Három kisfiú ült a nyári verőfényben egy bokor alatt. Nézegették, hogy a domb lábján elhúzó úton hogy ballagnak az ökrösszekerek a Zengő hegyoldala felé, s hogy tűnnek el egy mély völgyben, csalitok, bozót között. A nap délutánra hajlott, a hőség engedett, ezüstfehér bárányfelhők legelésztek az égen. A fűben hersegtek a kabócák, egy magas nyárfa csúcsán tengelic ült, mint valami kis fekete légy, de vékonyan csilingelő hangja idáig elhallatszott. Jobbról, a lapályos legelőn, a klastrom gulyája legelészett.

- Mondják, hogy a velág szélén véghetetlen tengörök vagynak - beszélt nyálazó szájjal a legnagyobb fiú, s álmosan pislogott gyulladt, vörös szemhéjával a napsütésben. Akkora feje volt ennek a fiúnak, mint egy kisebbfajta puffadt tömlő. S olyan lomhán ült, olyan mozdulatlanul, mint egy jóllakott gödény.

- A velág szélén nincs sömmi - intette le egy kis zömök zsurmó fiú, s hevesen legyintett. Kis fekete szeme nevetősen villogott homlokába hulló sötétbarna haja alól.

- Tengörök vagynak, s a tengörökben sárkányok és röttentő kélgyók sürögnek. Én tudom. Apám mondá.

- Hát ű meg honnan tudhatnája? Vala tám ott?

A nagyfejűben valami halvány indulat támadhatott, mert lustán a kis zömök felé fordult, s a nyál kifreccsent vastag ajkai közül, ahogy mondta:

- Az én apám a klastrumban segél a brátoknak, s tűlük tudhatja. A brátok megmondhatják, űk mindent tudnak.

- No, ha a brátok mondták, akkor igaz es - hagyta rá megbékélve a kis zömök. - De ha csak te mondod...

- Mér, nem szoktam én hazudni - méltatlankodott Busa.

- Elébb töröld meg a szád, orrod, te taknyos. Osztán nem is hazudni szoktál te, hanem tukma vagy.

- Te meg gyisznó vagy. Kutya vagy.

Lomhán emelte nagy, piszkos kezét, sűrűn pislogott, s az orrát szívta, mint a mérges hörcsög.

A kis zömök csak nevetett, s ügyes mozdulattal odábbfordult a fűben. Tudta, hogy ez a nagyfejű nehezen mozdul, akár a bivalyborjú, de ha dühbe gurul s odacsap, meglátszik a helye sokáig.

A harmadik fiú - cingár, sovány, gyenge emberke - mintha oda sem hederített volna a veszekedőkre. Egy fűszálat rágicsált, zöldesbarna szeme az égboltozatra meredt, térdén átvetett mezítelen lábát lóbálgatta, s halkan dúdolt magában valamit.

- Hát te mit szólasz hozzá, Györki?

A cingár, mintha felrázták volna révültségéből, összerezzent.

- Igön nagy tengörök vagynak - felelt élénken Györk. - Ha megnövök, elmék oda s megnézöm.

Az élénk, fekete szemű kis zsurmó ezen hangosan hahotázott.

- Vaj ki tudna oda elmönnie? - kiabálta. - Nem járt még embörfia a velág végén. Nem löhet oda elmönni. Mer közbül vagynak a nagy kénkües tavak meg a langalló högyek. Ott lakoznak az ördöngök.

- Én csak kresztöt vetök majd, meg elmondom a Miatyánkot meg az Avét, osztán szétnyílnak a langalló högyek, legyappannak a tüzek, meghívülnek a kénküek. Osztán úgy megyök által rajtuk sértetlen - magyarázta lelkesen Györk, s kigyúlt a szeme, kihevült vékony arca, hosszú ujjai szaporán gyűrték a fűszálat, mezítelen lába türelmetlenül beletúrt a fűbe, mint a nyugtalan csikóé.

- Majd igennyöst te - nyámmogta lustán Busa.

- Nem ereszt apád - tódította Vajka.

- Nem kérdöm én tűle, hanem egyször csak kapom magam s elmék - felelt elkomorodva Györk.

- Még ki se érsz az erdőbül, máris utánad ered, hazavisz, osztán megrak - fitymálkodott Busa.

- Nem lel meg az erdőben.

- Hon vót, hon nem vót, vót egyszer egy embör - kezdte Vajka, s a szavak ütemére lassan ide-oda ringatta a derekát. - Annak oly igön sok gyermöke vala, mint rétön a fűszál, de még eggyel több es.

- Ez nem bizonyos - vágott közbe hevesen Györk. - Hanem az bizonyos, hogy élt vala innen távul egy szép fejér ló. Annak a lónak vala egy fia. Igön-igön szép, délcög, dörék fiú vala, úgy hívták, hogy Fejérlófia.

- Ezt honnét tudod? - fordult felé kíváncsian Vajka.

- Nem hallád-e, hogy Majs mesélé, a táttós, azki odafönn lakozik a Zengőn, a Réka patakja mellett? - magyarázta Györk.

- Majs hazudik, s ördöngökvel szövetközik. Mindenki tudja, hogy Majsnak ördönge vagyon. Apám mondá - bizonykodott Busa.

- Én valék Majs apánál, s nem látám, hogy ördönge vagyon.

- Kedég ördönge vagyon, mindönki tudja.

Vajka nem tudott megülni békén. Izgatottságában felugrott, tenyerével az ülepét csapkodta, s kiabálva beszélt:

- Én is azt mondom, gyerökök, Majsnak ördönge vagyon. Nagyanyám mondá, csak ír egy kört a fődön, beleáll, osztán hívja az ördöngöt. Amikor kedég megjelönik, megmondja neki, mit tegyön, azt míveli.

- Meg fekete tíkja is vagyon - tette hozzá álmosan Busa, mint aki nem tartja érdemesnek, hogy feleseljen.

- Ezt mondja mindönki - folytatta Györk. - De én valék nála, s nem látám.

- Az ördöngöt nem is löhet látani, csak ű láti - kiabált egyre hevesebben Vajka, s kavicsokat rugdosott izgalmában. - De igazhitű kresztyén nem megyen Majs apához, mert elkárhozik. És te nem es vagy igazhitű kresztyén. Nem es valál nála. Csak mondod.

Most már Györk is alig fért a bőrében. Felállt ő is, hogy szavainak nagyobb nyomatéka legyen, s jól megfontolva, mit mond, teljes méltósággal kijelentette:

- Valék Majs apánál, s ű es vala nálunk, azmikor mostohámnak megtevé valaki, s ráküldte Hízit, hogy kénozza. Kénozá es, úgy tekeré-gyötré a derekát, hogy nem mehetött egy nyommá se. Akkor vala nálunk Majs apa, s megmondá, mi baja a mostohámnak. Akkor osztán én es elmenék hozzá, s bent es valék a kunyhójában. És akkor mondá, hogy vala egy Fejérlófia. De ördöngöt nem láték nála.

- Fekete tíkot sem? - kérdezte unottan a nagy tökfejű.

- Fekete tíkot... hát azt láték, no...

- Nohát!

- Az a fekete tík mível neki mindönt, azmit csak kéván - bizonykodott Vajka. - Mert azt a fekete tíkot ű maga költé a hóna alatt, osztán most azt mível neki, azmit csak akar. Mindönt mível. Még a likon es bémegyen.

Most elszánta magát Busa is, hogy bővebben szóljon erről a dologról. Nekifohászkodott, kezefejével végigtörölte orrát-száját, s nyögve, mint aki restelli a fáradságot még a beszédre is, mert minden erejét az evésre tartogatja, hozzáfogott:

- Az a fekete tík olyan, hogy ha azt mondod neki: hozz vizet a tengörbül, hát egy szempillantás alatt meghozja. Ha meg azt, hogy szedje öszve az egész országból a tojásokat, hát még a verébtojást is öszvehordja. Mondod neki, hogy menjön bé a kerál hálóházába, s öntsön a kupájába téntát, azt es megteszi. Ha mondod, hogy szántson, hát szánt. Ha mondod, hogy vessön, arasson, hát vet, meg arat. Osztán örökkön csak jár-kel a ház körül meg a házban, billögeti a fejét, s csak azt kérdi: mit-mit-mit? Mer mindég tenni kell neki valamit.

Busa nagyot sóhajtott, s elhallgatott. Nyilván régóta nem mondott ennyit egy szuszra.

Vajka legyintett:

- Ez sömmi. Fekete tíkja mindönkinek löhet. Az én bácsám es szerzött egyet, a másik bácsám küldé neki. Az es csak azt kérdözgette egész nap, hogy mit-mit-mit? Egyször aztán a neném igön megharaguvék rá, s azt kajáttá neki: "Mit? Lóganyét!" Hát reggölre telehordá az egész házat lóganyéval. A neném sírt mérgében, mikor meglátá. Így osztán visszaküldé megint a másik bácsámhoz.

- Most es ott vagyon? - kérdezte Busa.

- Már nincs ott. Mer a másik bácsám es meguná, meg félt es tűle, így osztán elküldé a tíkot, hogy hozzon vizet szitában a Balatonról. Ezt nem tudá végbevinni, így osztán szégyönében velággá ment.

- Korpát sem tud hozni kötéllel - jegyezte meg Busa.

- Se humokot - fogott hozzá megint Györk a maga mondókájához. - De azért Majs apának mégsincs ördönge. Tíkja löhet, de ördönge nincsen. A Fejérlófia kedig csakugyan vót, az igaz, mindenki tudja.

Vajka ismét visszaült a fűbe.

- Mondd hát csak tovább, hogyan vala.

Györk is leült a helyére, s áhítatosan mesélt:

- Azmikor a fejér ló közeledni érzé halálát, monda a fiának: eredj, fiam, mássz föl annak a magas nyírfának a tetejébe, s húzd le a kérgét tüvig. Fejérlófia föl is másza, de nem tudá lehúzni a kérget tüvig, csak úgy feléig. No, akkor még nem halok meg, monda a fejér ló, s meg éle vagy száz esztendőkig. Azkor megint monda a fiának: eredj, fiam, húzd le a nyírfa kérgét tüig. Fejérlófia föl is másza, de nem tudá lehúzni tüig, valami híjja még vala.

- Hát osztán lehúzá végezetül, avagy nem? - sürgette Vajka.

- Végezetül csak lehúzá, úgy száz esztendő múltán. Akkor azt monda neki a fejér ló: én most meghalok, fiam, te kedég eredj velággá. Eredj mindég csak Nyugatnak. Isten áldjon meg. Azzal meghala...

- No, csakhogy meghala - sóhajtott Busa, s köpött. - Apám mondá, hogy nem szabad hallgatni az ilyen meséket, mert elkárhozik az embör.

- Te bihal! - kiabált rá dühösen Vajka. - Mindönki tudja, hogy csakugyan vala egy fejér ló, s annak vala egy fia, azkit Fejérlófiának hívának. Majs apa löhet ördöngös meg varázsló meg táttós meg mindön, de azér ű es mond igazat.

Györk nem sokat hederített rájuk, hanem tovább mesélt:

- Akkor elindula Fejérlófia Nyugat felé, s mene, mendegéle csak Nyugatnak. Hát egyször csak elétalál ám egy embört, aki csak üle a földön, osztán két szernyő nagy kűdarabot morzsolgata. Kérdé tűle Fejérlófia: ki vagy, atyámfia? Hát én vagyok a Kűmorzsoló. No, ha az vagy, gyere, birkózzunk meg. Hát birokra is menének, elébb az egyik vágá földhöz a másikat, osztán megint a másik emezt, végre Fejérlófia úgy vágá földhöz Kűmorzsolót, hogy alig tuda föltápászkodnia. No, erre azt mondá Fejérlófia: látod, hogy én vagyok az erősebb, gyere, menjünk együtt. Hát úgy es leve. Menének osztán együtt, csak Nyugatra.

- Akkor osztán kivel találkozék?

- Azt még nem tudom, mert Majs apa még nem mondá.

- Én tudom. Fanyűvővel.

- Az ki vala?

- Nem tudom, csak hallám.

- Majs apa azért mond igazat es, bátor a klastromban mindegyre csak szidják, pocskolják.

- Majs apa hazudik.

- Bihal vagy.

- Kinek mondád? - ugrott fel megdühödve Busa, s végigkente orrát a keze fejével.

- Neköd.

- Ki vagy te?

- Én vagyok Fanyűvő - kacagott Vajka s megugrott.

Busa nagy lomhán utánavetette magát, de nem tudta beérni.

Amikor bealkonyodott, a fiúk megunták a heverészést, veszekedést, birkózást, mesét, a klastrom vén falai alatt a gyíkok és kígyók keresését, aztán meg is éheztek erősen, elszéledtek a falu felé. A paticsfalú kis házak ott gunnyasztottak a domb alján a klastrom körül, s már szelíd kék füstöt eregettek, mert közelgett a pihenés ideje. A klastrom földjeiről is hazafelé szállingóztak a parasztok, kapájuk a vállukon. Mindenfelé hangos csaholást csaptak a kutyák örömükben, hogy a gazda hazaérkezett. A völgyben levő kút felé hosszú libasorban ballagtak a lányok, asszonyok, tereferéjük mint libagágogás hangzott a szelíd alkonyati csendben.

Györk rosszkedvűen indult haza. Mezítelen lába vontatottan poroszkált a gyalogút porában. Mindig szomorú volt, ha haza kellett mennie. Reggel vidáman szökött ki a házból, s eredt neki a világnak, este azonban elszomorodott, s mintha valami húzta volna, a Zengő felé vágyakozott. Legszívesebben ott ténfergett volna egész nap, egész éven át a rengeteg erdőben, a roppant tölgyek, az embermagas páprádok, az áthatolhatatlan bozót között, a Réka patak partján, ahol fürge békák ugrálnak az átlátszó vízbe, csíkbogarak és csiborok meg vízipókok cikáznak, ujjnyi halacskák surrannak ijedten a legkisebb zajra, lomha szürke rákok tanyáznak a kövek alatt, a parton pedig, egy kis kerek tisztáson, ahol ezüstfehér nyírfák bólogatnak, ott gubbaszt Majs apa kunyhója, ott hever kis fekete, bozontos kutyája, sétál fekete kandúrmacskája meg az a bizonyos fekete tyúk is más tyúkok és kakasok társaságában. Itt, távol a falutól, a klastromtól és templomtól, az őserdő sötét mélyén szeretett lenni leginkább a kis Györk.

De hát este volt, és Györk gyomrát csikarta az éhség. Már messziről érezte a köleskása meg a hagyma illatát. Így aztán mégiscsak elszánta magát, hogy hazaballag.

Györk apja sovány, horgas orrú, nagy bajuszú, hallgatag ember volt. Mint a barátok erdőőre, büszke volt hivatalára. Íjjal, tegezzel járta az erdőt, így gyakran néhány napig nem volt otthon. Ezek a napok a szabadság napjai voltak Györknek. De nemcsak Györk, hanem mostohaanyja, sőt a kis pólyás öcsike is szabadabban lélegzett ilyenkor. A mostoha szabadabban nevetett, az öcsike szabadabban sírt. Nem volt éppen rossz ember Farkas. De túlon-túl méltóságos. Sohasem nevetett, legfeljebb mosolygott. Ezért az asszony, a csinos, fiatal Hajnal meg a kis öcs: Istefán, hamar megtanulta, hogy itt örökké komolynak kell lenni. Az asszony nehezen tanulta meg. Nem tudott belenyugodni, hogy az ő életében már vége minden vidámságnak, bohóságnak. Azért az arcán elkeseredettség, sértődöttség borongott. A kicsiny Istefán meg nyomban elnémult, ha Farkas apa rámordult, csodálkozva meresztette barna szemét, száját összecsücsörítette, homlokát összeráncolta, s még akkor sem mert sírni, ha vizes volt a pólyája vagy szopni szeretett volna.

És sehogy sem nyugodott bele ebbe a kedvetlen életbe Györk. Mindennap tett valamit, amit nem lett volna szabad tennie. Így összecsődítette cimboráit, s apja vadászkopóit a tyúkokra uszította. Ugyanaz volt ez is, mint amit az apja művelt a vadakkal, elvégre nekik is kellett néhanapján vadászatot tartaniok, a kopók pedig, a vénülő Duna, a bolondos, fiatal Szellő meg a szelíd szuka, Duna testvére s egyben felesége: Rika, ugyancsak értettek a vadászathoz. Csak annyit kellett mondani nekik: "fogd meg azt a fejéret", mind arra a fehér tyúkra rohantak, s ügyesen kiválasztva a többi közül, úgy elhozták, hogy egy tolla sem hullott. Kis íjukkal-nyilukkal, dzsidájukkal a fiúk gyakran nagy kárt tettek a baromfiakban. De Farkas fel is bőszült ezen. Nem mintha túlságosan sajnálta volna a tyúkokat, lenézte őket, hiszen a baromfiak az asszony gondjaira tartoztak, de a kutyák miatt... Mert amikor ő ment velük az erdőre, a három derék kopó nem a komoly munkára, hanem a játékra gondolt. Összevissza rohanásztak mindenfelé, s el-eltűntek nyomtalanul. Akkor azután fütyülhetett, vagy akár kürtölhetett Farkas, rá sem hederítettek. Vadásztak a maguk esze szerint. Ha lövésre került valami vad, nem állták meg szépen, ahogy kell, hanem beugrottak, s Farkas még ki sem feszítette íját, már rárontottak a vadra. Gyakran összevesztek az elejtett vadon: melyikük hozza el. Az összeveszés vége az lett, hogy a vadat megkopasztották, bőrét szétmarcangolták, majd egymásnak estek, s dühösen marakodtak. Meg a vén Duna is elveszítette már a komolyságát, elfelejtette kölyökkora nehéz iskoláját, mert ha nagy ordítozásra visszatért is gazdájához, nyomban a nyaka közé ugrott, s nyalta a képét vidám örvendezéssel, ahol érte. Hát így volt a kutyákkal. Györk tehát veréseket kapott Farkastól a kutyák miatt.

De értettek ők ahhoz is, miként kell hajítófával a barátok gyümölcsösében almát, körtét fákról lecsoholni. A szelíd perjel, az öreg, totyogó, köhögős Bernáld atya gyakran sóhajtozott gyümölcsfái között, s fejcsóválva mondogatta a kertésznek: "Te, Vaska atyafi, mely gonosz, malefaktor lelkek verék le esmég azt a négy szép sárga körtvélyt arról a kis fáról?" Vaska elkeseredetten vakargatta a tarkóját, köpött egy nagyot, s dühösen felelt: "Igenyöst Farkas úr lendéje meg az ű hada, de immár kerítök egy jó eböt, s az majd megőrzi... Neköm hiába vagyon rajta a szemöm éjjel-nappal, kifognak rajtam." A perjel ugyan nem engedte, hogy Vaska holmi mérges kutyát kerítsen, hiszen tudván tudta, hogy Jézus úr szerint a gyermekeké a Mennyek országa, s kutyát csak nem szabad a gyermekre engedni, a csíny újra meg újra Farkas fülébe jutott, mert azt nem lehetett megtiltani, hogy Vaska panaszkodjék. A panasz vége ismét verés lett.

Györk a verést hősileg tűrte, meg sem mukkant. Lassanként úgy megszokta a vesszősuhogást, akár a szélfújást. Átvéve a kirótt ütlegeket, peckes, nyugodt lépésekkel, de komor ábrázattal ballagott tovább, csak akkor vakargatván az ülepét, amikor az apja már nem látta. Egyszer-másszor megesett, hogy igazságosan kivették részüket a büntetésből valamennyien. Vajka mindég megkísérelte az eliramodást, bízva elképesztően gyors lábaiban, kitartó inaiban, de ha nem sikerült, úgy forgatta fenekét a lezúduló ütlegek alatt, hogy a vessző ne laposan essék rá. És azután elfutott, megbújt egy bokor mögött, ott várta be ünnepi érzéssel s vidám szívvel Busa ordításait. Mert Busa, még arra is lusta lévén, hogy megkísérelje a szökést, országra szóló ordítással hagyta, hogy verjék, bár az ő tohonya bivalybőre meg sem érezte a vesszőt. Bőgött már akkor, amikor Farkas rátette a kezét, bőgött, mintha nyúzták volna. A bőgés akkor is folytatódott, amikor Farkas, megrémülve a nagy hangtól, néhány suhintás után szélnek eresztette a fickót. Mikor azután ott baktattak együtt megint mind a hárman a klastrom magas, vaskos, megvénhedt falai tövén, a bürök, lósóska, kökény-bozót meg muhar között, úgy abbamaradt a bőgés, mintha elvágták volna. És Busa álmos, közönyös volt megint, mint rendesen.

De bár Györk állta a szidalmakat, a verést és apja nagy méltóságát, szíve mélyén mégis igen el volt keseredve. Gyakran töprengett olyasmin, hogy el kellene szökni innen, messze, ahol még a madár sem jár. Ahol azt tehet, amit akar. Különösen tetszett neki a vén Majs élete. Nem lehet semmi panasza. Van egy szép, jó kis háza fából, van egy kutyája, néhány tyúkja, van macskája. Majs apának tehát semmi gondja-baja a világon. Igaz, hogy a papok szüntelen szidják, s mindenki beszéli, hogy ördöge van, de azért a nép csak hozzá fordul, ha baj éri, mert nagy tudós. Ismer minden betegséget, rontást. Így lenne jó élni, mint Majs. De nem itt. Valahol messze. Olyan tudósnak lenni, mint Majs, ismerni a Rosszakat, uralkodni a betegségeken - s egyedül lenni a vadonban...

Csak egy kis lányt vinne magával Györk. Opor lányát, Vajka öccsét, a kis barna Cseperkét. Azt az egyet. Ott élnének szépen kettecskén, mint a vadgalambok az erdőben. Körülöttük vén fák, éneklő madarak. A házat is maguk építenék, hogy ne tudja senki, hol laknak...

Györk belépett a házba. Nagyobb, szebb ház volt ez, mint a parasztok vesszőből-agyagból vert kicsiny házai. Egészen fából épült, jó vastag, nehéz gerendákból rótták össze, s két szoba volt benne, nem egy, mint a többiben. Igazi úri ház volt. Héját szépen faragott és festett oszlopok tartották, a cucája pedig, mely a Rosszak távoltartására szolgál, olyan ékes volt, mint egy kopja. Éppen hogy a lófarok hiányzott róla. Az ajtó szemöldökfája fölött a füstlikon kesernyés füst szállongott vidáman, mert Györk mostohája az estebédet készítette. Ott guggolt a hőkű mellett a ház közepén, s homlokából el-elsimítva gesztenyebarna haját, s meg-megigazítva fehér lenkendőjét, a kölest rázogatta. A lángok körülnyaldosták a fazekat, hús és hagyma illata szállt. S megvilágították az alkonyatban Hajnal szelíd, szomorú és sértődött arcát, kissé hosszú orrát, sötét szemét. Villogó fényt hintettek a hosszú padra, a nehéz tölgyasztalra, a görbe székekre, a bozontos farkas- meg medvebőrökre, a falon szép rendben függő fegyverekre, a hatalmas szarvkürtre, melyen sárgán csillogott az aranyveret - s végezetül a földön fekvő bölcsőre, amelyből a kis Istefán kapkodó kezecskéi nyúladoztak, s gőgicsélő hangja hallatszott.

Farkas nem volt a házban. Föl kellett mennie a klastromba. De Hajnal már erősen várta, mert amikor Györk belépett, ijedten fordította arcát az ajtó felé.

- Azt hivém, apád - mondta megkönnyebbülten. - Osztán még nem készüle el az estebéd. Kemény ez a hús, nehezen fő. Hozhatnál egy kis venyigét, a ház sarkánál találsz a házhéj alatt, az nem ilyen szívós.

Györk szó nélkül kifordult, ügyelve, hogy meg ne érintse a küszöböt, s hátraballagott a házhéj alá. Válogatott egy öl venyigét, még jól meg is nézte, megtördelte, vajon elég száraz-e. Szívesen tett mindent a mostohájának.

- Jó fiú vagy, köszönöm - mondta hálásan Hajnal, amikor ledobta a venyigét. - Evvel majd jobban fő... Ehös vagy, fiam? Üres a gyomrod, he?

- No, kibírnám még vagy három napig - mondta férfiasan Györk. S hosszú, nehéz léptekkel, mint apja szokta, az egyik medvebőrrel leterített széles koporsóhoz ment, mely ágyul is szolgált, s letelepedve, öregesen térdére nyugtatta a karját. Köpött egyet, s a tűzbe bámult.

- No, azért csak jólesik a húsos kása - mosolygott az asszony.

- Nem mondom, hogy nem.

