XIX. FEJEZET.
A pápaság a hatalom tetőpontján. III. Incze.

I. Frigyes utóda, VI. Henrik, kezdettől fogva mint atyja egyetemes politikájának örököse lépett fel. Mint atyja és a legkiválóbb római német császárok, Olaszországot tekintette azon alapnak, melyen a világra szóló római császárság épületét felépítheti s melynek megszerzésére házassága a siciliai herczegnővel több kilátást nyujtott, mint elődeinek a régi római császárság emlékeiből leszármaztatott hangzatos, de üres igénye. Minden ponton felvette atyja törekvéseit s tervei kivitelében következetessége és szivós kitartása által atyja méltó örökösének tünt fel. Nem közönséges államférfiui tehetségekkel rendelkezett, de hiányzott benne az a lovagias érzés és mások jogainak azon tiszteletben tartása, mik Frigyes alakját Németországban oly népszerüvé tették. Kapzsisága, megbizhatlansága s még inkább számító hideg kegyetlensége jellemére homályt vetettek.

A német ügyekben, atyja politikája szerint, megelégedett tekintélyének általános elismertetésével – primus inter pares állással – s mindenek fölött nyugalmat óhajtott, hogy szabad kezet nyerhessen olasz politikájának érvényesítésére s egyetemes, magasra törő terveinek kivitelére. A német trónváltozástól a középkorban szinte elválaszthatlan visszahatást azonban ő sem kerülhette el. Alig hogy I. Frigyes császár 1189 tavaszán a szent földre indult, Oroszlán Henrik számüzetéséből visszatért s rövid idő alatt régi birtokainak nagy részét visszahódította. Bár a külviszonyok Henrik királyra rendkívül kedvezők voltak, a mennyiben Oroszlánszivű Rikhárd angol király, Oroszlán Henrik sógora, Fülöp Ágost franczia királylyal szövetségben keresztes hadjáratra készült s így a Welfek ez oldalról segítségére nem számíthattak, Henrik nem használta fel a kedvező alkalmat a Welfek teljes megsemmisítésére, hanem sietett Fülöp kölni érsek közbenjárására békét kötni (1190 julius.). Oroszlán Henrik allodialis birtokain kívül visszakapta lübecki régi birtokának felét s ennek fejében két idősebb fiát kezesekül a király oldala mellé küldötte.

Henrik mérsékletét a Welfekkel szemben megmagyarázzák az Olaszországban ugyanakkor történt események. II. Vilmos siciliai király 1189 november 16-án meghalt s benne kihalt a normann uralkodó család férfi ága. Vilmos halála előtt megeskette a siciliai urakat, hogy halála után Constantiának és férjének VI. Henrik német királynak fognak hódolni, de a nemesség a német király trónralépésében a német uralmat és az ország függetlenségének elvesztését látván, Vilmos halála után Henrik igényeinek mellőzésével constantia féltestvérét, Roger herczeg törvénytelen fiát, Leccei Tankrédet emelte a trónra. III. Kelemen pápa, hogy a német és siciliai koronák egyesítése által a szent-széket fenyegető veszélyt elhárítsa, sietett, mint a siciliai királyság hűbérura, Tankrédet a korona birtokában megerősíteni. Henrik tehát, midőn Németországban az Oroszlán Henrikkel kötött béke után szabad kezet nyert, bevégzett ténynyel állott szemben, de igényeiről nem mondott le. Azonnal Olaszországba sietett s útközben atyja haláláról értesülvén, mindenek előtt a császári koronát akarta megszerezni. 1191 elején benyomult az egyházi államba, s midőn látta, hogy a pápa vonakodik kivánságát teljesíteni, a római senatussal szövetkezett. Tusculum városát, melyet előbb védelmébe és pártfogásába fogadott volt, kiszolgáltatta a rómaiak dühének s e hűtlenség fejében a senatus kényszerítette a pápát, hogy a gyűlölt német királyt császárrá koronázza (1191 ápril 15.). Henrik a siciliai királyság elfoglalására sietett, Nápolyt ostrom alá vette; de a nagy hőség és a láz tönkretették seregét s kénytelen volt 1191 nyarán az ostromot félbehagyva, Németországba visszatérni.

