1930-1935
Bekenem friss vízzel a homlokomat.
Készen vagyok.
Látom a falumat. Olyan, mint egy hatalmas kóberes szekér. Valami hegy van eléje fogva, mint egy mérhetetlen fekete gebe. Hűvös éjszaka van. Hűvösebb is lehetne, mert koros őszt mutatnak a fák, a magas ég is ki van derülve. A hold süt, nem versenyképesen, csak szelíden süt. A mérhetetlen gebe lomhán abrakolja sugarait, miközben éjfélt mutat a farkával, mint egy különös szerkezettel.
Valami vénasszony kopogtat a csendes utcán. Mindig azt a lábát nézi, amelyiket előreteszi. Látszik rajta, hogy a kopogást nem szereti, pedig ő csinálja. Egyszerű lelkével szeretné, ha láb nélkül lehetne járni. Jóval előttem halad. Aprókat lépik: negyvencentiseket. A távolság közöttünk száz méter lehet. Hamarjában számítani kezdem, hogy hány lépéssel érem utol, ha én hetvencentisekkel haladok. Alig veszem fel azonban a tempót, meghallja lépteimet, megáll és visszafordul.
Egy kissé bosszúsan megállok én is.
- No, jól elrontotta a játékomat - szólok előre neki.
A nagy csend fülembe ömlik, mint a tengerbe a víz. Egy pillanatig rettentően érzem a föld vonzóerejét, de aztán látom, hogy az öregasszony keresztet vet, s ez az ég felé húz egy kicsit.
- Ne féljen semmit! - mondom, s valami különös könnyedséggel szinte úszom, ahogy feléje sietek. Minden lépésnél jól látom, hogy nagyobb s nagyobb lesz az öregasszony. Biztos vagyok benne, hogy az égig nőne, ha kilenc hónapig folyvást így mehetnék feléje.
- Hát maga az, Régina néni?
- Én biza, lelkem.
- S hol hányódik ilyen öreg éjjel?
- Virjasztani voltam.
Ebben a pillanatban egy macska ugorja keresztül az árnyékomat. És bennem, mintha csak lámpát gyújtott volna az őrangyal, megvirrad rögtön egy emlék. Érzem, hogy elsápadok, s hogy a szó megakad gurultában a torkomon.
Régina néni az arcomon csüng.
- Valami szerencsétlen hír? - kérdi.
- Annál sokkal nagyobb dolog.
- Halálozás?
- Az is kicsiség ehhez képest.
- Hát?
- Csoda, de meglehetős. Avval állunk most szembe.
Az öregasszonyt nem lepi meg a szavam.
- Akármi volna, ebben a világban nem volna csoda - mondja.
Megindulunk, s hát jön a hold is a fejünk felett.
- Ugyanbizony nem emlékszik? - kérdem.
Úgy néz rám, mintha nem jutna semmi az eszébe.
- Gondoljon csak vissza, hogy ezen a helyen s pontosan ebben az órában s pontosan ezzel a macskaugrással s ezzel a holddal együtt én még találkoztam magával. Mégpedig a forradalom idején, amikor a földrengés volt. Jusson csak eszébe!
- Hiszen az most van! - csodálkozik Régina néni.
- Mi van most?
- A földrengés ideje.
- Hát az hogy?
- Az úgy, hogy ami most van: az most van!
- Ne beszéljünk kétfelé, Régina néni, mert a mi találkozásunk akkor volt, amikor azt a jámbor életű papot a föld magából kidobta.
- Hát azt most dobta ki! Ma este!
- Maga mit beszél?
- Hiszen onnét jövök.
- S maga azóta örökké jő?
- Mióta?
- Hát a forradalom óta.
- Én biza most indulék el, egy fertály órája sincs.
Látom, hogy itt nincs kivel beszélni. Ez a vénasszony valósággal megmerevedett az időben. Ittrekedt, a forradalomnak ezen az éjszakáján, ezen a helyén. Nem halad soha átal a következő napra. Megállott. Nem öregedik.
Örök életű lett.
- Hát maga nem nézi meg? - akasztja reám a szemeit.
- Mit?
- Hát a mumus-papot.
- Azt, amelyik felszínre került volt a templom mellett?
- Azt.
- S még azóta örökké ott van?
- Mióta?
- A forradalom óta.
Egy éles lövés a szavam végére sivít. Idegeim megrezdülnek, pillantok egyet, s hát az öregasszony nincs sehol a világon. Különösnek találom. Talán ő szólott, s nem a puska. Kilőtte a föld a csillagok felé. Dermedten állok néhány percig. Nincs. Sem elöl, sem hátul. Kételkedni kezdek abban is, hogy volt. Talán az sem igaz, amiket mondott. Ennek utána fogok járni! Alkalmas éjszaka van.
Rögtön irányt veszek, s megindulok a templom felé, hogy megnézzem a mumus-papot.
Csend van. Nem lő senki. Barátságos hozzám a világ, érzem. A hold sem ment a vénasszony után, hanem velem tart. Jó hangulatot hintek magam elé, s úgy megyek szép csendesen. Az iskola sárga falait éppen most hagyom el. A torony már látszik. Mint egy kövéren és magasan felszökött, nagy fehér sugár, úgy kiáltja, hogy: vagyok! Egy kicsit kihívónak találom ezt a viselkedést. Annál inkább, mert az az érzésem, hogy csak akkor van ő, ha én látom; máskor odalesz valahová. Hirtelen ki is próbálom: elnézek ellenkező irányban, s hát csakugyan nincs a torony sehol.
Hiába, ilyen a világ!
Kedvesen mendegélek, s jólesik. Szinte el is felejtem a célt. Csak azt érzem egyszerre, hogy valahonnan delejesség árad. Valami jelt is látok ott: egy kereszt fénylik a föld felett, a két szára egyenlő: olyan, mint egy pluszjel, amellyel össze akarja valaki adni az eget és a földet. A delejességet egyre érzem abból az irányból. Mindenesetre pozitív elektromosság lesz, a jel hirdeti ezt. Tehát valaminek lennie kell ott. A jobb karomat kinyújtom rögtön, mint egy mínuszjelt: s ebben a pillanatban úgy odaránt a delejesség, hogy a fejemet jól belévágom valamibe. Elszédülök és felbukom. Azért nem haragszom. Végre felülök, s megnézem a holdvilágon, hogy mibe vertem a fejemet belé. Megtalálom a keresztet. Írás van a függőleges szárán:
Itt nyugszik Jakab Ábrahám.
Szentéletű, magos, jámbor pap vót.
A haláltól félni oka nem vót,
Legyen példája ehelyt szemelőtt,
Mert ő feltámad mindenki előtt.
Jó szagú, bölcs szavaknak érzem. Lelkembe szöknek puhán, s úszkálnak benne, mint a játszi halak. Derű is érkezik e percben valahonnan, és lefekszik a két arcomra. Lassan elfordítom a szemeimet a keresztről.
- Ki az?! - kiáltom önkéntelen.
Nem felel senki. Pedig egy emberi figura fekszik előttem, tetején a göröngyös hullámnak, amit a föld vetett. Szigorú alak, horpasz, merev, ijesztő. Az alapszíne okkersárga a holdvilágon.
Nyomorult nyugalmában irtózásra ösztökél, de mint a felgyújtott lámpa, eszembe jut hirtelen az öregasszony, aki megjövendölte nekem a mumus-papot.
- Ő lesz az! - ugrik ki szavam, és próbálok felállani lassan. Úgy érzem, mintha az Isten fogná a karomat, hogy segítsen. Nagy szavak morajlanak bennem e világszép, felséges pillanatban. Valami olyan gondolat akar dicsőn megszületni, ami az életet és a halált összeköti. Olyan fényes mondat, amelynek betűit dicsőséggel a szívemen viselhetném, mint a monogramot.
De nem sikerül.
Két lépésre fekszik az okkersárga emberi forma. Mozdulni akarok feléje, de a nyugtalanság árama fut keresztül rajtam. A homlokomhoz kapok: persze, a nevit elfeledtem! Megnézem újból a sírfelírást: "Itt nyugszik Jakab Ábrahám."
- Jó estét, tisztelendő Atyám! - köszönök neki, és meghajlással üdvözlöm, mert a kalapomat valahol elvesztettem. Majd odalépek nagy ügyelettel hozzá, s nézni kezdem. A magosból nézem, először két szemmel, aztán egy szemmel. Úgy forgatom a fejemet, ahogy a varjú szokta; az orromat is mozgatom, mint a nyúl.
Játszom, hogy ne féljek tőle.
És nem is félek, bátran mondhatom. Még melléje ereszkedem, mint a komám mellé.
- Hogy van? - kérdem.
Nyugodtan fekszik, és nem szól. Csak ragyog a holdvilágon, mintha ezzel akarná kifejezni, hogy ilyen jól még sohasem volt. Megérintem az arcát: s érzem, hogy hideg és izzadt. Sorra vizsgálom egyebütt is. Hajzata nincs sehol. A feje és az arca mégis nagyon férfias. Határozott, erős karaktere van. Egészen előnyére válik, hogy a bőre rá van tapadva sárgán a csontjaira, amelyek csalhatatlanul és tökéletesen hirdetik az ő formáját. Az is meglep, hogy nála a szín és a forma a legnagyobb harmóniában ölelkeznek; szorosabban, mint bárki a kedvesével. A húst, a bűnnek és minden olcsó érzelemnek ezt a csodás emberi melegágyát, kiküszöbölte róla a föld. A termékeny, drága anyaföld, amelyben nyugodtan munkálkodhatik az Isten, mert a motorok és a civilizáció számtalan más termékei nem zavarják.
Határtalan öröm önt el.
Tudom, hogy egy ilyen felfedezés igen nagy dolog. Mert itt nincs hazugság, sőt a megtisztult igazságnak kútfeje ez a mumus, ez a szent életű pap, aki szellemileg és testileg egyaránt tökéletesen leegyszerűsödött. Szemei sincsenek már. A látás két fészke mélyre esett csontjai közé. A fülei olyanok, mint a fennakadt novemberi levél. A szája előreugrott, és makacsul áll. Bizonyos, hogy prédikálni nagyon szeretett. A nyaka vékony, de izmosnak látszik, mint a kötél. Azonban a melle domború még: jellemes ember volt, és a fizikai munkát is szerette. A karja már ösztövér, s mint a kicsi gyermek játékorsói, olyanok az ujjai. Csípője elég gyenge. Férfiúi hiúságát pedig éppen nem tartotta meg, úgyis csak bajt szerzett életében is neki.
Egészben véve nagyon rokonszenves. Nem alakoskodik, nem hiú, és nyugodtan fogadja az ember megjegyzéseit. Nem akar félrevezetni egy-egy alattomos mozdulattal vagy vállveregető szóval. Egészen néma, és mégis többet mond, mint a legnagyobb szónok. Kétségtelen, hogy nagy hálával tartozom neki. Gondolkozom is, hogy miképpen fejezzem ezt ki, de ekkor beszédet hallok valahonnét. Gyorsan otthagyom, és a kerítésnél meglapulok. Várok.
Két katona jön. Fegyverük csöve villog a holdvilágon.
- Aztán te lövöd meg! - szól az egyik.
- Lődd meg te!
- S te micsinálsz addig?
- Én elrabolom a pénzt s az aranyóráját neki.
Óvatosan közelednek a temető felől. Fürgén jár a szemük. Már csak három lépésre vannak a mumus-paptól. Akkor az egyik észreveszi, s megáll.
- Jáj, mi van itt?!
- Mi?
- Meghót ember.
- Csontvázs, te!
Megismerem őket. Cigány mind a kettő. Falumbéliek. Pillogtatás nélkül figyelek. Látom, hogy az egyik lehajol, megfogja a múmiát vállban, felemeli, s aztán elereszti.
- Bétörik a feje, te!
- Akkor sóljon.
Megint felemeli, s egészen átkarolja. Kacag, és indul emígy felszerelve. A kopogós lábakat kegyelet nélkül a földön húzza.
- Mit akarsz véle, te?
- Megmutatjuk a papnak. Azt gondolja, hogy kísirtet.
- Tedd le, mert nem érünk célt. Jobb lesz, ha igyenesen agyonlőjük azt a papot.
- Gyere csak! Feldugjuk neki az ablak alatt, s a nyavalya kitöri.
És mennek. Az egyik röhögve viszi jámbor Ábrahámot, a másik egy kicsit hátramarad, s úgy nézi vaksi szemekkel.
- Emeld fel a lábát, te! - biztatja egy idő múlva.
A nyomukban vagyok. Nem is tudnék elmaradni ettől a szent életű múmiától. De izgat a dolog is, mert vettem észre, hogy ez a két katona meg akarja ölni a papot.
Csendes, derült éjszaka van. Teli a levegő delejes holdvilággal, faluval, hegyekkel, fákkal, fegyverekkel, cigányokkal, múmiával. És velem. Velem, aki csodálatosan nesztelenül tudok járni. Nesztelenebbül, mint ahogy repül a kecses pillangó. És tele vagyok erővel s bátorsággal mégis. Megyek a gonosz katonák után. Jól látom minden mozdulatukat. Az egyik átszökik a papi laknál a kerítésen. A másik átadja neki a mumust. Odakullognak csendesen az ablak alá. Megállnak a fal mellett, és összesúgnak. Aztán katonasapkát nyomnak Ábrahám fejébe, csontvállára fegyvert akasztanak.
Ketten támogatják, és kuncognak.
Ábrahám hegyesen áll, még hetyke belé, ahogy a vállán lelóg a fegyver.
- Üzsd az ablakot!
- A nyavalya ki fogja törni! - röhög a másik, majd megveri az ablakot, és bekiált: - Kelj fel, hogy vigyelek el!
- Nízzed már, mit csinál!
- Fekszik az ágyban.
- Bújj neki, s zörgesd jobban, te!
A cigány erősebben megveri az ablakot, s újra kiált:
- Kelj fel, hogy vigyelek el!
Alig nyeli el a csend a szavát, lehúzódik a fal mellé, és így szól:
- Mozog.
A másik feldugja magasra a mumust.
- Mozgasd! - biztatja a társa, és benéz az ablakon megint.
- Mit csinál? - kérdi a másik.
- Idenéz.
- Hát most?
- Leugrott az ágyból.
- Vigyázz te, mert lőni talál.
- Nem lő.
- Hát?
- Bébújt az ágy alá.
Nagyon tetszik nekik, hogy bébújt a pap az ágy alá. Leeresztik a mumust a földre, maguk is melléje kuporodnak, és úgy röhögnek.
- Mára elég vót szeginnek.
- Hát nem lepjük meg?
- Majd máskor.
Egy kutya az udvaron ugatni kezd. A hangja mély. A cigányok kapják a mumust, és futnak. Átugranak a kerítésen, és mennek az úton. Két székely legény egyszerre szembejő velük. A csodálat hangján kérdi az egyik:
- Hát ez mi az ánti?
- Kísirtet, istálom.
- Hova viszitek?
- Felesiget keresünk neki, istálom.
A két legény összenéz. Az egyik hunyorít, és így szól a cigányok felé:
- Csináljunk vásárt!
- Pinzzel?
- Evvel a száraz tátival.
- De pinzben?
- Pénzben, pénzben.
- Tíz korona, hogy legyen nagyon olcsó.
- Fele.
- Hol a pinz, istálom?
A legények kifizetik Ábrahámot, s viszik felfelé az úton. Az egyik a nyakát fogja, a másik a lábát. Mókásan lógatják, s nem győzik eleget nézni.
- Elég sovány - szól az egyik.
- Főddel élt, ne felejtsd el.
- A csimmasz is főddel él.
- De a csimmasz nem ember.
- Hova tesszük?
- Elvisszük vizitába valahova.
- A jó lesz.
Egy kapunál megállnak. Az ablak szabad és világos. Sokan vannak a házban, rágyűltek az ügyes leányra. Egy-két percig tanakodnak, aztán rászánják magukat, s bévonulnak a kapun. Az egyik hátramarad "száraz tátival" együtt az ereszben, a másik kopogtat, és kinyitja végig az ajtót. Valaki rászól:
- Tedd bé, mert a meleg nem odaki van, hanem idebé.
- Igende elhozám a komámot is a szomszéd faluból - egyengeti a kísérteties tréfát a legény.
- Hát lépjék bé!
- Gyere, komám, mert szüvesen látnak - szól vissza a legény.
Mindenki a küszöböt lesi. És a szemekben egyszerre megfagy a fény, az arcok megmerevednek, a szájak megrándulnak.
Felnyögnek és felsikoltnak.
És ott áll Okkersárga Ábrahám a küszöbön. Ott áll szem előtt, mint ahogy meg van a sírversében írva.
Végre a legény elébújik kacagva a háta mögül, és bélógatja a szobába.
- A barnát szereti - mondja, és beteszi az ajtót.