Elnézte a mostoháját, amint a tűz mellett guggolt, s megfordította, meg-megrázogatta a rotyogó fazekat. Amikor Hajnal ránézett, s elmosolyodott, elfordította a fejét, mintha észre se venné, s erősen köszörülte a torkát. Mert arra gondolt, hogy Cseperke is ilyen derék, szelíd s kedves asszony lesz, ha felnő, így guggol majd a hőkű mellett, így játszik a tűz fénye az arcán, ha majd együtt lakoznak abban a bizonyos vadonban, abban a bizonyos házban. És Cseperke is így mosolyog majd rá, mint a mostohája, így kel fel, így lép hozzá, így simogatja meg a fejét...

Hajnal fölemelkedett. Györkhöz lépett, megsimogatta vállára hulló, zsírral gondosan megkent, szépen befonott haját, lehajolt, s melegen megcsókolta. Györk elpirult, s elfordította a fejét.

- Mi baj, kisfiam? - aggódott Hajnal. Mert úgy aggódott Györkért, mintha édesfia lett volna.

- Sömmi - kelletlenkedett Györk.

- Hát akkor?

- Nem szeretöm, ha majszolnak.

- Ó, te öreg mogorva. Olyan vagy, mint apád.

- Nem vagyok olyan.

- Úgy kelletlenködsz.

- Kelletlenködik a Híz.

- Nem szeretöd, ha simogatlak, megapollak.

- Ott vagyon neköd a másik, akit simogass, apolgass - biccentett Györk mogorván a bölcső felé.

- Azért tégöd es simogathatlak, apolgathatlak - nevetett Hajnal, s visszaguggolt a tűz mellé.

Györk hümmögött, torkát köszörülgette, s olyan méltósággal köpött megint, mint a nagyok. Nem szerette az ilyen asszonyi beszédeket. Az asszonyok örökké csak simogatnának, csókolgatnának. Ez is itt. Pedig nem is anyja. Az ő anyja régen meghalt. Eltűnt. Nem is emlékszik már rá, olyan régen volt. Talán nem is a papok adták össze az apjával. (Farkas erről sohasem beszél.) Ott van az öccse, azaz féltestvére, érje be azzal a mostohája. Úgyis csak azért szülte e világra, hogy legyen, aki kitúrja őt, Györköt. Azelőtt az apja sem verte meg annyiszor. Sőt néha-néha a térdére vette, mesélt neki. De mióta megvan az öccse, nem törődik vele. Hát érjék be csak Istefánnal. (Még a neve is dicsőséges, nem olyan goromba, mint az övé: Györk. Ennek tudtak szép nevet adni!)

Így töprengett a fiú, bámulta a tüzet, s hallgatta a kása egyhangú, kedves rotyogását, mintha valami jóllakott disznó görcögött volna álmában. És a kis Istefán gügyögését, rikkantásait. Meg a venyige pattogását, a szél suhogását odakint, és a kutyaugatást. Cseperkére gondolt. Csillogó, hosszú hajfonataira, gömbölyded, mezítelen lábára, nevető, hamis arcára, bogárként villogó szemére. Látta, amint felugrik egy magas ló hátára, s vágtat, hogy csak úgy repdesnek a hajfonatai, csak úgy leng a fehér lenvászon szoknyája. Édes izgalom bizsergett át Györk szívén... Igen, mihamar eljön az ideje, hogy itthagyja ezt a házat, ahol mindent csak őellene tesznek, hadd uralkodjék immár Istefán, szeressék csak, simogassák, apolgassák... Ő nem vágyik vissza soha.

Egyszer csak sötét árny jelent meg az ajtóban: Farkas érkezett haza.

- Van-e mit önni? - kérdezte csendes, dörmögő hangon, s körülnézett. A tűz fényében olyan volt, mintha fából faragták volna ki fürtös fejét, erős orrát, széles arccsontjait, lecsüngő bajuszát. S mintha rövid csizmái meg feketébb fából lettek volna faragva. Csak az inge, bő, zsírban pácolt vászonnadrágja volt fényes a félhomályban.

- Vagyon - mondta Hajnal gyorsan, s fölugrott.

Sietve kapott le a kalátafáról egy csörjét, a tűzbe mártogatta, s visszadugta megint. A házat libegő fény árasztotta el. Egyszeribe úgy kezdtek csillogni a falra aggatott fegyverek, arannyal-ezüsttel vert ivó- meg sótartótülkök, mintha megelevenedtek volna.

Farkas az ajtónál álló vizespadkához lépett, merített egy korty vizet, s kimosta a száját. Bográcshoz ültek, és eszegetni kezdtek fakanalaikkal a húsos kását.

- Mi történe ma? - kérdezte az asszony, nem tudva elviselni a csendet.

- Sömmi - dünnyögte Farkas elégedetten. - Ha az embör öszik, hallgasson.

Hallgattak hát, míg az evés tartott. Csak Hajnal arca lett sértödöttebb. Györk fejét lesunyva evett, s gondolataiba merült. Végre elkészültek, s Farkas végigtörölte bajuszát a kezefejével.

- A kicsi szopott? - kérdezte.

Első gondja a kicsi - ötlött eszébe Györknek, s nyelt egyet.

- Szopott az aranyoska.

- Nem rétt?

- Nem.

- Hát te? - fordult most az apa Györkhöz. - Merre kódorgál, merre hurcolának a Rosszak?

Györk nem felelt azonnal.

- Nem hurcolának a Rosszak - mondta aztán mogorván.

- Nem csoholátok megént az atyák gyimilcsét?

- Nem csoholánk.

- Hát mit mívelétek, he?

- Sömmit. Hallod-e, apa.

- Hallom.

- Igaz-e, hogy élt vala egyször egy fejér ló, s vala egy fia, azkit Fejérlófiának nevezének?

- Igaz.

- Hol élt vala az a ló?

- Hát valahun messze, Keletön. Ahun valamikor eleink éltek vala.

- S hová leve osztán az a Fejérlófia?

- Mit tudom én már. Vala, osztán nincs. Meghala.

- Hát Kűmorzsolóbul mi leve?

- Nyilván ű es meghala, s eltemetteték.

- Hát osztán végezetül mért ment vala Fejérlófia Nyugatnak? S hová érközött vala? Mit mívelt vala?

- Fejérlófia leméne az alvelágba, s megveré az alvelág kisistenét, majd megént feljöve, s kerál leve. Míg meg nem hala. De lám, mért fúrja az oldaladat, he?

Farkas összecsípett szemmel nézett Györkre.

- Csak tunni akarom.

- Ostoba szó ez.

- Mért, tán nem igaz?

- Igaz, igaz, de nem kell örökkön kíváncsiskodni. Hamar megvénülsz. Hallám egyébként, hogy járál aznál az ördöngös táttósnál.

Györk megszeppent, s firtatva nézett apjára. Letagadja?

- Járék - mondta aztán makacsul.

- Meg ne halljam többé. - Azzal kifelé indult, hogy megnézze a lovát, s ellássa éjszakára. Három kutyája a küszöbön leskelődött, s várta az estebédről maradt csontokat.

- Feküdj le, kegyösöm - biztatta Györköt a mostohája, miközben a kicsit bontogatta ki és tette tisztába. - Lásd, hosszú vala a nap, sokat fickándozál, s megfáradál.

Györk azonban nem volt fáradt, nem volt álmos. De nem akart pörbe szállni senkivel, különösképpen az apjával, ígyhát vackába bújt, magára terítette a farkasbőrt, s hallgatott. Később bejött az apja, lehúzta csizmáit, nyögött, vakarózott, majd lefeküdt ő is. Csak Hajnal piszmogott még, ki- s bejárt a házban, a kicsi is nyűgösködött. Végezetül azonban ő is a meleg farkasbőr alá bújt az ura mellé, s a ház elcsendesedett.

Ez volt az álmodozás ideje. Amikor a csörje már nem égett, csak a tűz parázslott még szelíden, s hintette egyre fátyolosabb fényét a falakra. A szobában csak az alvók csendes szuszogása hallatszott, meg odakint a házat kerülgető kutyák csaholása. A gerendákon futkosó sárga fény csodálatos alakokat festett. Lovas vágtatott nesztelenül a mennyezeten, fák lombjai hajladoztak, felhők gomolyogtak parázsragyogással, sárkány kelt ki a sötétből, madarak repültek nesztelen, aranyhajú királyleány hajladozott, s bontogatta hosszú fonatait, libbentgette sárga fátyola redőit... Végezetül nem tudta már Györk, mi az igaz és mi a varázslat. Bár minden erejét összeszedte, hogy el ne aludjék, s gyönyörködhessék még a kialvó tűz játékában, s abban az érzésben, hogy olyan világot eszelhet ki magának az egyedüllét mély tengerében, amilyet akar, szeme elnehezedett, mintha homokot szórtak volna bele. S mire ismét föleszűdött, a Nap már besütött a nyitott ajtón, Hajnal ott ült a koporsó szélén - ölében a kicsi -, fehér, telt emlőjét ujja közé fogta, hogy a csecsemő jobban szívhassa, s halk éneket dúcikálva hozzá.

*

Györk első gondolata az volt, hogy nyomban elmegy a Zengőre, Majs atyához. Azután eszébe jutott a tilalom. Ha elmegy, olyan verést kap, hogy késő vénségéig megemlegeti. De azt is érezte, hogy el kell mennie, ha összetörik is minden csontját. Mert Fejérlófia nem hagyta nyugodni. Fejérlófia is világgá ment. Igaz, ő nem tudja lehúzni a nyárfa háncsát tövig, de mit tesz az? Majd lehúzza. Egy kicsit máris le tudja húzni. Megkísérelte két nappal ezelőtt. Jó darabot lenyúzott, pedig nem is volt az ág olyan nagyon gyenge...

De a klastromban azt mondják, Majsnak ördöge van, annak a hatalmával tevékenykedik, s ha eljön a halála órája, ott áll az ördög a fekvőhelye mellett, lesvén elröppenő lelkét. Szörnyű halála lesz Majsnak. A táttósok igen nehezen halnak meg, ha nincs mellettük valaki, aki parazsat tegyen a lábukra.

Fölcihelődött, vizet vett a szájába, s kiment a ház elé mosakodni. A Nap olyan égő pompával emelkedett föl a sűrű fák között, mintha sáraranyból öntötték volna. A rigók is aranyból voltak, s olyan lármát csaptak, hogy zengett bele az egész környék. A házhéj alatt fecskefészek volt, a fecskepár ficseregve suhant elő, s villant el megint. Egy vén körtefához kötözve tehén bámult szelíden a kilépő Györkre, s nyakát kinyújtva hízelkedőn elbődült. A tyúkok káráltak, a kakas egy tuskón berzenkedett s hősileg kukorékolt. Aranyból volt az ő tolla is. De aranyból valók voltak a vékony falevelek, melyeken a napfény átsütött, s az érő gyümölcsök is. Csak az égbolt tárult ki a magasságban sötétkéken, egyetlen felhő sem úszott rajta.

Györk nagyot szippantott az illatos levegőből. Most nyomban Vajkához megy, elhívja játszani őt is meg Cseperkét is a patakhoz, mely a papok legelőjén rohan keresztül, kőről kőre sustorogva.

Igenám, de az udvar nyomaiból meglátta, hogy az apja lóháton ment el, s a kutyák sem voltak sehol.

Bement a házba megint. A kisded már a bölcsőben feküdt, s ökleit feje mellé emelve aludt. Kis szája csücskén tejcsöpp csillogott. Györk kedvetlenül elfordult, s leült a koporsóra. Hajnal egy bögre tejet meg egy darab köleslepényt nyújtott felé.

- Egyél hát.

Elvette, lassan kortyolta a tejet, rágcsálta, görzölgette a lepényt s különös izgalom futkosott a gerincén. Szeme apja fegyvereire esett. A legerősebb íj, a legnagyobb tegez hiányzott, valamint a kürt is meg a sótartó tülök.

- Messze útra mene? - kérdezte, a fegyverek felé biccentve.

- Hát odalesz vagy három-négy nap.

Györk szíve nagyot dobbant. Olyat, hogy a torkában érezte.

Elindult hát Vajkát megkeresni. De a domboldalon fölfelé haladva nem jobbra tért, amerre Vajkáék háza állott, hanem gyorsan lekanyarodott balra, a mély hegyútra. Eleinte vontatottan ment, de amint beért a sűrű bozót közé, mely kétfelől szinte barlangot formált az út fölött, futóra engedte lábait. S mennél beljebb ment, annál sebesebben futott.

Csakhamar elért a kapaszkodóhoz, s itt már nem lehetett futnia. Szusszantott hát egyet, s kényelmesebben lépkedett. A falu zaja elhalt mögötte, csak igen-igen halkan hallatszott egy tehén bőgése, egy kutya ugatása, egy magányos, elnyújtott kiáltás vagy egy-egy kakas kürtszava. Az erdőben már ez sem hallatszott. Körülvette sejtelmes homályával, különös ragyogásával, mély titokzatosságával, fecsegő madaraival, kopogó harkályaival s láthatatlanul vijjogó sasaival a rengeteg.

Jól fennjárt a Nap, s Györk ugyancsak megizzadt, mire elérkezett a Réka partjára. Ennek a mellékén ment most már egyre följebb, mezítelen lábát az átlátszó hűvös vízben locsolgatva. Gondtalanul ballagott a vízben, vígan dúcikált, s meg-megcsodált egy piros fejű harkályt. Egy sima, gyöpös helyen annyi volt a nefelejcs, hogy kék volt tőle a föld.

A tisztáson éppen egy öregasszony sunnyogott át, amikor Györk kilépett a fák közül. Nem láthatta, ki volt. Bizonyosan orvosságért jött. Vagy szeretők dolgában járt. Olyan egykettőre eltűnt a sötét erdőben, mint valami árnyék.

Alig tűnt el a vénasszony, a házból kibújt Majs apa. Azonnal megpillantotta Györköt, és integetett neki. Ősz hajfonatai lengtek a reggeli szélben.

-Hej, hej!...

- Hej, hej!... - kiáltott vissza harsányan Györk, s futásnak eredt az öregember felé.

Az kinyújtotta a kezét, s Györk kis ujjait ugyancsak megszorongatta. Kedves, dörmögő hangján örvendezett neki, mint nagy kutya a kis kutyakölyöknek.

- Már azt hívém, elveszél.

- Messze vagy, Majs apa. És tiltják, hogy idejárjak.

- Ez a velág csak tilt, csak tilt - hümmögött az öreg, s meghúzogatta hosszú, lecsüngő bajuszát. - No, kerülj beljebb. Ehös vagy-e? Vagyon egy kis sült nyulam, tegnap este sütém a nyárson, igön jó. Meg hajmám is vagyon, új hajma, még egészen tejes. Meg búzalepényöm.

Majs apának mindene volt. Hordtak neki bőven messze környékről az ügyesbajosok. A kenyeret nyilván az a vénasszony hagyta itt, aki az imént elment. Mert egészen puha és ropogós volt.

Györk sehol nem evett olyan jóízűt, mint Majs apánál. A nyúlpecsenye otthon kelletlen volt, a kölesnek mintha nem lett volna sava. Itt meg a hagyma is édes volt, mint a méz, illatos, hogy összefutott tőle az ember nyála, a fehér búzalepény meg a király asztalán is megtette volna. Le is ült nyomban egy tuskóra, elővette övéből a kését, szelt a nyúlból, metszett a kenyérből, a hagymát gondosan megirdalta, és sóval meghintette, azután olyan mohón evett, hogy a szeme is könnybe lábadt belé. Az öregember is a tuskóra telepedett, kényelmesen szelt a pecsenyéből, s leharapott egy fej hagymát. Úgy őrölte, ropogtatta, mint ló az abrakot. Fehérrel kevert barna szakállával vígan játszott a szél.

- Hát osztán mi kell, hogy eljövél? - kérdezte Györköt.

- Fejérlófiát akarom hallani. Hogy merre ment vala azután, kivel találkozott vala, s mit mívelt vala esmég.

- Haháá, Fejérlófia! Az vala ám a hős! - göcögött az öreg, és szeme körül összefutottak a ráncok. Lassan eszegetett, inkább csak azért, hogy Györk ne egyék magában. S elmerengett. Sötét, kicsiny szeme, melyet akkora szőrcsomók árnyékoltak, mint a házeresz, az eget vizsgálta. - Fejérlófia, az vala ám a hős... Mert amikor tovább menének, előtalálának egy embört...

- Fanyűvőt - vágott közbe mohón Györk.

- Fanyűvőt ám, te fiú. Hát már tudod, mi? Ez az embör azt mívelé, hogy tüestűl húzogatá ki a nagy terebély fákat, akár az asszonyok a kendört. Kérdé tűle Fejérlófia: Ki vagy te s mit mívelsz? Felelé az embör: Én vagyok Fanyűvő. Hát te ki volnál? No, mondá neki Fejérlófia, hogy ki lönne ű. Mindjárást tudák, hogy meg kell birkózniok. Meg es birkózának.

- Osztán Fejérlófia győze.

- Hát addig vagdosák egymást a fődhön, míg végezetre Fejérlófia győze. Neki kelle győznie.

- Mer ű vala Fejérlófia.

- Csakis. Hát erre osztán Fejérlófia kezet nyújta, mer ű mindég kezet ada ám annak, azkit meggyőze. S így menének azután immár tovább, egyre csak Napnyugatnak. Amint menének, ballagának szép egyetértésbe, egyször csak látának egy embört, azki egy akkora ménkű nagy vasat gyúra, akár én magam vagyok la. Ez vala Vasgyúró. Úgy meggyúrá a vasat, mint az asszonyok a kenyértésztát. Gyúrá, dagasztá, de még a verejtéke sem csordula. Ettül es megkérdé hát Fejérlófia, ki fia-borja lönne. No, osztán megbirkózának, s Fejérlófia istenösen meggyőzé űtet es. Megént cimboraságot fogadának, s menének osztán tovább, egyre csak Nyugat felé.

- Mér menének mindég csak Nyugatnak?

- Hát mer Fejérlófia csak olyan apátlan-anyátlan árva vala, s hazát kelle keresnie. Nem kódoroghata mindég csak úgy vaktába, a velágba, nem igaz?

- De möhetött lönne Északnak es.

- Hát az már isteni sugallat vala, hogy Nyugatnak menjön.

- S miért győzé meg birokban mind a háromat?

- Mert ű vala a legokosabb. Nála vala az ész. Hahaaa, az ám, az ész űnála vala... Mert azok hároman olyan tukmák valának, hogy az egyik csak örökkön morzsolá a sziklaküet haszontalanul, a másik csak nyűvé ki a szép, nagy fákat válogatatlanul, a harmadik kedég csak gyúrá a vasat oktalan, csak gyúrá éjjel-nappal, de sömmit nem mívele belőle.

- Mi történék azután?

- Ezután egy nagy vadonba érének s rájuk estüdött. Megehözének. Azt mondá Fejérlófia: mink most elmegyünk egy kissé az erdőbe széjjelnézni, van-e errefelé valami vad. Kűmorzsoló, te csak maradj itt a tisztáson, mert itt jó szállásunk leszen. Főzz köleskását, mire meggyüvünk. Hát úgy es leve, űk elmenének, Kűmorzsoló meg tüzet vete, kölest önte a bográcsba, vizet rá, s elkezde főzni. Hanem azután, amikor megjövének, vala-e kása?

- Vala.

- Nem vala! - kiáltott fel Majs olyan harsányan, hogy egy harkály megrettenve hagyta abba szorgalmas ácsmunkáját, s piros sapkáját a fejébe csapva, ijedten menekült az erdő mélyébe. Majs a térdére csapott nagy, bütykös, szőrös kezével, s diadalmasan nézte Györköt.

Györk elbámult, még a falat is rágatlan maradt a szájában.

- Hát mér nem vala?

- Azt mast nem mondom meg - dörmögte elégedetten, és szakálla között vidám mosoly bujkált. - Majd megmondom, ha esmég erre jársz Majs apánál.

Hallgattak egy kicsit. Györk szerette volna tudni, hogy történt azután, de tudta, nem lehet Majsot unszolni. Nagy tisztelettel tekintett rá, gondolatai a mesén jártak. Elképzelte Fanyűvőt, amint bóklászva jár a világban, s egyre-másra vonogatja ki a fákat gyökerestül. Meg Vasgyúrót, amint rettentő ülepén ül, karjain kidagadnak az erek, s gyúrja, egyre gyúrja a nagy vaskoloncot. Meg a vadont, amilyen ez az erdő, melyben most ülnek, s hallgatják a szél zúgását a lombok között, a madarak füttyét, pittyegését, cincogását, kopácsolását, cserregését és vijjogását.

- Miön töprengesz, he? - kérdezte kíváncsian Majs apa.

- Csak azon az egyön, hogy el kéne menni oda, ahon Fejérlófia élt vala.

- Ó, te bohó, régön vala ám az. Fejérlófia azűte tán meg es hala már.

- Még a te gyermökkorodban vala?

- Hajjaj, annál es régebben vala.

- Apádéban?

- Még annál es régebben.

- Nagyapádéban? Dédapádéban? Szépapádéban? Üködében?

- Valamikor akkortájt vala. Neköm es öregapám mondá, meg neki es az öregapja. Meg annak es az öregapja.

Györk legboldogabb órái azok voltak, amikor Majs mesélt neki. Arról is sokat tudott az öreg, hogy milyen világ volt az ő gyermekkorában. Akkor még Vak Béla uralkodott, "és örökkön-örökké háborúztak az embörök" - mint Majs mondta.

- Bizony, fiam, Vak Béla... - sóhajtozott Majs. - Amikor ű meghala, én még kicsiny gyermökcse valék. De apám látá. Itt vala bézárva, szegény, a klastromba. Abba a toronyba a nagy kűfal sarkán. Tudod.

- Tudom.

- Jó kerál vala, mondák az én gyermökségemben az öregök, hogy bár vak vala, az országot nyitott szömvel kormányozá. Kegyös jó kerál vala, mindönki tisztölé. Kedég igön-igön szomorú, nyomorult embör vala. Röttentő ám az, fiam, ha az embör vak... No, de vala neki egy kedves jó felesége, az mindönt megteve neki... Jó tanácsokat ada. Nem hagyá magára soha. Éjjel-nappal mellette vala. Kegyös asszony vala.

Nagyot sóhajtott.

- Mondd, Majs apa, pogány vagy-e te? - kérdezte hirtelen Györk.

- Hogy kérdözhetsz ilyen ostobaságot, fiam - rökönyödött meg Majs. - Jézus Urunk hite az igaz hit, s azon vagyok én es.

- Akkor mér vagy táttós?

- Apámrúl maradt a tudományom, meg öregapámrúl. A tudomány nem pogányság.

- De lásd, a papok...

- Hát, a papok... - legyintett rosszkedvűen Majs, és elfordította a fejét. - Ők nem mindég tudják, miben mily erő lakozik. Mert lám - folytatta elgondolkozva -, ha Béla urunkat nézé valaki, azt hiheté, hogy sömmi jó űbenne nem vala. Mert nyomorék vala, vak es vala. Keserűségét borba fojtá, mert hiában vala neki áldott jó felesége, csak telve vala az ű jó szíve keserűséggel. Ezért a bor éjjel-nappal ott álla az asztalán. Még aludni sem tuda szegény feje, mondják, hogy csak forgolódék ágyán, sóhajtozék, fölkele, járkála, meg esmég lefeküvék, de szüntelen csak a bort hajtogatá. És lásd, ott vala az ő elődje, Istefán úr, mely igön nagy, dörék embör vala ű, mely kemény s harcias embör, mely sok harcokat víva, s mégis mit ére? Sömmit. Azmit a vak, nyomorult Béla úr mívele, jó ma es. Azmit Istefán úr, nem ér egy hajítófát. Így vagyon ez, fiam.

Tétlenül üldögéltek a göcsön, hallgatták az erdő hangjait, bámulták a bodrosan vonuló bárányfelhőket a fakoronák fölött, meg a patakra inni leszálló madarak tollászkodását, szökdelését, szerelmeskedő berzenkedését. Nem volt semmi dolguk. Majs nem szántott, nem vetett, és nem aratott. Csak éldegélt. Neki mindegy volt, reggel van-e vagy este. Esik-e, vagy a Nap süt. Tél van-e, avagy nyár.

A beszélgetést elunván, Majs fölcihelődött a tuskóról.

- No, jere vadméhet nézni. Van ám egy új odú, tegnap lelém. Szép nagy család sürög-forog benne.

Előreballagott a fűben, Györk utána.

