Ott feküdtek egy lankában egész éjjel. Forró testükből erő és élet áradott az idegen földbe. Tizenketten gyermekhonvédok alkottak egy rajt, s egymást védték és szerették, mint egy kóborló nomád család.

A tizedes rajvezér is, maga Birtalan Gáspár, huszonegy esztendős volt csupán: de kiváltképpen eleven, jelre és szóra lobbanó, széplelkű legény, kerek, tömött teste remek véges-végig.

Mind a tizenketten érzések tengerén időztek.

A tavasz jutalmai lengtek, a holdvilág igaz nyugalma áradt.

Birtalannak balján Jóska feküdt, ki markával földet merített, s azt morzsolgatta, majd erejét megszagolta, s így szólt:

- Olyan búza lenne benne, mint a templomi ének.

Szomszédja, Domokos, megfogta a gondolatot, s eljátszott sokáig vele, mint egy meleg hasú madárral. Egyszerre azonban egy aggódó tudós ábrázatával így szólt:

- Te, Jóska, hány ember él a világon?

A társak lesték a megfejtést.

- Hát honnét tudjam ilyen hirtelen?! - védekezett Jóska.

- Vess hozzá mégis!

- Hát vagyon vaj ezörmillió - vágta ki erre a másik, s nem fűzte hozzá, hogy "van azért ész nálam is", hanem várakozott elégedetten.

Birtalan Gáspár megtapogatta csillagját ezalatt, s érezvén, hogy neki a tudományban is vezérkednie kell, kurtán ítélt.

- Éppen, mert vak mondja meg a csillagok számát.

- Nohát, tudd jobban! - lesett arra Jóska.

Birtalan megadta székelyül a választ:

- Hát hogy pontos legyek: számtalan millió van.

Értelmes mondásnak tűnt fel mindnyájak előtt. S mialatt eget csodálva tűnődtek a rengeteg számon, fejők felett elzizzent egy golyó, mintha az ördög száraz levelet pattintott volna meg fekete ujjal.

De nyomában ébredő gyökerek jó zamata szállt.

Birtalan nem foghatta fel, hogy minek tudakolja Domokos az emberek számát.

- S aztán azt te mért kérdetted? - szólott.

- Csak azért, mert gondoltam valamit.

- De mégis!

Erre könyökre kapott a másik:

- Hát eléadom, ügyeljetek ide: azt mondja Jóska, hogy micsoda búza lenne ebben a földben! S hogy ezt kimondá, egyszerre képzelés támadott bennem: ha minden ember, ki csak szuszog a világon, egy-egy terü búzát a vállára venne, s azt egy vezényszóra elkezdené vetni. Hát olyan világban szeretnék én élni!

Értelmök napja beléesett a gyönyörű gondolatba, mint a kútba. Birtalan Gáspár kivált meggyúlt orcával számítgatta:

- Biza, biza... Ha én király volnék, véghez vitetném, s az eszem azon járna s nem az ilyen mocsok háborún.

Hirtelen jövés zaja hallatszott.

- Hol a rajparancsnok? - ért oda a hírvivő sűrű szuszogással.

- Itt van, ahol én! - jelentkezett Birtalan Gáspár.

- Támadás, reggel ötkor! - hadarta a másik, majd feszesebb szavakkal dobigálta eléjök: - A kapitány úr azt rendeli, hogy győzni kell, vagy meghalni!

- A kettőt együtt nem lehetne-é? - mókázott a vészhírrel Domokos.

Immár fél öt lett. Fojtott morajlás és láz terjedt a vonalon.

Birtalan Gáspár nyugodt, komoly arccal rendelkezett:

- Aztán miattunk hiány ne legyen! Nem vagyunk alábbvalók másnál. Nem félünk, de meg sem halunk egykönnyen azért.

- Nem kéne - osztotta Jóska.

Arcájokra se pír, sem haloványság nem futott, csak kemény lett, mintha onnét kéne a szilárd erőt lemintázni.

Ahogy feküdtek s fejük mellett előrenyúlt a puska, lelkük az erdélyi földig átívelte a nagy határt, emlékező és áradó szívük kínozta.

Erős élet melegét lehelték.

- A sok csillag eleven, s hazasüt - tünedezett Domokos.

- Mióta a világ, örökké hullnak, s mégsem fogynak...

Birtalan Gáspár nyakba vette a fegyvert.

- Legyetek nyugton, megvigyázom magamot egy kicsit - mondta és előremozdult.

- Ne bolondkodj, Gazsi!

- Nocsak, jó tudni a járást.

- Nem eresztünk! - marasztották.

- Hiszen értetek megyek, sok kolontos, hogy kinézzem a jobbik utat, nehogy érjen semmi veszedelem.

S azzal boldogan és örömmel, mint egy apa, négykézláb előrevergődött valami harminc lépést, ott megállapodott, s mindenfelé vigyázkodott.

Társai feszülten lesték minden mozdulatát Birtalannak.

Fejük felett a telihold nesztelenül hengeredett. Néha vékony felhőhöz ért, amilyen a rongyos csipkés lepedő, azt jámborul legázolta, s ahogy lehetett, világított.

- Levette a sapkáját - mutatott előre Jóska.

- Le s valamire akadt, matat a földön erősen.

S csakugyan: a fejét oldalt törte Gazsi, s óvatlan örömében tagolva, érzésben feredő hangon suttogta vissza:

- Ibolyák, szedtem tizenkettőt.

Látszott is, amint egyenként sipkájára tűzte azokat.

S akkor az oroszok egyszerre megzajdultak.

Birtalan Gáspár mozdulatlanul tartotta kezében a csákót, s minden érzékével fürkészett.

- Most vissza hozzájok... - mondta magában, mire sipkáját keményen a fejébe nyomta, de már alig kétszáz lépésről megbődült ekkor egy orosz aknavető, s mintha maga az ég szakadna le: a föld megrendült, a levegőég robbant, s a holdvilágon egy emberi alak kalimpálva repült, s a raj előtt földre suppant.

Gazsit visszavetette a légnyomás, mint egy falevelet.

A muszkák vonala tüzet vetett.

De ők tizenegyen mind Gazsihoz csúsztak a nagy veszélyben, s megdermedve nézték, hogy egész fejét elöntötte a bugyogó vér. Kicsi ruhájokkal arcáját törölni kezdték, a füleit bédugták, az orrát szintén gyámoltalanul, hogy a vérét visszatartsák.

- Előre! - ordított rekedten valaki.

Egy őrmester volt: arca dúlt, rumtól és haláligézettől részeg, pisztolyát rázta, mint a bolond.

- Előre! - ordított ismét.

Birtalan Gáspár előre intett a kezével, elborult hű szemeivel nézte a testvéreket, majd újra intett, és elakadozva biztatta őket:

- Menjetek!

Végtelen szeretettel csüngöttek rajta, s érezték, hogy a harcnál nehezebb itthagyni őt. De újból integetni kezdett a legény:

- Menjetek! - és könyörgő hangon még valahogy utánamondta:

- De meg ne haljatok!

Esztelen zajban állt már a két vonal.

Könnyezve otthagyták a halál kapujában a vezért, előrementek, s elvesztek a pokoli zajban s a hajnali derengésben.

Heten örökre.

És Birtalan Gáspár még mindig ott feküdt az idegen földön, amelyen bajosan lesz már olyan búza, mint a templomi ének.

A szeme elborult, s az egész nagyvilágon csak a tizenkét ibolyára emlékezett haloványan. Ereje sem volt már, hogy hangos szóval így kiáltson a reggeli mezőn:

- Hol vattok, ibolyák, gyenge virágjaim?

Széjjelhulltak, elfoszlottak; ég s föld között nyugosznak, valamint a zsenge, drága raj...

- Mit tegyünk véle? - kerülgette délfelé két elijedt szanitéc.

Tavaszi áradás vizével véres arcát tisztára mosták, majd futva, de később, mint a bolhát, keresni kezdték rajta a sebet.

Tanácstalanul összenéztek felette.

- Mi bajod van, hé? - kérdezte végre az egyik, s megmozgatta jól. S akkor a legény egy arasznyira felemelkedett. Szeme, mint vészbe jutott csillag, isteni erejében megszépülve tágra nyílt, a feje egybesűrített ezer mozdulattal megrándult, majd visszakoppant a földre, s vére két fülén újra kibuggyant.

Erőset lélegzett, ép két karjával mintha az áldott napfényt gyűjtené a feje köré, úgy tett.

A két ember jósággal teli szánakozott, s megindult szívében, látva, hogy milyen szépen harcol az életért ez a gyermek-katona. S mit is tehettek volna egyebet véle: fejét keresztül-kasul békötözték, s aztán Istenre bízták. Ők pedig egy sereg kötőszerrel s emberséggel tovább kutatták az esetteket.

Még délután is ott feküdt Birtalan Gáspár a rügyező bokor alatt. Gyötrődő, lázas testén a föld hűvös ereje s a nap meleg elvegyült.

Estefelé egy cseppet feleszmélt benne az élet. A bokor ágait megtapogatta, felült, erőt feszítve gondolkozni akart, de feje vízszintesen egyre rázkódott, mintha tiltakozna a megbomlott élet ellen.

Nem tudta, hol van. Az egész világból nem pattant egy világító szikra. S neki magának értelmes ereje csak annyi, mintha szédületes zagyvaság között zsongana egy megterhelt kicsi méh; vagy mintha nagy követ akarna emelni egy virágcsíra, hogy életre törjön.

Távolról sem tudta volna megkérdezni önmagától: "Van-e édesanyám? Hát a kedvesem szeme vajon milyen vala?!"

Szép feje, mit húsz esztendeig büszkén hordott a felnevelő földön, most rongyokba csavarva, mint a lónak törött lába, és táncol, a szabályozó férfierőt megcáfolja s táncol...

Szegény Birtalan Gáspár!

Napnyugtakor egy rozoga tábori konyha jött errefelé. Valami srapnelldarab a menázsit kihörpintette a kondérból, s most, mintha temetnék, úgy vitték hátrafelé.

A kocsis feje lógott, nagyokat botlott az álom után. S lehetetlen helyzetben, se nem ülve, se nem állva, még egy sebesült katona volt rajta. Meglőtt lábát lehetőleg lógatta volna, hogy ne verődjék a szekér oldalához. Száját a fájdalom miatt hol nyitogatta, hol szorította, s így szekerezett. A bokornál észrevette Birtalan Gáspárt, s kiabálni kezdett a kocsis felé:

- Állj meg, komám, a fejit igen rázza valaki!

Megálltak. A kocsis odament a legényhez.

- Gyere s ülj fel, ahogy tudsz - mondta.

Nem lehetett azonban értekezni vele. Csak hű szeme esdekelt, s a fejét rázta.

- Gyere, s valami doktornak a szagát megkeressük - szólott ismét. Azzal kartőn fogta, nehezen felállította, s a szekérhez vezette. A lőtt lábú katona húzta, maga taszította s addig, hogy valahogy elhelyezték.

A rossz kondéron félig élve megült valahogy Birtalan Gáspár. De furcsa látvány volt erősen: a háta vérben kevert sárral bémeszelve, a csillagai törötten, zubbonya rongyszedőnek ajánlva. Két kezével ösztönösen fogódzkodott, a feje fehéren lógott s hánykolódott, mintha szüntelen vihar valami sütőtököt térengetne.

Kacagni is lehetett volna rajta, eget és földet átjáró keservvel.

S már indultak volna, de a két öszvér csak a sárt tapodta helyben, mert álltában elsüllyedt a szekér. A jóféle galíciai sár megfogta, s meg sem mozdult. A hajtó elnézett csúnyán fel az égre.

- Úristen, taszítsd ki!

A lőttlábú ijesztő szemekkel kacagott, mint a bolond, Birtalan pedig az eredményt rázta ki fejével.

Így álltak egy ideig.

Aztán egy mérges lendülettel leszökött a kocsis, a szekér oldalához lépett, s olyan arccal, mintha ordítaná, azt mondta szépen Birtalannak:

- Gyere, szállj le!

A másik előtt is megismételte:

- Gyere, szállj le!

Leszedte s hátul odatámasztotta őket a szekérhez, s rájuk parancsolt:

- Aztán taszítsátok, mert úgy itt hagylak mindenestől, amilyent nem látott a három isten együtt.

Maga megtöltötte fegyverét, csövét az öszvér füléhez dugta, lábait szétvetette, élesen vezényelt s lőtt:

- Ta-szítsd!

A szekér reccsenve kirándult, a két sebesült abbahelyben sárba dőlt.

- Tisztára játék - kacagott savanyúan a hajtó, majd biztos helyre állította szekerét, s visszajött. Nézte a "heverőket", a kín s a nyomorúság láttán egy cseppet tünedezett, aztán csákóját a szemére rántotta, s kezdte feltámasztani őket. Közben emígy biztatta magát:

- Ha ez még sokáig így megyen, maholnap szoptatós dajka leszek...

Felrakta megint mind a kettőt, s megindultak.

Setétedni kezdett.

A hátuk megett egy égő falu képében Ferenc Jóska pásztortüze lobogott.

Két nap múlva megtelepedtek egy faluban, a nagy hegyek között. Ezen a helyen a Kárpátok józanító szele már otthonosan mozgott. A vallásos embernek az volt egyetlen gondolata, hogy csak ilyen éghajlat alatt lehetne töredelmes nagypénteket ülni.

Gyümölcstelenség menhelye volt ez a falu. Lakói jámborak és alamuszik, s alig volt egyebük, mint a szegénység, a bagoly és pislákoló lámpa.

A vedlett iskola előtt néhány vézna gyermek állott, és bámulta a kapura kifeszített nagy vöröskeresztet. Most nem ők ütöttek lármát a fakó falak mögött, hanem sebesültek feküdtek minden zugban. S nem egy tengődő nadrágos ember tanított, hanem a Halál mind a két teremben. A Halál, ki nappal röhögött, éjjel pedig kitalálta a tizenegyedik egyiptomi csapást.

S közben az ábécé szelleme tikkadozott a betegszagban. A számológép pedig lerogyva nyugodott az egyik sarokban, s mint üde lelkek virágját, vérdér ütötte. S tovább egy idétlen szekrényben a földgömbre borult az egész állatsereg, és prüszkölt valahány, mert a melléjük rakott orvosságok szagát nehezen állották.

S mindezeknél a jelen időkhöz illőbb keret volt talán a padlásszoba, hová a szükség szintén rakott egy csomó ágyat.

- Ez a legjobb hely - szólt ittjártában a hosszú nyakú cseh orvos. Birtalan Gáspárt is ide rendelte. Az ágyát a sarokba tették: olyan volt ott, mint egy földig ereszkedett óriás pókháló. Különben maga a beteg nézetet nem osztott, hanem csak feküdt réveteg szemekkel. Jöttek percek néha, melyekben mintha az élet rendje derengett volna előtte, de úgy elronták szép fejét, hogy önsorsa előtt még tudatlan.

Minden reménytelen és életijesztő.

Nem számos az sem, hogy az Isten állandó áldásai, mint a szél és eső, szabadon béjáratosak ide. Igaz, hogy ezeknek hátán a tavasz friss ereje is bévonult ide, s amikor hosszú éjjeleken illatot énekel, a gyógyuló legények tiszteletére a csillagok a házfedélre hullnak, és a hold a likas zsindelyek között darabokra törik.

S mialatt eme csodák virágzanak az éjben, a Birtalan Gáspár arcát a vízió ereje szépre veri. Egy leány ül ágyának szélén. Az álmodó arcon nyugszik a szeme, mialatt fehér ruhája megvilágítja vezeklő szőke testét, amely olyannak látszik, mint egy kivirágzott almafa-oltovány.

Minden éjjel mellette virraszt, homlokát simogatja, épülését lesi, s csak a jósága beszél. Vére nem zuhog már, hanem a lélek tisztítótüzében megadással nyugszik. Viharzó útja a háromszéki háztól, az apácák szelídszép szemétől hosszú és rettentő volt a mostani posztig, ahol a mellére vett piros kereszt a viharzó vér utolsó állomása lett.

- A jóság meggyógyít - mondták nagy szürke szemei, és bétakarta a legény szép mellét. Odasimult és úgy érezte, hogy a világ tiszta forrása mellett ül. S mintha az élet egészsége egyszerre záporban kezdene hullni, különös tűzben mosolygott a legény. Két kezét a leány ölébe tette, és a vízió kertjében kinyíltak forró szavai:

- Megöntözted-é szépen?

- Mit, édes lelkem?

- A tizenkét ibolyát, amit elültettem.

És elindult véle a leány.

- Nyugodjál csendben, megöntöztem kétszer is.

- Megfogantak, ugyé? - vizionált tovább a legény.

- Nyiladoznak is már, nyugodjál csendben.

De a legényt tovább vonta a titkos erő. Kínlódni kezdett szörnyen. Majd egyszerre felült, reszketett, a kezeit pedig védőleg teregetni kezdte:

- Jaj, jőnek, jőnek! S letipodják az ibolyát!

- Ó, feküdj le szépen!

- A muszkák az ibolyát, az ibolyát!!

Nem lehetett csendesíteni Birtalan Gáspárt: erőszakkal a földre feküdt, a karjait előre nyújtotta, mintha fegyver volna nála, és nekilapulva csúszni kezdett előre.

- Mennyi orosz! Gyertek, Domokos! Védjük az ibolyákot!

Sokan felültek az ágyban. A sarokban pislogott egy gyertya, valami csepp fényt ide is vetett. Így nézték a beteg megindító, különös harcát. Valami ismeretlen, félelmetes szépség megszállotta valamennyit. Csak nézték, s nem merték megzavarni.

A leány sápadtan ült az ágyon. A Gazsi babonás harca rázta a testét.

- Héjj, előre! Ne hagyjátok! Hijj, a gránát! Jaj, jaj! - s egy mozdulattal elhanyatlott, s már nem tudta kimondani, hogy a tizenkét ibolyát kitépte a gránát.

A leány hozzárohant, melléje térdelt, a fejét ráejtette, és zokogni kezdett.

És hallatszott, hogy néhány sebesült legény is csendesen sírni kezd a rozoga ágyban, az összetörött kárpáti hold alatt.

Éjfélkor a Birtalan Gáspár ágyán fojtogató füstre riadt a leány. Egy pillanatra mintha megdermedett volna szép feje. Aztán gondolkozni próbált. A vízió gyötrelme után félholtan feküdt mellette a legény, csak a szív virrasztott csendesen benne.

Gyűlt a füst, és torlódni kezdett, s mintha valahol tűz ropogott volna!

