketten ott voltunk. Ahogy megérkeztünk, mindjárt azon kezdtek tanácskozni, hogy a kutyát miképpen lehetne a halott mellől eltávolítani. Ahogy az idő telt, mind több és több okos embert hívattak tanácsra, az egész városból és mindenféle foglalkozásból. A végén már olyan sokan voltak, hogy a szobám ajtaját bé sem lehetett tenni. Ez a nyitott ajtó aztán beleszólt az én további keresetembe is, mert emiatt már csak azokat engedhettem bé a külső ajtón, akik a tanácsba hivatalosak voltak. De ha azt néztem, hogy addigelé már harmincegy embernek mutattam meg a halál színjátékát, akkor meg lehettem elégedve. S meg is voltam, mert békésen és szelíd méltósággal őrködtem a külső ajtó előtt.

Már közelgett nagyon a dél, amikor a reggeli ifjú hölgy ismét feltűnt a folyosón. A nagy szemeiről és a mosolyáról rögtön megismertem, ámbár kalap és selymes fekete bunda volt rajta. Köszöntem neki, mire ő hozzám lépett, és megkérdezte:

- Mi az eredmény?

- Még semmi - feleltem.

- Hát mi lesz, maga mit gondol?

- Nem tudom, mert az egyik párt a kutya elpusztítása mellett áll, míg a másik éppen ellenkezőleg.

- És maga hogyan döntene? - kérdezte.

Tiszta hódolattal a szemébe néztem, s azt mondtam:

- Nehéz dönteni valakinek a dolgában, aki egy másik valakit nagyon szeret. Akár kutya az, akár ember.

Az asszony elpirult egy kicsit, majd kezet nyújtott nekem, és azt mondta:

- Grácia.

Azzal ott is hagyott, és eltűnt a lépcsőkön.

- Grácia! - mondtam magamban a nevét, amely kellemességet és bájosságot jelentett. De földi lénynek a nevit ennél jobban soha el nem találták, mert Grácia az ő nagy szemivel csakugyan bájosságot jelentett, a szavaival és mozdulataival pedig kellemességet.

Boldog képzelődésemből egyszerre nagy kiabálás riasztott fel, ami belülről harsant felém. Hamar bémentem, s hát meghozták a döntést, amely okosan úgy szólt, hogy arra az időre, amíg a halottat megvizsgálják és elviszik, valahogy és valamivel el fogják kábítani a kutyát. Az orvos gondoskodott is mindjárt, hogy a munka elinduljon. Először ételt hozatott a kutya számára s abba rejtette belé a kábítószert. Az ételt egy edényben, valami hosszú rúdon, odatolták a kutya elejébe, de az elszánt védőrző meg sem szagolta az ételt. Amikor látták, hogy a konok kutyával így nem jutnak célhoz, a tanács nagyon megharagudott rá, és kimondotta, hogy most már kímélet nélkül meg kell fogni. Gyorsan előkerítették hát a kutyafogó embert, aki egy zsákszerű drótos szerkezettel ügyesen és mindjárt fogságba ejtette a sárgát. Nagy zajjal a kutyát elvitték; az orvos pedig megvizsgálta a halottat, és kijelentette, hogy szabályosan halt meg.

Mivel úgy látszott, hogy immár minden elintéződött, a tanács széjjeloszlott; s utána én is elmehettem ebédelni. Nem tudtam enni, úgyszólva semmit; s a bankba is nagyon elgondolkozva mentem bé, hogy a szolgálatot megkezdjem. Ismét a szőke fiúnál jelentkeztem, aki úgy rendelkezett, hogy a költözködésnél segédkezzem, amíg megjön az igazgató. Egy-egy széket megfogtam tehát, majd nagy könyveket és iratos ládákat is vittem által az új épületbe, amely kőből volt csinálva és két teremből állott, egy felsőből és egy alsóból. A felső terem óriási volt, s akár egy templom. Csakhogy az oltár helyén egy hatalmas pénzrejtő szekrény uralkodott, melynek másfél öles acélajtaját csak titkos módon és egy nagy kerékkel lehetett kinyitani. Az alsó terem csak pinceterem volt, egy szobánál nem nagyobb, de gumipadlózattal. Nyolc kőlépcsőn lehetett oda lejutni, egy utca felőli ajtón, de bent az épületben a felső teremből is volt lejárata. S hogy el ne felejtsem: ott az alsó teremben volt a mellékes helyiség is, amelyet azért említek nagy fontossággal, mert a szesztilalom dolgában is szerephez jutott, amint az később ki fog derülni.