Jól bent az erdőben, egy sziklás szakadék szélén állott egy mennykő ütötte tölgyfa. Annak az oldalán sürrt-forrt a vadméh, már messziről látni lehetett a lombok között betűző napsugárban. Mint valami zengő aranypor, olyan volt a méhcsalád.

- Majd kifüstöljük, ha eljön az ideje - dünnyögte elégedetten Majs. - Jó nagy odú, lesz benne méz, ne félj. Még a faluba is levihetök belőle, annyi mézem lesz az ősszel.

- Erre meg róka jár - mutatott a fűbe a bokrok közé. - Itt a csapája. Jól kiválasztá, hová járjon inni. De majd megcsípöm a komát, nehogy ű csípje meg a tíkjaimat.

Amikor a Nap delelőre hágott, visszatértek a házikóhoz. Majs kódorgás közben megnézte a tőröket is. De üres volt mindegyik. Majs nevetett.

- Megösmerék immár tőreimet a lelkesök - dörmögte. - Egy madár elszabadula, s megmondá a többieknek. Ezután máshova kell tennöm a tőreimet.

Egy rigót mégis sikerült fogni, azt magukkal vitték. Kettejüknek ugyan igen kevés volt, még egyiküknek is. De azért megkopasztották, kibelezték, megsózták, és nyársra szúrták. A tűz vígan lobogott egy kövön a ház előtt, kék füstje hosszú fátyolként terjengett a fák között. Jó cserparázs lett a tűzből, fölé állították a nyársat, s nézték, mint pirul a kövér kis rigó húsa.

Evés után hevertek egyet az árnyékon. Elnézték, mint erőlködik egy harkály a kukacok kivonszolásán, mint lépeget fölfelé a fa törzsén, piros fejével bólogatva, mintha a saját munkáját igenelné. Ez a hallgatás ideje volt. Mikor a meleg engedett, föltápászkodtak, s Majs előszedte rákfogó hálóját, előhozta egy cserépfazékban tartogatott csalétkeit, az orrfacsaró büdös májat. Leballagtak a Réka egyik laposabb helyére, s a májas hálót a kövek közé eresztették. Csakhamar elősürögtek a lomha, pocsolyaszínű rákok, nehéz ollóikat cipelve, mint lovagok az öklelő dárdát. Volt itt miben válogatni. A kisebbeket visszahajigálták a vízbe, s csak a nagy véneket tették a csalánnal tömött szükőbe. Ezalatt Majs kis fekete kutyája pilléket kergetett, s a vízre szálló madarakat ugatta.

Majs a rákok természetéről beszélt, s oktatta Györköt, hogyan kell megfogni őket. Bár Györköt nemigen kellett oktatni. Értett ő az ilyesmihez. Mégis örömmel hallgatta a vénember dünnyögő szavait, mert ha Majs apa olyasmit mondott is, amit Györk már tudott, mégis egészen új volt.

Bent a kunyhóban volt a sok különös, titkos táttósi szerszám. Ezekre Györk némi borzongással s tisztelettel tekintett. A lóbőrrel bevont, nagy, vén dob, melyre Majs valamelyik őse ákombákomokat, emberi és állati alakokat firkált, s melyet fekete vonalak osztottak hét szeletre. A szarvascsontból készült, ugyancsak igen régi, egészen sárga dobverőket, az ütött-kopott vén bográcsokat, melyekben Majs az áldozati húst főzi, a falra akasztott, hét sor apró csengővel díszített táttósködmönt, melyet akkor vesz fel, ha táncol, a régi-régi, arany veretes sótartó és ivótülköt, a díszes hüvelyű görbe késeket, egy különös íjat, mely valami fekete, hosszú, vaskemény szarvból készült, s húrja piros selyemmel volt becsavarva. Györk sohasem látta, csak hallotta, hogy veri a dobot Majs, hogy kering a földre vont körben, s hogy esik révületbe. Mondják, ilyenkor megigézi a Rosszakat, s minden titkot kitud tőlük. Szerette volna egyszer meglesni Majs apát, de attól félt, tudományával kideríti, s megbünteti érte. Meg aztán hiába jött el a kunyhóhoz, sohasem mutatkozott Majs másnak.

Voltak a táttósnak mindenféle kis szilkéi is, ezekben viaszkot öntött, ha beteghez hívták, vagy ha valakinek "megtette" a haragosa, ráküldvén Hízt, Mirigyet, Vahort. Mint például Hangics néni esetében. Már szinte egészen elsorvadt Hangics néni, sárga volt, mint a rothadt körte, nem ehetett, nem ihatott, nem is alhatott, utóbb már csak úgy lézengett, mint a kísértet. Majs apa öntötte ki, honnét szakadt rá a rontás, "ki tette meg" neki, s ő szabadította meg azután Híztől. Vagy amikor Cseperke megbetegedett. Csak emésztette a kórság, rázta a hideg, már azt hitte mindenki, meghal. Anselmus fráter is elment már hozzá, s megkente szent olajjal, hogy Szent Péter beeressze a Mennyek kapuján szegénykét. Az anyja végül elfutott Majs apához, ő azután megöntötte. Cseperke meggyógyult, épebb, mint valaha volt. Így hát Györk Majs apának köszönhette, hogy szíve szerelme életben maradt.

Számtalan kicsiny zacskóban volt még Majsnak mindenféle orvossága. Száraz füvek és virágok, porrá tört magvak, mindenféle vizek, gyökerek, fehér, zöld sók. Ezekkel párolta, fürdette, kente, itatta és etette a betegeket.

Élelmét egy kis házikóban tartotta Majs. Ennek a házikónak négy magas cölöplába volt, hogy a vad el ne érje, ki ne rabolja. Ott őrizte a mézet, húst, sajtot, túrót. Mindene volt Majsnak, mindennap hoztak neki valami ajándékot.

Az öreg egy kölyűben valami magot törögetett nagy kényelmesen, Györk pedig szemközt ült vele a földön, s bámulta szakállát, bajuszát, hosszú zsíros csimbókjait, keze lassú járását, bocskorát, melynek orra peckesen fölkunkorodott, szőrös lábszárát. S hallgatta takarékos szavait.

- Úgy ám - dünnyögte Majs -, ott vagyon ám az erdőn a nagy bálvány, azért is nevezik azt a helyet Bálványusnak. Az embörök elhagyák régön, de azért még van ereje. Félig a földön hever immár, s orcája is alig látszik, kezébül es kitöré valamelyik brát Jézus Urunk nevében a szilkét, amelybe a kölest öntögették egykoron, de azért igön nagy ereje vagyon még. Én tudom. Ű a nagy Kajár, az alsó velág fejödelme. Ha valaha ott vinne el az utad - tette hozzá, bütykös mutatóujját figyelmeztetőleg fölemelte, bozontos szemöldökét fölvonta -, kerüld el messze, édzös fiam.

- De immár kiűzé belőle a lelköt a régi atya, azki ezör esztendőnek előtte arra jára, s igön bátor vala.

- Ezör esztendő! - kiáltott föl Majs, és nevetett. - Sokkal régöbben vala az immár, még Istefán úr előtt, azmikor ezön a vidékön még Baján úr üle népével. De az a szegény brát es megjárá, mert a bálvány reádőle, s ott helyben agyonüté. Azután esmég fölállíták, mert igön tisztölék, rettögék messze környékön, de immár megdőle megént. De ereje azért vagyon. Vagyon ám... S mondják, sohasem fogy el mellőle a köles, de meg gyakorta új vért es látnak rajta, valaki megkenyé. Hogy kicsuda, nem löhet tudnunk...

Így mesélt Majs, közben tett-vett az orvosságaival.

- Majs apa, hallod-e? - mondta Györk hosszú hallgatás után.

- Hallom.

- Én el akarok menni oda, azhol Fejérlófia éle.

- No, hát eredj, ha megnősz.

- De nem tudom ám, merre kell mennöm.

- Majd megtudod, mire megnősz.

- De itt kell hagynom Cseperkét, Opor lányát.

- Ne hagyd itt.

- Igön, de oda nem vihetöm velem.

- Oda csak magad möhetsz. Ha el akarsz mönni, csak magad möhetsz.

- Ez a baj. Mondd, Majs apa, elmegyök-e valaha?

- Ülj ide mellém, s lám a mancsodat.

Györk dobogó szívvel Majs mellé guggolt. Az széles barna kezébe fektette a kis vékony kezet, s összevont szemöldöke alól firtatta a tenyér hajszálnyi vonalait. Majd a másikat is kinyitogatta, gyengéden megtapogatta, megforgatta, megvizsgálta. Bólintott.

- Elmégy, fiadom.

- Istennek hála - kiáltotta Györk boldogan, s elöntötte a forróság.

- Nagy útra mégy, amerre Fejérlófia éle, s anyja meghala - folytatta Majs komolyan, s elmerengett. - Sok fáradalmad leszen, éhségöt, szomjúságot, kórságot szenvedsz, feleid elhullanak melletted, de te csak mégy igenyöst, míg oda nem érsz. Isten veled leszen, fiadom. Nagy úr indít el, s nagy úr vár vissza. No, érd be ennyivel.

- Elmegyök! Elmegyök! - kiabálta boldogan Györk, s elkezdett fél lábon ugrálni. - Mikor osztán esmég visszajövök, építök egy házat az erdőben, s oda megyünk lakozni Cseperkével. Úgy élünk vígan, mint két gerle, míg csak meg nem halunk. S nekünk es lesz Györkink, Vajkánk, Cseperkénk, de még Anicsunk meg Oporunk es...

Majs a bajuszát rágicsálta, s hallgatott. Keze egyenletes ütemben emelgette a törőt.

- Úgy-e, Majs apa? - kiáltotta túláradó örömmel Györk.

- Mindön úgy lészen, amint Isten atyánk akarja - dörmögte rosszkedvűen az öreg. - De most már indulj haza, mert megpall apád.

Györk a Napra nézett. Észre sem vette, hogy jócskán leereszkedett az erdő mögé, csak a Zengő csúcsát ragyogta be az alkonyati fény vörösaranya. Elbúcsúzott hát Majstól. Az hosszasan szorongatta a kezét, s fürkészve nézett az arcába. Majd az égre emelte tekintetét, s szája hangtalanul mozgott.

- No, hát eredj békével, fiadom - mondta végül s elbocsátotta.

Györk szíve teli volt boldogsággal. Amint beért az erdőbe, harsányan dalolni kezdett. Majd meg fütyült, mint egy feketerigó. Vidámságától visszhangot vert a rengeteg. Fürgén törtetett a bokrok között, s ha egy-egy pillanatra megállt s elhallgatott, hallotta a szarvasbogarak zúgó dongását.

Könnyű szívvel ment haza.

Amikor a házba belépett, most is ott találta a mostoháját a hőkű mellett a tűznél, amint a kölest kavargatta. A kicsi a medvebőrön hentergett, kövér tagjai mint a hurkák dagadoztak. Györk vígan jó estét kívánt, a medvebőrre ült, s csiklandozni kezdte a kisfiút. Az visítva kacagott, kezecskéit Györk felé nyújtogatta, majd megragadva a saját lábát, mindenáron a szájába akarta tömni. Hajnal álmélkodva nézte őket, s összecsapta a kezét.

- Lám, hát mégiscsak szeretöd azt az ártatlant!

Györk nem szólt, tovább játszott a kisgyermekkel. Közben a bográcsra pislogott, elkészült-e már a kása. Éhes volt nagyon. Amikor ettek, megszólalt Györk:

- Elmegyek oda, ahol Fejérlófia éle.

- Messze vagyon ám az, nem érhet el oda embörfia - nevetett Hajnal.

- Én odaérök.

- Jaj, fiacskám, nem tudhatjuk, hova érünk, mire megnövünk - sóhajtott az asszony.

- Én odaérök. Megmondá valaki, azki tudja.

Két nap múlva hazaérkezett Farkas nagy fáradtan, sárosan, mogorván. Hajnal tüzet vetett a fürdőházban, Farkas jól megmosdott, meggőzölte s gallyal csapkodta magát. Ezután kelletlenül evett, s amint bedugta kését az övébe, nyomban Györkbe kötött:

- Hát te mit míveltél, s merre kódorogtál, te fiú?

Györk óvatosan hallgatott.

- Esmég hajtott a Híz - folytatta az apa szigorúan. - Hallám, arra látának esmég az erdőn, amerre a vén Majs lakozik. De majd adok én neköd Majsot, te lődörgő. Nem mondám-e, hogy arra többé ne járj?

Olyan horgasan nézett a lapító Györkre, mintha föl akarná szúrni. Aztán tovább pörölt, mintegy magának:

- Az kell csak, hogy a jámbor fráterek meg a perjel atya szömömre vessék, hogy fiam a táttóssal cimborál. Hogy ott tanulja a varázslatokat. Még tám ördöngöt is igéznek. Csak az kell. Hogy halljam, igaz kresztyén létömre fiam még táttós leszen. A klastrom erdejét őrzöm, vadját ügyelöm, fáját hordatom, fiam meg Majssal sugdolózik. Csak az kell.

Dühösen húzogatta a bajuszát, szemöldökét összevonta, s olyan hosszan bámulta Györköt, hogy ez már szinte megizzadt.

Györk tudta, hogy ilyenkor mukkannia sem szabad, mert apja dühe elszabadul, s következik a verés.

- Azt hivém - vágta egyre a maga fáját az apja -, hogy fiam becsületes férjfiú leszen, mint én vagy néhai apám, öregapám volt. Jó kresztyén, a klastrom hív szolgája. De immár látom, sömmi sem lesz belőle. Hiába vertelek, oktattalak annyit. Mi leszen belőled, mi? - kérdezte nagy aggodalommal, s nyomban meg is felelt rá: - Filetlen Pál leszöl, lemetszik majd a hóhérok a filedet, mint ama Szatyorvágónak. Útálló leszöl, mint Ördöng Andorás, éjjelbátor, éjjelkórász, éjjelfutó. Nyájhagyó leszöl, mint Szilaj Bese, vagy ökörálló, mint ama Nagyfogú Karcsa. De jonkább táttós leszöl, mint Majs, meg mindön lendéje. Ugrabugrálsz, veröd a dobot, igézöd Hízt, Mirígyöt, Vahort, Dobrocot. Pokolegyházában leszöl te perjel. Sömmi sem leszöl.

A fiú már nehezen fojtotta vissza véleményét ezekről a beszédekről. Apja szavai felháborították. Rosszabbak voltak ezek a szavak, mintha megverte volna. Olyanok voltak, mint a köpés. Hogy belőle lesz Ördöng Andorás. Belőle lesz Filetlen Pál, ő lesz Szatyorvágó. Útálló, éjjelkórász, éjjelfutó. Nyájhagyó, ökörálló. Pokolegyháza papja.

- Tudd meg, elmegyök oda, azhol Fejérlófia éle - mondta csendesen, s a szeme villogott, arca égett.

- Hova mégy? Sehova sem mégy! - kiáltott Farkas megvetően. - Házrul házra mégy te, s Jézus Úr nevében kását kérögetsz.

- Megmondá valaki, hogy elmegyök, s oda es érök - suttogta a fiú.

- Hallgass! Béfogd a szád! - förmedt rá az apa, s mint aki megunta a hiábavaló beszédet, nagy lomhán az ágyához ment s lefeküdt. - Ne szült volna anyád erre a világra.

Riadt csend volt a házban. Hajnal ijedten járt ki s be, a kicsi megszeppenve hallgatott bölcsőjében a nagy hangra, még a csörje lángja is félénken libegett.

- Feküdj - mordult még egyet Farkas, aztán nagyot sóhajtott, mint akinek nehéz kő nyomja a szívét.

Györk a helyére kotródott, s bebújt a farkasbőr alá. Torkát könnyek fojtogatták, de férfi volt, nem engedte, hogy a szemébe gyűljenek. Szíve hevesen dobogott. Szeretett volna fölugrani s világgá menni az éjszakában, de meg sem moccant.

Hát mért nem hiszi az apja, hogy nem lesz belőle sem éjjeljáró, sem Filetlen Pál, sem táttós? Mért nem hiszi, hogy igenis elmegy oda, ahol Fejérlófia élt, s ahol a fehér lovat eltemették? Mért nem hisz róla az apja semmi jót? Mit ér az élet, ha örökké azt kell hallania az apja szájából, hogy nem lesz belőle semmi?

Lassanként lecsitult, s forró vágyakozás lepte meg, mint valami édesbús fájdalom. Szinte megdermedt belé. Titkos hatalom húzta, húzta láthatatlanul a messzeségbe, nem tudta: hová, nem tudta: merre s miért. Mintha valahol, a világ végén, patak partján, daloló madarak közt várná valaki, aki szereti őt, megsimogatja, megcsókolgatja álmában, azután semmivé foszlik. Ez a valaki talán itt járt-kelt egyszer ebben a házban. S azután eltűnt örökre. De azért hívja, várja őt, mert éppen olyan boldogtalan ő is, mint Györk.

A szomorúság lassan-lassan ringatni kezdte s álomba merítette.

*

De a nappal elhessegette s elfeledtette az éjszaka vágyódásait. Mihelyt Györk kiszaladt a "vár" alá - így nevezték a klastromot vastag, vén falai és zömök saroktornya meg nehéz fölvonóhídja miatt -, s ott kóborgott pajtásaival a sűrű bokrok között, ott játszott vadászatot kis íjával és nyilaival, táttóst egy elhajított fazékkal, Kűmorzsolót, Fanyűvőt és Vasgyúrót - bár ezt nem tudta folytatni, mert nem hallotta meg a végét -, a szomorúság nagy madara elröppent. Gyakran velük játszott Cseperke is, ilyenkor Györk volt Fejérlófia, Cseperke meg az elvarázsolt királyleány, akit meg kellett menteni az óriások - Vajka meg Busa - kegyetlen uralma alól. A megmentés jutalma könnyen adott csók volt a bürökbozótban. Cseperkének kemény, hűvös szája volt, megérte a hős fáradalmait s élete kockáztatását.

Gyakran játszottak azután misét is. Ilyenkor Györk volt a pap, egy nagy kő előtt tárogatta karját, énekelte a dominusokat, térdet hajtott, jött, ment, térült-fordult, meghajolt, Vajka meg Busa buzgón ministrált neki, csengőt rázott, és madárnyelven karattyolt, Cseperke pedig ájtatosan énekelt. Így hol táttós volt Györk, bottal kört húzott a földön, verte a fazekat, táncolt és habrigyált, ahogy a táttóst elképzelte - meg-megborzongva a gondolatra, hogy hátha megjelenik az ördöng vagy akár csak Híz, Dobroc, Mirígy, Vahor, az alvilág fejedelme, a rettenetes Kaján -, hol meg jámbor barát, aki ugyanolyan érthetetlen szavakat hadar, térdet hajt, kifordul, befordul az oltárnak képzelt nagy kő előtt, fölmutat egy lapos kődarabot, s nagy méltósággal fogadja a ministránsok szolgálatait. Akár ez, akár amaz volt, némi tiszteletet keltett pajtásaiban, sőt maga is szentül hitte, hogy másvilági hatalom szállja meg.

Később, amikor Majs elmesélte Fejérlófia történetét, Györk mást nem is igen játszott. Ráragadt a név: "Fejérlófia", amit csakhamar "Lófiának" rövidítettek. Cseperke volt Fanyűvő, Vajka Kűmorzsoló, s a nagy darab, lusta harmadik, Busa, Vasgyúró. Jobb híján azonban Cseperkének kellett eljátszania Hétszűnyűkaponyányimonyók szerepét is, és hol Vajka, hol Busa hasáról "megenni a kását". Amikor azután arra került sor, hogy Fejérlófia legyőzi s egy fához kötözi az alvilági kisistent, megkapta a játék jutalmat. Birkózhatott Cseperkével s odakötözhette egy fához a toporzékoló kislányt, azaz manót.

A falu sok csudával kedveskedett Györknek mindennap. Kisebb-nagyobb csoportokban, bokrokban álltak a házak a dimbes-dombos vidéken, többnyire ahhoz a mély vízmosáshoz igazodva, amely a Zengőről vezetett le a klastrom alatt, s nyári záporok meg tavaszi olvadás idején tele volt sárga, tajtékosan rohanó vízzel, így nyáron azonban csak afféle tiszta kis csermely csörgedezett benne a sűrű bokrok közt. A klastrom fölött padszerű magaslaton, a falu fölé nyújtva zömök tornyát, az egyház emelkedett. Kanyargós út vezetett oda, ezen jártak a szekerek az erdőre meg a barátok szőlőjébe. A falu egyik részét Takarószegnek hívták, mert ott laktak a kolostor szőlőmívelői, a másik kis házcsoportot Ökrösszegnek, mert ott meg a parasztok csoportosultak ökreikkel, a harmadikat Kerülőszegnek, itt lakott Farkas is az erdőkerülőkkel, erdő- és vadőrökkel. Volt még Csizmadiaszeg is csupa csizmadiával meg Kovácsvég, ahol kovácsok verték csengő üllőjükön a vasat. Ezeken a szegeken és végeken sok izgalmas dolgot lehetett látni egész nap. Az Ökrösszeg szép időben csendes volt, lakói kint dolgoztak a földjükön, csak az öregek csellengtek a házak körül, meg a gyermekek visítoztak, hancúroztak az ugató kutyákkal. Ez a szeg volt a legnagyobb. A csizmadiák között bűzlött a levegő a bőröktől, bocskorok, csizmák lógtak és henteregtek százszámra, de volt ott még nyerges, még szíjgyártó is. Napszám el lehetett nézni, hogy hasogatják, varrják s verik a bőrt, hogy fonják az ostort, korbácsot, varrják s cifrázzák a nyerget, lószerszámot. A kovácsoknál pedig kormos fickók rángatták a fújtatót, vörös tűz lobogott a műhelyek mélyén, a házak környéke tele volt ekevasakkal, kengyelekkel, ásókkal, kapákkal, gereblyékkel, fejszékkel és fokosokkal. A legények ütemre verték az izzó vasat, harsányan daloltak a kalapácszengés pufogására s néha az üllő szélén aprózták a dal fordulóját, hogy csak úgy csilingelt. A dúcokhoz patkolásra váró lovakat kötöttek, s mindig akadt egy-két jókedvű férfi, aki a maga lovát égig magasztalta, a másét meg legyalázta, s ez olyan mulatságos volt.

Este azonban az Ökrösszeg volt érdekesebb. Még a többi szegről-végről is ideszállingóztak a falu öregei, fiataljai, hogy dolguk végeztével mulassák az időt estebédig, lepihenésig. Mert voltak a parasztok között igen vén emberek, akik különös énekeket tudtak. Ölyved apa például, a leghíresebb, már olyan vén volt, hogy két bottal lépegetett, haja, szakálla, szemöldöke megfehéredett, s ha leült, segítség nélkül nemigen tudott föltápászkodni. De ha alkonyatkor odaült a tűz mellé s elkezdett énekelni, mindenki tátott szájjal hallgatta. Ott szorongott férfi és asszony, öreg és gyermek, kovács és szíjgyártó, amikor Ölyved apa beballagott valamelyik ház udvarába, s leült a puha gyöpre a nagy vadkörte- vagy tölgyfa alatt. Elnémult a pisszenés is. Ölyved apa fogatlan száját kitátotta, szemét behunyta, s derekát jobbra-balra himbálva, rekedt, megcsukló hangon énekelt. Lassan azután hallgatói is elkezdték himbálgatni a derekukat, s halkan az öreggel dünnyögték a dalt.

Ezt szerette hallgatni Györk.

Mert mit dalolt Ölyved apa?

Hát fejedelemről dalolt, aki nagy sereggel bejárta a földet, s hírt, nevet szerzett magának. Leginkább Bulcsú fejedelem szavait szerette mondani. De sor került Botondra is, akinek nemzetsége Branát és Somügyöt megszállta. Mint valami vén keselyű, mogorván guggolt szíjas bokáin Ölyved, s kezét a térdére fektette.

- No, kezdd el immár, Ölyved - kiabáltak az emberek kíváncsian.

- Nem mondom, hagyjatok - dörmögött mérgesen az öreg, s megrázta hófehér, zsíros csimbókjait.

- Mit is monda Bulcsú úr?

- Nem, nem, tudjátok, az atyák s brátok nem szeretik, ha Bulcsú úr szól.

- Ne félj, Ölyved apa, most odahaza vagynak a brátok.

Végre, hosszas noszogatás után, megköszörülte a torkát, köpött egyet-kettőt, s előbb csak szótlanul ringva s merengve, mintha sugallatot várna, maga elé bámult, azután behunyta a szemét, s rozsdás, borzongató hangon megszólalt:

Így kezdődött Vérbulcsú meg Botond éneke. A fejedelmek megszólaltak a síron túlról, s Ölyved apa abban a pillanatban mintha eltűnt volna. Mindenki behunyta a szemét, s csak a kiáltó éneket hallotta. Ölyvedet nem nézte senki.