A leány felugrott, a gyertya fejé rohant.

- Tűz van, tűz van! - ordította rémületbe esve, de megbotlott hirtelen, és maga alá temette a gyertyát.

- Menekülni!

Zuhanások estek a sötétben.

- Gazsi! Gazsi! - kiáltotta a leány, és talpára ugrott valahogy.

Egy lángsugár felcsapott a ház falán.

- Gazsi, jaj! - sikoltott megint a leány, de alig léphetett kettőt, valaki nekiesett, s azzal együtt a földre zuhant.

Újra fölcsapott a láng.

És Birtalan Gáspár ott feküdt, mint a gyermek, a fedél mellett. A neve felhasított még egyszer a leány száján, aki megfeszített erővel törte feléje az utat. Eltaposták újra, de felkelt újra. Istent és életet és mindent feltett arra, hogy megmentse ezt a fiút. S egyszer ráomlott az ágyra, rázta a legényt, majd csodálatos erővel derékon ragadta, és húzta a lejárat felé, vonta és hurcolta, és viharzott minden veszély között benne az öröm, hogy most megmenti Gazsit. S ahogy levonszolta borzalmak között a férfitestet, az égő ház világánál az arcába nézett: hirtelen félelmetesen felsikoltott, és a földre zuhant.

Egy idegen, halott testet mentett meg.

Felugrott még egyszer, és nekiindult a tűznek, hogy visszamenjen Birtalan Gáspárért.

Két orvos lefogta.

Lángokban állott már úgyis az iskolakórház.

Még reggel is ott ült az üszkök között a leány. És látta, amint derült égből lenyújtja Isten a kezét, és megmossa azt a ház kormában.

1

A faluvégén vakkantott egy erős kutya. Szavát békapta mindjárt valami másik öt, s mérgesen visszavetette.

Egy legény komoran vágta csizmájával az illatos port. Lengyolcs ingén átsütött ereje. Maga a fejét leszegte. Szavát istenembere nem vehette volna.

Lelkiállapotát nyersen így ábrázolta.

Elhaladt: ki a faluból, neki a Cigánydombnak.

A kutyák még mindig hajigálták a hangot, és rágták a koromsötétet.

És bent a huruba földjen szikrázó kedvében ült a vén cigány, nevezetre Máté, dologra tolvaj és hegedűs. Mellette fia, a klánétás; szemben véle a leány, neve Etelka.

A legény megállt a huruba előtt, két hüvelykét korcba akasztotta. Bentről a tűzvilága arcon lepte.

- Máté, gyere ki! - kiáltott egyet.

Mint a riasztott boly, megelevenedett a huruba bent. Valami lopott portékát sebes szóval dugdostak.

- Hallád-é, Máté?! - kiáltott megint a legény, és a jobb lábát kivetette.

Erre kijött a cigány s vigyorgott, mert gazdag volt és bolondhírű, aki hívta.

- Embered voltam örökké: ugyé, Máté?

- Abbiza, ífilegény, gazduram.

Ekkor egy üveget vett elé a zsebéből a legény, és odanyújtotta a cigánynak:

- Húzz egyet, a szentedet! - kínálta nyersen.

Amaz kiitta félig. Aztán megfogta a karját a legénynek, és szép kéreléssel vonta a huruba felé, mondván:

- Maga se vessen meg, ífilegény Káruj.

Bémentek. A tűz mellett karonfogva megálltak. A cigányfiú felszökött, s szépen köszönt. Etelka pedig derékban megnyújtózkodott, s az arcája ellangasodott. A legény megnézte, és fényt vetett a szeme. De aztán az öreg cigányhoz fordult, s mindjárt a középen kezdte:

- Hallom, te vagy megfogadva.

- Oda-é?

- Oda.

- Én biza fiastól; s ismét a kereki csóró, ki a leányomat tüzeli s még annak az apja.

- Hát ha mondanám, úgy lenne-é? - szólott Káruj, s úgy nézte a cigányt, mintha kiáltva a fülébe kiáltaná: ha meg nem teszed, valahová odakenlek, mint a legyet.

- No, hamar s melegen - érdeklődött a cigány.

- Ne fuss! - szikrázott a legény szeme.

Megrövidült hirtelen Máténak a nyaka, de azonnal megnyúlt ismét, ahogy pazarul így szólt a legény:

- Egy százas kell-e?

S alig mondhatá ki a száján, úszni kezdett az egész cigánycsalád a szóban megcsillanó kincs után. Mert magát a hajnalcsillagot is táncra hegedülné egy százasért a vén, megbőgetné a fiatal, s meleg ölébe csombolygatná Etelka - hajh, te nyomorú világ, ki az a cigány, kinek százas verte a markát, közel a környéken egy árva este?!

- Bűzöld meg s tedd el! - vetette oda Káruj a pénzt.

Etelka átsugárzott a tűz felett. A szemei előtt már lebegett egy gyönyörű új köntös s egy úri topánka, amilyenben az angyalok járnak a szivárvány hátán. Máté a markába vette a százast, hangot nem is adott, csak nézte. S egyszerre kerengeni kezdett előtte a világ, mámorosan, úri módot hányva; s már látta önmagát, amint a két szemét kifordítja száz forintért, majd amint a fahegyiben fejjel lefelé lóg, és úgy húzza Kárujnak:

- "Amíg szüvem egyet langal, játszodom a két csillaggal, ami fémlik a szeretőm kebelin..."

Hajdó Káruj megfordult, mire észbe kapott a cigány s az ajtó között lefogta.

- S mondja meg no, mit tegyek az ajándékpénzért?

- Nem sokat.

- Teszek én akármennyit.

- Csak a Bartalis leány lakodalmára megyünk el - mondta röviden a legény. - Ott lesz a lovam s magam rajta.

- Jó, istálom, jó! Megügyelem gazduramat.

- A többi aztán jő magától - kacagott Káruj, s ahogy a nézése még egyszer végigfutott a tűz felett, beléakadt az Etelka szempárjába, s úgy látta, hogy annyi hűség árad onnét, mint száz kutyából egyszerre.

Hamar kilépett. Nagy fejét újra leszegte.

S ahogy ment, egyszer megérezte, hogy illattengerbe lépett.

Megállt.

Feje felett dús virágban ringott egy fa.

A keserv kilobbant hirtelen belőle, pusztító ereje háborgott. Letépett egy öl virágot, s a porba rakta, aztán egy saskarót kifeszített, s mint a bolond, verni kezdte véle, szaggatott szavakkal mondván:

- A szerelem megcsúfolt: kibe hitemet vetettem! Csillag és föld, teremtett lények s az egész világ: semmi vattok, semmi vattok!

Beléizzadva megállott hirtelen.

Mintha megdermedne.

Aztán átváltozna.

Ellódította a karót. Hasra bújt a földön, fejét a megvert virágok közé fúrta, és tikkadozott a kínlódó könnyek súlya alatt.

- A szeretőm megcsúfolt: látod-é, gyönyörű Isten?! S hallod-é, virág, te: kit agyonvertelek, áldott virág: egyetlen társam levél...

Egymás arcáján így zokogtak ketten sokáig.

Égre emelt arcával vonítottak a kutyák, mert megérezték, hogy tűz van egy legény szívében.

2

A délebéd ideje csak az előbb jára le. Gondburkából kibújt a falusi nép, s ülte a vasárnapot.

Jámbor szagot permetezett az idő vecsernye előtt.

A Bartalis házban ásták a lakodalom örömkútját. Két menyecske Magdót fejérbe vonta, egy másik mirtusszal a fejét béültette, s szép hajával a farát verette.

- Estére nem lesz vétek immár a bűn - mondta egy eleven asszony.

Tizenkét szekér lovastól együtt kivirítva sort húzott a kapu előtt. A népsereg a leány-asszony szívére vígan gomolyát tekert, s pattogott a falu gyermekhada, mint lángon a kövér törökbúza-szem.

A sor élén a négy cigány összebújt, és igen firtatott valamit.

- Bolond ez a Káruj - szólott az egyik. - Ki tudja, mit tett fel!

Tovább azonban nem bogozták a talányt. Különben minek is! Maga a legény sem tette volna, hiszen úgy ült ezalatt lova mellett a jászlon, mintha a szívén kívül nem érdekelné semmi csoda, még az sem, ha a templom tornya hirtelen lepökne egy házat.

Szép fekete kancája vihogva ropogtatta a pergelt zabot. A csikó mellette ügyefogyottan töltötte az időt, s néha pontos vonalat vett, mintha méricskélné kettejük elütő termetét.

Aztán hátravetette egyszerre nagy fejét a legény, majd felállott, két fülét marokra fogta lovának, s a szemébe nézett:

- Lakadatomba megyünk, Sármán! Az Istennek amennyi fejérnépe van, mind férjhez adjuk...

Mellében hullámot vetett a vér. Szeme a fellázadt érzések csatatere volt. Már nem is az elveszett leányt sóvárogta, hanem a mellőzés keserve sodort el benne minden gátat. A férfierő és a zabolátlan lélek tombolt ebben a földművelt legényben, amikor megérezte, hogy mit jelent egyedül lenni s mégis le nem törni soha, hanem lobogni, mint zord éjjelen a havasi tűz.

Koszorút vetett a lova nyakába, fekete ujjasát a vállára vette s várt. A nagy harang megkondult.

- Fogjunk össze, Sármán! S verjünk felleget fejünkkel.

Bartalisék előtt nyüzsögni kezdett a nép és zajogni. A huszonnégy ló fitogtatta virágos fejét.

Magdót kivezették, s az örömlegénnyel együtt a második szekérre felültették. Az elsőre nyomban felszökdösött a négy cigány, a többi is teli lett néppel egy pillanat alatt.

Otthon a legény is lóra szállt, a vállait megrázta, s a kapun belől várakozott.

S egyszerre a cigányszerszámok megzendültek, a nép nótába vágott, s cifrázott lépésekben a lovak megindultak. S nagy móddal zörögtek le az úton, a Hajdó ház felé.

- Te leszel a páva, Sármán! - gyújtotta lovát a legény, s a menet élére kiugratott, s feszülve keményen szembefordult az áradattal.

A cigányok rögtön béhúzták.

Minden ló megállott, s a nagy nótaszó helyébe csend feszült.

Hajdó Káruj elkacagta magát, de a hangja sivított, mint az ár szele:

- Az urad nem leszek, hanem a vezéred!

Valamit odaszólt a négy cigánynak. Aztán karját lódítva, intett a tömegnek: - Gyertek esküvőre!

Sármány megszegte a nyakát, s ahogy előreugrott, a szekerek is megmozdultak utána.

S a szerszámokon nyomban felsírt egy halottas ének.

Valaki elkiáltotta magát:

- Nem temetünk!

A menyasszony egy elnyújtott jajjal leejtette a fejét.

- Állj meg, az angyalodat! - szólott egy hang.

A legény megállott: lám, mit akarnak. S látta, hogy a bíró jön, s utánatódul apraja, nagyja. S még hozzá sem ért, s így szólt az elöljáró ember:

- Bolond vagy-e, ugyanbiza?

- Éppen hogy nem - mondta Káruj.

A vőlegény is odatörtetett hamar. Könnyen vélekedett egészen, csak a cigányokat fenyegette:

- Megfizettelek, s húzzátok, ami jár!

- Más is fizetett - vetette oda Máté.

- Duflán fizetek, húzzátok!

- Közelről sem.

Mintha megnémult volna, egy-két percig dermedezett a vőlegény. Aztán recsegve felkiáltott:

- Ötszáz pengő, húzzátok!

A nép tátotta száját.

Máté meredezni kezdett Káruj felé, mintha így hápogott volna feléje: no, most neki húzzuk, vaj mi?! A legény azonban könnyű gőggel mosolygott lova hátán, csak a szeme úszott hihetetlen fényben, ahogy legyintett:

- Ezör forint, Máté!

- Ezörötszáz! - kékült el a másik.

Káruj a vakszemére vonta a kalapját.

- Birtokom fele négyeteké, csak a halotti nótát!

A vőlegény felhördült, mintha agyonszúrták volna: hiszen az ő egész birtoka nem veri ezt a felet! Bokrétás kalapját a porba taposta, ujjasával a népet szembeverte.

- Megölök embert, lovat s szekeret!

A tömeg zúgni kezdte, hogy mi történt. Ki remegve sírt, ki rikótva kacagott.

Hajdó Káruj csak biccentett a fejével, mire a négy cigány a földre szállt: kettő lótól jobbra, kettő lótól balra. A vérüket is adták volna, ahogy ismét felzúgatták a halottas nótát.

Bartalis Magdó ájultan feküdt a szekérben.

Méltóságosan megindult Sármán, s a hátán levett kalappal énekelt a legény. Véle tartott mind a tömeg, és sírva s énekelve gyúródtak a lova körül. És a seregben ott lobogott az Etelka két cigányszeme, s csak a legényre sütött, mint a Nap a földre: se étel, se üdvösség, csak ő.

Mint vihar után a kalász, kifosztva állott a tizenkét szekér. S tépett ruhában egy balul kiütött nász után, Magdóra ráborulva sírt a vőlegény. Egyre-másra beszédbe állott, de örökké csak ennyi lett belőle:

- Ne búsulj, gyalog is elmegyünk a paphoz...

A különös menet pedig verődött tovább az úton, s egyszerre béfordult a temető felé. A csikó legelöl s nyerítve ugratott a keresztek közé. És jól látszott messziről is, amint a lova hátán, a fekete kapu alatt, meghajtotta nagy fejét a legény.

3

A falu végén megint ugatott a kutya. Negyven hete hirdeti már, hogy minden este erre jár a legény.

A fák fehér szakálla csüngött, mint a megdermedt fény. Éjfél volt és tökéletes, gyönyörű tél.

Zúzmarás bajusszal jött a legény. Báránybőr sapkáját a fülére húzta, a vállai előredőltek, és kiütköztek arcáján a csontok a titkos teher alatt.

Dermesztően tiszta volt minden.

Immár el is hagyta a falut, de csak akkor ocsúdott fel, amikor a huruba előtt állott levett sapkával. Hiába mondta volna bárki, úgysem hitte volna, hogy nem az emberiség első temploma előtt áll. A fájdalom és gyönyör összeolvadva kínozták.

Állott, és a fagyos csendben hallgatózott. Émetten kiverődött újra előtte a Máté alakja, amint a birtokrésziből telirakja arannyal egy cigányasszonynak a mellét, s eltűnik véle a semmibe, s rongy hajlékát otthagyja leányostól.

- Nyárára eltörlöm innét ezt a pajtát.

Így tervezett, és béfigyelt megint, miközben a hideg nyugtatta magát a hó tetején.

- Pedig itthon ké neki lenni!

Szörnyű kétség szállotta meg. Hirtelen bényitott, s rögtön megállott a setét cigányszobában, mert a legáldottabb szenvedés hangja és izenete égette meg béesett arcát:

Etelka vajúdott a jéghideg ágyban!

Odament, térdre állott, az alacsony ágyra borult.

- Én vagyok, drága gyermekem... - töredezte megindultan.

A vajúdó leány láza sütötte arcát. Gyufát gyújtott, s annak fényénél látta a beteg csillogó, nedves szemét, amint a leánysors kínok között változott át asszonysorssá benne.

- Légy velem! - szólott Etelka, és görcsösen megszorította a legény két erős karját.

Sokáig így vajúdott.

- Hideg van... - mondta később, vacogva a láz és a fagy tüzében.

Felkapta fejét a legény.

- Hideg van - mondta. - De milyen, a keservit!

Aztán a gondolat eszébe rohant hirtelen:

- Tüzet rakok, mindjárt, mindjárt, édes gyermekem.

Kiugrott a hurubából. A vére forrt.

- Mások fűttőznek! Őt a hideg öli!

Nekiugrott egy kerítésnek, és karóstól kiszakasztotta, mint a tollat.

- A falut is feltüzelem, fel én!

Egy öl deszkával futott vissza. S a ház agyagos földjén már rakta a máglyát.

- Mindjárt, mindjárt, ne búsulj.

Szívét-lelkét bélepte, hogy most neki gyermeke lesz. Most, ennél a tűznél! Soha nem érzett gyönyörűség szállotta meg. Lassan, gyermekes örömmel énekelni kezdett.

S amint énekszóval alájagyújtott, az ajtóban megcsikordult a hó; a kereki csóró állott ott, izgága cigánylegény, kiről is azt mondta vala Máté, hogy tüzeli a leányát.

- Beteg? - kérdezte a cigány.

- Beteg - mondta Káruj, mintha hozzátette volna: semmi vagy itt, mert nekem beteg.

- Fújjad inkább a tüzet! - szólt utána.

A cigány azonban ügyet sem vetett reá. Az ágy felé közeledett.

- Oda ne! - vágott eléje a legény, s amikor a tűz lángra lobbant, maga ment az ágyhoz.

Etelka már csendesebben feküdt. Mintha vértelen arcára az enyhülés kezdett volna szállni. Közelbújt hozzá a legény, és szinte felkiáltott, amint meglátta a vergődő csecsemőt. A kezébe kapta, a tűzhöz emelte.

- Legényke! - mondta áhítatos arccal.

A csóró szeme gonoszat lobbant, de mukkani sem mert. Érezte, hogy pehely volna a Hajdó Káruj két markában.

- Fogd meg! - nyújtotta oda a csecsemőt a legény. A cigány elvette.

- Bé csúf! - gondolta magában, de a szívét szaggatta hét ördög.

Akkor az ujjasát levetette Káruj, s tiszta ingének ujjával szárazra törülte a csecsemőt.

Etelka hosszan jajdult. A gyermekkel az ölében odament a legény.

- Itt van, né! - bugyogta. - Nézzed, lelkem, szép kicsi legényke!

A hitvány ágyat átitatta az áldott vér. Agyonrémült, ahogy látta.

- Bábát küldök - mondta sebesen.

Majd a csóróhoz fordult:

- Maradj itt! Őrizzed Etelkát, s kúráld a tüzet.

Akkor egy pillanatig tétovázott, mintha keresne valamit. Aztán nagy öröm fogta el egész testében: vette a fekete báránybőr sapkáját s a csecsemőt beléültette, hogy ki sem látszott semmi belőle. Odaszorította férfiszívéhez, és gyorsan, ropogó erőben elment. A fagyott havon muzsikát vert a két lába, ahogy kicsi fiát vitte. Egyszer-egyszer megnézte, aztán a tenyerével újra béfödte s ügyelt, hogy ujjai között kapjon levegőt. Egy háznál megállott, s verte az ablakot. Már hasadt a hajnal.