Tehát a mozgó vagyon hurcolásával így kezdtem meg a szolgálatot, amelyet délután négyig zavar nélkül folytattam. Akkor nagy férfiassággal megjelent az igazgató, és azt mondotta nekem, hogy menjek véle. Egyenesen a pinceterembe vitt, ahol egy új és nagy asztal állott, s az asztal mellett egy szék. Ott az asztalnak a szélire ült, és azt mondta nekem:

- Nem akarom még egyszer hallani, hogy magát négerrel együtt látta bárki.

Ejnye, gondoltam, nyilván Dickson doktorral látott valaki engem.

- Csak jó embert és rossz embert ismerek - feleltem.

Az igazgató nagyon megnézett, majd csak ennyit szólott:

- Megmondtam magának.

Mintha ördög bújt volna belém, hogy segítsen ártani nekem, így folytattam:

- A halott német asszonyt és a kutyát pénzért mutogattam. Hatvankét dollárt kerestem azzal.

- Tudom - felelte az igazgató.

- Hát az nem tilos?

- Nem.

- S miért?

- Üzlet - mondta.

Azzal felállt az asztalról, és megindult kifelé. Menet közben visszafordult, és tudtomra adta, hogy huszonöt dollár lesz a fizetésem, az irodám pedig a pinceteremben; a többit Toldi majd elmagyarázza.

Ahogy egyedül maradtam, leültem a székre, és gondolkozni kezdtem. Nem tudtam azonban egyenes útba állítani a gondolataimat, mert gomolygott az agyam. A mellemben és a tagjaimban is nyugtalanító bántalmat éreztem. Felálltam hát a székről, és sétálni kezdtem a gumipadlón. Ha a munkára gondoltam, amit mostantól kezdve folytatnom kell, akkor olyan félelem vett erőt rajtam, hogy hideg verejték ült ki a homlokomra. Ha az emberekre gondoltam, akikkel a megélhetésem és a sorsom összehozott, úgy éreztem, hogy egyedül és magamra hagyatva állok. Ha az életemre gondoltam, akkor suhogó és erős szárnyakat szerettem volna, hogy talán kirepüljek a világból. Ha a felfedezett igazságra és a népemre gondoltam, akkor hét fejet szerettem volna, és tüzet okádni, mint a sárkány.

Csak két virág volt, amelyen meg tudott pihenni a lelkem, ez a megriadt acéldongó: az egyik virágot apámnak hívták, s a másikot Bolha kutyának. Ahogy eszembe jutottak ők ketten, s elgondoltam, hogy apámtól az Atlanti-tenger, Bolhától pedig talán a legnagyobb óceán választ el, egyszerre olyan gyötrelem fogott el, mint amilyen az igaz lelkeket gyötörheti a késedelmes feltámadás miatt. S mivel a látásom is homályosult, s megereszkedett a lábam ereje is, visszaültem ismét a székbe, és az asztalra borultam.

Akkor értettem meg, hogy mit érezhet a viharos tavon a csónak, vagy a felzúdult tengeren a hajó!

Már jó ideig ültem megborulva, amikor hallottam, hogy valaki jön lefelé hozzám. Hadd jöjjön, gondoltam, vagy akár álljon a feje tetejire; s meg sem mozdultam.

- Ábel! - érintette meg egy kéz a vállamat.

A hangjáról rögtön megismertem, hogy Toldi; de most abban a percben neki sem tudtam úgy örvendeni, mint máskor. De hát mégis felemeltem a fejemet és ránéztem.

- Mi baj van? - kérdezte.

- Nincs semmi - feleltem.

Toldi nagyon elkomolyodott, majd sétálni kezdett a teremben. Darabosan és komoran sétált, mint valami bika. Láttam, hogy készít magában valamit, de nem szóltam. Végre odaállott az asztalom mellé, és azt mondta:

- Az Isten látott olyan embereket, mint ti vagytok, székelyek.

Bár nem akart semmi dicsérőt mondani ezzel, mégis jólesett. A tréfáló kedvem is egyszeriben megjött, vagyis elővettem a kicsi zsebkönyvemet, és úgy tettem, mintha jegyezni akarnék valamit. De nem jegyeztem, hanem ránéztem, és vártam.

