1958-1966
Sokan azt mondják, s magam is tapasztaltam, hogy a János nevű emberek élete igen változatos. Egyszer a szerencse szekerén ülnek, máskor pedig makrancos szamárnak a hátán. Ha például nyáron által mezei utakon vagy éppen parlagi földeken járnak, a bogáncsok jobban megragadnak a lábszárukon, mint a Pál vagy éppen Dániel nevű emberek lábi ruháján. Másfelől azonban, mint ahogy mondám is, nemcsak a sors bogáncsai kedvelik ennyire őket. Hanem vidám és kalandos történetek, is gyakrabban esnek meg velök, mint az előbb nevezett személyekkel avagy éppen a Salamon vagy Márkus nevű példás emberekkel.
Ennek folytán sohasem tudhattam, s most sem tudom, hogy a szerencse fiának tekintsem-e magam, vagy éppen ellenkezőleg.
Mert ugyanis Jánosnak hívnak engem is.
Bár ez a név egymagában is nyughatatlan valóság, jelenleg a beszédet mégis meg tudnám valahogy állani, annál is inkább, mert hiszen drága kincs az emberi szó. Hanem egyebütt van a baj. Ott ugyanis, hogy a bennem levő Jánoson kívül még két olyan ember is ösztökél, akit ugyancsak Jánosnak hívnak. Ezek a Jánosok ugyan, testi mivoltukban, jelenleg nincsenek velem, mert hiszen az egyik nem is él már a földön, s bizonyosat a másik éltéről sem tudnék mondani. Ez pedig a baj mellé megint baj. Ugyanis, ha ők élnének s mellettem lehetnének, az ösztökélésről talán le tudnám beszélni; így azonban, mint mások is, akik megülepednek az emlékezetben, makacs természetükkel ők is igen kényszergetnek engem.
Ha már így van tehát, hogy Jánosnak hívnak engem, s hogy eme ingatagság mellé Jánosok ők is, hát elmondom, ahogy tudom, ezt a kalandos történetet.
De hát hol is kezdjem?
Mert kezdhetném akárhol, ha már János vagyok, mert hiszen a nevem mindenre mentség. Így tehát pajzs lenne nekem akkor is, ha a végén kezdeném, és pajzs lenne akkor is, ha nem az elején, hanem az eleje előtt bárhol kezdeném. De hát nemcsak neve van az embernek, hanem a neve alatt takarékosan őrzi az emberi tisztességet is, amely más halandókkal, legalább a közönséges szokásokban, testvériségbe fűzi.
Azt teszem tehát én is, amit mások szoktak ilyenkor tenni; vagyis az elején kezdem a történetet.
S ezzel, nevezetesen a történet elejével, szerencsém is van. Ugyanis igen erős tél volt akkor, amikor ez a Jánosok története kezdetét vette. Olyan erős tél volt, hogy azt a telet még akkor sem tudnám elfelejteni, ha az emlékezetem, mint ahogy sok embernél látom, igen meggyengülne. Az ilyen szigorú télre mondják az írók, hogy megfagyott a tintájok, szegényeknek; a szűkölködő emberek, hogy a madarakkal együtt dideregnek; és az erdei favágók, hogy igen hegyesen néznek a csillagok.
De mit mondjon ilyenkor egy katona?
Talányos ez a kérdés, mert egy kicsit a katona is olyan, mint a János nevezetű emberek. Egyszer amott fújja a hidegben a markát, máskor pedig a lányok között kell a melegét apasztania. S ezt nem az ő változékony sorsa miatt mondom, hanem azért inkább, mert abban az időben én is katona voltam. Jobban mondva, már csak úgy voltam katona, mint ahogy a róka téli bundája még bunda tavasszal. A füstnek is van annyi esze, hogy kimenjen a kéményen; az ember eszét pedig a füsttel nem lehet egy napon emlegetni. Tehát a róka bundájáról könnyű kitalálni, hogy én éppen abban az időben vedlettem le a katonaságot. Ennek pedig örvendetes oka volt. Nevezetesen az volt az oka, hogy vége szakadt a háborúnak.
Búcsúzásom a hadi világtól egy vidéki városkában történt, melynek Taplóvár volt a neve. Itt székelt ugyanis, ahogy még tudott, annak a hírneves ezrednek a parancsnoksága, amelynek én katonája voltam. Mégpedig elég vitéz katonája, mások szerint; magam azonban inkább szerencsés mivoltomat ültettem a reménységem ágára, s az nem is törött le alattam semmi viharban, mert hiszen János gyanánt úgy szabadultam a háborúból, hogy elöl-hátul épségben voltam. Ennek a szerencsének aztán nemcsak magamat köszönhettem, hanem neki köszönhettem a barátomat is, akiről már annyit említettem, hogy úgyszintén Jánosnak hívták. S nem is olyan egyszerű Jánosnak, mint engem, hanem Soók Jánosnak. Ha meggondolom, hogy ebből a névből egy is elegendő, hát bizony az első időben merő balsorsnak tetszett egy olyan barát, aki egymagában nem egyetlen János volt, hanem sok.
De hát a felhőből nem lett eső.
Sőt, úgy jártam Soók János barátommal, mint a szerelmesek járnak a csókkal, amiről azt mondják ők, hogy az egynél jobb a sok. Vagyis hamarosan megbarátkoztam vele; s ahogy mostani eszemmel látom, ez nem is lehetett másképpen. János ugyanis mindenben illendő barát volt énhozzám, lévén korban is huszonegy esztendős, akár én magam; azonkívül pedig embernek reményteljes és bajtársnak szilárd. A tudománya ugyan nem volt olyan látványos virágoskert, hogy annak az egyik sarkán a szerelmes lányok s a másik sarkán a szamarak megálljanak, de hát annyit bizonyosan tudott, mint mások. Mármint olyan mások, akiket véle azonegy tudományra oktattak az iskolában. Vagyis tudta nagyjából a nyelvtani szabályokat; tudta, hogy az állatokat csúszómászókra, hüllőkre, madarakra és emlősökre osztályozzák; tudta, hogy a földrészek öten vannak; s mindezeken kívül tudott a torkából tetszetősen énekelni és bátran játszani orgonán.
Kérdezzem-e, hogy mi volt hát, a foglalkozását tekintve?
Nyilván fölöslegesen tölteném ezzel a kérdéssel az időt; valamint azzal is, hogy ismét a füstöt emlegessem. Mert hiszen úgyis kitalálja mindenki, kérdés nélkül és tüstént, hogy mi volt az én János barátom.
Hát valóban az volt, kántortanító.
S nem is akármilyen, vagy helyesebben szólva: nem kálvinista módra, hanem a katolikus vallás szerint. S ez bizony nagy szerencséje ennek a történetnek, mert különben nem fonhatnám a szálait szabad akaratom szerint, hanem úgy kellene elbeszélnem, ahogy eleve rendeltetett. Így azonban, a szentek segítségével, kedvem szerint terelhetem a történetet. Kedvem szerint, de hazugság nélkül, amit meg is tehetek könnyen, mert hiszen nem jártunk mi olyan úton, amelyet mások elől rejteni kéne. Nem titkolom hát, hogy abban az időben, amikor a barátságunk javában növesztette a pelyheket, Szemerkéről szomorú hír érkezett. Szemerke egy falu volt, ama falu mégpedig, ahol én megszülettem; s a hír arról szólott fekete gyásszal, hogy a faluban meghalt a kántortanító, akit Barabásnak hívtak.
Ismertem Barabást, s szerettem is.
- No, ez nagy bánat nekem - mondtam Jánosnak.
Nehéz és nagy fekete szemei voltak a barátomnak: igen alkalmasak arra, hogy a szomorúságban valóban szomorkodjék mellettök az ember. Szomorkodtam is a gyászhír napján tiszta szívemből. Másnap azonban olyan gondolatom támadt, ami az angyali sugalmazást és a szamaritánus lelket egyaránt dicsérheti.
- Te, János! - mondtam a barátomnak.
- No, mondjad! - válaszolt.
- Tegyünk próbát!
- Tegyünk.
Ilyen könnyen folyt közöttünk a beszéd, bár az lehetett volna akadékosabb is. De hát ezzel a könnyűséggel én nem magamat akarom dicsérni, aki mégiscsak tudtam, hogy mit gondolok, s hogy minő szándékkal gondolom azt. Hanem a dicséret egészen illesse Jánost, aki szándékomat nem is sejdítette, s mégis bizalommal szállott rá a szavamra, akár a faág árnyékára valami révedező nagy madár. S igaza volt, ha madár módra, mert abban az órában éppen úgy állott az égen a nap, hogy a faág árnyéka egybekelt az ággal.
- Légy kántor nálunk! - folytattam a szót.
- Jó volna! - felelte János.
Egyszerre úgy meglelkesültem magam is a gondolattól, hagy hevületemben a kántorságot szinte bizonyosra vettem. Már láttam is János barátomat, ahogy bevonul a szemerkei templomba, melyet Nepomuki Szent Jánosról neveztek el; s hallani véltem a szentnek a szavát is, mellyel a Jánosok között egy hosszú életre megalapítja a segítő barátságot. Valamint láttam az orgona mellett a barátomat, amint bugyogtatja vagy csörgedezteti az ájtatos szándék elé az orgonaszót.
De hát a buzgalom mellé, gondoltam magamban, valamit tennünk is kellene; s már arról kezdettünk beszélni, hogy a tervünket miképpen vigyük keresztül. János nem tudott egyebet mondani, csak annyit, hogy ő a világon mindent megcsinál, ha megmondják neki, hogy mit csináljon. Ez a jó szándék nem mozgatta meg ugyan a köveket, de azért nem volt értéktelen. Elvette ugyanis azt a haszontalan reményemet, hogy a kántori vállalkozásban két János fog versenyezve küzdeni; s erős hitté érlelte bennem azt a gyanakodást, hogy helyette is nekem kell gondolkoznom. Igen vigasztalónak, sőt bölcsnek láttam ezt az eredményt, mert ennek a fényességében tisztán látszott, hogy legalább veszekedés nem lesz közöttünk.
Így hát aggodalom nélkül és tüstént munkához láttunk.
Elsőnek azonban nem azt tettük, amit a galambok tesznek, amikor gondolnak valamit, s már szárnyra is kelnek; sem azt nem tettük, amit a balga emberek, akik egyedül csak a hiszékenységgel üldözik a célt. Hanem elmentünk a taplóvári nagy paphoz, akinek elmondottuk, hogy Jánost megfelelő bokorban költötte a Gondviselés, mert ugyanis az édesapja sokáig a püspöki udvarban szolgált, ahol az iratokat hozta-vitte. Adjon hát az iratos ember szépreményű fiának egy hathatós levelet, amivel vonatra ülhetünk, s bizakodással mehetünk el Szemerkére.
- A nagy pap adott is.
Mi pedig, az említett bizakodással, felültünk ketten a vonatra, s abban a nagy hidegben elmentünk Szemerkére. Pontosabban szólva, csak a szomszédos városkáig tudtunk eljutni a vonattal, onnét pedig gyalogosan közelítettük meg a kívánatos falut. Bár csikorgott a lábunk alatt a hó, olyan nagy hideg volt, bajunk mégsem történt semmi, pedig a János füle is megfagyott, az egyik. Ott aztán, vagyis Szemerkén, a pártfogó levéllel mindjárt megjelentünk a papnál. Kövér ember volt a plébános, de ugyanakkor igen szíves is hozzánk. Megvendégelt magyaros szívvel, majd utána elküldötte a harangozót, hogy a kántori lakban gyújtson tüzet, hátha estére, legalább némileg, meleg lenne ottan. A megyebírót is elhívatta, aki nagy hasú és nagy bajuszú ember volt, de különben elég fukar a szóval. Ott üldögélt velünk az asztal mellett, de mivel a plébános, a mi ügyünk dolgában, sokáig várt a szóval, a nagy darab megyebíró csak a szemével méricskélt minket. Végre azonban mégis felfedte célunkat a pap, s nagy akadozások között megszületett az egyezség:
- No, jó - mondta a pap.
- Hát akkor holnap - szólt a megyebíró.
Bár kurták voltak ezek a szavak, mégis sok mindent jelentettek. Mert először jelentették azt, hogy isten neki, legyen meg a kántori próba; másodszor jelentették azt, hogy már másnap, vagyis vasárnap, történjék meg a próba; s harmadszor pedig azt a szokást is a jövő egére vetítette, hogy a próba után megejtik a gazdák a választást.
Vagy igen lesz, vagy nem lesz.
Elérkezvén az idő, a János lelkét feltarisnyálta a plébános, vagyis adott neki egy énekeskönyvet és egy olyan könyvet is, amely a mise folyását tartalmazta. Aztán a harangozó oltalmába vette Jánost, akihez hozzátartoztam én is, miképpen a szárnyasodó szél a leveleket, a Jánosok sorsa bésodort minket a kántori lakba. Jajgattak vékony hangon a falépcsők, amikor felmentünk a házba, bent pedig nagy buzgalommal kongottak a falak. De nem vastagon és bágyadtan, mint nyáron szokták kongani, hanem hegyes hangon, és élesen metszve a csendet, mintha a tél mérgesre fente volna őket is.
- Hideg van! - mondta János.
- Nincs nyár - feleltem én.
Ami takarókat hozott a harangozó, azokat én szorgalmasan magamra szedtem, egyet szentelvén Jánosnak csupán. Azt az egyet ő magára terítette, s hol az énekeskönyvvel, hol pedig a misemondó könyvvel járni kezdte a hideg nagy szobát, fennszóval kántorkodva szüntelen. Én pedig meghúzódtam az egyik sarokban, akár egy óriási cseremakk vagy talányos, nagy gubó.
Így múlt el az éjszaka.
Aztán felvirradott a nevezetes nap, amely az én barátom napja volt valóban. De nemcsak azért, mert a nagymise alatt kántorrá kellett válnia, hanem a Jánosok nehéz sorsa miatt is, mely azon a napon csakugyan méltóvá tette arra, hogy a világ előtt is igazságosan Soók Jánosnak lehessen őt nevezni. Talán keveset mondok, ha annyit mondok, hogy folyton igyekezett és állandóan szenvedett: nyomta lelkiből az orgonát, és eresztette teljes erejéből a hangot.
Vagyis vitézül nyomult előre, akár a háborúban.
- Ne hagyd magad! - biztattam.
- Nem is! - mondta János.
Így hát mindent elkövettünk, én így s ő amúgy, csakhogy a szégyenvallást valahogy elkerüljük, és a kántorságot megszerezzük. S ahogy maradoztak a hátunk mögött a percek, egyre nagyobb bizakodással törtettünk tovább a göröngyös úton, melynek a hepehupái között néha megfutamodtak ugyan a szent énekek, hogy rokonok módjára a katonanótákat meglátogassák. De hát azokat János még idejében megtérítette mindig. Kezdtük is már egészen elbízni magunkat, ami nem is csoda, mert hiszen a misének már a vége felé járt a pap, s a mi dicsőségünk bizonyosnak látszott. Hanem akkor, a misének a vége és a legvége között, akkor mégis meglebbent a balszerencse. Nevezetesen azokban a percekben, amikor régi szokás szerint és lelki nyomatékul, a déli imádságot a kántornak kell fennhangon mondania. Hiszen jól van, elkezdte szépen, s mondta is János hiba nélkül, de valahogy történt, a Miatyánk közepén egyszerre megtorpant, s nem találta a szót, amely továbbvezette volna.
- Add meg! - súgtam a szót.
- Mit? - kérdezte János.