Magam az udvaron egy csutakra ülök és várok. Békesség van és nyugalom. Minden áll. Nem moccan a ház sem, sem a csűr. A hold és a csillagok szolgálják az eget. Én a csodálatos Ábrahámot szolgálom. Idevetett valami titokzatos kéz, mint egy horgot. Most már meg tudom érteni a követ és csutakot, amely, örök nyugalommal ott marad, ahová tétetett. Azt hiszem, hogy nincs nappal, örökké csak éjszaka van. Nincs más égitest, csak a hold és a csillagok. Ember sincs több a világon, csak én vagyok egyedül. Megesküdném, hogy ez a puszta igazság. De akkor megzavarodik hirtelen a levegő, és összedől bennem a hit. És a hit helyébe leül kedvesen, elnéző mosollyal egy különös figura, amely az első pillanatban éhes disznó, a másodikban makkal teli fa, a harmadikban forrás, a negyedikben kárász, az ötödikben hűvösség, a hatodikban emberi hang: jönnek a legények az udvaron át. Ügy látszik, betelt a kedvük, mert hozzák "száraz tátit" is magukkal. A csűrbe viszik, és a hátsó bal sarokban elfektetik, szénával betakarják: elrekkentik, hogy máskor is legyen.
Aztán énekelve hazamennek.
Egy ideig ott állok tanácstalanul. Majd megnyílik előttem egy út, ragyog és odacsúszik a lábam alá, amely kedvre derül, és velem elfut. Néhány perc múlva egy ház előtt megállok, s megzörgetem az ablakot. Régina néni kidugja öreg arcát:
- Fusson a paphoz! - mondom.
- Mért kéne futni?
- Ellopták a mumus-papot! Fusson és mondja a következőket: két cigány meg akarta őt ölni az éjjel, de a mumus megóvta a haláltól. Erre a cigányok eladták a mumust két legénynek, akik elvitték Balla Gergőékhez vizitába, s most ott van eldugva a csűrben, a bal sarokban, a hátsó kapunál. Fusson és jelentse!
Dicsérje mindenki az öregasszonyt!
Én is a legszebb jelzőkkel illetem, mialatt igyekszem vissza őrt állani Ábrahám mellett. Bémegyek csendesen a csűrbe, a lajtorja tetejébe mászom, és gubbasztani kezdek. Hajlékony körmeim vannak és puha tollam. Nagy kerek, sárga szemeim, amelyek pompásan látnak az éjjeli színben. Bagoly vagyok, selymes pillantású, és igen szép példány a hímek közül.
Gubbasztok és várok.
A papra gondolok, és megjelenik. Egyenesen a sarokba megy, elsöpri két kezével a szénát, magához öleli jámbor elődjét, és viszi. Félelem nélkül viszi. Két arcáját a kegyelet két szirmának látom. A szemem örömmel nyugszik rajta, szép dolognak tartom, ha az egyfoglalkozásúak legalább összetartanak. Vele tartok és figyelem.
A templom előtt megáll, kizárja az ajtót, a sekrestyében fehér karinget vesz és szentelőbotot a kezébe. Aztán ismét magához öleli kedves elődjét, és megindul a temető felé.
Bemegy mélyen a keresztek közé, egy tágasabb helyen megáll, kegyesen elfekteti Ábrahámot a földön, aztán az égre emeli szemeit.
Ekkor két angyalt látok leszállni az égből. Ásót és lapátot hoznak magukkal, és ásni kezdik serényen a sírt. Amikor kész van, a pap megnyitja dallamosan a száját:
- "Oremus!"
Ahogy elnézem hosszan eme kegyeletes dolgot, eszembe jut a Törvény, amelynek értelme szerint vissza kell térnie mindenkinek a maga országába.
Csak kirándulások tehetők.
És jól is van ez így.
- Legyen harmónia!
Nagyon tetszik nekem ez a két szó. Újból kimondom, és újból. Az az érzésem, hogy bé is teljesednék, ha számtalanszor ki tudnám mondani. De csak háromszázhuszonegyig vihetem fel, mert a pap a zsebébe teszi a szentelőbotot, és elindul.
Csendben követem. Siet a templom felé vissza. Egyenesen az ajtónak tart, amit nyitva felejtett. De a küszöbön megáll. A szemei rémülettel telnek meg, a lábai reszketnek.
- Rablók! - kiáltja, és Isten nevére támaszkodva, előresiet. Bátornak látszik, szinte vakmerőnek.
Az oltárnál égnek a gyertyák. Két alak a fal mellé bújik.
- Ki az? - szól a pap.
Nem felel senki.
Közelebb megy. Két fegyver emelkedik feléje lassan.
- Merevedjetek meg! - emeli fel a karját, aztán odamegy egyenesen, és így szól: - Isten cselekedte.
Nyugodtan az oltárhoz megy, megnézi az Úr szent testét, és rendben találja. Aztán megfogja jobb kezével az egyik alakot, ballal a mást, kihurcolja, és a templom mellett a földre veti. És mereven, arccal az ég felé ott fekszik a két katona, aki meg akarta ölni ezt a példamutató papot, és eladta szent életű Ábrahámot.
A bátor férfiúra mutatok, és így szólok:
- Majdnem kész a harmónia.
Nem felel. Ünnepélyes és misztikus. Bezárja az ajtót, férfiasan hazamegy, a kulcsot a párnája alá teszi, keresztet vét, és példásan elalszik.
Aztán virradni kezd.
És az én kedves, szomorú-mókás székely falumat elönti végre a reggeli fény.
A város északi kapujában jókora domb púposodott. Laposabb országban hegy is lehetett volna bátran. Az országúton, amely pontosan a közepén kúszott keresztül, éppen egy vándorember igyekezett a tetőre jutni. Az aljból legalábbis vándorembernek látszott. Ha azonban közelebbről szemügyre vette valaki, kiderült, hogy se nem vándor, se nem ember. Botja és tarisznyája volt ugyan neki, s növésre is eléggé megjárta, de azért csak növendék volt ő. Kacagnivaló, de eredeti. Már menni sem egyenletes szakértelemmel ment, hanem valami sajátos, mókás büllögéssel. Igaz, hogy hosszú lőcslábai voltak, amelyekkel más sem ment volna különbül. Szembetűnő volt a ruházata is, amely rongyossága miatt csak akkor ért volna valamit, ha kicserélhette volna egy jobbal. Az arcája azonban kedvet és bizalmat árult, s tiszta, kék szemei derűt énekeltek. Likas, kajla kalapját egészen hátralökte, s apró ragyái úgy sütkéreztek a szeptemberi napon.
Ahogy a tetőre kiballagott, egyszerre a szemébe esett a völgyből a város, és csintalan arccal megállt. A botjával arra mutatott, egy kicsit meg is rázta, s így szólt:
- Ott maradj, mert vízözönt bocsátok reád!
Leült egy mákszemet, hogy megünnepelje ezt a pillanatot, amelyben megláthatá végre a várost. Szalonnát vett a tarisznyából elé és rozskenyeret, s fanyelű bicskájával falatozott szűkön egy cseppet. Amikor elpakolta megint, hát éppen éri bé egy fekete ruhás öregasszony, aki rózsafüzért lógatott maga előtt, s duruzsolt. Felállott, megvárta, s szó nélkül melléje szegődött. Úgy büllögött társ gyanánt, mintha együtt jöttek volna egész nap. Az asszony még duruzsolt egy ideig, aztán megzavarodott, s kezdett pillogtatni a legényecske felé. Az egy jó darabig úgy tett, mintha észre sem venne semmit, egyszerre azonban torpanva megállt, s ijedt csodálkozással a vénasszony lábára mutatott.
- Né, a sarka hátul van! - mondta.
Az asszony odakapott a szemével, majd elszégyellte magát, s megjegyezte:
- Ne tudj olyan sokat!
Egy borvizes szekér jött szembe velük. Két törpe bivaly húzta. A szekeres jobbról eregélt, kezét az állat hátán nyugtatta barátsággal, s közben mindegyre motyogott. Nagy kár, hogy nem lehetett érteni beszédjét; pedig, hogy jóízű dolgokat mondhatott, már abból is kitetszett, hogy a bivalyoknak folyton csorgott a nyáluk.
Ahogy éppen haladtak volna el egymás mellett, a legényecske megállt, s vészhírű hangon az ászokra mutatott, amelyben szép sorjában állottak a korsók:
- Bácsi, a korsói meglikadtak!
- Hol, te? - fordult hátra a másik.
- A szájukon.
Az embernek mogorván billent az arca.
- Ha megcsapnálak, bőgnél-e? - mondta.
- Én igen, ha bölcsőbe tenne - kiáltott vissza a rongyos, és az asszonyra nézett, hogy vidul-e a dolgon. A néne azonban csak ment egykedvűen, színtelen arccal, mintha nem is hallott volna semmit. Ez a viselkedés hűs szellő módjára kezdte fújni a fiút. Mókázó kedve, mint a pillangó, nesztelenül leszállt, mert megérezte, hogy valami különös, nagy szomorúságot emel ez az asszony.
- A néném hova való? - kérdezte résztvevő hangon.
- Én fancsali, fiam.
- Tán nem doktorhoz menyen?
- Bár ne odamennék - felelt az, de többet nem szólt, csak a szája mozgott kénytelenül, mintha sírni akarna. A legényecske várt egy ideig, aztán bölcs nyugalommal megjegyezte:
- Jó iskolát jár ki, aki meghal. Az ehezést s a fázást is könnyebben szenvedheti aztán.
- De hát aki hátramarad?! - tette fel a kérdést az asszony.
- Az vakarjon eléfelé! - szólt egészséggel a fiú, s nyomban megkérdezte: - Hát kije fekszik?
- Nekem mindenkim: az uram is, a fiam is. Pedig olyan erősek voltak, hogy hasadtak ki.
- S aztán mi találta őket olyan egyszerre?
- Összeverték a csendőrök. A vénember nincs is eszméletin, a fiam is nyomorék marad ejszen. A tegnap este mocskolák össze őket, előbb az uramot, s aztán azt a nagy erős legényt, mert védeni meré az apját...
Tovább nem tudta folytatni, mert utolérte a sírás.
- S aztán mit tudott hibádzani egy olyan vénember? - kérdezte jóidő múlva a legényecske.
- Semmit. Az égvilágon semmit. A csendőrök azt mondják, hogy összevétették valakivel.
Sokáig nem szóltak semmit. Közben odáig értek, ahol a téglagyár van. Az öregasszony megtörülte a szemeit ekkor, mert az emberek is sűrűbben kezdtek jövögetni.
- Hát te mi járatban vagy? - kérdezte végre, hogy szóljon valamit.
A senkifia lódítani akart egyet, de megakadt a nyelve. Nagyot nyelt, s a botjával kopogtatván a földet, kimondta a valót:
- Elindulnék, hogy valami helyet kerítsek magamnak. Akármilyen szikra jó volna, csak szuszoghassak, s tanólhassak is valamit.... - Megint nyelt egyet, és kiejtette a nagy szót: - Iparos szeretnék lenni!
- Anyád van-é?
- Van a főd alatt.
- Hát apád?
- Ő egy kicsit fejjebb, mert örökké iszik.
Valami kirándulók jöttek szembe. Lehettek húszan is. Ahogy közel értek volna, mind megálltak, s úgy nézték a különös, viccesen büllögő senkifiát. A legényecske nem jött zavarba, hanem könnyedén odavetette nekik:
- Heába néznek, mert megyünk!
Kezdtek is béjutni már a kőházak közé.
- Üsmérsz-é valakit? - kérdezte az asszony.
A tarisznyás már a föld felett repdesett megint, s vígan felelte:
- Annyit üsmerek, mint a sár!
Azzal a szemét jártatni kezdte szorgosan, hogy nem lát-é valamiféle műhelyt, vagy nem lóg-é valahol tábla. S alig mehettek ötven lépést, csakugyan meglátott egyet, amely ott lógott a járda felett, erős vasrúdra akasztva. A nagy fehér mezőben ez állott fekete betűkkel:
MIHAIL NÁDLER MIHÁLY
MECANIC-MEKÁNIKUS
A legényecske megállt, s összehúzott szemöldökkel nézte egy ideig a felírást. Aztán nekibátorította magát, s így szólt:
- Látja-é, ezt is meglehetősen üsmerem.
- Ez Nádli úr, ugyé? - kérdezte az asszony.
- Ez ő - nézte a táblát a fiú. - Becsületes embernek üsmertem örökké, nem tudom, mi a nyavalyát íratott fel oda a neve alá. Tán nem hala meg, amióta nem láttam?!
- Menj el! Hogy hót volna meg, hiszen annak akkor híre volna!
- De hát mi a nyavalya az, hogy "mekánikus"? Talán csak nem lett kubikus?
- Én nem tudom, fiam. Ez eddigelé örökké motrokat s gépeket javított.
A legényecske kivette, ami neki kellett. A játék kedviért még hümmögtetett egy kicsit, de aztán nekibillent a dolognak.
- Benézek, hátha él - mondta, és kezet fogott a vénasszonnyal. Béfordult lassan a kapun, s a botját odatámasztotta a deszkafalhoz. Aztán a lábbelijét megtörölgette, s rongyos ruháit is megigazgatta. Közben széjjelpillantott az udvaron: egy rozoga kutat látott s mindenféle vasdarabokat s rossz szerszámokat szertehányva. Lépett óvatosan néhányat, s fülelni kezdett. Az első ajtó mögül mintha reszelést hallott volna. Közel bújt egészen, s úgy vette ki, mintha kapát reszeltek volna.
- Ide eccer bémenyek - mondta és kopogtatott.
Nem szólott senki.
Megvárta, amíg abbamarad a reszelés, akkor megint kopogtatott. Erre kinyílt gyorsan az ajtó, s egy szigorú, veres arcú, meredt szemű ember nézett ki gorombán rajta.
- Kit keresel? - kérdezte.
Szépen, úri módon akart felelni a legényecske, s így szólt:
- A tekintetes úrt vélem látni, ugyé?
- Miféle tekintetes úrt?
- Hát Nádler úrt, a nevezetest.
- Én vagyok.
A fiú nem látta egészen jónak, hogy a mester odabenn legyen, s ő idekünn. Úgy vélte, hogy egy fokkal mindjárt előbbre juthatna, ha békerülhetne valahogy ő is. Egy hirtelen ötlettel behúzta tehát a fejét a nyaka közi, s úgy nézett a kapu felé s az udvaron széjjel, mintha titkos beszéde volna, de fontos. A mester megértette, s így szólt:
- Gyere csak be!
A legényecske belépett, s a kalapját levette.
- Hát te ki vagy tulajdonképpen? - kérdezte gyanakodva az ember.
- Éppen ezt akartam egyikfelől megmondani - felelte a jövevény. - A nevem Bimbó Lőrinc, s csak idevaló vagyok: mártonházi. Az apám Bimbó Gergely volt, nagy olvasó ember, még a törvénbíró urak is el-eltöltötték véle az üdőt, de megölé a nagy szégyen, hogy a rossz vezetők háborút hozának a földre.
Nádler úr a sok adó s nyomorgatás miatt erősen haragudott a vezetőkre, s barátságosabb arccal fordult a fiúhoz.
- Hogyhogy? - kérdezte.
- Hát nem tudja a tekintetes úr?
- Nem.
- Hát teccik tudni, apámat is katonának vonították, de azt mondta utána, hogy jobb lett volna meg sem születni a magyarnak, mint hogy romlásba döntsék. Attól fogvást alig ment bé étel a száján, s úgy száradott el az országos bánattól, mint az aszalt vackor.
- Mi volt a foglalkozása? - érdeklődött a mester.
- Napközben szántóvető volt, de esténként s innepnapokon a könyvet nem lehetett a keziből kihúzni.
- Érdekes ember lehetett.... - gondolkozott el Nádler úr.
Lőrinc továbbfűzte gyorsan a szavakat:
- Jól teccik mondani, mert ugyan érdekfeszítő ember volt. A csendőrök is annyit érdeklődtek utána, mintha az onokabátyjok lett volna, akiről nagy vagyon néz rájok. De én gyermeke voltam, s még nekem sem maradott semmi. A patika s a doktorok mindenből kiforgattak, s még tán engemet is vásárba bocsátottak volna, ha megengedné vala a szokás.... - Itt a másik lábára állott, s egy ügyes szófordulattal vígabban tette hozzá: - De haggyuk a bánatot, amikor öröme van az embernek!
A mester úr kíváncsian nézett rá, mert azt hitte, hogy a dolog értelmére tért a fiú.
- Öröme? - kérdezte várakozó arccal.
- Most jelenleg nem tudok elég hálát adni az Istennek - evezett a legényecske.
- Hát mi történt?
- Éppen az, hogy semmi, amint látom.
- Hát akkor minek örvendesz?
- Én a tekintetes úrnak: hogy egészséges, hogy keze-lába ép, hogy nem tudták megölni!
Nádler úrnak még jobban kimeredtek a szemei, s ideges csodálkozással kérdezte:
- Miket beszélsz te összevissza?!
- Nem én beszélek, tekintetes úr.
- Hát?!
- A népek beszélnek. Nagy szerencsétlenséget zúgatnak, ami a mester úrt találta volna.
- Engem?!
- Nem állítanám, ha a saját fülemmel nem hallottam volna.
- De mit beszélnek? S kik beszélnek?
Nyelt egyet Lőrinc, s megint körülnézett. A kalapját kitette a kezéből, s meg-megroggyant térdben, mintha a lábai már nem bírnák az állást.
- Én megmondanék ápertén mindent - szólt bizalmasan -, ha a tekintetes úr reászánna egy kicsi időt.
