NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET
IV. KÖTET: A NÉPVÁNDORLÁS KORA – AZ ISZLÁM
VI. RÉSZ: AVAROK
XLI. A keresztyénség és az avarok           XLIII. A szlávok neve és eloszlása

XLII. FEJEZET.
Avarország bukása.

1. Nagy Károly első hadjárata.2. Nagy Károly többi hadjáratai. Avarország vége.

 

1. Nagy Károly első hadjárata.
(788–791.)

Ily jelentéktelen csetepatékban fogyott az avarok ereje, midőn csakhamar veszélyesebb ellenségök támadt a frankokban. Pippin halála után 768-ban fia Nagy Károly következett a trónon s a frank birodalom ő alatta érte el emelkedésének tetőpontját. A távol keleten fekvő Avarország két felől is szomszédja lett Nagy Károly birodalmának, u. m. egyfelől Bajorország és Thüringia, másfelől Olaszország és a hozzá tartozó Friaul felől.

782-ben Károly országgyűlésre hívta össze hűbéreseit Paderbornba. Ez országgyűlésen megjelentek az avarok küldöttei, kik a kagán és jogur nevében értekezni jöttek Károlylyal azon határvillongások felől, melyek köztük és a bajorok közt fenforogtak. «Károly jó indulattal hallgatta ki őket, erélyes választ adott nekik, úgy bocsátotta el őket,» – úgymond az egykorú forrás.

A bajor herczeg II. Tassilo, Nagy Károly ellen szövetségre lépett az avarokkal. A kagán sereget küldött Itáliába, hogy ott csatlakozzék a görögökhöz s egy másikat Bajorországba, melynek az volt a czélja, hogy felbátorítsa a bajorokat, kik nem voltak hajlandók a frankok ellen föllépni. E vakmerőségre Károly elhatározta, hogy az avarokkal végleg leszámol. A kagán és jogur hiába küldtek követeket 790 tavaszán a wormsi országgyűlésre, hogy ha lehet a háborút akadályozzák meg; Nagy Károly röviden elbánt a küldöttekkel s kinyilatkoztatta ünnepélyesen, hogy példás büntetéssel fogja sujtani az avarok tűrhetetlen gonoszságát, melyet a frank nemzet s Isten egyháza ellen elkövettek.

Majdnem két esztendeig folytak a hadi készületek az avar hadjáratra, s mikor Károly már elegendő embert, lovat, élelmiszert gyűjtött, Regensburgba tette át főhadiszállását. Elkisérte őt ide neje, Fastrade királyné is. Károly e hadjáratba magával vitte 13 éves fiát, Lajost, Aquitania királyát, kinek maga kötötte fel oldalára a kardot a sereg szeme láttára s ezzel egyszersmind katonává avatta. Ezután egyenesen az Enns partjaira sietett Károly, hol az a hadosztály állott, melyet személyesen szándékozott vezérelni.


I kezdőbetű N. Károly evangeliariumában.
A bécsi cs. műtört. gyűjteményben.

Míg a frank hadak Avarországot szemben voltak megtámadandók: az itáliai seregnek, Pippin király vezérlete alatt, az Alpokon által a Dráva és a Száva völgyeiben kellett előnyomulni. A támadó hadsereg két szárnyra oszlott; az első szárny, mely frankokból, alamannokból és svábokból állott, s melyet Károly maga vezetett, azon feladattal volt megbízva, hogy a Duna jobbpartján, mely hadászatilag nagyon fontos vonal volt, üt reá Pannoniára. A másik szárnynak, mely szász és fries csapatokból volt alakítva, a balparton kellett előhaladnia. Ezt a szárnyat két kitünő frank tábornok vezérelte, Theuderich gróf és Megenfrid főkamarásmester. A folyamon is tekintélyes számú hajóhad indult alá s czélja az volt, hogy hol a jobbparti, hol a balparti szárnyat támogassa a szükség szerint. Pippinre az a feladat hárult, hogy augusztus végén az Alpokon legyen s azonnal Alsó-Pannoniába nyomuljon; a dunaparti hadmüvelet megkezdése szeptember első napjaira volt tervbe véve.


Nagy Károly lovas szobra.
A Carnavalet-i múzeumban.