- No, mért állottál hadba? - kérdezte Toldi.

- Csupán csak jegyezni akarok.

- Mit akarsz jegyezni?

- Én sokat gondolkoztam azon, hogy milyenek is a székelyek - feleltem neki -, de eddigelé még nem tudtam kitalálni. Úgy látom azonban, hogy maga tudja. Felírnám hát magamnak, hogy el ne felejtsem.

A Toldi szeme azt kérdezte tőlem, hogy csúfolkodom-e vajon, vagy csupán turbékolok?

- Tedd el azt a noteszt! - mondta; majd amikor nevetve eltettem, így folytatta: - Hát ha tudni akarod, hogy milyenek vagytok, én megmondom neked.

- No, milyenek?

Sokáig és nagyon gondolkozott, majd így szólt:

- Az ördög vigyen el, te Ábel, én sem tudom. Mert azt akartam mondani, hogy olyanok, mint a hegyi patakban a pisztráng, amelyet mindenütt látni lehet, de megfogni sehol. De aztán eszembe jutott, hogy amíg a pisztráng csak a hegyi patakokban él meg, addig a székely nemcsak ott, hanem mindenütt a világon.

Bólogattam, és azt feleltem neki:

- Nagyon okos beszéd volt, csak éppen egy hiányzott belőle.

- No, mi?

Felálltam, s úgy mondtam súgva:

- Az, hogy a pisztráng mindig és mindenütt felfelé úszik.

- S azt miért csinálja?

- Azért - feleltem -, mert különben a nagy halak azt mondanák: né, ez a kicsi semmiség is csak azt tudja, amit mi: gyertek, együk meg!

Toldi kicsire húzta a szemit:

- És hátha éppen azért fogják megenni!

- Maga azt nem érti! - legyintettem. - Mert hallgasson ide: a pisztráng nem azért úszik felfelé, hogy úgy nehezebb legyen, hanem mért? Azért, hogy abban a percben, amikor a nagy halak meglátják, csodálkozzanak rajta. Márpedig egy kicsi csodálkozás éppen elég arra, hogy közben a pisztráng el tudjon iramodni.

- Add nekem azt a jól vágó eszedet, Ábel! - mondta Toldi.

- Magának van beretvája - feleltem.

Erre úgy kezdett kacagni, hogy megért volna akármekkora halat. Utána megölelgetett, és azt mondta, hogy menjünk és ússzunk felfelé a szállásomra. Éppen jókor indított, mert a kutya után már a halottat is eltakarították volt; s bent az én szobámban pedig három asszonyt találtunk. Vettük észre, hogy egy kicsit megszeppentek a váratlan érkezésünk miatt, de mivel a nagy szemű Grácia is ott volt a három között, én nem a megszeppenés okán gondolkoztam, hanem a vendéglátáson. De hát hiába marasztottam őket, mert röpdösve siettek kifelé, mint a fürjek.

- Látta azt a szép nagyszeműt? - kérdeztem Tolditól.

- Láttam - felelte.

Nem folytattam tovább a szót, hanem egy kicsi mosolygás után megkértem Toldit, hogy magyarázza el a bankban való teendőket. Ő szívesen elmondta, hogy a külföldi osztály vezetője leszek, s arra kell törekednem, hogy a környéken levő bevándorlókat felkutassam. De mielőtt járni kezdeném a vidéket, gondosan bé kell rendeznem az irodát.

Amíg beszélt, nekem ismét apám és a Bolha kutya jutott eszembe. Toldi meg is látta, hogy nem szentelek elég figyelmet az ő tanításának, mert a további magyarázat közben egyszerre így szólt:

- Veled valami történt, Ábel!

- Hát mi történt volna? - kérdeztem.

Ismét sétálni kezdett a szobában, majd hirtelen felém fordult:

- Szerelmes vagy?

Jól meggondoltam a dolgot, és azt feleltem:

- Nem az a baj.

- Hát mi?

- A nevit a bajnak nem tudom.

- Hát mijét tudod?

- A nyugtalanító lelkit, a gyötrelmit, a rajtam való nagy hatalmát.

Toldi a vállamra tette a nagy kezét.

- Hát tulajdonképpen mi kéne neked, hogy jól érezd magad?

Az asztal mellett ülve, a két tenyeremre hajtottam a fejemet, és minden erőmmel a feleleten gondolkoztam. Aztán egyszerre, mintha kisütött volna a nap, felemeltem a pillantásomat, és azt mondtam:

- Tudni szeretnék valamit.