- Ülj ide, ni! - mutatott Nádler úr egy padra, s mohón leső arccal maga le is ült mindjárt. Lőrinc is odahúzódott melléje, s újabb gőzt adván a képzeletének, beszélni kezdett:
- Ezelőtt három nappal, úgy szürkület kezdetin, éppen a birónitt vagyok. Bémenyek, köszönök, s mondom neki, hogy: keresztapám, legyen olyan jó, s állítson ki egy cédolát egy szekér fáról. Ellenben ahogy eppen a cédola föli búna keresztapám, hát nagy zúgás támad az ablak alatt, s az emberek erősen tárgyolnak valamit. - Ejszen mi is mennyünk ki! - szólt keresztapám, s csakugyan alig vakarint kettőt-hármat a cédolán, kimenyünk. - Hát itt miféle gyűlés van? - kérdi ő, s arra mind odafordulnak felénk az emberek, s az egyik beszélni kezd, s azt mondja: "No, Nádli úrt is megölték a rományok, a nagy gépindító mestert. Úgy megcsúfolták, mint a fát, amikor esszevágják. Igazi vitéz magyart veszte véle a nép, mert csak a napokban is beléhánt vaj kettőt a Küküllőbe..."
Nádler úr felállt, s gyenge horpasz mellét kifeszítette, s ágálva megjegyezte:
- Majdnem meg is vertem egyet az elmúlt napokban.
Lőrinc tovább színezte a dolgot:
- Úgy beszéltek a tekintetes úrról, mint aki vértanúságot szenvedett, s kiváltképpen másnap, amikor otthon is agyonvertek félig a csendőrök egy embert fiastól.
- S honnan ismernek engem a falusiak? - kérdezte a mester.
- A jó pap is olyan - felelte a legényecske -, hogy nemcsak a maga falujában ismerik. Ilyenformán van ez más emberrel is, aki nagy tudományú, aki gépeket csinál hitvány vasdarabokból, aki egy szigorú dróttal oda vezeti a világosságot, ahova akarja, aki mindent kitalál, s megreperál, s még amellett magyarnak is olyan vitéz, hogy mind mutogatják, ahol látják....
Nádler úr úgy érezte, hogy valami édes melegség áramlik a melle körül. Lépegetni kezdett alá s fel, s mind a hírmondó orra előtt.
- Vettem máshonnan is észre, hogy a szakmámban tekintélynek tartanak - jegyezte meg.
- Könnyű dolog azt észrevenni - mondta a fiú -, mikor az egész környéken beszélik.
- Nem is múlott, csak egy kicsi baklövésen, s ma mérnök vagyok.
Lőrinc, "baklövést" hallván, valami veszedelmes vadászatra gondolt, s tapogatódzva kérdezte meg:
- Tán nem találta el a tekintetes úr?
- Mit? - állott meg a mester.
- Hát amit célba vett.
- Sok pénz kellett volna hozzá, s egy gazember tanárom is volt, akit a negyedikben megpofoztam. Persze, kirúgtak. Különben ma mérnök volnék, rég mérnök volnék!
- Elég nagy mérnök a tekintetes úr - vigasztalta Lőrinc. - Hova kell nagyobb! Hiszen otthon is mind azt tervezték a nagy hír előtt, hogy a mester úrt kérik fel a harangfelhúzáskor.
- Miféle harangfelhúzáskor?
- Hát nem tudja a tekintetes úr?
- Nem.
- Mert az szernyű nagy dolog lesz, istálom. Hát az úgy volt, hogy a két nagyobbik harangot is bésorozták volt ágyúnak a háborúban, s csak most tuda a község annyira vergődni, hogy újakot szereljen. De immár meg is érkeztek nagy Németországból, s a jövő hónap első szombatján akarják a toronyba felhúzni. Az egész falu úgy kívánja egyértelműleg, hogy a tekintetes nagy mester úr ültesse bé örökszólásra a harangokat.
- Isten ments! - emelte fel Nádler úr a kezét.
Lőrincet váratlanul találta az ellenvetés, s egy másik gombot nyomott meg:
- Annyit fizetnek, amennyi kell!
- Tőlem akármennyit fizethetnek, mert én a lábamat oda nem teszem. Egyrészt, mert úgy szédülök, mint a fene; másrészt pedig az elveim olyanok, hogy a templomot s a papot utálom. - Itt elhallgatott, majd csendesebben megkérdezte: - Hallottál-e valamit a kommunistákról?
Lőrincnek sejtelme sem volt, hogy azok mifélék. Egy pillanatig gondolkozott, hogy mit lehetne felelni erre, de aztán egy felnőtt komolyságával, próbaképpen, melléje szólott:
- Mindenkinek van felfogása, ha jó, ha rossz.
- S mi a te felfogásod például? - fogta meg a mester.
A legényecske látta, hogy a papokkal itt madarat fogni lehet, éppen azért utolsó szorításnak hagyta. Most csak így szólott, tovább tapogatva a tekintetes úrt:
- Nekem biza olyan felfogásom van, hogy még kétszer akkora torony tetejében sem szédülök, mint a nálunk való. A nyáron is én igazítottam meg a tetejében a keresztet, amit egy nagy forgószél félrecsavart. Ötszáz lejt adtak érte, mert nem sok ember hányódik, aki ezt meg merje cselekedni.
- S a harangot is fel tudnád tenni? - kérdezte a mester.
- Én-e? Fel én akármekkorát, ha egy kicsi szakértelmet tanulhatnék valahol.
- Mondjad, te.... hogy is hívnak?
- Lőrinc, istálom.
- Mondjad, te Lőrinc: máshonnan is vittek el harangot?
- Minden faluból igen, legalább kettőt. S most kezdik mind helyrepótolni, csak legyen, aki győzze felrakni őket.
Nádler úr elgondolkozott a jó kereseten, de aztán visszakanyarodott az elveire:
- S a papokat szereted-e?
- Isten szolgái - mondta Lőrinc.
A mesternek düh rándította meg az arcát.
- Ingyenélők, herék: nem Isten szolgái! - tüzelt. - Mit dolgoznak? Nyúzzák és butítják a népet! Csodálatos, hogy ezt még nem látja mindenki!
Lőrinc olyan józan maradt, mint a tiszta víz.
- Még a farkas is védi a farkast - mondta. - S milyen volna akkor, ha én nem fognám pártját a papoknak?
- S miért kell neked pártfogolni őket?
- Azért, mert én is úgy számítottam, hogy pap leszek - tette ki a másik fogót a legényecske.
Nádler úr olyan veres lett, hogy ijesztő volt.
- Te?! - emelte rá a mutatóujját.
- Hát mit tudjak csinálni, tekintetes mester úr! Valami szikra lyuk, amin az életbe bébújjak, nekem is kell. Otthon még a sincs, amit egyszer egy nap a számba vessek. Úgy gondolkoztam, hogy nekiszánakozom, s Isten segedelmével béállok barátnak. Ma aztán búcsút vettem az apai háztól, amit a tavaly eladtunk, egy jólélek kenyeret s szalonnát vete a tarisnyámba, s elindulék. Egyenesen a barátokhoz akartam menni, de gondoltam, hogy előbb még bénézek egy pillantásra a tekintetes mester úrhoz, hogy a ravatalán legalább lássam meg. Ha pedig az ég kegyelmiből az élők sorában tisztelhetném, gondoltam, hogy azt a haranginnepséget tudatni fogom.
Itt felemelkedett lassan, s úgy látszott, mintha egészen el volna érzékenyedve.
- Ülj csak le még egy kicsit! - mondta a mester.
Lőrinc leült és sóhajtott. Nádler úr odament hozzá, megfogta az állát, s az arcába nézett:
- Hogy is hívnak téged?
- Bimbó Lőrinc.
- Hány éves vagy?
- Tizenhat.
- Hát mondjad, miért kell neked beállni barátnak? Egy ilyen értelmes fiúnak?
- Hát mit csináljak, tekintetes úr? - nézett rá kétségbeesetten a fiú.
- Menj iparosnak! - mondta a mester, mintha az volna a legtermészetesebb dolog a világon.
Lőrinc leejtette a fejét.
- Akármilyen helyre nem is állanék bé, s pártfogóm sincs; kihez mennyek?!
Mély csend lett. Nádler úr ide-oda forgatta a dolgot, de aztán elhatározta mégis magát, mert tetszett neki a fiú, s a papok kezeitől is meg akarta menteni.
- Mondjad, nem szeretnéd ezt a mekánikus mesterséget?
- Eléggé szerettem örökké a gépeket - mondta csendesen Lőrinc.
- Hát akkor nem állanál be ide, hozzám?
- Ide, a tekintetes úrhoz?
- Igen.
A legényecske elnézett messze a levegőbe, mintha sohasem gondolt volna erre.
- Két év múlva felszabadulsz - biztatta a férfi. - S mesterség lesz a kezedben. Addig is kapsz lakást, ruhát s kosztot. Valami zsebpénzt is, ha jól viseled magad. Ami pedig a szakmát illeti, nem leszel akármilyen helyen. No, mit határozol?
- Én nem tudom, mit csináljak - mondta elgondolkozva Lőrinc. - Az nem szenved kétséget, hogy a tekintetes úr nevezetes mester.
- Szóval ittmaradsz?
- Én amibe beléállok, abba aztán beléállok - közelített oldalról a fiú.
- Hát megegyeztünk-e?
Lőrinc felállott, az ujjasát levetette, s az ingujját feltűrte. - Úgy tekintem a mester úrt, mintha az apám beszélne - mondta. - Kérek valami munkát, mert telik a nap.
Nádler úr széjjelnézett mosolyogva, majd egy halom összegabalyodott villanydrótot tett oda Lőrinc elé: - Ezeket bogozd ki, és simítsd egyenesre.
Az inas hozzáfogott, és percekig szótlanul, ügyesen dolgozott. - Evvel vezetik a villanyosságot, ugyé? - szólalt meg végre.
- Avval.
- Ejszen az örökvilágosságot is evvel - jegyezte meg jóízű ravaszsággal, mire Nádler úr akkorát kacagott, hogy csengett belé a műhely. Oda is lépett boldogan a fiúhoz, és megveregette a vállát:
- Nagyszerűen megleszünk ketten, fiam - mondta és utánatette:
- Most tedd el a munkádat, s gyere uzsonnázni.
Lőrinc letette a drótot, majd otthonosan körülnézve, így szólt:
- Nem ártana egy kicsit kibővíteni ezt a műhelyt.
- Majd kibővítjük.
Megindultak. Elöl a mester, utána az inas.
- Hát család van-é, tekintetes mester úr?
- Van egy lányom.
- Hány esztendős?
- Tizenöt.
- Hejh, be szép üdőben van!
- Mért kérdezed? - nézett vissza a mester.
- Azért, mert nem menék barátnak - szólott Lőrinc, és úgy virított a nyugovó, enyhe napon a szeme, mint a nefelejcs.
A kicsi, gerendás korcsmában három hosszú asztal volt s egy fityegő lámpa. Rozoga, csámpás darab mind a négy. A padlódeszkák már össze voltak a vénségtől kucorodva, s a falakról is úgy lekopott a bőr, hogy csórén látszottak némelyik helyen a gerendacsontok. Fent a hiúban pedig ott ült a halál, hogy bényomja a meggörbült mennyezetet alkalmas időben.
És a szekeresek ezt a kietlen, bolond-vigyori korcsmát mégis nagyon szerették, mert ott muzsikált el alatta pénz nélkül a víz.
Most is kilencen ültek benne, pedig erős, nyári dologidő volt.
Az egyik asztalnál hárman, a másiknál ketten; s amelyik az ajtóhoz legközelebb volt, ott négyen időztek: két szenes ember, egy magos bellér és ünneplőt jelentő öltözetben Csali Kelemen, az én falumból.
Apró, féldecis üvegecskékből pálinkát ittak. A két szénégető mindig kibugyogtatta egyszerre az egészet, a bellér csak nyalogatta. Csali Kelemen pedig a szemével a pohár peremén ült, s rendelte szaporán a pálinkát nekik s magának is.
- Hányadikba jár Danika? - kérdezte a bellér.
- A negyediket hagyja el, talán éppen ebben a percben - mondta Csali.
- Én is jártam volt kettőt, de nem lehetett akkor a papoktól tanulni, annyian voltak.
- Most tán csak egy pap vagyon az egészben, az is fiatal - tudta Csali.
- Hát romány?
- Az van tán kettő.
- No, akkor azok együtt hárman vannak - adta őket össze a bellér.
- Hárman hat lábbal, mert egynek-egynek kettőt számítok - vette fel a pálinkát az öreg.
- Mert a papnak nem kettő van - mondta az egyik szenes.
- Hát?
- Négy éppen, hallgassa meg: kettő, amivel a földön jár, s kettő; amivel aztán a végín a mennybe megyen.
A bellér nem volt finom ember.
- Ezt az utolsó kettőt ne számítsa, mert azt eltörik a fehérnépek - mondta.
Csali nem akart belevegyülni ebbe, nehogy az Isten megbüntesse ilyen kicsi dolog miatt. A szénégetők azonban hergelni kezdték a bölcselkedő bellért, hogy ők nem hiszik, amíg nyilvánvaló példákkal nem bizonyít. A másik azonban nem várt sok biztatást, hanem egyik példára a másikat mondta, mintha egész életében kurkász lett volna rosszféle papoknál. Nem is tudták volna tán soha elvenni tőle a szót, ha egyszerre meg nem jelenik Danika.
Cingár, barna legényke volt. Mély nagy szemei neki és finom kezei, mintha nem is lett volna falusi gyermek. Odament az apjához, és bátortalanul megállott előtte. Az öreg Csali csak megnézte, s már tudta, hogy nagy baj van Danikával. Nem kérdezett azonban semmit, nehogy szégyent valljon az asztaltársak előtt. Felállt, és megindult az ajtó felé.
- Gyere, Danika, vegyünk kötőféket a lovaknak.
Azzal beleállt szó nélkül az útba, s úgy ment elöl, mintha nem is lett volna fia neki. Danika szorongva igyekezett utána, mint egy rosszkedvű Isten után.
A hídon áthaladtak.
- Hol vagy?! - mondta végre az öreg, de anélkül hogy megállt vagy visszanézett volna.
Danika reszkető horgasinakkal előre penderedett.
- Parancsoljon, édesapám.
- A papnak mit mondasz?
- Eléadom neki, ahogy vót.
- Elég hamar elbúcsúztál a gimnáziumtól.
- Szeptemberben lehet pótvizsgát tenni - mondta Danika, mint a madár. - A nyáron úgy megtanulom, hogy aztán....
- A télen nem vót elég üdőd?
- Én eleget igyekeztem - törött el a fiúnak a hangja -, de ilyen hirtelen nem lehet románul beszélni.
Az öregnek is puhult egy kicsit a hangja:
- Hát abban botlottál meg?
- Abban.
- S mit kérdeztek?
- Azt, hogy a faluban mik vannak? Számláljam elé románul, hogy mik vannak?
- Miért nem mondtad, hogy jöjjenek ki, s nézzék meg.
- Én mondtam nekik.
Csali Kelemennek megjelent a kedv az arcán.
- S mikor jőnek ki? - kérdezte.
Danika látta, hogy félrementek, s gyorsan kezdte magyarázni:
- Én nem azt mondtam, hogy jöjjenek ki, hanem elészámoltam nekik, hogy a faluban van templom, iskola, pap, tanító, bíró, zsidó, s mind elmondtam a többit is. Akkor azt kérdezték, hogy miféle állatok vannak? Megfeleltem arra is, hogy vannak lovak, ökrök, tehenek, disznók, s még mondtam egy sereget, de ahelyett hogy elég lett volna nekik, azt sérelmezték, hogy a leginkább jellegzetös falusi állatot kihagytam. Erre gondolkozni kezdtem, hogy mi kellene nekik, s eppen a tetűt akartam mondani, de annak nem tudtam románul a nevit.
- Mért nem mondtad magyarul?
- Még románul is heába mondtam volna, mert nem az hiányzott nekik.
- Hát mi?
- A szamár.
- Mért nem felelted azt, hogy a mü falunkban nincsen szamár.
Danika szökött egyet örömében:
- Eppen azt feleltem, édesapám.
Szótlanok lettek, úgy mentek. Az öreg székelynek minden lépésre borzosabb lett a kedve. Úgy érezte, hogy Danikáé itt az igazság Isten és ember előtt. Aztán a sarkon balra fordultak a gimnázium felé.
- Gyere, mert meg akarom tanúsítani én is - mondta Csali nyersen.
A fiú csendesíteni kezdett.
Sápadt lett, s olyan rettentő félelem fogta el, hogy a szemei majdnem a bőr alá menekültek. Tudta, hogy veszedelem lesz abból, ha fel találnak így együtt a gimnáziumba menni, mert az öreg szabja és töri össze otthon is a házat, ha egy cseppet iszik.
- Ó, be rossz üdőben indulánk el! - állott meg egyszerre Danika, s hát nézi a toronyórát.
- Gyere csak, mert megkapunk valakit.
- Csak Alózi bácsit kaphatjuk meg, aki szellőztet s söpörget a termekben.
- Vajegy tanár is lesz, gyere csak.
- Azok mind alusznak most szerteszéjjel a városban. Még három óra sincs, s négyig örökké alusznak. S ha megtudják, hogy édesapám mérgesen kereste őket, aztán fel sem mernek későbben sem jőni.
Az öreget megnyerte Danika ezzel az utolsó szóval. Visszább jött, s megnézte ő is félrehajtott fejjel a toronyórát.