Nem tudtam megmondani, hogy "a mi mindennapi kenyerünket", mert olyan bugyuta rémület volt az arcán, hogy nevetnem kellett. Erre a János szeméből még jobban kiserkedt az ijedelem, de annyi esze mégis volt, hogy ne a kátyúban kaparásszon, hanem újra kezdje a Miatyánkot. Elölről kezdte hát ismét, mégpedig olyan ügyesen, mintha nem is szorultságból tenné, hanem csak vastagítaná az áhítatot. Fogyasztotta is hibátlanul a szavakat, de amint elérkezett volna az előbbi szakadékhoz, hát akkor ismét ráugrott az ijedelem, és megtorpant újból. Nagy kínjában megbökte az oldalamat, hogy segítsek rajta. De hát a rémület és a nevetés zagyvaléka úgy megzavart engemet is, hogy segítő barát helyett csupán egy bugyuta János lett belőlem is.
Béütött a csend.
S abban a csendben mi csak vártunk, fent a kórusban és béhúzott nyakkal, hogy most immár mi lesz. A némaság hulláma elöntötte a templomot, majd lent a padokból kezdtek az emberek reánk fölnézegetni, hogy vajon élünk-e még, vagy talán elsüllyedtünk. S látván, hogy ott ül János, bár egészen elnémulva, egy öregember magához vette bölcsen a szót, és elmondott minden imádságot, amit olyankor szokás volt elmondani.
Azt hittem, a kántorságnak ámen.
De hát a falu bölcsebb volt az én hitemnél, mert a gazdák számításba vették a három esztendőt, amit János a katonaságnál felejtésben töltött. Vagyis megbocsátottak neki, s kántornak megválasztották.
Fényesre derült mindjárt az ég.
János piroslott, s a száját sem tudta a nagy örömben összefogni. De csak az első napokban. Mert ahogy telt s múlt az idő, abban a dongó kántori lakásban egyre közelebb jutott az árvasághoz. A színe megfakult, mint a vadalmának, ha föléje nő valami árnyékot vető lombozat; lógott a feje, és a sötét felhők bélepték kedvének egét, amely oly fényes volt azelőtt.
- Így nem jó - mondta.
- Te tudod - szóltam.
De hát, valóban, mint ősszel a madárfészek, olyan sivár volt a kántori tanya. A nyár melege ebből is, abból is égbe szállt, az otthagyott tollakat szél vitte el, a köd mohát költött benne, majd jégborsót a tél.
- Egér van! - vigasztaltam.
- S denevér - mondta János.
Ha macska lett volna, nyilván felderült volna szavamon; de mivel kántor volt, ki az angyalokról naponta énekelt, csak az egeret szárnyasította meg. S a szárnyas egérrel magam is szárnyra keltem, hátha ki tudnám találni, hogy mi adhatna Jánosnak némi nyugodalmat. Kenyere volt, mert hiszen a falu gondoskodott róla, s nem is szűk marokkal. A lakás kőből épült, módos volt és tágas, csűr hozzá és jókora kert. Személyemben egy jó barátot is érezhetett maga mellett, s a lakosságról sem mondhatta, hogy barátságtalan lett volna hozzá.
- Mi kéne? - kérdeztem.
- Ami Ádámnak - mondta.
Egyszerre eloszlott a homály, amelyben eleddig szárnyasan tévelyegtem; s kinyílt előttem a Paradicsom, melynek a bokrai között egyedül ténfergett János, gondűző nő után, hogy vajon nem találnék-e olyant a faluban, akibe a reménység horgát belé tudnók vetni. Tanult lány tudtommal nem volt; s a gazdák szépreményű lányait nem akartam kecsegtető módon felsorolni, mert nem tudtam, hogy milyen bonyodalmat indítok el. A környéken sem ismertem olyan szép és alkalmas személyt, aki a János számára leszakítsa az almát.
- Gyere velem! - mondtam.
- No, ebből lesz valami - felelte János.
Elindultunk ketten, s mendegéltünk az utcán. Nagy hó volt, de mivel az idő megereszkedett egy kicsit, nem csikorgott a lábunk alatt a hó, hanem csak ropogott. Ilyenkor szólni sem kell, mert szól a hó. Úgy mendegéltünk hát, a ropogás fölött némán; bár igaz, hogy János néha-néha reám nézett, hogy vajon mi okból járatom őt a télben. Egyszer egy vénasszony s máskor egy gyermek halad el mellettünk, hétköznap ellenére nagyot köszönve. Végre egy alkalmas embert láttam közeledni, aki köszönés után meg is állt velünk, hogy néhány illendő szót váltani tudjunk.
- Hogy s mint? - kérdezte.
- Csak, csak - mondta János.
Gondoltam, magamra veszem a szót, mint helybéli jó barát; s el is mondtam az öregnek, hogy a kántori megélhetés immár megvolna, de hát Ádám is búsan bolyongott a Paradicsomban, amíg egyedül volt. Nagy megértéssel bólogatott az ember, majd fél szemmel jól szemügyre vette Jánost, Nem tudom, hogy a sóvárgásnak még tűrhető vagy pedig már végső állapotát akarta-e látni rajta, avagy szálában ítélte meg a legényt. Úgy látszik azonban; hogy mind a kettőt megtette, mert eredményül azt mondta, hogy leány dolgában ne sokat gondolkozzunk, hanem menjünk el Hopposra.
- Oda kihez? - kérdeztem.
- Oda a paphoz - mondta.
Ismertem a falut, Hoppost. Nagy község volt, igen jóravaló és módra törekvő emberekkel. De úgy emlékeztem, hogy katolikus hívek lakják; s nem tudtam, hogy kálvinisták is oly számosan vannak ottan, hogy még papjuk is van. De hát, gondoltam magamban, ilyen a világ: ami van, idővel megapad; s ami nem volt, egyszer lesz. Nem is baj ez, hadd forogjon törvényében az emberi világ, amint az időjárás is váltakozva hömpölyög. Csak hát János, az ő állapota eszerint, nem illett a hopposi paphoz, mivel katolikus is volt és kántor is volt, ki a szabályzat szerint csak hitbéli lányra szállhatott.
A református paphoz? - kérdeztem.
- A katolikushoz! - mondta az öreg.
János reám függesztette a szemét, mintha kérdezte volna, hogy itt miféle keverék világ van! Én válaszul csak somolyogtam magamban, majd az öregnek megköszöntem a jó tanácsot, s mintha találkozást soha többé nem remélnénk, nagy körülményesen elbúcsúztunk. Utána még nyomorgattuk egy ideig a havat, majd elmentünk haza, abba a kongó kántori lakba. Ott János leült a katonaládára, mely egyszer széknek, s máskor asztalnak lépett elő; én pedig a tervezés borúsfelhői között sétálni kezdtem a szobában. A lábam alatt néha megnyikkant, néha pedig reccsent a deszkapadló; s valahányszor megszólalt, János mindig reám tekintett, hogy nem én akarok-e valami okosat szólani.
- Hát menjünk el! - mondtam végre.
- Menjünk - felelte János.
Másnap üzentünk is a hopposi plébánosnak, hogy mi, két legényember, elmennénk az ő házához látogatóba, hogy illendő módon tiszteletünket megtegyük.
Mint a galamb, úgy jött a válasz, hogy bármikor szívesen látnak, de mégis legjobb lesz, ha szombaton estére megyünk, olyan-amilyen vacsorára. Hát erre meggyúlt bennünk is a fáklya, majd fogadtunk egy fuvaros embert, aki szombaton estefelé egy bakszánnal megjelent a kántori laknál. A két gyapjas lovacska után felültünk a szánra, bégubóztunk a pokrócokba, és a szívünkben egy-egy kérdőjellel megindultunk Hoppos felé. Mire kisiklottunk a faluból, a fákra már leszállt a sötétség, s körül a hómezőkre is leszállott volna, csak nem tudott.
- Hogy hívják a papot? - kérdezte János.
- Kapitány János - mondtam.
A derengésben, melyet a hó lehelt a csendes világba, jól látszott a pára, amit a pokrócok közül szavak helyett fújtunk; s egy-egy pöffentés között a gőz pókhálóját is láttuk, mely a lovacskák gyapjas hátán lebegett. Az erdős hegyek feketén hömpölyögtek, ahogy ide-oda fartatott velünk a bakszán; de a mezők és a lenge gerincek fehér színnel ápolták bennünk a nemes szándékot. A hold sarlója aratást jövendölt, a csillagok pedig nagy buzgalommal tanítottak arra, hogy miképpen nézzük majd Hopposon a pap leányait.
- Hát az öreget, a tanácsadót? - kérdezte János.
- Demény János - mondtam.
Erre már János is elnevette magát, pedig mint a sátoros ünnep, oly ritka volt nála a nevetés. De hát nem csoda, hogy ennyi Jánostól kifutott az ő fazeka is, mert ami sok, az valóban sok. Hogyne, hiszen János volt ő, s János voltam én; János volt a Hopposra igazító öregember, János volt a hopposi pap, s János volt a szemerkei védőszent, maga Nepomuki.
Magát hogy hívják? - szólt előre János.
- Egyes János - mondta a fuvaros.
- Hát erre úgy megijedtem én is, hogy nem szóltam Hopposig egy szót sem. Ott azonban köszönni kellett illedelmesen, sőt a szíves szavakat felsorakoztatni valahányat, mert hiszen a pap, neszét hallván a jövésnek, maga nyitotta ki nekünk a kaput. Minket bétessékelt rögtön a házba, amit tizenhárom kilométer után gyorsan meg is tettünk. Maga pedig elrendezte gondosan a lovakat, s a fuvaros embert is melegre vitte. De hát dobogott is a lábával szaporán, s a kezét is igen dörzsölgette, amikor végtére a szobába lépett, ahol mi immár nagy megbecsülésben üldögéltünk.
- Mindenki mindenkit ismer? - kérdezte.
- Részesültünk a szerencsében - mondta János.
Háziasszonyul egy kedves asszonyt ismertünk meg, akit dús haja őszbe vegyülve koronázott, a termete finom termet volt, és a szemében az értelem vidámsága csillogott. Ott ült begyesen a két leány is, akik inkább még csak leányocskák voltak, a kisebbik ugyanvalóst. Ez barna volt, egy kicsit hetyke, s meg-megvillanó pillantásaival a lelkünk, gyökeréig fúrt. Ha valakire, akkor a ház asszonyára, vagyis az anyjára ütött inkább. A nagyobbik leány azonban nem hasonlított sem a papra, sem az asszonyra. A bőre patyolat volt, és a haja szőke, testben virágzó s természetre házias.
- Annuska, teríthetsz - mondta az asszony.
- Ó, ne fáradjanak! - szóltam én.
Annuska azonban nekilátott, s puha mozdulatokkal ügyesen megterítette az asztalt, úgy lengedezve előttünk, patyolat bőrével és bodros szőke hajával, mint egy hullámzó virágos bokor. Mindjárt asztalra került az étek is, a gerjesztő disznótoros vacsora s nemkülönben az aranyló borital, két metszett üvegben, melynek csillogó tornyos dugója volt, mind a kettőnek. Az asszony az asztal fejénél ült, s szembe véle, a másik végén, a pap. Az asztal hosszán pedig, az asszony jobbja felől, mi Jánossal ketten; velem szemben a kisebbik lány, akit Gizellának hívtak, s Annuskával szemben pedig az én nagy reményű barátom.
- Hasznos állat a disznó - szólalt meg János.
- Hát csak használja! - mondta kuncogva Gizella.
A zavar füstje rögtön megcsípte a szemünket, János pedig bugyuta szorongással s mint a beteg bikaborjú, olyan szemekkel nézett a hetyke kisleányra. Én azonban nem vesztegettem az időt, mint ama nevezetes Miatyánk idején, hanem a nevetség kertjéből rögvest kihajtottam a disznót, felemlítvén a zsidókat és a mohamedánokat, akik a disznó hasznosságáról másképpen vélekednek. Ehhez a pap is okos magyarázatokat fűzött, úgy annyira, hogy a Gizella kuncogását jó mélyen eltemettük, Jánost pedig úgy megcsiszoltuk, hogy a végén példás magyar ember és jó katolikus lett belőle. Hanem ez a baráti munka és a papi tudomány fel is emésztette jól az időt, mert a vacsorának végire jutottunk, s megbontottuk az asztalt.
- No, Annuska, zongorázzál egy kicsit! - mondta az asszony.
- Ajh, de jó lenne! - nyájaskodtam nyomban.
S ránéztem Jánosra, hogy egy kicsit népszerűsködjék ő is, de hát ő csak üldögélt mellettem, s mint két szamarat, legeltette a két szemét. Annuska azonban nem hervasztotta le magát a szótlanság miatt, hanem odaült a zongora mellé, s a két fehér kezét, melyre János igen tapadozott, jártatni kezdte a billentyűkön. A pap nagy gyönyörködéssel hallgatta a tisztelendő muzsikát, az asszony belé-beléjavított a szemével, Jánosnak rózsaszínbe lábadt a két füle, én pedig ide-oda pillangóztam a csörgedező patak fölött. S amint éppen javában szálldostam volna, hát János fészkelődni kezdett, majd odabújt a fülemhez.
- Ez a nagyobbik kéne nekem - mondta halkan:
- Várj, szólok neki - súgtam vissza.
De ugyanakkor, vagyis a súgott szó után, a háziak számára nagyot sóhajtottam, mintha a játékban akkora gyönyörűséget lelnék, ami már nem férne el a kebelemben. A pap arcáról atyai dicséret szállott felém, Gizella pedig egy bizserítő mosollyal borította le a sóhajomat. Ebből megértettem, hogy jobb lenne nekem, ha a muzsikát Gizellánál keresném; s én bizony kerestem is volna szívesen, de a barátom sorsa annyira bennem lakott, hogy a bimbó illata helyett neki kellett virágot hajlítanom. Felálltam hát lassan a helyemről, mintha csak ártatlanul tenném s csupán a játék bűvöletében, majd alvajáró léptekkel az Annuska háta mögé játszottam magamat. Ott álltomban alább és alább hajlottam, míglen elkövetkezett az alkalmas pillanat.
- Ez a János barátom szeretne megházasodni - mondtam akkor.
- Hát maga nem akar megházasodni? - felelte Annuska, majd pajkos pillantással még hozzátette: - Hiszen maga is János!
Egyszerre úgy megzavarodtam, hogy a fülem is kongott. Kongott, és benne a hártya feszült, mintha valami barlangnak az ajtaja lett volna, melyet a Jánosok sorsa feszít. S abban a nagy zavaromban nem tudtam egyebet tenni, csak azt, hogy az eddigi lábamról a másikra álltam.
- De ez a János barátom elvenné magát - mondtam.
- Előzze meg! - felelte Annuska.
Gondoltam, ezt már baj nélkül és mások előtt nem lehet folytatni. Ahogy tudtam, visszavonultam hát a helyemre, ahol a parazsaim hamvadni kezdtek. De a gyenge hamuliszt alatt még forrón sütöttek, amikor a fuvaros ember belépett a szobába. Az ostor is a kezében volt már, s a lovak befogva. S mivel láttam, hogy a borital már fényesre tömörült a két szemében, nagy hálálkodással megejtettük a búcsút, s elindultunk Szemerkére haza. Benn Hopposon még fogta a lovacskákat az öreg, de a falun kívül már nem poroszkálva mentek, hanem röpdöstek valósággal, mintha rajtuk a hosszú szőr tollazattá vált volna, s szárnyakká a vágyuk.
- Beszéltél a lánnyal? - kérdezte János.
- Igen - feleltem.
A hold sarlója búcsúzásra készülődött, a mezők világítottak, mi pedig a pokrócok között a tanulság szoros vértezetében ültünk.
- S mit mondott? - kérdezte János.
- Nagy a világ - feleltem neki.