A bába felkelt s kihajolt: különös bölcsejében meglátta a gyermeket, s a torkán sült meg a szó.

Káruj sebesen tördelte:

- Itt van tíz pengő. Menjen Etelkához, de futva, fel a Cigánydombra, s a vérit mentse meg!

Az asszony a szoknyáját s egy hárászkendőt magára kapott s futott.

A legény pedig egyet se gondolkozott, hanem vitte a gyermeket a paphoz; vitte a fekete fészekben, mint egy sasfiút. S ahogy ment volna, lassan előretört a reggeli fény. S ő meg-megállott véle, majd felfödte s mutatta neki a fényt, s biztatta megáradó apai szerelemmel:

- Láss világot, aranyom! Édes aranyom!

Bévitte a paphoz. Gyónó asszonyok húzódtak az ajtó elé. Sírni kezdtek, amint látták a fészekben ülő csóré gyermeket. Egyik-másik a feje tetejét csókolgatta.

- Az én fiam. Péterkének kereszteljük... - mondogatta a legény, és úgy tűnt néha, mintha nem lett volna teljes eszmél. Álmosan kijött a pap.

- Keresztelje meg, hamar, hamar! - állott elejébe Káruj.

Odapillantott a pap, s arca átváltozott rögtön, a szeme könnyel teli lett. Az élet ereje feltornyosodott előtte. Gyorsan bévitte őket a melegre. Felrázott lelkéből kibugyogtak a keresztelő szavak, s a lecsorgó szent vizet béitta a puha bölcső.

A kapu előtt újra megállt menet a legény. Nézte a napot, amely a hegytetőn előretört kacagva. Felemelte a fiát, s bémutatta neki.

Csendesen pihegett a gyermek. Asszonyok és férfiak vették körül. S egyszerre kivált közülök egy kerek arcú menyecske, szép mellét kibontotta, s a gyermek száját megcirógatta véle.

- Szopjál, kicsi ártatlanka!

A legény felkacagott, ahogy megismerte a menyecskét:

- Ó, Bartalis Magdó! - ujjongott neki.

Két csendőr valakit kísért a csoport felé.

- Ki az?

Egy tízesztendős leányka futott oda:

- A kereki csórót hozzák. Ma hajnalban megölte cigány Etelkát.

A legény megvonaglott. Egy pillanatig szimatolt, mint a vad. Látszott, hogy az indulatok rázzák, és az arcáján az őrület küszöbén verik a harcot.

Bartalis Magdó, mellén a gyermekkel, elejbe állt, s úgy kérlelte:

- Káruj, apa vagy s legyen eszed.

Ebben a pillanatban a csecsemő felemelte a fejét: sokáig nézte az áldott emlőt, mintha az emberi sorsot fürkészné benne. Aztán édesen és boldogan nevetésre vonta tejes száját. Az apja ráhajolt, s mintha a nap tüzéből jött volna, úgy gördült a szava:

- Ugye, nem félünk mi a világtól?

A csepp legényke mohón feszült az emlőnek, mintha mondta volna:

Nem mi aztán, csak nőjjek fel magam is.

Kerek egy órája is van, hogy mosdik, keféli csizmáját, fésüli fejét és babrálja magát kicsi Móka. Közben fészkelődik: itt leül, ott lefekszik, ablakba kihajol, legyeket riaszt, majd szabad levegőre megy, de helyét sehogyan sem leli. A gondolatok csokorban teremnek buksi fejében, villognak, futkorásznak, s ha meg akarja fogni őket, akkor elrebbennek, mint a társkereső kicsi madár.

- Így se járék! - békétlenkedik a szoba közepén, majd a karjait hátraveti, ahogy töprengő papok szokták, és sétára fogja dolgot.

Az édesanyja fél szemmel lesi, és titkon mosolyog. Alig kétszer fürdeti meg szemében kicsi fiát, már tudja, hogy a férfitermészet ütött ki azon. Kicsit elidőzik, nézvén vergődését, majd egy hunyorítással így rebbenti fel:

- Mikor töltöd a tizenhatot, Móka?

- Én-e? - fontoskodik a gyermek, megtűrvén szőrtelen álla alatt a bőrt, és kivágja a pontos időt:

- Aprószentek napján.

- Ma István király van.

A legényke nem feleli meg a szót, csak izeg-mozog ismét, és berzenkedik belsejében, mintha selyem fűszállal birizgálnák a vérét.

A lámpa szelíden ég. Fénye elfolyik a falon, mint a tej.

- Hosszú a nap - szól az asszony.

- Megvan a hossza.

A macska gürüzdöl az ágy tetején. Az eperfa ágai bélesnek az ablakon.

Csend üli meg a házat, mint a szín a virágot.

Aztán veszi a kalapját kicsi Móka, megkeféli ügyesen, s az ujjasát is bégombolván, kettőt kilépik peckesen. Úgy tesz, mint a kakóca a tavaszi napsütésben.

- Eresszen el, édesanyám! - akadozza ki elvörösödve.

Egymásra néznek, ahogy soha még.

Nem tudja most kérdéssel bántani édesfiát az asszony, csak dolgos két kezével, mint kifeslett virággal, megilleti arcáját; és megcsókolja meleg indulattal, mondván:

- Aztán láss haza, fiam.

Az este derült.

Fák és virágok illata házfedélre hull, és piheg a falu, mint a pihenő királyfiú.

Csodadolog, amilyén könnyen esik most kicsi Mókának a járás. Ül vágyának a hátán, és illan az úton.

- Ma guzsalyosba megyek - tömörül szóba a világ.

Észre sem veszi: Sándor Péterék előtt hirtelen megáll. Csak áll, és révedezik. Egyszerre hangot ad a kert, s alig két araszra egymástól, két kutya mérgesen átugrik a fején. Sebesen lekap a földre, s utánuk nyír egy követ. Aztán a ház felé fordul, s magában így szól:

- Vajon Sándor Peti itthon van-é?!

Látszik a szeme szúrásán s homloka ráncán, hogy gondolkozik erősen: vajon egyedül lásson-e el a lányhoz, vagy hírt adjon Petinek is? Egy éles füttyentéssel elfújja a kérdést, és belépik a barna kapun. Kicsit tart valamitől, és bátortalan. Máskor pedig úgy jött ide, mintha hazamenne. A tornác alatt fülel és lassít. Majd az ajtónál megáll, a falhoz lapul és hallgatódzik. Egyszer nagyot sóhajt odabent Sándor Péter, az idős:

- Hej, hol vagy István király, téged magyar kíván!

Utána megint csend.

Móka áll, s éppen azt figyeli, hogy minő bolondul zsong a feje, amikor megcsikordul az ajtó. Mint az árnyék, úgy ragad a falhoz. Meghökkenve lesi a jövőt, és szusszanni sem mer.

Egy alak megjelenik, a tornác fájánál megáll, s így beszél a csillagokkal szembe:

- A kecskebéka eszik túrós puliszkát örökké.

Móka rögtön megismeri, s hátbakapja egy hanggal:

- Peti!

A fiú megrezdül, hirtelen a zsebéhez kap, és keményen hátrafordul.

- Ki az, mert megölöm!

- Tá nem?! - közelít Móka.

- Hát te vagy?

- Jősz-e, Peti?

- Hova a sújba?

- Guzsalyosba.

Rögtön kitetszik, hogy a gondolat Peti előtt sem idegen, csak furcsállja, hogy ilyen egyszerre lett sietős Mókának a dolog. Látszik rajta, hogy gondolatai hullámzanak, s hamarjában nem tudja, hogy lekacagja-é a tervet, vagy egyenesen reáálljon.

Egyik is szót vár, másik is szót vár: így nézik egymást jó néhány percig. Végre kicsi Móka halálos komolyan így szól:

- Én nem bolonkodom. Nem bizonisten.

- S hova gondoltad? - egyezkedik Peti.

- Én Bálint Pannához.

- Annak szereteje van, te!

- Nem esküttek meg.

Megint bedugultak mind a ketten.

Az utcáról ének hallatszott.

Peti is kitette a jobbik lábát erre.

- Jó, no! - adta meg a hangot, s egy pillantás alatt künn voltak az úton. Itt kicsi Móka nyakon ölelte társát, s remegve kínlódott a beszéddel:

- Hej, te Peti!

- Tán valami talála?

- Hadd el, ne is kérdezd.

Mókát sütötte a belső tűz, s vergődött, hogy elmondja-é, ne-é? Mert ha elmondja, akkor elrepíti a titkos jónak ízét, ha pedig nem bolygatja, reggelig kirágja az oldalát.

- Jó nap volt a mai nap - kezdte.

- Tán leányra kaptál?

- Azt éppen nem, csak láttam, ahogy lehengeredett a buglyáról.

- Kit, te?

- Én aztán Pannit.

- S milyen vót? - tátogott feléje Peti.

Móka béhunyta az egyik szemét, s kacagott:

- Hát olyan, hogy most megyünk guzsalyosba hozzá.

A képzeletük dolgozni kezdett, ahogy hallgatva mentek tovább. Érezték, hogy születésük után most cselekszik a legnagyobb dolgot. Mert az első vizitábamenés olyan, mint a csikónak a rétreszabadulás vagy a madárfiúnak az első repülés.

A legényfa bimbajára ilyenkor süt az első napsugár. Császárok öröme szégyen ehhez képest, és országok sorsa törpe.

- Itt vagyunk! - vetette meg a lábát Móka.

- Jól ég a lámpa.

- Minket hívul, gyere csak. S ha aztán bent lehetünk, egyet se félj, hanem mondj bátrakat s pöffedezzél, mintha nagylegény volnál.

Egészen beléveresedtek a nagy készülődésbe. Mint amikor nagy terűvel hágó alá ér a szekeres ember, nyugtattak ők is, egy kicsi hallgatással erőt gyűjtöttek maguknak.

Aztán oldalt billentette a kalapját Móka, és nagy vitézséggel szólt:

- No, most gyere bátran!

- Hát egyszerre menjünk mégis?

- Úgy hát. Nagyobb lesz a térfoglalás.

Megindultak. Az ajtó előtt megállott Peti.

- Elegen vadnak.

- Még kettővel többen lesznek - vetette oda kicsi Móka, erre nyomban koppintott az ajtón, s bélépett, s bé utána Peti is.

- Jó estét adjon Isten!

Mindenki visszaköszönt a bátor szóra illedelmesen.

Móka ment elöl, s tempósan kezet fogott mindegyikkel. Peti is a nyomában, s pontosan úgy tett, mint a másik, de a leány előtt meg akarta mutatni, hogy ő is tud valamit, s idétlenül azt találta mondani, hogy:

- Mü es eljövénk.

- Azt látjuk - fakadott ki erre nagy kacagással Márton Zsiga, aki a leánynak szereteje volt. A többiek is rákacagtak.

Kicsi Mókát felfutotta a méreg, helyből a legény felé fordult, s mintha a magasból beszélne lefelé, így szólt:

- Jól mondta Peti, hogy eljövénk, s nagy értelme van annak, mert a dolog annyiból áll, hogy kocsival akartuk ehhez a módos házhoz elhozatni magunkat, de tekintettel arra, hogy te tudós nagy legény vagy, s mégis gyalog járogatsz el ide: gondoltuk, hogy nem teszünk túl mü sem rajtad.

Egyszeribe csend lett.

A respektus nagyra nőtt egy pillantás alatt. Még a háziak figyelmét is úgy felverte Móka a közönséges hangulatból, hogy elfelejtették leüléssel megkínálni. De ő egy perc alatt feltalálta magát, s komótosan lehúzódott egy kurta lábú székre, s maga mellé húzta a másikat is, intvén az állva szorongó Petinek:

- Gyere, ülj le, Peti, mert Márton Zsiga még meg talál ijedni, hogy el akarsz menni.

- Úgy, úgy. Vegyüljetek el - mordult meg a vénember, mire ismét belékaptak a rendes csapásba, s megindult a beszélgetés.

Öten voltak legényekül. Zsiga vitte a szót, s mintha az égvilágon semmi sem történt volna az előbb, ismét megeresztette nagy száját, s tempós bölcselkedéséből hat ökörrel sem lehetett volna kihúzatni. A leánynak tetszett-forma a dolog, mert a kacagása felrebbent egy-egy puffanó szóra.

A vén házigazda olyan volt, mint a bagoly, amelyik annál jobban gubbaszt, minél nagyobb a csárogás körüle. Az öregasszony pedig mindenre pislogott, mint az árokba kívánkozó alma.

Az idő vígan döcögött az éjfél felé.

Egy legény elment. El a másik is.

Száradni kezdett a forrás is, ahonnét a gondolathordó szavak bugyognak. Egyszerre nagy hangon, mintha felfedezést tett volna, találós kérdéseket vetett fel Márton Zsiga.

- Mi az, hogy ülőkém szereti ülőkédet?

- Az eppen a szék - találta el Móka.

Jóízűt kacagtak.

- Hát az mi, hogy erdőn termik, a város bolondjait összegyűjti, s nyerít is nekik?

Móka legyintett:

- Hiszen akármelyik cigánnak van.

A leány nagy örömmel vágta ki:

- Az akkor purdé.

- He-he-he! - kacagott Móka. - Mert a purdét erdőn vágják eppen!

Zsiga erőltetett vígsággal legyezett:

- Panna ne tudná, aki egy kicsi muzsikaszóra kiszökik a bőriből?! Hiszen még azt is kitalálja ő, hogy melyik volna a három közül a nagyobbik baj: az-é, ha minden pap elveszne, vagy az, ha minden menyecske elveszne, vagy éppen az, ha minden szamár veszne el?

Egyszerre nagy csend lett. Aztán végtelen boldogsággal Peti mosolyogta el magát, hogy most ő is visszaadhatja Zsigának a csúfságot.

- Megmondom én - szólt.

- Hadd lám! - pöffeszkedett Zsiga.

- Hát - kezdette nagy figyelem között Peti - az volna a legnagyobb baj, ha a szamarak vesznének el, mert a diákokból leszen pap elég, s igen a leányokból is menyecske elég, de szamár csak Márton Zsigából leszen.

A kacagástól mindenki lógni kezdett ülőhelyén, csak a Zsiga orra töve sárgult el a méregtől; egyet nagyot nyelt, s szúrósan így szólt:

- Könnyű dolog mindent összegalatyolni, de olyan kérdéseket feladni, amilyeneket én adok fel, ahhoz ész is kell.

- Tán azt akarod mondani, hogy neked igen sok van? - kérdezte egy játékos fordulattal Móka.

- Találtatik egy kicsi - kevélykedett Zsiga -, tán kölcsön akarsz kérni?

- Métt ne? Csak éppen jusson belőle.

- Jut is, marad is.

A hányaveti szóra megfészkelte magát ültében Móka, s szúrósan mosolyogva így szólt:

- A kipróbált emberek azt mondják, hogy a tett bizonyít: éppen azért csak azt a küs tételt adom fel neked, hogy: mit nem lát az Isten?

- Az aztán mindent lát - nyilatkozott Zsiga.

- Ha látna, nem kérdezném.

- Pedig lát.

- Hát hogy látna, amikor nem lát!

- Ejszen téged nem lát - gúnyoskodott a legény.

Móka kedélyes biztonsággal felelt:

- Nono, közelítsz hozzá, de még messze vagy tőle.

- Hát te tudsz olyant, amit Szentfelsége csakugyan nem lát?

- Hogy a sújba ne tudnék. Tán kínoználak én téged másképp?

- Akkor mondd meg, lám!

- Egyszóval nem tudod?

- Fogjuk reá - legyintett Zsiga.

- Hohó, ápertén beszélj: tudod, vagy nem tudod?

- Hát nem tudom.

- Akkor hallgass ide - emelte fel a mutatóujját Móka -, az Úristen mindent lát, csak egyetlenbenegyet nem.

- Mit?! - torzult el mérgében Zsiga.

- Nálánál nagyobb urat - tagolta bölcsen kicsi Móka.

Az arcokon derű villámlott át.

Mindenki nagyot szusszant.

Márton Zsiga ülőhelyébe visszarogyott.

- Hát ennek is te látod javát - mondotta Móka az elsápadt legény felé -, mert megtanultad, hogy kölcsönt pénzben is, de észben ugyanvalóst az ígérjen, akinek van - s azzal felállt, s odavetvén egy ropogós köszöntést, kiment.

A leány utána.

Künn a lányhoz húzódott erősen.

Vajon kezdjek-é valamit? - tusakodott a setétben. Szíve erősen vert, a vér rózsaszínűre festette arcát, és elévillant egyszerre a délutáni emlék, s érezte, hogy most, most üti le a lábáról. Szerencsére a falnak támaszkodott hirtelen, s a hűvös érintésre helyrejött egészen. Néhány csipkedő szót odamondott Pannának, s aztán oda engesztelésül egy meleg jó éjszakát, s elment.

Künn az udvaron várt.

Peti is jött egyszeribe.

- Várj! - intett Móka.

- Mit akarsz?

- Ezt a Zsigát istenesen eligazítók, s most gyere, azt hallgassuk ki, hogy a leány előtt is lerontottuk-é.

- Észrevesznek - óvatoskodott Peti.

- Ne félj te attól!

Körülnéztek.

Mókának a szeme egyszerre megcsillant. Mutatóujjával a házra hajló nagy eperfára intett:

- Felhágunk a fára.

Mászni is kezdtek nyomban. Kicsit nehezen ment, mert vastag és sima volt a fa törzse, de vakartak felfelé, mint a macska.

Elhelyezkedtek. Peti az eresz felőli nagy ágon, Móka a tornác felett. Csintalan jókedvükben jóízű szavakat váltottak, és vártak.

Egyszer megnyílt az ajtó.

- Jőnek! - jelentette Peti.

- Csak ne félj semmit.

Az ereszben megállt a leány. Zsiga megfogta a karját, s húzta.

- Jere, te! Jere no!

Csakugyan hátramentek a tornácba. Móka éppen felettük lebegett, s a holdvilágon pompásan kivett mindent.

Zsiga a leányt átölelte, s a csendesen piruló fejét a mellére vonta.

- Ész nélkül is szereti - állapította meg Móka, s hát éppen akkor látja, hogy javában csókolóznak.

- Kháár! - hangzott az eperfáról.

Zsiga felkapta a fejét.

- Varjú lesz - mondta, - Jere, csókolj meg, Panna.

- Khá-á-ár!! - hangzott újra, mire Peti elköhintette magát. A legény rögtön észrevett mindent. Mérgében hamar elbúcsúzott, nehogy Panna is rá találjon jőni a csúf dologra.