- Akkor üdőzzünk négyfeléig, nehogy elriadjanak - mondta.
- Dohánnya van-é édesapámnak?
Csali kivett egy harmadosztályú paklit, amely úgy össze volt csombolygatva, mintha néhány szem cukrot temetett volna belé.
- Még lesz valami por - kutatott a papirosban.
- Jöjjön, mert én veszek édesapámnak - mondta Danika.
- Honnét van pénzed?
- A vallástanár úr egy virágpukétot küldött tőlem egy nagyságának, s húsz lejt adott, s a naccsága is húszat.
- A jó vallástanár lehet - jegyezte meg az öreg, majd egyenesen bémentek egy boltba, s ott Danika felvásárolta a pénznek a felét. Aztán még gyufát gyújtott kedvesen az apjának, s lődörögni kezdtek a járdákon, s amikor megunták ott, akkor az úton. Ahogy a piacon büllögtek volna keresztül, úgy fél négy felé, hát a térség túlsó homlokán egy sereg ember vagyon rácsődülve valamire.
Idejük engedte, s odamentek.
- Itt mit árulnak? - kérdezte Danika egy embertől, akinek az inge fel volt könyökig tűrve.
- Tudományt - mondta az minden becsülés nélkül.
- Miféle tudományt?
Az inges mocskosan röhögött.
- Ennek előtte az Isten csinálta, most két ember csinálja - mondta és elment.
Danika megfogta az apjának a karját, és béfelé húzta a gyúródásba.
Valami sátor volt ott ponyvából, nem kisebb egy sütőháznál. Szűk ajtaján, szinte négykézláb, kijött egy fekete arcú, félfülű mesterlegényféle, felállt egy tojásos ládára, a két karját az emberek feje fölé emelte, mintha meg akarná áldani őket. Amikor eléggé csend lett, villogtatni kezdte a szemeit, és így szólt nagy lázító hangon:
- Hölgyeim és uraim! A csoda nem halt meg! A csoda él! Tessék befáradni és meggyőződni róla! Szemtől szembe itt látható Leopold, a világhírű bűvész. Direkt Kínából jött, harminckét csodával. Tessék befáradni, mert sohasem jön többé errefelé. Most mindössze tíz lej, felnőtteknek húsz!
Leszállt a ládáról, az ajtóba állt, és tartotta a markát.
- Még húsz lej pénzünk van - mondta Danika az apjának.
Az emberek egymásra néztek, és úgy röhögtek, mintha helytelenkedni akarnának. Aztán egy kövér asszonyság kibogozott húsz lejt, de az ajtónál fennakadt, mert nagyobb volt ő maga, mint a lik.
- Tessék befáradni - biztatta a félfülű.
- Nem látja, hogy nem tér! - szólt oda egy tímár.
- Tessék lehajolni, kérem.
- Kucorodjék össze, mint a sündisznó.
Az asszony nekikurtult, és nyögött egyet, de abban a percben egy gonosz, tekergő inas megcélozta hátulról, és úgy bényomta puhán az orrára, mint a zsákot.
- No, ez volt az első csoda, hogy béfért! - mondta egy ember.
És gyúródtak utána, mint a nyáj! Kapartak, lökdösődtek és túrtak, hogy elzabálják egymás elől a csodákat.
- Akkor gyere, mert megtelik! - mondta Csali.
- Édesapám, maga bújjon bé elöl, s akkor én odaadom a húsz lejt, s én is bébullok - oktatta Danika az öreget.
Úgy is cselekedtek, de a fiút utolsó percben lefogta a félfülű.
- Kettőnek kevés! - mondta.
- Ez húsz lej, nézze meg, nem látja! - érvelt Danika.
- De a másik felnőtt volt, aki bement!
- Az a barátom volt, mért nem nézi meg jobban az embert! Most is vissza kell mennünk a gimnáziomba. Jó lesz, ha sietnek a csodatevéssel.
Az alak elengedte a forgalom érdekében.
- Hol akadtál vala fenn? - kérdezte odabent az öreg.
- Tárgyaltam a mókással - mondta Danika.
Előregyúródtak, hallgattak és szorongtak. Végre leborította a félfülű egy pokróccal az ajtót, és a tenyerét háromszor összeütötte. Erre valahonnét a sátor falából elébújt egy kicsi, sovány ember. Nagy haja volt és fekete szakálla, a szemei aprók és csillogók, s a homloka közepén egy piros gubacs csücsült ügyesen. Nem szólt semmit, csak meghajtatta magát, és szörnyű komolyan odament egy hosszúkás asztalhoz, amelyen egy üveg víz és egyet-más apróság feküdt. Ott állt, és úgy nézte az embereket, mintha meg akarná tizedelni őket. Majd a másik is melléje lépett, és összeütötte megint háromszor a tenyerét.
Olyan csend volt, mintha a halál fogta volna mindenkinek a száját.
- Leopold, a világhírű bűvész, meg fog önök előtt varázsolni egy gyűrűt - mondta a félfülű, és elővett egy spárgát, amely lehetett valami két méter hosszú. Megfogták ketten a két végét, és kifeszítették a levegőben. Akkor Leopold ráhúzott a spárgára egy gyűrűt, a közepére gurította, és az emberekre nézett.
- Tessék meggyújtani ezt a madzagot! - mondta a félfülű.
Egy ember odament, és a jobbik végénél gyufát tartott alája kéjjel.
- A madzag el fog égni - jelentette a segéd. - Füst lesz belőle, semmi egyéb. És a gyűrű mégis ott fog maradni a levegőben, mert ott tartja Leopold, szemének egyszerű nézésével.
A spárgán végigsétált sercegve csakugyan a láng és a nyomában nem maradt semmi, csak enyhe füst a félhomályban. De a gyűrű ott állt a levegőben, és sárgán virított, mint a csillag az égen.
Leopold nekifeszülve nézte egy ideig, aztán elfordult hirtelen, és a gyűrű lekoppant rögtön a földre.
- Emmá szem! - mondta egy tímár, és körülnézett.
- Kicsiség az egész - jegyezte meg mellette Csali.
- Hogy mondhat ilyent? Lássuk, csinálja meg!
- Gyűrűvel nem, de egy madárral megcsinálom.
- Hogy?
- Úgy, hogy folyton nézem, s mégis a levegőben marad.
- Hülye.... - mondta a tímár, mire ismét összeütötte a tenyerét a segéd.
- Ugyanezen a gyűrűn Leopold át fog húzni egy tojást - mondta.
Egy pohárban, amely tele volt valami folyadékkal, ott állott már az asztalon a tojás. A szakállas kivette három ujjal belőle, felmutatta, és gyorsan forgatni kezdte a két tenyere között, aztán lehelyezte az asztalra, és úgy tett vele, mint az asszonyok, amikor laskát sirítenek. Néhány perc alatt hosszú, fehér rudat csinált belőle, és úgy dugta által a gyűrűn, mint egy miligyertyát. S ahogy keresztülhúzhatta, rögtön beleállította egy másik pohárba, s látni lehetett, hogy a tojás gömbölyödni kezdett rendes állapotába vissza.
- Azt mi tojta? - kérdezte Danika.
- Ezt a tojást egy közönséges tyúk tojta - mondta a félfülű, azzal ki is vette a pohárból, és odaadta Danikának: - Próbálja meg ön is, és húzza át a gyűrűn. Ezer lejt fizetünk önnek, ha, sikerül.
- Mennyit?
- Ezer lejt.
- Híjj, a tojás rézangyalát! - mondta az öreg Csali, és elvette a fiától, s tapogatni kezdte, hátha ráakadna a gyenge részére. - Ez olyan, mint a kő - jelentette ki.
- Tessék csak megpróbálni.
- Tegye ki az ezer lejt.
Leopold kitette.
Csali szétvetette a lábát, és nekibújt. Erőt vett, és nyomott egyet a tojáson, amely reccsenve teleokádta sárgájával a markát.
- No, ezt eligazítám! - mondta.
- Ennél laposabb nem is lehetne - mondta Danika.
A félfülű is velük mulatott. Engedte, hogy kacagják jól ki az emberek magukat, s akkor megint összeverte háromszor a tenyerét.
- A tojásra írva lesz! - mondta.
- Attól elestek - szólt oda Csali Kelemen, aki még mindig pusmogva tisztogatta a markát.
A félfülű szigorúan ránézett a harisnyás csendháborítóra, és az asztalfiókból öt tojást szedett sorjában elő. Az elsőt nagy kegyesen odanyújtotta Leopoldnak, aki cecésen három ujja közé fogta, és valami hegyes szerszámmal úgy tett, mintha írna a tojásra kereken. Majd a többi négyet is rendrevette, s örökké megállt egy-egy kicsit, s összeráncolta a homlokát, mintha szörnyű okosat akarna írni. Végül a félfülű széjjelosztotta az emberek között mind az ötöt. Az egyik Danikának jutott, aki az apjával együtt kezdte keresni, hogy mit vakart a fehér héjára kereken a szakállas.
- Heába dolgozott - mondta végre.
- Nem fogott a plajbásza, mester! - szólalt fel a tímár is.
Leopold azonban úgy állta mozdulatlanul a szemrehányást, mint valami megmerevedett kicsi szent. A félfülű is némán várt jó néhány percet, de aztán megszólalt:
- Uraim, a tojásra határozottan írva van!
- Azt mondja a vakoknak! - vetette ellen egy csizmadia. - Nekem olyan szemem van, hogy innét meglátom magán a bolhát, de ezen a tojáson egy vakarás sincs.
- Tessék ideadni! - mondta a félfülű, majd magasra tartotta a tojást, és felemelt hangon folytatta: - Uraim, önök egy csodának voltak az elmúlt percekben a tanúi, mert Leopold a tojás héja alá írt az önök számára, tehát nem is látható mindaddig, amíg meg nem lesz hámozva. - Azzal fel is törte mindjárt a kemény burkolatot, és gondosan lefejtette az asztal felett, majd átnyújtotta egy embernek: - Látja ön ezen a tojáson az írást?
- Látom.
- Tessék elolvasni!
- A sza-már-nak nagy fü-le van....
- Tessék hangosan bemondani!
- A szamárnak nagy füle van - hirdette az ember.
Egy székely, aki éppen mellette állott, kivette a kezéből a tojást, egy ideig forgatta és nézegette, majd egy hirtelen fordulattal a szájába békapta, néhányat fordított rajta, és lenyelte.
- Lám, most írjon reá, a hasamon keresztül! - mondta huncutul sütő szemekkel.
Olyan kacagás tört ki a sátorban, amilyent ritkán hallott az ember. A szakállas megkövülve nézte az atyafit, aki béhúzott nyakkal, gyér bajuszával úgy állt mozdulatlanul és némán a megbolydulásban, mintha egyenesen az Isten rendeletére cselekedett volna. Utána percekig nem lehetett a kiáradt emberekkel bírni. Végre közéjük ment a félfülű, és egyenként próbálta mederbe szorítani őket. Közben Danika is meghántotta a tojást, s elvágta derékban.
- Mü is kapjuk bé, édesapám! - mondta.
- Mi volt reáírva?
- Nem volt semmi, csak egy kereszt.
A félfülű megint tapsolt.
- Uraim, következik a legnagyobb meglepetés! - mondta, és egy bédugott üveget vett fel az asztalról, amely félig volt vízzel. Jól megrázta, majd megkereste szemivel a tojásevő embert, és így szólott hozzá: - Nem sajnáljuk öntől a tojást, sőt egy pohár vízzel is van szerencsénk megkínálni ebből az üvegből. Tessék idefáradni!
Az odament.
- Eppen ihatnám - mondta.
- Tessék a kezébe venni ezt a poharat!
- Metszött évegből van - jegyezte meg a másik.
- Én ebből az üvegből tölteni fog ebbe a pohárba - mondta a félfülű, mire Leopold kivette a dugót, hókuszpókuszt csinált, majd nagy csendben merően nézte a likon által egy ideig a vizet, aztán átnyújtotta az atyafinak.
- Tessék úgy tölteni, hogy mindenki lássa! - utasította a félfülű.
Az atyafi elhelyezkedett, és a pohár fölé döjtötte az üveget, majd feljebb és feljebb emelte minden eredmény nélkül.
- E nem akar kijőni! - mondta, majd hitetlenül az üveg szájába dugta az ujját. - Mi az istent csináltak véle?
- Leopold jéggé varázsolta pillantásaival a vizet - jelentette a félfülű, de alig szólta ki ezt, a szakállas Leopold inogni kezdett, mint az ájult.
Mind odacsődültek, mert úgy látszott, mintha meg akarna halni.
- Mi találta? - kérdezte Csali.
- Leopold kimerült és rosszullét fogta el - mondta a félfülű, majd utánatette: - Uraim, az előadásnak vége van.
A szakállas leomlott a sátor falához egy székre, és szomorú, mozdulatlan szemekkel nézte a kifelé tóduló embereket.
- Mennyit vettünk be? - kérdezte halkan.
- Ötszázhúsz lejt - mondta a félfülű.
Danika megállt az ajtónál.
- Édesapám, tudja-e, hogy ez nem rossz mesterség? - mondta.
- Hogy a varasgyékba volna rossz, mikor mennyi pénzt begyűjtöttek egy kicsi üdő alatt.
- Ne beszéljünk vélök?
Az öreg egy cseppet gondolkozott, majd visszafordult hirtelen.
- Lám, gyere! - mondta, és odament egyenesen Leopoldhoz, s kezet nyújtott neki. A szakállas felállt.
- Mi tetszik? - kérdezte.
- Csak tisztelni akarom személyében az urat - kezdte az öreg -, mert láttam, hogy nagy művelő ebben a tudományban. Nem létedzik, hogy párja akadjon az úrnak, azt már én állítom. A fiam aztán éppen nem győzi eleget magasztalni. Gyere ide, Danika!
A fiú odaállt, és meghajtotta magát, mire rászólt az öreg:
- No, tisztöld meg érdöm szerint az urat!
- Nagy mesternek üsmerem el - mondta Danika.
Leopold azt hitte, hogy az őszinte elragadtatás hozta ezeket eléje, és melegen mondta:
- Hálásan köszönöm a megtiszteltetést, igazán emlékezetes marad.
- Azt mü is szeretnők, hogy emlékezetesek maradjunk - egyengette Csali a dolgot -, mert amit az úr véghözvitt e helyt a szemünk előtt, az nem kicsi tudomány, ugyé, Danika?
- Nem biza.
- No, tetszik hallani, ugyé, mennyire meg van bűvölészve a legényke! Pedig már egy kicsit nagyocska, most járja ki a negyedik gimnáziumot, de azt mondja, hogy inkább lenne ezen a pályán, mint hogy papnak mennyen. Igaz-é, Danika?
- Igaz, biza.
- Mutasd a kezedet, hadd nézze meg a mester úr igazi szakértelömmel.
Danika odatartotta mind a kettőt, s Leopold megvizsgálta.
- Finom kezek, az tény, hajlékony ujjakkal - ismerte el.
- No, ugyé! - fűtötte az öreg. - Minden megvan, ami kell, csak eppen az heányzik, hogy valaki kitanítsa. Voltunk, igaz, már egy sereg helyen, de egyikhez sem volt olyan bizalmunk, mint jelönleg az úrhoz.
A szakállas elgondolkozott. - Lehet esetleg beszélni róla - mondta végre. - Itt laknak önök a városban?
- Nem eppen itt, de nem messze.
Leopold leült az asztalhoz, és úgy tett, mintha számítgatna valamit. Majd a félfülűvel összebújt, s végül így szólt:
- Ötezer lejért kitanítjuk a fiút.
- No, jó lesz, az árát én megfizetem - felelte könnyedén az öreg.
A szakállas és a félfülű megint összebújtak.
- A fiam fogja kitanítani - jelentette Leopold.
- Ez é? - mutatott Csali a félfülűre.
- Igen.
- Ő is tudná, amiket látánk?
- Többet is tud. Harminckét mutatványt.
Az öreg kétkedve nézte:
- Nono, mégis küsebb mester lesz, nem ötezres!
- Hát mennyit tetszik rászánni?
- Ha legtöbbet, akkor hármat - mondta Csali.
Leopold elfogadta, s úgy egyeztek meg, hogy a félfülű megy velök a faluba, s ott fogja kioktatni Danikát, s kap szállást és napjában négyszer étkezést.
- Én is tiszteletemet fogom tenni rövidesen - mondta a szakállas.
- Ott elfér - felelte könnyedén Csali, és odaszólt a kismesternek: - Szedje össze a risztungot, mert repülünk.
Egy félóra múlva már ott ültek a kocsiszekéren. Elöl az öreg, s a piros takarós szénaülésen Danika a félfülűvel. Két jó fekete kabalája volt Csali Kelemennek, s úgy fogta a gyeplőt, hogy megszegett nyakkal haladjanak a gondozatlan országúton. Ahogy kikaphattak a városból, hátrafordult:
- A fülit hol hagyta? - kérdezte.
A kókler úgy nézett, mintha nem tudná, hogy miről van szó. Erre Csali megpengette a saját jobb fülét, és így szólt:
- Magának az ilyen hol van?
- A hideg elvette, s levágták - mondta a másik.
- No, ne búsuljon, mert Danika nagy csodatevő lesz hamarosan, s akkor kinöveszti.