Nagy Károly átkelvén az Enns folyón, jó darab földön vonult át, a nélkül, hogy ellenségre talált volna; ez volt az a vitás terület, mely fölött annyi ideig versengtek az avarok és bajorok. Átkelt az Ips folyón is s eljutott egészen a Hunnhegyig. E hegyen erődítmény és védfal állítá meg Károly seregét s átellenben, a Duna másik oldalán, hol a Kamp folyó torkolata van, mintegy folytatásul vonult el a másik gyepű, mely Theuderich gróf hadosztályát tartóztatta fel. Ezt azonban csakhamar elfoglalta Theuderich, de a hunnhegyi erőd és töltés ellen hiába kisérlette meg Károly több ízben az ostromot, mindannyiszor kénytelen volt visszavonulni; az avarok hajítógépeikkel nagy veszteséget okoztak seregében. Azonban ekkor már attól féltek az avarok, hogy az út el lesz zárva hátuk mögött; minélfogva nyájaikkal együtt elhagyták az erődöt s részint a sűrű erdőkben, részint a legközelebbi helyeken vonták meg magukat. A frankok lerombolták a hunnhegyi erődöt, fölégették a kerítéseket s széthányták a töltéseket. Károly örömmel jelentette feleségének a kétszeres diadal hírét, mely oly szerencsésen nyitotta meg táborozását.

Nem messzire a mai Bécstől, egy másik ringet csak nagy ütközet árán vehettek be a frankok s azután nem találtak ellenállásra egész a Rába folyóig. Theuderich gróf meg a Duna balpartján rombolt le egy gyepűt, mely a Vág mentén épült s mintegy kulcsául szolgált a Kárpátoknak. Ekként a szárazföldi hadak mindketteje sikeresen oldotta meg feladatát s most a hajóhadon volt a sor. A Vág és Rába torkolata közt, a ma Csallóköznek nevezett szigeten, az avarok jól elsánczolták magukat s bár nem szólnak róla a történelem adatai, valószínűnek látszik, hogy e szigetet erős ostromzár alá fogta a frankok hajóhada. Elég az hozzá, a Duna szigetén mindenütt súlyos vereséget szenvedtek az avarok. De nem kisebb veszedelem fenyegette őket délről is. Ugyanis Pippin, legfőképen longobárdokból és friauliakból álló seregével, utasításához híven, egyenesen Alsó-Pannonia felé tartott, hogy ott oldalba támadja az avarok erődjeit s Károly hadaival egyesüljön. Az Alpok hágóira augusztus 28-án megérkezvén, onnan a Dráva völgyébe szállott alá, hogy az úgynevezett sirmiumi félszigetbe nyomuljon. Itt a belső ringek egyikét találta, mely igen sok kincset rejtett magában, mert az avarok azt hitték, hogy az leginkább védve lesz az ostrom ellen. Az avarok kétségbeesetten küzdöttek; mindazáltal a ring elfoglaltatott s a benne talált zsákmány bőven jutalmazta a vívó sereg erőfeszítését. A hagyomány azt beszéli, hogy itt Pippint is elragadta heve, s a sáncz megrohanásakor nyílvesszővel találva, leesett lováról.

A frank hadak fegyverét egész Pannonia megérezte s a dunántúli avarok mindnyájan kénytelenek voltak meghódolni. Most már csak a Dunától és a Tiszától keletre eső területek voltak hátra. Az idő azonban nagyon előre haladt és ezenfelül még dögvész is ütött ki, mely iszonyúan pusztított a hadsereg lovaiban. Károly tehát olaszországi seregét a Póhoz küldvén vissza, saját hadtestét és a Theuderich grófét az avar határszéleken elhelyezvén, Pippin fiával Regensburgba vonult, hogy a karácsonyi ünnepeket itt ülje meg.

Ekként Károlynak sikerült kikezdenie az avarok hatalmát, s ha más vállalatai meg nem kötötték volna kezét, országukat már a következő években eltörölte volna a föld szinéről.

 

2. Nagy Károly többi hadjáratai. Avarország vége.
(792–826.)

Az avar nép már így is teljesen megsemmisültnek érezte magát. A hegyek közt és erdőkben szétszórva, eszébe sem jutott, hogy fegyvert fogjon, midőn a szászok követsége ismét forrongásba hozta. Ezek fölszólították, hogy egyesüljön velök a frank járom lerázására. Azonban a békepárt felül kerekedett, s ekkor egy Tudun nevűt választottak kagánnak, ki tüstént követséggel kereste fel Károlyt, azzal a kijelentéssel, hogy népével egyetemben a frank király oltalma alá veti magát és szivesen fölveszi a keresztséget is. Nagy Károly ridegen elutasította az avarok követeit, kik épen e miatt igen leverten tértek vissza hazájokba.