Megértette János a szót, mert nehezet sóhajtott. Nem is kérdezett semmi többet, s nem szóltam én sem. Csak ültünk, mint az árva csalán virágai, akiket éltet a remény; s a reményt pedig éltette a vigasz, hogy amíg feleséget találunk, legalább megismerjük az egész környező világot.
Éjfél után a szarvára dőlt a növendék hold, s az erdő háta mögött elmerült nemsokára. Nyilván párás volt nagyon a lég, mert a csillagok is csak a tej halovány színében hunyorogtak. Vidámság semmi nem volt az éjszakában, sem az erdő életében valamicske szeszély.
Így van ez nyárutón.
Komolyan ül ilyenkor az erdő, kedv és kíváncsiság nélkül. Úgy ült azon az éjszakán is, a szurok fekete lelkébe egészen elmerülve. Nagyritkán csak egy ág reccsent meg valahol, s hullott vakon a földre.
Egyedül a szimat órája járt.
Lassan túlhaladta a négyet, mert a sötétség, mely éjfél óta oly sűrűn és makacsul ült, kezdett megingani. A sejtelmet, hogy a nap győzni fog, az állatok mindjárt megérezték. A madarak tollászkodtak, az őzek ásítottak, s vakaródzott a róka. Aztán a fennsíkon keresztül, mely az erdő mellett keleten elterült, megindult óvatosan a fény. Először csak lebbedezve jött, a gyönge sóhajtás próbáival; majd ezüstté vált a derengés; s azután pedig mint a győzelem, az erdőbe is betört a fény.
Bükkös erdő volt, nagy vadon. Az öreg fák között buján tenyészett benne a virág, a páfrány és az indás növény, s gazdagon az állatok is. A keleti szélen, egy kiáltásra a terjengő mezőtől, nagy tisztás rejtőzött; vagy talán nem is tisztás volt az, hanem afféle havasi kaszáló. Kövér hely volt és gondozott is. Három hatalmas sarjúbuglya feküdt rajta, s negyediknek a maradék sarjúból egy kicsi. Néhány naposok lehettek csupán, a kaszálás is azt mutatta.
Ott aludt a katona.
A kisebbik boglyából ágyat csinált magának, s ott aludt a sarjún. Bal oldalán feküdt, a két térdét felhúzva valamicskét. A feje alatt egy szürke pokróc, párnának gondosan összehajtogatva; a bal tenyere a füle alatt, miközben a jobbal a fegyverét szorította, amelyik hosszában feküdt a melle előtt. A felhúzott lába fölött az ölében feküdt a tarisnya, mely tömöttnek látszott. Egyedül a sapkája bontotta meg a fegyelmet, mert az a könnyű barna sapka elbúcsúzva csücsült a feje fölött, mintha éppen fel akart volna szállni valamelyik öreg bükkfára, akár a bagolyfiú vagy egy mogyorótyúk.
Édesen aludt a katona.
A haja barna volt, s tincsei a sapka után nyújtózkodtak, mintha lesve figyelték volna a sapka szándékait. Az arca is barna volt a katonának, eléggé frissen borotválva, de bajusza nem volt.
Huszonöt éves lehetett, olyanformán.
Messze a fennsík szélén lilás fénybe borult az ég. Valahol, két faluban is, harang szólt. Néha elhalt egészen a harangszó, máskor pedig gyengén tovaillant az öreg fák között, akár a szemnek a pillangó, amely tünedezik a föld felett. Vadgalamb búgott, több helyen is; fent a magasban vákogva holló repült; majd egy piros harkály, apró rikkantásokkal és bíboros hullámokban a karó tetejére szállt, mely a sarjú boglyából égre mutatott.
A katona felébredt.
Egyszerre kapta fel a fejét, mint a veszélyben rögtön a vad; s ahogy hirtelen levegőbe pendült a feje, a harkály már el is szállt, rikkantva megint.
- Annyi baj legyen - mondta a katona.
Aztán felült, és nyugalmasan, szemlélődve nézegetett körül, mint akinek van arra ideje bőven, hogy felfedezze újra a világot. Így ült egy darabig, majd nagy figyelemmel megvizsgálta a fegyverét, számba vette a katonai tarisnyában a portékáit, s utána előmatarászott a sarjú alól egy kulacsot.
Öntött a kulacsból, s megmosdott, mint a cirmos; egy csorba kis fésűvel a haját is elrendezte, legényesre csapta a fején a sapkát, s aztán a sarjúágyat a boglyába szépen visszarakta.
Rendes fiú volt.
Vállra akasztotta, szokás szerint, a tarisnyát s a nyakába a fegyvert. S akkor körülnézett ismét. Nem oly nyugalmasan, mint új tájon és hegyes fülekkel a szarvas, hanem repdeső szemekkel, akár a ritka madár, aki nem tudja még, hogy hol rakhatna fészket. A kaszáló nyugati szélén nagy vadalmafa állott, melynek a gyümölcsei, a reggeli fényözönben, a vadrózsa színében tündököltek; s néha le is pottyant egy-egy vadgyümölcs, mintha a gyönyörű fa így akart volna bókolni a felkelő napnak. Nem ragyogott a kaszáló földjén cseppekben a harmat, csupán a harmat lelke szállta meg pirkadatkor a selymes zöld szőnyeget, melynek vidám zöldje emígy csak ezüstről álmodott.
Utat keresett a katona.
Ha kaszáló van, gondolta magában, nem lehet lelketlen vadon ez a hely; s ha a munkáról gyümölcsök is beszélnek, könnyen lakhatik is a közelben valaki. Nagy kérdés volt azonban, hogy az erdő széle merre van közelebb. Nyugatra nem lehet, mert ott hűvös és homályos borongásba merül mindenütt az erdő. Inkább délkelet felől szűrődik a biztató fény.
Hát elindult arra.
Rügyezve haladt, hogy nem gondolt rosszat. A fény gazdagabb lett egyre, ahogy haladt; s hamarosan ott állt az erdőnek a szélén. S akkor a rügyei rögtön virágba bomlottak, mert a szabad fennsíkon egy házat pillantott meg. Örömét azonban, mint felhő a csillagot, elborította rögtön a kétely.
Bujdosott a katona.
Mosoly volt látni egy házat, végre öt nap után; s emberi szívvel, mely mindig társakra vágyik, arra gondolni, hogy laknak is talán abban a házban. De az idők sebeiből gazdagon ömlött a vér, a zavar szelében forogtak az emberek és a rémek árjában a népek.
Tombolt a harc.
S mint a viharban a fáról a makk, úgy eshetik a katona is, ha bemegy egy házhoz, melynek lakóit csak az Isten tudja talán. Meleg tenyerébe veszik esetleg a makkot, de meglehet az is, hogy disznónak dobják. Jobb lesz hát, ha nem zörget a ház ajtaján, hanem csak szemébe meríti az emberi hajlékot, s az emlékezet ágyán puhán elfekteti.
Meg is fordult a katona.
Visszament a sarjús mezőre, s annak a szegélyén kereken járva, figyelő szemmel nézelődött. Úgy látszik, valamennyi időre meg akart telepedni, s alkalmas helyet keresett magának. A keleti részen állapodott meg, szemben a vadalma fájával, mely a kaszáló nyugati peremén állt, s amely olyan messze volt tőle, hogy a pottyanó almák vadrózsa színe már nem villant odáig, csak a puha koppanás hallatszott halkan, akár a szívdobbanás. Néhány öreg fa le volt ott vágva, ahol a katona megállt; fűrésszel és gondosan vágták le a törzset, s ami ottmaradt, a törzsök, azon pompásan lehetett ülni.
Leült a katona.
S amikor otthont vett a fatörzsök sima lapján, mindjárt levette fegyverét, és a csutak mellé támasztotta, jobb keze felől. Aztán a tarisnyából valami maradék sajtot halászott elő, a sajtból vékonyka szeleteket vágott a bicskájával, s csemegézni kezdett. Nagyon lassan s inkább a lélek örömével ette a szeleteket, akár a jámbor az ostyát. Aztán a felét a sajtnak még visszatette a tarisnyába, s a bicska kisebbik élével mogyorót kezdett törni, amely láthatólag bőven volt a tarisnyában.
Így múlt az idő.
Aztán, amikor a nap fénye már a fák törzsét is elöntötte, a mogyorót is abbahagyta a katona. Visszatette a zsebébe a bicskát, s maga körül a föld világát kezdte nézegetni. Növényt és virágot buján tenyészett ott a föld. Amíg álltak az öreg fák, nyilván örökös homályban sínylődtek valahányan; amikor pedig azt a néhány vén zsarnokot levágták az ég alól, örömre riadtak mind. S nőni és pompázni kezdtek. S buja tenyészetben most ott virított minden erdei nemzetség, aki csak növényben és virágban lakja az erdőt. A boszorkányok ellen ott fente leveleit a szeszélyes sátánlőtte fű, a kérkedve-sárga bakszaka, a szendén fehér és szűzi piros bornyúvirág, a magas és hetyke kékvirágú sarlóvirág, a méhek sárga szerelme, a somkóró; az óriássá nőtt kakukkvirág, melynek a kelyheivel a szellő harangoz; a lila pézsma és a kékcsengő; a ragadozó saskörmű fű és a templomi kék gyertyagyökér, és sűrű fürtjeivel a sárga rontófű.
Hivalkodtak valahányan, mint teljében a lány.
Gondolt is valaki lányra a katona; egy szelíd és árva kisleányra, aki abban a falusi iskolában tanított, ahol ő. Szőke rügyecske volt az a lány, minden vasárnap térdre borulva hallgatta végig a misét, s az iskolában is mindig révedezett, mint a gyertya lángja. Nem akart ő soha melegedni annál a halovány lángnál, de most a bujdosásban, mint a pihenő szélnek a pihe, eszébe jutott a lány.
Szedett a virágokból egy csokrot.
S azzal a csokorral a kezében, visszaült a fatörzsökre ismét. Céltalan szemekkel elmerengett a fényben, mely a fák között önmagával játszott és a sarjús mezőben megpihent. S ahogy elmerengve a reménység szárnyain időzött, valami nesz libegett a fülébe.
Balról egy lány jött.
A fennsík irányából jött, nyilván abból a házból, melynek a lakóit az Isten tudja egyedül talán. Lassan és vidáman jött; könnyedén és otthonosan, mint ahogy őz vagy ünő járhat a fák között. Néha eltakarta egy-egy öreg fa, s máskor előbukkant, mint egy szívdobbanás; s olyankor, amennyire látni lehetett, kecses volt és karcsú. Piros szoknyát viselt, fekete pettyekkel, s felső ruhának könnyű zöldet; a haja pedig bodros volt és fekete.
Nem volt falusi lány.
Jött volna inkább egy farkas vagy akár a medve, mert azok egyike sem lett volna oly veszedelmes. A szíve, mint a csirke, amikor a héjamadár elsuhan fölötte, úgy megrebbent a katonának. S aztán meglapult a szív, mintha azt várta volna, hogy mit mond az ész. De az értelme sem tudta hamarjában, hogy helyénvalót mit lehetne hamarjában tenni; s csak a csokrot szorította, mint a görcs, a katona.
S a lány, egy kosárkával a kezében, egyre közeledett.
- Az istenbe, hát nem eszik embert! - mondta a katona, hogy biztassa magát.
S rögtön felállt, és maga elé tartotta a csokrot, hogy azzal a lány felé elinduljon. De ahogy lépett egyet, a neszre odapattant a két fekete szem, s ijedten felsikított a lány, eldobta a sikítás hangjával a kosarat, s szaladni kezdett visszafelé, mint csakugyan az ifjú szarvasünő.
- Kisasszony! - kiáltott a katona.
A szóra megállt a lány, ami olyan csoda volt, mint amikor megáll a háló előtt a hal, és gyöngyszemeivel a halász nevét kérdi. Megállt, de nem fordult meg; hanem várt. Talán arra várt, hogy a szívébe visszatérjen az erő; vagy egy új szóra esetleg. Isten, ha tudja egyedül, de a katona megzavarodott egészen. Mit csináljon, ha a világ tündérrel küld neki üzenetet, amelyben ott rejtőzhetik, bár hét burokban, a jövendő! Menjen utána, mint a virág után a dongó; vagy várjon idejére, akár a gyümölcs a fán?!
Elindult a katona.
De akkor a lány is, mihelyt neszre kélt a régi avar, könnyű és lassú léptekkel menni kezdett, előre tovább. Újra szólt a katona, s a hangjában talán lélek volt vagy esdés, mert hirtelen megfordult a lány, és így szólt:
- Maga nem ellenség?!
- Katona vagyok - hangzotta válasz.
Álltak mind a ketten, olyan messzire egymástól, hogy egyedül labdázni tudtak volna talán. Olyan labdával, amelyen rajta ülnek mind a színészek, és bolondul forognak a labdával a légben, ahogy forog az ember is röptében a jövendő felé.
- Akkor felveszem a kosaramat - mondta a lány.
Ugrott rögtön a katona, s odanyújtotta a kosarat a lánynak. S úgy álltak ott egy ideig szótlanul, örvendő és fényes szemekkel a katona, s kissé még riadt tekintettel a lány.
- Magyar katona? - kérdezte végre.
- Magyar - mondta a katona.
S félénk mosollyal átnyújtotta a csokrot, melyet a lány elfogadott, és belétett gyöngéden a kosarába.
- S miképpen kerül ide? - kérdezte a katona.
- Bujkálok - mondta a lány.
- Abban a házban, künn a nagy mezőben?
- Abban.
- S mért bujkál?
- Keresnek a németek - mondta a lány.
- Csinált valamit?
- Én nem.
- Hát ki?
- Akit szeretek.
Gyöngéden és gyorsan, mint a tavaszi szellő, megérintette a lány karját a katona. Az érintés a kéz intő sóhaja volt csupán, hogy lépjenek az öreg fa törzsökéhez, ahol le is ülhet talán a kislány, s ahol várakozik a fegyver, s ahol növényben és virágban buja is a tenyészet. Megértette a lány a kéz sóhaját, s odaléptek a fa törzsökéhez.
Ott egymásra néztek ismét, hódolva a katona, de kérdő szemekkel még mindig a lány.
- S maga miképpen kerül ide? - kérdezte is.
- Bujdosom - mondta a katona.
- Vétkezett valamit?
- Én nem.
- Hát?
- Akik romlásba döntötték hazámat - mondta a katona.
Ismét hallgattak mind a ketten. A katona egyik lábáról a másikra állt, majd a szavakat kereste, hogy az öreg fa törzsökére miképpen ültesse le a kislányt. De éppen akkor a virágot kivette a kosarából a lány, és meleg, szomorú mosollyal nézegette. Közelebb hajolt a katona is, hogy együtt ámuljanak az erdő álmain, de akkor hátrább lépett a lány, és tüzes intelem villant meg a fekete szemében.
- Nem bántom - mondta a katona.
- Akarom is! - szólt a lány.
- Virágot kívánt a kosárba szedni?
- Vadalmát.
Hát majd megszedik együtt a kosarat, gondolta a katona, s odanézett, ahol állott az almafa. S az arcára rettenet szállott rögtön, mert abban a percben egy agyaras fekete disznó bukkant a fánál elő, s a nyomában három vadmalac. Gyanútlan nyugalommal megállt az almafa alatt a vad, csámcsogva kezdte ropogtatni a lehullott vadgyümölcsöt, s az agyaras ormányával néha odagurított egy-egy vadalmát a malacoknak is.
A katona felvette óvatosan a fegyvert.
- Mit lát? - kérdezte a lány.
- Egy disznót - mondta halkan a katona.
Megnézte a lány is a vadat, amelyik gyanútlanul és recsegve csámcsogta a vadalmát. Nyilván az éhség temette el benne a gyanút, s nyilván az almák reccsenései az emberi szót.