Dühödten jött ki az ajtón. Az eperfa alatt megállott, s felhorkant mérgesen:

- Jertek le, mert száz darabban szedlek le!

- Jóhelyt vagyunk - mondta Móka.

- Jertek le, mert a fát is kivágom.

- Az lesz a legjobb - felelt megint Móka.

Sokáig így feleselgettek egymásnak, míg a legény mégis megunta a nyakra meresztő hívogatást, és ledőlt a fa alá.

- Majd lejőtök reggelig - mondta mérget nyelve, és kiterült az éggel szembe.

Elmúlt egy félóra. El egy egész.

- Fogadjunk, aluszik - mondta Móka.

- Vagy teszi magát.

- A nem aztán. Gyere, szálljunk le!

- Hátha megfog?!

- Hozzáverjük a földhöz - vitézkedett Móka, és csendesen leereszkedett a fáról. Lábujjhegyen megkerülte a legényt.

- Gyere, mert úgy aluszik, hogy fel sem lehetne kőteni.

Leszállott Peti is.

Közös erővel is megkerülték a legényt. Aztán melléje térdepeltek, föléje hajoltak, mint a doktor, töviről hegyire megvizsgálták, s még az ujjok begyivel is megdöfődték egy-egy kicsit.

- Ha ez nem aluszik, akkor senki - jelentette ki Móka.

- Eléggé lipinkázik a melle - dünnyögte Peti is, s egyben valamit gondolt, eloldotta a harisnyaszíját, s hát húzza kifelé.

- Te mi csinálsz?

- Megkötjük a lábát.

Tetszett a találmány. Jót kacagtak rajta.

- Meg azt, a kezit is - tüzelt Móka, s kivonta ő is a szíjat.

Megkötözték istenesen. S Zsiga tűrte, mint a bárány, csak a melle hullámzott nagyokat az illatos légben.

Ahogy készen voltak, végignézett még egyszer Móka a legényen, s meglátta a nagy bokrétát a fülre húzott fekete kalapban.

- Ezt is vízbe tesszük - szólt, s azzal kivette a bokrétát a fejbeliből, s a Zsiga tátott szájába beléültette.

- Ezt felcifráztuk.

- Ne mondja, hogy árva szegény.

Hirtelen elhatározással az ablak alá lépett Móka, és koppintott. A negyedik zajverésre lelépett a vénember az ágyról, lassú medvegázolásban az ablakhoz jött, s egy laposat pillantva így szólt:

- Mia?!

- Hallgassa meg kied, valami tolvaj megkötözte Márton Zsigát.

- Hol, te?

- Ahajt fekszik az eperfa alatt.

- Hennye!

Hallották, ahogy nyílott az ajtó. Kettőt ugrottak, s már az úton voltak.

Ott fél kézzel megigazították korcban a harisnyát, a másikkal pedig megölelték egymást.

Boldogan összekacagtak.

Aztán nótára zendítettek, hirdetvén, hogy a hajnal szerelmében virágzik immár a legényfa.

1

Öröme hajtotta, mint a benzin a motort.

Gyorsan jött. Ruhája katona, lábbelije bakancs, sapkája semmi, maga Gábor.

Hirtelen kanyarodóhoz ért, de akkor meglátta faluját, s egyszerre megállt. Érezte, hogy szemébe hull az egész nagyközség, csak a torony akad fel homloka csontján. Az öröm kibuggyant egy szóban a száján:

- Templom! - mondta.

Szemei nedvesen remegtek. Fáradt lábai újraszülettek. Az októberi hideg szél neki sem szél, sem hideg nem volt. De a hátizsák szárny lett egybe a vállán.

A határbeli földeknek került, nehogy az emberek bár egy szóra, lefogják. Jól számított, s hamar ment. Kicsi háza felett kerítés volt, arra felhágott, s túlfelől leesett. Azonban jaj helyett azt mondta nevetve:

- Ház!

Felállt és lassítva jött tovább. Csak a szemeivel kapdosott ide és tova, de nem találta bennvalóján a rendet, az életet, a gondosság nyomait. Hanem a kicsi udvart burjánban bokáig, a csűrt nagy szájakkal a fedelén, s a házat vetkezés alatt. És mindent, ami még volt, cudarul.

Cudarabbul, mint ember valaha.

Megdermedt arccal kiáltott egyet.

- Sári!

Ez a felesége lett volna.

Néhány őszirózsát látott a ház mellett, de Sárit egyet se látott. Gerjedelem rázta meg. Az ajtónak rontott, de az engedelmesen kinyílt: szégyenében, kifosztottan állott a szoba is. Régi levegővel. Néptelen csenddel. Ahogy körülhordozta szemeit, egy nagy darab papirost látott lámpának támasztva az asztalon. Odament lassan, elromlott arccal, s hát valami óriás papírzacskó, amilyenbe lisztet vagy pityókát csomagol a boltos. De mintha írás lett volna rajta.

Felvette.

Nem merte rávetni azonban ott helyben a szemét. Hanem kihozta, leült az alsó lépcsőre, s akkor megnézte az írást, amely nagy ákombákom betűkkel így szólt:

"Nem győztelek várni. Sári."

Ahogy elolvashatta, éktelent mondott sárga szájjal. Aztán leejtette a fejét, s nézte a földet. Majd megolvasta megint, hogy mit tudott Sári. De most már kacagott felette. Keserűen, mérgesen, kirúgva még a nevét is. Majd szájához emelte a papírzsákot, felfújta feszesre, s a térdéhez suvasztotta hirtelen, hogy nagyot csendült a levegő.

Utolsót lőtt a katona.

Még ott ült a lépcsőn, amikor lassan, szelíd örömmel béjött egy öregember. Már messziről köszönt.

- Hazavezérelte a jó Isten, Gábor?

Rá sem nézett Demeter Gábor.

- Engem haza, hát honnét tudta?

- Hallám, hogy Sárit szólítád, s puffantál is egy jó nagyot.

Nem szólott Gábor semmit rá.

Az öreg melléje húzódott a falépcsőre.

- Hadd el, kapsz eleget - mondta.

Gábor megnézte az öreget.

- Ide bé nem egy is többet.

- Jó, jó. Meggyógyul az ember. S aztán sokat odavótál, s ő is ember, s kellett neki.

- Mi a nyavalya kellett?

- Hát amit megkóstolt.

Nem szólott erre Demeter Gábor. Az öreg azt hitte, eltemették Sárit, ha nehezen is.

- Három esztendeig valál fogoly katona, ugyé? - kérdezte.

- Addig.

- Azt mondják, a taliánoknál.

- Hát aztán kivel ment el?

- Sári-e?

- Nem is Mariska.

- Egy alföldi magyar teve szert reá - mondta az öreg.

- Hát nem tudta valaki széjjelütni?

A szomszéd legyintett.

- Hadd a kecskebékába. Ha előbb megtette, később is megtette volna. Az ember ne kívánjon sokat egy fehérnéptől: amíg fogja, addig van.

- Fogja a görcs! - hirtelenkedett Gábor.

Megint hallgattak egy darabot.

- Sok pénze van-e a taliánnak? - kérdezte az öreg.

- Annak annyi, mint a zsidónak.

- De itthon mégis jobb, Gábor. Mit mondasz?

Gábornak egyebütt járt azonban az esze.

- Hát aztán legalább hogy hítták? - kérdezte.

- Azt az alföldit-é? Azt valami Juhásznak. Juhász Mihály vagy János, János-János. Itt őrizte sokáig a muszka foglyokat, s úgy kaptak össze.

Gábor felállt, és a hátizsákját a burján közé dobta.

- Az Istent is megtagadom! - tüzelt.

Harangoztak estére.

Az öreg levette kalapját.

- Azt ne tedd - mondta -, mert egyebünk sem maradott. Hanem hozz asszonyt, egy másikot. S neki az új életnek!... Szőke volt-e Sári, vagy barna, te?

- Az barna, vesse ki az Alföld! Mert a magyar rabolja meg most is a magyart.

- Nohát, akkor véssz egy szőkét.

- Én nem soha fehérnépet! - szegezte le Gábor.

- Jó, jó; sokat beszél egyszer-egyszer az ember... - bólogatott a kapu felé az öreg, s onnét még visszamondta:

- Én ügyeltem a házadra, hé.

- Jól ügyelt - köszönte meg Gábor, s ahogy az öreg elment, állt még imbolygó értelemmel valameddig. Majd belékapott egy útba, s valamint a sebes futású motor, úgy járta bé a múltat s annak emlékkertjeit.

Templomokat látott.

Aztán éneklő apró gyermeket, számtalant.

És sok-sok talián szegény embert, akik valahányan egy Istennel egy szamárral élték életüket. Látta a sok szamaras embert, és nézte sokáig őket. S akkor valahol a mélységben, ahol az ember sorsa ül, új élet csírája pezsdült.

Érezte, hogy Istene már van. S felujjongott egyszerre helyből:

- Szamarat veszek, s új életet kezdek!

Gyorsan megindult, kedvvel fát kerített, tüzet rakott, kenyeret evett, fütyült.

És lefeküdt.

És sokan lefeküdtek a haza és az igazság romjain, hogy virradatra új életet nyerjenek valahogy.

2

Bomlani kezdett a tavasz.

És Demeter Gábornak örömet trombitáltak a szemei.

Kacagó kicsi udvarán készen állott immár a szekér. Ügyes, új, kisded szekér volt, amilyent egy szamárnak tiszta öröm húzni.

Egy csütörtök reggel útra öltözött fütyörészve, s bészólt a szomszéd öreghez:

- Néhány napig ügyeljen a házra.

Az öreg kacagott.

- No, no - mondta. - Hát hová mész? Aztán szőke legyen s ügyes.

- Az a lesz, csakhogy négy lába lesz...

Nem folytatta Gábor. Rejtélyes ábrázattal mosolygott csupán. Másnak sem árulta volna el tervét a világért, pedig sokan kérdezték, amíg végigment a falun.

Tudta, hogy messze kell mennie, mert e környéken szamarat ember nem látott soha. Csak ahol románok vagy szászok laknak, ott honolnak azok a hasznos nagyfölűek.

Oda is volt három kerek napig.

Vasárnap reggel azonban egy szép bakszamarat vezetett bé a faluba. Éppen virágvasárnap volt: az a hozsannás nap, amelyen az elveszett régi időben, egy szamárral és a lélek forradalmával bévonult Krisztus az ő városába, amely Jéruzsálemnek hívatik. Gyermekek és népből való nagyok özönlének köréje és utána akkor, s rivalgának üdvöt kiáltva.

Demeter Gábort is körülsereglette a falu gyermekhada, sőt felnőttek is ragadának utána. De ezek nem üdvöt kiáltottak, hanem csúfolódást. Nem éneket, hanem röhögést. Nem hozsannát, hanem epét és ecetet. Pedig forradalom volt ez is.

Egy új korszaknak, a megpróbáltatás korszakának forradalma.

A munka, a bizodalom, az újrakezdés forradalma.

A megcsalt, de a halál kapujából visszafordult ember forradalma.

Sőt forradalma a rokkant falunak, amely a mélységbe taszítva is élni akart. És egy népnek a forradalma, amely a háború kialudt tűzhelyén felemelte komor fejét.

De az Isten levette eme népről a kezét talán, mert gyermekestül és asszonyostul és férfiastul röhögte Demeter Gábort, az első férfiút, aki felkelt a romlásból, és életet kiáltott. Aki bé merte hozni a szamarat, az igénytelenség, a kitartás, a munka példázóját a büszke faluba, az álmodozó, a káromkodó, a csodaváró faluba.

Hős volt Demeter Gábor, s mosolyogva, az öröm illatával vezette az emberhullámokon szamarát. Otthon új kötéllel békötötte, pokrócot terített a hátára szerető kezekkel, szénát rázott bóbiskoló nagy feje felé, s kínálgatta szépen:

- Egyél, segítőtársam!

Kántornak nevezte.

S Kántor mértékletesen és pocsékolás nélkül evett, mint egy családtag. S maga Gábor is kenyeret hozott szalonnával, melléje ült a jászol karfájára, s evett az ő társaságában, baráti szeretettel.

Kedvesen töltötték a hetet, s nyugalomban.

És vasárnap, amelyik a feltámadás zengésével eljött, a templomba ment Gábor, s lelke, mint az aranymadár, úgy énekelte, hogy: "Feltámadt Krisztus e napon."

És másnap reggel így szólt gyöngéden a szamárnak:

- Gyere, Kántor, dolgozni!

Kivezette, az új szekerecskébe béfogta, magának színes bojtot kötött az ostorára, s meglengette, és szeplőtelen szívvel mondta, mint a himnuszt:

- Tekints le, én Istenem, és áldj meg szamarastul engem, hogy vígan gyarapodhassunk a Te szent nevedben.

Elindultak.

Alig érkeztek ki azonban az útra, jött egy ember, akivel együtt szolgált volt a háborúban.

- Hát e mi, Gábor? - mutatott a szekér elé.

- E szamár, hát nem látod?

- Bár ne látnám.

- Hát mért vagy ellensége? - kérdezte Gábor. A másik hegyesen veté oda:

- A székely nemes nép, hé! A szamarat nem nézheti, nemhogy tartsa!

- Jobb így élni, mint cifrán megdögleni - mondta Gábor, s azzal tovább hajtott.

Egy gyermek is meglátta a szamarat.

- Hol van az eleje, bácsi? - kiáltotta.

Nemhogy rávágott volna Gábor az ostorával, hanem számba sem vette. Továbbacska egy vénember jött szembe, s reáköpött a szamárra.

- Híj, be rusnya! - mondta; - nem embertől lett volt!

- De hasznos, Mózsi bá!

- Tán tejet ad? - nézett bé alája az öreg.

- Azt is adna, ha úgy lett volna.

Ezalatt a gyermekek is gyűltek sűrűn.

- E majom, ugyé? - mondta az egyik.

- Ez a. Az apja az apáddal testvér volt! - felelt meg Gábor.

S akkor egy legényke előrefutott, s kacagni kezdett a szamár fején.

- Nagyobb a bunkója, mint a nyele - mondta.

- Gábor bácsi - szólt a másik -, ez a maga állatja a szilvaízet megeszi-e?

- E meg aztán még a kásás vackort is.

Igen tetszett a gyermekeknek, hogy jóízűen felelgetett Gábor. Vihogva követték még jó darabig a szekeret, de aztán megálltak. De Gábor visszasandított rájok, és hallotta, amint egy nagyobbacska legényke, akit körülvettek, komolykodva így szólt:

- Hagyjátok el, mert nem akármilyen állat az! A tavaly nyáron saját magam láttam, hogy a báró úr is ilyennel egerészett.

Vígan járta meg Demeter Gábor az erdőt, s másnap is elindult. Újból udvara lett azonban csúfolódó alakokból.

Egyik azt kérdezte, hogy a szamár reggelre szopott-é?

A másik azt kérdezte, hogy az ábécét tudja-é?

De ő megfelelt játékos ésszel valahánynak, s tovább velük nem törődött, hanem hordta nyugalommal és csendes örömmel a fát, s végezte az egyszerű, áldott falusi munkát.

Egyszer aztán, úgy május farkán, hozzájött a falupolgár, s azt mondta, hogy a jegyző úr hívatja a szamár miatt. Gábor meg is jelent az irodaszobában.

- Hát a szamár hol van? - kérdezte a jegyző.

- Az otthon, mért kérdezi?

- Én azért, hogy eltakarítsd a faluból! Nem látod, hogy zúg az egész község miatta? Egyszer reád mennek, s szamarastul felaprítanak.

- Én nem félek, nem vétettem senkinek - mondta Gábor.

- Add el, vagy csapd a fenébe!

- Az nálam jó helyt van.

A jegyző megütötte öklével az asztalt.

- Tüntesd el a szamarat, azt parancsolom!

Gábor megindult az ajtó felé.

- Ha sokat lármáznak, még társat veszek neki... - mondta és kiment.

S ahogy hazafelé tartott, észrevette, hogy némelyik ember nem is üdvözli őt. És ő sem köszönt senkinek többé, mintha néma lett volna a szája, s a karja súlyosabb a vasnál.

3

Akkor este legények ittak a korcsmában. Rajtuk ült a szegénység átka, mint a keselyű. Keseredetten énekeltek, és döngették az asztalt.

Hajnalig azonban ki haza, ki menyecskéhez, ki leányhoz elment.

Csak kettő maradt. Két fiatal legény, virtusnak vadjai. Égett bennük a sok ital és a vér.

- Gyere, megkapunk valakit, s agyonütjük! - mondta az egyik.

- Egyhez nem is nyúlok, százat ütök agyon! - reszelte fogát a másik.

S elégedetten jót ittak rája.

Egyszer aztán vigyorogni kezdett az egyik, s felállt.

- Gyere, nézzük meg a Demeter Gábor szamarát!

- Gyere!

Röhögve mentek. S bé Gábornál a kapun, végig lopva az udvaron, s a kicsi pajtába bémentek.

Setét volt, mint a korom.

- Gyújts valamit, te, mert beléd vágom a bicskát! - mondta a hátulsó.

Sokáig kotorászott a másik, végre gyufára kapott csakugyan, s meggyújtott nehezen egy szálat: s ott állott a szamár nyugodtan, bölcsen, s megnézte egy pillantással őket.

- Gyújtsd meg a farkát, a búros farkát! - biztatta röhögve hátul a társa.

S csakugyan új szálat gyújtott a legény, s meghajolva, vigyori pofával odatartotta a lángot, de abban a pillantásban úgy mejjberúgta a szamár, hogy nyekkenve a hídlásra esett. A másik ordított a rászakadó setétben egyet, rá nagyot bukott a küszöbnél, de felugrott, s a kapunak vette sietve az utat.

Gábor riadtan lelépett odabenn az ágyról. Valami rosszat sejtett, vagy tolvajokat legalábbis. Hamar lámpást gyújtott, s egy jókora karóval megindult az istálló felé. Ahogy belépett, látta, hogy egy legény fekszik a mocskos padlón, s nyög istenesen.

- Hé, hát nem kaptál jobb helyet? - mondta.

De a legény nem felelt rossz nyögésen kívül egyebet. Közelebb tartotta Gábor a lámpást, s hát a vér bugyog ki a száján. Hamar szalmát vetett bőven, s reáhúzta valahogy, ingét kigombolta, s hát megrontott melle is csupa vér. Kártyában vizet hozott, s mosni kezdte, s kúrálni, mint egy szamaritánus.