Nemsokára ezután az olaszországi hadsereg karinthiai és friauli osztálya Herich herczeg vezérlete alatt Pannoniára ütött, s a Duna balpartján is megindult a nyugati hadsereg Pippin király parancsnoksága alatt. Károly ismét két oldalról támadt Hunniára, azzal a czéllal, hogy most előnyomul egészen a Tiszáig. Herich 796 tavaszán megrohanta az avarok egyik belső ringjét s ott tömérdek zsákmányt foglalt el, melyet egyenesen Aachenbe küldött. A fiatal Pippin király pedig a Tiszáig nyomulván, abban a dicsőségben részesült, hogy bevette a kagánok ringjét, mely a nemzeti kincseknek valóságos tárháza volt. A kétségbeesett Tudun kegyelemért könyörgött, Pippin azonban nem nyugodott addig, míg az avarok fejedelmi székhelyén ki nem tűzte zászlaját. A béke a kagánok ringjének romjain köttetett meg s Pippin kisérve Tudun és a legelőkelőbb avar főnökök által, bevonult Aachenbe, hol atyja várakozott reá.

Pippin nagy diadalmenettel tért vissza a birodalom fővárosába. Előtte vitték az ellenségtől elfoglalt zászlókat, fegyvereket, s hosszú sor fedetlen kocsiban az avar királyok kincseit. A menetet komoran követték Tudun és társai, s midőn az avar fejedelem Nagy Károly színe elé jutott, térdre ereszkedett előtte s hűséget esküdött neki a frankok szertartása szerint; egyszersmind kijelentette azt az óhajtását, hogy mielőbb keresztyénné szeretne lenni. Károly nem tartotta meg magának az avaroktól elvett zsákmányt, hanem szétosztotta egyházi és világi hívei közt. Mindenekelőtt a pápáról emlékezett meg s tömérdek kincset küldött Rómába.

Tudun megkereszteltetése nagy ünnepélyességel ment végbe. Midőn a kagán és társai a keresztyén hit igazságaiban eléggé megerősíttettek, mielőtt a keresztelő medenczéhez közeledtek volna, tetőtől talpig levetkőztették őket s a legfinomabb vászonból készült ingeket adtak rájok, melyeket megkeresztelkedésök emlékére ajándékul kaptak. A nagyfontosságú szertartásnak tömérdek nép volt a tanúja s a püspökök és apátok drága ékszerektől csillogó öltözetekben hajtották végre a szent cselekményt. A tudósok és költők levelekben és versekben üdvözölték a királyt, ki világot gyújtott e rettenetes barbárok szemei előtt, melyek örök sötétségre látszottak kárhoztatva.


Nagy Károly kardja.
Harun-al-Rasid ajándéka. Az aacheni dóm kincstárában.

A fényes ünnepélyek azonban nem vigasztalták meg Tudunt, ki azt hitte, hogy megkeresztelkedése fejében Károly meghagyja őt országa birtokában. Csakhogy keservesen csalódott; Nagy Károlynak szükséges volt a katonai állomásokat biztosítani Hunniában úgy az avarok fölkelése, mint a görög birodalom ellen. Ennélfogva megtartotta magának a két Pannoniát, bekebelezvén a frank területbe, mint Bavaria kapcsolt részét. Ugyanezt tette a Duna balpartjával a Vág vizéig.