- Nem tudtam, hogy itt valakinek disznója is van - mondta a lány.
- Pedig - szólt a katona.
- Ni csak, agyara is van! - csodálkozott a lány.
- Van.
- Kié lehet?
- Az Istené - mondta a katona.
Valahogy volt, most már nem tetszett a kislánynak a szó; s a szó után már az agyara sem tetszett a disznónak, sem az a durva fekete színe, sem a malacok vadóc tarkasága.
- Hát akkor az milyen disznó? - kérdezte.
- Vaddisznó - mondta a katona.
S abban a pillantásban egy tompa sikollyal megbillent a lány, az arca viaszszínbe váltott rögtön, és lepilledt a szemén a héj. De mielőtt ájultan a virágos és buja tenyészetbe hanyatlott volna, a katona karjába ölelte, a fegyverrel együtt, melyet a jobb kezében tartott. Alig megemelte a lányt, s amikor az ölében tartotta már, egy pillantást vetett az almafa felé.
A vaddisznó mereven nézte őket, de nem mozdult semmit, csak nyögve röffent egyet-kettőt, rozsdás mély hangon, mintha a föld alól jött volna az a hang.
Lassan és vigyázva, félig a vaddal szemben s a másik felével a fennsík felé, úgy óvakodott egy-egy lépést a terhével tovább. A vad még mindig meredten nézte őket, maga alá gyűjtve a három malacot, de mozdulni nem moccant semmit.
Nőtt a távolság egyre.
Aztán gyorsabbra fogta a katona a járást, s arccal is előre már, a lelkiből igyekezett. Végre elérte az erdő peremét, s ott megállt, Visszanézett az erdőbe, ahol csend volt; s aztán megkereste a szemével a nagy mezőben a házat. Elég messze volt onnét, de legalább látta. Megnyugodott, és forrót sóhajtott. Érezte, hogy a homlokán és a hátán gyöngyözve csorog a verejték; s arra gondolt, hogy leteszi talán a lányt. Az arcára nézett, amely hűvös és halovány volt, de a szíve dobogott, bár gyenge pihegéssel.
Tovább vitte mégis.
Majd a fennsík nyitott tenyerén, ahol legnagyobb volt a fű és legtöbb a virág, ott lefektette szépen a füvek közé a földre. Elrendezte a formás lábakon a piros szoknyát, s gyöngéden elsimogatta a homlokáról a fekete hajat.
Aztán várt, és figyelt.
Végre, mint pirkadatkor a nap, eszmélni kezdett a lány. Az arcára visszatért a gyönge pír, majd a két szemén, mint az ébredő pillangó, megmozdult a két szirom. A két lábát szorosabbra zárta, nagyot lélegzett, és a mellén megfeszült büszkén a két halom. Aztán kinyitotta a szemét, amely tompa fényében fülledten fénylett, mint az emberi szem szerelmi nász után. A beteljesülés bársonyával nézte a katonát, aki melegen mosolygott rá, akár a nyári nap.
Aztán, s egészen hirtelen, elváltozott a lánynak az arca. Az ámulat és a megdöbbenés keveréke látszott rajta, s a szemében is a megvetés és a riadtság keveredett.
A messzi eget nézte, s nem szólt.
De látszott, hogy kutatva gondolkozik a lány, miközben minden érzéke riadalomban állt. Álmodott talán, gondolta magában, s virágok között vitte álmában valaki, akinek erős volt a karja, forró a lehelete és tűz a szíve. De álmodta csakugyan! Hiszen látta az agyaras vadat, s látta a katona szemében is a vágy agyarát. Talán az övé volt az a forró röffenés is, mely után a karok ereje tűzbe ragadta őt, s mint a vad gyümölcsöt, áldozatul vette.
Megmozdult a lány.
S ahogy félig az oldalára fordult, el a katonától, az ölében meleg nyirkot érzett. Az álom harmata talán, tűnődött magában a lány; de aztán a tűz, mely az álmot és a vágyat a hőség hamvába keverte, az agyát egészen felgyújtotta. S akkor, mint csakugyan a vad, pattanva térdre ugrott, és arcul ütötte a katonát.
Azután felugrott, és elfutott a ház felé.
A katona ámulva nézte, ahogy vadul és kecsesen szaladt a fű között. S amikor elnyelte a távolban a ház, szelíden a katona is felállt, és megindult vissza az erdő felé. Nagyon szerette volna megtalálni a vaddisznót, és elvinni ajándékul a lánynak.
De a vad nem volt már sehol.
A katona visszaült az öreg fa törzsökére, és szomorú mosollyal nézte, hogy mily buján termett színt, illatot és nedvet a föld. S ahogy nézte a virágok lakodalmát, meg, gyűlt lassan a szemében a könny. Ott rezgett egy ideig, csillogva, mint a harmat, majd játékosan lefutott az arcán.
Volt egyszer egy szegény ember; úgy hívták, hogy Czincziri Ábrahám. Vagyis Czinczirinek hívták, de Ábrahámnak keresztelték. De nagyon szegény ember lévén Czincziri, azt mondták róla, hogy a módos Ábrahám helyett elég lesz neki a Hám.
Így aztán csak Czincziri Hámnak ismerték mindenütt.
Mondom, nagyon szegény ember volt ez a Czincziri Hám; olyan szegény, hogy párja messze tájon nem is akadt. De veretlen volt abban a másik dologban is, hogy nagyon sok gyermeke volt. Olyan sok, hogy ami név a kalendáriumban akadt, az már mind elfogyott a gyermekekre; s a közeli és a messze vidéken már komát sem talált.
S ez volt a legnagyobb baj.
Hát búnak ereszkedett szegény Czincziri, hogy ezen a világon már komát sem lehet találni. Búsult és senyvedezett egy darabig, de hát mit csináljon, valamit mégis próbálni kell. Elindult tehát, hátha valahol mégis találna megbújva egy embert, aki még nem komája, s esetleg megnyerhetné. Ment, mendegélt szegény Czincziri; s hát egyszer látja, hogy a néptelen úton szembejön véle a halál. Ejh, vakarni kezdte a feje oldalát a szegény ember, hogy most immár koma helyett vége az életinek. Gondolta, legjobb lenne visszafordulni talán; mintha valamit otthon felejtett volna, de aztán zúzmarás lett a nyakán a haj, hogy a hátába eressze a halált. S nem fordult vissza. Inkább letér az útról, gondolta másodiknak, s valahogy eloldalog, mintha jó gazda módjára a földjeit vizsgálgatná. De hát addig bizonytalankodott, hogy a halál már közel is ért.
- Jó napot, Czincziri! - köszönt is oda neki.
Ismét nem tudta a szegény ember, hogy megijedjen-e, vagy éppen reményt vegyen. Mert a szíve negborzadott attól, hogy lám, kiszemelte őt már a halál, hiszen a nevét is tudja; másfelől azonban jól is esett neki, hogy barátságosan a nevén szólította, s gondos kurtasággal, vagyis Hám nélkül. S úgy küllemre is inkább a reményt táplálta a halál, mert alig volt csúnyább, mint egy megaszalt vásáros ember, akinek tarisnya lóg a horpac bordái fölött.
- Szerencsés jó napot! - köszönt vissza Czincziri.
A halál enyhe mosollyal tekintett reá, hogy neki is jutott valakitől egy jó szó, s így folytatta:
- Látom, úton vagy te is.
- Úton, kis reménnyel - mondta a szegény ember.
- S mi a célod?
- Komát keresnék, valahol.
- Hát azt nem nehéz kitalálni, úgy gondolom.
- Nem is könnyű - folytatta Czincziri -, mert olyan sok gyermekem van, hogy ezen a világon immár mindenki komám lett.
Bólogatott a halál, hogy mennyire osztja a gondot, majd a szegény embernek a vállára tette komásan a kezét, s azt mondta neki, hogy nem kell csüggedni. Hát erre Czincziri nagy bátorságot vett, s így szólt:
- Ha szépen megkérnélek, te vállalnád-e?
- Miért ne! - mondta szíves szóval a halál.
No, jól van, megfordult a szegény ember, s a halál társaságában elment haza. Otthon elvégezték, amit olyankor szokás; s utána nagy ünnepséget csaptak, amit gavallérosan a halál állott. Amikor pedig eljött a búcsúzkodás ideje, akkor a halál félrevonta Czinczirit, hogy még akarna valamit. Leültek hát egy dugott sarokba, s ott a halál elővett a tarisnyából egy hosszúkás dobozkát, ami szivárványos színű volt. A dobozkát, mint nagy ajándékot, átnyújtotta Czincziri komájának, s melléje így szólt:
- Látván, kedves komám, hogy csakugyan nagyon szegény ember vagy, s hogy a gyermekek is egészen elleptek, a megélhetésed dolgában segíteni akarok neked, s egy jó tanáccsal is szolgálni szeretnék.
S azzal kinyitotta a szivárványszínű dobozkát, amiben nem volt egyéb, csak egy rozmaringszál. Amikor azt megmutatta Czinczirinek, a dobozkát s benne a rozmaringot ajándékul adta a szegény embernek, s melléje így szólt:
- Ha már ilyen járó-kelő ember vagy, mától kezdve foglalkozzál gyógyítással. Ha beteghez fognak hívni, először mindig nézd meg, hogy én ott állok-e a beteg fejénél. Ha ott állok, akkor mondd azt, hogy mindnyájan Isten kezében vagyunk; de ha nem állok a beteg fejénél, akkor a rozmaringszálat húzogasd el a beteg orra alatt, s attól meg fog gyógyulni.
Czincziri igen bólogatott, hogy nagyon köszöni, s hogy mindent úgy fog cselekedni. S amikor pedig a halál azt a jó tanácsot adta neki, de a lelkire kötve, hogy aztán soha és semmi állapotában el ne bízza magát, akkor nem győzött eléggé bólogatni, egyre mondogatván is melléje:
- Dehogy, komám, dehogy!
Ennek utána, mint jó komákhoz talál, nagy istenkedéssel búcsúztak egymástól. S nemsokára, hogy ez történik vala, hírét vette Czincziri Hám, hogy a hetedik faluban valami nagy nyavalyába esett egy gazdag báró, szegény; s amennyi orvos van a tartományban, azt mind fuvarozzák a bárói lakba. No, gondolta magában Czincziri, most ő megpróbálja, hogy a halál igazat mondott-e, vagy nagyot hazudott. Vette hát a szivárványszínű dobozkát, belétette a zsebébe, s elindult a célja felé. Amikor elérkezett a kastélyba, hát bizony mindenkinek lógott a feje; a beteg bárót pedig úgy megszállották az orvosok, hogy a közelibe férkőzni is bajosnak látszott. Czincziri azonban nem tágított, hanem egy alkalmas percben s nagy vakmerőséggel bérontott az ajtón, hogy ő gyógyítani jött. Mivel igen hevült volt, s nagyon rongyos is, a beteg ágya mellől mindenki arra utasította, hogy takarodjék rögvest. A báró azonban meghallotta, hogy gyógyítani akar, s nagy bajában azt gondolta, hogy utolsó szalmaszálnak ez a szegény ember is jó lesz.
Intett, hogy eresszék az ágyhoz.
Czincziri odament, s hát a beteg feje mögött hiába keresi a halált. Erre elővette szépen a szivárványszínű dobozkát, s a rozmaringszálat meghuzigálta a beteg orra alatt. S amikor ezt megtette, rá egy óra múlva már talpon volt a báró, az orvosokat mind elkergette, a szegény embertől pedig azt kérdezte:
- Mit kérsz?
- Az úrra bízom - mondta Czincziri.
Hát adott neki a báró egy szekér cipót s egy zacskó aranyat. A szegény ember a cipót mind elosztotta a gyermekei között, a zacskó aranyból pedig vett nekik ruhát s magának egy jó szürke lovat. Attól az időtől kezdve lóháton járt gyógyítani, de gyalogosan nem is győzte volna, mert úgy rákaptak az emberek, hogy folytonosan s mindig sürgősen hívták. Nagy módjában s a hírneves doktorságában kezdett lassacskán a jó tanácsról is megfeledkezni, mert bizony el-elbízta magát, s olyanokat üzent a betegnek, hogy fohászkodjék a védőszenthez, vagy mondjon el egy Miatyánk-ot.
Hanem történt abban az időben, hogy messze földről egy hírnök érkezett, aki elmondotta, hogy ő egy királyi herceget szolgál; aki nagy betegségbe esett. S tisztelettel felkérte Czinczirit, hogy fáradjon el a herceghez, és gyógyítsa meg. Ha meggyógyítja, tejben fürödhetik egész életiben, s máskülönben megkapja a kellő díjazást.
- Elmegyek, hogyne! - mondta Czincziri.
Fel is ült szürke lovára még azon a napon, s elindult a célja felé. Ahogy ment volna keresztül egy nagy mezőn, szép őszi időben, hát látja, hogy az egyik mogyoróbokor mellett ott áll a halál, s ímmel-ámmal mogyorót szedeget a bokorról. Gondolta Czincziri, hogy ez a komaság már úgyis bételt, s ügyet sem vetett a halálra, hanem köszönés nélkül elment mellette. De amikor megérkezett a hercegi palotába, s odavezették a beteghez, hát a halál már nem mogyorót szed, hanem ott áll a herceg fejénél. De azért mégis elővette a rozmaringot, mert immár egészen elbízta volt magát, s azt az árva rozmaringszálat egész nap huzigálta a herceg orra előtt.
De az bizony áment mondott a világnak.
No, felült szégyenszemre Czincziri ismét a szürke lóra, s elindult hervadozva hazafelé. Amint haladott volna által azon a bizonyos mezőn, hát látja, hogy ismét ott áll a halál a bokor alatt, s szedegeti a mogyorót.
- Jó napot, komám! - köszönt neki Czincziri.
A halál intett, hogy szálljon le arról a szürke lóról, mert beszélni szeretne vele. Czincziri már ennyiből is látta, hogy mindent tud a halál, s jámbor engedelmességgel leszállt a lóról. Akkor a halál elejébe állott, s azt mondta neki:
- Elbíztad magad, Czincziri Hám. A komádat nem ismerted meg, s a rozmaring becsületét is lejárattad. Ezért meg kell halnod!
- Mikor? - kérdezte Czincziri.
A halál egy tükröt vett elő, s azt mondta a komájának, hogy nézzen abba a tükörbe belé. A tükörben gyertyák égtek, s a halál megmutatta Czinczirinek, hogy a számos gyertya közül melyik az övé.
- Mikor alszik el? - kérdezte Czincziri.
- Hét nap - mondta a halál.
Gondolkozott még Czincziri, hogy kegyelmet kérjen a komájától vagy legalább némi haladékot, de aztán megátalkodott mégis, felült a lovára, és elment haza. Otthon igen főtt a feje, hogy immár mitévő legyen; gondolta azt is, hogy keresztényi módra megadja magát, s bevárja, amíg elszakad a gyertya lángja; de gondolta azt is, hogy vagy komája neki a halál, vagy nem. Ha pedig komája, akkor megmutatja, hogy meg tud ő nála nélkül is halni.
S negyednapra látszólag meghalt.
Az ötödik napon a legszebb ruháiba öltöztették Czincziri Ábrahámot, kincseket aggattak reá, s a templomba állították a ravatalát. Amikor aztán a hetedik napon eljött a halál, s megtudta, hogy a komája nála nélkül meghalt, hát akkor majdnem megölte a méreg. Dühös pulyka módjára kerülgette a ravatalt, éjszakára pedig megbújt a szenteltvíz mellett, s onnét leskelődött, hogy vajon nem történik-e valami.
S szerencséje volt.