Az emberek utánasuttogták:

Az öreg hangja fölüvöltött, hogy megborzongott bele mindenki. Ez Vérbulcsú apa félelmes szava volt:

Vérbulcsú szavai elmondták a világraszóló csatákat, városok, falvak égését, a férfiak hősiességét, garmadában álló kincsek ragyogását, elhajtott barmok sokaságát, rabszíjra fűzött rabok vonulását.

Csúnya dolgot mívelt Vérbulcsú úr, a papok arca kigyúl a felháborodástól, ha hallják, de csak nagy hős volt, Isten nyugosztalja. És igen szépen el tudja énekelni tetteit s borzasztó halálát.

A hallgatókból fájdalmas düh szakadt föl, a férfiak ökölbe szorították kezüket, az asszonyok szipogtak. Most következett a legrettenetesebb: hogy végezték ki a teutonok Vérbulcsú apát, a nagy fejedelmet. Belesápadtak, amikor Ölyved, egy kis szünetet tartva, rekedten fölkiáltott:

Ölyved apa hangja elcsuklott, mint a megszakadt húr szava, hallgatott egy pillanatig, aztán nagy lélegzetet vett, s arcán legördültek a könnyek.

Így énekelt Ölyved apa este a tűz mellett azoknak, akik összegyűltek, hogy hallják Bulcsú apa szavait.

Néha azonban mást is énekelt, nemcsak a régi hősök meg fejedelmek példás tetteit. Olyat is tudott Ölyved apa, amiért elkárhozás jár. Ezt már csak némely esztelen, csökönyös férfiember merte végighallgatni, annak is inkább az öregebbje, a fiatalok közül meg a duhajok, szilajok, faragatlanok. De az asszonynép elfutott, ha Ölyved, hosszas nógatásra, ajándékok ígéretére nagy hangon rázendített. Tudták ezt a jó fráterek is, de mit tehettek Ölyved apával? Az ő ősz fejével, oktalan elméjével? Hiszen már az egyházba sem igen ment el, hogy jól megmoshatták volna a fejét. Legfeljebb a többi jóravaló lelket, a többi ájtatos kresztyént óvhatnák tőle, őt magát Isten irgalmába s megbocsátó szeretetébe ajánlva. Hiszen nem tudta szegény, mit cselekszik...

Ez az ének Vászoly fejedelemről szólt, akit István, szent királyunk megvakíttatott, mert nem vette föl a keresztyénséget, s ősi jogon a trónusra is áhítozott. Mérhetetlen romlásba döntötte volna Vászoly apa a népet, visszavezetve ördög uralma alá, a pogányság sötétségébe. Ölyved azonban erre nem sokat hederített, hanem énekelte Vászoly apa szavait úgy, ahogy a régi öregek énekelték, ahogy Vászoly maga elmondja a késő ivadékoknak... Elvégre ő is fejedelem volt.

Amikor elkullogott, aki félt ettől az énektől, és sűrű keresztvetéssel fohászkodván Ölyved meg a hallgatói lelkéért, jó távol került már a tűztől, az öregember rákezdte reszkető hangon:

Csak ekkor vágott belé a történetbe. Hangja fölcsapott, mint repeső szárnyú madár röpülése. És jobbra-balra ringatta a derekát. Hallgatói egyre növekvő borzongással figyelték.

Elmondta Vászoly úr, hogy ő édes fele Istefánnak, nagy fejedelem, az Ég atyjának hív tisztelője. De a vasasok megragadták, a palotába hurcolták, és tömlöcbe vetették.

Azután sok nap múlt el, Vászoly csak ült, és kesergett a tömlöc sötétjében. Végre nyílt a megvasalt ajtó, s belépett a püspök. Ölyved, Vászoly szavaival, így énekelt:

Ő azonban az aranykeresztet a püspök elé dobta. Mire a püspök elment, s belépett a helyébe Sebös ispán, a király embere:

Sebös a király elé hurcolta Vászolyt. Estefán fenn ült magas aranyveretes trónusán, mellette Gizla meg a püspökök. A király is aranykeresztet nyújtott felé, hogy csókolja meg.

Rettenetes szavakkal suttogta el szinte alig hallhatóan az öregember, hogy vakította meg azután Vászolyt Sebös ispán. A hallgatók eltakarták tekintetüket, és sűrűn köhécseltek. Dermedten hallgatták a megölt fejedelem síron túli panaszát:

Így szólt az ének, amelyet nem volt szabad énekelni, de amit mégis meg-meghallgattak titkon, bizalmas körben. És dermedten lógatták a fejüket sokáig, amikor Ölyved apa szavai csendesen s rekedten elhaltak.

- Énekszó, bolondság - mondta ilyenkor valaki, hogy bűnösnek ne tekintse Isten.

Szóltak azután énekek a szarvasról is, mely pázsitos patak partján legelész, szarván gyertyák ragyognak, oldalán a Nap meg a Hold világít. Ezt mind-mind nagy áhítattal s magafeledkezéssel hallgatta Györk, noha Busa ugyancsak fenyegette, hogy elkárhozik. Ő tudja, hiszen apja belső ember a klastromban. De hát ellent tudott volna-e állani, amikor Ölyved apa régi nagy magyarokról, fejedelmekről, csodaszarvasról énekelt? Hát még ha nála volt a damborája is! Vén ujjaival olyan boszorkányosan gyorsan, zengőn tudta pöngetni, az éneket kísérve, hogy Györk nem vehette le róla a szemét.

*

Amikor Györk először lépett be a faragott ívű kapun, mely méltóságos szent urak alakjaival volt díszítve, mélyen megdöbbent. A zömök oszlopok szédítő boltíveket tartottak, s minden aranytól és ezüsttől ragyogott. Piros, kék, fehér zászlók csüngtek hosszú rudakon, az ablakon pedig szivárványfényben ömlött be a napfény. Mély csend volt az egyházban. Egy fráter fehér ingben térült-fordult, hajladozott az egyik kisebb oltár előtt, a homályban munkába menő férfiak, nők térdeltek, kapájukat, sarlójukat, fejszéiket odakint a falhoz támogatva. Halvány csillagfényként libegtek a gyertyalángok. Néha hallani lehetett, amint az áhítatos csendben a pap érthetetlen szavakat dünnyög, akár Majs apa vagy az öreg Ölyved. De ezek egészen más szavak voltak, első hallásra is tudhatta az ember.

A bejárattal szemközt, a nagy oltár fölött, hatalmas kép díszelgett, föl egészen a bolthajtásig. Ilyet Györk álmában sem tudott elképzelni. Nem fért a fejébe, hogy írták rá a falra az óriási szentet. Az egyház is, a kép is igen régi volt, mint mondták, még első királyunk, Istefán idejében épült. Ő alapította a klastromot, ő rendelt számára földeket, erdőket, halásztanyákat s valami negyven falut mindenestül. (Az apát úr erősen őrzi a szent király levelét a klastromban, egy megvasalt tölgyládában.) Györk hápogott, megdörzsölte a szemét, tekergette a nyakát, s nagy félénken újra meg újra fölnézett az aranyos díszekre, zászlókra, gyertyákra meg a mérhetetlen, csudálatos képre. Az a szent ott az oltár fölött úgy tárta ki a kezét, úgy tekintett alá, mintha nyomban leszállna a földre, megfogná Györk kezét s megszólalna. Bár szelíd volt a szent, erre a gondolatra Györk mégis megrémült. Hát még ha az angyalok körülröpködnék az oszlopokat surrogó szárnyakkal... Bizonyosan le is szállnak éjjel, amikor senki sincs az egyházban, és a kapus fráter becsukja a kaput. Leszállnak, beszélgetnek azon a nyelven, amelyen a barátok szólnak. Nevetnek, csengetnek, s röpködnek egy kicsit. A szent meg közöttük lépeget, és társalkodik velük.

Még valami volt ott, ami Györköt még álmában is fölriasztotta. Egy nagy, nehéz kőkereszt. A kereszten sovány, mezítelen férfi átszögezett kézzel, lábbal, félrehajló fejjel, szomorúan alátekintő, halotti arccal. Györk nyomban tudta, ki ez a férfi. Ez Jézus úr, akit megfeszítettek, ő az Isten fia, ő váltotta meg a bűnösöket. Erről beszélt már neki egyet s mást a mostohája, elmondván az egész szomorú történetet. Látta szemtől szembe. Ott függ a kőkereszten, és meg se moccan. Györk megborzongott. Az a halott férfi úgy csüngött ott, mintha nem is lenne halott, mintha bordái emelkednének és süllyednének a lélegzéstől.

De hát miért nem temetik el?

S hogyan lehet, hogy nem romlik meg a teste?

Györk csak bámult és tátogott. Szeretett volna kifutni az egyházból, de nem mert. S mintha meggyökerezett volna a lába, megfogta a különös hely és ijesztő látvány varázslata.

Este megkérdezte Hajnaltól, mért nem temetik el Jézus urat. És ha Jézus úr föltámadt s a Mennybe szállt, hogy lehet mégis a holtteste ott az egyházban? Hiszen azt mondják, fent ül az Atyaisten jobbja felől... És ha valóságos ember volt, hogyan nem romlik meg a teste a kőkereszten?

Akkor azután még nagyobbat ámult, amikor megtudta, hogy az nem igazi Jézus úr, nem kell eltemetni, mert csak faragott kép. Kőből van az egész. És Jézus úr csakugyan az Atyaisten jobbján ül a Mennyekben, de majd az utolsó napon eljön és ítél. A kereszt azért van az egyházban, hogy az emberek mindig lássák, miképp halt kínhalált érettük.

Amikor aztán fölbátorodott és azt kérdezte, ha Isten fia volt, mért engedte, hogy megfeszítsék, Hajnal megbotránkozva kiáltotta:

- Úgy szólasz, fiadom, akár a zsidók, mikor megfeszíték Jézus urunkat! Ők is azt mondták neki: ha Isten fia vagy, szállj le onnét. De ő nem szálla le, mert meg akará váltani az emböröket kemény vétkeiktől.

- Ha Isten vala, mért nem váltá meg másképp? Mért kellött neki azért kénlódnia kresztön? - kérdezte Györk.

- Jaj, fiam, így akará ű saját akaratából. Mert annyira szereté az emböröket, hogy életét adá érettük.

- Azkor esmég miért étéli űket örök kárhozatra az utolsó napon?

- Hát azkik bűnösek. Nem térnek meg.

- Nem érettük hala-e meg?

- De érettük, mindnyájunkért.

- Akkor meg mért kergeti űket pokolra?

Hajnal türelme megszakadt. Ráripakodott a fiúra:

- Eredj immár, ne dembölődj itt a lábam körül. Ha megnősz, az atyák megmagyarázják neköd, mi miért vagyon.

Azokban a napokban, amikor Györk először járt az egyházban, s ezek a dolgok fúrták az oldalát, igen hallgatag és méltóságos viseletű volt. Töprengett. Sehogy sem fért a fejébe, amit látott, hallott. A játszadozásban azután lassanként megnyugodott, különösen hogy misét kezdtek játszani, s ő volt a pap. Ugyanúgy hajladozott, térdepelt, kifordult-befordult, tárta szét a karját, mormogott érthetetlen szavakat, mint a fráter, cimborái csengettek, vizet töltöttek egy dióhéjba - az volt a kehely -, Cseperke pedig énekelt.

A falubeli fiúk között legbüszkébbek a vitézek fiai voltak. Félig-meddig vitézi számba ment Farkas is, hiszen lovon, fegyverrel őrizte az erdőt, s gyakran szembe kellett szállania útonállókkal, zsiványokkal, éjjelfutókkal. Így joggal lehetett büszke Györk az apjára. Akart is lenni. És itt volt az ideje, hogy lovagolni, nyilazni, dzsidát vetni, kardot meg buzogányt forgatni megtanuljon. Az apja be is fogta, de hamar elvesztette a türelmét. Minthogy Györk örökké kérdezősködött s vitázott, Farkas hamar dühbe gurult, ráripakodott Györkre, s kijelentette, hogy sohasem lesz belőle semmi, hiába is erőlködik. Az íjat sem tudta jól megfeszíteni, a lóról gyakran leesett, a buzogány, kard nehéz volt még a kezének. Györk véznább, gyengébb volt a korabeli fiúknál. Odrián fia, Kurd, bár annyi idős volt, mint Györk - majdnem egy napon születtek -, úgy lovagolt, mint az ördög, úgy vetette a dzsidát, úgy nyilazott, mint apja. Tege fia meg, a páncélosé, akinek a király levélben engedte meg, hogy páncélt viselhessen, már talán az apját is legyőzte volna. Farkas szégyellte Györk gyengeségét, csak sóhajtott, ha arra gondolt, mi lesz belőle, ha megnő, hiszen semmire sem való. Eleinte hagyta, lézengjen a maga kedve szerint, hátha nekierősödik, de mert így kényelmesebb volt, végképp abbahagyta a tanítását. Néha magával vitte útjaira, de hamar megunta, s csak kesergett, bosszankodott, miért van neki ilyen haszontalan, reménytelen fia. Minden bizalmát a kis Istefánba vetette, így vigasztalódott.

Györk azonban, ha egyedül volt, titkon fölmászott egy kisebbfajta nyírfára, s mint Fejérlófia, ő is megkísérelte lehúzni a kérget. Sehogy sem sikerült. Eleinte nem tudta, hogy fogjon hozzá. Görbe késével, amit az övében hordott, megmetszette a fa sudarát, azután körmével belekapaszkodott, s fejtette-nyúzta teljes erejéből. Körme beszakadt, tenyeréről lefente a bőrt. Az ág, amelyen ült, letörött alatta, s ő ágról ágra esve a földre huppant. Még a lélegzete is elállt. Azt hitte, kiszakad a belseje. Azután körülnézett, s elkeseredetten gondolt rá, hogy apjának igaza van. Nem lesz belőle semmi. Nem tud elmenni oda, ahol Fejérlófia élt valaha.

De amikor sebei begyógyultak, s elfelejtette a nagy zuhanást, megint csak fölmászott, s újrakezdte. Körme, tenyere ismét megbánta a dolgot, de most jobban vigyázott, s nem esett le. Sikerült is egy darabon lehúznia a fa kérgét.

Egyszer azonban éppen ebben fáradozott, s már-már valóságos Fejérlófiának képzelte magát, amikor a fa tetejéről megpillantotta Tegét lóháton, talpig vasban, két nagy fia társaságában, meg Odriánt Kurddal, s Farkast, az apját. Ők is lóháton voltak, de könnyű fegyverzetben. Tege egy nagy, tohonya nehézlovon ült, vasai csillogtak, tolla lengett, nehéz kardja csörömpölt. Fiai kényesen táncoltatták lovukat, violaszín mentéjük, viola takarójuk szépen virított a zöld fák között. Odrián csak amúgy egyszerűen volt öltözve, ahogy az erdőt járta, lova fáradtan lépkedett, csüdje sáros volt. Fia azonban ott hetykélkedett a másik két nagy fiú között s ugyancsak szorongatta, döfködte a lovát, hogy az is olyan fickándozva lépjen, mint pajtásaié. Pécs felől jöttek, Tegének nyilván dolga volt a száznagynál.

Györk szívét bánat szorongatta. A magasból alátekintve olyan szépeknek, büszkéknek s vidámaknak látta őket, hogy szívesen lemondott volna Fejérlófia dicsőségéről, csak velük lehessen.

Szerencsétlenségére ott haladtak el, ahol a nyírfa állott. És nyomban észrevették őt, amint ott gubbaszt, és csendben szemléli a vitézi csapatot. Visszafogták lovukat, s nevetve, mókázva fölkiabáltak hozzá:

- Ni csak, mely különös madár - így Tege vastag hangon.

- Nincs ott verébmony, te - tódította Odrián fia Kurd, szinte visítva a kaján örömtől.

- Hát te mit mívelsz ott? - bődült el Farkas öblös apai hangja is. - Gyere csak le onnét!

Györk nagy nehezen, mintha csontjai kijártak volna a helyükből, lemászott, s lesütött szemmel állott a lovasok előtt.

- Mutasd a kezed.

Megmutatta a kezét. Olyan volt, mint a pecsenye. Odrián nevetett, Tege bölcsen mondta Farkasnak:

- Így leszen vékony helyébe vastag. Jó, ha levedli a bűrit.

- Fordulj meg - parancsolt az apja.

Györk lassan s némi méltósággal megfordult. A méltóságos viselkedés azonban nem takarhatta el a hosszú hasadást, mely Györk ingén a nyakától az övéig ért, és pontosan kettéosztotta hátán a ruhát.

Ez már gyalázat volt. Mindenki harsányan kacagott, csak Farkas rágta a bajuszát szótlanul.

- Amék gyermök nem tépi az üngét, nem tépi az ellenségét sem - jegyezte meg ismét bölcsen Tege.

- Neki már nem a fán kéne szaggatnia az üngét - dörmögte szégyenkezve Farkas. - De mi a Híz hajtá ezt a fára? Se gyimölcs rajta, se madárfészek, még csak macskaméz sincsen - töprengett, erősen vizsgálva a nyírfát. Az, hogy nyírfán bajmolódott Györk, szöget ütött a fejébe. - Nem valami varázslatot tanulgatsz te itt? - firtatta összevont szemöldökkel. - Nem valami táttósi dolgot mívelsz, te?

Györk úgy tett, mintha nevetne, mezítelen lábát váltogatta, s aggodalmasan pillantott a fára. Csak nem mondhatja meg, hogy mit gyakorol titokban? Farkas azonban nem azért járta egész életében az erdőt, hogy észre ne vette volna a háncs lekobzását. Agyába világosság nyilallt. Hát íme, csakugyan valami varázsműveletet végez Györk, az a pokolra való Majs tanogatja titkon. Abban a helyben lefordult lováról, s elkapta Györköt, jó néhányat a fenekére vert.

- Ne félj, nagyobbakat is kapsz, ha megnősz - bölcselkedett ismét Tege a magas lóról, miközben Györk fenekén csattogott a súlyos apai tenyér.

- Majd adok én neköd nyírfát - kiabált Farkas. - Majd adok én neköd varázslatot. Majd kresztyént nevelök én belőled.

Györk nem sírt, hanem szokása szerint összeszorította fogait, s ökölbe fogta a kezét. De most égett a képe, szeme pedig dühösen meredt Farkas sötét tekintetébe. A szégyen elviselhetetlen volt. Itt a vitézek előtt, vele egyívású társa előtt verte meg az apja. S miért? Semmi rosszat nem mívelt. Hol azt kívánja az apja, hogy erős legyen, hol megveri, ha erős akar lenni. S megveri mások szeme láttára...

- Nézd csak - húzta el a szót Farkas, amikor a fiú horgas, lázasan égő szemét meglátta. - Még tán vissza akarnál ütni?

- Nem vagy te apa - kiáltotta vérvörösen a fiú, s háta mögött összekulcsolva a kezét, peckesen állt, mint a két lábra emelkedett hörcsög.

A vitézek nevettek, Farkas elbődült.

- Micsoda? Nem vagyok apa? Na megállj...

- Nem vagy te apa - ismételte komoran Györk.

- Takarodj a színöm elül - ripakodott rá Farkas.

Erre a fiú sarkon fordult, és lassú, kevély lépésekkel elment.

Farkast azonban megdöbbentette a dolog. Elmondta Hajnalnak. Az asszony megijedt, s kérlelni kezdte, ne nyúljon hozzá többet. De Farkas becsületét mélyen megszántották Györk szavai, nem tudta elfelejteni kihívó, horgas tekintetét sem, úgy érezte, oda jutott Györkkel, ahol a part szakad. A partot tehát meg kell támogatni, ne szakadjon. De tanácstalan volt a teendők felől.

Egyelőre nem nyúlt hozzá, csak mogorván nézte. Nem szólt. Most nagy haragot tartottak mind a ketten. Mert Györk is szótlanul ült a bogrács mellett, nem nézett senkire, ábrázata sötét volt. Alig evett néhány falatot, az is nehezen csúszott le a torkán.

Másnap azonban, ráérő ideje lévén, Farkas fölkészült, hogy a klastromba menjen a fiú dolgában.

- Jösszte velem - vetette oda Györknek reggel, amikor megitták a tejet, megették a lepényt meg a húst. - Adj rá tisztát, asszony.

Györk nem ellenkezett. Hajnal aggodalmaskodó képpel sürgött-forgott, s tiszta inget, nadrágot, kötőt adott Györkre.

- Csizmát is húzz - mondta az apa.

Györk hát ellenkezés nélkül csizmát is húzott. A nyári melegben szétterült lábát belekényszerítette a kínzószerszámba.

Azzal szó nélkül elindultak. Nem szóltak semmit a klastrom felé vezető úton sem. Úgy baktattak egymás mellett fölfelé a dombon, mint akik kölcsönösen félnek egymástól.

Ezúttal járt Györk első ízben a klastromban. Belépve a vasalt tölgykapun - melyen a kapus fráter egy kisebb ajtót nyitott meg előttük -, tágas négyszögletű udvarra jutottak. A lakóházak ablakai sűrűn nyíltak erre az udvarra, s háromfelől árkádos, oszlopos kerengő szegte. Néhány eget verő fenyő, három vén, óriási hárs meg egy évszázados diófa vetett árnyékot az udvarra. A fák álmatagon suttogtak, a madarak vidáman csicseregtek. Györk ráismert Vaskára, a kertészre. Ott tett-vett a virágágyások között. Annyi volt itt a virág, hogy káprázott tőle a szem. Piros, kék, fehér, sárga virágok tarka csoportjai virítottak mindenfelé, csak az utakat hagyva szabadon.

Az utakon pedig barátok sétáltak kettesével-hármasával, csöndes beszélgetésbe merülve.

Hát ez szép hely volt, szép élet. Az ölnyi széles bástyák, melyeken kellő biztonsággal lehetett akár csoportosan is járni, körülölelték, megvédelmezték a klastromot, első királyunk alapítását. Innen, a tágas udvarból semmit sem lehetett látni, csak az árkádos kerengőt, a zömök, kerek tornyot, melyben egykor Vak Béla urunk senyvedett, meg a nagy fákat, virágágyásokat. A Zengő csúcsa is éppen hogy idelátszott, mint valami nagy, bolyhos, zöld süveg.

Györk bámészkodott, apja pedig néhány szót váltott az egyik fiatal, sovány baráttal. Majd ez a barát előrement, ők meg utána, be az egyik házba.

Széles kőlépcsőkön mentek föl, nagy szárnyú, vassal cifrázott ajtón be, bolthajtásos folyosókon jobbra, balra, előre, vissza, lépcsőn föl, lépcsőn le. A kőkockák halkan pengtek kopogó csizmájuk alatt az áhítatos csendben. Távolról a vastag falak mögül méhzümmögéshez hasonló énekszó simogatta a fülüket. A folyosók fordulóinál egy-egy nagy barna fakereszt meredt elébük. A barát minden keresztnél térdet hajtott, s megbiccentette a fejét, Györk meg csak bámult.

Azután beléptek egy tágas terembe, amelynek a falait bámulatos képek díszítették, olyanok, mint az egyházban az oltárkép. Szent urak és szent asszonyok álltak, térdeltek, lépkedtek bő ruhákban, fejük körül aranyos tányérral, vagy bámultak az ég felé, ahonnét hosszú, egyenes sugarak kévéje ömlött rájuk. Lólábas, pókhasú, disznóképű, kecskeszarvú ördögök settenkedtek a szentek körül.

Farkas ugyan gyakran megfordult itt, mégis kellő tisztelettel s áhítattal álldogált a terem közepén, Györknek meg a torkát is elszorította a félelem. Hátha valami baja történik itt? Azután lassan-lassan eloszlott az aggodalma, és csodálkozva nézegette a nehéz, faragott székeket, melyekről medve-, farkas- meg tigrisbőrök csüngtek, a vaskos asztalokat, a feszületet s előtte a piros posztóval bevont térdeplőt, az írópolcot, melyen valami hártyakönyv hevert, mellette téntatartó s beleütött hollótoll.

Nyílt az ajtó, s nyájas mosollyal bedöcögött rajta az öreg perjel. Bernáld atya nehezen lépegetett köszvényes lábával, szőrös kezét összefonta a hasán, fogatlan szája elhúzódott, ősz szemöldökét a homlokára vonta.

- Dücsérjük mi urunkat, Jézust - mondta harsányan, de nyomban krákogni, köhögni kezdett, s leült a legközelebbi székre. - Farkas... Hát mi járatban vagy, atyámfia? Ez meg a fiad, mi?