Így értek haza, nagy barátkozásban. A félfülűt megetették jó túrós puliszkával, s Danikával egy szobába fektették, hogy kezdjék megszokni egymás természetét. Másnap mindenki mezei munkára ment, csak ők ketten maradtak otthon. A félfülű bezáratta tíz óra felé az ajtót, és az ablakokra függönyt tétetett. Aztán ládája mellé térdepelt, áhítatosan levette a lakatot róla, s különböző szerszámokat, porokat és többféle folyadékot szedett elé. Mind az asztalra rakta. Akkor megállt Danika előtt ünnepélyesen.
- Íme, itt vagyunk a titkok kapujában - mondta, hogy csodálatot keltsen maga iránt. - Mielőtt azonban belépnénk ebbe a titokzatos világba, el kell árulnom azt, hogy a Sors valamilyen formában mindig rettenetesen megbünteti, aki a bűvészet titkait oktalan embereknek elfecsegi.
- Nálam jó helyen leszen - mondta Danika.
A félfülű kezet nyújtott neki, és azt mondta:
- Szervusz!
- Nocsak, bátran! - biztatta Danika.
A kókler felvett az asztalról egy spárgát, s magyarázni kezdte:
- Ez a madzag be volt áztatva erős sósvízbe, aztán meg lett szárítva. Érted?
- Én igen.
- Na mármost: meg lehet nyugodtan gyújtani, mert látszólag elég, de mégsem szakad el, s így a gyűrű minden különösebb fáradság nélkül rajta marad. Elég egyszerű, ugyebár?
- Lám, csináljuk meg!
Megpróbálták, és pompásan sikerült.
Danika olyan arcot vágott, mintha egy nő mellől kelt volna fel, mondván: - Hát ez csak ennyi?!
Többszöri próba után azonban jobban kezdett tetszeni a dolog.
- Egyszerű, s mégis nagyszerű! - mondta.
Délig mind ezt gyakorolták, s akkor a félfülű megtöltött ecettel egy poharat, s egy tyúktojást ültetett abba.
- Délután háromig ázni fog - mondta. - Akkor kivesszük, és azt fogjuk tapasztalni, hogy az tetszés szerint gyúrható. Ki fogjuk nyújtani, és egyszerűen áthúzzuk a gyűrűn.
Összenéztek, és nevettek mind a ketten.
Aztán ebédeltek, kimentek a kertbe gyümölcsöt szedegetni, majd hozzáláttak megint a tanuláshoz.
És másnap ugyanúgy.
A negyedik estefelé megérkezett Leopold is. Kicsi, rozoga ernyős szekéren ült, melyet egy hitvány szürke gebe húzott. Úgy jött, mintha nem először jönne. A szekerét bétetette a csűrbe, ő maga enni kért mindjárt, utána szivarra gyújtott, s lefeküdt heverészni.
A faluban pedig az emberek pusmogni kezdtek, megjövendölvén az ördög győzedelmét. Éjjeleken a kutyák jobban ugattak, és esténként kézbeliekkel felszerelve, legények lesték a Csali házát.
S mikor felvirradtak a kilencedik napra, Danika odaállt az apja elé.
- Ma este egy bémutató előadást tartok - mondta.
Leopold és a félfülű is, büszkén támogatták a fiút.
Készülni kezdtek a nagy dologra.
Csali Kelemen bejárta a szomszédokat, és mindenkinek hírt adott, hogy jöjjenek és nézzék meg az ő csodatevő fiát. A félfülű gondosan rendezte Danikával együtt az asztalt. Leopold paposan sétálgatott a szobában, és a szakállát simogatta. Az ablakokat lefüggönyözték, a lámpát selyempapírossal körülburkolták, hogy a fény, mint a sejtelem, úgy folyjon széjjel a házban.
Az emberek is gyűlni kezdtek. Először a ház előtt megálltak: összebújtak, zsongtak, röhögtek. Azután csoportonként ereszkedtek bé lassan a kapun. A nők imádságos könyveket hoztak magukkal, némelyik rózsafüzérrel is felszerelte magát, hogy fegyvere legyen, ha meg találna jelenni személyesen az ördög.
Danika ott állt tisztán, rózsaszínű arccal és fekete ujjasban az asztal mellett. Jobb keze felől mozdulatlanul Leopold, balról a félfülű fölényes tartással, ahogy egy mesterhez illik. Nem szóltak sem egymáshoz, sem máshoz. Csak vártak, mint valami tudós követek idegen országból. S amikor teli volt már az utolsó szegletig a ház, a félfülű összeütötte háromszor a tenyerét, és felemelt hangon mondta:
- Hölgyeim és uraim! A csoda nem halt meg! A csoda él! Íme, itt láthatják önök a csodatevés legifjabb papját - mutatott Danikára -, aki be fogja bizonyítani önöknek, hogy a csoda....
Nem tudta folytatni, mert borzasztó zúgás és kavarodás keletkezett az ajtó körül. Éppen felemelte a kezét, hogy tapsoljon megint, de ekkor az emberek között előretörve, feltűnt a falunak a papja, s két csendőr rögtön a nyomában. Előrementek egészen az asztalig, s ott a pap Leopolddal, a két csendőr pedig Danikával és a félfülűvel szemben megálltak.
- Tessék rögtön abbahagyni ezt a szamárságot! - mondta a pap. - Én, mint ennek a falunak a lelkipásztora, nem tűrhetem, hogy szemfényvesztő csalásokkal megingassák vallásos meggyőződésükben a híveimet!
- Ez csak játék - mondta Danika.
Leopold is megszólalt:
- Kérem, nekünk engedélyünk van.
Az egyik csendőr ránézett gorombán:
- Mutassa azt az engedélyt!
A szakállas odaadta neki.
- Hát ezek itt mifélék? - mutatott az asztalra a másik csendőr.
- Ezek csodaszerek - felelte Danika.
- Mérgek, mi? S robbantószerek!
- Nem affélék, hanem ártatlanok.
A csendőr csúful kezdett vigyorogni.
- Hazudsz, gazember! - ordított rá, és felemelte a fegyverét, s olyan mozdulatot tett, mintha le akarna söpörni azzal az asztalról mindent. Danika azonban megelőzte és szétterjesztett karokkal az asztal fölé bújt, hogy megvédje tudományáriak kedves virágait. A csendőr el akarta lökni, de nem sikerült. Erre felbőszült, és a puska agyával húzott egyet Danika fejére. A fiú felordított, és a fejéből, mint egy új csodaszer, csorogni kezdett az asztalra a vér.
És ekkor odakünn felkacagott millió drága csillag, és a hold csodálatos korongja gurulni kezdett a láthatatlan spárgán, és a tojásokra titkok íródtak mindenütt a faluban, és a gyümölcsök játszottak maguktól a fán, és a Szaturnusz gyűrűjén áthúzták láthatatlan kezek a Fiastyúk tojását, és a felhők nem tudtak vizet tölteni a völgyekbe, és a Tejútra fényes petéket rakott a föld mögül a Nap.
És a virágok mind kigyűltek a föld színére, hogy lássanak.
És csodálatosan olyan volt minden, mintha az Isten maga folytatná, amit Danika abbahagyott.
Csak most érkeztem haza; negyedórája sincs. Iramodva jöttem az éjszakában. Három kutyát, ugyanannyi bakát és egy cigánylányt láttam csupán utam alatt. Nem támadott meg egyik sem. Néha hátralestem, de nem is követtek. Bizonyára észrevették, hogy egy különös kicsi szörnyet cipelek a vállamon: egy babafejű körmös alakot. Észrevették, és megijedtek tőle. Amit nem is lehet csodálni, hiszen olyan ez a kicsi körmös alak, mint kölyökkorában a halál: csontszínű, vigyori, a helyén makacsul megülő.
Engem is rendkívül nyugtalanít. Azonban hiába próbáltam egész úton elriasztani, vagy levetni magamról. Még megbillenteni sem sikerült. Be kellett hoznom magammal a házba, s természetesen szobámnak békés örömét rögtön megzavarta.
Most itt ülök asztalom mellett a faragott tölgyfaszéken: ő pedig itt ül a vállamon, ezen a kétszárnyú mesteri lócán. Én fogom a szék két erős karját, és ő fogja a vállperecemet.
Fogja és sugdos elé folyton a fülem mellett.
Éjfél elmúlt.
A szellemek fürgén építik az emeleteket a csendben.
Néhány percig még tusakodom. Aztán tollat veszek, és elönt a teljes engedelmesség, mint a sziklát. Erőm kongva úszik el az űrben, mialatt vállam tetejéről a születését diktálja ez a drágán nyavalyás, körmös alak.
A közönségesebb szokásaim közé tartozik, hogy néha elbolyongjak a külvárosi utcákon. Ritka kivétellel mindig tapasztalok az ilyen helyeken valami érdekeset. Sorsokat látok fekete rámában, és új nótákat is hallok nemegyszer.
Az este azonban nem kedvezett nekem semmiben a szerencse. Kilenc után indultam el, s tizenegyig megállás nélkül tekeregtem. És mégsem tapasztaltam semmi olyasfélét, ami megemlítésre méltó lehetne.
Igaz, hogy az idő is rossz volt: hideg, vaksötét, csepegősen ködbeteg. Lehervasztotta csintalanságom bimbóit, nyirkos hidegével bemászott a bőröm alá, és jó meleg véremet kezdte lebeszélni a fürge keringésről.
Körülnéztem, hogy valami italos helyet keressek. Nem messze találtam is egyet, mely a "Muskátlihoz" volt címezve. Kutya helyett csengő jelezte az ajtó felett, hogy beléptem. Három lépcsőt lefelé kellett mennem, de erős vigyázattal, mert keskenyek és sárosak voltak. Így is megsiklottam, és egy pillanat alatt kalimpálva eveztem a helyiség közepére. Két borozó ember felém kacagott az egyik asztal mellől. Kissé csípősen szóltam rájuk:
- Tán ingyen adják, hogy olyan jólesik?
Abban a pillanatban egy felette furcsa, sánta, fekete szakállas férfi lépett be az udvarfelőli ajtón.
- Mi teccik? - kérdezte egykedvűen.
Nem siettem felelni neki, ámbár láttam, hogy a tulajdonos ő. Körülnéztem, szivarra gyújtottam, majd urasan elévettem a tokjából gyönyörű szipkámat, és keresztülkukkintottam a likján.
- Tessék parancsolni! - lett előzékeny egyszeriben a szakállas, és átvezetett egy másik szobába, mely szűk volt ugyan, de barátságos. Ablakában muskátli leveledzett, volt egy tiszta kerek asztal benne és egy csepp fekete kályha, mely macska módjára dorombolt.
- Forraljon bort! - szóltam, és nekivetkeztem az ottmaradásnak.
- Mennyit parancsol?
- Most egy féllitert, aztán meglátjuk.
- Egyebet nem tetszik parancsolni?
- Egyebet nem.
Mégsem indult, hanem ott állt és bizalmaskodva mosolygott.
Van egy leány is - mondta odabújva.
- Fiatal?
- Ehe.
Hány éves?
- Tizennyóc.
- Milyen?
- Naccerű, kérem! Szőke, gyengéd, se nem sován, se nem kövér, kellemetes, ártatlan, igen szép hanggal rendelkezik.
Nem volt kedvem a leányhoz.
- Majd meggondolom - mondtam. - Hozza csak előbb a bort.
- Igenis.
Elment, és én mégis magam előtt láttam. Jobban, mint azelőtt. Szakálla gondozatlan volt és szénfekete, a bal szeme vaksi, az egyik füle csorba, jobb lábára sánta, és olyan az egész ember, mintha rossz viccet űzne véle az Isten.
Izgatott határozottan.
S ahogy ott ültem egyedül, füstöt eregetve, különös, csintalan mese kezdett derengeni a kicsi szobában. Róla és a szőke nőről, akit nekem ajánlott. Ceruzát vettem elé, és sárga fedelű zsebkönyvembe írni kezdtem. Arra neszeltem fel, hogy elém tette a szakállas a bort.
- Írni tetszik? - kérdezte és töltött.
Elúszott fülem mellett a szava, megnyalintottam a bort, és írtam tovább.
- Mit tetszik írni? - kérdezte megint.
- Egy történetet.
Egy ideig csendben maradt, aztán furcsán felsóhajtott:
- Ej-hejh...!
- Mi az, hogy ej-hejh? - emeltem fel a fejemet.
A szakállas körülvigyázkodott, majd hirtelen leült asztalom mellé, és egészen közel húzta a széket.
- Tessék azt eldobni! Azt a történetet! - mondta halkan.
- Miért?
- Azért kérem, mert én mondok egy jobbat.
Remegett. Különös indulat ugrált szőrös arcán. Egészen erőszakos volt.
- Tessék eldobni!
Figyeltem és nem mozdultam.
A szakállas elém nyúlt, mint egy rém, kiszakította noteszemből az írásos lapot, és eldobta.
Nem mertem ellenkezni vele.
- Jegyezze meg - mondta odabújva -, hogy ilyen történet nincs több a világon! De nem is tudja senki, csak én! Egyedül én! És maga. Mert most elmondom. Magának elmondom. Jól vigyázzon! Érti?
Egy kicsit megborzadtam tőle és fejhajtottam az egész pohárral.
- Mondja már! - szóltam rá idegesen.
- Tessék idefigyelni! Figyeljen ide jól! Tudja, hol kezdődik az egész? Ott kezdődik, hogy volt nekem egy ismerősöm, egy szegény, szerencsétlen ember. Tudja, mi volt? Kódus vót! Ott lakott a szomszédságomban, egy olyan viskó-házban, milyenbe a kutyákat teszik a gazdag emberek. Vót neki egy süket felesége s egy kicsi gyermeke. Egy kicsi gyermeke, érti?! Mert itt van a kiindulás. Mégpedig azért, mert ez a kicsi gyermek nagyon beteg lett az erős téli időtől. Olyan beteg lett, hogy nem bírta ki, hanem meghót. No már most: aki meghal, azt eltemetik, ugye? Szép, rendes koporsóban, pappal és kántorral. Így temetnek el mindenkit. De ezt a szegény gyermeket nem így temették el. Érti? Nem így temették el!
- Hát hogy?
- Hát tudja, hogy? Én megmondom magának: úgy, mint az állatot! Mint a kutyát vagy mint a macskát. S ha kérdi, hogy miért, akkor én azt is megmondom. Képzeljen el egy szerencsétlen kódusembert, akinek meghal a gyermeke, de úgy hal meg, hogy az apjának még egy krajcárja sincs.
- Mért nem kért hatósági temetést! - vágtam a szavába.
- Fenét! - legyintett ingerülten a szakállas. - Nem kérhetett, mert nem mert kérni. Ugyanis meg kell jegyeznem, hogy a gyermek titkos gyermek volt, mivelhogy a hatóságnál nem vót béjegyezve, hogy egyáltalában született.
- Meg sem volt keresztelve?
- Nem hát! Egészen titkos gyermek vót, akivel nem lehetett hatósághoz fordulni, mert ha fordul, akkor eccerűen bécsukják azt, aki fordul. Most már aztán érti?
- Igen.
- No, ha érti, akkor ügyeljen ide: ez a Butyka is, merthogy így hítták az én ismerősömet, úgy gondolkozott éppen, mint én. Feltette magában, hogy titkon fogja eltemetni a gyermeket, mégpedig koporsó nélkül, mert nem vót neki, amivel koporsót vett vóna. Ellenben valamibe mégis tenni kellett azt a szegén gyermeket, ugye? Nohát tette is, mégpedig egy olyan hosszúkás ládikóba tette, amiben muskátli virág vót. De még azt is lopni kellett, mert a Butyka felesége süket vót, s nem bajlódott soha virágokkal.
- S honnét lopta?
- Azt már én nem tudom. Én csak annyit tudok, hogy a Fecske utcából lopta, egy sárga, jóállású ház ablakából. Még ott a helyszínen kirázta a virágot s a földet a ládikóból, s vitte egyenesen haza. Éppen este vót, s a hold is elég szépen sütött. Ahogy hazaért, legelsőbben is belétette a gyermeket a ládikóba, valami ronggyal letakarta, s vette a hónya alá. Ez vót egyikfelől, a másikfelől pedig egy lapát, mellyel is gödröt kellett vóna neki ásni. Úgy tett, mintha csak mellékesen vinne valamit, s elindult a mező felé. Közben azért lopva ide is tekintett s oda is tekintett, nehogy valaki megneszelje a dolog érdemit, s hírt szállítson oda, ahova nem kell. Nem telt belé tíz perc, és szerencsésen künn vót a mezőn. Megállapodott egy helyen, amit alkalmasnak vélt a maga céljára, a gyermeket letette s ásni kezdett. Vagyishogy ásni kezdett vóna, ha a föld megfagyva nem lett vóna. Egy jó darabig így is haszontalankodott, de aztán mégiscsak bélátta, hogy amit nem lehet, azt nem lehet. Nem vót más választás, minthogy visszamennyen csákányért. De csak egyedül! Mert a gyermeket nem láccott jónak hordozni ismételten. Gyorsan megjárja, gondolta, s különben is ki lopjon gyermeket, s éppen meghalva!
- Ellopták? - szóltam oda türelmetlenül.
A szakállas megmerevedett arccal, csendesen mondta.
- El.
- Szóval vége van?