- Mit?

- Azt, hogy mi célra vagyunk a világon.

Legalább tíz percig gondolkozott Toldi, hogy becsületesen felelhessen nekem. De amikor látta, hogy ennyi idő alatt sem tud eredményre jutni, felvette indulatosan a kabátját, és azt mondta:

- Gyere vacsorázni!

Elmentünk, de sem az út alatt, sem pedig a vacsora alatt nem beszéltünk semmit. Én egyfelé, s ő másfelé, de folyton a levegőbe néztünk. Tudtam, hogy a felvetett kérdésre kutatja a feleletet, de hogy mire jutott, azt még akkor sem mondta meg, amikor elváltunk egymástól. Azzal a gondolattal vetettem meg otthon az ágyat, hogy holnap vagy talán holnapután felelni fog a kérdésre. S ha pedig nem felel, akkor én fogok felelni, mert nem nyugszom addig, amíg emberből: magamból vagy másból, ki nem sajtolom ezt a titkot.

Másnap az iroda berendezésein fáradoztam, de soha egy percre sem tudtam megszabadulni a gondolattól, hogy mi célra vagyunk a világon! S még amikor munka után hazamentem, s az asztalomon egy levelet találtam, akkor is azt hittem, hogy no, most valaki megírta nekem, amit én nem tudtam kitalálni. Gyorsan és szívdobogással bontottam fel a levelet, s hát a szívdobogás éppen helyénvaló is volt, mert a nagy szemű Grácia keze írása feküdt előttem. Azt írta, hogy a tegnap elköltöztek ebből a halottas házból, most ott laknak a Magas utca két szám alatt egy külön házban, s ha én szintén el akarnék költözni innét, az ő férje szívesen kiad nekem egy szobát.

Hamar összecsomagoltam, s egyenesen odamentem.

Tetszetős faház volt, amiben laktak. Alól az ebédlő és az olvasóterem, felül pedig három szoba és még a fürdő. Amikor beléptem a házba, sehol nem találtam senkit. Egy-két pillanatra megálltam, majd felfelé indultam azon a kanyargós lépcsőn, amelyik az olvasóteremből az emeletre vezetett. Amint éppen felérkeztem volna a recsegős lépcsőkön, az egyik szobából előrebbent a nagy szemű Grácia. Nagyon örvendett, hogy a kufferrel együtt válaszoltam a levelire. Én is megköszöntem szépen, hogy olyan nagy figyelemben részesít, majd elfoglaltam a kijelölt szobát, melynek ablaka éppen a vasúti vonalra nézett. Miután a rendezgetéssel elkészültem, odaálltam az ablakhoz, és sokáig nézegettem mindent, amit, a közelben vagy a távolban onnét látni lehetett. Közben hárman keresztezték folyton egymást az eszemben: Grácia, Toldi Miklós, és hogy mi célra vagyunk a világon. Mivel sem a fiatalasszonynak, sem pedig a nagy kérdésre való válasznak semmi mozgását nem hallottam, úgy két óra múlva elindultam, hogy a megszokott vendéglőben vacsorázzam. Ahogy lementem a lépcsőn, hát ott ült a nagy szemű Grácia, s mellette egy sovány barna férfiú, vagyis a férje, akivel mindjárt összeismertetett engem. Ahogy kezet szorított velem, elég erősnek tetszett; s a tekintete után ítélve, elég szigorúnak is.

Fel is tettem magamban, mialatt lassan mendegéltem a vendéglő felé, hogy az ifjú asszonynak csupán távoli sóhajtozója leszek. De ennek is megvolt az ára, mert az éjszakák felit vágyakozásban töltöttem, a másik felit pedig bozótos álmok nyugtalanították.

A sok vergődés már annyira vitt, hogy éreztem: valamit tenni kell! Éppen szombati nap volt, délután fél ötkor. Az igazgató azelőtt öt perccel hagyta volt el a mellékes helyiséget, ahol egy sánta barátjával együtt mindennap a fenekire nézett egy pálinkás üvegnek. Nagy pálinkaszagot hagytak maguk után, de én nem a pálinkaszaggal törődtem, hanem azzal, hogy végre és háborgatás nélkül teljesen egyedül vagyok, s határoznom kell valamit. Leültem a székre, ráborultam az asztalra, és forralni kezdtem magamban a gondolatokat. Három dologban kellett valahogy és mindenképpen határoznom. Először Toldira vonatkozólag, akit nem láttam, amióta feltettem neki a nagy kérdést. Másodszor a kínzó nagy szerelem tekintetiben, amely a gyötrelmek mellett elsorvadással fenyegetett. Harmadszor és végre, ami a legfontosabb volt: mi célra vagyunk a világon!