- Köszöntsd a tisztelendő atyát - súgta Farkas a fiának. És ő maga is meghajolt, illőn homlokára emelve jobb kezét. - Köszöntelek, atya. Igenyöst az én rossz fiam lönne ez a fiú.

Györk is homlokához emelte ujjait, s zavarodottan, némán meghajolt.

- Hát íme, ez a fiad. No lám csak. Jöjj közelébb, nem harapom le az orrodat. Nem valál még a klastromban?

Györk nekividámodva a barát elé lépett, s beletekintett fáradt, dió-barna, vörös héjú szemébe.

- Nem valék, atya.

- Mondd, hogy tisztelendő atya - korholta Farkas.

- Hagyd - legyintett a perjel. - Jézus úrnak nem mondá sönki, hogy tisztölendő. Kedég Isten fia vala. Igaz-e, fiam?

Mosolyogva nézett rá, egészen közelről, hogy még a bibircset is látni lehetett kövérkés, ráncos képén. Két térde közé állította Györköt, megfogta kétfelől a karját, s hosszan vizsgálta félrehajtott arccal, ahogy a kánya vizsgálja a földön heverő csillogó üveget. Amikor ez Györknek eszébe jutott, megijedt. Mégsem lenne szabad a klastrom fejedelmét kányához hasonlítani...

- Hogy hívnak? - kérdezte a perjel.

- Györknek.

- Szép név - bólintott az atya elégedetten. - Hát te vagy az a Györk, aki lecsoholád pajtásaiddal egyben legszöbb gyimölcseimet?

- Én - felelt a fiú bátran, nem törődve azzal, hogy mi lesz ebből. De nem lett semmi. Mert az atya göcögve nevetett.

- Hát úgy-é nincs olyan jó körtvély, mint aminőt nálunk teröm a fa? Olyan ézös, nagy, sárga, leves körtvély, mi?

- Nincs.

A perjel most Farkashoz fordult:

- Mi járatban vagy, Farkas atyámfia?

Erre Farkas, nagy tisztelettel nekifohászkodva s méltósággal beszélve, előadta panaszát, tanácstalanságát. Hogy Isten nagy művet bízott rá: embert kell faragnia ebből a fiúból. Nem tudja, hogy intézze ezt a faragást. Ördöng, aki ott áll a fiú balja felől, belerondít fáradozásainak eredményébe. Tudván tudja ő, hogy aki szereti a gyermekét, ne kímélje tőle a vesszőt, de így sem jut messzebb. Mert mit lehet kezdeni az olyan gyermekkel, aki a büntetést nem fogadja illő alázattal, sőt könny nélkül tűri? Ami pedig mindent fölülmúl, szabad-e egy gyermeknek apja szemére vetnie, hogy nem jó apa? Íme, ő Istentől tálentomokat kapott, s azokat gyümölcsöztetni akarja. Így tanulta apjától s a jámbor fráterektől. De Isten nemcsak tálentomot bízott reá, hanem hatalmat is. Hogy merészel egy gyermek ezzel a hatalommal szembeszegülni? Eddig csak tűrt, nyesegette Györkben a rossz hajtásokat. Most immár azonban tehetetlen. Ördöng hatalma erősebbnek látszik az ő fáradozásainál. Attól fél, gyermeke elvész az örök üdvösség számára. Mert tilalom ellenére kijár a Zengőre Majshoz, az ördönggel cimboráló táttóshoz, s tegnap éppen azon kapta, hogy egy nyírfa kérgével varázslatos míveleteket végzett. Mély sóhajjal s megrendüléssel fejezte be panaszát: mi lesz, ha az ő fiát, Farkasét, doboló, táncoló, vajákoskodó, ördönggel, Hízzel, Miríggyel, Dobroccal cimboráló táttósnak tudja mindenki, ha az ő becsületes kresztyén nevét így bemocskolja a tulajdon fia? Ha az ő fiának is parazsat kell tenni a talpára, hogy könnyebb halála legyen, ördöng ácsingózik elröppenő lelkére, sírján pedig rossz lelkek tartanak gyülekezetet éjfélkor?

Két öreg könnycsepp gördült le Farkas szakállán. Elfordult, hogy az atya ne lássa elérzékenyedését.

Györk megrendülve hallgatta apja szavait. Torkát könnyek fojtogatták, amikor a legördülő kövér könnyeket látta. Mintha meglökte volna valaki: eredj, csókold meg a kezét, öleld át a térdét, s kérd, engedjen meg... Mondd, nem vagy varázsló s nem is leszel... Csak Fejérlófiát akarod követni, olyan erős akarsz lenni, amilyen ő volt, s el akarsz menni hazájába, ahol anyját, a fejér lovat eltemették.

De csak állt, állt mozdulatlanul, s komoran bámulta a kőkockát.

A perjel nagy türelemmel, kíváncsisággal s hol elsötétülő, hol kiderülő képpel hallgatta Farkas keserű szavait. Amikor befejezte, maga elé nézett, s hallgatott egy kicsinyég. Végre fölemelte fürkésző tekintetét, s hosszan pihentette Györk arcán. Györk állta a nézést, sőt mosolygott is. Mintha napfény öntött volna el körülötte mindent, amikor az öreg fráter ránézett.

- Tévedsz, atyámfia - csóválta a fejét Bernáld atya. - Nem olyan ez a fiú, amilyennek mondád.

- Adja Isten, hogy igazat szólj s bennem legyön a hiba - dörmögte Farkas.

- Mért jársz apád tilalma ellenére Majshoz? - kérdezte szelíden Györköt a perjel.

- Mert hallani akarám Fejérlófia végét.

- Micsoda?

- Fejérlófiáét, ki a fejér lónak fia vala, s elindult Nyugat felé. Azki meggyőzé Kűmorzsolót, Fanyűvőt és Vasgyúrót. S azután leszálla egy nagy likon az alvelágba, s meggyőzé Hétszűnyűkaponyányimonyókot. Ennek a végét akarám tudni.

Bernáld atya Farkasra nézett.

- No, hát mit szólasz ehhez?

- Odahaza es mindég azt a Lófiát emlögeti, már attul tarték, megzavaroda.

- Mért akarád tudni, mi lőn a vége, mi?

- Mert ha megnövök, el akarok menni oda, azhol a fejér ló éle s azhol eltemették.

A pap kitátotta a szemét.

- Azhol a mese lova éle? Nem löhet ám oda elmönni, fiam.

- Ezt mondá más is, de azért én el akarok oda menni. Megkésértöm.

- No, jól vagyon. Hát a nyírfa hegyében mit keresél? Tudod-e, hogy a nyírfa ügyfa a régi pogányok szerént. Majs mondá, hogy mívelj valamit?

- Le akarám nyúzni a háncsát, mint Fejérlófia, hogy lássam, erős vagyok-e immár.

Bernáld atya jóízű nevetésre fakadt. Egész teste rázkódott a nevetéstől. Vörös héjú szemét elfátyolozta a könny. Széles arca kipirult, homloka redőkbe szaladt. Azután fullasztó köhögés rohanta meg, egészen előredőlt, kezefejével törölgette kicsurranó könnyeit és verejtékét.

Végre csillapodott, s rekedt hangon mondta:

- Mely jámbor tévelygés az, mit mondál, Farkas atyámfia. Nem akar ez a fiú varázsló lenni. Semmi ördöngösséget nem mívele a nyírfán. Eredj békével s vigyázz reája, mert ű nem arra született, hogy a te nyomdokaidba lépvén kerülje a klastrom erdeit, vigyázza vadjait, őrizze fáját s ártalmas útonállókat, éjjelbátrakat űzzön. Többre s nagyobbra hívta el őt az Úr, ha gyönge elmém s vénülő szömöm nem csal.

Farkas csak ámuldozott.

- De lásd, atya, följár a Zengőre, s Majssal súg-búg... Még megrontja gyönge elméjét az a vén varázsló...

- Nem járt tenálad soha az a Majs? - kérdezte a barát, s összecsípett szemmel nézett föl rá ültéből.

Farkas a torkát köszörülte.

- Jára, jára... egyször... azmikor feleségöm igön beteg vala, s vonszolá derekát... Valami füve vagyon Majsnak, azzal meggőzölé. De ha a betegség nem lött volna...

- No, hát látod.

- Tudom, vétközénk mind a ketten... - hümmögött Farkas vörösre gyúlt arccal. - De hát a kórság... Es ha már mink vétközénk, nem hagyhatom tétlenül, hogy ű es vétközzék...

- Magunk bíneibűl ösmerjük meg mások bíneit, úgy-é? - mosolygott az atya. Aztán megint Györkhöz fordult: - No, hát látom, apád aggodalmai immár eloszolhatnak. Nem akarsz te táttós lenni, igaz-e? Csak hát az a mese, az a mese... De lásd, mese vót, talám igaz sem vót. Mert az a fehér ló sohasem éle, az a fiú sohasem vala, az a Kűmorzsoló, Fanyűvő, Vasgyúró küvet nem morzsola, fát nem nyűve, vasat sem gyúra. Tehát oda sem mehetsz, azhol ű éle. Mert nem éle.

- Így hát Majs apa hazudék - suttogta Györk, s hitetlenül rázta a fejét.

- Nem hazudság az, fiadom, csak mese. No de nem akarnál egy körtvélyt? Mert vagyon ám, ha ti lecsoholátok is. Ha velem jössz, adok. Nem kell lecsoholnod.

Fölcihelődött, s kézen fogta Györköt.

- Te kedég eredj békével dolgodra, Farkas atyámfia. Györk majd hazatalál maga es - mondta mosolyogva, s bólintott.

Farkas mélyen meghajolt, s kezét a homlokához emelte. Azután kiment a másik ajtón, csizmái kemény kopogása elhalt a folyosó kockakövein.

Györk pedig megilletődve követte a perjelt. Nem mintha a barát parancsolt volna rá megilletődést, nem. Úgy érezte, mintha mindig ismerte volna, mintha mindig együtt lettek volna. De a roppant épület új meg új csodái, a vastag oszlopok, a lépten-nyomon előbukkanó félelmes feszületek, a falakon virító képek, a nehéz, faragott bútorok, a hosszú, boltíves termek csodálkozásra ragadták. A perjel minduntalan megállt, öreg lábai nehezen döcögtek. Köhögött is folyton, s le kellett ülnie. Ilyenkor megmagyarázta Györknek, mit ábrázolnak a képek. Melyik szent ez és melyik amaz, mit míveltek, mily csodákat cselekedtek. Györk tátott szemmel-füllel hallgatta. Mindez még csodálatosabb volt, mint Fejérlófia története.

Olyan folyosón is jártak, amelyre több ajtó nyílt. Némely ajtó nyitva volt, be lehetett látni a cellába. Kicsiny, fehérre meszelt cellák voltak, egyszerű pokróccal takart ággyal, asztallal, székkel, írópolccal, térdeplővel s a térdeplő fölött a Megfeszítettel. Tenyérnyi ablakon sütött be a nyári nap. Egyik-másik cellában bent ült a barát, mint sonkolyosban a méh, s halk éneket zümmögve foglalatoskodott köntösével, sarujával, vagy forgatta egy nagy hártyakönyv lapjait, az Isten iránt való rajongás mézével töltve meg celláját és szívét. Más barátok suhogó csuhában siettek valamelyik terembe, közös munkára. Fejüket mélyen meghajtva, nyájasan köszöntötték őket.

Aztán beléptek egy éppen olyan szűk, fehér s egyszerű kis cellába, amilyet a folyosón látott Györk.

- No, itt az én cellám - mondta a perjel, s nehéz szusszantással leült az ágyra. - Hát nézzed csak, ott vagyon az asztalon a körtvély.

A téntával foltozott asztalon szép sorjában mosolyogtak a híres sárga körték, mint megannyi aranyrög.

- Válassz hát magadnak. No - unszolta barát.

Györk óvatosan elvette a legszélsőt, s beleharapott. Fogai kéjesen vájtak a gyümölcs édes, vajpuha húsába. Szívta a levét, mint borjú az anyja tőgyét.

- Adj hát neköm is egyet - mutatott a körtére a barát.

A fiú gyorsan kiválasztotta a legszebbet, s úgy adta oda, mintha az övé lenne a termés. Az öreg megforgatta, lassan megtörölgette, s gyönyörködve szemlélte a körtét. Két ujjával kicsiny keresztet vetett rá. Suttogott magában valamit. Majd óvatosan beleharapott.

- Vethettél volna te es kresztöt a körtvédre - figyelmeztette Györköt, s kevés fogával őrölgette a falatot. - Mert nem tudhatjuk ám, miben lakozik az ördöng. Legfőképpen abban, azmit szeretünk. Azmit kívánunk. Példának okáért a körtvélyben. De a húsban, könyérben es. Mennál jonkább kévánunk valamit, aznál bizonyosabb, hogy ördöng lakozik benne.

Györk ezen igen elgondolkozott. Hiszen akkor abban is ördöng lakozik, hogy ő el akar menni, ahol Fejérlófia anyja meghalt. Nem is lehetetlen. Megmondta az apát, hogy ez csak mese. Akkor pedig csakugyan lakozhat benne ördöng. No de Cseperke? Azt is igen kívánja, hogy Cseperke a felesége legyen. Ez is ördöng sugallata volna? Meg a kis ház az erdőben, meg az ő szép életük, mint két vadgalambé? Meg hogy nekik is legyen Vajkájuk, Cseperkéjük meg még a többi? Nagyon elszomorodott.

Az öreg barát csendesen majszolgatta a körtét, s hosszan elnézegette a kisfiút. Amikor a körte elfogyott, levett a polcról egy vaskos hártyakönyvet.

- No, hát ilyet látál-e már? - kérdezte kíváncsian, s megint összecsípett szemmel, ferdén nézett rá, mint a kánya.

- Ez az a könyv, amelyet az oltáron szoktak forgatni?

- Ezt nem. Mert ez a könyv a magyarok mívelködetiről szól.

Térdére fektette a könyvet, s maga mellé vonván a fiút, mutogatni kezdte a szép cinóberpiros, kobaltkék meg okkersárga iniciálékat s bennük a kicsiny képeket.

- Ez a könyv a magyarok nagy története. Benne írva vagyon, honnét jövének a magyarok, merre vándorlának, s kik valának fejödelmeik és gyuláik. S írva vagyon, mit mívelének ama hunok, kik előttünk itt járának Pannóniában. S miként jelönté álom ősanyánknak, Emesünek, hogy fia születik, s nagy nemzetség anyja leszen. És írva vagyon esmég, miként jövének eleink e földre Árpád úr vezérletével, s miként győzék meg erős harcban az itt uralkodó fejedelmöket s népöket. És benne vagynak mindön fejödelmek és törzsek meg nemzetségek név szerént, melyik mit mívele, s mely földre szálla. - Kikeresett egy helyet a könyvben, s görcsös ujjával rábökött: - Lásd, itt vagynak példának okáért azok, azkik Branát, mi földünket megszállák, s kiknek nemzetsége ma es itt él s uralkodik. Lásd, Botond úr meg Bogád úr, Kán úr, kinek nagy nemzetsége vagyon, s kerál jobbágyai kerülének ki belőle. De valának itt besenyők meg kabarok, meg régi avarok es, még Baján úr idejébül... Az ám.

Elégedetten bólintott.

- Az is írva vagyon e könyvben, mit mívelének osztán a fejödelmök, Botond úr, Vérbulcsú úr, Lél úr messzi idegönben, mily pogány módra dúlák idegönök országát, s ejték rettögésbe a népeket. De itt vagyon ám Gyeücsa úr, mü szent kerálunk atyja es. Meg ama Gyula, kinek leánya, Saraldu, ő felesége vala. Meg ama Csanád úr, ki meggyőzé Alton urat, meg ama Tonúz apa es, kit szent kerálunk lovon temettetött el elevenen, mert nem akara kresztyén lönni, s lovon kévánkoza temetköznie, mint elei. Ű vala Tomaj nembéliek őse, ama besenyőké.

Györk ámulva hallgatott. Az említett nevek közül nem egyet ismert Ölyved apa énekeiből meg szóbeszédből, de az egész valami gomolygó ködbe burkolózott előtte. Kavargó lovasokat, hujjázó hadakat látott, s a könyv egy-egy képéről zordonan rátekintett egy arc szakállasan, hosszú hajjal, piros vagy zöld betű kacskaringói közé fogva. Hát ebben a nagy könyvben benne van minden, ami történt, amiről pihenő idejükben a férfiak beszélgetni, a vének énekelni szoktak.

- Ezökrül énekel Ölyved apa is - mondta.

- Ne hallgasd Ölyvedit - emelte fel az ujját figyelmeztetően a barát. - Azmit ű mond, csacska beszéd, paraszti fecsegés. Az ű csacsogó énekeik nem úgy mondják, ahogy vala, s gyakran pogány szűv dagadoz bennök. A tudomány a könyvben vagyon. De a könyvet olvasni es kell ám tudni, kedvesöm.

- Én nem tudok olvasni - suttogta Györk.

- Nem tudsz hát, nem tudsz, de ki tud? Vajmi kevesen, fiam. Mondd, akarsz-e olvasni? Mi?

Hosszan fürkészte Györk arcát, lesütött szemét.

- Hogyan löhetne az?

- Úgy, hogy megtanulod. Megtanulnád?

- Én osztán meg, hamarost - vetette fel a szemét lelkesen Györk. - De hát vaj emböri nyelvön vagynak-e ezök az írások?

- Emböri nyelven hát - nevetett Bernáld atya.

- Én es érteném?

- Nem, te nem értenéd. Mert deákul vagyon.

- Azkor hát úgy, ahogy a szent urak meg asszonyok meg az angyelok meg Jézus úr és az Isten szól.

Az atya úgy nevetett, hogy kicsurrantak a könnyei. Majd rátört a köhögés, homloka kivörösödött, kezét a mellére nyomta, s nyögött. Amikor a görcs engedett, megtörölgette szemét és arcát a csuhája ujjával, s fáradtan, de megelégedetten nézte Györköt.

- Hát deákul szólanak a szentök meg Jézus Úr meg az Isten? Jól vagyon, látom immár, okos fiú vagy.

Fölemelt az asztalról egy kis ezüstcsengőt s megrázta. Kevés idő múlva mély alázattal belépett egy hosszú, fekete hajú, kiálló arccsontú barát, s kezeit csuhája ujjába dugva várakozóan megállt a küszöbön. Deákul kérdezett valamit. Elkezdtek hosszasan társalogni a szentek s az Isten nyelvén. Györk ámulva-bámulva hallgatta. Nem hitte volna, hogy az égiek nyelvén emberi lények ilyen folyamatosan s könnyen beszélhetnek. Most amit ők mondanak, azt nemcsak az égből alátekintő szentek és angyalok serege érti, hanem Jézus Úr meg az Isten is. És ha akarnak, egyenest hozzájuk szólhatnak ezek a tudós barátok. A mennyei népek is megmondhatják nekik az egyházban, mit akarnak. Csak leszólnak a képekről s ők megértik. Egyszerre világosság gyúlt benne: Majs apa valóban nem szólhat máshoz, csak ördöghöz meg a Rosszakhoz, hiszen azok a szavak, melyeket Györk egyszer-másszor véletlenül hallott Majstól, amikor rátévedt a nyelve, mások, nem érti őket semmiféle barát. Mélyen elszomorodott, amikor így meggyőződött róla, hogy szegény jó Majs apa csakugyan az ördöggel cimborál.

A barátok befejezték a társalgást, és megint emberi nyelvre fordították a szót.

- Olvasni szeretnél hát? - kérdezte Györköt a hosszú fekete pap.

- Azt.

- Bernáld atya reám bízza, hogy tanogassalak.

Györk szíve nagyot dobbant. Egészen elsápadt.

- Naponként kora délelőtt jöjj el, és keresd Pelbárt frátert. A kapus fráter majd útba igazít.

- Bene - bólintott az öreg.

A fekete pap megint meghajolt, s kihátrált a cellából. Bernáld atya pedig megsimogatta Györk fejét, megveregette arcát s mosolygott.

- No, immár válassz még egy körtvélyt és eredj békével.

Györk hosszas mérlegelés után fölkapott egy szép sárga körtét, s szó nélkül kiszökött az ajtón. A folyosón futni kezdett. Dobogó szívvel, pirosra gyúlt képpel futott, s a nagy feszületek a falmélyedésekben szomorúan lehajtott fejjel néztek utána.

*

Otthon Hajnal álmélkodva hallgatta Györk elbeszélését. Összecsapta a kezét, s meg sem hallotta a kis Istefánt, pedig harsányan bömbölt a háncskosárban a fa alatt. Azután megrázta a fejét:

- Nem, ez nem löhet igaz... Mókázol. Játszol.

- Olyan igaz, mint ahogy apám megvere - erősítgette Györk.

- Tanogatnak a klastromban?

- Tanogatnak hát. Bécsöngetött az atya egy nagy magos brátot, s mennyei nyelvön szóla hozzá. S meghagyá erősen, hogy tanogasson.

- És te délelőtt a klastromba jársz tanulni?

- Hát a fenébe járnék - büszkélkedett Györk, s kifeszítette a mellét. - Vagy tám a legelőn tanogatják az embört mennyei szóra?

- Nohát, nohát!... - csodálkozott Hajnal. - Így hát fráter leszen belőled?

- Hogy az leszök-e, még nem tudom. De láták a papok, nem a gólya költött engöm, s erővel meg akarnak tanítani mennyei nyelvre. Azmin a szent urak meg asszonyok meg angyelok szólanak. Meg Jézus úr. Meg az Isten. Tudod, ha megtanulom, én es szólhatok velük. Úgy szólhatok a mennyei néppel, mint akár veled. Vagy apával. Abbezony.

Farkasnak is megállt a kanál a kezében, amikor Hajnal nagy izgatottan rákezdte, nem tudván bevárni az evés végét:

- A klastromban deák szóra tanogatják a fráterök Györkit. A perjel elröndölé, hogy egy fráter tanogassa.

A férfit eléggé megzavarták azok a figyelmeztetések, amelyeket Bernáld atya szájából hallott, de erre még jobban megzavarodott.

- No - hörkent meg, s úgy bámult Hajnalra, mintha kísértetet látna. - Ki mondá?

- Ez a fiú, ni.

- Nem hazudsz, te fiú? - pislogott gyanakodva Farkas.

- Én osztán nem - vágta ki büszkén Györk.

- Csak tán nem akarnak belüled barátot csinálni, he?

- Löhet - vetette oda könnyedén Györk s elpirult.

- Höjnye...

Ennél többet nem is szólt. Hang nélkül evett, azután lefeküdt, s ezúttal azt sem mondta Györknek, kotródjék a helyére. Istefánka ismét bőgött, mintha érezte volna, hogy a keménység engedett, de az apa őrá sem hederített. Nagyon fúrhatta a fejét a dolog.

Györk reggel nekieredt a falunak, s elnyargalt az összes szegekre és végekre. Ahány fiúval, lánnyal találkozott, mindnek odavetette nagy közömbösen:

- Eztán nem érök rá délelőtt a patakra mönni. Nem érök rá a legelőre mönni. Nem mehetök az erdőre. A klastromba megyök, tanulok.

Újra és újra élvezte az álmélkodó arcok, tátva maradt szájak gyönyörű látványát.

- Mit tanulsz, he? Kerti munkát? Nem vagy te kertész.

- Deákot tanulok. Könyvet olvasok.

- Deákot...

- No, igenyöst, ahogy a Mennyekben szólanak a szent népök.

Egy kovácsinas tüzes patkóval forgolódott, s beleütközött Györkbe. Emiatt a patkót majdnem a lábára ejtette.

- Szakadjon rád egy kisisten - ordított az inas. - Mit keverögsz itt, te lüke?

Azzal megfogva Györk nadrágját az ülepén, odább hajította, hogy csak úgy hempergett.

Györk fölugrott, és sértett méltósággal kiabálta:

- Híz kenögessön, Vahor csókolgasson, Mirígy ölelgessön, ronda szurokkolonc.

- Micsoda? - nyújtotta el vészjóslón a szót a szurokkolonc, és lassú léptekkel oldalgott Györk felé. - Majd megtörlöm az orrod.

- Nyalod a gyöpöt, ahol a ludak jártak - kiabált Györk.

- Taknyos, ezért megmártalak a porban.

- Engöm márthatsz, de ha megtudja a perjel, kipergyikál az egyházban...

- Ha-ha!

- Mert engöm a klastromban deákra tanogatnak.

Erre az inas is megállt, végigmérte Györköt, s még néhányszor meglendítette a karját. De azután köpött egyet, s visszament a műhelyhez.