Így virradtak meg. S akkor emberek jöttek.

- Te ütéd-e le? - kérdezte az egyik.

- Ütötte a nyavalya.

Ismét emberek jöttek. Majd néhányadmagával a bíró, ki látván a nagy romlást, egy legénykét a csendőrök után szalasztott.

- Szólítsd a jegyző urat is! - kiáltott utána.

Gábornak a fülét megütötte a sok szóból ez a szó. Körülfigyelt, s akkor látta, hogy amennyi ember, mind gonoszul néz reá. Tudta már, hogy mindenért őt okolják, s örömmel vesztik el. Kiment a pajta elébe, s ott vette észre, hogy még tiszta fehérben van, ahogy leszállt az ágyból. Bément és ünnepi ruhát vett. S ahogy feltette a kalapját, már két csendőr állott ajtaja előtt. Recsegve rászóltak, hogy:

- Indulj előre, gyilkos!

S ekkor odajött derűben úszó arccal a jegyző, intett az egyik csendőrnek, és továbblépve összebújt vele.

- Kérem - mondta -, csúffá kell tennünk, mert hiába parancsoltam, hogy tegye a fenébe azt a szamarat.

- S azt hogy gondolja, uram? - kérdezte a csendőr.

- Hát vinni kell véle a szamarat is, és künn az úton fel kell ültetni a hátára, hogy kacagjon a falu, s hogy ide szamarat hozni többet senki se merjen.

Fogták, s kivezették a szamarat.

Megindultak emígy. S a népsereg utánuk tódult röhögve és szégyentelen gúnnyal. Künn az úton megállította a szamarat a csendőr, és Gábornak nekifogta a fegyvert.

- Ülj fel!

Mit tehetett volna? Megsimogatta Gábor a szamarat, és felült. Ekkor kacagni és lármázni kezdtek körül az emberek, s még a két csendőr is velük. A szamár pedig megnézte őket, a füleit hátra- és a farkát felcsapta, kiugrott a tömeg közül, és vágtatni kezdett Gáborral a hátán, mint egy paripa!

- Megállj! - kiáltottak a csendőrök.

A gyermekek röhögve szaladni kezdtek, s igen a nagyok is mind.

- Lőni! - kiáltott a jegyző, de a két csendőr már az ár közepén futott.

- Fogjátok meg! - hajigálták sűrűn a szót, mint a követ.

Hanem az emberek csak kiugrottak a kapuba, s csak nézték a vágtató szamarat, aminek a hátán megbújva repült a jövendő felé Demeter Gábor.

Azon a napon, alkonyat idején, négy öreg székely beszélgetett az úton.

- Az nem is szamár volt, hanem óriási nyúl - mondta az egyik.

- De az ember, aki rajta ült, az sem Demeter Gábor volt, hiszen ő megholt a háborúban.

- Hát ki lett volna? - kérdezte a harmadik.

- Az éppen maga az Antikrisztus.

A faluban hált a Szentlélek az éjjel. Hajnalban látták fényesen elmenni egy piros hintón. Utána harmat és a harmat után illatos fény szállta meg a földet.

És most, a délutáni aranynapon, gyermekcsapat rajzott a pünkösdhajnali örömhintónak a nyomán. Zajgó, kedvben és örömben bugyborékoló, kicsi, tarka had volt. Időre tíz és tizenhárom körüliek valahányan, viseletre pedig három a szoknyás csupán.

Csokrokba verődve gurultak ki az utolsó házak közül az északi részen. S itt a kinyílott horizontok közepén elevenen poroztak tova az országúton.

Hevesen osztottak valamit, s közben titokzatosságot leheltek szavaik hátán, és rajongást fénylő szemeikkel. Szinte a föld fölé emelte őket a szapora mozgás.

- Hóhé, álljatok meg! - kiáltott Orbán kicsi Dénkó.

Úgy látszott, ő vezérli a sereget. Virágos, nagy rét hullámzott balra az úttól. Dénkó ebbe az irányba vette az arcot, a többiek pedig köréje sereglettek, és csillogó szemekkel várták a születő szavakat.

- Itt átalvágunk - mondta a vezér -, s tova a nagy domb alatt lesz a jóvilág.

Megindult az egyik leánykával elöl, s a társai utánaugrottak a kövér fűbe, mint a virághabos tengeri vízbe. Ahogy lábbal és karokkal tovaeveztek, csak fejeket lehetett látni, amelyek fekete gumók módjára hullámzottak a réten.

A mesebeli fürjmadarak is így mehettek királyt választani hajdan, amikor még nem szóródának vala széjjel a földön.

Vígan és nagy buzgósággal egy domb alá értek valahára. Akkora domb lehetett, mint egy jókora sütőház. Az aljában dús és ezerszínű a virágos fű, mintha királyleányok álmodták volna oda. De a teteje kopasz, mint egy nyakig süllyedt óriás feje, amit addig veregetett sugárvesszeivel a nap, amíg vércseppek gyanánt néhány fecskeszegfű sarjadott ki rajta.

Itt megállottak, majd intett a vezér, hogy legyen tömörülés. Engedelmesen egybeverődtek, s a nap aranyfonallal összekötötte őket, mint egy nagy mezei csokrot.

Mind nyugtalanul várták a szót, valami különös játékra kinyílott szemekkel.

Tartotta meleg hátán őket a föld, és azt hitte, hogy béállanak ezek is az ő többi gyermeke mellé virágnak.

Nézték a megrebbenő madarak is, és azt hitték, együtt tartanak immár, és a következő hajnalon együtt fogják hirdetni, hogy jó, amit Isten cselekszik.

Nézte a Nap is őket, és azt hitte, új emberiség kisded csapata érkezett a földre, hogy a halottak felett örök életet kacagjon.

És ringatta áldott tenyerén őket az Úr, s találgatta szaporán, hogy vajon mit akarhat annyi sok gyermek egybeverődve.

S akkor így szólott Orbán kicsi Dénkó parancsnoki szóval:

- Állj elé, menyasszon!

Egy leányka előrelépett, s pírba borulva megállt. Aztán egy buksifejű szökött a leányka mellé, jobb karját annak vállára kanyarította, s pezderkedve így ágált teleszájjal:

- Ne búsulj, galambom, megélünk hótig!

Az arcok derűre nyíltak, és hirtelen víg zajongás támadt közöttük. Még Dénkó is vidulni kezdett, hogy milyen jó bétölti a vezéri tisztet. Kicsi melle domborodott az örömtől, a szemei pislogtak, mint a gyertyák; majd vigyázzba feszült újra, a szája kinyílt, s hát nem tudja, mit szalasszon ki rajta. Akkor dünnyögni kezdett és a kezeivel hadonászni. Aztán ártatlan arccal, mintha most szállott volna le a földre, a kiszólított párra tekintett, s a fűre mutatva így szólt:

- No, gyüngyölődjetek egy kicsit!

Szólásán nevetve hengeredtek végig, mint a jó meleg sarjún. Dénkó azonban nagy képet öltött magára, s megtűrte nyakát, mint nehéz helyzetekben a családapa. Mégis könnyed akart lenni, s mintha a kelletinél nagyobb ésszel dúskálna minden lehető világi dologban, komolykodva mondta:

- Vagy játszodjunk, vagy feküdjünk le!

- Bajos játszani, ha botlik a vezér - szólott valamelyik.

- Botlik a te nyelved! - dolgozott a tekintélyén Dénkó. - Hát nem úgy rendelte volt az Isten, hogy lakodalom előtt összebúva üsmerkedjék a fijatal pár? Úgy van, vagy nincs úgy?

- Úgy van hát! - mondták egyszerre többen.

Dénkó úgy gondolta hirtelen, hogy most jól megszorítá, aki dolgába szólott az előbb. Feléje fordult tehát, s így szegezte neki szavait:

- Most tudóskodj, lám!

A másik béhúzta magát.

- Én nem szóltam semmit - mondta.

- Hát ki szólt?

- Az a sárga ember, né! - mutatott kicsi ujjával előre, s felazon a gyermek.

Nézték, s hát csakugyan egy ember került valahonnét a dombtetőre. Valami úrféle volt, ki a városból jövögetett el egy-egy hétre a faluba. Kerek feje kopasz volt, és sárgásan fénylett a napon, mintha rostának való disznóbőrbe lett volna pakolva.

- Az Gyalló úr! - súgta az egyik. - Nálunk is volt egyszer, valami könyvet árult.

- Puskája is van! - szólott a másik.

Csakugyan odalátszott, amint Gyalló úr széjjelvetett lábai között, mint egy karót, úgy tartotta a fegyvert. Ruhája úgy sárgállott, mintha sáfrány leviben fereszték vala meg.

- Hí, beh rusnya! - mondta kacagva az egyik.

- Haggyátok, hogy járja a szél - intett Dénkó, a vezér. Utána körülnézett, hogy megint megkeresse helyét a parancsnoki szóhoz. Topogott egy kicsit, majd közelebb ment s még közelebb, s úgy magyarázta:

- Ház kell a fiataloknak, ház! Heába adja össze a pap, ha nincs hova meghúzódjanak aztán. Nem igaz-é?

- Igazsága van Dénkónak - ismerték el többen is. - De hogy lesz meg a ház?

- Hogy-é? - legyintett Dénkó. - A könnyen! Jó erőben vagyunk hálistennek, s kalákában megcsináljuk.

Azzal jobbra fordult, s valami bokrok felé lengette kezét.

- Lássátok-é: ott az anyag! S egy pillantásra házat csinálunk, zöld házat.

- Menjünk!

Némelyek megfutamodtak helyből. Kicsi Dénkó azonban hátramaradt, a menyasszony karját megfogta, s komolyan szólott, mint egy meglett ember:

- Ide a fűbe ülj le, né!

A leányka leült rögtön.

Akkor a vőlegény karját ragadta meg.

- Te pedig húzódj melléje, s burukolj neki, mint a galamb. Mü mindjárt visszajövünk.

Azzal elgázolt sebesen a többi után.

A kopasz úr meg sem mozdult a dombtetőn, hanem erősen figyelte a játékos sereget, majd elévette kicsi zsebkönyvét, s abba beléírt valamit.

A bokrok tövén már fürgén dolgozott a gyermeki sereg. Egy részük tördeste az ágat, kettő karót kerített a kalibaházhoz, mások megint füvet téptek házfedélnek s puha pádimentumnak.

Egyszer megállott az egyik, s a bokrok közül a domb felé lesve, vihogni kezdett:

- Né, Gyalló úr rajzol!

- A nem rajzol, hanem ír.

- Biztosan a szeretejinek ír.

- Mert van is az olyan vén kopacnak! - mondta a másik.

Orbán kicsi Dénkó buzgón serkentette őket:

- Dolgozzatok, mert ti nem vattok urak.

Később találós kérdést vetett fel az egyik:

- Mi az, hogy dombon ül, s aztán sárga héja van?

- Az eppen tök! - szólott, aki mellette volt.

- Igende ír is! - tette hozzá a másik.

- Az akkor Gyalló úr.

Ismét később ezt a kérdést tette fel az előbbi:

- Hát a mi, hogy gyalog indul, pedig ló van előtte?

Sokáig kerülgették kicsi eszükkel a kérdést, míg nagyot nevetett végül az egyik:

- Az is Gyal-ló úr eppen!

Zajongtak és repdestek a jóízű dolgon, mint a verebek a kiterített búzán. S a nagy bölcsösködésben azon vették észre magukat egyszer, hogy készen áll a kalibaház.

Orbán kicsi Dénkó vizsgálódva megkerülgette, aztán buksi fejével rábólintotta a végszót:

- Emmá ház! Még szaporodni is lehetne benne.

- Azt igen, nyulaknak kivált - mondta egy kék szemű cingár, aki hibát kapott még a toronyban is.

Hanem Dénkó már visszafelé tartott sebes mozgással, s nagyokat szökött mindegyre, mint a sáska. A többiek is szaporán ugrándoztak utána, s közben taszigálták belé egymást a fűbe, s olyan hangokat adtak, hogy nyekkenő seregnek lehetett volna nevezni őket.

- Ide, népség! - parancsolt a vezér, s újból maga elé tömörítette őket. Akkor vette észre, hogy a menyasszony s a vőlegény még javában kuksol a fűben.

- Hé, haggyatok lakodalom utánra is valamit! - kiáltott feléjük, s odarendelte azokat is. Erre a legénykét örömapának, egyet szószólónak, majd felhívást tett, hogy ki vállalja a papi tisztséget.

Nem jelentkezett senki.

Végre az egyik a domb felé hunyorított:

- Gyalló úrt híjjuk meg papnak!... - mondta.

Nagy zúdulás támadt.

- Hogyne!

- Mert eppen talál is a medve a kakasüllőre!

- Nem rontjuk el a napot!

Dénkó rázni kezdte a kezét, hogy csend legyen.

- Akkor vállalom én - szólott.

- Püspök nem lennél-e?! - kottyant belé a kék szemű cingár.

A vezér megsértődött erre.

- Akkor fújjátok fel az egészet! - mondta.

Nagy lárma támadt s bomlás. Mind a kékszeműre mentek, s mind beszélni kezdtek:

- Ne tudj többet másnál!

- Kivetünk a játékból, ha nem nyughatsz!

Egy ideig így gyűléseztek, aztán közakarattal Orbán kicsi Dénkót kikiáltották papnak. S hogy mindez lezajlott, csendre állottak újra, hogy mehessen a játék.

Kicsi Dénkó szétterjesztett karokkal mindjárt fohászkodni kezdett nagy hangon a mezőben:

- Dóminusz bóbiszkum!

Utána karjait leeresztette és intett, hogy járuljon elébe a fiatal pár. Azok oda is mentek, nagy komolyan lehajtották a fejüket, és térdre ereszkedtek a "pap" előtt, aki dünnyögött percekig valamit nekik, majd futkosó vonalakat rajzolt felettük, aztán felállította őket, s így szólt:

- Tudja meg a föld népe, hogy jóban-rosszban, esőben-sárban immár össze vattok kötve. Értitek-é?

- Ércsük.

- No, akkor menjetek békességgel, s lepjétek bé a földet! - mondta végezetül Dénkó olyan komolyan és méltóságteljes képpel, mintha egy világot teremtett volna.

De már senki sem ügyelt rá, hanem megbolydultak, és körülvették az új párt, s valamelyik nagyot kiáltott mindjárt: - Dínomdánom, lakodalom!

Ketten-hárman táncolni is kezdtek, de a nagy fűben összeakadt a lábuk, s felbuktak, mint a csutak.

Orbán kicsi Dénkó forogva kiáltotta:

- Örömanyák, hol vattok?

Mikor azok jelentkeztek, így parancsolt rájuk:

- Szerepöt vinni! Itt az ideje, nem látjátok?!

Erre a két leányka járni kezdett kereken, s hajlongott, s kiáltotta ég felé szaladó hegyes hangon:

- Ételhez s italhoz hozzálátni, tisztelt vendégkoszorú!

S amint így körbejártak, egyikhez is, másikhoz is kínáló szavakat intéztek:

- Egyék, komám!

- Igyék, sógor!

- Ó, használjon, pelébános úr, no!

- Maga is, Ferenc bá, ne szégyellje magát, mint egy szüzleán!

S a víg örömben, mintha csoda történt volna, kenyér- és kalácsmaradékot termettek a zsebek, és kicsi orvosságos üvegek bújtak elé, amelyekben mind bor s pálinka, ki tudja, honnan!

Mohón majszoltak, mintha sohasem ettek volna. S a kicsi üvegeket verték egymáshoz, s köszöntötték el a kortyot:

- Adjon Isten megélhetést az új párnak!

- Adjon az Isten sok ügyes gyermeket is!

- Eléhaladást és békességet!

- S nyugodalmas vénséget!

Így folytatták valami félóráig a lakodalmat. Akkor elkiáltotta magát Orbán kicsi Dénkó:

- Viszik az ifiasszont!

Erre kiállott a szószóló, és így búcsúztatta habarva az apai háztól:

Sírjál szép menyasszon:
Könnyeid follyanak,
Virágjaid maradjanak,
Fegyverek ropogjanak!

És úgy elvégezte hirtelen, mintha leesett volna valahonnan. S akkor megindultak a kalibaház felé, szökdöstek, és akkora zajt vertek örömükben, mintha háromannyian lettek volna, mint ahányan voltak. Az új párt az élén vitték a menetnek, s mindegyre rikótották elöl-hátul:

Ij-ju-jú!
Megdöglött a suta juh.
Ij-ju-jú!
Nem kell neki több sarjú.

Így lakodalmaztak végig a réten, s ahogy a kalibát megközelítették volna, hát mint egy villanás, egy nyúl s egy nyúlfia ugrott ki onnan.

- Né!

- Hó!

S utána mind, s neki a dombnak.

- Buff!

Gyalló úr lövést tett orcájok előtt. Odamentek, s hát meghalt a nyúlfiú. Rosszulesett a gyermekeknek, mert örvendezni s játszani szerettek volna vele.

- Maga métt lőtte meg azt a nyúlfiat? - kérdezte Orbán kicsi Dénkó.

- Azért, mert futott - mondta az úr.

Összesúgtak a legénykék. Voltak legalább tizenöten. Szemük kigyúlt, arcájukra a vakmerőség kiállott, mint a vércse.

A puska a földön feküdt, gazdája a nyúlfiat nézegette.

Dénkó odalehelt a társának valamit, s erre mint egy riadóra, megpattant az erők húrja végig.

- Levesszük a lábáról!

Gyalló úr megérzett valamit. Oldalt a fiúkra sunyított, de ebben a pillantásban elkiáltotta magát a vezér:

- Reá, hé!!

S mint a medve, kit darázssereg megriaszt, félrelökött hármat a kopasz úr, s kiugrott közülük, s puska nélkül s nyúl nélkül sebesen vágni kezdte a virágos fűben az utat.

- Fogd meg!

S futottak valami száz lépést utána, de aztán megtértek, s körülvették a halott nyúlfiat, majd a puskára gyűltek valahányan.

- Fojtsuk meg földdel! - mondta a vezér.

S örömhullámokat verve, bétömték a halál két csövét fekete földdel. És rázendítettek egy énekre. S ezt az éneket, mint az Ember új riadóját, úgy zengették a gyermeki tüzes nyelvek végig a mezőn.

A déli ragyogó napon hallani lehetett a források, a szálló bogarak, a fái és földi virágok énekét. Valami csodálatos, ritmusban lengedező szellő fényhullámokat ringatott az országút felett, amely ezüstben csillogott ez illatos világban, és önmagával kanyarodókat játszott. Madarak repültek néha keresztül rajta, különben a csend húzott fedelet föléje, mint egy végtelen hídra.