Mert ugyanis, úgy az éjféli órákban, tizenkét rabló settenkedett valahonnét elő, s a tizenkét rabló mind bément a templomba. Ott a gyér világosságnál kirakták a rablott pénzt a kőre, hogy az osztozkodás megtörténjék. Miközben mindegyik kirakta, ami a zsebében volt, maga a rablóvezér tapogatni kezdte a ravatalon a díszes halottat, hogy a kincseket és a drága ruhákat talán leszedje róla.
Czincziri lapult, amíg tudott; de amikor a nyaka körül matatott már a rablóvezér, egyszerre és pattanva felült, s elkiáltotta magát:
- Halál a komám!
Hát abban a percben úgy megijedtek a rablók, hogy egymást verték le, csak éppen kimehessenek valahogy a templomból. Amikor pedig mind kimentek, s a csend beállott ismét, hát akkor a szenteltvíz mellől előjött a halál, s így szólt:
Itt vagyok, komám!
- Én is - mondta Czincziri.
A halál megbocsátotta a komájának, hogy túljárt az eszén, s Czincziri is feledést ígért a nagy szigorúság miatt. Aztán ismét komaságot fogadtak egymásnak, s ma is élnek.
De hogy holnap mi lesz, azt nem lehet tudni.
Mint a könnyű pehely, ez a történet is messzi múltban úgy lengedez. Föléje szivárvány hajlik, melyben a lila és a zöld szín már megette a többit. A zöld az emlékezés patakjából iszik, lehet; a violaszín azonban a valóságról beszél, amelyben éltünk azon időben.
Mert gyászosan éltünk, annyi bizonyos.
Hogyne, hiszen nemcsak az állapotunk volt mostoha, hanem a természet rúdja is ránk járt, abban az esztendőben különösen. Már a tél is oly hosszan és annyit idétlenkedett, hogy alig győztük szent Györgyöt várni. Azt reméltük ugyanis, hogy az bátor szent György a neveletlen szeleket majd rendre tanítja, s a nap sugarait végre az első padokba ülteti. De csalódtunk benne is, mert amikor megérkezett, mostoha sorsunkon úgy eltátotta a száját, hogy még májusban is tátva volt. Ilyenformán, s éppen a virágok nyílása idején, a maradék reményünk is csüggedni kezdett. Ha valaki, végső biztatásul, Pétert és Pált említette, már arra is úgy tekintettünk, mint aki szépet álmodik. A szemünk bársonya alatt csak a lila szín borongott, s abban a borongásban rongyosan húzta Péter és Pál a lovát, ámbár más esztendőkben vágtatva jöttek egymás mellett, s csillag helyett pipacsot rúgattak a lovaikkal.
Amikor a hajnal fájához mégis odakötötték azt a két gebét, azoknak mindjárt abrakot kértek s maguknak ennivalót. Mondtuk, hogy abrakot nem adhatunk, mivel az abrak mi vagyunk magunk; őket azonban tehetségük szerint megvendégeltük. Nem nehezedtek el azonban a vendégség után, s így nem is dőltek álomra, hanem tőlünk kérdezősködni kezdtek. Amit lehetett, azt kurta szavakkal megmondtuk neki, de közben bizony oly nagyokat hallgattunk, mint a szegény gyümölcsfa, amelyiken csak egy-egy gyümölcs van, imitt-amott.
Így múltak a napok.
S amilyen az ember, már kezdtük is megszokni az egyforma és örökös bajt, ami olyan volt, mint az árva pusztaság. Vagyis, ha végig tekintettünk rajta, csak az árva nyomorúságot láttuk, ameddig csak leborult a végire az ég. Eszünkbe sem jutott, hogy a szomorúságnak ezen a pusztáján még hegy is emelkedhetik valamikor.
Pedig a hegy titokban már emelkedett.
Az egerek ugyanis kezdtek elszaporodni.
S úgy mondom, ahogy van: mi is elkövettük azt a balgaságot, hogy az elején nem sok ügyet vetettünk az egerekre. Szívesen gondoltunk arra, hogy a szokott mértéket számban talán nem is haladják túl, csak éppen fürgébbek, mint máskor. De hát az adószedők és a fináncok is fürgébbek voltak, mint máskor; s úgy hittük, hogy az egerek is csak azt csinálják, amit azoktól látnak; s majd elmennek, ezek is, azok is.
S ez csalt meg minket, ez a gondolat.
Mert az egerek bizony nem csalóka dolgot műveltek, hanem szaporodtak, sebesen. Annyira féket vesztve szaporodtak, mintha a föld undorodásában éjjel-nappal csak egeret bökkedezett volna elő; vagy mintha a derült égből egyéb nem potyogott volna, csak egér. Hamarosan tele lett likkal mindenütt a föld, s ahol elhaladt az ember, ott minden lik használatban volt: az egyiken iramlottak bé egymás után, s a másikon jöttek kifelé. Cincogott már az egész határ; s a rozstáblák, mintha gyenge szellő rezegtette volna, úgy inogtak mindenütt.
Igen, mert az egerek rágták a tövén!
Node, akkor már a riadalom is nőni és terjedni kezdett az emberek között. Némelyek gyorsan aratni kezdték a gabonát, s menekítették; mások büdös kővirágot törtek, s annak porát az egérutakra szórták, vagy csipetnyi mértékben is likakba eresztették. Bottal is verték őket, ami nagy mulatság volt a gyermekeknek, akik játéknak tekintették az elemi veszedelmet. Akadtak olyanok is számosan, akik nemcsak maguk mentek a csatába, hanem vitték a macskát is a tarisznyában, s nemkülönben a kutyákat, ha nem is tarisznyában. A macskák azonban mind gomolyagra híztak három nap alatt, s kezdtek elnyúlni a napmelegen; s bizony beléuntak a kutyák is az aprózásba, s kivetett nyelvvel és nagy babasággal szemlélték az egerek lakodalmát.
Mi pedig hümmögtünk; tehetetlenül; s csak a méreg és a rettenet váltakozott bennünk, hogy nem tudunk diadalt venni az egereken, akik egyre sokasodtak. Némelyek azt mondták, hogy hagyjuk is abba a harcot, hadd legyen, ami lesz. Mások azonban hallana sem akartak arról, hogy a lelkünkben is letegyük a fegyvert.
- Gyűlést kell egybehívni! - mondta valaki.
Hát jól van, gyűlésbe sereglett a falu népe, hogy mit lehetne csinálni. Az egyik is szólt, s a másik is szólt valamit; s addig csobogott és hömpölygött a beszéd, amíg két pártra szakadoztak az emberek. Az egyiken levők úgy vélekedtek, hogy forduljanak az államhoz, hadd küldjön rögtön egy egérirtó tudós embert; a másik párt azonban úgy gondolta helyesebbnek, ha Istenhez folyamodnak, mint ahogy őseink is tették, elemi veszedelmek idején. Az egyik nem engedett; s a másik nem hagyta magát. Amikor a fenekedés már a legnagyobb volt, felállt a megyebíró, s azt mondta:
- Emberek!
Mindenki elhallgatott, mert a jámbor öreget, mint az egyházközség fejét, tisztelettel övezték. S a megyebíró így folytatta:
- Mind a két oldalon igazságot látok. Éppen azért azt mondom, hogy menjünk el Bodza Pálhoz, aki tudós elme is, nemkülönben istenes ember.
No, jól van, ebben megegyeztek.
S öt választott emberrel mindjárt el is indult a megyebíró, hogy Bodza Pált felkeressék, s tőle az egerek dolgában tanácsot kérjenek. Magukba szállva, szótlanul mentek, végig a falun, s majd egy kicsi utcán keresztül a gyümölcsösdombok felé. Ott lakott, kopogó egyedül, az a nyugdíjas Bodza Pál, aki rabkísérő katona volt valamikor, s majd irathordozó a törvényszéken. Egy fekete szalmakalapban éppen ott üldögélt a diófa alatt, amikor az egeres emberek megérkeztek. Leültette őket Bodza Pál, akinek nagy, csavaros bajusza volt; s várta, hogy ebből a dologból ugyanbizony mi lesz. Neki is szánakozott hamarosan a megyebíró, aki tudta, hogy Bodza Pál azt szereti, ha profósznak tisztelik őt.
- Hát, profósz úr! - kezdte felemelt hangon. - Nagy baj van.
Mivel Bodza Pál, mint afféle mutatós ember, szeretett szólás-mondásokkal élni, okosan így szólt:
- Kicsiből lesz a nagy.
Ezzel a mondással a szájába is adta a megyebírónak a szót, mert hiszen két egérből lesz csakugyan a sok egér. De a szaporodásban még a valóságot is legyőzte az okos öreg, mert percek alatt millió számra szaporodtak a szavaiban az egerek, s olyan pusztítást vittek véghez, hogy a gabona után már őket is szinte-szinte enni kezdték.
- Aki Istenben bízik, nem csalatkozik - mondta Bodza Pál.
- Egyfelől - folytatta a megyebíró. - Másfelől azonban azt is gondoltuk, hogy a profósz úr, okos ember lévén, valami orvosságot tudhat az egérveszedelem ellen.
Csend lett.
Az emberek várták a szót, Bodza Pál pedig magába merülve bólogatott. Istenem, mit kéne csinálni! Mert ha nem mond valami hathatós orvosságot, akkor leesik most a magasból, s odalesz a profószi tisztelet, nemkülönben az okosság. De az egerek irtására olyan módot sem javallhat, ami az ő lombjait verje le, ha nem sikerül.
Végre megcsillant a szeme, s így szólt:
- Veszünk egy aranyegeret!
Megriadtak az emberek, hogy még Bodza Pál is szaporítani akarja, ha aranyban is, az egereket. De hát, gondolták, egy ilyen okos ember tudni fogja, hogy mit beszél.
- S azt minek? - kérdezte mégis a megyebíró.
- Körülhordozzuk a határon, körmenetben - szólt Bodza Pál.
Hát ez csakugyan mond valamit, gondolták az emberek, mert hiszen a dologban benne van az ijesztési tudomány s az Istenhez való folyamodás ugyancsak.
- De hamar! - mondta is az egyik.
Béfogta hát a megyebíró sebesen a két lovát, hogy induljanak is késedelem nélkül a városba, ahol megvásárolják az aranyegeret, vagy ha kifogyott volna az eleven egerek bősége miatt, akkor megcsináltassák. Epedve, hogy szerencsés legyen az útjuk, sokan körülállották a szekeret, amelyre Bodza Pál is fellépett, s okosan leheppent a megyebíró jobbja felől. Már indítottak is a lovak, amikor a profósz váratlanul felkiáltott:
- Hó, álljunk meg!
- No, mi baj? - kérdezte a megyebíró.
- Minta nélkül nem mehetünk! - szólt Bodza Pál.
S igaza volt neki, mert aranyegeret a boltban aligha fognak találni; ha pedig az aranyművesnél kell azt megcsináltatni, akkor üdvös lesz egy valódi egér, amelyikről a mintát levegye a mester.
- Hát akkor fogjunk egyet! - mondta a megyebíró.
Régen volt, amikor a mi falunkban az emberek egeret fogtak, kivált a korosabbja. Most azonban, szükségben is lévén, újabb serkentést senki sem várt, hanem egérfogáshoz láttak valahányan. Sokon a csűrökbe mentek, mert azt gondolták, hogy ott lehet a legkönnyebben egérhez jutni. Ismét mások a kertekbe, ahol hevert némi gabona; de voltak olyanok is, akik a pajtákba orozkodtak bé, vagy éppen felmentek a szuszék mellé a házpadlásra. Vagyis mindenki lesben állott valahol, s hegyezte a szemit s a fülit, hogy rögtön lecsaphasson a kalapjával, amikor elérkezik a pillanat.
Bodza Pál és a megyebíró a szekér mellett várták az eredményt, hogy menten indulhassanak is, mihelyt hozzák az egeret.
De késlekedtek hozni.
Egy félórát is vesztegeltek már.
Mégiscsak furcsa, gondolta Bodza Pál, hogy a falut eszik meg az egerek, s egyet mégsem tudnak fogni! Ügyetlenkednek nyilván, vagy pedig kényesen visszahőkölnek, ha kéz alá megy valamelyik játszi egér.
- Huncut állatok - mondta a megyebíró.
- Ki keres, talál - felelt Bodza Pál.
Hát ez szólás-mondás volt ugyan, mit a raktárából okosan választott a profósz; okosan, mert olyanformán hangzott, mintha bugyuta lépségnek tartaná a falu népét. A megyebíró egy kicsit szívére is vette a fátyolos bizonyítványt, s leugrott mindjárt a szekérről, hogy ő a késedelemnek a végire jár. Egyik helyről a másikra ment, s mindenütt serkentette az embereket, hogy csak rajta, van egér bőséggel, s mintának lenni kell! Serkentek is az emberek, leselkedtek szemfüles módon, likba néztek, és ügyes csalfasággal cincogtak is. De huncut az egér, s a veszély foltjairól nevetve szaladt el valahány. Úgyannyira, hogy némelyek már tréfára váltották magukban a buzgalmat, vagy éppen a dühösséget. Az egér is olyan, mondta az egyik, akár a pénz, ami örökké odamegy, ahova nem kéne; a másik lelkiből fogadkozott, hogy macska sem lenne semmiért; a harmadik pedig elbeszélte, hogy neki három kedvese volt legény korában; de a hármat együttvéve sem leste annyit, mint mostan egy egeret.
S Bodza Pál is, a hosszú várakozásban, már igen fészkelődött a szekéren. Mindjárt leszáll, berzenkedett magában, s elmegy haza. Jobb a diófa alatt, abban a békességes csendben, ahol az Isten megrostálja a jámbor értelem gondolatait, hogy a rosszak kihullván, a jók a rostában maradjanak.
- Ki mit főzött, egye meg! - durrant meg egészen.
S már éppen mozdult is, hogy leszáll és hazamegy, de éppen akkor, s nagy diadallal, megérkezett a megyebíró, kezében egy eleven egérrel, két újjal fityegtetve, nyakszirton a bőrénél fogva.
- Imhol, a minta! - mondta boldogan.
- Ki keres, talál - bólintott Bodza Pál.
Hamar egy uborkás üvegbe belé is tették az egeret, s a megyebíró, magasra emelve, körülhordozta az üveget, hogy mindenki lássa a mintát, s örvendezzen. Nagy is lett erre a bizakodás, s annak a párája mind Bodza Pál felé szállt, aki mosolyogva az ölébe vette az egeres üveget, s nagy hangon így szólt:
- A nép szava Isten szava!
A nagy zajongásban a megyebíró is felszállt a szekérre ismét, s a lovak elindultak.
- S aztán az egér kinek a költségire lesz? - kiáltott utánuk valaki.
- A falu költségire - felel vissza a megyebíró.
- S ha nem használ?
- Akkor eladjuk.
Hát az úgy jó is lesz, gondolták az emberek, miközben tovazörgött a szekér. Talán még nyernek rajta, mert ha sikeredik az irtás, akkor az aranyegérnek egyszerre felszökik az ára. Az irtásnak pedig sikerülnie kell, mert ha Bodza Pál mond valamit, akkor ő mond valamit.
Emígy buzogtunk hát, s várakoztunk nagy reménységben. Lassankint azonban a szivárvány zöld színe kezdett halványulni, mert a nap leszállt, s a szekér még nem jött vissza.
- Éjjel önti az aranyműves! - mondta valaki.
S igaza is lett neki, mert elmúlván virrasztásban az éjszaka, a szekér csakugyan megérkezett. Nagy rivalgással fogadtuk őket, s türelmetlenül sokan azt kiabálták:
- Hol az egér?