Az első dologban úgy határoztam, hogy másnap reggel elmegyek Toldihoz, és vasárnap lévén, ott ülök egész nap. A másodikban úgy döntöttem, hogy a nagy szemű Grácia előtt feltárom a hódoló nagy szerelmet: ha megajándékoz érte, akkor jól van, de ha csupán játszani akar velem, akkor vége a napjának! És most következett a harmadik, s a legfontosabb. Magam elé képzeltem Krisztust, de magam elé az ördögöt is, akinek szintén tudnia kell sok mindent, amit közönséges ember nehezen közelíthet meg.

- Mi célra vagyunk a világon? - kérdeztem Krisztustól.

- Hogy végbevigyed azt a jót, amiben hiszel - felelte Krisztus.

Utána hamar, hogy majd együtt gondolkozzam a két feleleten, megkérdeztem az ördögöt:

- Mi célra vagyunk a világon?

- Kedves barátom - felelte az ördög -, ha engem kérdeztél volna meg először, megmondtam volna neked. De így nem érdemled meg, hogy megtudd az igazságot.

Felkaptam a fejemet, és azt mondtam:

- Távozz hamar, mert a feketékkel való barátkozást az igazgató megtiltotta nekem!

Az ördög szót fogadott, és eltűnt. De én is hamar induláshoz láttam, hogy künn a természetben és a tavaszodó földön gondolkozzam tovább a Krisztus feleletén, vagyis megkeressem az életben azt a jót, amiben hiszek, s amit annálfogva végbe kéne vinnem. Átmentem a vasúti hídon, majd annak a közeliben egy ösvényt fedeztem fel, s azon indultam tovább. Az ösvény hegyoldalon vezetett felfelé, tekervényesen valami különös épület irányában, amely feketére festve állott a tetőn. Pihenés nélkül kapaszkodtam felfelé, de már távolról hallottam, hogy furcsa hangok szűrődnek a fekete épületből. Egyenesen és még gyorsabban tartottam arra. A hang egyre erősödött, s úgy vettem ki, hogy ott sokan lehetnek, s mindnyájan külön-külön ordítanak. Néhány lépésről már jól láttam, hogy a fekete ház nagy ajtaja nyitva van, ahogy templomoknál szokott lenni. Odaléptem, s hát csakugyan templom volt a fekete házban, tele visító és kiabáló négerekkel. Nem haboztam sokáig, hanem levettem a kalapomat, és beléptem a négerek közé. Bár padok is voltak, mint más templomokban, mégsem azokban álltak, hanem kicsődülve valami emelvény elé, amelyen egy öreg néger, könyvvel a keziben, folyton nagyobb és szorgosabb ordítozásra ösztökélte a csődületet. Hamar odafurakodtam, s hát egy fiatal néger feküdt a földön, hányta és vetette magát, rúgott és kapálózott.

- Mi történt? - húztam meg egy négernek a karját.

- Most megy ki belőle az ördög - felelte.

Hát ez alig sem tréfa, gondoltam magamban, mert hátha éppen az az ördög bújt belé, akit én űztem el egy félórával azelőtt!

Még közelebb vergődtem tehát, hogy bármi történjék is, annak én biztos tanúja legyek. S amint úgy közelről néztem a kínban fetrengő négert és az ő rettenetes arcát, amelyről csorgott a verejték, hirtelen az a másik gondolatom támadt, hogy maga az Isten vezetett ehhez az emberhez. Mert lám, itt a szemem előtt és borzasztó kínok között vetéli el az ördögöt, aki bizonyosan tévutakon hordozta eddig, és megakadályozta abban, hogy ennek a világnak a dolgaiban tisztán lásson. De ha most meg tud szabadulni az ártó és zűrzavaros gonosztól, akkor tisztán az Isten lelkével fog válaszolni minden feltett kérdésre.

Tehát tőle fogom megkérdezni, hogy mi célra vagyunk a világon!