Avarország többi része mint frank birodalmi hűbér szerepelt azután s az átruházási jog a frank király kezében maradt. A pannoniai tartományok élére grófok helyeztettek. Ekként a frank birodalom a görög birodalommal lett határos a Szávánál. Ez időtől fogva a sirmiumi félszigetet Franko-Chorion-nak, azaz frank vidéknek neveztek a byzanczi írók. Nagy Károly a hunnok, szlávok és pannoniai népek engedelmessége felől magát biztonságban akarván érezni, hogy megelőzze a byzanczi császárok és kagánok titkos szövetkezéseit, Bajorországból német gyarmatokat s Karinthiából szláv telepeket honosított meg a pannoniai Duna mellékein. Ez volt eredete Bécs és a régi nyelvünkben Bécsországnak nevezett Ausztria német nyelvű lakosságának. Az osztrák fővárost a németek mindenkor Wiennek nevezték s a Bécs elnevezés, mely csak a mi nyelvünkben és horvátokéban van meg, nyilván avar szó: mint a hogy maga ez a város is avar volt. Nagy Károly gyarmatosítási politikájának az eredménye, hogy Pannoniában lassanként gazdag német helységek emelkedtek.

Természetesen Nagy Károlynak ez az intézkedése teljesen elkeserítette az avarokat. Elégületlenségük tetőpontra hágott; megszegték a hűbéri esküt s megtagadván a keresztyén hitet, élökön Tudunnal, nyiltan visszatértek régi isteneikhez, sőt fegyvert is ragadtak. Nagy csapatban ütöttek először is Bajorországra, melynek határszéle gyöngén volt fedezve; meglepték a határőrséget s Gerold grófot, Károly feleségének testvérét, ki maroknyi népével ellenök sietett, bekerítették és megölték.

Károly a paderborni táborban, 799-ben értesült a történtekről s nagy fájdalommal töltötte el szeretett rokonának halála. De nem kevésbbé tartott attól, hogy az első baleset is fölbátorítja az avarokat és a görögöket s megingatja hatalmát Avarországban. Haladéktalanul rendeletet bocsátot ki, hogy hadai Bajorországban gyűljenek össze s maga is Regensburgba sietett, hogy a mozgósítást onnan kisérje figyelemmel.

Borzasztó volt ez a háború s egész 803-ig eltartott; az egykorú irók mindazáltal csak e rövid, de sokat mondó szavakban hagyták fenn emlékezetét: «Tudun és az avarok meglakoltak álnokságukért!» 803-ban eltünik Tudun s utóda, Zodán, a frank király lábai elé veti magát és országát. Ezzel teljesen meg volt hódítva Avarország és Károlynak első dolga volt, hogy rendezze benne a közigazgatást. A pannoniai határszélre öt grófot állított, u. m. Gontrámot, Berengárt, Albrikot, Gitefridet és egy másik Geroldot. Egyúttal egész Hunniát a salzburgi püspök egyházi fönhatósága alá helyezte. Valószínű, hogy Zodán, magát a frankokkal megkedveltetendő, ugyanazt tette, a mit Tudun, keresztyénné lett; utódai legalább azok voltak. 805-ben a kagánt kereszt-néven Theodorusnak hívták s utána Ábrahám következett, kit a Fischa nevű folyó mellett, a passaui egyházmegyében, nem messze Bécs városától, kereszteltek meg.

Most már a legfőbb feladat volt az avarok megtérítése. E feladat megoldásában részt vettek a világiak épen úgy, mint a papok. Az avarok, a mikor már késő volt s állami önállóságuk összetört, lassanként keresztyénekké lőnek; de ezzel azután el is vesztették faji különvalóságukat.

A mint az egykor hatalmas Hunnia le volt tiporva, mint éhes keselyűk csaptak le rá a köröskörül leselkedő szlávok. A szerbek, fehér horvátok, csehek, morvák, lengyelek egymásután törtek be a Kárpátok szorosain, mialatt a bolgárok dél felől intéztek támadásokat. Hiába fenyegette Károly e fegyelmezetlen népeket, hogy hadsereget fog küldeni ellenök, azért ezek csak folytatták rablásaikat: a falvakat fölégették, a lakosokat leöldösték s nyájaikat elhajtották. Végre is az avarok nem tehetvén egyebet, fölkérték Nagy Károlyt, hogy telepítse át őket Pannoniának Carnuntum és Sabaria (Szombathely) közt fekvő vidékére, mit Károly készséggel teljesített is. Az avarok vezetője, Theodorus azt a jogot nyerte, hogy a kagáni czímet és rangot viselhesse. A szlávok ellen pedig Nagy Károly idősebbik fiát küldötte ki egy nagy sereggel. E háború roppant vérengzéssel negyven napig tartott, de a szlávokat még sem sikerült megzabolázni. A 811. évben három avar követ, Kán, Zauk és Tudun, Károly elé járult, hogy előtte a szlávok főnökeivel egyetértve megállapítsák határaikat. Károly utódai alatt már a szlávok oly előnyöket vívnak ki maguknak, hogy a Vág folyó mellékein egész birodalom áll elő Nagy-Morvaország nevezete alatt, mely mindaddig veszedelmes ellenfele marad a frank birodalomnak, míg a IX. század végén a beköltöző magyarok csapásai alatt össze nem omlik.