- Hhhh! - nevetett furcsán az ember. - Csak most kezdődik! Mert ugyanis a tolvaj kiderült. S ha azt kérdezi, hogy miképpen derült ki, akkor azt kell mongyam, hogy a csodával határosan. Mert tudja, ki lopta el a gyermeket? Én megmondom magának. Szeder lopta el! Szeder! Szeder!
- Ki az a Szeder?
- Az egy csavargó vót.
- Hát meghalt?
- Meg, ebből kifolyólag.
Úgy éreztem, mintha rágcsálni kezdené valami az idegeimet.
- Hallja, ez nagyon érdekes! - mondtam.
- No lássa! Mondtam én magának! De várjon csak, mert most fordul a dolog az érdekes felibe! Ugyanis Szeder a gyermeket felhasználta, s véle pénzt keresett.
- Pénzt?
- Meghiszem! De még mennyit! Merthogy ésszel gondolkozó ember vót ez a Szeder, s olyan dolgot talált ki, amire maga nem is gondol. Vagyis így szólt magában: ez a gyermek az enyim vót, s én egy olyan szegén ember vagyok, akinek még annyi pénze sincs, amivel koporsót vegyen, de annyi esze van, hogy a gyermekkel a hónya alatt elinduljon kéregetni.
- Hihetetlen!
- Bizony ez nem hihetetlen, mert valóság. Mivelhogy Szeder másnap reggel csakugyan elindult kódulni a gyermekkel együtt. A Butyka gyermekivel! Ahova csak bément, mindenütt hamarosan adtak neki, csakhogy sürgősen távozzék, mert egy halott gyermeket nézni, amelyik nyomorúságosan egy ládikába van bészorítva, az nem nagy mulatság, ugye? Az úri népnek! Amelyik jómódban van! Az könnyebben ad még száz lejt is, csakhogy ne lásson ilyent. Hiszi?
- Hiszem.
- No hiheti is, mert a történet ezt bizonyítja. Ugyanis három nap alatt tizenötezer lejt keresett Szeder ilyetén módon.
- De akkor el is fogták - szólaltam meg.
A szakállas megrázta a fejét.
- Téved! - mondta.
- Hát?
- Egyéb történt. Olyasmi, amire maga nem is gondul. Mégpedig a harmadik este. Ugyanis, hallgasson csak ide: ugye, hogy valahol alunni Szedernek is kellett? No hát itt van a magyarázat. Mert Szeder nem mehetett valami fényes szállodába, ámbár a pénzzel baj nem lett vóna. De a szabad ég alatt sem tetszett neki, mert erős hideg állott bé. Mit tett vóna hát egyebet, mint hogy a szegény emberek fertályába húzódott, s ugyan mit gondol maga, hova talált bémenni, hogy szállást kérjen éjszakára?
- Butykához! - mondtam hirtelen.
A szakállas is vidámabb lett valamicskét, kezét a vállamra tette, és elismeréssel szólott:
- Eltalálta!
- S persze, Butyka szállást adott neki? - mondtam izgatottan.
- Azt lehet gondolni - folytatta a szakállas, - Szó nélkül szállást adott, s le is feküdtek nemsokára, hogy aludjanak, ha tudnak. Szeder tudott is, de Butyka nem tudott, mert a gyermekivel való szomorú esemény nem hagyott nyugalmat neki. Ezt lehet is gondolni. Egy jó darabig forgolódott, aztán kiment szükségletire. De ahogy bétért ismét a friss levegőről, egyszerre nagy bűz csapta orrba őtet. De olyan nagy, hogy nem értette: eddig hogy lehetett ezt észre nem venni?! Megállt a szűk kicsi helyen, és szaglászni kezdett. Szeder egy zsákban tartotta a gyermeket, a zsákot pedig a ház sarkába tette vót, amikor lefeküdt. Gondolta Butyka, hogy megnézi azt a zsákot, s a lábával mozdított is rajta mingyárt egyet. S abban a pillantásban hát mit lát? Nem egyebet, mint két patkányt, amik a zsákból búttak ki, hogy elfussanak. Ettől megirtózott egy kicsit Butyka, s nem merte kibontani a zsákot, nehogy legyen ott még néhány patkány, amelyik esetleg megmarhatná. Ellenben odament Szederhez, s felköltötte.
- Mi van a zsákban? - kérdezte tőle.
- Minek kell azt tudni? - felelte Szeder álmosan.
- Azért, mert nagyon büdös, ami a zsákban van - mondta Butyka.
- Szóval kiderült minden?
- Hogyne! Szeder elészedte a gyermeket, s amikor Butyka elmesélte apaságát, akkor ő is bevallott mindent. S tudja-e, hogy mi történt aztán?
- Bizonyára megosztoztak a kereseten.
- Egyikfelől megosztoztak, míg másfelől elhatározták, hogy együttesen eltemetik a gyermeket, mégpedig mingyárt. S úgy is lett. Szeder vette a zsákot, Butyka pedig a csákányt s a lapátot. Egy félóra múlva el volt a gyermek temetve. De éppen ez az, hogy el vót, mert aki eccer megkóstolja a jó és könnyű keresetet, az nemigen haggya abba, hacsak éppen nem muszáj. Vagyis egy másik gyermek kellett vóna nekik, amelyik megvan szintén halva. Igen, de honnét és miképpen? Nagy kérdésnek láccott. De Szeder ismét ésszel gondolkozott, s kitalálta, hogy menjenek átal a temetőbe, s keressenek ott olyan gyermeket, akit nem a tegnap, hanem ma temettek el. S ha kapnak ilyent, akkor álljanak neki s ássák ki. Butyka nem szólt semmit, csak azt mondta, hogy mennyenek. Úgy is lett. Mentek s kerestek. De nemcsak kerestek, hanem találtak is. Éppen egy gazdag kereskedőé volt s méghozzá fiúgyermek. Ásni kezdtek mind a ketten, de Szeder eccerre megállott, s azt mondta, hogy haggyák az egészet abba, mert nem éri meg a fáradságot, mivelhogy alig két napig fog mindössze jövedelmezni a gyermek, a harmadikon már csak bűze lesz neki, de olyan, hogy nem lehet élni véle.
- Abbizony igaz - mondta Butyka -, akkor egyet se ássunk tovább!
S nem is ástak, hanem csak álltak ott a kézbelivel, s nézték hol egymást, hol a földet. Egészen úgy láccott, mintha hiába vesztegeltek vóna, pedig ez nem igaz, mert Szeder arra használta most is az időt, hogy ésszel gondolkozzék. S mégpedig eredménnyel, mert eccer csak eldobta a keziből a csákányt s így szólt:
- Ne búsujj, Butyka!
- Mért ne búsujjak? - kérdezte Butyka.
- Azért, mert a gyermek pótolva van, úgy van pótolva, hogy a legjobban. Mert hallgass ide: nem csinálunk semmi egyebet, csak veszünk vagy csináltatunk valahol egy babát, de nem közönséges babát, hanem egy viaszbabát. Azt belétesszük aztán egy kicsi deckatákolmányba, le is takarjuk, s mindent úgy véghezviszünk, mintha tényleg valóságos emberi baba vóna. Evvel pedig éppen olyan bátran járhatunk, mint a másikkal, mert az emberek szívesebben adnak pénzt, mint hogy megvizsgáljanak egy meghalt gyermeket.
- Aztán? - türelmetlenkedtem.
A szakállas ökölbe szorította a kezét, és a szemöldöke ugrálni kezdett.
- Aztán, hogy aztán mi történt, azt meg is mondom. Mert azt akarom, hogy megtudjon mindent. Hát hallgasson ide: Butyka úgy tett, mintha örvendene a találmánynak, s azt mondta, hogy mennyenek szépen haza. El is indultak hazafelé, de nem mehettek száz lépésnél többet, amikor Butyka egyszerre felemelte a lapátot, s minden szó nélkül olyant sújtott, hogy Szeder béesett a sáncba, s még azt sem mondta, hogy: jaj Istenem!
Elképedve bámulhattam rá, mert így szólt:
- Ezt nem érti, ugye?
- Igazán nem.
- Lássa, azt gondoltam, hogy nem fogja megérteni. De én megsúgom magának a titkot: Butyka mint apa cselekedte azt, hogy agyonsújtotta Szedert.
- Most sem egészen értem - kockáztattam meg.
A szakállas nagyon ingerült lett.
- Értse meg, hogy Szeder megcsúfolta a Butyka gyermekit! Alávaló módon megcsúfolta, mert azt mondta, hogy helyettesíteni lehet egy közönséges viaszbabával Egy valóságos gyermeket egy viaszbabával! Most már érti?
- Igen.
- No, akkor megmondhatom a végit is.
- Hát ezzel nincs vége?
- Nem egészen, mert Butyka mégis megszerezte a viaszbabát, és járogatni kezdett véle. S tudja-e, hogy milyen eredménnyel? Azt is megmondom magának. Olyannal, hogy ma háza van neki s üzlete.
Elhallgatott és leste, hogy mit szólok hozzá. Én azonban nem szóltam semmit, hanem felvettem a poharamat, és kortyonkint, időt nyújtva ittam. Percek múltak el, s már-már azt hittem, hogy mégis szólnom kell valamit, amikor megnyílt az ajtó, és egy furcsa, torzonborz alak lépett be rajta. A fejéről egy mély forradás futotta homlokába. Az ajtónál mindjárt megállt, erősen szúrós szemével az én emberemre nézett, és így szólt:
- Hogy vagy, Butyka?
A szakállas bambára rémülve fölemelkedett.
- Feltámadott! - mondta és visszaesett.
Az alak hozzáment, fölemelte, megrázta, majd a fal mellé fektette a földre, egyet rúgott rajta és megjegyezte:
- Orgyilkos disznó...
Az idő még aluszik. Torzonborz álom fekszik rajta. Ég helyett köd van, napsugár helyett szakállas levegő, és hó helyett megvedlett világ.
Nevetséges, mintha fázós majom találta volna ki.
De nem vigasztalóbb a föld sem, amelyről figyelem: kietlen, rücskös, patás és keréknyomos. Vadföld. Elfutna, ha látna.
Fapiac egy székely városkában.
Szolgáló megy keresztül rajta. Olyan, mint a megérett bogyó. Két kártyában vizet visz, a döcögős talajt szidja, s a vizet locsogtatja. Ha nem szidná, úgy is locsogtatná. Két inas is feltűnik. Vállukon vasat visznek hosszú rúdban. Ők tréfálnak, és a vas nevetve hajlong, mint a husáng. Nem valami magosan varjak repülnek nagy családdal, és úgy kárognak, mintha nagyobbak volnának az inasoknál. Később egy csepp kutya és egy nagy kutya mennek átal. Futnak, s mégsem haladnak. A kicsi féloldalt kaptat elöl, folyton hátranéz, és félve csodálja a nagyot. A nagy őt nem csodálja, hanem szagolja.
Reggeli élet ez tél elején.
Nem sok, de néha ez is megszűnik, s majdnem tanú nélkül sompolyog el a köd.
A helyét a nap sejteti már. Vaksin vajúdik, de kitart makacsul, és végül is győzelemre segíti ősereje. Átvágja lassan a bő hamuszín végtelen rétet, dús fénybe tömörödve közel jön egészen, és ontani kezdi magát.
A székelyek a tűzifát kezdik ontani.
Vásáros nap lévén, sokan gyúródnak a szomszédos falvakból béfelé. Itt-ott csomóban jönnek hosszú derekú szekerükkel, máshol egyenként döcögnek, mint a koldus.
A fapiac már jócskán teli van, amikor megérkezik Nagy János is, kinek mellékneve Kalandos. Két lovacskával hozza a fát. Fürge, tömzsi lovai vannak, és szerfelett gyapjasok, mint a berbécs. Véle van a fia is, Vilmos, fent ül egy zsákon a fa tetején, és kedvvel lovadzik. Maga a szekér megett jön. Hetyke fülű törpe ember, de egy tornyos kucsmával kitódta magát, s így jó közepesnek látszik. Kezeit csórén lógatja a zúzmarás hidegben, ámbár a posztókesztyűk, egy nyakba vetett spárgán, ott harangoznak az oldala mellett.
Természete vérmes.
Különc is egy kicsikét.
A szekerével sem vegyül a többi közé, hanem külön állítja egyedül. Aztán nyugodtan széjjelnéz a földön és a levegőben, majd szembefordul a többi szekerekkel, és a térdéhez cuppantja néhányszor a kucsmát. Az emberek köszönést vélnek ebben, és átszólnak neki:
- Aggyon az Isten, Kalandos!
- Fogadjad, te! - szól rá Kalandos a sapkájára, és felteszi rögtön. S aztán, mialatt Vilmos bétakarja a lovakat, s szénát vet nekik, szivart sirít lassan, s átballag a cimborákhoz, akik éppen a háborúról beszélgetnek.
- Hát maga vót-e csatában, János bá? - kérdi tőle az egyik.
- Én igen, többször is - feleli Kalandos, és átmutat Vilmos felé: - Ez a fiam is abból kifolyólag született.
Félreértik a szót, és nevetnek rajta. De éppen megérkezik egy úr a téglagyártól, és nézni kezdi a fákat. Megvesz öt szekérrel, és elhajtatja.
Kalandos nincs közöttük.
Tíz perc múlva egy nagy, magos, egészséges vendéglős ügyelgeti a fákat. Nagy nehezen megvesz öt szekérrel az is, és elhajtatja.
De Kalandos nincs közöttük.
Idő teltével valami iskolától is megjelenik egy szigorú tanár. Tiszteletadóan és ügyetlenül alkudozik. Végre feljegyzi nyolc embernek a nevét, és a lerakodás helyét is bemondja nekik.
És Kalandos ismét nincs közöttük.
- Ma csupa vak veszen fát - jegyzi meg, és forr. Újra szivarat sirít, és taszigálja a fején a sapkát.
- Szinte megvevék a fáját, János bá! - hergeli valamelyik.
Az öreg nem pattan fel.
- Hadd érjék - feleli könnyedén.
- Hát nem eladni hozta?
- Minden megeshetik.
Éppen egy sánta, iparosféle ember közeledik feléjük. Egyenesen a Kalandos szekéréhez büllög, s a botjával kopogtatni kezdi a fát. Vilmos nagy örömmel szól az apjának átal:
- Édesapám, kérik a fát!
- Ki kéri? - szólal meg az iparos.
- Hát maga nem azért kopogtatja?
- Én nem.
- Hát?
- Csak.
Kalandos arra fordulva, egyhelyből nézi a dolgot:
- Az úrnak nem eladó! - szól oda végre.
A sánta odajön, és duzzogni látszik.
- Ingyen sem kéne - mondja.
- Hát akkor mért tapogatja?
- Szórakozásból.
- Szórakozzék olyan fa mellett, amelyik a tövin van.
- Né-né, beh bölcs! - mondja a városi. - Ebben a nagy sapkában mind fej van, ugyé? - emeli fel a botját, és egy ügyes mozdulattal letaszítja a Kalandos fejéről a kucsmát. De meg is szöki magát abban a pillanatban, és szaladni kezd.
Vinnyogva, csorbán szalad.
Valahonnan egy kutya is eléugrik, űzőbe veszi.
Mindenki nevet.
Maga Kalandos is tréfának minősíti a dolgot, s csak annyit jegyez meg, felemelvén a sapkát:
- Játszi vevő vót.
Vilmos is úgy élvezi a dolgot, hogy nem tud megmaradni egyedül, hanem átjön, és egy nagy hős képében így szól:
- Máskor az ilyen vevőt nem a kutya fogja meg, hanem mi. Ugyé, édesapám?
Apai intelemmel válaszol Kalandos:
- Ne dógozzál a kutya ellen, hanem eredj vissza a szekérhez.
- Úgysem jőnek a vevők, édesapám.
- Eredj, ne tudj annyit! Ha látják, hogy személy van mellette, akkor inkább jőnek.
S csakugyan igaza van az öregnek, mert alig megy vissza Vilmos, mindjárt jön egy bőrkötényes ember.
- Mennyi ez a fa? - kérdi.
Felelet helyett átszól megint Vilmos örömteli hangon:
- Kérik a fát, édesapám!
- Hadd el, hadd kérjék.
A bőrkötényes látván a helyzetet, átjön Kalandoshoz:
- Mennyi az a fa, bácsi? - kérdi.
- Egy szekérrel raktam vót - mondja Kalandos.
- Én azt látom, de az ára mennyi?
- Ahhoz mérten, amilyen a fa.
A vevő türelmét veszti, és egy másik gazdával kezd alkudozni. Kalandos nem bánja, mert olyan természetű ő, hogy szereti végigcsiklandozni a napot. Jön is ebédidőig még kettő, de azokat is elereszti.
Már nem is maradnak eladók, csak valami tízen. S a vételár is sokat hanyatlik.
- Gyenge vásár van - jegyzi meg Vilmos ebéd után.
Az urak ilyenkor heverésznek - menti az öreg a dolgot. És várnak.
Négy óra körül megélénkül ismét a forgalom. Egymás után öten is feltűnnek vevő szándékkal, sőt ketten Kalandostól kérik első ízben a fát. Ő azonban kifigurázza, és elveszti ezeket is.
Mire hat óra eljön, egyedül marad az egész fapiacon.
Egy ideig vár és leskelődik, majd egy hirtelen gondolattal így szól a fiához:
- Lám, tégy úgy, mintha meg akarnád venni a fát!