Délelőtt nagy izgalommal sietett Györk a várba. A kapus fráter kézen fogta, s bevezette az épület egy másik részébe.

A folyosóról mindjárt egy kisebb terembe nyitottak. Ott négy kisebb-nagyobb fiú ült alacsony zsámolyszéken, nehéz, bő csuhába burkolt tagjaik szinte elvesztek a redők között. Térdükön írótáblát, hártyát, kezükben lúdtollat tartottak. Mellettük nagy kalamárisok álltak a földön. A hosszú fekete barát le s föl járkált a teremben, hol egyik, hol másik fiúhoz lépett, s kimért, takarékos szavakkal oktatta. Maga is fölvett egy-egy írótáblát, s odakanyarítva a betűt, visszaadta: "Így kell." Az ólomkeretes ablakok máriaüvegén becsillogott a Nap. Egy szent térdelt a falra festett nagy képen, égi fény ömlött rá a magasból, mellette állt a lova megnyergelve, fegyverekkel rakva, s a szent felé fordította a fejét.

- Itt vagyon az új fiú - mondta a kapus fráter, s otthagyta Györköt az ajtóban.

- No, ha belépsz, köszönj szépen - fordult felé Pelbárt fráter figyelmeztetőleg, de nem gorombán.

Györk homlokához emelte kezét, s mélyen meghajolt.

- Adjon Isten jó napot - suttogta.

- Jól vagyon, de azt kell mondanod elébb: "Laudetur Jesus Christus." No, mondd hát.

Györk szégyenkezve elmakogta, s megnőtt a büszkesége, mert sikerült. Így köszöntik egymást a Mennyekben is.

- In aeternum amen - bólintott a fráter.

A négy fiú egyszerre mondta az ineternumot, s kíváncsian nézegette a jövevényt.

Györk is kíváncsisággal vegyes aggodalommal állott a helyén. Nem tudta, mit míveljen. Ujjaival bő nadrágját csipegette, s váltogatta a lábát. Most nem érezte magát olyan biztosnak, mint az öreg perjel társaságában. Szerette volna, ha itt lett volna. Egy kicsit félt ettől a hosszú, kiálló arccsontú fekete baráttól meg a négy, bőcsuhás fiútól. Érezte, könnyebben megtanulná a mennyeiek nyelvét, ha a perjel tanogatná rá.

- No, hát végy egy zsámolyt, és ülj le te es - szólt rá a barát.

Györk ügyetlenül elővett egy kisszéket, s leült, meglehetősen távol a többiektől.

- Írótáblát is végy, meg hártyát, tollut - figyelmeztette a barát.

Györk szégyenkezve ugrott föl. Elvett az asztalról egy táblát, hártyát, tollat s visszaült. Szíve tele volt izgalommal. A toll remegett a kezében.

A barát a fiúk elé állt s így szólt:

- Íme, kedves fiaim, jöve közénk egy fiú, Farkas atyánkfia gyermöke, Györk. Apát urunk meghagyá, támogassuk őt Isten dicsőségére az igaz tudományokban, melyek Jézus Úr igéiből származnak, miként bőségös virágzás az elhintött magbul. Apát urunk úgy látá, e fiúnak alkalmas elméje vagyon a tudomány béfogadására. Fogadjuk őt közénk kresztyéni szeretetvel, mint kresztyén felünket, s legyünk segítségére. Hadd lám már most, miképp fogod a tollut, tartod a táblát - folytatta Györk mellé lépve. - Így kell fognod. Így kell tartanod. Mártsd bé a téntába, úgy ni. No, most egészen könnyűdeden tedd a hártyára. Könyöködvel támaszd meg a kezed.

Györk nyelve hegyét fogai közé szorítva, kínos igyekezettel iparkodott úgy cselekedni, ahogy a barát mondta, s ahogy a fiúk is tették. Görcsösen szorongatta a lúdtollat. Remegett. Mintha nagy árkot kellene átugornia, amelybe bármely pillanatban belézuhanhat. Bánatosan látta, hogy a többi fiú hosszú sorokat írt már a hártyára, szép hegyes, fekete betűk sorakoztak a kezük alatt. Mennyit tudnak már ők... Talán az égiek nyelvét is értik már.

És ő még nem tud semmit. Talán nem is fog tudni.

Akkor pedig kicsúfolják, talán meg is verik. És kikergetik ebből a hatalmas épületből, melyet szent királyunk rakatott. Kihajtják a piros, kék, sárga, zöld képek közül, a szentek és angyalok közül, az Isten lakóhelyéről. És szégyellheti magát.

Pajtásai kinevetik. Milyen nagy garral-gőggel hirdette, hogy ezután tanulni fog, s az Isten nyelvén szól.

Mintha az apja szavát hallotta volna: "Nem lesz belüled sömmi... Nem viszöd sömmire..."

A teremben nagy csend volt, a barát magyarázott, mutogatott nyugodt, egyhangú szavakkal, pillanatra sem billenve ki biztos komolyságából. Mindnyájan tátott szemmel meredtek rá.

Amikor az asztalon álló homokóra lepergett, Pelbárt fráter így szólt:

- Most eredjetek ki egy küssé, járjatok, s nyújtózzatok egyet, s végezzétök el szükségötöket es, hogy el ne vonja elmétöket a tudománytól hasatok feszössége.

Mindnyájan letették az írószerszámot, s szép rendben kimentek az udvarra. Györk egyedül kullogott utánuk.

Az udvaron is egyedül ácsorgott, nézegetve a virágágyásokat és terebélyes nagy fákat. A magas, sötéten suhogó fenyőkön ezer veréb tanyázott, s lármázott fülsiketítően. Györk esze azon járt, milyen szépen közéjök lehetne hadarintani egy hajítófát, legalább nyolc-tíz veréb hullana.

- Hát te mit bámuldozol? - kérdezte tőle az egyik csuhás fiú.

Nagy, tagbaszakadt fiú volt, zsíros barna haja a vállára borult, orra egyenesen nyúlt előre, ajka keskeny és szoros, álla előremeredő volt, mintha úszna, s a hullámok közül kimeresztené.

- Nézöm a madarakat.

- Osztán mit nézöd?

- Hát hogy közibük löhetne zuhintani egy hajítófát.

A nagy fiú megfontoltan méregette a verébhadat meg a távolságot.

- Esne vagy húsz - mondta.

- Tíznál több nem.

- Ha én közibük suvasztanék, esne húsz.

- Nem hinném.

- Egyször húszat suvaszték le.

- Azkor te jól tudsz hajítani - ismerte el bólintva Györk.

- Kedég az még akkoriban vala, mikor odaki valék a velágban - folytatta a fiú különös fakó hangon, mintha hurutos lenne a torka. - Nem most vala.

- Kedég tudok én es hajítani valamennyire - jelentette ki közönyösen Györk. - De tíznál többet nem tudnék.

- Nem es tudsz te akkor hajítani.

- Ki mondja ezt?

- Én, Szongor fia Johannes.

- Én meg, Farkas fia Györk, azmondó vagyok, hogy ez dagályos beszéd - vetette oda pirulva Györk.

- Tám úgy értöd, hogy hazudok?

- Úgy értöm, ahogy te értöd.

Szembefordultak egymással, s féloldalvást nézték egymást, mint a lassan fölfortyanó kakasok. Szongor fia Johannes, a nagy kakas, meg Farkas fia Györk, a kicsi.

- Úgy látom - suttogta fojtott hangon a fiú -, hogy te nem értöd úgy, ahogy én értöm. De majd megértetöm veled.

- Vagynak, azkik ekkora halat es fogának immár a Rékában - vágott vissza Györk, mutatva a karhosszúságú halat.

Ekkor már nem oldalvást, hanem szembe nézték egymást. A két barna, égő szempár hosszan s mélyen fúródott egymásba. Györk leste a pillanatot, mikor lendül meg a csuhás fiú ökle s készenlétben tartotta a magáét. De erősen szorongott: mi lesz, ha ezen a szent helyen, melyet István királyunk építtetett, verekedés támad? Úgy kirúgják, hogy lába sem éri a földet. S vége a tanulásnak. Hisz ez a csuhás nagyobb is, bennfentes is, meg három cimborája is van. Ruhája, akár a barátoké. Nem hagyják, hogy csúfság essék rajta. Hát még ha beviszik egy olyan kis cellába, s jól elverik az öreg barátok is?

De nem hátrálhatott meg, nem volt hátsó lyuk sehol, mint a róka barlangjában.

Mire mindezt végiggondolta, a csuhás fiú nehéz ökle már rá is zuhant. Úgy vágta mellen, hogy elakadt a lélegzete, s megtántorodott. Most hát nem volt mit tenni. Ökle lesújtott, egyenest a csuhás fejére. Azután nagy kavarodás támadt, mind a ketten a porban henteregtek, s verték, dögönyözték egymást, ahol érték. Györk erősen elszánta magát, inkább meghal, de megmutatja, nem a gólya költötte.

A nagy kavargásban megsiketültek, megvakultak mind a ketten. Csak akkor eszméltek magukra, amikor a többi csuhás fiú rájuk rohant, s szétcibálta őket.

- Hej, hej! - ordították a fiúk. - Mit míveltök, bestyék!

- Rárogyasztok egy kisistent - átkozódott Györk.

- Kése es vagyon - kiabáltak a fiúk.

- Hagyjatok, hadd törlöm orrát a porba - parancsolgatott Johannes.

De már nem törölhette Györk orrát a porba, mert a többiek szétválasztották őket. Ideje is volt, mert a fekete barát loholva talpalt feléjük széles saruiban.

- Mi ez itt? - mennydörögte olyan harsányan, hogy a magas bástyákon is áthallatszott faluszerte. - Istentelen gaz pogányai, Jézus Urunk szomorejtói, gyalázatos kölykök! Mentök el egymástól?

Lehorgasztott fejjel álltak valamennyien.

- Pönitenciát szabok rád - harsogta tovább a barát. - Szongor fia Johannes, elmondasz ötven Ávét, nem kapsz húst egy héten át, s a puszta földön alszol. Majd megtanejtlak én pogánykodni. Te kedég, Györk, egy hétön át térdelve írod a leckét, s ugyancsak elmondasz ötven Ávét. Takarodjatok előlem.

Leforrázva somfordáltak be a terembe. Györk a szíve mélyén ujjongott. Hát mégsem dobják ki. Térdelnie kell, az az egész. Az ötven Ave nem esett nehezére: nem tudta az Avét, azt sem sejtette, mi lehet... Viszont a becsületét megmentette. Őneki nem lehet csak úgy a fülébe pöngetni, hogy húsz verebet üt valaki egy hajításra.

Nagyon megkönnyebbült a verekedéssel járó izgalomban. Mintha a vaskos falak, faragott oszlopok, magas boltívek, csodálatos képek nem lettek volna többé olyan nyomasztóan méltóságteljesek és félelmetesek.

*

Eljött az ősz, eljött a szomorú, egyhangú esők és mély sarak ideje. Györk lassanként beleszokott a tanulásba, és szinte észre sem vette, hogy ragad rá az igaz tudomány. Lassanként kiszakadt régi pajtásai közül, az otthoniak is beleszoktak, hogy a klastromba jár, noha a mostohája igen tisztelte ezért. De már Farkas ismét mondogatta, hogy nem lesz belőle semmi, a fráterek kiteszik a szűrét. Olyankor mondogatta ezt, ha Györk rossz fát tett a tűzre. De azért titkon csodálta a fiút, hogy tud írni, olvasni. Ez nem fért a fejébe. Hogy is csinálják a dolgot? Mindenféle kacskaringókat eresztenek a hártyára, s hangokká, szavakká formálják. És milyen szavakká... Nem érti őket senki... De ámulatát elrejtette, nem akarta, hogy lássák, hátrább kerül a fiánál, s kudarcot vallanak a jóslatai.

Lófia Györknek megváltozott a mellékneve is. Deák Györknek nevezték. S a parasztok félig dicsekedve, félig csúfolódva mondogatták:

- Hej, ha a mi Györkink megnő, s íródeák leszen kerál udvorában... Hej, be jó dolgunk leszen akkor. Csak megírja az adományleveleket a kerál nevében, s mi várakat meg szolgákat kapunk. Azám. Keráli vitézökké teszen, páncélban lovagolunk, tollas sisakot viselünk!

Bár abban a ruházatban járt, amiben azelőtt, mégis meglátszott rajta, hogy Deák Györk lett belőle. Laudeturral köszönt, kenyérre, húsra, tejre keresztet vetett, mielőtt megette, azokhoz a házakhoz sem járt el, ahol esténként a fiatalság játszott, fonogatott harsány énekszó, pajkos kötekedések, ölelgetőzések és csókolózások között. Nem hallgatta Ölyved apa énekeit sem. Szerzett a klastromból írótáblát, hártyát, tollat-téntát, s odahaza, míg be nem sötétedett, betűk százait írta nagy szorgalommal. Nem játszott Vajkával, Busával meg Cseperkével Fejérlófiát, még misét sem. Hanem leültette őket sorban, s ő volt Pelbárt fráter, azok meg a tanítványai. Nagy komolysággal iparkodott őket betűvetésre, deák szóra tanogatni, s minduntalan fölháborodott, mert hamar megunva a tudományt, elszéledtek a maguk útjaira.

Cseperkében mégis bízott. Nagy tervei voltak.

- Megtanítalak írni, olvasni meg gyákul - mondta neki lelkesen, amikor egyedül voltak Györkéknél, s a pattogó tűz mellett ülve a kis Istefánra vigyáztak, míg anyja haza nem jön. - De igazán, nem játékból. Akarod?

- Minek az neköm? - csodálkozott a kislány, s értetlenül rázta két ágba font haját.

- Hát hogy tudós légy, mint én. Ha majd ott lakunk kerál udvorában, gyönyörűséges írott képek, oszlopos falak között, te es olyan tudományos légy, mint én. Hej, a többi asszonyok hogy irégyölnek, mert űk nem tudnak sömmit...

- Minek az neköm? - ismételte Cseperke szomorúan. - Nem akarok én kerál udvorába menni. Itt akarok én lönni, apámnál, anyámnál, öregapámnál, feleimnél.

- De ha én ott leszök gyák!

- Osztán az erdőn akarok én lakni abban a kis házban, amit mink rakunk fából. Mint két vadgalamb.

- De ha én meg ott leszök az udvorban, nagyurak, vitézök, tudós papok között.

- Nem akarok én odamönni - kesergett a kislány.

- Pispekök, érsökök, zászlós urak között...

- Hát nem építünk házat az erdőn?

Györk hallgatott, s nem nézett Cseperkére. Az a földön ülve egyenletesen ringatta Istefán bölcsőjét.

- Hát nem élünk, mint két vadgalamb? Nem leszen kis Györkink, Cseperkénk, Vajkánk, Oporunk? He?

- Tudod, az embör nem azért jár a klastromba, tanul gyákot meg írást, olvasást, hogy osztán megülhessön az erdőn, egy kis faházban.

- Hát nem? Nem? - kérdezte kétszer is a kislány, egyre halkabb s elcsuklóbb hangon. Azután lehajtotta a fejét, s keserves sírásra fakadt. - Györki, Györki, hűtelen levél hozzám... Nem vagy igaz szeretőm...

A fiú tanácstalanul nézte. Majd megszakadt a szíve. Hogy ő hűtlen. Nem igaz szerető... De ha visszagondolt régi tervezgetéseikre, az erdőre, faházra, mesének látszott az egész. Talán sohasem volt igaz... Milyen ostobák a lányok. Azt hiszik, itthon ülhet a férfi, akit maga a perjel választott ki tanulásra, akit maguk az atyák tanítanak. Aki olyan nyelven fog szólani, amelyen senki sem ért, csak az Úr s az ő szolgái közül néhányan. S aki hártyára ír majd hollótollal, s levelére nagy pecsétet tesznek selyemszálon.

- Buta vagy - mondta engesztelőleg.

- Buta vagyok immár, de ezelőtt nem valék buta - tört ki a keserűség Cseperkéből. Arcát kezébe temette, ráborult a medvebőrrel takart koporsóra, válla meg-megrándult. - Buta vagyok, bátor eddig nem valék buta... Mikor elmondád, erdőn lakozunk, kis házat építünk, mint két vadgalamb.

- Kedvesöm, de csak ott vagyon ám az igazi élet, kerál udvorában, - hol nagy vitézök országolnak. Ott leszöl te az én egyetlen Cseperkém. Megtanogatlak mindönre, társom leszel, csak ketten tudjuk...

- Nem akarok gyákul szólani! - kiáltott a kislány, s hevesen rázta a fejét. - Nem értöm én azt! Nem akarok innen elmönni kerál udvorába. Félök én a keráltul. Nem akarok olvasni sem. Írni sem akarok. Én a kis házat akarom, akit égérél.

- A kis házat... - motyogta tehetetlenül Györk.

- Azt. A kis házat.

- Hallgass rám - kezdte megint Györk, s megfogta a lányka vállát, arcát az arcához hajtotta.

- Eredj - pattant föl Cseperke, s toppantott a csizmájával. - Hűtlen vagy, nem vagy igaz szeretőm!

Györk meg akarta simogatni, csókolgatni az arcát. Könnyei kibuggyantak, sajnálta Cseperkét. De az eltaszította magától, ruhája ujjával letörölte könnyeit, s el-elcsukló, de egyre szilárdabb hangon mondta:

- Immár ösmerlek. Hitegetél, csalogatál, osztán cserbenhagysz. Klastrom, gyeákszó, hollótoll kell neköd, nem az én igaz szüvem. Keráli udvar, nem a kis ház az erdőben. Most immár tudom. Keress olyan lányt, azki majd olvas es, ír es, meg gyákul es szól. Én buta vagyok hozzád. Mert én csak hű szeretőd valék, s a kis házat akarám...

Azzal lassan vonszolva lábát, kiment a házból. Lépései elhaltak a cuppogó sárban.

Györk várt még, hátha visszajön, ráborul, ránevet. Nem hitte, hogy igaz, ami történt. Cseperke nem szeretője többé... hát hogy lehet ez? Nem értette. De az eső olyan egyhangúan csurgott, suhogott odakint, mintha valaki keservesen sírna, s a házhéjról csöpögő víz hangja olyan volt, mint az el-elcsukló zokogás.

Most egyedül volt. Ott kuporgott a tűz mellett, állát öregesen a tenyerébe támasztotta, s nézte az aranyosan sajgó parazsat, a kék, sárga, vörös lángocskák kígyózását, a tűzben senyvedő nedves hasáb könnyezését. Hitte volna, hogy elveszti Cseperkét, igaz szeretőjét, gyermekeinek kiszemelt anyját? Visszaemlékezett, hogy játszottak, barangoltak, énekeltek, és táncoltak együtt esztendőkön át a napsütötte réteken, susogó bokrok között, gyümölccsel rakott fák alatt. Mintha egyetlen nyár lett volna az egész életük, mindig sütött a nap, mindig fütyültek a rigók, mindig édesek voltak a gyümölcsök, sűrűek a bozótok, virágosak a rétek. Az ég mindig kék volt. Visszaemlékezett azokra a délutánokra, amikor kettesben ültek a várhegy oldalán, előttük a völgy, a lenyugvó Nap a magas nyárfák között, mögöttük a magas barna bástyák. S egymást átkarolva tervezgették életüket, a kis házat az erdőben. A kislány Györk vállára tette fonatos fejét, s odanyújtotta hűvös, kemény kis száját.

De hol az erdő, hol a kis ház, hol van Cseperke?

Bizony, nem kellene többé fölmenni a klastromba, beülni a kis székre a fiúk közé s forgatni a lúdtollat.

Nem is megy többé.

Könnyei lassan legördültek arcán.

*

Másnap nem ment el a klastromba. Elődöngött a Kovácsszegre, s meghúzódva egy szín alatt, ahol esős időben a lovak álltak, bámulta, hogy sürögnek-forognak nagy vígan a legények a kalapácsokkal, fogókkal, tüzes vasakkal. Szívta a pörkölt lópaták nehéz szagát. Hallgatta a parasztok kötekedését meg az időjárásról való véleményeit. De hamar megunta, s odább oldalgott a víztől csöpögő lombtalan fák alatt. Az Ökrösszegre ment, ahol aratás és hordás óta szorgalmasan folyt a cséplés. Egy nagy csűrben körben álltak az öregebb-fiatalabb, szakállas férfiak, s ütemre pufolták a megágyazott gabonát. Az asszonyok széles ágyazóvillával egyengették, forgatták. A szürke, álmos őszben még álmosítóbb volt a cséphadarók ütemes, kimért pufogása.

- A munkát nem nézni, hanem tönni kell - szólt rá egy öreg bácsi. - Bezony, Deák Györki uram.

Deák Györk... Most ott kellene ülnie a kisszéken, s az ólomkeretes máriaüvegek ezüstösen hulló fényében róni a betűket, hallgatni a tollak csikorgását, Pelbárt fráter nyugodt, komoly magyarázatait. Vajon mit gondol Pelbárt fráter? Meg a fiúk, immár jó pajtásai mind, élükön Johannesszel? Bizonyosan azt hiszik, hogy beteg, vagy az apja nem engedi a klastromba. Nem, ezt nem hiszik... Talán inkább azt, hogy beteg valaki a családban. A fráter elmegy, körülnéz. Hajnal csodálkozva mondja: "Nem tudom, hová mene Györki... Hát nincs a klastromban?"

A szent urak és asszonyok töprengve emelik tekintetüket a magasba. Tudják ők, hogy miért nem megy Györk. Cseperke után, az erdő, a kis ház után fáj a szíve. És ami után legjobban kívánkozik az ember, abban lakozik legbizonyosabban az ördöng.

Elment a cséplők közül is. De hát mi a fenét csináljon? Menjen ki Majshoz a Zengőre ebben az esőben, lucsokban? Hallgassa a meséit? Nézze, hogy törögeti az orvosságmagvakat meg sókat?

Lézengett egy darabig, azután elindult a hegy felé. Amint az útra kiért, Cseperkét pillantotta meg, amint fejére borított nagy lenkendőbe burkolózva szaporán lépkedett Busa társaságában a házuk felé. Györk szíve hevesen megdobbant, ahogy a kislány könnyű járását, kicsiny csizmáit meglátta. Úgy érezte, fejbe kell kólintania Busát, jól meghempergetni a sárban az új bőrködmönét, lehúzni süvegét s az árokba dobni. Egykettőre utolérte őket.

- Hova mentök? - kérdezte, vidámságot erőltetve.

- Magunk útján, egyre csak előre - válaszolt lustán, kedvetlenül Busa, s kezefejével megtörölte csöpögő orrát.

- Szólni akarnék veled, Cseperke - fordult a kislány felé zavartan Györk.

- Én meg nem akarok szólani veled - vágta oda hetykén a lányka, s elfordult, megszaporázta lépéseit, a nagykendőt szorosabban fogva össze az álla alatt.

Elmentek, Cseperke szaporán, Busa lomhán a cuppogó sárban. Györk ottmaradt.

Szívét keserűség rágta. Egy pillanatig ott állt még az úton, reménykedve, hátha visszatekint Cseperke, s ránevet vagy int neki, hogy menjen vele. De nem tekintett vissza, nem nevetett, nem intett. Eltűntek a sötétszürke fák között.

Elindult hát a vár felé. Amikor a kopogtató félénk hangjára a kapus fráter kinyitotta a kisajtót, megkönnyebbülten lépett be az udvarra.

- Laudetur Jesus Christus.

- In aeternum - felelt vidáman a fiatal barát. - No, mégis megjövél? Mi baj vala?

- Sömmi.

- Pelbárt atya jelönté Bernáld atyának, hogy ma nem jövél. És ű elküldé hozzátok Vaska atyafit. Nem látád?

- Nem valék otthon.

- No, csak eredj, örvendöznek majd, ha meglátnak.

Györk fölment a lépcsőn. A kerengőn a perjel lépkedett vele szemközt, fázósan burkolózva csuhájába.

- Nézd csak, Györki fiam - kiáltott örömtől ragyogó arccal. De nyomban elővette a görcsös köhögés, a kerengő oszlopához támaszkodott, és sokáig nem jutott szóhoz. Majd megtörölgetve homlokát a csuha ujjával, rekedten folytatta: - Immár aggódánk, hogy bajod vagyon. Mért nem jövél, he?

A fiú szomorúan állt, s nem felelt.

- Mért nem szólasz?

Györk könnyezett.

- Ejnye, ejnye - csóválta a fejét meghökkenve az öreg páter. - Tám valami baj vagyon? Beteg vagy? Apád beteg? Avagy anyád, öcséd? - S amikor a fiú minden kérdésre csak rázta a fejét, kézen fogta, és szelíden vezetni kezdte befelé a folyosóra.