Sokáig nem jött senki.

Végre egy hajlatnál előbukkant mégis egy szekér. Rendes falusi szekér volt, döcögő természetű és lajtorjás. Két pereszlen pejlovacska húzta. Fent egy keresztülvetett deszkán tömött székely ült, derűsen, mókára született arccal. Inge messzire fehérlett. Harisnyáján zöldeskék színben játszott a sokat tekergő zsinór, és büszkén hirdette, hogy:

- Én sófalvi vagyok!

Közönségesen Mókakirálynak hívták. Jól benne élt immár az időben, de a szeme huncutság kútja volt mégis, és az arcája valami különös gyermeki pajkosság derengő mezeje.

Üdén és szapora menésben hajtotta apró lovait. Amint kiért volna a szenttamási keresztfához a tetőre, látta, hogy egy úrféle mendegél előtte az úton, majd megfordul, néz visszafelé, és helyből megáll.

- Ebből üsmeretség lesz - mondta az öreg, de úgy tett, mintha meg se látná az urat. Azonban a nadrágos bévárta egyálltában a szekeret, s, derékig emelte kalapját.

- Jó napot kívánok, bácsi! - köszönt, és nekibillent a feje is.

- Mára megvolt - mondta a székely.

- Ültessen fel, bácsi. Meg lesz fizetve - szólott az úr kissé tehetősen.

A sófalvi azonban nem állítá meg a szekeret, hanem elnézett a lovak felett, majd megsuhintotta ostorát, s akkor így felelt:

- Hát üljön fel az úr!

- Hát álljon meg akkor! - mondta a nadrágos.

- Én meg, ha mondják - tempózott az öreg, s leállította lovait. Hirtelen megnézte fél szemmel az urat s maga mellett a deszkát, s mókára gyúló szemekkel felülésre biztatta. A nadrágos valahogy felhágott, s nekihelyezkedett az ülődeszkán. S a másik pillantásban a nyelve már állott, hogy mondja: "Én Lukács Mihály vagyok, hivatalbéli ember, Kolozsváron, s most jövök meglátogatni öregapámat Korondon", azonban lenyelte utolsó pillanatban a szót, mert észrevette, hogy az atyafi semmibe veszi.

Mentek már valami fél kilométert, s még egyik sem vakkantott bár egy szót. A lovak szaporán aprítottak a poros úton, maga a székely kacagta belől, hogy kínlódik az úr. Pajkosan nézte az út melletti földeket, s a hegyek felé is elhunyorgatott néha, mintha az övé volna ez az egész ország. De a beszéddel egészen várt, mert úgy tartotta, hogy az úrnak kell szólani elébb.

S végre csakugyan fészkelődni kezdett a hivatalbéli, előrehúzta magát egy kicsit a deszkán, s így szólt:

- Maga hová való, bácsi?

- Én a földbe. Hát maga?

Az úr hirtelen kapta a feleletet, de gondolta magában, hogy ő is mond egy nagyot, s így szólt:

- Én svájci, tudja-e, hol van?

Az öreg nem jött zavarba, hanem könnyedén ráfelelte:

- Hogyne tudnám, hiszen nekem is van egy tehenyem odavaló.

Lukács úr visszaült előbbi helyzetébe rögtön. Azon jártatta hirtelen az eszét, hogy mit cselekedjék: visszamondjon valami darabos szót, vagy megvesse az embert, s leszálljon a szekérről; vagy kezdje erős magosan a beszédet ő is. Úgy döntött, hogy magosan kezdi, s így szólt:

- Tudja, bácsi, én Amerikából jövök. Fél esztendeje lesz mindjárt, hogy hajón s vonaton s repülőgépen s csónakon s autón s motorbiciklin s lovon s kocsin mindegyet jövök.

A székely felemelte mutatóujját, s ájtatosan közbevetette:

- Mister!

Lukács úr sem jött zavarba. Benne volt immár egészen a tempóban, s minden erejét arra vetette, hogy elszédítse ezt a goromba parasztot. Egész testében mozogni kezdett, ahogy folytatta:

- Nincs az Istennek embere, aki annyi mindenen keresztülment volna, mint én ebben az utolsó tíz esztendőben. Mert annyi ideje élek Amerikában, pontosan annyi. Tudja, Svájcból mentem ki, s tudtam már németül, franciául, angolul s még vagy tizenkét világnyelvet. S amikor kiérkeztem, mégsem kaptam munkát, olyan nékem való munkát, úrit, tudja, hanem kifogott halakról szedtem le a pikkelyeket, mert New York utcáit mind olyanból rakták ki, tudja! De aztán egy farmot vásároltam, közel a trénhez a centrum felé, s azon a farmon voltak banánerdők, s termettek ezermódra az ananászok. Nemsokára beléptem egy bank-kompaniba, s vicepresident lettem, s a csekkszámlám már százezer dollárt mutatott, s akkor azt gondoltam: elég, Mihály, a pénzből s a dicsőségből, most hazamész Európába, s megveszed Korondon az aragonitbányát...

Itt fújt még egyet a végére, aztán nagy önérzettel leste, hogy mit mond az öreg.

Az öreg pedig meglengette ostorát, s egykedvűen csak ennyit mondott:

- Lám, hazudjék egyet az úr!

Úgy hatott a szólás, hogy még meggörnyedt belé a nadrágos ember. Aztán mozdulatot tett hirtelen, hogy leszálljon. A szekeres megfogta azonban kedvesen a karját:

- Üljön csak veszteg - mondta. - Nem látja, milyen jól töltjük együtt az időt?!

Meggondolta, s visszaereszkedett az úr. Úgy érezte, hogy felengedett végre a székely, s várta is további kedves szólásait. A sófalvi azonban erősen hallgatott. Míg végre egy kóborgó kutyát megkapott a szeme. Akkor valami új hátmegetti gondolattal így szólt:

- Látja-é, az a kutya eszesebb, mint sok ember.

- S miért vajon? - ellenkezett a hivatalbéli.

- Az egyéb mellett azért is, mert csak akkor ugat, ha szükség.

Csak most vette észre a nadrágos, hogy mennyire ráfeküdt eszével a székely.

- Tovább ne folytassuk! - ajánlotta.

- Nekem nem is haszon... - szúrta meg megint az öreg.

Ahogy a következő faluba értek, s egy szép tömött menyecske szembejött velük, hunyorított az úr, s így szólt:

- Jó volna közrevenni!

- Melyik felit választaná? - kérdezte a székely.

- Én a balt.

- Akkor eppen jó, mert én a jobbik felit szeretem.

- Nem sokat érne véle.

- Én tudom, hogy sokat, mert annak titka van - hunyorított a székely.

Lukács úr is tanulékonyabb lett egybe.

- Mi a titka? - hajlott közelebb.

- Annak az eppen - beszélte a sófalvi -, hogy a fehérnép az Istennek az az egyetlen teremtménye, amelyiknek a jobbik fele nem jobbról van.

Ezt már nagyban helyeselte az úrféle is. Sőt a falu végéig egyet mulatott rajta. Itt azonban valami zajgó legénykecsapatot értek bé a szekérrel. Az öreg meg is olvasta őket, s azt mondta:

- Tizenhárom.

- Elég volna egy házhoz - barátkozott a másik.

Az öreg azonban nem is hallotta talán. Gondolkozott újra. Majd az ostornyelet maga elé csiptette, s dohányt vett elé, hogy szivarat sirítsen. Nyugodtan kivárta, amíg füstre kaphatott, s akkor így szólt:

- Melyik több, lám mondja meg: tizenhárom csaló-e, vagy tizenhárom legényke?

- Tizenhárom csaló - felelte Lukács úr nyomatékkal.

A szekeres is ezt akarta mondani, s azért egy kicsit ingerkedve kérdezte:

- S mért?

- Azért - felelte a hivatalbéli -, mert a tizenhárom csaló közül egy-kettő bizonyosan gyermekes család feje, s én azt is számítom.

Kezd az esze megjőni - mondta magában a székely, de ha egyenesen belészakad, úgyis többet akart tudni.

- Én nem azt mondanám - szólt némi fontolgatás után -, hanem azt, hogy tizenhárom legényke mégis több.

- Hogy magyarázza? - érdeklődött a nadrágos.

- Ezt az igazság magyarázza, mert né, számítsa csak meg: a tizenhárom legénykének van tizenhárom teste s tizenhárom lelke, az összesen huszonhat. A tizenhárom csalónak pedig van tizenhárom teste, de csak egyetlenegy lelke.

- S az az egy melyiké a tizenhárom közül? - kérdezte Lukács úr.

- Az egyiké se, hanem az ördögé - jelentette ki a székely.

Ezt az egy győzelmet nem bánta a hivatalbéli sem, mert a csalók hálójában vergődött már ő is. Több mint egy kilométert kuncogott rajta. Akkor vette csak észre, hogy közelednek Korond felé, ahol ő leszáll, s vége. Most nagy kedve lett hirtelen.

Repülni vagy legalább játszani szeretett volna. Vizsgálódott is, hogy mit tehetne végezetül. Egyszerre vicces ötlete támadt: kihajolt a szekérből, majd ijedten visszakapta magát, s kiabálni kezdte:

- Hó, bácsi, hó! Ki akar esni a kerék!

Az öreg lefogta lovait rögtön, kiugrott a szekérből, a nyelve hegyén egy káromkodással a másik oldalra került, de ott megütközve így szólott fel az úrnak:

- Hiszen nem is akar kiesni!

- Az akarna - mondta Lukács úr -, csak a kerékszeg nem engedi.

Az öreg nagyot nyelt, hogy ilyen sikeresen megviccelte egy nadrágos. De nem szólt, hanem felült, s barátságosan hajtani kezdett. Titkon azonban bosszút forralt, s egyszer megcsillant a szeme, jelezvén, hogy mindjárt megszenvedsz, te kolduskirály!

Közben beérték a falut, s csendesen zörögtek tova.

- Annál a hídnál leszállok - mondta Lukács úr.

- Melyiknél?

- Ennél né!

Mire kimondta volna, jót húzott a lovakra a székely, s a szekér hányni kezdte sebesen a farát.

- Álljon meg! - kiáltotta Lukács úr.

De az öreg még jobban szabni kezdte a lovakat, s ki a faluból, s poroztak veszettül fel az úton. S közben odareccsentette a szót:

- Nézze a kereket az úr, lám, nem akar-é kiesni!

Egyetlen futásban értek a faluba, s ott egy ház előtt leállította lovait az öreg, s nagyot szusszanva így szólt: - No, hazajövénk, hálistennek!

A nadrágos leugrott, s arcából kikelve ordította:

- Disznóság! Így elvágtatni az emberrel!

S újabb nyomatékkal hozzátette:

- Én Lukács Mihály vagyok, tudja meg! A korondi Lukács Péternek a fia, tudja meg!

A székely ránézett meredten, majd a fejét vakarni kezdte:

- A tűz lángja vesse fel, hiszen az a Lukács Péter az én onokabátyám.

Meglaposodtak mind a ketten. Aztán az öreg megfordította szekerét, s így szólt:

- Gyere, ecsém, ülj fel, s hazaviszlek.

Lukács úr a kalapját verte a lajtorjához, úgy röhögött. Elhelyezkedtek megint.

- Hát honnét jössz, ecsém? - kérdezte az öreg.

- Én Kolozsvárról. Hát maga, bátyám?

- Én valami sót szállíték Udvarhelyre, s jól felmérgesíte a boltos.

Egy korcsma előtt megálltak a lovak. A székely leszállott.

- Gyere, ecsém, s igyunk meg egy féllitret erre a társosjátékra!

Bémentek, s legényesen elkiáltotta magát az öreg:

- Hé, egy litret a jobbikból!

Az első csillag lekacagott a Sóvidékre; a gyerekek pedig imádkoztak a faluban.

1

Nagy legenda a bibliai Paradicsomkert, de ha mégis létezett csakugyan, ott olyan idő járhatott, mint itt ezen az esteledő nyári napon: csendesen fényűző, szelíd és kacagó, boldog és végtelen.

Így szóltam magamban bolygásom elején a falu feletti dombon. Majd megindultam, és repdestek a szemeim, és fel-felnevettek néha, pedig nagy nemzeti bánat rágta szívemet. De most úgy láttam, hogy játszik az ég világán minden: játszik a Nap, ahogy kerek, langos fejét kacagva a hegyek mögé húzza, mint egy bujkáló óriásgyermek; és játszottak a varjak, amint a jegenyefa tetejéről kancsi szemekkel utána lestek; igen a dombok, ahogy fénykötelet húzni felálltak; az erdők, amint illatos aranyfüstöt pöfékeltek lomhán; a szitakötők, ahogy serényen cikáztak, mintha most keltek volna ki a petékből, melyeket a szivárvány a vízbe rakott; a két szomszéd falu, ahogy az országutat egy mesebeli borotvaszíj módjára feszesre kihúzva fogta; és játszott mindenekfelett maga az égbolt, amely a végtelenbe kifeszülve lebegett, mint egy univerzális napernyő, minek a nyelét elvesztette a Föld.

És mégis minden örökízűnek látszott. Bizonyos voltam benne, hogy így volt ez a fáraók idejében is, vagy a mi Szent László királyunk idejében. Éppen így, mint most: Ferdinánd román király erdélyi uralkodásának második nyarán.

A folyó vize a régi örök kottára muzsikált, a rétek a mindenkori színbe borultak, a búzák pedig az állandó aranyba. A föld nem változott, amelyen álltam, csak újfajta emberek jelentkeztek rajta.

Láttam is egyet ezek közül, amint a falu felöl egyenesen irányomban tartott, fegyverrel a vállán. Hamar a búza közé húzódtam, hogy lássam, hogyan viselkedik a szabad természet ölén. Csendes menésben és dudorászva jött a kicsi ösvenkén, amely a búzák között bujkált illatot szuszogva. S a képzeletem játszani kezdett:

- Hó, ki vagy?

- Csendőr, román.

- A neved?

- Stefan.

Még jó, hogy felelt, mert az volt az uralkodó érzésem, hogy rossz véleményt tápláljak felőle. Így csak legyintettem feléje egyet:

- Mehetsz!

Fegyvere mellett valami rangfokozat volt a vállán. Öltözetén látszott, hogy tisztaságra törekszik. Barna szemei békések voltak, fiatal arca sima és derült.

Erdélyi fiúnak látszott.

Ahogy utánanéztem, s nagyléptű, kissé parasztos járását figyeltem, egyszerre egy leány alakja tűnt a szemembe, amint jött e katonával az ösvényen szembe. Piros szoknyát viselt, s a derekán felül csak inget, mit a nyakán szélesre kihajtott. Kalapja nem volt, cipőjét is csak meztelen lábára húzta. Barnapiros arca forró lehetett, mert virág módjára virítani látszott.

Mozdulatlanul figyeltem őket a búza közül, mert nagyon kíváncsi voltam erre a találkozásra. Elgondoltam hirtelen, hogy most két erdélyi nép gyermeke fog egymás szemébe nézni, itt a mezei ösvényen, ahol senki sem látja őket, csak az Isten és én. A városokból ugyanis sok baj és gyűlölködés híre jött, mellyel e két nép nyomorgatja egymást. Azonkívül több ízben hallottam azt is, hogy a román csendőrök garázdálkodnak néha a mi leányaink és asszonyaink körül. Amint ez keresztülfutott hamar a fejemben, önkéntelenül körülnéztem, hogy valami kézbelit nem látnék-e, amellyel szükség esetében megvédjem az én népem leányát. Nem láttam azonban semmit, mire megtapogattam a zsebemet, hogy nem felejtém-e otthon a bicskát. Láttam, hogy nem, s nyugodtan vártam.

A katona feszesebbre húzta fegyvere szíját, s maga is egy kicsit peckesebbre feszült, mintha valami feljebbvalóját látta volna jőni. A leány pedig alig észrevehetőleg jobbra és balra nézett, majd lesütött szemekkel ringatta magát közelebb. Már csak két lépésre lehettek egymástól, s akkor láttam, hogy a katona elereszti jobbjával a szíjat, és könnyedén tiszteleg.

- Jó napot kívánok! - köszönt.

- Nincs baj! - mondtam.

A leány nem állott meg azonban, sem a szemét fel nem vetette. Félénken visszaköszönt ugyan, de annyira halkan, hogy én csak ezt hajlottam:

- Isten.

A katona hirtelen megállt, a sapkáját feljebb lökte a fején, s egy kissé ingerülten szólt a leányra:

- Állj meg, babám!

- No-no... - helyesbítettem én is, miközben azt hittem, hogy rögtön futásnak ered a leány. Azonban nem jól számítottam, mert megállt, és a katonára nézett. A legény feléje mozdult, és derűs arccal, de tisztelettudóan szólt:

- Hova siet olyan nagyon?

- Haza indulék - mondta a leány.

Feltűnt nekem, hogy egészen barátságosan szólottak. Arra gondoltam, hogy ismerték talán korábban is egymást. De láthattam rögtön, hogy most beszélnek egymáshoz először, mert így folytatta a csendőr:

- Hogy hívják magát?

- Demény Etelkának - mondta a leány, de nem kérdezte vissza a katonát, pedig ez láthatólag várta.

- S hol laknak?

- Mü a nagyút mellett, eppen szembe a hitelszövetkezettel.

Erre levette fegyverét a csendőr, s jó néhányszor megütögette agyával az ösvény kemény útját. Egyébként is látszott rajta, hogy valami nagy elhatározás előtt van. Végre felnézett, és így szólt:

- Én elmennék valamelyik este magához, ha szívesen látna.

A leány elgondolkozott egy pillanatig, majd leszakasztott egy búzafejet, s mialatt nézegette, így felelt a csendőrkatonának:

- Én nem bánom, csak apámék meg ne haragudjanak.

- Hát mikor menjek?

Egy pírhullám futott az Etelka arcán, majd nevetve mondta:

- Jöjjön szombat este.

- Ma kedd van, ugyé? - számította a legény.

- Ma az, egész nap.

- Eleget kell várni - mondta a katona, és egy sóhajtással vállára vette megint a fegyvert, és a leány felé nyújtotta a kezét. S ahogy így álltak hosszan kezet fogva, láttam, hogy nagyon közel hajlanak egymáshoz. Nem tudom miért, de nagyon fájt volna, ha csókra mennek. Szerencsémre azonban barátságosan elköszöntek. A leány megindult, és halkan énekelni kezdett. A katona meg sokáig állott helyben, nézvén a távolodó leányt, akit én is néztem. Ő ringó járását és szép kerek farát szemlélte, én pedig a fehér ing alatt szökdöső két játszi melle halmát.