Egyszerre olyan nagy izgatottság vett erőt rajtam, amilyent soha nem éreztem. Odakaptam a homlokomhoz, amely forrón lüktetett, majd odakaptam a szívemhez, mely jobban táncolt, mint a legnagyobb szerelemben. Aztán gyorsan kimentem a fekete templom elé, s ott megálltam, hogy várakozzam a megtisztult négerre. Már azt hittem, hogy sohasem fog kijönni, pedig tíz percnél többet nem várhattam; de akkor a barátai között jókedvűen és vidáman kilépett az ajtón.

Mindjárt odamentem hozzá, megfogtam a kezét, és azt mondtam, hogy jöjjön velem néhány lépést, mert valami fontos dolgot szeretnék kérdezni tőle. Nagyon barátságos volt, és szinte táncolva jött velem. Amikor néhány lépést csakugyan félrementünk, a vállára tettem a kezemet, mélyen a szemébe néztem, és azt mondtam neki:

- A maga lelke most tiszta; mondja meg tehát nekem, hogy mi célra vagyunk a világon?

A négernek megmerevedett egy pillanatra az arca, majd hirtelen kacagni kezdett, s kacagás közben folyton azt mondta:

- Furcsa, furcsa, furcsa.

Aztán ismét megmerevedett az arca, mélyen a szemembe nézett, és így szólt:

- Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.

Ahogy ezt kimondta, ismét kacagni kezdett, de nem egészen úgy, mint az előbb, hanem a keserves és az örökké hontalan ember könnyes kacagásával. Még a térdit is csapkodta, miközben folytak a könnyei. Majd hirtelen azt is abbahagyta, újra a szemembe tekintett, utána pedig szaladni kezdett lefelé a hegyen.

Úgy szaladt, mintha nem is ember lett volna, hanem valami fekete angyal.

Amíg láthattam, utána néztem, aztán leültem a földre, és a fejemet a két tenyerembe hajtottam.

- Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne - ismételtem el magamnak. És éreztem, hogy a szívem megtelik nagy és általános meleggel, a lelkem megtelik a derűs idő nyugalmával, és a szemem megtelik a hajnal harmatával.

Lassan felálltam, és azt mondtam:

- Igaza van: késedelem nélkül haza fogok menni, hogy otthon lehessek valahol ezen a világon! Igaza van: nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk.

Elindultam lefelé a hegyen, és boldog nyugalommal néztem, hogy miképpen búcsúzik a földtől a nap. Már nem bántott semmi, és nem tépett a szerelem sem, hanem azt gondoltam magamban, hogy amiképpen most búcsúzik a földtől a nap, úgy fogok búcsúzni Amerikától én is.

Ahogy leértem a városba, mindjárt autót fogadtam, és Toldihoz robogtam azon. Éppen egy lepedős amerikai újságot olvasott, amikor a szobájába léptem. Egyenesen odamentem hozzá, megöleltem, és azt mondtam neki:

- Köszönöm minden jóságát.

- Mit akarsz?

- Megyek haza - feleltem mosolyogva.

- Hova haza?

- Erdélybe, a Hargitára.

Többet nem szóltam, hanem kijöttem a szobából, és a várakozó automobilon visszarobogtam Mineberg városába. Ott kitudakoltam az igazgató címét, elmentem hozzá, és letettem elejébe a külföldi osztály ajtajának a kulcsát. Aztán megköszöntem neki is a szívességét, s mivel ősi és valódi amerikai volt, rajta keresztül Amerikának is megköszöntem, hogy egy ideig kenyeret adott nekem. Utána elmentem a vasúthoz, és megkérdeztem, hogy mikor indul a legelső vonat. Amikor meghallottam, hogy tíz előtt öt perccel, gyorsan a szállásom felé indultam, hogy csomagoljak. Egy óra alatt mindennel útra készen álltam, s akkor így szóltam a nagy szemű Gráciának:

- Szeretném megfizetni, amivel tartozom, mert megyek a hazámba.

Sokszor kerekített volt már nagy szemet Grácia, de ekkorát soha.

- Nem tartozik semmivel - mondta; és béfutott a szobájába, ahonnét csak a sírása hallatszott ki. Nem is láttam őt többet, mert haladék nélkül kimentem az állomásra. Amint ott megváltottam a jegyet, és visszafordultam, hát négy darab nagy csomaggal ott áll Toldi Miklós.

- Maga mit csinál? - kérdeztem.

- Megyek haza, Szalontára - felelte.