Nagy Károlynak ez a hódítása nagyjelentőségűvé vált arra a területre nézve, mely oly hosszú ideig az avarokat uralta. Az avar föld egy jó részéből alakúlt a keleti határgrófság (Ostmark), mely sokkal később azután Ausztria nevet vőn fel. Ettőlfogva a Duna partjain sűrűn keletkeztek német telepek s ezek rokonaik sorából évszázadok mulva is vonzottak ide új meg új jövevényeket. A nagy uralkodó utódai a császári trónon, az egykori Avarország helyén alakult Magyarországot fegyverrel szerzett örökségének tekintették s nem szűntek meg arra jogot formálni; mígnem a császári és magyar királyi korona közt hosszas küzdelmek után sikerült a ma is meglévő kapcsolatot létrehozniok. Nem is gondolná az ember, hogy a mai állapotok gyökérszálai milyen réges-régi időkbe nyúlnak vissza …

Még két ízben emlékezik meg a történelem az avarokról. 819-ben részt vesznek a horvátok főzsupánjának, Ljudevitynek lázadásában; azonban három év mulva már, nagy ajándékokkal, követeket küldenek az aacheni országgyűlésre, hogy Jámbor Lajos haragját kiengeszteljék. Végre a haldokló népről utóljára 826-ban II. Eugen pápa levele értesít, melyet Tudun kagánhoz és Mojmir morva fejedelemhez intéz. A pápa felhívja őket, hogy állítsák vissza azon régi püspökségeket, melyek Pannonia és Dacia tartományaiban a rómaiak és gepidák uralma alatt virágzottak. Azután következőkép folytatja: «Hogy illő oktatást nyerhessetek, arra a körötökben felállított püspökök száma távolról sem elég, mert népetek egy része még a pogányság tévelygéseibe van merülve, minthogy hithirdetőjük nem lévén, Isten igéje hozzájok nem hathatott. Találjatok ezért módot benne, hogy segítséggel és pártfogással szolgáljatok főtisztelendő érseketeknek, Urolfnak, a ti legfőbb pásztorotoknak, hogy birtokaitokban a püspököket beállíthassa. Az egyházi törvények szerint fölszentelt papok a ti és gyermekeitek javára s Isten szent nevének dicsőségére vissza fogják állíthatni az egyházakat, melyekről hírből tudjátok, hogy hajdan nálatok léteztek, ha birtokaitok jövedelméből örök időre elegendő összeget ajándékoztok ezen egyházak fölállítására és papjaik fizetésére. Állítsatok püspökséget mindenütt, a hol szükség lesz rá, s hol a hely alkalmas volta kivánja, egyszóval mindenütt, a hol még némi nyoma mutatkozik székesegyházaknak. Ennek hiányában főpásztorotokra bizzuk, hogy ott állítson püspöki székhelyeket, a hol szükségesnek tartandja s őt rendeljük közöttetek az általunk kezébe adott egyházi tekintély letéteményesének.»

Ez az utolsó történeti adat az egykor oly hatalmas avarokról, s csakhamar a nemzetek sírjába merült e nép, mely harmadfélszáz esztendeig volt birtokában Attila örökének s tartotta folytonos remegésben a művelt világot. Mikor hazájukban két emberöltő múlva megjelenik a honkereső magyarság, hírök-hamvuk sincsen már s az egykori Avarország térségein csupa merő szlávság tanyázik. Azonban nincs kizárva annak a lehetősége, hogy megmaradt töredékeik szaporították a beköltözött magyarság számát. A magyar mondákba egy kis szálacska avar hagyomány sem került bele s nemzeti krónikásaink épen semmit sem tudnak az avarokról.

Mindazáltal el kell ismernünk azt az érdemüket, hogy ők egyesítették először hosszú időre azt a területet, mely ma Magyarország nevét viseli.