Bodza Pál leugrott a szekérről, s a jobb kezét a zsebébe mélyesztette, mintha azt mondta volna, hogy: no, várjatok, mert cukrot hoztam nektek. Aztán egy gyönyörű skatulyát húzott a zsebéből elő, fekete bőr volt a burkolata; s ahogy felnyitotta a skatulya fedelét, hát csakugyan ott feküdt az aranyegér! Egyszerre mindenkinek fülig futott a szája, s egyik fej a másikat nyomta félre, csakhogy jobban láthassa az aranyban megörökölt rágcsálót, ami igen tündökölt, legkivált a farka.
- S most mi lesz? - kérdezte valaki.
Bodza Pál a fekete szalmakalapot feljebb taszította a fején, majd azt mondta, hogy nem az egér vonja maga után a tervet, hanem a tervhez vették az egeret. Vagyis vasárnap reggel körmenetben megkerülik a határt, s abban a körmenetben körülhordozzák az aranyegeret.
Vasárnap reggelig még másfél napjuk volt a pusztító egereknek, de azt a másfél napot mindenki szívesen ráadta nekik. Szinte kellett is annyi idő, hogy mindent gondosan elrendezzenek. Egy öreg faragómesterrel hosszú rudat csináltattak, amit az öreg szépen kifaragott. Annak a rúdnak a tetejébe felszerkesztették az aranyegeret; s amikor eljött a magasztos idő, Bodza Pál magasra emelte maga előtt az egeres rudat, s úgy haladt a körmenet legelején. Két keze felől egy-egy lobogót vittek, majd a lobogók mögött a falu népe hömpölygött lassan, énekelve szebbnél szebb éneket s könyörögve hő lélekkel, hogy adjon az ég pusztító esőt és hirtelen halált az egereknek.
Körmenet után még meghallgatta mindenki a vasárnapi misét, s akkor hazament minden lélek. Megbékélve ültünk asztalhoz, magasztalván Bodza Pált, aki az egerekkel szemben védekezésbe vitte a népet. Délebéd után csoportokba verődtek az emberek, s miközben találgatták az eljövendőt, különös szél kezdett fújni, egyre erősebben; majd felhők jelentek meg, s csapni kezdett az eső.
Három napig fújt a szél.
S három napig szakadt az eső.
A negyedik nap pedig, körül végig az egész határban, már nem lehetett egyetlen egeret sem látni. Örömben úszott az egész falu, s hála övezte Bodza Pált. De nem is maradtunk adósok neki, mert a megyebíró lakomára gyűjtötte az embereket, hogy a profósz fejére rátegyék a dicsőség koronáját.
Vagyis neki ajándékozták az aranyegeret.
Amikor vége lett a lakomának, már úgy keresztben állt a Bodza Pál szeme, hogy szinte ölben kellett őt hazavinni. De szerencsésen hazavitték, az aranyegerével együtt. Őt szépen lefektették, a tündöklő egeret pedig az asztalra tették, a skatulya tetejére, hadd uralkodjék éjjel is onnét.
Aztán csendesség borul a falura.
Másnap azonban, valahonnét idegen faluból, emberek jöttek, akik elbeszélték, hogy őket is megtámadták az egerek nagy sokaságban. Ha tehát istent ismernek, adják kölcsön a védelmező aranyegeret, ők a használatot bő kézzel megfizetik.
- Mi nem adhatjuk - mondta a megyebíró.
- Hát ki?
- Csak Bodza Pál.
Hát elindultak, hogy az egerek ostorát felkeressék, s véle az alkut valahogy megkössék. Amikor az ajtóig érkeztek, már ott künn levették a kalapjukat, hogy a tisztelet hathatós legyen. De ahogy beléptek a szobába, egyszerre meghőköltek valahányan. Meg, s az irtózat is megütötte őket, mert az egerek áradata öntötte el a szobát! Ugráltak hegyin-hátán ezer és ezer számra, cincogva hullámoztak és marakodva gomolyogtak. Ott feküdt az aranyegér is az asztal tetején, szégyenbe dőlve a cincogó árban; s ott feküdt az ágyban, az egerek bosszús leple alatt, holtan Bodza Pál, kiben már nem volt annyi hit és okosság, hogy feltámadjon. S az pedig kár, mert okulván a történetből, nyilván elmondta volna az embereknek, hogy az értelem tanyáján úgy rágcsál a babona, akár a termőföldeken az egér; s hogy varázsnak csak rozsda a csalfa arany.
Egyszer volt, hát hogyne lett volna, volt egyszer egy Rozsda nevű közkatona. Szegény feje nem a legjobb időben került katonasorba, mert éppen háború volt. Rozsdának azonban eszébe sem jutottak a halál fullánkjai, hanem úgy élt az angyalbőrben is, mintha soha meg nem tudna halni az ember, hanem örökké élne. Tréfás kedvű volt és pajzán; s ha kellett, bizony furfangos is. S ami nagy kedvezés volt és eleven számára egyaránt, ott bujkált mindig Rozsda körül a szerencse is, hogy a végső szükségben megérlelje a gyümölcsöt a furfang ágain.
Így történt a katonaságnál is.
Volt ugyanis Rozsdának egy Ragya nevű bajtársa, szintén közkatona. Hanem ez a Ragya merőben más ember volt, nem olyan, mint Rozsda. Vagyis szelíd és engedelmes ember, istenfélő és szamaritánus hajlamú. Hát ebben a Ragyában bujkált a Rozsda szerencséje. Mert ugyanis, ahogy azt mindenki tudja, a katonaságnál mindennap számba veszik az embereket, olvasván név szerint őket, nagy fennhangon és betűrend szerint. Egy bizonyos Butyka nevű őrmester szokta volt ezt csinálni, s mivel Ragya a betűrendben megelőzi a Rozsdát, hát bizony Butyka őrmesternek a Ragya után megint csak Ragyára futott a nyelve.
Vagyis Rozsda helyett is Ragyát olvasott.
A közkatonák feszes vigyázzban hallgatták a keresztelést, mert tudvalevő, hogy a sorból szót igazítani nem szabad. Kilépni pedig egyik sem akart, mert egy kicsi jóakarattal a rozsda és a ragya csakugyan egyre megy. Maga Rozsda pedig ugyanvalóst hallgatott, mert a furfangos eszivel azt gondolta magában, hogy annak a jámbor Ragyának a bőriben lenni nem lesz rossz dolog. Okosan is gondolta, amit gondolt, csakhogy a pihenők alatt és esténként a közkatonák kezdték őt ragyázni. Egy ideig könnyen vette Rozsda a tréfát, majd nehezebben tűrte, majd pedig tövisek nőttek belőle. Egyszer aztán, s elég oktalanul, olyan dologra határozta magát, amellyel a szerencséjét szinte megölte örökre. Ugyanis kilépett a sorból, s így szólt:
- Jelentem alásson: nem Ragya, hanem Rozsda!
Az őrmester szeme Rozsdára ugrott menten, utána visszapillantott a nevek listájára, majd végzés gyanánt csak ennyit mondott:
- Ragya Kettő. Visszalépni!
Hát így lett Rozsda közkatonából Ragya Kettő, s ezáltal és ugyanakkor a fia egy olyan szerencsének, amely nemcsak e rövid földi útján kísérte végig, hanem a másvilágon is édes gondjába takarta. Történt ugyanis, hogy csatába vitték a közkatonákat, mint ahogy háború idején azt tenni szokták; s ama katonák között ott volt Ragya közvitéz, nemkülönben Rozsda, vagyis Ragya Kettő. Egy alkalommal aztán, amikor éppen hasadt volna a hajnal, akár csak a mindenség dühös anyamedvéje, megmordult a föld. A mordulás lángot okádott, reccsent a föld, és a levegőt megemésztette a tűz.
Utána sötét lett, és csend.
Aztán hajnalodni kezdett; s Rozsda közkatona is, a hajnallal együtt, mintha pirkadott volna szegény. Hideg szellő lengette, mint a gyenge levelecskét, mely ezüstpárából van talán; majd addig illegett és imbolygott, amíg valami útra talált. Elindult az úton, s ahogy ment, mendegélt, hát nemsokára látja, hogy szembejön vele egy közkatona. Ahogy egészen közel értek egymáshoz, Rozsda rögtön megismerte, hogy Ragyával hozta össze az égi szerencse. No, abban a végtelenségben igen megörültek egymásnak, s tanakodni kezdtek.
- Hát merre induljunk? - kérdezte Rozsda végre.
Ragya jámborul felelte:
- Én megyek a mennyek országába.
Rozsda azt mondta erre, hogy ő is vele tart, mert hiszen nem is Rozsda ő, hanem Ragya Kettő, a Ragyák pedig tartsanak össze. Hát jól van, gondolkozni kezdett az a jámbor fő Ragya, hogy miképpen csinálják a dolgot. Mert egy az, hogy Rozsdának annyi bűne van, mint a galagonyának tövise; de a másik az, hogy szeresd felebarátodat, mint ahogy a szamaritánus tette. Pusmogott egy ideig, bőrödzött bőr nélkül, s ette a savanyú uborkát. De aztán azt mondta mégis, hogy jól van, induljanak együtt a mennyek országába, de legyen kinek-kinek a maga érdeméből a lába.
Elindultak, s mentek; a rengeteg úton csak mentek. Az a jámbor Ragya jobban bírta az utat, mert hiszen nagyobb érdemből voltak a lábai; de Rozsda bizony leült volna szívesen, ha lett volna mire. Így azonban menni kellett, s mentek. Végre aztán s nagy sokára meg is érkeztek a mennyország kapujához, mely bévilágította a közeli félvilágot. Vagyis fényességből állott az egész kapu, csak csupán egy óriási nagy retesz állott rajta, cserfából faragva.
Ragya, akár a mézbe esett szelíd lélek, magába esve várakozott.
- Zörgesd meg! - biztatta Rozsda.
Igaza lehet, gondolta Ragya, s zörgetett a kapun; és hála legyen, mert a zörgetésre csakugyan mozdult a retesz. Hamar a Ragya háta mögé húzódott az a fortélyos Rozsda, s onnét figyelt, akár a kocsonyából a béka. Látta, hogy nyílik a kapu; s látta azt is, hogy egy fehér szakállú kapus a fényes nyílásban megjelenik. Megismerte nyomban, hogy Ábrahám az a fehér szakállú kapus, de nem szólt, hanem csak ott hát mögött lapított.
- Mit akarsz? - kérdezte a jámbortól Ábrahám.
- Kérek bébocsátást - mondta Ragya.
- Mi a neved?
- Ragya Vencel, közkatona.
Gondolkozott egy kicsit Ábrahám, számugatott magában valamit, majd azt felelte, hogy rendben van, béereszti. S ahogy lépett volna bé az a szerencsés Ragya, hát Rozsda is tolult és iparkodott a háta mögött. Hanem Ábrahám észrevette a lopakodást, s ráförmedett:
- Hát te ki vagy?!
- Ragya Kettő - mondta Rozsda.
A névre megenyhült egészen Ábrahám; annyira meg, hogy félig-meddig a Rozsda dolga is jóra dőlni látszott. Utolsó hajszál gyanánt-e, vagy csak a rend kedviért, megkérdezte még a másik nevét is.
- Ragya Kettő, Máté - mondta Rozsda.
Ábrahámnak rögtön összefutott a szemöldöke, s mintha nem hallotta volna jól, azt kérdezte:
- Mátét mondál?!
Hij, eb oda kutya, ijedt meg Rozsda: most mit csináljon! Mátét hazudni balga dolog volt, de nem mondhatta az igaz Árpádot, mert afféle szentről nem hallott soha. No, nem baj, gondolta magában, legyen, ami lesz, s így felelt:
- Mátét mondtam, azt.
- Márknak a rokona?!
- Szegről-végről - felelte Rozsda. - Mert ugyanis volt nekem egy ősöm, kinek a mostohaapja rokona volt a Márk sógorának, mármint az evangélista sógorának.
Ábrahám legyintett, hogy ő azt nem számítja rokonságnak, s bébocsátotta Rozsda közkatonát is. Hát Rozsda nagyot könnyebbedett, abban a boldog megnyugvásban, s elindult befelé. Jobban mondva vánszorgott inkább, mert a hosszú úton úgy elfáradott volt, hogy falábnak érezte a két lábát, ha ugyan a faláb zsibbadni tud. Leült hát egy fénybuckára, s bizony ott helyben elaludt. Ábrahám azonban, ki szemmel tartotta, hogy a Ragyák merre lesznek el, nemsokára felfedezte a magába huppant közkatonát. Hamar odament hozzá, s amikor látta, hogy Rozsda nemcsak elaludt az örök boldogság közepében, hanem még fűrészel is a fülibe, hát akkor nagy haragra gerjedt.
Intett, hogy dobják ki azt a méltatlan közkatonát.
S már vitték is, buzgón taszigálták, s a kapunál még lódítottak is egyet rajta. Künn megvakarta Rozsda a fületövét, s fogadalmat tett magában, hogy ezt a csorbát, bárhogyan is, de ki fogja köszörülni. Füstölgött a feje, úgy gondolkozott; s közben telt az idő, egyre múlt. Egyszer aztán valami kereskedő, akit ugyancsak kirekesztett Ábrahám, azt a hírt hozta s botránkozva azt beszélte, hogy odabent vegyeskereskedés nyílt, minek a cégtulajdonosa maga Ábrahám. Hát erre gondolt egyet Rozsda közkatona, s kerített valahonnét egy dobot; s azon a dobon, úgy uzsonna tájban, éktelenül dobolni kezdett, mintha valakit árvereznének. Nagy pezsdületet okozott a dobszó, de még nagyobbat a lárma, amit teli tüdőből vertek azok, akik ugyancsak kiszorultak a mennyek országából. Hamarosan nagy csődület keletkezett, mert hiszen a dobszót nem akasztotta meg semmi, s így messzire elhatolt. S ahogy gyűlt a meggerjedt árverésre a sokadalom, egyszer csak megnyílt a nagy kapu, s hát Ábrahám is igyekszik a dobszó felé, hogy hátha az üzletét jutányos áron gyarapítani tudná az árverésen. Annyira iparkodott, hogy a nagy kaput nyitva is felejtette; s az pedig nagy hanyagság volt, mert a szabad úton a konkoly is belékerült a zsákba, vagyis a kirostált emberek mind bészökdöstek a mennyországba.
Rozsda fürdött a kárörömben, úgy nevetett.
De volt is a kedvre oka, mert Ábrahámot, mint nagy hanyagot, elcsapták a kapusi jó állásból, s olyan munkára osztották, hogy mannát kellett neki szedni. Nagy gond volt, hogy kit lehetne a helyébe tenni, de mégis a legjobbat találták, mert szent Józsefet tették a kapu mellé. Szelíd és bölcs ember volt József, s volt benne szamaritánus hajlam is elegendő. Ez a jóravaló természete már az első érkezőnél megnyilvánult, mert ugyanis egy pap érkezett, kinek a nevét és más körülményeit nem is firtatta, hanem nyájasan béeresztette. Egy kövér asszony is nyomult a pap után, de úgy sietett, hogy párát szuszogott, s a verejtéke is csorgott a párán keresztül.
- A poggyász, asszonyság, a poggyász! - kiáltotta valaki.
S csakugyan, ott feküdt valami háti poggyász az úton, mert a kövér asszony oda leeresztette, s ott hagyta, hogy teher nélkül gyorsabban nyomulhasson a pap után. Okosan is tette, amit tett, mert látván szent József a kicsorduló buzgalmat, akadály nélkül eresztette az asszonyt, gondolván magában, hogy nyilván a pap szakácsnéja. De akárki volt, áldotta Rozsda a poggyász miatt, amit az úton hagyott a boldog. Áldotta bizony, de nem azért, mintha a maga mulandó hasznára akarta volna fordítani a rejtett javakat.
Nem azért, hanem a gondolatért!