Az a vágyam jött, hogy valamiképpen a leány elé kerüljek magam is, mert nagyon kívántam barátkozni véle. Mielőtt azonban indulni akartam, egy pillantást vetettem a csendőr felé, mert nem akartam, hogy lásson. S ebben a pillantásban meghűlt bennem a vér: a katona lövésre felemelve tartotta felém a fegyvert. Hamar a földre kuporodtam a sűrű magos búza közé, de alig szusszanthaték egyet, el is sütötte puskáját már. Vigyázkodva felemelkedtem, s hát egy riadozó nagy verébcsapat takarodik tova a fejem felett. Már tudtam, hogy azokra vadászott, de láttam azt is, amint bément a búza közé, s ott keresgélt valamit, majd egy meglőtt verebet magasra dobott, miközben így kiáltott:

- Noroc!

Ebben a vadságában nagyon idegennek találtam. El is gondolkoztam a dolgon, s úgy vélekedtem, hogy nem cselekedte volna meg ezt az egész garázda dolgot, ha ennek a mi székely földünknek lett volna a szülötte. Fel is tettem a kérdést, hogy mi jogon kerülgeti a mi leányainkat, és mi jogon lövögeti agyon a mi verebeinket? Utóvégre, ha ez így megyen, eljöhet ide akárki, s akármekkora rontást vihet véghez bennünk és a mi jószágainkban!

Nagyon haragudtam, és teljes joggal. Oda is fordítottam feléje a fejemet, hogy egy éles pillantással megrójam az egész falu nevében. Azonban már tovalett időközben. Gyorsan kijöttem a búzából tehát, és ösztönös sietséggel megindultam a leány után. Haladhattam már valami tíz lépést, amikor cselekedetem célja öntudatos lett előttem. Feltettem tehát magamnak a kérdést, hogy miért is eredtem valójában a leány után? Azért-e, hogy barátkozzam, és férfiú legyek véle, ha ő is úgy akarja? Vagy talán valami más cél vezet? S akkor azt feleltem, hogy nem mint férfiú sietek utána, hanem mint székely ember, akinek résen kell állnia, és védenie kell a székely javakat. Úgy éreztem, hogy kötelességem lebeszélni ezt a szép tiszta leányt arról, hogy közelebbi ismeretségbe ereszkedjék a román katonával, vagy éppen vérét vegyítse véle.

Vizsgálódni kezdtem a leány után, de nem láttam sehol. Sőt énekét sem hallottam, pedig csendes volt a mező. Futásra vettem a dolgot tehát. Amint kiérkeztem a búzák közül, megálltam. Éppen egy dombon voltam. Hiába néztem azonban újra és újra körül, mert nem találták meg szemeim sehol a leányt.

- Talán az Isten repítette el ilyen hirtelen előlem! - mondottam, és leültem a gyér, de virágos fűbe, hogy gondolkozzam. Feladtam magamnak a tételt, amely így szólt: "Egy székely leány és egy román fiú kezdik megszeretni egymást." Akkor magamra parancsoltam, a szívemmel és a véremmel egyaránt valódi székely emberre, hogy őszintén, minden elfogultság nélkül, itt a végtelen mezei templomban, Isten eleven jelenléte előtt, szóljak hozzá a dologhoz, és fejtsem meg, ha tudom.

Mondhatom, sokat és sokáig vergődtem szívemben és elmémben egyaránt. Egyszer felültem, máskor könyökömre ereszkedtem, majd hanyatt, majd hasra feküdtem. Megküzdöttem különböző angyalokkal és arkangyalokkal, akik mind vallási vagy hazafias vagy másféle nagyobb eszmékre kértek tőlem esküt. Először a férfiút győztem le magamban, aki minden kívánatos leányt és asszonyt magának óhajt. Ez nem ment olyan nehezen, mint ahogy én gondoltam volna. Utána a katolikus vallásban való neveltetésem került sorra, majd erdélyi mivoltom, majd pedig erős székely érzésem és hitvallásom. És be kellett vallanom, hogy ezeken az alapokon, sem az egyiken, sem a másikon nem lehet megoldani a székely leány és a román fiú közötti szerelem problémáját, ami olyan egyszerűnek látszik. Akkor a világ kezdetére gondoltam és azokra a tanításokra, amelyek az első emberekről szólnak, majd az Ádám gyermekeinek meg nem fejtett szaporodási körülményeire, végül pedig Istenhez mentem, minden dolgok kútfejéhez, s az ő szándékaira gondoltam, melyekkel teremté az embert. És itt egyszerre nagy világosság és öröm támadott bennem és megfeleltem:

- Ama leány nem székely leány volt. És ama katona nem román katona volt. Hanem emberek voltak mind a ketten, akiknek nem az parancsoltatott, hogy származásukkal büszkélkedjenek, hanem az, hogy szaporodjanak, és népesítsék be Emberrel a földet.

Ekkor azonban mintha elszenderedtem volna. Mert alaposan szürkült, mire felmerültem valami messzi világból. Talpamra állottam, hogy hazamenjek. Fecskéket láttam, amint hegyeket és völgyeket rajzoltak szárnyaikkal a levegőbe. S messze az úton két fehér ökröt, ahogy lassú nyugalommal egy szürkeségbe merült szénásszekeret húztak.

Csendesen ereszkedtem a falu felé, s egyszer, nem is tudom hogyan, nagyszerű ötletem támadt. Még meg is álltam, és úgy mondtam gyermekes örömmel:

- Szombat este én is elmegyek a lányhoz!

2

Másnap beszéltem két legénnyel, hogy jöjjenek el ők is. Kérdőleg néztek rám, ami meglepett, ámbár számíthattam volna reá. Egy pillanatig azon gondolkoztam, hogy mit feleljek, mert nem akartam elárulni semmit. Azt mondottam, hogy igen érdekes dolgokról fogok beszélni, amelyeket fent Kolozsvárott és más helyeken tapasztaltam. Láthatólag felkelt bennük a kíváncsiság, s csillogó szemük is mutatta, hogy szeretnének e zavaros időben tudni mindent, pedig egyszerű falusi legények voltak.

A következő napon három másikkal beszéltem ebben az ügyben. Ez volt csütörtökön. Pénteken újabb kettőt hívtam meg a leányos házhoz, szombaton pedig Balla Gáspárt, akivel nagy barátságban voltam legényke-koromban.

S amikor szombaton este édesanyámmal és a testvéreimmel megvacsorázhattam, azt mondottam, hogy valami kutyának való, szédületes fejfájásom van, s a jó lagymatag esti levegőn megjárom magamat.

Nem akartam elárulni ugyanis, hogy leányhoz megyek, mert nevettek volna rajtam.

Ahogy kimehettem a kapun, egyszerre nagy és merész vállalkozásnak tűnt fel az egész. Igaz, hogy a házat ismertem jól, ahova menendő voltam, s igen a kedves szülőket és a szép leányt is, de gyermekkorom óta nem jártam soha náluk. Bizonyosan csodálkozó szemekkel fogadnak majd, gondoltam, vagy pedig megzavarja őket a nadrág, amely lábszáramon harangoz. De ez még mind semmi volt ahhoz a dologhoz képest, ha netalán a leány áldott állapotba kerülne ezen idő tájban: mert akkor ezt egyenesen reám fogják, s nemcsak a falut, hanem az egész vidéket bétöltik a hírrel.

Ilyen gondolatok kínoztak egészen a kapuig. Ott azonban megbátorodtam egyszerre nagyon, s úgy mentem bé, mintha hazamennék. Koppintottam illemtudón az ajtón, s mosolyogva béléptem a jó tágas szobába.

- Adjon az Isten jó estét! - köszöntem, mire Demény bácsi rögtön fejállt egy kurta lábú székről, s erős kézfogással üdvözölt, majd örömében a vállamra tette a másik kezét.

- Adjon az Isten, kedves ecsém, komámnak fia! - mondta szinte tüntetőleg, majd a vállán hátradobta a szót: - Kerítsetek egy széket, te!

Serényen kerített is a leány, és reám nézett csillogó kék szemeivel. Éppen a háziasszonyt üdvözöltem akkor, de hamar túltettem magamat rajta, s egy kicsit játékosan megszorítottam a leány meleg kezét.

- Hát mikor aratunk, gyöngyvirág? - kérdeztem.

- Maga nélkül nem is lesz meg - mondta kötekedő hangon.

- A jövő héten már vághatjuk is - szólott a gazda, jelezvén, hogy ebben a kérdésben ő az illetékes.

Még öt legény volt ott, közöttük az én régi barátom is. Keményen kezet ráztam azokkal is, majd a széket hátrább vittem az öreg mellé, hogy onnét mindent jól szemmel tarthassak.

- Eljöttem, hogy egyről-másról elbeszélgessünk - mondtam.

- Az jó is lesz - fűzte az öreg -, legalább megtudjuk, hogy miért nem jó a világ.

Megnyugodtam, hogy ilyen jól és kedvesen keresztülestem az ismerkedés küszöbén. Az öröm könnyűvé és vidámmá tett egészen. Beszélgetni kezdtünk. Először csak az öreggel ketten, majd a legények is közénk ereszkedtek. Kérdéseket tettek, hol a gazdasági, hol a politikai helyzetre vonatkozólag, hol a városi megélhetést illetőleg. Én azonban egy-két szóval elütöttem mindezt. Inkább arra törekedtem, hogy kedvre derítsek mindenkit. Ismertem ugyanis a székely ember természetét, s tudom, hogy játszi és csipkedő, amikor kedve vagyon. Azt akartam tehát, hogy a román katona; aki bármely percben érkezhetik, úgy essék be e derűs szobába, mint a jó meleg vízbe, melyben ficánkoló halak csipkedik, jelezvén, hogy a cápa is vízben lakik.

Elmondtam nekik a csíki ember történetét az ördöggel, utána pedig Chaplint kezdtem kézzel-lábbal utánozni, mondván melléje furcsa, csukladozó mesét. Javában mókáztam, s ők javában nevettek éppen, amikor kopogtatott valaki az ajtón. Mind arra néztünk, s hát az én katonám ereszkedik az ajtó szájából elé. Köszönt, és rögtön meg is állott, mert szembe ütötte a hullám, amely a megrebbent szemekből feléje csapott. Ő azonban egy önkéntelen mozdulattal a karján fityegő fegyveréhez nyúlt, mintha megszállotta volna a hadisten szelleme, mondván: ne félj, zsandár! És nem is félt, hanem otthonosan, sőt a katona ízetlen fölényével kezdett mozogni. Úgy mellékesen kezet fogott mindegyikkel, s amikor reám került volna a sor, figyelmeztetett a szemeivel, hogy jó volna talán felállni. Én azonban gondolatban hivatkoztam a békére, amelyben élünk, és nem állottam fel. Erre nyersen kezelt velem, és azt mondta:

- Stefan.

Odaszóltam valamit hirtelen hangon, de a csendőr nem hallotta meg, vagy nem akarta talán meghallani szómat. Egyenesen a leány mellé telepedett a kanapéra, s még jól megrecsegtette e tisztes székely bútort, mintha kínozni akarná.

A legények összenéztek.

Figyeltem, és készakarattal semmit sem szóltam. Vártam az első hangot. Demény bácsi szivart sodort, mint hirtelen jött gond idején. A leány pírba borult arccal kurtákat felelt a kedélyeskedő katonának, a legények pedig megtömörödtek, és összedugták a fejüket.

Nem szóltam most sem.

Végre a gazda rágyújtott, majd köhintett egyet, s nagy nyugalommal ezt kérdette tőlem:

- Kolozsvárt van-é sok romány?

- Ott elég van - mondtam.

Erre megtűrte a nyakát az egyik legény.

- Itt csak egy van - szólott, és röhintett egyet.

Megijedtem, hogy valami bajt találnak csinálni e békés házban, s azért békítő szándékkal utánatettem:

- Azok között is van jó ember.

- Ott van, ahol sokan vadnak - mondta megint a legény.

Láttam, hogy ezekkel immár bírni nem lehet, s barátságosan kérdeztem a katonától, hogy őt is beszédbe csaljam:

- Mondja, vitéz úr, mi a véleménye a székelyekről?

- Verekedő nép és csúfolódó - mondta.

Kissé felingerelt, mert azt vártam volna, hogy több tisztelettel beszéljen az én népemről. Kötekedő hangon jegyeztem meg:

- De a székely leányokról jobb véleménye van, ugyé?

- Azokról a legkedvezőbb - fölényeskedett.

- Kedvező kedviben van - szólalt meg az én régi barátom, s láttam, hogy hegyesen nézett a katonára.

Kacagtam egyet, és lefordított tenyérrel intettem, mintha le akarnám fektetni a peckes szavakat.

- Hallották-é a vak ló történetét? - mondtam egy kanyarodással. - Azét a vak lóét, amelyik Tündérországba vitte a királyfit, mert nem látta a kövér füvet a réten.

Stefan hegyezte a füleit, mert valami hátbatámadást gyanított.

- Az nem királyfi volt - mondta az egyik legény -, hanem cigány, mert nem jár más nemzetség vak lovon soha.

- A mesében még döglött lovon is jártak, mert ott minden lehetséges - mondtam.

- Az a mese olyan, mint a mü életünk - szomorkodott a gazda, s térdere lógott a feje. - Mert ebben a mü életünkben is minden lehetséges.

Engemet is elszomorított ez a mélységes hasonlat, amely a nép szívéből bugyogott egyszerre fel, mint a fekete vér. Sokáig nem szóltam semmit, s a legények sem semmit. Csak néztünk magunk elé az árvaság végtelen szomorúságával, mert tudtuk, hogy nekünk még egy vak lovunk sincs, de még egy megdöglött hitvány gebénk sincs, csak magunk vagyunk a beborult időben, fényt vetve néha, mint a csillagok, melyek csodálatos, dús tavaszi éjszaka után sírnak.

Úgy éreztem, hogy nyugszik kedvemnek napja, hogy ki tudja, melyik Sors csillagával keljen fel a holnapi reggel. Mintha nagy tenger vizébe merültem volna, ahová népem rengeteg elődjét temették. S mintha a tengerben fekete kagylók különös vonalaiból kellett volna megfejtenem a jövendőt. Arra rezzentem meg, hogy valaki jó éjszakát kíván. Láttam, hogy a katona veszi a búcsút.

- Még maradhatna - mondtam minden gondolat nélkül.

- Majd máskor - felelt, mint aki a dolgában biztos, és lépett kettőt elégedetten az ajtó felé. Ekkor azonban utánaszólt hirtelen az egyik legény:

- Né, a puskáját itt felejtette!

A katona visszafordult rögtön, és vigyázkodni kezdett. Majd jövést is visszajött, és úgy kereste növekedő nyugtalansággal a fegyverét, amely ott lógott pontosan a karján. Inteni akartam neki, de aztán nem szóltam mégsem, hadd menjen a játék. Egyszerre azonban röhögni kezdtek a legények éktelenül.

- Hány volt? - mondta valamelyik.

- Mert egy a karján van - szólott a másik.

Kiveresedtek a csendőr fülei helyből. Azonban nem szólt, hanem megindult némán az ajtó felé. A leány is felállt, hogy kikísérje, de az apja kivetette eléje a lábát, tilost jelezvén.

- Nem kellett volna kifigurázni - mondtam őszinte szívvel.

- A medve is tövisbe lépik néha - magyarázta az egyik -, miközben fut a párja után.

Boldogan kuncogtam utána. Elnéztem sokáig búgó, darabos örömüket, de nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy a csendőr bosszút fog állni. Talán lesbe is húzta magát odakünn, és vár valamennyiünket. Nagyon izgatott a dolog. Azt mondtam, hogy fáj a fejem, amiben nem is hazudtam, mert ideges nyilallások jöttek a vakszemem környékére. Engedelmet kértem, és búcsút vettem tehát. Legvégül jeleztem még, hogy legközelebb elbeszélem, amiket akartam, mert a csendőr előtt nem lehetett volna semmit mondani, hogy amögött ördögöt ne keressen. Etelkának intettem, hogy ne fárassza magát utánam, s kijöttem. Azonban amint a kaput bétehettem magam után, valaki rám kiáltott:

- Állj meg!

Megállottam, s így szóltam mosolyogva:

- Tudtam.

- Maga ki? - kérdezte a csendőr barátságtalanul.

- Hogy érti ezt? - mondtam, mert pontosan akartam felelni.

- Úgy értem, hogy maga kicsoda?

- Én székely vagyok - feleltem neki.

- De mi a neve?

- Becsületes dologban ez s ez.

- Maga zsidó?

- Még nem.

- Hát hova való?

- Én ide. Hát maga?

Megmozdította a fegyverét, jelezvén gyengéden, hogy nekem nincs jogom kérdezni.

- Maga hol lakik?

- Én Kolozsváron, volt-e ottan?

Rám villantotta a szemét, és tovább faggatott:

- S magának mi a foglalkozása?

- Én diák vagyok.

- Milyen diák?

- Garabonciás - mondtam, és nevetni kezdtem.

- Induljon előttem! - intett, és úgy tett, mintha kuglizni akart volna a fejemmel. Valami ötven lépést mehettünk azonban csak, s akkor azt parancsolta, hogy álljak meg.

- Igazolványai vannak-e? - kérdezte.

- Lesznek - mondtam, és előszedtem őket. Forgatni kezdte a gyenge holdvilágon, mire én gyufát gyújtottam, és előzékenyen tartottam neki. A harmadik szálnál visszaadta írásaimat.

- Magára nem haragszom - szólott előzékenyen, és hazabocsátott. Még meglestem, hogy merre lesz el, s amikor láttam, hogy visszamegy a kapuhoz megvárni a legényeket, hazamentem, és csendesen lefeküdtem.

Másnap azt hallottam, hogy javában aludt a kapuzábénál, amikor egy óra tájban elmentek a legények.

3

Jól emlékszem, éppen Péter és Pál után történt mindez néhány nappal. Én akkor az egész nyarat otthon töltöttem nagy tusakodás és vívódás között. Naphosszakat a mezőkön és az erdőkön bolyongtam. Sokszor még éjszakára sem mentem haza, hanem tüzet raktam ott, ahol az este rám borult, és órákig néztem a lángba. És gyakran úgy éreztem ilyenkor, hogy szememből a tűzbe hullanak régi vágyaim. Különös temetés volt ez: mintha aranyszálak lettek volna szomorú szememnek a sugarai, s azokon meghalt álmaim hengeredtek volna a tűzbe, akár kisgyermekek halott testei a tenger lángoló vizébe.