Az anyaföld keble, mely halottaikat befogadta, nem volt az avarok iránt olyan mostoha, mint a népek emlékezete. Híven megőrízte és apránként vissza is adja azokat a tárgyakat, melyeket ez a nép halottjaival együtt bele rejtett. Nem egy olyan lelet került már elő hazánkban, melyről a szakemberek egész biztossággal megállapíthatták, hogy az avarok hagyatéka, sőt voltak olyanok is, mint pl. a kunágotai, szentendrei és pusztatóti leletek, melyekben az avarokkal egyidejű byzanczi pénzeket találtak. De legnevezetesebbek a torontálmegyei nagy-szentmiklósi aranykincs pompás edényei, melyekről újabb időben tünt ki, hogy szintén az avar uralom emlékei. Ez edények és emléktárgyak indás díszítményeit két szembetünő sajátság jellemzi. Az egyik az, hogy a díszítményül szolgáló indák gyakran görbe végű pálczatagok idomát veszik föl; a másik pedig a levéltövek, szárak, szirmok és mellékhajtások gyűrűs összekapcsolása. Kétségkívül a byzanczi művészetnek Kelet ötvösségével való ölelkezése. Nevezetesebb avar leletek még: a túróczm. blatniczai (rendkívül díszes markolatú kard, szíjdíszítmények és szíjvégek), a bökény-mindszenti (fibulák, csatok és szíjdíszítések), a mosonym. csúnyi (szíjvégek, kardok, balták, lószerszámdíszek, gyöngyök, függők és vonaldíszes agyagedények), a keszthelyi (lovas sír: szíjvégek és díszek), a csongrádm. mártélyi (kengyelek, lándzsacsúcsok, szíjvégek, karpereczek, gyöngyök, edények stb.), a pozsegam. pesztrováczi (függők, csatok és szerszámrészek) szegedöthalmi (kengyelek, zablák, csatok, szíjvégek) és a nógrádm. sziráki (kengyel, zabla, kardok, csákányok, csatok, szíjvégek, karpereczek, függők stb.).

A sírmellékletek is azt bizonyítják, hogy az avarok fényűzést kedvelő lovasnép voltak. A történelem adatai szerint is a fényűzés és a vele járó elpuhultság okozta vesztöket.


Jámbor Lajos Wormsban 833. junius 1-én kelt oklevelének hasonmása.
A münsteri kir. állami levéltárban.

Jámbor Lajos Wormsban, 833. junius 1-én kelt oklevelének hasonmása.
Az eredetinek nagysága 39 : 50 cm, pargamentlapon.
Fogalmazta és írta Hirminmaris.

Olvasása latinul:

In nomine domini Dei et salvatoris nostri Jesu Christi Hludowicus divina [ordivina]1 ordinante providentia imperator augustus, Omnibus sanctae Dei | ecclesiae nostrisque fidelibus, praesentibus scilicet atque futuris notum esse volumus, quodomo Corbagense monasterium in Saxonia propiciante domino cum consensu | fidelium nostrorum in honore sacti Stephani, protomartiris Christi, devotissima intentione fundavimus et ibi conpetentia subsidia quaeque prae manibus invenimus, | debita largitate praedicto sanctificationis loco nostra in elimosina contulimus, insuper etiam, quia locum mercationis ipsa regio indigebat, monetam nostrae auctorita tis publicam ultra ibi semper inesse Christo militantibus proficuam statuimus. Quatenus cum omnitegritate2 absque ullius contradictione vel impedimenti occassione locus | ipse sanctitatis omne inde reditum nostrae auctoritatis publicum possideat et utilitatibus monasterii perpetuis temporibus multiplicatum nostrum hoc largitatis do | num proficiat. Et ut fiduciali perpetuitate haec omnia nostrae auctoritatis dona sibi potiatur et teneat, anuli nostri inpressione subter roborando | firmare decrevimus.
Signum + Hludowici serenissimi imperatoris.
Hirminmaris notarius ad vicem Theotonis recognovi et subscripsi.
Data kalendas Junias anno Christo propitio XX imperio domni Hludowici piisimi augusti. Indictione XI. Actum Wormacia civitate. In dei nomine feliciter amen.


  1. Divina ordivina ordinante helyett divina ordinante olvasandó.[VISSZA]
  2. Omni integritate olvasandó.[VISSZA]