Vilmos csodálkozik az első percben, aztán kuncogni kezd, mert nagyon furcsának találja a dolgot.
- Tégy úgy, nem érted?! - szólt rá megint az apja.
A fiú eltávolodik a szekértől egy kicsikét, aztán megfordul, és jőni kezd visszafelé. Látszik az arcán, hogy küzdik a nevetéssel, de azért körüljárja a szekeret, és megkérdi nagyosan:
- Hát aztán mennyiért adja ezt a fát, édesapám?
- Nem helyes! - rázza Kalandos az ujját - mert hogy a sújba lehetek én édesapád, ha te úgy jössz hozzám, mint egy idegen vevő?
- Az is igaz - ismeri be Vilmos, és visszamegy újra. Komoly magatartást vesz, és úgy jön.
- Jó napot kívánok! - kezdi.
Az öreg nem akarja megzavarni mindjárt az első szóval, s illően fogadja:
- Aggyon az Isten.
- Mit teccik kérni ezért a fáért? - folytatja Vilmos.
- Kétszáz.
- Az sok egy kicsit.
- Sok a nyavalyát! Egy akkora szekér fáért!
- Elég jól meg van rakva - dicséri Vilmos -, de a közepiben csutakok vannak, s revesek.
Kalandos tiltakozik:
- Ott aztán egy sincs!
- Mert azt én tudom, hogy van!
- S hát azt honnét tudja?
- Én onnét, mert együtt raktuk vót.
Az öreg is elkacagja magát.
- Bár ne tudnál olyan sokat... - mondja, és végét veti a játéknak.
Ketten két keréknek az agyára ülnek, és várnak.
Már szürkül.
Vevőknek híre sincs.
Már esteledik.
Kalandos forr. Pusmog. Az arca fintorog. Egyszerre, hirtelenül feláll, a szekeret megbontja, és a piac közepére kezdi rakásba rakni a fát.
Vilmos tátja a száját.
- Mit csinál, édesapám? - kérdi.
Kalandos felelet nélkül rakja a fát. Csak amikor kész van, akkor szól oda neki:
- Hozz egy öl szénát hamar!
Amikor elhozza, a rakás alá téteti véle. Maga gyufát lobbant és alágyújt. Aztán ostort vesz, és felül szépen a rakás tetejébe.
Vilmos még jobban tátja a száját.
- Szaladj az utca felé - rendeli neki az apja -, s kiabáljad, hogy sül egy ember, sül egy ember!
Vilmos megrémülve topog egy helyben.
A füst gyúródni kezd fel Kalandosnak.
- Eredj! - kiáltja haragosan, és prüszköl.
Vilmos szaladni kezd sebesen az utca felé, és húzza a vészharangot, nagyokat kiáltván:
- Sül egy ember! Sül egy ember!
Az öreg tikácsol a füstbokorban, majd leugrik egyszerre, hogy friss levegőt gyűjtsön. Körüljárja a rakást, megszítja a tüzet is, és lesi, hogy nem érkezik-e csodalátni valaki.
A láng átkúszik a szénáról a fára, és eloszlik a füst.
Három szaladó ember körvonala látszik.
Kalandos felhág a rakás tetejébe megint, és elhelyezkedik ottan. A lábait felhúzza az álla alá, a fejét a válla közé rejti, és úgy kucorog tornyos sapkájában, mint egy vigyori manó.
- Maga megbolondult, bácsi? - kiált rá az egyik megérkezett csodalátó.
- Éppen hogy nem - feleli Kalandos, és suhogtatja az ostort, nehogy le merje valaki húzni.
- Szálljon le! - kiabálnak feléje.
Újabb csodalátók csődülnek oda.
Vilmos még mindig futkos, és szaporán kiáltja:
- Sül egy ember! Sül egy ember!
A tűz ropog alól, és csiklintja Kalandost.
Már csődületben vannak az emberek körötte.
- Szálljon le, bácsi!
- Ma nyersen nem!
- Hát meg akar sülni?
A rakás négy oldalán kúszik már fel a láng.
- Fát vegyenek! - kiáltja Kalandos, mint a bolond.
A nők sikongani kezdenek. Az egyik térdre állva kéri:
- Édes bácsi, szálljon le!
- Vagy eladom a fát, vagy meghalok! - hirdeti Kalandos.
- Megvesszük! - lelkesednek többen is.
- Össze kell adni a pénzt! - kiáltja valaki.
Egy úr rögtön megajánl száz lejt.
Egy másik is százat.
Gyűl a pénz szaporán.
De a láng is fűti már Kalandost, hogy alig bírja.
- Négyszáz elég-e? - kérdi egy úr, a markában a pénzzel.
Az öreg leugrik, és elveszi tőle.
- Elég, mert immár csípött - mondja nevetve, aztán szólítja Vilmost, felülnek a szekérre, és elindulnak.
Az emberek is megenyhülve nézik a lobogó tüzet, amely kivilágítja az egész fapiacot, miképpen a ritka öröm.
Aztán ők is elszélednek lassan.
Csak az ínségesek s a koldusok maradnak ott. Derülten melegszenek az ingyen tűznél, és tiszta szívből dicsérik az Urat.
Kortárs volt Galambos Lázár.
Olyan világban talált élni, melyben a bokrok tolvajokkal és a városok kalmárokkal voltak tele. De ő mégsem használt csúf szavakat a szégyenteljes romlással kapcsolatban, hanem nappal tett-vett kicsi birtokán, esténként pedig türelmesen imádkozott az emberiség megjavulásáért. S nemcsak ő imádkozott kopogó egyfejére, mert volt neki egy Sári nevű felesége és egy növendékfia is, akit viszont Samukának hívtak: s őket is rászoktatta apránként a mindennapos ájtatosságra, s mialatt az egek nevetve virítottak odakünn, ők óraszámra duruzsoltak hárman.
Már kezdett híre menni.
Galambost mindegyre megállították falusi társai, s figyelmeztették, hogy elejtett egy litániát. Sőt egy ízben azt is megtette valamelyik helytelen gazda, hogy beszéd közben a kerítés tetejére mutatott hirtelen, és felkiáltott:
- Né-né, ott van az Isten!
Galambos odanézett, de természetesen nem látta ottlenni az Istent. Erős ember lévén s még nem öreg, feleletül húzhatott volna egyet a tréfás alakra, de megirgalmazott neki is, mint a világnak.
Azt lehetne tehát gondolni, hogy egészen példás ember volt, igen, de nem így van. Mert történt nemsokára, hogy egy kardos és kétcsillagos rézangyal jelent meg Galambosnak, és így szólt álmában:
- Ne ijedj meg, de most levágom az imádkozó nyelvedet.
Galambos is furcsán talált felelni, mondván:
- Azt le, ha kidugom.
Az angyalt nem fogta azonban a tréfa, mert kikapta a kardját, és nyisszentett véle egyet.
- Kész! - mondta.
- No, ezt nem vártam volna éppen egy angyaltól - felelte Galambos, majd hirtelen elkacagta magát, mint aki érti a mókát: - Hiszen nem is vágtad le!
- Azt te honnan tudod? - kérdezte az angyal.
- Én onnét, hogy jelenleg is avval beszélek.
Az angyal feszesen állott.
- Ne csússzunk át a tréfa területére - mondta -, mivel most a legnagyobb dolgot cselekedtem egész angyali életemben. Mert igaz ugyan, hogy a valót beszélő és evő nyelved megvan, de az imádkozót teljesen levágtam. Ha nem hiszed, próbálj valamit ájtatoskodni, lássuk!
Galambos próbált, s hát meg sem tudott mukkanni.
- No-né, csakugyan nem tudok! - mondta.
Erre az angyal felette barátságos lett mindjárt, és leülvén az ágy szélére, megkérdezte:
- Csodálkozol, ugye, azon, amit cselekedtem?
- Olyanforma - felelte Galambos.
- Nahát, nem sokáig fogsz csodálkozni, mert hamar megmagyarázom neked. Hallgass hát ide: a világ, amelyben te élsz, olyan emberekkel van tele, akik megtöltötték a levegőt ölő gázokkal, a vizeket mérgekkel, a városokat és falvakat pedig magukkal. Gyors romlásnak indult az egész föld, s már közöttünk is, odafent, nagyon kezd elharapózni az a vélemény, hogy közeleg az utolsó óra. Én s még néhány társam nem adtuk fel azonban a reményt, hanem külön pártot alakítottunk, az úgynevezett Rézangyalok pártját. Nekünk ugyanis az a véleményünk, hogy a sok kenetes beszéd vitte romlásba a világot, mert esztendőkön keresztül megfigyeltük, hogy akiknek zeng és kenetesen beszél a nyelve, azok töltötték meg a levegőt ölő gázokkal, a vizeket mérgekkel és embertársaik szívét hazugságokkal. Elhatároztuk tehát, hogy érdemes emberekből a földön is pártot állítunk magunknak, s a felvételt azzal a cselekedettel eszközöljük, melyet véghezvittem veled is, levágván imádkozó nyelvedet. Most már érted?
- Ez elég tiszta beszéd volt - mondta Galambos. - S azt is el kell üsmerni, hogy mind egy szálig igaz, amiket mondtál.
- Egyszerű és igaz - szólt az angyal, és felállt.
- Ülj még egy mákszemet! - biztatta Galambos.
- Nemigen van időm, mert messze kell mennem.
- Milyen messze?
- Bizony, innen számítva a kilencedik faluba, mert közelebb érdemes ember nincsen.
- S nekem irányítást nem adsz a továbbiakra nézve? - kérdezte Galambos.
- Hogyne, mindenkinek adok valamiféle feladatot. Neked például egy meglehetősen könnyűt adok: tégy pénzzé mindent, amid van, s menj el abba a városba, melybe reggeli nyolckor érkezel meg, ha itt este háromnegyed hétkor ülsz fel a vonatra.
Galambos meglepetten nézett.
- Rég nem utaztam - mondta.
- Nem régebben, mint én - felelt az angyal.
- S ott abban a városban mit csináljak?
- Egy templomot fognak ott valami nyolcvanan javítani, állj be azok közé, és tartsd szem előtt a következőket: ne ájtatoskodjál, mindig jókedvű légy, mindig jót cselekedjél, és tanítsd az embereket is ezekre.
- Hát aztán Sárit és Samukát vigyem-e?
- Vigyed őket is.
- Akkor el kéne metszeni az ő imádkozó nyelvüket is, mert különben nem lesz békesség közöttünk.
Az angyal rögtön odalépett, ahol az asszony aludt, kihúzta a kardját, nyisszentett egyet, és így szólt:
- Kész!
Aztán Samukához lépett, ott is nyisszentett egyet, és ugyancsak szólt:
- Kész!
- Mért mondod mindig, hogy kész? - kérdezte Galambos.
- Azért, mert örömmel végzem - felelte az angyal, és nem is szólt többet, hanem jókedvvel elment.
Az ablakon keresztül selymesen nézte a külső csend a belsőt, s mint a tengerbeli kagyló, úgy töltötte az éjszakát a kicsi ház.
Reggel arra riadt fel Galambos, hogy valaki mozgatja, és így szól:
- Keljen fel, édesapám, mert a nap is fenn van.
Úgy felugrott, hogy Samuka rögtön háttérbe szorult.
- Anyád hol van? - kérdezte.
- Palántát ültet a kertben.
- Imádkoztatok-é?
Samuka furcsán kezdte nézni az apját.
- Este mondjuk el az egésznapit - felelte.
- Valami bolygást nem láttál az éccaka?
- Én nem.
- Beszédet sem hallottál?
- Azt sem.
- De álmot láttál?
- Én biza azt sem.
Abbahagyta a beszédet az öreg, és öltözködni kezdett. Egy-egy kicsi időre fennakadt a szeme a levegőben, majd kutatva nézett többször is körül.
- Mit keres, édesapám? - kérdezte Samuka.
- Mit keresnék?
- Hiszen látom, hogy keres!
- No, ha látod, akkor hallgass.
- Igende én megkeresem édesapámnak.
- Nocsak, ne tudj annyit! - mondta Galambos. - Hanem eredj inkább, és segíts anyádnak a kertben.
Alig léphetett ki Samuka, az öreg temérdek levegőt vett, és nekiugrott a "Miatyánk"-nak, de tátva maradt a szája, és nem tudott egy hangot sem szülni.
- Kész! - mondta. - Minden igaz volt.
Egészen szokatlan, egészségtől duzzadó öröm lepte el a lelkét. Testben is olyan erősnek érezte magát, mint egy oroszlán. A szemei ragyogtak, a haja és a bajusza fémlett, sőt szaporító vesszeje is olyan erősen állott, ahogy még legénykorában is ritka alkalommal.
Valósággal kicserélte a Rézangyal az éjjel.
Egész nap dudorászva járkált, hamar és játszva látta el a munkát, s mégis többre ment, mint azelőtt három egybevett napon. De volt egy gondolata, amely mindegyre visszarepült hozzá, s úgy kerülgette, mint a dongó. Néha a jobb fülébe repült, s ott azt zúgta neki: hátha Sári úgy imádkozik, mint azelőtt! Néha a bal fülébe repült, és ott azt súgta neki: hátha Samuka is úgy imádkozik, mint azelőtt!
Bolondul kíváncsi volt, de mégis bévárta az estét, mintha nem is járt volna Rézangyal az éjjel. S amikor eljött a megszokott idő végre, akkor velük együtt felállt imádkozásra szépen, és a lelkében bugyogva várta, hogy mi lesz.
- Ühhh! - nyögött az asszony.
- Ehhh! - nyögött Samuka is.
És riadtan tátva maradt mind a kettőnek bambán a szája. Egyszerre ránéztek Galambosra, s mint a fuldoklók szóltak:
- Kezdjed, Lázár!
- No lám, édesapám!
Galambos nem tudta állani tovább, és kacagni kezdett remegő hassal.
- Hiába is kínlódtok - mondta -, mert az éccaka folyamán megfordult minden. Itt járt egy Rézangyal káplári rangban, és levágta mind a hármunknak azt a nyelvét, amelyikkel imádkozni szoktunk.
És elmesélte nekik az egész történetet elejétől fogva, s a végén könnyűszerrel megegyeztek arra nézve is, hogy pénzzé tesznek mindent, és elmennek ama bizonyos városba, melyet nekik megrendelt az angyal. Siettek, s két hét alatt elkészültek. S akkor egy gyönyörű, nyár eleji napon, délebéd után mindjárt, elindultak a vasúti állomásra, amely nem volt nagyon messze tőlük. Boldogan, ünnepi ruhában, a szentek és a madarak gondtalanságával mentek.
Estefelé hatkor már az állomáson is voltak.
- Istállok három jegyöt a vonatra - mondta Galambos a kicsi ablak előtt.
- Meddig tetszik?
- Reggel nyócig.
A sipkásfejű kinézett rá, s így szólt:
- Maga meg van bolondulva?!
- Én nem vagyok megbolondulva, csak megindulva - mondta kedvesen Galambos.
- Akkor tessék megmondani, hogy hová akar utazni?
- Én oda, ahol egy nagy templomot javít valami nyócvan ember.
- Álljon félre! - kergette el a sipkás.
Galambos eljött onnét, de egy szikrát sem haragudt.
- Lesz jegy mindjárt, csak nem kell búsulni - mondta Samuka.
- Igen, de tégedet is elkerget - mondta az apja.
Samuka nem szólt, hanem megvárta, amíg lebonyolódik a forgalom. S amikor már senki sem volt a kicsi ablak előtt, szépen odament, és a sipkáshoz így szólt:
- Nagyságos úr, legyen olyan jó, s tegyen igazságot, mert e helyt fogadtam egy emberrel.
- S miben fogadtál? - érdeklődött a sipkás.
- Én biza a nagyságos úr tudományában.
- Hogyhogy?
- A társam mind azt állítja, hogy a nagyságos úr nem tudja megmondani fejből, hogy melyik az a város, amelyikbe ez a háromfertályhetes vonat pontosan reggel nyóckor érkezik meg.
- Pont nyolckor?
- Igen.
- Lekvár! - mondta a sipkás.
Samuka fejjebb lökte boldogan a kalapját.
- No, akkor nekem volt igazam, s kérek három jegyöt abba a városba.
A jegyeket megkapta, s még a sipkást is örömben hagyta. Mire füttyentett a vonat, már ott ültek egy négypados szakaszban. Hármukon kívül még egy nagy szakállú, vénecske zsidó volt ott, s egy katolikus pap s két úrforma ember s egy úrias nő, korosabb.
Megindultak, s kellemes zakatolással haladtak belé az estébe s majd az éjszakába.
A katolikus pap elejétől kezdve egy szép, kicsi, aranyos szélű könyvet tartott a kezében, és senkire sem ügyelt, hanem abból imádkozott. Úgy kilenc óra után a zsidó is felállt, szíjakat rakott magára, és feltett egy furcsa sapkát, s mintha megkívánta volna a paptól, a fal felé fordulva, folyton hajlongva és folyton duruzsolva imádkozni kezdett. A két úrforma ember kuncogva nézte néhány percig, majd a romlott állapotokról kezdtek panaszkodni, és mind a ketten azt mondták, hogy becsületes munkával immár teljesen lehetetlen valamit elérni. Az öregasszony nem beszélt senkihez, hanem úgy ült, mintha kilenc fia volna valahol a háborúban.