Jobbra mentek, balra mentek, lépcsőkön föl, lépcsőkön le, egyik teremből a másikba. A falfülkékben álló feszületekről Jézus szomorúan tekintett utánok. Végre ott voltak ismét, ahol azóta sem járt Györk, mióta először volt a klastromban.

A barát nehéz nyögéssel leült az ágyra, s kimerülten pihent. De vörös héjú barna szeme vizsgálódón tekintett a fiúra. Azután a térde közé állította, megsimogatta a fejét, és mosolygott.

- No. Hát immár szólj.

Györk dadogva, nyögve, magával küszködve nyelte-köpte a szavakat:

- Nem akarék többé eljönnöm a klastromba... Nem akarék immár tanólnom... Írnom, olvasnom, gyákul szólanom...

- Miért? Bánta valaki? Mást gondolál?

- Azt gondolám, ha én tudományos embör leszök, s elkerülök kerál udvorába, országnagyok, vitézlő urak, pispekek közibe, nem élhetök az erdőn, kis faházban. Kedég Cseperkével magunk akaránk faházat rakni, s ott élni, mint két vadgalamb...

- Értöm, fiadom - bólintott komolyan a páter.

- Mert Cseperke nem tanól írni, olvasni s gyákul szólani. És nem akarja elhagyni szüleit s feleit. Ő csak az erdőn akarna lönni velem, a kis házban. És hogy ott legyön nekünk Cseperkénk, Györkink, Vajkánk, Oporunk, s még azkik születnek. Cseperke nem akar kerál udvorában, vitézlő urak, bárók, pispekek között élni...

- Értöm.

- És ű most elhagyott, s Busával jár.

A perjel komolyan nézte Györköt, de egy leheletnyi mosoly azért átcsillant a tekintetén.

- Ösmeröm ezt a késértést, fiam, mindönki ösmeri, ki az isteni, igaz tudományra adá fejét. Egyszörre üzenetöt küld az erdő, a kis ház, a család... Másnak a fegyverök izennek, a szép görbe kardok, kemény íjak, ragyogó vértök, tollas sisakok, piros lobogók. Esmég másnak a kürtök, sípok, hegedők és damborák. Másnak esmég a vígan lebbenő szokmányok, aranyas karkötők, gyűrűk s fejékök... Másnak kedég puha asszonyi karok és suttogó ajkak... Ha az izenetre hajlasz, fiam, eredj békével. Ott kint es élhetsz Istennek tetsző életöt, a velágban. Inkább élj, mintsem égj. No, de ki akará, hogy belőled keráli udvar lakója legyön?

- Én - suttogta Györk.

- És ki akarja, hogy brát légy, fiam?

Erre Györk nem felelt. Valóban, arra sohasem gondolt, hogy barát legyen. Tudós férfiú, aki írni, olvasni, deákul szólani tud, az igen. Királyi kancellária íródeákja, az igen. Tanult ember az ország nagyjai között. Ez akarna ő lenni. De barát? Erre nem gondolt soha.

- Valamit itt látsz, fiam - beszélt tovább a perjel, s nehezen, fújtatva lélegzett -, hogy e hatalmas épület, e bástyák, a torony, a vastag oszlopok, boltok, e gyönyörűségbe írott képek a falakon, a nagy könyvek s bennük az emböri sors és isteni szándék igaz ábrázolásai s törvényei, e szépen ragyogó máriaüveges, képes ablakok s e kicsiny fehér cellácskák mind-mind Jézus Úr igéjéből támadának. És szerte a szélös velágban az eget verő egyházak, rakvák arannyal, ezüsttel, bársonnyal Isten dücsőségére, várasok palotái, szömkápráztató szépségei, mind az isteni tudományon épülének. Százféle nép és százféle nyelv dicsőíti Istent s Jézus Urat, megváltónkat. Mind egy akol ez, egy pásztor őrizete alatt. S eljő az üdő, hogy a velág valamennyi népe az Okeánoszig, Tartarosz högyeiig, kénkües tavaiig, mind-mind ez egy akol bárányai lesznek, egy pásztor, Jézus Úr helytartója alatt. Ezt kell munkálnunk, s erre való az igaz tudomány. Hát nem kévánod ezt munkálnod? Akár mint szerzetös, akár mint velági férfiú?

Györk a felét sem értette annak, amit a perjel mondott, inkább érezte. Képzelete megnyílt, s fölragyogtak benne a klastromhoz hasonló klastromok cellái, mind-mind tele oszlopokkal, képekkel, könyvekkel, templomok, melyek tornyukkal az eget súrolják, rakvák arannyal-ezüsttel, zászlókkal, képekkel. Égi zene hangjai áradnak belőlük. És más paloták, mind szépek, ragyogóak, magasak, erősek és díszesek. Mindenütt azon a mennyei deák nyelven szólanak. Egy akol ez, egy óriási akol, melynek közepén ott áll Jézus Úr helytartója talpig fehérben, nagy arany pásztorbottal. S várja, hogy e csodás akolba mikor térnek be azok a népek, melyek nyomorult pogányságban fetrengve - mint Pelbárt fráter beszélte -, piszkosan, betegen, szegényen tengődnek, s várják a megváltást vagy pusztulásukat. Ha az aklon kívül fetrengő pogányokra gondolt Györk, a rabszolgák jutottak eszébe, akiket tavasszal erre hajtott keresztül hosszú, megláncolt sorokban egy izmaelita kereskedő a szolgáival, mint a barmokat. Ha meg az igaz tudományra épült akol lakóira gondolt, a krónika szép, színes képein látható nagy magyar fejedelmek jelentek meg előtte.

- Jól vagyon, immár nem szólunk erről most - fejezte be a beszélgetést a perjel. - Most eredj, s tanólj szépen, s majd ha elméd megérik, szólunk a többiről. Ha osztán úgy véled, hogy közénk akarsz jönni, megjelöntöd. Jézus Úr házának kapui tárvák előtted, ezt ne feledd.

Azzal elbocsátotta Györköt.

*

Ahogy haladt a tudományban, egyre jobban elámult. A betűk és szavak értelme megnyílt előtte, s végtelen messzeségekbe látott. Az égi nyelvet csakugyan tudnia kellett az egész világnak. Hiszen igaz, azt is megértik az emberek, ha valaki egy botra rovásokat vág, s elküldi akármilyen távol vidékre. Vagy ha ilyen botot kap az ember. Györk apja nem egyszer kapott. A száznagy is efféle rovott botok kíséretében kapta a hetesektől a gabonát, prémet, halat, mindent, ami nem pénz. Rovásokat csináltak a pásztorok is baromról, lóról, disznóról. De e rovást már a szaracénok közül sem értette mindenki, az izmaeliták közül is csak a besenyők, a zsidók meg éppen nem tudták eltanulni. S ha más országba küldte volna valaki a botokat, már senki sem értette volna meg. De a deák tudományt megértik, valahol csak emberek vannak. A perjel megír egy levelet, elküldi a legfőbb pásztornak, pápa úr űszentségének, s az úgy olvassa, mintha könyv nélkül mondaná, akár a Pater nostert. Ha egy karantániai püspök ír a perjelnek, az csak fölteszi nagy szemüvegét, s hangosan mondja, s akik körülötte állanak, megértik, s bólogatnak. Csudálatos ez.

Györk napról napra jobban csodálta.

Egyszer Farkas is megkérdezte:

- Hát osztán olvasol-e immár, he?

- Az is valami? - hetykélkedett Györk.

- Lám csak, olvass valamit.

- De mit? Nincs könyv.

- Hát hozzál a klastromból valami írást.

Györk vitt is haza egy teleírt hártyát, és este, evés után a csörje világánál nekiült az olvasásnak. Úgy tartotta az írást, mint Pelbárt fráter szokta: egy kissé távol a szemétől. Karját megmerevítette. Azután lassan, akadozva, majd egyre folyamatosabban olvasott. Az apja is, Hajnal is mély csendben hallgatta. Amikor olvasott már egy darabot, Farkas elvette a hártyát, megnézte elől-hátul, megtapogatta, mintha kutatná, vajon nincs-e benne valami hamisság. Azután hümmögött, bólintott, s visszaadta.

- Csakugyan deáki írás ez, igazi hártyán, láték sok ilyet a klastromban.

- Vaj mi lönne egyéb?

Hajnal is elvette, s félénken megcsudálta az írást.

- Hogy igazodsz el ezön a sok vékony kacskaringón? - ámuldozott. - Hogy győzöd fejedben tartanod ezt a nagy tudományt? Lám csak, mutasd, melyik az a szó, hogy pater. Hallám, mondád ezt es.

Györk ujjával odabökött egy összevissza ráncigált fekete maszatra, melynek élén egy nagy fejű betű tántorgott.

- Itt vagyon-e. Azt mondja: Pa-te-rr...

Hajnal csak a fejét rázta, mint mikor a tyúknak fölébe kiabálnak.

- Csoda ám ez, halljátok...

- Nincs ebben semmi csuda - állapította meg gőgösen a fiú, s gondosan összehajtogatta, és egy vászonba takargatta a hártyát.

Hiába, Györk tudományos fiú lett!

De nem bújhatott ki az Ávék alól. Mert amikor kisült, hogy nem tudja az Ávét, Pelbárt fráter igen elképedt, azután ráparancsolt, hogy egy hét alatt megtanulja. A fiúknak pedig meghagyta, hogy addig nyaggassák Györköt, míg a fejébe nem verik. Így aztán pihenő időben az udvar sarkába vezették, ahova nem vert az eső, nem fújt a szél, s ütemesen énekelve az imádság szavait, elharsogták egymásután húszszor is. Maguk találtak a szavakhoz dallamot, maguk szorították az ütemek kalodájába, de így könnyebb volt megtanulni. Tudta is Györk hamarosan. Akkor azután el kellett mennie az egyházba, s az oltár lépcsőjére térdelve elmondani a pönitenciát.

Vasárnap, ünnepnap sohasem maradt el Györk a miséről, hétközi napon is csak akkor, ha kirázta a hidegláz, vagy annyira köhögött, hogy farkasüvöltésnek is beillett volna.

A vasárnapi nagymisék illatosak, pompázatosak, lenyűgözők voltak. A várból átvonult a dombon álló nagy egyházba a klastrom énekkara, s úgy énekelt, mintha angyalok szólanának. Az oltár előtt nehéz, édes tömjénillat szállongott, s lassan betöltötte a templomot, a ministránsok csengője halkan csilingelt, a szentség előtt leborult tömeg soraiból elragadtatott sóhajtások és ájtatos nyögések hallatszottak. Györk lelkét is megszállta az áhítat. Mélyen leborult a kőpadlóra, s úgy érezte, Isten, Jézus Úr, Mária anyánk s a szentek és angyalok minden seregei alátekintenek a magasból, látják őt, az igaz tudományokban szorgoskodó Györköt, s tetszik nekik az alázata, iparkodása és sikeres fáradozása. Megjegyzik maguknak a nevét, segítségére lesznek, ha kell. Miháel arkangyal az Isten elé tartja a deákul írott hatalmas égi könyvet, s az Úr bólint: "Igen, Farkasfia Györk. Ő az én kedves fiam, akiben jó kedvem telik..." Mint egykor mondta a magasságból, a Jordán vize fölött.

Karácsony előtt a kora hajnali miséken már ministrált is Györk. Úgy tudta a deák szót, hogy álmából fölserkentve is azonnal elmondta volna. Megragadt fülében az első hallásra. Még akkor is hadarta magában, amikor a faluban jött-ment vagy a ház körül segített. Gyakran rajtakapták, hogy magában suttog. Az oltár előtt, a hajnali sötétben, amikor csak a gyertyák libegő fénye világította meg a szenteket, angyalokat, feszületeket és zászlókat, csengő hangon felelgetett a miséző frátereknek, térdet hajtott, kiment, behozta a bort meg a vizet a kicsiny arany ámpolnákban, térdet hajtott, kiment, bejött, térdet hajtott, felelt, megrázta a csengőt, egyszer, kétszer, majd meg háromszor, ahogy kellett. S mikor mise után a fiúkkal dideregve baktatott az ólomszínű hajnalban a kihalt házacskák, suhogó fák között a vár felé, s Johannes ki akarta inni az ámpolnákban maradt bort, felháborodva összeszidta. Ez nem olyan bor, mint a többi. Ez a klastromé. Holnap Jézus vére válhat belőle...

Lassanként csitult a szíve fájdalma is, ha Cseperkére gondolt. Cseperkét nem neki szánta Isten. Cseperke nem való hozzá. Nem érti őt. Legyen boldog Busával, azzal a tohonya bivalyborjúval, akinek örökkön taknyos az orra. Majd elérkezik az idő, amikor Györk mint tudós deák érkezik vissza Váradra a királyi udvarból, papokkal társalog s övében díszes tokban hollótollakat, kalamárist és hártyatekercset hordoz. Akkor fáj majd a szíve Cseperkének - de már akkor késő lesz.

Ritkán látta a kislányt, hozzájuk most nem járt el, s ő is kerülte Oporék házát. Egyébként rájött, hogy Opor apja, az öreg Gyilán bácsi, förtelmes ember. Mindig részeg. Gyakran kell sört főzni Oporéknál, mert Gyilán bácsi hamar bevedeli, hiába szidják. Amikor azután teleszívja magát, nekiered a falunak, támolyogva bejárja az összes végeket és szegeket, s ordítva magyarázza, hogy ma már senki sem ért semmihez. A parasztok kezében nem úgy áll a csép, mint az ő kezében állott fiatal korában, az asszonyok lusták és szájasak, a lányok csúnyák, mint az ördögök, ha levetnék a bocskort, kisülne, lópata. A kovácsoknak azt magyarázta, tönkreteszik a környék valamennyi lovát. A szíjgyártóknak, hogy hitvány bőrt használnak, csalnak. Mindenkibe belekötött, mindenkit szidott, csalónak, tolvajnak, hitványnak, lézengőnek s mindenekfölött ostobának nevezett. Szakállát megfogta dühében, s cibálta, mintha ki akarná nyűni.

- Nem vagyok méltó ősz szakállamra - kiabálta -, mert közöttetök élök, terhe a földnek!

Az emberek nevettek, némelyik korholta. Végül az öreg belefeküdt valami puha, kényelmes árokba, s elaludt. Akkor a jó emberek fölcibálták, hazavitték, s Opor nagy szégyenkezése, felesége jajgatása közben medvebőrös ágyára tették. Ott aludt, mint akit agyonvertek. Amikor fölébredt, pityergett, Istenhez fohászkodott, s mogorván ült a sutban. Míg csak megint el nem szánta magát az ivásra.

Hát az öreg Gyilánt nagyon megvetette Györk, mióta látta, milyen megtartóztatott életet élnek a barátok. Közöttük bizony senki sem volt részeg még ünnepnapon sem.

*

Húsvétkor a méhek, pillangók kibújtak rejtekükből, s az ibolya is illatozott már a vén fák alatt. A falut vidám zsongás töltötte be, mindenfelől énekszó hallatszott meg hegyes, kacskaringós fütty, mint valami ujjongás. Az Ökrösszegen erősen készülődtek a tavaszi munkára. A lovak nyerítettek, a tehenek egymás hátára ugráltak, az ökrök föltartott nyakkal bőgtek.

Az ünnepi szertartások mélyen megrendítették Györköt. Jézus sírja előtt sírva fakadt, a csonkamisén elszoruló torokkal mondta a gyászruhás papnak a deák szavakat, s megborzongva hallgatta a Jézus urunk szenvedéseiről meg Mária "epeségéről" szóló siralmas énekeket. Annyira átadta magát a bánatnak, hogy a kék tavaszi égbolt szinte feketének látszott előtte. Az ájtatos nép jajgatását, nyögését és sóhajtozását hallva, olyan kétségbeesés szállta meg Györk lelkét, mintha a fekete halál tiport volna végig a világon. A böjt, imádkozás és szomorú tépelődés fátylai szétterültek a falun, s gyászba vonták a tavaszi ragyogást.

Hanem amikor elérkezett a föltámadás ünnepe, s az éneklő nép a fráterek díszes ornátusba öltözött seregével bejárta a falut, egyszerre újjászületett az egész világ. A nép ujjongott. Zengett az ének. A szentségtartó aranya, a zászlók kékje, pirosa, zöldje, a lányok virágkoszorúja ragyogott a napsütésben. És a házacskák füstlyukán vígan szállongott a füst, sütötték a bárányhúst ünnepi ebédre. Feledhetetlen nap volt ez.

Boldog-boldogtalan összecsókolózott. "Föltámada Jézus Úr" - rivalgott a nép. Messze vidékről összegyűltek kicsinyek és nagyok, fiatalok és vének. Még a hegységen túlról is özönlöttek a besenyők fekete-fehér kendőikben, ingükben, szőtteseikben.

Györk vidáman futott haza. Úgy érezte, valami része neki is van abban, hogy a nagy gyász vígságra fordult - Jézus úrnak sikerült a föltámadás. Ha ő nem segédkezett volna, tán föl sem támad...

Éhesen, tele pofával falta az illatos bárányhúst, ropogtatta a madársalátát, s tömte magába a köleskását. A hosszú böjt, a szomorú napok után kétszerte jobb íze volt még a víznek is.

Az általános kibékülésben Györknek össze kellett csókolóznia a templomban Cseperkével is. Amikor egymás előtt álltak, egy kissé meghökkentek mind a ketten. Györk szíve megdobbant. Egészen közelről látta ismét a kislány kerek barna képét, két ágban vállára hulló haját, hófehér ingvállát és ami a legnagyobb hatást tette Györkre: szép barna, meleg fényű szemét. Cseperke mosolygott, s odanyújtotta arcát Györknek. Erre ő leküzdötte izgalmát, s könnyedén arcul csókolta. A másik pillanatban Cseperke már távol volt tőle, s egy öregasszony hajolt le hozzá, hogy cuppanós csókot nyomjon hűvös, nevető arcára. Györk szíve elszorult, amikor annyi idő után ismét ajkán érezte a sima, gömbölyű arcot. Karja megmozdult, hogy magához ölelje Cseperkét. Az is megütötte a szívét, hogy a kislány igen megnőtt, megszépült, s fehér, vékony ingvállát két kis domb feszítette. De elmúlt ez is, csak a csók helye égett egy kicsit az arcán, ahol Cseperke ajka érintette...

Délután az egész falu fiatalsága összegyűlt a játszóhelyen, hogy az első tavaszi táncot eljárja. Ott ődöngött a kavargó, nevetgélő, csintalankodó tömegben Györk is. Amikor hosszú menetben mind összeálltak, hogy Híz csúnya képmását, egy rongyokba bugyolált fabábut, rettentő rivalgással, tánclépésben, ujjongva a patakhoz vigyék s a vízbe vessék, kiszemelt magának egy igen szép, fekete hajú, kissé erős orrú, magas, karcsú lányt, aki a besenyők feketével átszőtt fehér ruhájában volt, s kicsiny lábán vadonatúj piros csizmát viselt. Néhány kényes, gőgös besenyő lány között lépegetett, s maga is igen kényes volt. Ezek a hegyháti besenyők olyanok voltak, mintha örökké ünnepelnének. Ruhájuk vakító fehér, beleszőve kutyák, madarak, virágok összefonódó alakjai feketével. Kedves díszük a kutya képmása volt mindenféle alakban. (A magyarok azt híresztelték róluk, hogy kutya volt az ősapjuk.) Csizmájuk is olyan, mint a király báróié. Piros, mint a vér.

Gazdagok és szabadok.

- Mit keresöl itt? - kérdezte Györköt fölbiggyesztett szájjal a lány.

- Tán csak nem vagy az öreganyám, hogy eltilts? - vágott vissza Györk.

- Fiú vagy-e vagy lány? - csúfolódott a szép kis besenyő.

- Azban apám uramhoz hasonlítok, hogy én es farkas vagyok, mint ő.

A lány kifeszítette duzzadó mellét, s tetőtől talpig végigmérte Györköt. Azután elfordult, és egy hetyke legényhez bújt, akinek feketén pelyhedzett a bajusza, s igen hegyesen nézegette az embereket. Györk elkeseredve tovább somfordált, és némán szemlélte az elvonuló tömeget. Magányosan bokázva vagy kart karba öltve ugrált a népség a vár alatt elterülő völgy felé, ütemesen harsogva:

Ezt ismételték újra meg újra nagy örömmel. Elöl, a menet élén, ünneplőbe öltözött szép lányok emelték magasra Híz otromba képmását. Meg-meglóbálták, hadd szédelegjen. A patak ibolyavirágos partjára érve Hízt a földre dobták, s dühös káromkodások közben lepökdösték, megrugdosták.

- Kötelet a nyakába - ordítozták.

Egy legény előlépett a kötéllel, s a megcsúfolt bábu nyakába kötötte. Örömrivalgás harsant. A lányok hosszú sorban a kötélbe kapaszkodtak, s futni kezdtek, mint a megvadult lovak. Nyerítettek, sikítoztak. Káromolták Hízt. Elmondták büdösnek, gyalázatosnak, ördöngtől fogamzottnak, kérték az istennyilát, üssön bélé. A nagy hercehurca, hancúrozás után szegény Híz olyan volt, mint a halálraítélt, akit lófarkára kötöttek. Végezetül belehajították a patakba, utána pökdöstek, s fölrivalgó örömmel nézték, mint hintáztatja, forgatja, buktatja a kavargó víz. Rongyait elkapdosták a suttogó habok. Csakhamar messze úszott, majd eltűnt a patak kanyarulatánál, a sötét rügyező bokrok között.

Ezzel Hízt elintézvén, még nagyobb vigassággal rohantak vissza a játszóhelyre. Megzendült a dambora pattogó hangja. Mindenki megtalálta a párját.

Csak Györk ődöngött magányosan a játszótér szélén. A legmaflább fiúnak is volt játszótársa. Busa Cseperkével ropta nagy lustán. A csinos kis besenyő a nyurga, hetyke legénnyel. Kemény melle megrezzent, amikor Györk bámész, szomjas tekintete előtt közömbösen eltáncolt.

Györk nyelte a nyálát. Szomorú volt. Nagyon magányosnak érezte magát. Azon töprengett, mit míveljen. Itt lézengjen késő éjszakáig? Lassan elballagott, maga sem tudta, hová.

Amikor a kolostor kapuját megzörgette a kopogtatóval, a kapus fráter csodálkozva bámult rá az ajtórésből.

- Hát te mi járatban vagy, he?

- Én csak azban volnék, hogy szólhatnék-e a perjel úrral?

- No, ha sietsz, még meglelöd, mert osztán ájtatosságra megyen.

Györk futóra vette a dolgot. Jól ismerte már a klastrom rejtekeit, nem tévedt el a folyosókon. A feszületek előtt gyors keresztet vetett. A kapitulomház felé lépkedő barátok csodálkozva mondták köszöntésére az ineternumot.

A perjel cellája előtt kifújta magát Györk, egy kicsit habozott, azután gyöngéden megkopogtatta az ajtót. Belépett, ujjait homlokához emelte, s mélyen meghajolt.

- Nézd csak, Györk fiam - fordult felé székén az öreg barát. Asztalánál ült, és egy nagy könyvvel foglalatoskodott. - Mi baj? Miért jövél? Innep vagyon, a fiatalság a játszótéren pogánykodik.

- Éppen igenyöst ezért jövék - felelt Györk. - Hogy végy föl engöm a brátok közibe, mint Johannest, Anselmust meg a másikakat. Én es brát akarok lönni.

- Miért jutál ily gyors elhatározásra, he?

- Éppen azért, mert a fiatalság, de még a vénség es a játszótéren pogánykodik. Vízbe hagyítá Hízit, béhozá nagy diadalommal a szentölt húst meg a tojást meg a lepényöket s pogánykodik.

- Játszódni es kell az embörnek, fiadom.

- De ily pogány szerrel?

- Nem vélik ám pogány szernek, noha mink tudjuk, hogy az. De hát jól vagyon, egyiknek így jelönti meg Isten az igaz utat, másiknak úgy. Neköd így jelönté meg. De hát a dolog nem olyan egyszerű, fiam. Mit szól atyád? Anyád?

Györk elkedvetlenedett. Arra nem is gondot, hogy apja beleegyezése nélkül nem léphet a klastromba. Olyan gyorsan vált benne valóra a titkos szándék, hogy ez eszébe sem jutott. Hiszen ha valami jót akar az ember, csak nem kérhet engedelmet másoktól.

- Vajon, amit Isten parancsol, megronthatja-e más? - kérdezte.