Szegény anyám hiába emésztette önmagát értem: a vígság rózsái hamarosan lehervadtak két arcámról, s napról napra mind szótlanabb lettem. És nem csoda mindez, mert saját álmaim sírján előmbe jöttek a Nép álmai, az örök székely álmok. Azokat már nem lehetett eltemetni, mert tudtam, hogy ha megteszem ezt is, holttestemet ki fogja vetni a föld. Így történt, hogy kínjaim az elmúló napok arányában mind nagyobbak lettek.

Népemnek sorsán meditálva, úgy jártam-keltem immár, mint egy lázongó kísértet, mint egy megszenesedett és holtakhoz beszélő lármafa. Így ment ez egész júliusban, s tova augusztus közepéig. Akkor könyvekhez menekültem, azonban egyiket a másik után ejtettem ki a kezemből. S akkor egy reggel, nem tudom honnan és hogyan, az a szó jött a számra: Erdély. Többször elmondtam magamban, s mindinkább olyan lett ez a szó, mint egy óriás hajó, amelyre fel lehet szállani, s amellyel új partot is lehet érni talán. Éreztem, hogy élet kezd áramlani a tagjaimban ismét. Új gondolat napja sütött a szemeimbe, az erdélyi gondolaté! Új utat láttam az emberi szívhez, s ez az út az erdélyi út volt.

Megláttam már minden virágot a réten. Nagyon büszke voltam a hegyekre, és nyújtottam a nyakam, hogy jobban lássam őket. Sokat olvastam, jólesett az egyszerű falusi étel, és nyugalommal aludtam, mint a gyermek.

Egy ilyen augusztusvégi éjszakán történt, hogy úgy éjféltájban rázni kezdett az öcsém:

- Bátyám, keljen fel!

Riadtan felültem az ágyban:

- Mi az, te?! - mondtam, és éreztem, hogy nagy félelem szakadt rám.

- Félreverik a harangot!

Hallgatni kezdtem, s hát csakugyan kongattak, rémesen, halálos ízzel, mintha a csontját döngetnék az embernek, hogy kirázzák belőle a velőt.

- Mi van? Beszélj!

- Égés.

Leugrottam az ágyból, s a tornácba futottam, amelyről látni lehetett a holdvilágban a falut. Az öcsém előttem rohant.

- Né, ott ég valami! - mutatott a templom felé.

Csakugyan tűz látszott ottan. Néha fel-fellobbant, mintha nagyot fújna kínjában a föld. De nem volt olyan nagy lángtornyú tűz, mint amilyeneket én láttam néha a falun.

- Már oltják - mondtam. - Vajon kié lehet?

- Valahol a csendőrök körül van - állapította meg az öcsém.

Megdöbbentett a szava. Eszembe jutott a katona, a leány és a legények. Rosszat sejtettem, valami borzasztó rosszat. Annyira megviselt a rám zuhanó gondolat, hogy a tornác fájához kellett támaszkodnom, mert igen gyenge voltam.

- Nem nézzük meg? - szólott megint az öcsém.

Nem feleltem a szavára, mire megfogta a karomat és megismételte még egyszer a szót.

- De igen - mondtam végre.

Felvettem a ruháimat, és megindultunk ketten. Rémeket láttam és futó halált több ízben, amint tolvajmódra egy emberrel a karjai között átugrott a kerítésen. Amint a nagyútra kiértünk, már láttam, hogy szörnyű aggodalmam nemhiába kínzott.

- A csendőrök égtek - szólt az öcsém.

A kapunál megálltunk.

- Hiszen itt áll a ház - mutattam a laktanyára.

- A küsebbik égett le, ahol a konyha volt - mondta valaki.

Sikoltó sírást hallottam. Egy férfi nagyokat bődült kínjában, s néha nagyokat káromkodott. Messze volt tőlünk, de a hangjáról megismertem, hogy Demény bácsi. Szemeim elborultak egy pillanatra. Már bizonyos volt, hogy valami tragédia történt itten, a falu félelmetes ölében, ahol a halál közös dombon ül a virággal. Valahogy bémentem a kapun. Tele volt emberrel tömötten a hely. Szomorúak voltak, de láttam villogó szemeikben, hogy megszagolták az emberi rontást, és haraggal vannak tele a Sors iránt, amelyet a sátán szoptat fekete tejjel.

Nem mertem kérdezni senkitől semmit, hanem előrefurakodtam nehezen. Az erős füst csípte szemeimet, és ráült a tüdőmre ez a tűzköd. De mégis előküzdöttem magamat az udvar közepére, ahol síró asszonyok és dermedező férfiak állottak sűrű karikában. S mintha körülvettek volna valamit. Már nem tudtam tovább fojtani magamat.

- Mi történt? - bújtam oda egy férfihoz, akit jól ismertem.

- Bennégtek - mondta kurtán.

- Kik?

- Hát nem tudja?! Az a fiatal csendőr s a Demény Anti leánya. Valaki rájuk gyújtotta a sütőházat, s bennégtek... Üszkösen kerültek elé a gerendák közül. Ehelyt vannak a lepedő alatt... - mondta fojtott szavakkal.

Sokáig nem tudtam szóhoz jutni. Végre hullámzani kezdett a mellem a megindulástól.

- Tudtam... - ejtettem magam elé. Aztán elszántan odamentem, és felemeltem a takarót: két fekete alak feküdt szorosan egymás mellett. Emberi formájuk nem volt már azonban.

Mellém húzódott az előbbi ember.

- Nem akarták hozzáadni a leánt - mondta -, de ők szerették egymást erősen. Elegyezték, hogy összekelnek a világ búszújára is. Tegnap reggel osztán szekeret fogadott a csendér, felültek ketten, s elmentek a városba, titokban a paphoz, aki megeskette. Lakodalmat sem csináltak, hanem behúzódtak ebbe a kicsi sütőházba. Valaki nem szenvedhette, s tűzbe borította őket.

Intettem, hogy ne mondjon semmi egyebet. Már mindent tudtam.

Ott állottam még megrendülve sokáig. Néztem a fehér takarót, és láttam alatta a két vértanú-embert, amint örök békességben feküdtek. És amint a földnek, amelyen feküdtek, és az embereknek, akik e földön álltak, feketén hirdették az erdélyi gondolatot.

Nem tudtam otthagyni őket, amíg nem hajnalodott. Akkor megindultam a derengő mezők felé, és mentemben azt a két csillagot néztem, amelyek mind a ketten szomorúan és különös szépen ragyogtak Erdély földje felett.

Négy kerek esztendőt, négy szörnyű esztendőt folyvást egyet omlék a világnak vére. A negyedik végén, őszre menendőben, lefeküvék patyolat ágyába szép Domokos Anna. Alig imádkozott, szépen elaluvék. Akkor elejébe tiszta álom jöve s abban az álomban egy fekete madár. S az a nagy fekete madár felszállott a házra, annak jobb szárnyára.

- Honnét jössz, te nagy fekete madár?

- Idegen országból, szép Domokos Anna.

- S onnét mi hírt hoztál, nagy fekete madár?

- Onnét biza országodnak halálát s a katonalegények megszabadulását.

- Jaj, nem bánom országom halálát, csak a szeretőmet mondd meg, nem láttad-é, nagy fekete madár?

Megrázta a tollát az éjjeli madár, s Domokos Annának ő csak ennyit mondott:

- Nézd meg a színömet, szép Domokos Anna.

- Megnéztem, megláttam, szép fekete madár.

Akkor felrepüle, s emígy éneköle:

- Tiszta fehér voltam, mikor a sok legényt embert ölni vittem, de fekete lettem világ nagy gyászától...

Szép Domokos Anna ilyen álmot látott.

Álom után, fényes reggel, kútra indult vizet meríteni. Hét teli kártyával vizet merített is, belé is öntötte virágos nagy kádba. Levette ruháját szép Domokos Anna, s megmosta dalolva rózsaszín arcáját. Megmosta utána két gyümölcsös mellét, s meg végetes-végig szép patyolat testét.

- Hova készülsz, édes lányom?

- Örömre készülök, kedves édesanyám.

- Miféle örömre, egyetlen lányom?

- Jőnek a legények a nagy háborúból, s közöttök kell legyen az én szeretőm is.

Szépen páváskodott, s fejér gyolcsinget vett. Derekára piros szoknyát, két lábára gyenge csidmát. Arcájára Napnak ragyogását, s szíve köré Holdnak a szerelmit. S hosszú szőke haját pántlikába fonta, s vállára ereszté.

- Hova indulsz, édes lányom?

- Megyek a falu végére, szeretőmet várni.

- Ne menj, lányom, várd meg itthon.

- Biza elmegyek én.

El is ment a falu végére szép Domokos Anna. Ott várta a legényt déli harangszóig, s déli harangszókor onnét hazajöve. Megsétálta magát virágos kertjében, s leszakasztott három ékes szálat. Hajának szálával azt ő egybekötötte, s elindula ismét a falu végére.

Ott várta a legényt esti harangszóig, s esti harangszókor onnét hazajöve.

- Hol van a szeretőd, kedves szép leányom?

- Baja esett, édesanyám, nem jöhetett mára.

Lefeküdt ágyába szép Domokos Anna. De hasztalan tette, mert a forró párnán szerelem gyötörte, álom elkerülte. Éjfél idejéig feküdt jobb oldalán, éjfél idején túl feküdt bal oldalán.

- Hová lettél, te fekete madár?

Hajnal hasadtakor felkelt az ágyából szép Domokos Anna.

- Jaj, az a háború bár ne is lett volna!

Más színű szoknyát vett, s a haját befonta másik pántlikába. Arcájára vette Holdnak vágyódását, szíve közepébe harangok hívását.

- Hova indulsz, édes lányom?

- Megyek a falu végére, szeretőmet várni.

- Ne menj, lányom, várd meg itthon.

- Biza elmegyek én.

El is ment aznap is szép Domokos Anna. Ott várta a legényt déli harangszóig, s déli harangszókor onnét hazajöve. Megsétálta magát virágos kertjében, s három virágszálat tegnapi csokrához odakötött. S csak elindult ismét a falu végére. Ott várta kedvesét esti harangszóig, s esti harangszókor onnét hazajöve.

- Hol van a szeretőd, kedves szép leányom?

- Baja esett, édesanyám, mára sem jöhetett.

Lefeküdt ágyába szép Domokos Anna. De hiába feküdt az ágyába megint, mert a nagy szerelem még jobban gyötörte, s a jóltévő álom még jobban kerülte. Két óra hosszáig feküdt jobb oldalán, két óra hosszáig feküdt bal oldalán.

Így kínozta magát éjfél idejéig.

És akkor felkele szép Domokos Anna. Lámpát nem is gyújtott, édes szülőanyja nehogy észrevegye. Fáradt derekára fekete szoknyát vett, s a Hold világánál feketébe fonta hosszú szőke haját.

Két arca dombjára hullócsillagot tett, a szívébe pedig síró Szűzmárját tett.

Csendben elindula, ajtóig eljuta. De akkor az ajtó sírással nyikordult, s édes szülőanyja erre felriadott.

- Hová szököl éjjel, felnevelt leányom?

- Megyek harmatot gyűjteni, mosdóvizembe hinteni.

- Ne menj, te szótitkoló leány.

- Szívem így rendelte, jaj, én elmegyek.

Megindula szép Domokos Anna, s ki is lépett feketében az anyai házból. Udvaron megállott, kezét összefogta, s felnézett a házra, annak jobb szárnyára.

- Hova lettél, te fekete madár?

Akkor béfordula virágos kertjébe, annak sok virágját mind leszakasztotta, s meleg szép ölében mind fel is halmozta. Gyenge holdvilágon ismét elindula, s egy példakísértet elejébe állott.

- Hová mész, te gyönyörű szép leány?

- Megyek a falu végére, szeretőmet várni.

- Ne menj oda, boldogtalan, gyere háljunk együtt.

- Távozzál, kísértet, én megyek utamra.

Virágai közé elrejtette piruló arcáját szép Domokos Anna, s megint elindula. Gyenge csidmáival csak kétszer koppintott, s a példa kísértet akkor ismét elejébe állott.

- Fogadj szót te nekem, gyönyörű szép leány.

- Távozzál, kísértet, megöletlek az én szeretőmmel.

- Avval meg nem öletsz, mert az jó helyen van.

Megvillant a szeme Domokos Annának.

- Ki vagy, te kísértet?

- Nagy vitéz vagyok én, mert a háborúnak angyala vagyok én.

- Verjen meg az Isten!

Így szólott nagy bátran szép Domokos Anna, s avval tovább vitte szerelem zászlaját s azt a faluvégén lobogtatni kezdé.

- Gyere már, gyere már, egyetlen szeretőm. Ha immár megölted haza ellenségit, öld meg azokat is, akik reám törnek. Öld meg az én nappali hóhérim, szívem mocskolóit, éjjeli rontóit. Gyere sebes menést, leányságom napja, hadd ragyogjunk ketten falu bosszújára.

Közben sétálgatott egyik útszéliről másik útszélire. A szép virágokat ölében rengette, hánykolódó szívét emígy melengette.

- Istenem, Istenem, hozd haza hajnalra az én kedvesemet.

A hajnal piroslék, s szép Domokos Anna keletre fordula.

- Istenem, Istenem, hozd haza Napoddal az én szeretőmet.

A nap is feljöve, de az ő kedvese haza mégsem jöve.

Hanem édesanyja tejet hozott neki, s szépen így kérlelte:

- Gyere haza, kedves lányom, néznek az emberek.

- Nem megyek én, édesanyám, csak a szeretőmmel.

- Akkor idd meg ezt az édestejet.

- Nem kell, anyám, szerelmes testömnek.

S az ő édesanyja déli harangszókor ismét híni kezdé:

- Gyere haza, kedves lányom, rágnak az emberek.

- Nem megyek én, édesanyám, csak a kedvesemmel.

- Akkor edd meg ezt a délebédet.

- Nem kell, anyám, szerelmes testömnek.

S az ő édesanyja esti harangszókor ráncigálni kezdé.

- Gyere haza, szégyentelen, elpusztítnak szájokkal a népek!

- Nem megyek én, édesanyám, csak a kedvesemmel.

- Akkor falj valamit, Isten megfizeti!

- Nem kell, anyám, semmi étel a világon szerelmes testömnek!

A Nap elbúcsúzott a földi világtól, anyja is el az ő leányától.

- Az én karommal többet nem nevellek, anyai szívemből ezennel kivetlek. Testödet ne lássam, hírödet ne halljam.

Ahogy hallá szomorú szép leány omlani az átkot, virágai közé béejtette fejét, s keserves sírással így zokogott ottan:

- Jaj Istenem, anyámból kifogytam!

Sétáló két lába akkor elgyengüle, könnyező két szeme homályba merüle. Sánc martja szólítá, oda le is romlott, s a nagy sötétségben folyton csak sírdogált.

- Jaj, búlátott szívem, jaj, fijatalságom! Jaj, ölbeli virágjaim, jaj, jövendő napjaim! Jaj, egész életem, minden reménységem!

Sötét égnek alján a szomorú nagy Hold elébukdácsola, onnét jött a hegyek tetején Domokos Annához, és őt a kedves helyett ekképp vigasztalá:

- Ne sírj te hiába, szép Domokos Anna. Másnak is béborult az ő víg élete, másnak is elveszett az ő szeretője.

- De nekem csak egy volt, egyetlen életem! De nekem csak egy volt, egyetlen kedvesem.

Akkor a gyenge Hold szépen ráborula.

- Alugyál, alugyál, szép Domokos Anna.

Emígy forgolódott éjféli időig. Akkor valahonnét egy fekete gyásztó odaereszkedett, s azon a nagy gyásztón a fekete madár neki megjelenék.

- Állj meg, állj meg, nagy fekete madár, nekem mért hazudtál?

- Szép Domokos Anna, neked nem hazudtam, hanem a szívedet gyászba borítani biza nem akartam.

- Életem elhagyott, anyám megtagadott, ne sajnálj te engem!

- Vess számot magaddal, szép Domokos Anna.

- Elkárhoztam immár ebben az életben, s vessenek, nem bánom, pokol nagy tüzire: hol van a szeretőm??

A fekete madár akkor vallomást tett Domokos Annának:

- Nyugszik a szeretőd idegen országban, idegen országnak sírhomp templomában.

Szép Domokos Anna égre felkiáltott:

- Bár összeomlanék széles ez a világ!

A fekete gyásztó nagy hullámot vetett, s felette a mennyég dördülve meghasadt. Domokos Annának ölbeli virága fekete színt váltott, s megszakadó szíve nagy átkot kiáltott:

- Halljad, Isten, halljad utolsó szavamot s utolsó szavamban minden fájdalmamot. Halljad füleiddel szívemnek sírását, szerelmes véremnek háborgó zúgását. Verd meg örök haláloddal, akik háborút indítnak, verd meg pokol kínjaival, akik népeket zúdítnak. Verd meg az eszüket, akik a háborút földre kitalálták, verd meg a szívüket, kik a szeretőket egymástól megfosztják.

A fekete madár lebegtette szárnyát.

- Szórjad átkaidat, szép Domokos Anna!

A háborgó leány mind az ő virágit a tóba vetette.

- Nagy égi csillagok, ágyúknak csövibe mind beléhulljatok! Kis égi csillagok, puskáknak csövibe mind beléhulljatok!

Így szólt az útszélin szép Domokos Anna, s virágai után a gyászos halálban maga is elmerült.

Akkor hozzáment a fekete madár, hátára felvette, az égbe felvitte. Ottan az Istennek szép Domokos Anna elejébe álla, s így szólott hozzája:

- Ugyé, te csináltad a vészes háborút, felséges Úristen?

- Én azt nem csináltam, hanem azt csinálták pokol angyalai.

Oda is leszállott szép Domokos Anna.

- Pokoli angyalok, gyászos nagy háborút miért csináltatok?

- Mi azt nem csináltuk, hanem azt csinálták földnek fajzatai.

Akkor kiállott ő minden éjszakára a Holdnak képibe, s onnét le a földre imígy kiáltoza:

- Verjen meg az Isten, háborúcsinálók!

S nappalra kiállott a Napnak képibe, s onnét le a földre imígy kiáltozott:

- Verjen meg az Isten, háborúcsinálók!