A zsidó fokról fokra és szemlátomást kezdett elhatalmasodni, s mindegyre nekifutamodott a hanggal. A pap megnézte néhányszor, és nem volt barátságos az arca. Majd egyszerre felállt, és nyilvánvaló megvetéssel átment a szakasz másik oldalára. Ott ismét kinyitotta a könyvecskét, s mozgó szájjal olvasni kezdte.
Kicsi idő múlva egy rongyos, fél lábra rokkant ember döcögött be a hátulsó ajtón.
- Szegény nyomorék vagyok... - dünnyögte remegve, és alamizsnára tartotta a kalapját.
Galambos elsőnek és jócskán adott neki. Utána a többiek is adtak valamit, csak éppen a pap és a zsidó tettek úgy, mintha észre sem vették volna a kéregetőt. De meg is jegyezte Galambos s mégpedig jó hangosan, ahogy kibüllögött a rokkant:
- No, mi is imádkozánk egyféleképpen.
Samuka is rátette rögtön:
- Mégpedig sokat s hamar.
Úgy látszik, hogy a pap magára vette a szót, mert odafordult Galamboshoz, és oktatni kezdte:
- A megjegyzéseit rosszkor használja, kedves bácsikám, mert én is szoktam alamizsnát adogatni és igen gyakorta. De csak olyanoknak, akik igazán rászorultak, akikről igazán tudom, hogy rászorultak.
Samuka úgy nézte az apját, mintha biztatná, hogy feleljen meg a papnak bátran. Az öreg nem is gyulladott bé, hanem így szólt:
- Az ember annyit látott, hogy ennek a kéregetőnek az egyik lába le volt vágva: ez pedig van egy-két krajcárra való testi fogyatkozás.
Mint egy nagy ember, beleszólt Samuka is:
- Ha mindenki adna neki, még úgy is bajosan tudná összegyűjteni a hiányzó lábának az árát!
A pap nem vette szánvitásba, amit a legényke mondott, hanem Galambossal fűzte a szót:
- De honnan tudja maga, hogy nem issza-e el mindazt, és nem kártyázza-e el mindazt, amit mi túlzó könyörületből neki adunk?
- Ha mindnyájan így gondolkoznánk - mondta Galambos -, akkor csak annak adódnék alamizsna, aki megholt.
- No, az aztán nem is inná el! - jegyezte meg Samuka.
A pap nem vitatta tovább a dolgot, hanem megkérdezte, hogy hová valók és milyen vallásúak, majd elhallgatott, a könyvét is összetette, és sarokba támasztott fejjel szunnyadozni kezdett.
Lassanként mindenki egészen elcsendesedett, csak a zsidó és az öregasszony beszélgettek halkan. Majd ők is elhallgattak, s rá néhány állomásra a szakállas el is tűnt.
Már éjfél is elmúlhatott, amikor nagy zakotával rájuk tört egy csemegeárus.
- Narancs, csokoládé! Narancs, csokoládé!
Az öregasszony kivett két narancsot a kosárból, és egy ötszázlejest adott az árusnak oda, aki vígan hadarta:
- Aki vesz, jó lesz; aki nem vesz, beteg lesz!
- Tessék visszaadni! - mondta az asszony.
Az árus megnézte a pénzt, és rögtön visszadobta:
- Rossz!
Az asszony rémülve nézett rá.
- Igen, igen! - mondta a másik. - Két egyforma fél van összeragasztva!
A nő felugrott és kétségbeesve kiabálni kezdett:
- Megcsalt! Megcsalt!
Mindenki riadtan fordult oda.
- Ki csalta meg? - kérdezték.
- A zsidó! A zsidó!
- Hogy?
- Megvette egy gyűrűmet! Egy drága gyűrűmet!
Galambos elkérte a bankót, hogy megnézze, majd kivett egyet a magáéból, és egymás mellé tartotta.
- Jó, rendes pénz ez! - mondta, és az övét nyújtotta vissza a zsidóé helyett.
A csemegeárus szó nélkül visszaadott, majd rákacsintott Galambosra, mint egy cinkosra.
- Aki vesz, jó lesz; aki nem vesz, beteg lesz... - hadarta ismét, és kiment.
Egy negyedóra múlva már mindenki bóbiskolt újból, csak az öregasszony nyalogatta a narancsot a csendben.
Laposan és enyhén múlott az idő, s le- és felszálláson kívül nem történt semmi különös. De amikor Lekváron, reggeli nyolckor, leszálltak hárman, Galambos észrevette, hogy az egyik kocsiból, amelyik az övéktől számítva lehetett úgy a harmadik eléfelé, egy olyanforma ember ereszkedik le, mint az a bizonyos zsidó. A kijáratnál melléje gyúródott, s hát csakugyan ő volt. Odaadta neki a hitvány ötszázlejest, és melléje így szólt:
- Magát is így fogják a másvilágon összeragasztani.
A szakállas megkucorodott rémületében, majd vinnyogva nekiugrott az embereknek, és elrohant visszafelé.
Galambosék pedig útba álltak, és derűsen ballagtak a városon befelé. Két ízben meg is álltak, hogy kérdezősködjenek a javítás alatt álló templom után, de az egyik sem tudta, s a másik tiszteletlen megjegyzést tett felelet helyett a templomokra. Samuka puzduri is lett emiatt, s hirtelenében cigányoknak nevezte e legyes nadrágviselőket.
- Azt a templomot mi magunktól is megkapjuk, édesapám! - mondta, s hát úgy vezet, hogy jobban sem kell. Galambos egy nagyobbacska bottal s Galambomé az átalvetővel, mint otthoni lakosok mentek utána. S ha bíztak a fiukban, nem is csalatkoztak, mert alig félóra múlva hirtelen megállt Samuka, s hát mutogat egy bizonyos irányba, kérdvén:
- Hát a mi?
- Az biza templom - felelte Galambos.
- S mi csinálnak vélle?
- Javítják.
- No, úgy legyen! - mondta Samuka, s egyenesen odamentek. Itt már Galambos állott elé, s beszédet kezdett egy úrral, aki úgy csellengett ott, mint ahogy a vezetők szoktak.
- Szerencsés jó napot! - köszönt illedelemmel.
- Jó napot, bácsi - fogadta a munkavezető. - Mit akarnak?
- Mi biza egyet akarnánk e helyt hárman - kezdte Galambos -, mert ez a női személy a nejem, ez a legényecske pedig a fiam.
- S mit akarnak?
- Azt szeretnők legelsőbben is tudni, hogy ki veszi fel itt a munkásokat?
- Itt senki - felelte kurtán a munkavezető.
- Akkor magunktól kell béálljunk - mondta Galambos, és odaszólt a családnak: - No, rakódjatok le valahova, s lássunk dologhoz!
A nadrágos meglepetten állott, majd élesen szólt rá:
- Nem értette?! Több munkást nem veszünk fel!
- Igen, de mi felsőbb rendeletre jöttünk.
- Miféle felsőbb rendeletre?
- Egy kicsit titkos, akárkinek nem lehet elmondani - felelte Galambos, és indulni akart, hogy munkához lásson, de a vezető erőszakkal visszatartotta. Nem volt mit tenni egyéb, felszedték a csomagjaikat, egy közeli fa árnyékába mentek, és ott lehúzódtak a kerítés mellé. Arccal a templom felé fordultak, és úgy nézték sóvárgó szemekkel a munkát, mely kedvetlenül és álmosan folyt a melegben.
- Ne búsuljon, édesapám - szólalt meg Samuka végre -, mert nem ebből az egy nadrágosból áll a világ.
- A világ akárkiből állhat, de mi ülünk.
- Majd kitalálunk valamit - bizakodott Samuka -, de előbb falatozzunk egy kicsit, mert erősen megehültem.
Kenyeret vettek elé s szalonnát s hagymát, s jóízűen nekiláttak. Majd ahogy ettek, Samuka megtörölte a bicskát, s távozási szándékkal felállt.
- Hova méssz? - kérdezte Galambos.
- Elindulok s keresek valakit, aki felfogadjon minket.
- S kit?
- Majd kitalálódik, ha járkál az ember.
El is indult, s szemes volt. Jámbornak tetsző urakat nézett ki, s azoktól hamarasan kitudta, hogy miféle papok járnak az illető templomba belé. Azt is megtudta, hogy egy kanonok a legnagyobb közöttük.
No, nem is kérdezősködött többet, hanem vette az útját a kanonoki ház felé, s közben még fütyörészett is. De ahogy ment volna, egyszer csak egy másik templomhoz ért, amelyiket nem felfelé építettek, hanem lefelé bontottak. Egész sereg ember dolgozott ott, de nem olyan tutyimutyi módra, mint a másikon, hanem fürgén és dalolva.
Samuka megállt és nézte. Különös érzés kezdett áradni benne. Le és fel, keresztül és kasul. Gomolygott, mint a forgószél, búgott és táncolt megrekedve, és kavarta lelkének homokját, majd forrón süvített, és pírba vonta az arcát, ahogy más szelek az ég alját szokták. Bomlik a templom! Elhordják köveit, világba vesznek belőle a szentek, az oltárai kialusznak, mint a halott szemei, és tornyának a helyén ott fog kuporogni süketen a csend! Bomlik a templom! És megy a hír nappal fel a Napba, éjszaka a csillagokba és a Holdba, hogy ők is le fognak bomlani egyszer!...
Valaki megfogta a karját.
- Mit bámulsz?
- Nézni szabad - mondta Samuka.
- Gyere dolgozni!
- Én nem.
- Mért?
- Azért, mert nem mondtam vót, hogy felépítsék.
- Gyere, mert kapsz egy rézangyalt.
Samuka feljebb emelte a fejét:
- Elevenen??
- Nem.
- Akkor nem kell.
- Miért?
- Azért, mert apámnak is van egy, s az eleven.
Kacsintott egyet, és tovább állt. Azt hitték, hogy kótya, s nevettek rajta. Samuka nem duzzogott emiatt, hanem még vissza-visszafordult, hogy jobb kedvük legyen. Aztán fürgébbre fogta ismét a lábait, s meg sem állott, amíg a céljához nem ért. A nagypap helyén volt éppen, de két jámborul makacs emberrel és egy fiatalocska káplánnal kellett megküzdenie, amíg béjuthatott valahogy a színe elé.
- Jó napot kívánok, kánonok úr! - köszönt Samuka.
A papnak jóságos arca volt és nagy, kövér teste. Kezében egy nagy írásos papirossal éppen járkált a szobában. Nem köszönt vissza, hanem odament Samukához, és a fejére tette szelíden a kezét.
- Édes fiacskám, te ugyebár, nem vagy katolikus? - kérdezte.
- Én az aztán! - mondta Samuka büszkén.
A pap levette a kezét.
- És akkor miért nem tudod, hogy hogyan kell köszönni?
- Én tudom, csak nem mondhatom.
- Miért, fiacskám?
- Azért, mert a Rézangyal levágta az imádkozó nyelvemet, s most immár csak rendesen tudok beszélni.
A kanonok azt hitte, hogy egy meghibbant fiúval áll szemben; de amikor Samuka értelmesen eléadta a dolgot, az álomlátást és az utazást, s azt, hogy az apja s az anyja jelenleg a templom közelében várakoznak: akkor erősen megilletődött, mert biztosra vette, hogy itt csoda történt. Maga mellé vette habozás nélkül a fiút, és megindult véle a templom felé. Útközben nem beszéltek, hanem siettek. Galambosék még messziről meglátták a jövőket, s felálltak. Samuka egyenesen hozzájuk vezette a papot, és így szólt:
- Ajállom a szüleimet.
Galambost nem erősen kellett erőltetni, mert anélkül is aprólékosan elbeszélt mindent. A kanonok hátratett kezekkel hallgatta, néha elmosolyodott, néha pedig bólintott. Úgy döntött magában, hogy mindaz, amit Galambos mond, a közönségesnél valamivel jobb álomlátás, s egyéb semmi.
- Rendben van - jegyezte meg a végén, és odafordult rögtön Galambosnéhoz, akin többször is megjártatta volt beszéd alatt a szemét.
- Tud-e jól főzni, asszonyság? - kérdezte tőle.
- Meglehetősen tudok - felelte Galambomé.
- No, akkor jöjjön s álljon be hozzám szakácsnénak. Jó lesz-e?
- Tőlem béállhat - mondta Galambos -, ha a Rézangyal tanításait ott is követi.
- Anyámért nem búsulok - jegyezte meg Samuka.
Ez a része így rendeződött el; s a másik is úgy, ahogy kellett, mert Galambos és Samuka már vígan dolgoztak délután a templomon. Estére kelve engedelmet kért az öreg, hogy éjjelenként itt aludhassék fiastól a templom oldalában. Ezt a munkavezető meg is engedte nekik, s még jutalmat is ígért minden tolvaj után, aki deszkákat akarna lopni. Kinéztek tehát egy alkalmasabb helyet, ott megvacsoráztak és elnyugodtak. Samuka azonban mind a bomló templomot látta maga előtt, s nem tudott aludni. Éjfél előtt valamivel fel is ült, és megmozgatta az apját.
- Édesapám!
Galambos egyszerre felült, mert azt hitte, hogy lopják a deszkát.
- Mia-mia?
- Vajon mi jóhelyt vagyunk?
- Miért kérdezed?
- Azért, mert nekem mind úgy jő, hogy nekünk nem templomot építeni, hanem templomot bontani kéne.
- Ne tudj többet a Rézangyalnál! - mondta Galambos, és újra lefeküdt. Úgy látszik azonban, hogy mégis birizgálta a kétség, mert egy idő múlva megszólalt ismét: - S azt honnét gondolod?
- Én onnét - magyarázta Samuka -, hogy ennek a mi dolgunknak az első fele ellenkezik a második felivel. Mert ha valaki, s eppen egy Rézangyal, azt a világot tartja példás világnak, amelyikben az emberek nem ájtatoskodnak, akkor furcsállanom kell, hogy mégis templomot építtet velünk.
Az öreg keresgélte egy ideig a feleletet, de aztán abbahagyta.
- Aluggyál! - mondta apai hangon.
Reggel az áldott napvilágon úgy tetszett, mintha nem ők, hanem az ő nyelvük által az ördög beszélt volna az éjjel. Bőviben voltak a derűnek és a munkára szóló kedvnek. Egyedül az borzolta az örömüket egy kissé, hogy valami kajtár egerek likat fúrtak a kenyérbe, és a szalonnát is megreszelték az egyik véginél. Samuka kivágta ügyesen az egeres helyeket, de másnap éjszaka ismét rágcsálás történt, ámbár az átalvetőt egy elég magos kőnek a tetejére rejtették volt. A harmadik este széjjelnézett Galambos, hogy jobban eldugja valahova az eleséget. Egy vastagocska drót tűnt fel neki, amely a templom oldalán a földig szaladt a magosból. Úgy látszik azonban, hogy a munkások nem férhettek el tőle, mert az ágyából kiszakasztva kunkorodott belé a levegőbe. Mivel közel volt s éppen a fejük felett, Galambos felbogozta véle vacsora után az átalvetőt, amely egy ölnyi magosban, embernek közel, de egérnek messze lógott.
Aztán lefeküdtek, és álomba merültek.
Tizenkét és egy óra között különös fülledtséggel telt meg a csend. Majd kövéren és tömötten s egy kicsit búgva, áramlani kezdett a mezőkről a levegő. Percek alatt feketére sűrűsödött a sötétség, és a madarak suhogva, lapuló iramodással menekültek a templom zugaiba, és utánuk kövér cseppek jöttek potyogva, hűvös likat ejtvén a levegőn.
Aztán a toronyra ráhömpölyögtek morogva a felhők, és elektromos, fodros fekete dunyhákkal csavarták körül. Majd kigyúlván egy vakító pillanatban, a lelkük sisteregve leszaladt a dróton, és a Galambosék feje felett reccsenve sikoltotta, mint egy felrobbant mennyei gránát:
- Kész!
De jóformán még észre sem vették, hogy meghalának, rohanó sietéssel már ott volt a Rézangyal is.
- Bocsánat, Galambos! - mondta hadarva. - Ezer bocsánat, mert tévedés történt. Ugyanis nem ide, hanem a bomló templomhoz kellett volna mennetek! Keljetek fel gyorsan, és menjünk átal.
De Galambos és Samuka tévedésben feküdtek, és nem mozdultak a szóra. Erre a Rézangyal föléjük hajolt, és úgy kezdte költögetni őket. Azonban üresen kongott bennük a szó, akár a házban, amelynek lakója elment.
- Ezek meghaltak!... - bólogatott a Rézangyal szomorú arccal.
A kardját nézegette, amellyel terjeszteni vélte volt az eszmét, és azon szomorkodott, hogy két csillagja mellé immár nem kapja meg soha a harmadikat. Így állt bűnbánatba esve, majd arra határozta magát, hogy felhagy világjavító céljaival. El is dobta rögtön a kardját, fordult és körülnézett. És akkor, az égett rongyokból kigurulva, meglátta a kenyeret és a szalonnát. Felvette, leült, és falatozni kezdett.
Nem csoda, hogy ízlett neki, mert az Isten előre látta, hogy meg fog bűnös útjáról térni, és jutalmul megpirította neki a kenyeret, és megsütötte neki a szalonnát.