Mert abban a percben ugyanis, amikor Rozsda megpillantotta az árva poggyászt, egy gondolattal fel is kapta a vállára rögtön, hogy viszi sebtiben a pap után. Törtetett is kézzel-lábbal, mintha lemaradt volna nagyon, s az a pap hiányt találna szenvedni szegény.
- Ki vagy? - kérdezte József.
- Ragya Kettő - mondta Rozsda.
- Mit viszel?
- A pap után a poggyászt.
Erre megtapogatta József a háti csomagot, hogy legalább látszatra a tisztét megtegye. De valamit gondolt tapogatás közben, a csomagot kibontotta mégis; s bizony, gondosan kirakott belőle mindent, csak a bort és a kenyeret hagyta benne, s egy darab földet.
- No, vigyed, fiam! - mondta.
Rozsda a hátára vette a csomagot, s mint örökös Ragya Kettő, úgy lépett bé ismét a kapun.
S még most is viszi a bort, a kenyeret s azt a darab anyaföldet.
Mint a lenge kakukkvirág, olyan színe volt az ég peremének.
Leszállt a nap.
- Eddig is megtehette volna - mondta az öreg Matyó.
Meg sem gondolta, csak úgy hirtelen gondolta. De hát nem csoda, mert bolondos nap volt, ami volt. Amikor felhők jártak, pezsgett a fény a föld felett; amikor tisztára takarodott az ég, akkor homály szitált a fák között; s amikor nem fújt a szél, rezegtek a levelek; s amikor fújt, ellene szegültek.
Ilyen az április.
S az április mellé még csütörtök is volt, ami az öreg Matyó szerint, ebben a Mustár gazdaságban, sohasem volt kedvező nap. Lám, az udvari vályúnál most is csak prüszköli a vizet a két ló, s nem issza szokás szerint. Pedig ihatná, mert kényes ugyan a vízre a ló, de ő tisztára mosta a vályút. Ugye, a tehén jól megitta, amit megprüszkölt a ló; majd utánuk a két ökör még puha karikákat is fújt az új víz tetejére, úgy elöntötte őket a lusta élvezet.
A gazda, vagyis Mustár Imre, éppen akkor jött ki a csűrből.
- Látom, az időt is lopja - szólt oda az öregnek.
Matyó bácsi megütközött a szón, mert mindenki láthatja, hogy a két ökör lassan fújdogálja a vizet, miközben lusta élvezettel iszik; s nógatni nem szokás őket, hogy, no: siessetek, az áprilisát, mert itt a gazda, s valami okból dúlja magát.
Az öreget is kifente egyszeriben az áprilisi alkonyat.
- S még mit lopok?! - kérdezte.
A szénát - mondta a gazda.
Hát ez a rágalom, annak is pénteki. Huszonhat esztendeje szolgál ennél a Mustárnál, de még szénát nem lopott soha. Ha a szabályosnál többet adott a marháknak, azt is a marhák érdekiben tette, amiben benne van a gazda is. S akkor ő kapjon ilyen hegyes szót, aminek a hegyére még a becsületet is odaszúrja a gazda, mint egy alkonyati gébics!
- Nem hiszem, hogy loptam volna - mondta nehezen az öreg.
- Hát?
- Lehet, hogy megettem.
- No, szarva ne legyen tőle!
- Akkor döfök - nyugodott belé Matyó bácsi.
Ennyivel aztán el is végezték ezt az áprilisi csütörtököt, mert a gazda félünnepit öltött, s elment a faluba, nyilván a hitelszövetkezet kocsmájába; az öreg pedig megbújt az istállóban, mert az ágya ott volt, s cserélt a csillagokkal. Vagyis, amikor felbuzdultak fényre a csillagok, akkor ő szépen elaludt. Mély nyugalomban aludt, csak az ökrök kérődztek álma fölött, akár a meleg és fekete párában egy-egy kis malom; de aztán, valamikor egyszer, arra merült álmából eszméletire, hogy a kutya nagyon ugat, s valaki titkolatlan lépésekkel közeledik.
S már ki is nyitotta az istálló ajtaját.
- Matyó bácsi! - szólt a hang, mint a göröngy.
Az öreg megismerte, hogy maga Mustár, aki ily szokatlan időben rájött; s mivel a növekvő hold a felin már túl volt, látni vélte a derengésben azt is, hogy a gazda jobb kezében lóg valami, feketén s elég nagy darabon. Valami nagy baj lehet, gondolta mindjárt, de csak ennyit mondott:
- Nocsak.
- Hol van a méteres? - kérdezte a gazda.
A feje fölött a polcon, ott volt a méteres mérő, vagyis a "collstokk", amilyent az ácsok és az asztalosok használnak. Ott volt, ámbár bent kellett volna lennie, szokott helyén, a házban. De hát az ökör kitörte a közfát, ami a tehéntől őt elválasztotta, s új közfát kellett csinálni, mérték szerint, ha már az ember is ott tölti az éjjeleket.
- Itt van a fejem fölött - mondta az öreg.
Felállt a heverőágyon, s miközben fehérre meszelte a beszitáló holdvilág, matarászott a polcon.
- No, megvan-e? - kérdezte mohón a gazda.
- Megvolt; minek kell?
- Mérünk.
- Azt hittem, oroszlánt lövünk.
Megtalálta a mérőszerszámot, s odaadta a gazdának. A gazda a küszöbre húzódott, ott leült s a térdén elfektette, amit eladdig a kezében lógatott, azt a nagy lebernyeget. Az öreg is közelebb húzódott a küszöbhöz, s felülről kandikálta, hogy vajon mi készül, egy kicsit oldalra döntött fejjel, mint a varjú. A holdvilágon csak annyit látott, hogy valami bőr, amit a gazda a két térdére terített. Borjúbőr nem lehetett, mert a fényhíre akkor fehér lett volna, vagy legalábbis tarka; s fekete bárány sem lehetett, mert hiszen az sötéten lapult volna.
- Ammi? - szólt végre.
- Rókabőr - mondta a gazda.
Többet nem szólt az öreg, hanem várt. A gazda nyitani kezdte a méteres szerszámot, s izületről izületre kinyitotta. Aztán mérte volna véle a rókabőrt, de egyszer a szerszám csuklott össze, máskor pedig a bőr huppant ki alóla.
- Fogja meg! - szólt rá az öregre.
Matyó bácsi leült balról a gazda mellé, s megfogta a rókának a fejét. Úgy a kezével bátran fogta, mert hiszen a fejhez már csak bőr volt a többi; de a lelkével bizony nem a legszívesebben, mert a holdvilágon élő módjára vigyorgott a fej.
- Harminckilenc - mondta a gazda, s pusmogva megvakarta a fejét.
Aztán megmérte a rókának a farkát is.
- Harminchárom - mondta, s ismét megvakarta a fejét.
Talányosnak látszott az egész, kivált így a hajnali holdvilágon, de az öreg hagyta, hadd folyjék mentire minden; s csak azt kérdezte:
- A fejét mért vakargatja?
- A húsz pengő miatt - mondta a gazda.
Csend lett; s miközben ártatlanul úszott a hold, a csendben úgy lebegett a húsz pengő, mint a hajnali ökörnyál. Aztán a gazda, egyszerre s hirtelen, lesöpörte a térdéről a rókabőrt, s a méreg parazsán így szólt:
- Este fogadtunk, a korcsmában. Némelyek azt mondták, hogy a róka farka rövidebb, mint a törzse; s én azt mondtam, hogy fele-fele.
- De nem fele - mondta az öreg.
- Nem. Ezen nem.
- Pedig ez valódi róka volt.
A gazda szembefordult az öreggel, s nagy nyomatékkal így szólt:
- Hát maga a rókát pártolja?
Nem volt mit tenni, az öreg a válla közé húzta a fejét, s hallgatott. Magában gondolta ugyan, hogy jaj, milyen keserves a szegény szolga élete, mert hát egyszer lop, pedig nem is lop; máskor pedig még a róka is a farkával rajta takarékoskodik.
- Most mit csináljunk? - mondta a gazda.
- Állani kell a szót - felelte az öreg.
- Fizessek?
- Mondja tovább is, hogy fele-fele.
- De rám bizonyítják!
- Mivel? Fogjanak rókát.
- Nekem van.
- S tudják?
- Tudják.
Ismét csend lett. Ültek ketten szótlanul, s a rókabőr is félelem nélkül lapult a földön. Végre felállt a gazda, s látszott az arcán, hogy likat talált a kerítésen.
- Készüljön fel, hamar! - mondta.
- Hova?
- A városba. Elviszi ezt a rókabőrt, s eladja. Bányai tímárnak, vagy annak a Sultéti szőcsnek. Itt a bőr, s induljon még világodat előtt. S ha aztán nem lesz rókabőr, fogjanak ők rókát. Addig fele-fele, no, gyerünk!
- Mi az ára?
- Negyven. Ha muszáj, harmincöt.
Kellő ruhát öltött az öreg, s a rókabőrt belétette egy hatalmas tarisnyába; kenyeret is az útra, nagy darab szalonnát, s vereshagymát is, két fejet. A tarisnyát a nyakába akasztotta, s nagy elszánással, mint amikor háborúba vagy ritka nagy vállalkozásra indul a falusi ember, megemelte ájtatosan a kalapját.
- No, az Isten segítsen meg minket! - mondta melléje.
S elindult.
- De aztán titkon viszi! - szólt utána a gazda.
- Titkon, titkon.
Éppen javában virradt, s ráért a menéssel az öreg, mert hiszen tíz kilométerre feküdt a városka, s annyi utat pedig, öt órától nyolc óráig, még az andalgó búcsújárók is könnyen megtesznek. Elmerengett hát a felkelő nap dicsőségén, s a távoli hegyek aranysapkáján; nézegette a korai madarakat s az út két oldalán a zsendülő határt. Egy forrás mellett falatozott is valamit, majd elment egyenesen Sultéti szőcshöz, aki negyvenegy pengőért meg is vette a rókabőrt. Az öreg meglapogatta a zsebiben a pénzt, s betért hízott lélekkel egy város végi csárdába, ahol maga elé terítette az elemózsiát, s kért egy liter borocskát is. Ráérő módon fogyasztott, s illogatott lassan.
Aztán, úgy délfelé, dudorászva hazament.
- No, megvették-e? - kérdezte a gazda.
- Nem volt mit - mondta az öreg.
- Hát?
A finánc elvette a bőrt, elkobzotta.
Szólni sem tudott a gazda, úgy megfülledt rögtön. Hegyes lett a szeme is, mint a bicska éle, amit sokat használtak immár. Valamit összetör mindjárt, úgy látszott, de akkor a mérgire ismét rácseppentett egyet az öreg.
- A likat is felfedezte a bőrön - mondta.
- A golyó nyomát?!
- Azt. S megkérdezte, hogy ki lőtte a rókát.
- S maga?!
- Én pedig - folytatta az öreg -, mivel lopni s hazudni nem szoktam, hát megmondtam a fináncnak, hogy Mustár Imre lőtte a rókát. Erre azt kérdezte a finánc, hogy van-e annak a Mustár Imrének fegyvertartási engedélye; mert ha van s bémutatjuk, akkor visszaadja a rókabőrt.
- S ha nincs? - kérdezte Mustár.
- Akkor bírság, a duplája.
- Minek a duplája?
- A rókabőrnek, vagyis amennyit ér a bőr.
Hát erre az ég felé emelte Mustár a két karját, s a két szemével is verdeste a gerendás mennyezetet, ahogy kérte azt a mennybéli felséges Atyaistent, hogy amennyi róka van ezen a széles világon, azt mind döglessze meg, még azon a pénteki napon, hogy szombatra egy se maradjon.
Utána csend lett.
- Most már így van - szólt végül az öreg; s aztán elment, hogy a gazdaságban ezt-azt megtegyen, s majd aludjék is a fináncra egyet.
Elmúlt a délután, s az este leszállt. Az öreg is nyugovóra bújt az istállóban, s mivel a rágalmat, hogy ő szénát lopott volna, az áldott róka lemosta róla, hát olyan édesen aludt, mint a gyermekben a tej.
Hajnalig.
Mert úgy a hajnali időben ismét ugatott a kutya, s titkolatlan lépésekkel valaki ismét közeledett.
- Matyó bácsi! - szólt a hang, mint a kegyes harang.
Az öreg megismerte, hogy maga Mustár, aki szólt.
- No, mi van ismét? - kérdezte. - Még egy róka talán?
- Csend, csend! - mondta a gazda.
Közelebb ment az öreghez, úgy lépegetve jámbor módra, s a hangjában is töredelem settenkedett. Az öreg felült az ágyban, s oly kegyesen várta a szót, mintha ő lett volna Jézus Krisztus első tanítványa.
- Üsmeri maga azt a fináncot? - kérdezte.
- Hogyne! - mondta az öreg. - Égei származás.
- Vajon, nem lehetne bédugni a száját?
- Nagy van neki - egyengetett az öreg.
- Egy tízes, mit gondol?
- Ahhh! - botránkozott meg az öreg. - Húsz pengő sem elég neki.
Olyan esetten nézett a gazda, mintha abban a percben omlott volna rá a gondolat, hogy elvétette az egész életét, mert hiszen fináncnak kellett volna lennie. Megnehezült lélekkel elővett mégis egy huszast, s odaadta az öregnek.
- Hát akkor megteszi?
- Megpróbálom.
Még a tarisnyába is maga a gazda csomagolt, sok jó ennivalót, s bőségesen. Matyó bácsi pedig a nyakába akasztotta a tarisnyát, s virradattal elindult. Ahogy kimehetett a faluból, jobbra átalvágott egy úton, Kodoz község felé, ahol egy komája élt, bizonyos Firkó Mihály. Elment hát ahhoz a komájához, s mivel a lopás vádjában pénze volt elegendő, hát nagy lakomát csaptak. Utána pedig hazabandukolt az öreg, a tarisnyát az ágyra dobta, s nagyot szusszant; majd az ujjával legyezgetni kezdett a gazda orra előtt, s így szólt:
- Rókát többet ne lássak, s fináncot ne ismerjek. Hallotta-e?
- Olyan nehéz volt?
- Olyan.
- De meglett.
- Meg - mondta az öreg. - Hanem a húsz pengőn túl még innom is kellett véle, a magaméból. Amit meg kell nekem téríteni. S a fejem is fáj, attól a fináncbortól.
A gazda megölelgette az öreget, úgy köszönte a nagy szívességet. Megígérte azt is neki, hogy a bor árát megtéríti; majd azt ajánlotta, hogy menjen, Matyó bácsi, s aludjék egyet a fájós fejivel. Sanyarún bólogatott az öreg, majd a kertben kifeküdt egy virágzó almafa alá, s a langy tavaszban nemsokára már aludta is az igazak álmát.
Alkonyat előtt, mint a juhok a mezőről, a téli égről is mind hazamentek a felhők. Csak a hegy fölött állt meg egy hamuszín alakzat, mely addig gomolygott magában, vastagon s szinte morogva, amíg medve lett belőle. Aztán a medve orra elé egy alma gömbölyödött, melyet a szem határa alól enyhe pirosra festett a nap. A medve megette lassan az almát, mely semmibe fogyván, illata az alkonyba szállt.
S mint az alma illata, elszállt a téli nap.
A völgy felől, a puha csendben, homály közeledett a falu felé. De nem is homály volt talán, hanem legendás óriás, aki fekete csizmákban jött és együgyű kedéllyel a bozontos arcán. A kucsmáját letette az egyik kert végében, s maga beléveszett az esti sötétbe: nyilván, hogy a falu fölött lebegjen reggelig, védő burka gyanánt Nepomuki lelkének, ki őriző szentje volt a csintalan falunak.