Már a vonatban ültünk és javában robogtunk, amikor feltettem neki a kérdést:

- S mi indította arra, hogy olyan hirtelen meggondolja magát?

Toldi huncutul nevetett, ahogy pedig nem szokott soha.

- Azt gondoltam - felelte -, hogy ha egy székely csinál valamit, az nem lehet rossz. Ennélfogva követtem a példádat.

Olyan vidáman utaztunk, hogy meg sem éreztük az időt, pedig csak másnap estefelé érkeztünk meg New York városába. Toldit is egyenesen Gáspár bácsiékhoz vittem, mert úgy egyeztünk, hogy az első hajóval mindjárt tengerre szállunk. Szegény Gáspár bácsi és Teréz néni irigyen meregették reánk a szemüket, de mi kedden délután már egy óriás hajó fedeliről integettünk nekik.

Négy nap és öt éjszaka voltunk a tengeren, amely soha nem háborgott azokon a napokon és éjszakákon, hanem ősi nagy nyugalomban ringatózott, miképpen az én lelkem is. Nem is ért minket semmi baj, csupán Toldit érhette volna egy kicsi. Mert az az ember, akit: mindig csendesnek és szótlannak ismertem, az elindulástól kezdve úgy megváltozott, hogy mindig beszélt és mindig verekedni akart. A második napon szinte belévetett egy szlovák borbélyt a vízbe, az utolsón pedig valami erős és goromba németeknek rontott neki, s azok közül bizony az egyik jól megjegyezte őt a konzervnyitogató késsel. De a német is kapott olyant a fejére, hogy még akkor is hordta a gusát, amikor szombaton estefelé szárazföldre szálltunk.

Két óra múlva már ismét vonaton ültünk, és áldottam az Istent, hogy nemcsak szerencsésen kelhettünk által a vízen, hanem a sűrű viadaloktól is megszabadultunk. De ott a vonaton sem sokáig tartott a béke, mert éjfél körül Toldi egy csehet már ismét a pad alá kényszenített. Félrevontam, és nagyon szépen kértem, hogy még három napig türtőztesse magát, s aztán indítson akár háborút is, ha éppen úgy akarja. Áldott jó ember volt, bárhol legyen is ebben a percben, mert megsimogatta az arcomat, és azt mondotta, hogy értem még saját magának is megbocsát, pedig ő tizenhat évig dolgozott Amerikában. S amikor a harmadik napon, vagyis kedden délután öt órakor, nagy ölelgetések között elváltam tőle, már nem tudtam, hogy a régi csendes Toldit szeretem-e jobban, vagy pedig ezt a harcra változottat. Egy ideig gondolkoztam is az ő különös magyar sorsán, amely egyszer délibáb volt és egyszer lázadás, de aztán a magam székely életén kezdtem gondolkozni, amely a teremtett ember magaviselete volt.

Ez volt az a gondolat, amellyel másnap délelőtt megérkeztem a madéfalvi nevezetes állomásra. Itt szekeret fogadtam, és megkértem az embert, hogy ne futtassa erősen a lovakat, nehogy meg találjanak izzadni, s azután meghűljenek a szeles tavaszi időben. A szekeres hajlott is szavamra, minek folytán hűhó és zörgetés nélkül érkeztünk meg Csíkcsicsóba. Már az ülésből észrevettem, hogy apám ott van az udvaron, és a favágónál mesterkedik valamit. Minden sietés nélkül leszálltam, bémentem a kapun, és elindultam feléje.

- Kell-e egy amerikai? - szólaltam meg, amikor már csak néhány lépésnyire voltam tőle.

Apám egyszeriben felállt és megfordult. Nem tudott hamarjában szólni, hanem sebesen pillogtatott, nehogy megcsalja öreg szeme. S amíg azt tette, azalatt én már odaértem hozzá, és megcsókoltam az arcát.

- Egyszerre milyen csókos lettél! - mondta a régi hangján, s a kezében a kicsi fejszével leült a favágó csutakra.

- Ilyenkor tavasszal rájön az emberre - feleltem neki, s hozzáláttam, hogy a csomagok kerüljenek az ajtó elé. Amikor mindenem ott volt, s elévettem a pénzt, hogy a szekeres embernek fizessek, apám erősen pislogott arra, és megkérdezte:

- Abból van-e elég?

- Ne féljen, bankot is nyithatunk - mondtam. - Lesz-e benne igazgató?