- Pro primo: megronthatja. Mindnyájunknak szabad akaratunk vagyon. Pro secundo: az es isteni parancs, hogy a gyermök engödelmesködjék atyjának s anyjának. Csak ha nyilvánvalóan gonoszságra akarnának bírni, nem kellene nekik engednöd. De apád nem ilyen férfiú, ahogy én ösméröm.

Györk zavartan topogott.

- Valami az én ügyem-bajom, az az enyém - suttogta bosszúsan.

- S valami az enyém, az meg az enyém. Az enyém kedég az, hogy atyád, anyád engödelme nélkül nem veszlek bé a klastromba.

- Hát akkor majd bégyün apám s megmondja.

- Így akarom.

- Anyámnak nincs szava, mert nem édösanyám, hanem mostohám.

A perjel rosszallólag rázta a fejét, s tikácsolva köhögött.

- Mely makacsság s gőg vagyon benned... Szólj csak neki es, mondd, hogy én az ű szavát es hallani kívánom.

Nem volt mit tenni. Pedig azt hitte, amikor dobogó szívvel szaladt fölfelé az úton, hogy már haza sem megy. Itt marad örökre, barátnak. Nyomban felölti a bő csuhát, s olyan lesz, mint a többi négy fiú. Bosszúsan pillantott a mosolygó öreg barátra, s kelletlenül csipkedte körmével bő, hófehér ünneplőruháját.

A perjel hosszan nézte, mint a varjú, s csak egyre mosolygott. Azután megcsóválta a fejét:

- Fiadom - korholta rekedt, dünnyögő hangon -, űzd ki szüvedből a keserőség ördögét, látom, igen bujtogat ellenem.

A fiú szégyenkezve hajtotta le a fejét.

- Amíg megcseleködhetjük a jót mások ellenközése nélkül, úgy kell cseleködnünk. Csak ha el akarnak téríteni erővel, szálljunk szömbe vélük. Ám erre még ráérünk, fiam. - Mosolygott. - Atyád örvendöz majd, ha hallja, hogy Isten szolgálatára szánod magad. Mostohád kedég ugyancsak jámbor, együgyű lélök. De hát tudod-e, mely nehéz útra akarsz lépni?

- Tudom - vágta ki határozottan Györk.

- Nem tudod - legyintett a barát, és sóhajtott. - A kesköny út ez, telve élös küvekkel, szakadékokkal, kélgyókkal, leselkedő vadállatokkal, tőrökkel. De mindezt még elkerülhetöd. Ám az út mentén édös gyimelcsök kelletik magokat, a mezőn mezejtelen asszonyállatok dalolnak, hívnak gyenyerűségre. Csobogó tavak csalogatnak feredőre a Nap hévségében, kellemetös házacskák pihenőre a téli hidegben. Ezöket osztán nehéz ám elkerölnünk, fiadom... Haj, haj, sokan végigjárták volna az utat, ha csak fáradalmas, gyetrelmes, inat szakasztó lött volna... Sokan megbírtak volna véle. De hányszor kellett korbácshoz nyúlnunk, hogy, akár a rossz gebét, továbbkényszörétsük nyavalyás testünköt a nehéz úton. Hányszor kell kivájnunk szömeinköt, hogy ne lássák a nehéz út partján szépségnek kényösségét, szerelömnek ézösségét, gyimelcsök különb-különb csalogatásait, mosolygását. Mert csengő barack ám a barack, szóló szőlő ám a szőlő, mosolygó ám az alma, akár ézös orcájú leányka ábrázatja. Akkor kedég szenvedünk, fiam. Csattog az ostor a hátunkon... Tudod-e?

Györk tudta, hogy a barátok igen kemény életet élnek, hallotta, hogy még korbácsolják is magukat meg egymást, de nem sokat hederített rá. Azt is tudta, hogy aki klastromi életre adja a fejét, asszonyra többé nem nézhet, kincset nem gyűjthet, étellel-borral gyönyörűségére nem lakozhat... Le kell mondania mindenről, ami a világi ember számára szép és jó. Minden gyönyörűségét Istennel, Jézussal, a szentekkel való szüntelen társalkodásban kell megtalálni. A fráter szemében ördög kísértete sok minden, ami a világi ember boldogságát teszi. És lám, a barátok mégis szelídek, vidámak, kedvesek, jók, békességben élnek, türelmesek, megbocsátók. Megtanulván a szentek nyelvét, elmerülnek a velük való társalkodásban. Ők tanult, okos férfiak, s tudják Isten legfőbb parancsolatait. Vajon nincs-e igazuk? De bizony, igazuk van.

Tovább töprengve Györk Cseperkére gondolt. Mire neki immár az asszonyi állat, ha Cseperke elhagyta, s máshoz pártolt? Cseperke nincs, meghalt az ő számára. Nem az ő felesége lesz Cseperke. Mire vannak hát akkor ez asszonyi állatok, ha Cseperke nincs többé?

Györk szíve elszorult, fejét lehajtotta. Mondhatatlan keserűség fojtogatta.

- Én immár mindönt tudok, azmit tudnom kell - mondta halkan, de nagy szilárdsággal. - Mégis bé akarok öltözni, tisztelendő fráter.

- Hát jó, megértem - bólintott az atya komolyan. - Eredj csak haza, mondd el apádnak, anyádnak, s ha űk es akarják, s helyben hagyják, aludj rá még egyet-kettőt. Azután meglássuk.

S megáldotta, s elbocsátotta Györköt.

*

A fiú úgy lépegetett hazafelé, mintha egy fejjel megnőtt volna. Érezte, szándéka erős és tántoríthatatlan. Beöltözik barátnak, beköltözik a klastromba, isteni tudományra adja magát, végigmegy a nehéz úton, a világ semmi csábítása nem tudja eltéríteni. Az embereket, házakat, fákat, az egész tavaszi szépségben fürdő falut úgy nézte, mintha idegen világba pottyant volna. Hegyes léptekkel haladt, mint a kakas, mellét kidüllesztette, szemét magasan hordozta. Egy-két nap, s barátcsuha lesz rajta, aztán hamarosan novícius lesz, bölcsessége, tudománya, szelídsége, jósága és vidámsága úgy ragyog ki majd a kolostor magas falai közül, mint a szép nyári holdfény. Büszke lesz rá a klastrom. A barátok mutogatni fognak rá: itt megyen a legnagyobb tudományú fráter, csak rá kell nézni, hogy megtisztuljon az ember szíve... Különb lesz még a király udvarában leveleket író deáknál is. Püspök lesz. Érsek. Pápa úr fővárosába megy, s az égiek nyelvén társalog a szent atyával, az egy akol aranybotú pásztorával.

A magas kőházak között megfordulnak utána a világ minden tájáról összegyűlt papok, s összesúgnak: amott megyen a magyar barát... Senki nem vetélkedhet véle az igaz tudományban...

Cseperke kint él az erdőn, a kis házban Busával, s ő messze lesz tőle, hírét sem hallja. Csak akkor fakad sírva, ha a faluban emlegetik. Isten áldja meg őt...

Óvatosan átlépve a küszöböt, a házba toppant.

Úgy lépett be, teljes ornátusban, mint egy püspök. (Még nem látott püspököt, de elképzelte, olyan lehet, mint a húsvéti nagymisén az apátúr.)

Farkas elcsodálkozott, azután csúfolódni kezdett:

- Mi az, te, tám medvét öltél?

Györk gőgösen elhallgatott. Evés után akart csak előhozakodni nagy szándékával.

Akkor azután elmondta, hogy beszélt az apáttal, s megegyeztek, hogy beöltözik ő is, mint négy pajtása - pedig nagy urak fiai -, ha apja, mostohája beléegyezik.

Szavai nagy ámulatot keltettek. Farkas sokáig ült mozdulatlanul, azután a bajuszát kezdte rágicsálni, s hümmögött. Végül fölkelt, szorosabbra vonta övét, s kiballagott a lovához. Ha nagy gondban volt, mindig kiment a lovához.

- Hát végképp elszánád magad, Györki? - suttogta Hajnal meghatottan.

- Ha én elszánom magam, azkor végbe is viszöm. Ösmerhettök - düllesztette ki a mellét Györk, s közönyösen legyintett.

- Hát csak pap leszöl, he?

- Szólottam.

- Istenöm, mely dücsőség, mely nagy ékösség száll erre a házra... - fohászkodott Hajnal.

- Nem azért teszöm, mert velági dücsőség s ékösség - korholta Györk összevont homlokkal. - Hanem mert a nehéz útra adom magamat, Isten dücsőségére.

- Értöm, fiacskám, értöm. De azért mégis nagy dücsőség s ékösség. Imádsz érettünk, Isten jorgalmába ajánlasz engöm es, szegény asszonyi állatot s apád nagy bűneit. Meg a kis öcsédet, Istefánkát es. Meg néhai anyád lelkét.

Györk erre nem felelt.

Nagy sokára bejött Farkas. Komoly képpel lépett be, még komolyabbal, mint rendesen. Ezúttal nem ment a fekvőhelyére, hanem leguggolt a tűz mellé, hosszan belebámult s töprengett. Végezetül csak ennyit mondott:

- Úgysem való vagy te sömmire. Nem bánom. Mint brát, Isten dicsőségét szolgálod. Löhet belőled jó pap.

Ezzel hát ráütötte Györk szándékára a nagy pecsétet. Az út megnyílott. Csak rá kellett lépni.

- Azkor holnap elmegyünk-e hát az apát úrhoz? - kérdezte, mintha csak arról lenne szó, hogy szedjenek-e rőzsét. De szíve olyan vadul vert, hogy vissza kellett nyelnie.

- El.

- Jól vagyon.

Azzal figyelmeztetés nélkül a fekvőhelyére ment, s lefeküdt. Apja még sokáig ült a tűz mellett, szótlanul bámulta a parázs játékát s elgondolkozott. Nagy csend volt az egész világon.

Györk még akkor is ébren volt, amikor az első kakasszó megzendült. De tudta, hogy apja, mostohája sem alszik. Csak a kis Istefán aludt békésen bölcsőjében.

*

Úgy érezte, nekifutott egy nagy szakadéknak, hogy átugorja, a parton embertömeg áll némán, nem bíztatja, csak lesi, sikerül-e. Ha nem sikerül: kitöri a nyakát, az árok mélyéről nem hozza föl senki. De mert nekifutott, ugornia kell. Nem akarta senki, hogy ugorjék. Maga hirdette ki világgá, hogy lássák csak, ugorni akar. Most hát nekifutott, s az árok egyre közeledett.

Nem tudott aludni, enni, tanulni ezeken a napokon. A klastrom magas barna falait látta akkor is, ha nem gondolt rá. A falakon belül a faragott oszlopokat, a virító képeket, a folyosók boltíveit, a feszületek kitárt ágait. A csillogó ablakokon besugárzó különös fényt, gyertyák lobogását. Hallotta a nagy épületet állandóan betöltő halk zümmögést, mint valami óriási méhkas éneklő zúgását. Érezte az illatokat, amelyek tömjén, hervadó virágok s a konyhából fölszálló gőz szagából keveredtek. Képzeletben ott járt-kelt a klastromban, a barátokkal evett, imádkozott, társalgott, tanult. Izgalmában nem találta a helyét.

Hajnal tiszta ruhát készített neki, párolás előtt áhítatosan fölsóhajtva: "Mint a hó, olyan fehér légy." Györk nadrágja korcába még egy kis kenyérdarabkát is varrt titkon, hogy szerencsét hozzon viselőjének.

Farkas úgy viselkedett, mintha semmiféle nagy esemény nem történnék a családjában. De Györk azért észrevette, hogy hosszan s elgondolkozva nézi őt, s fölsóhajt. Az jutott-e eszébe, hogy lám, mégis lesz a fiából valami? S titkon örül jóslatai csődjének? Még kevesebbet szólt, mint rendesen, de nem volt olyan szigorú. Istefánkát többször az ölébe vette, s megcsiklandozta. Nem vetett olyan szigorú, rendreutasító pillantásokat Györkre, sőt Hajnalra sem. S két nappal Györk bevonulása előtt az erdőre sem ment ki, hanem elballagott Oporhoz, s megbeszélte vele a tennivalót. Amikor hazajött, szelíden vetette oda Györknek:

- Opor sok szöröncsét kíván. Cseperke kedég tisztöltet általam.

- Köszönöm - szólt fölmagasztosultan Györk, de szívére szomorúság ereszkedett, s magában hozzátette: "Majd megfordítanád még te az én lábnyomomat..."

Megint az ijedtség borzongása futott végig a hátán: hát most már ugorni kell, itt a szakadék. Aztán arra gondolt, hogy Isten és minden szentek látják őt a magasból, s elégedetten bólogatnak.

A klastrom ott állott a falu fölött, mindenki láthatta mindennap, akár be is mehetett, ha akart. Maga Farkas gyakran megfordult benne. Ismerte a frátereket jól. Györk is odajárt mindennap, szinte otthon volt már a klastromban. Mégis, azon a reggelen, amikor indulniok kellett, Farkas a szokottnál korábban kelt, az ajtó előtt hosszasan fohászkodott, majd szótlanul s nagy gonddal öltözött ünneplőbe. Vadonatúj csizmáját húzta föl, a szegről leakasztotta s gondosan magára csatolta azt a régi övet, melyet nagyapjától örökölt, haját megfésülte, újra bezsírozta s befonta. Györkkel hasonlóképpen cselekedett Hajnal. Mintha ölbéli kisfiú lenne, minden ellenkezést elhárítva magához vonta, leguggolt, megigazgatta övét, megfésülgette, bekente, s szépen befonta barna haját. Györköt bosszantotta a becézésnek beillő gondoskodás, nyűgösködött, dörmögött, hisz nem kisgyermek már ő, föl tud készülni maga is. De Hajnal csak sajnálkozó büszkeséggel s könnyes meghatottsággal nézte s nem törődött a huzakodásával. Végezetül még meg is csókolta, amit Györk már dühös ellenkezéssel fogadott. Azonban hiába mutatta magát erősnek, torkát meghatottság szorongatta.

A reggel teljes tavaszi pompájában ragyogott, a fák, a kis házak a virító zöldben sohasem voltak olyan szépek, mint ma. Virágillat hömpölygött édesen, lepkék csapongtak, méhek zümmögtek, legyek táncoltak a napsugárban. Györk körülnézett, és mélyen magába szívta a tavaszt. Az égbolt magasan, magasan tárult ki fölötte, s oly kék volt, mint a szép arcú szent asszonyok palástja.

Hajnal megölelte, megcsókolta Györköt, s még egyszer a fülébe súgta:

- Imádj érettünk, bűnösökért, fiacskám... Engedj meg, ha mi rosszat tevék... Légy közbenjárónk Isten Atyánknál, Jézus Úrnál, Mária Anyánknál...

- No, hisz csak ide megyök a klastromba - mosolygott Györk, hogy titkolja zavarát s megrendülését.

Amikor elindultak, Hajnal szitát dobott utánuk. És szerencsét hozó szavakat mormolt.

Farkas ezúttal nagyobb figyelemre méltatta a jelentős jeleket. Üres edényt vivő emberrel nem találkoztak. Öregasszony nem jött velük szemben. Fekete kutyát, macskát sem láttak. Péntek sem volt, hanem vasárnap, méghozzá Újhold utáni harmadik vasárnap. Ragyogó tavasz, tele illattal, madárcsicsergéssel, fecskék vidám cikázásával. Minden a legszebb rendben volt, minden nagy szerencsét mutatott. A jelek szinte ránevettek Györkre meg az őket komolyan fontolgató Farkasra. Jobb kezdést kívánni sem lehetett volna.

Szótlanul ballagtak a dombon fölfelé, ezúttal nem úgy, mint régen. Györk szerette volna megfogni apja kezét, de nem merte. Farkas azonban érezte Györk szándékát, mert megállt, megköszörülte a torkát s így szólt:

- Mégis Isten ujja vala, hogy elhozálak perjel atyánkhoz akkor...

S megint továbbindult.

A kopogtató ünnepi döngéssel törte meg a vasárnap csendjét, a kisajtó mély tisztelettel köszöntést nyikorgott rájuk, a kapus fráter mosolygott, s biztatóan Györk friss zsírtól fényes hajára tette a kezét. Megérkeztek.

Ugyanakkor Opor, a ház előtt ülve és sütkérezve, kitekintett a vár felé vezető útra s így szólt:

- Amott megyen Farkas meg Györki. Most mönnek a klastromba.

A házból kilépett Biola, Opor felesége, s kezét szeme elé tartva, hosszan nézte a két lassan ballagó, ünneplő fehérbe öltözött alakot.

- Most megyen brátnak - állapította meg. - Bódog embör Farkas, hogy ily jámbor családja vagyon. Isten Atyánk szöröncsét áraszt reá.

Biola nem volt már fiatal asszony, sok gondja-baja volt gyermekeivel, de még több a vén Gyilánnal. A sok korholás már egészen a természetévé vált. Most is, hogy Györköt ilyen dicső pillanatban látta az apjával ünnepiesen lépegetni a porban, elkurjantotta magát:

- Lásd, Vajka! Hol vagy hát? Ott megyen a pajtásod, Isten dücsőségére száná magát. Te kedég naponta kifogod a verést.

Vajka előcammogott egy darab köleslepényt majszolva. Közönyösen nézte régi cimboráját, semmi csodálat vagy irigység nem látszott rajta.

- Annyi ragya legyen a képemön, ahány pap bémegyen a Mönnyek országába - dünnyögte.

Biola könnyedén szájon csapta Vajkát, s befordult megint az ajtón. Nagy gyakorlata volt ebben a mozdulatban. Bal kézzel, visszájáról szokott legyinteni, s mindig talált. Pedig Vajka ismerte a keze járását, s résen volt. Igaz, hogy az ütés nem fájt. Most is kacagva ugrott odább, mint a csikó, kinyargalt az útra.

A farkasnéző lyukon a házból hosszan, izgatottan leselkedett ki Cseperke. Ezúttal csakugyan farkast mutatott a lyuk, Farkast meg a fiát. Ott mentek nesztelen mozgással a szürke úton, bokrok, fák takarták el őket egy-egy pillanatra, hogy azután annál ragyogóbb fehérséggel villanjanak elő ismét a napfényre. Igen, ott ment Györki a klastrom felé lassan, meggondoltan, barna haja ezüstösen csillogott.

Cseperke ingben volt, a fal mellett álló alacsony koporsón térdelt, hogy jobban lásson, haja az arcába csüngött, barna szeme csillogott. Hát igen, kiadta az útját Györknek. Az erdei ház kellett neki... Meg Busa. Most ott megy, hogy barátnak öltözzék. Bezárkózik a klastromba, örökre elhagyja a világot... Talán csakugyan Esztrigánba kerül majd, a király udvarába. Fényes urak, tudós püspökök közé. Egyszer püspök lesz ő is.

Látta Györköt mint püspököt, bíborpiros palástban, magas, aranyos süveg a fején, nagy aranykereszt a mellén, előtte fehér inges papok sora, utána a nép. Aranyfejű bot volt Györk kezében, arca méltóságos nyugalommal emelkedett a sokaság fölé, barna szeme elnézett az égre.

Hát nem lesz kis ház az erdőben, igazán nem lesz...

Nem élnek, mint két vadgalamb.

Nem lesz kis Györki, kis Vajka, Opor, Cseperke meg még a többi, akit Isten ád. Hiszen Busával csak nem raknak házat az erdőben?

Cseperke sírt.

Azután gondolt egyet. Inge csücskében megtörölte könnyes arcát. Leugrott a koporsóról, s mintha csak úgy ődöngene, kiballagott az útra, ahol előbb Farkasék mentek. Leguggolt, hosszan vizsgálta a földet. Végre fölfedezte a nyomokat. Egy nagy meg egy kicsiny csizma könnyű nyomát. Gondosan összekaparta a földet Györk lábnyomán, s visszafutott vele. Hátul a héj alatt az árnyékon, ahol nem láthatta senki, egy kis kőmélyedésben szájába vett vízzel sarat csinált a földből. A sárból emberi alakot gyúrt. Szemet is bökött bele. Gallyacskával szájat formált neki. Azután gondosan eldugta a házvég gerendája alá.

Egész nap futkosott, játszott, nevetett.

Este pedig kisurrant, leült egy tuskóra, melyen az öreg Gyilán apa szokott sütkérezni, s izgatott, reszkető kézzel egy csonttűt szurkált a sáremberkébe. Suttogott hozzá:

- Ne tudj nyugonni soha... Fájjon mindön tagod, mindön porcikád... Kórság gyeterjön, míg vissza nem jössz... Fájjon a kezed... - s kéjjel beleszúrta a tűt az alak karjába -, fájjon a lábod - a lábába szúrt -, fájjon a fejed... Fájjon a szömöd... Fájjon a szüved...

A szívébe szúrta legmélyebben.

A Hold szelíden siklott az ezüstfehér felhők között, s a faágak árnyékából fekete csipkéket szórt a földre. Könnyű szél támadt, a levelek susogtak. Cseperke ijedten surrant a ház végébe, az összeszurkált szobrocskát a gerenda alá dugta, s magában csöndesen dúdolgatva bement a sötét házba. Ledobta magát a farkasbőrre, arcát a simogató prémekbe temette, lélekzetét visszafojtotta, azután folyni, folyni kezdtek a könnyei, mint a patak. Melegen omlottak a kezére, mellére...

Süket csend volt körös-körül. A farkasbőr alatt Gyilán apa horkolását sem lehetett hallani.

*

Györk szemére is nehezen szállt álom. A roppant falak körülfogták, magukba zárták, mint vízicsigát a kemény héjteknők. És mégis mintha állandó zörgelődés, suttogás, sóhajtozás, libbenő járás-kelés neszezett volna a roppant házban. Györk igen fáradt volt, a dormitórium hűvös és csendes, mégsem tudott elaludni. Szeme majdnem leragadt már, de új és új képek kavarogtak előtte.

Talán most vetik a véniákat a bűnbánó, aludni nem tudó fráterek? Talán most korbácsolják magukat és egymást? Most nyögnek és sóhajtoznak a fájdalom és bűnbánat gyötrelmében? Talán vér csurog a padlóra, és mezítelen lábak reszketnek a gyertyafényben a szorosan zárt, vastag cellaajtók mögött?

Fölült, és feszülten hallgatott. De csak társai egyenletes, békés lélegzését hallotta. Valamelyik, talán Anselmus, beszélt álmában, nem lehetett érteni, mit. Újra lefeküdt, magára vonta a pokrócot, s behunyta a szemét.

A szentek bizonyosan most szállanak le a falakról, az angyalok most röpködnek keresztül-kasul a házban suhogó szárnyakkal. Most társalkodnak deák nyelven...

A falak némák voltak s mégis tele hanggal, mozgalommal, élettel.

Ördöng is ilyenkor settenkedik elő, hogy megkísértse Isten szolgáit, ha ébren nem tudja, hát álmukban. Talán az ő patáik koccannak halkan, az ő szárnyuk zendül halk surranással, az ő csábító szavaik susognak.

Ott áll a fák alatt a kis ház, nagyobb, szebb, mint a többi. A nagy körtefához kötve tehén kérődzik. A ló megbékózva legel a harmatos fűben. Három kutya futkos szorgalmasan a ház körül. Duna, Szellő meg Rika. A fák lombjai között tyúkok alszanak szárnyuk alá dugott fejjel. Csendes fekete surranással röpdösnek a bőregerek.

Ott áll egy ház a kis fák alatt, benne mély csend és sötétség. Az egyik vackon Opor alszik Biolával, a másikon Vajka a bátyjával, a harmadikon Gyilán bácsi horkol. És az egyik sutban vastag farkasprémen Cseperke. Milyen messze került tőle. Ölnyi vastag fal, nehéz tölgykapu, mély árok választja el őket. Még a nyáron együtt ültek az ölnyi fal, a mély árok mellett, és csókolóztak, mint két vadgalamb. Kis házat akartak építeni az erdőn. Milyen régen volt. Akkor őt még Farkasfia Györknek hívták.

Fehér ingben, bő fehér gatyában s mezítláb járt. Most nehéz csuhája van és saruja. A kis ház messze eltűnt, mint az álom.

És van egy kis ház fönn a Zengőn, a Réka patakja mellett. Óriási tölgyek s fenyők veszik körül. Kis koromfekete kutya őrzi. A házban ütött-kopott, különös alakokkal s betűkkel beírt vén dob hever, szarvascsont dobverőkkel. Zacskókban orvosságos füvek, szárított gyökerek, porrá tört magvak csüngenek. A falon rézzel, ezüsttel vert íjak, tegzek. Aranyos kard. Sótartó meg ivótülkök. És egy csengőkkel díszített sallangos köntös. A sutban nyírkéreg bocskorok.

Fejérlófia is elmaradt messze az erdőben. Mintha álom lett volna.