De a kert szélén, mint a valóság, ottmaradt a kucsma.
Vagyis olyan volt egészen az a ház. Égett is már benne a lámpa, minek gyenge fénye három ablakon kiviláglott. Kettő dél felé nézett, egy öreg eperfára, mely a fekete ágaival játszott, egymás orra alá dugdosván azokat, hogy ne unja magát a hosszú téli estén. A harmadik ablak az utcára szolgált, mintha ő lett volna a gazda éjjeli szeme, mely véleményre változtatott mindenkit, aki elsuhant a kiderengő fényben az utcán.
Ilyen volt, ily nagy vélekedő, Bagoly Elek, a gazda. Ha ugyan állat a pünkösti galamb, mely léleknek jelent meg a zavarodott tanítványok számára. Vagyis csak ilyenformán volt Bagoly Elek is gazda, mert különben otthon megülő, fúró-faragó mester volt, s legfőképpen harangozó. Nem a gabonában való s a pénzbeli járandóság vonzotta őt erre a hivatalra, hanem a lélek, mely a tömjénillatú csendben fehéret oly könnyen virágzott, s amely éles is lett mindig az érces harangszóban. Kellett is neki, mint a diónak a héj, borongós lelkére a kemény burok. Kellett, mert különben mi lett volna belőle! A sok baj között, ami gyakran éri a szegény embert, puhára romlott volna könnyen; két cimborája között a bor mellett is elmállott volna már nemegyszer; s mint a méz, oly megesett és ragadós lenne a felesége mellett, s megoldva folyna el, mert paradicsomi parázs az asszony, ki mellett csak folyton pirosat szeretne nyílni a virág.
Piroskának hívták.
Asszonynak hároméves volt, eléggé zsenge még; hevületben megnyúlt a dereka, s olyankor a barna szemében is zöldbe vegyült a barna szín.
Nézte a kecses formáját, ahogy a lámpa mellett, a fény felé ágaskodva, egy tűbe cérnát fűzött az asszony; lelki bizsergéssel nézte Bagoly Elek.
- Olyan vagy, mint egy csengettyű - mondta.
Egy harangozó szájából könnyű dicséret volt, mert a csengettyű csak unokája a harangnak. Ráhunyorított hát Piroska a tű fokára, miközben így szólt:
- A juh nyakán.
- Kos vagyok én, nem suta juh! - kérkedett Elek.
- No, ha tudtam volna - folytatta Piroska -, két kicsi szarvat is ültettem volna a fejedre.
Megrezzent Bagoly Elek, s meg is zavarodott talán, mert erre a kertészkedésre nem talált hirtelen szót. A csendben, játszi módon, meg-megrebbent a Piroska szeme, mint az ingerlő selymes lepke; a fertály hold pedig bédugta két aranyszarvát az ablakon.
- Attól nem félek - szólt végre Bagoly Elek.
Kacskaringós lenne - ingerkedett az asszony -, s rózsabimbó rajta.
Nevetgéltek mind a ketten, s miközben így szagolták lélekben a rózsabimbót, Elek felvette az ujjasát, majd a kalapot is forgatni kezdte a kezében.
- Kicsit elmegyek - mondta.
- Hova?
- Hát a cimboráimhoz.
Két cimborája volt Bagoly Eleknek: Recés az egyik, s Büllents a másik. Ragadéknév volt mind a kettő, mert valódi néven Márton volt az egyik, s a másik Benke. De hát a katonaságnál, ahol együtt szolgáltak mind a hárman, egy bolondos este fogadást tett Benke, hogy amikor Márton aluszik, a füle cimpáját álmában lemetszi neki. Le is metszette recésre, de Márton a véres fülével úgy az ágy vasához nyomta Benkét, hogy a jobb lábára billegős maradt.
Az érzelem szellője meglebbent Piroskában.
- Ha elmégysz, kinek csilingeljen akkor a csengő?!
- Szóljon csak - mondta Elek -, mert meghallom én azt messziről is.
Ahogy ezt kimondta, abban a percben ugatni kezdett egy kutya. Valahol a kertben ugatott, a gyümölcsfák között. Hármat vakkantott, majd utána kettőt, s a végire egyet.
Elek odafülelt.
- Egyszer agyonütöm! - mondta. - Én egyszer agyon, ennek a szomszédnak a kutyáját.
Piroskának kisebbre húzódott a szeme.
- Honnét tudod, hogy a szomszéd kutyája? - kérdezte.
- Honnét! Hát üsmerem a hangját. A harangszóról is meg tudom mondani, hogy melyik faluban melyiket húzzák.
S elindult kifelé, de az ajtóból még visszaszólt:
- Különben hadd ugasson. Legalább őrködik a ház körül, hogy ne félj egyedül. Nem igaz?
- Igaz - mondta Piroska. - Majd vetek is neki egy jó falatot.
Bagoly Elek elment.
S ahogy betette maga után a kaput, Piroska fésülni kezdte a haját, majd új kontyba csavarta. De közben-közben mindegyre megállt, s olyan szomjasan figyelt, hogy szinte világítva fénylett a szeme is, akár a macskának, ha ajzottan leselkedik:
Egyre közelebb s közelebb ugatott a kutya, majd ott hangzott egészen a ház falánál, mely kifelé nézett a kertbe. Ott egy kisebb szoba volt, annál a falnál; s a szobában a fúró-faragó szerszámok, gyümölcs és vetemény; s rengeteg juhbőr, puha gyapjasok, mint a mesében a bodros bárányfelhők, melyeken tündérek heverésznek.
Piroska kinyitotta az ajtót, mely a kis szobába nyílott, majd a hízelgő lámpavilágon, mely átszűrődött a másik szobából, odament egészen a falhoz. Puhán meghajolt egy kicsit, s odabújt egészen az egyik gerendához, mert abból volt építve a fal, puha és illatos fenyőfa gerendákból, vakolat nélkül.
- Te vagy, aranyom? - kérdezte halkan.
- Én vagyok, Paskál - mondta egy hang.
A kántor hangja volt, annyi bizonyos, a Kandi Paskál hangja.
- Jöhetsz - mondta Piroska.
Túlfelől matarászott a kántor: a fogantyút kereste nyilván, melyet két gerendába még a tavaszon mesterkedett belé. Úgy van, közel egy méternyi darabot még májusban fűrészelt ki a második és a harmadik gerendából, s azoknak a daraboknak a közepébe fogantyút eresztett, melyet ott túlfelől csak meg kellett fogni, s már húzhatta is kifelé, mint a fiókot.
Ki is húzta mind a kettőt, s gondosan oda állította a ház oldalához. Aztán az alkalmas nyíláson bébújt a szobába, s köszönt:
- Jó estét, virító virágom!
- Láttad, hogy elment?
- Láttam.
Kedves hangja volt a kántornak, s folyton mosolygott, szinte csordulásig. Hamar a bodros bőröket a padlóra leteregette, majd azokon elheveredtek. A lámpa áthunyorgott a másik szobából, a percek pedig szálltak, mint a pillangók. Aztán lépések zaja hallatszott.
- Nem szokott ilyen hamar hazajönni - mondta Piroska.
De a kántor, mint a mókus, a nyíláson már átbújt, a két gerendafiókot gyorsan visszatette, s a gyümölcsfák között odalett.
Csírázott a csend.
Piroska ott állott már az ágy mellett, amikor Elek benyitott. A haja a hátára omolva csillogott, miközben vetette az ágyat. Vissza sem fordult az ajtó felé, hanem csak ennyit mondott:
- Micsoda rendes ember vagy!
Bagoly Elek nem felelt a szóra semmit, hanem a kalapját mordul a szegre akasztotta, s valami okból benézett a kisebbik szobába, ahol a bodros bőrök, szokásuk szerint, rakáson feküdtek, s ahol a falak is úgy álltak, mint az erődítmény. Akkor sem szólt semmit, hanem béhúzta az eredménytelen ajtót, majd lassan körüljárta a lakószobát, miközben szimatolt folyton, mint a kutya, s szaglászott, mint a nyúl.
- Füstöt érzel? - kérdezte Piroska.
- Nem.
- Hát?
- Kántor szagot.
Piroskában megrezzent a nyárfalevél, de nem felelt a méltatlan szóra semmit. Alább húzta a lámpában a fényt, s nagy illedelemmel lefeküdt. Elek, mint a mezőben a fa, gondolkozott álltában egy darabig, majd odaállt az ágy elé, s téli hangon így szólt:
- A kántor hol van?
- Miféle kántor?
- Kandi Paskál.
- Te vagy Isten szolgája: kérdezd meg tőle - mondta Piroska.
Azzal befelé fordult, hogy immár legyen a baglyoké tovább a szó. S nem is felelt semmi beszédre többet, pedig ilyen s amolyan kérdésekkel Elek oldalgott még egy darabig. De aztán véget vetett ő is a hangos haszontalanságnak; levetkőzött, elfújta a lámpát, s Piroska mellé lefeküdt. Egy ideig a csend fenekén feküdt, majd egyszer nagyot sóhajtott, s utána így szólt:
- Vasárnap hajnalban megöljük a disznót.
Elaludtak.
Másnap, szombat lévén, várni lehetett, hogy a disznóra fény derül. Derült is, mert estefelé azt mondta Elek, hogy hajnali háromra, asszonyi részről is, minden rendben legyen, mert a disznót megölik; s majd utána olyan tort csapunk, ami emlékezetben marad sokáig.
- Ketten? - kérdezte Piroska.
- Többecskén - mondta Elek, szúrósan röhintve. - Mert hát, vagyis: Márton Recés egy, Büllents Benke kettő, s a harmadikat találd ki.
Nem szerette Piroska, hogy ilyen idétlen módon piszkálódik az ura. Nehezen állotta meg, hogy valamit oda ne szúrjon neki, de nyelt egyet, s nem szólt.
- No, kolompom! - folytatta Elek. - Ha kitalálod annak a harmadiknak a személyét, kapsz tőle egy csókot.
Hát a kolomp miatt, mely tegnap még csengettyű volt, hát amiatt kicsordult Piroskában a pohár. Legyen, aminek lennie kell, gondolta magában, s odadobta az égő parazsat:
- Kandi Paskál!
- Ördögöd van - mondta Bagoly Elek.
Többet nem is beszéltek egész nap, hanem mindenki tette-vette a maga dolgát. Éjszakára is magukba fülledtek, s hajnal előtt, három órakor, megölték a disznót. Mint a négy ujjam, olyan szalonnája lett; s a cimborák ittak is rá abból az erős pálinkából, amit Büllents tűzlángjának nevezett. Piroskába is beléerőltettek egy pohárkával, de elég rosszul tették, mert az asszonykában úgy felgyújtotta a tüzet, hogy Kandi Paskált, amikor belépett az ajtón, egyenesen nyakon ölelte.
Büllents és Recés, kik az Elek fülébe a harasztot zörgették, oly nagy diadallal voltak, hogy örömükben döngették a padlót. Bagoly Elek az indulat szájába még egy dugót belényomott, töltött egy pohárral a kántornak is, majd azt kívánta melléje neki, hogy akit szeret, elnyerhesse.
Hát arra ittak.
- Könnyen ide talált? - kérdezte akkor Elek.
- Tudtam, hogy hol laknak - mondta Kandi Paskál.
Büllents röhintett egyet, s így szólt:
- A kecske a zöld ágat megtalálja.
A kántor körülnézett, hogy ez micsoda beszéd, de Piroska kecsesen beléugrott a zavarosba, mint csakugyan egy zöld ág.
- Ilyen alkalommal - mondta ugyanis - beszél az ember mindenfélit, de aztán helyre büllenünk.
A légy leszállt.
Feszengtek egy kicsit a csendben, majd Piroska asztalhoz ültette a férfiakat. Ismét ittak a pálinkából, nagyocska pohárból, s Kandi Paskál egy borosformából.
Enni kezdtek, s ettek.
Az illatos húsdarabokat úgy szúrkálta Bagoly Elek a villájára, mintha szárnya lett volna a húsnak, s éppen abban a pillanatban el akart volna repülni. A szeme is, mint a villa, oly hegyesen járt; de hát Piroska zavar nélkül virult, mint a hétfejű sárkány keresztfia.
- Érezze magát itthon! - biztatta a gazda, mire Recés cimbora is odadobta a maga fáját a tűzre, mondván:
- Ilyen asszony mellett nem nehéz, ugye, kántor úr?
- Úgy van - mondta Kandi Paskál, majd így folytatta: - Csak hát, mialatt az ember a pillangóban gyönyörködik, könnyen rátapos egy békára.
Büllents röhintett egyet.
Bagoly Elek töltött.
Piroskának pedig fényből virág nyílt a szemében.
Megint ittak, s megint ettek.
Recés bamba lett lassan, Büllentsnek guvadozott a szeme, de Bagoly Elek még elszántan állott a kígyóverem előtt, s Piroska is ügyesen illatosította a szerelem nyilait.
Megteltek ismét a poharak.
- Köszönöm, többet nem iszom - mondta a kántor.
- Igyék, mert kiöntöm az ablakon! - fenyegette Elek.
Hát erre mégis ittak, de a bódult zajongásban, hogy szorul a vadkan, Piroska odasúgta a kántornak:
- Legyen eszed!
A Kandi Paskál fejében röpködni kezdtek a madarak, hogy vajon mit lehetne csinálni. Enni többet nem tud, s tovább az ital sem lesz jó, mert a pálinka vérré válhatik könnyen. Mit tegyen hát?! Elszökni sem lehet, mert akkor hátulról agyonmarják, s örök szégyen is lenne, hogy Kandi Paskál az egerek útját választotta.
- Igyék! - mordult rá Bagoly Elek.
- Mondtam, hogy nem iszom - felelte a kántor.
- Hát akkor ugasson!
Megborzadt Kandi Paskál. Mint a forró füst, úgy csapta szembe a szó. Hát ez mindent tud, gondolta magában; de az is lehet, hogy tudatlanul csak egy otromba szót vágott hozzá. Mindegy, valamit rögtön tenni kell. Rájuk borítja talán az asztalt, vagy leüti gyorsan a lámpát. De hát Piroska! Ezt az édes angyalt nem lehet bajba keverni!
Nepomukihoz fohászkodott, majd az Istenhez egyenesen, s végül az okos eszéhez.
S akkor egyszerre, mint akit megsújt a villám, suppanva az asztalra dőlt, rá a poharakra, s rá a disznótoros minden maradványra.
Piroska felsikoltott.
- Megdöglesz, kakukk! - recsegte Bagoly Elek, majd részeg dölyffel odaszólt a cimboráknak: - Fogjátok meg, s vessétek bé a szerszámos szobába!
Büllents és Recés megragadták a kántort, s tántorogva, mint valami zsákot, a kicsi szoba felé vitték. Ott lesuppantották a földre, majd Bagoly Elek rázárta az ajtót, a nagy kulcsot a zsebébe tette; aztán a győzelemre ismét töltött, s felemelte a poharat.
- Most igyunk, cimborák! - kiáltotta.
A maradékot tűz helyett Piroskára öntötte, majd belécsapott egy dalba, amit nagy döngetéssel énekeltek végig. Utána egy másikat is elfújtak, s aztán egy harmadikat. De ennél a harmadiknál, úgy nóta közben, egyszerre felugrott Bagoly Elek.
- Megnézzük, hogy megdöglött-e?! - harsant a hangja.
A nagy kulccsal kinyitotta az ajtót, de hökkenve kezdte forgatni a fejét. A cimborák is. Piroska bevitte a lámpát is nekik, hadd keressék. Tapodtak, tapogattak, meregették valahányan a szemüket, de nem találták Kandi Paskált.
Az ámulatból lassan rémület lett.
S a disznótorból legenda.