- Én igen, ha fedele is lesz - felelte apám.

- Hát Bolháról tud-e valamit? - kérdeztem.

- Fél szeme volt - felelte apám.

Megértettem a szót, és szomorúan néztem a földet.

- Holnap is lehet búsulni - vigasztalt apám, mire csakugyan erőt vettem magamon, és megkérdeztem:

- Hát Zsuzsika néni?

Apám elnevette magát, és azt mondta:

- A vízipuskát nem szereti.

Osztoztam én is a nevetésiben, majd felálltam, hogy a csomagokat békerítsem a házba. Amíg azt végbevittem, apám is munkához fogott ismét, és vígan kopácsolt. Láttam, hogy kelepelőt csinál, s megkérdeztem:

- S azt mért csinálja?

- Feltesszük a bank tetejére, hadd tudjuk mindig, hogy merről fú a szél.

Így beszélgettünk estig, s akkor lementem a paphoz, hogy az amerikai vámos szivarját átadjam neki. Kelemen pap szinte megtántorodott, amikor meglátott. Mindjárt ott is tartott vacsorára, amihez bort is adott jócskán. Órák hosszat nem fogyott ki a beszédből, mert mindent tudni szeretett volna. Végül az én életem felől kérdezősködött, hogy mit szándékozom itthon csinálni. A tervem készen volt, s így habozás nélkül megmondtam neki, hogy szeretnék ismét kimenni a Hargitára, s ott a csíkszeredai bank erdejét őrizni, mint kezdetben tettem. Megértette, hogy az emberek fényes világa után az Isten tiszta világába vágyódom, a csillagok alá.

Amikor két nap múlva bémentem a szeredai bankba és láttam, hogy nagy örömmel visszavesznek pásztornak, akkor azt mondottam az igazgatónak:

- De nekem pénz nem kell.

- Hát mi kell? - kérdezte.

- Föld.

- Azt miképpen gondolod?

- Úgy gondolom, hogy ne pénzben kapjam a fizetésemet, hanem földben. Maguknak ott úgyis elég van.

- Azt meg lehet csinálni - mondta az igazgató.

Három nap múlva, amikor ismét bémentem a bankba, meg is állapodtunk. A megállapodás írásba került, és úgy szólt, hogy engemet a bank örökös pásztornak felfogad, és fizetés képében minden hónapban annyi földet enged átal nekem örök tulajdonul, amennyit a fizetésemből közbecslési áron ott vásárolni lehetne.

Még apám is azt mondta, hogy jó vásárt csináltam, mert ha az Isten megsegít és valami szerencsétlenségtől megőriz, akkor tíz esztendő múlva már akkora birtokom lesz a Hargitán, amiből meg tudok élni. Egy hét múlva fel is csomagoltunk mindent és egy nagy lajtorjás szekérrel elindultunk a Hargitára. Amikor megláttam a kicsi házat, amelyben olyan emlékezetes őszt és telet töltöttem volt, örömkönny jött a szemembe. De az igazi és a legnagyobb öröm akkor ért engem, amikor kinyitottam az ajtót, és megláttam, hogy egy kutya fekszik ott.

- Bolha! - kiáltottam fel.

A kutya felemelte a fejét, és úgy nézett reám azzal az egy szemével, mintha egyenesen a halálból ébredt volna fel. Hamar letérdepeltem melléje, és simogatni kezdtem. Csak a csontja és a bőre volt meg, és a hangjából annyi, hogy sírni tudott örömiben. Nagy vigyázattal felvettem az ölembe, és futni kezdtem véle apám elé.

- Né, mit találtam! - kiáltottam egyre.

Aztán letettem a földre, s hát áll a lábán. Megindultam, s hát jönni is tud utánam. Akkor egy kicsit futottam, mire ő is jobban igyekezett. Addig s addig csaltam, amíg egy domb tetejére értünk. Ott felállott két lábra, és a derekamba kapaszkodott, mintha meg akart volna ölelni. S akkor egyszerre elöntött engem valami nagy szeretet, amiben nemcsak Bolha volt benne, hanem minden és mindenki, aki csak él a világon, s még az ég és a föld is. Lassan magamhoz öleltem Bolhát, s úgy szorosan magamhoz ölelve, hengeredni kezdtem lefelé a dombon. Amikor lent a völgyben felálltam, és kinyújtózva ránéztem a nagy hegyekre, úgy éreztem, hogy most immár örökké élni fogok.