Ez volt az a pillanat, midőn az egész nyugoti keresztyén világ közvetve vagy közvetlenül érdekelve volt és állást foglalt a siciliai trónörökösödés kérdésében. Henrik újabb hadjáratra készült s hogy ennek sikerét biztosítsa, a pápa tiltakozása ellenére lefoglalta a Mathild-féle örökséget s egész Közép-Olaszországot császári kormány alá igyekezett vonni. Könnyű elképzelni, hogy a szent-szék a császári hatalom kiterjesztését az egész félszigetre minden módon igyekezett meggátolni. Coelestin pápa a császári koronázás után sem szünt meg Tankrédet Sicilia törvényes királyának elismerni s vele tartottak Németországban többé vagy kevésbbé nyiltan a Welf-család tagjai. E párthoz tartozott Oroszlánszivű Rikhárd angol király, Oroszlán Henrik sógora és Vilmos siciliai király özvegyének testvére, míg Fülöp Ágost franczia király, épen azért, mert természetes ellensége, az angol király, a Welfekkel, a pápával és Tankréddel szövetkezett, a császár oldala mellé állott.

Egyelőre a császár Németországban nehéz helyzetbe jutott. Bár atyja politikájához híven családja hatalmát és a császárság fényét Olaszországban kereste s a német fejedelmek nagy önállóságát korlátolni nem szándékozott, önkényre és erőszakra hajló jelleme, mely különösen a püspökségek betöltésénél Németországban is gyakran igen élesen előtört, felkeltette a német fejedelmek féltékenységét. A Welfek is mindent elkövettek a császárellenes hangulat ébren tartására, s az eredménytelen nápolyi hadjárat hatása alatt az Alsó-Rajna vidékén, hol kereskedelmi érdekek miatt erős volt az angol rokonszenv, már új király választásáról tanácskoztak. A mozgalom kiterjedt a szász földre és a Felső-Rajna vidékére; a mainzi érsek, a thüringiai őrgróf, Albert meisseni gróf csatlakoztak a felkelőkhöz. Már Ottokár cseh király hűsége is megingott s a legnagyobb veszedelem fenyegette a császárságot, midőn több előre nem látott esemény szerencsés összetalálkozása kimentette Henriket nehéz helyzetéből.

Oroszlánszivű Rikhárd angol király, a Welf-normann párt támasza, Palaestinából visszajövet Lipót osztrák herczeg kezeibe került, ki őt a császárnak kiszolgáltatta. Henrik lábbal tiporva az egyház és a lovagiasság törvényeit, fogságba vetette az angol királyt s hűtlen eljárásának minden felhasználható előnyét kérlelhetetlenül zsákmányolta. Azon fenyegetéssel, hogy Rikhárdot kiszolgáltatja főellenségének, Fülöp Ágostnak és a franczia királylyal szövetségben két oldalról intéz támadást, fegyverletételre és hódolatra birta a Welfeket és az alsó-rajnai fejedelmeket; a hosszú fogság által megtört Rikhárdot pedig, midőn a mainzi birodalmi gyűlésen (1194 febr. 2.) végre szabadon bocsátotta, arra birta, hogy 10,000 márka (körülbelül 31 millió korona) váltságdíjat fizessen és az angol királyság fölött ismerje el a császár hűbéruraságát. Hogy pedig olasz terveinek keresztülvitelére teljesen szabad kezet biztosítson, Rikhárdot a legnagyobb perfidiával a franczia király ellen uszította. Ily módon a welf-normann coalitiót szétrobbantva, az angol pénzen szerzett hadsereggel 1194 nyarán másodszor indult Olaszországba siciliai öröksége elfoglalására. Időközben Tankréd elhalt (1194 febr. 22.), a normann királyi családból még csak Tankréd három éves fia, Vilmos volt életben s Henrik minden nagyobb ellentállás nélkül elfoglalta Apuliát, Calabriát és Siciliát. 1194 nov. 20-án bevonult a normann királyok palermói palotájába s megkezdte a szerencsétlen Sicilia fölött rettenetes uralmát, melyhez hasonlót, egy német történetíró szavaival élve, csak az ázsiai szultánságok történetében olvashatunk. Irtózatos kegyetlenséggel fojtotta el az időközönként megkisértett felkeléseket; a püspököket, grófokat és bárókat megvakíttatta, nyársba vonatta, elégettette, sőt elevenen temettette el. Sybilla özvegy királynét és a megvakított kis királyfiút Németországba vitette.

A siciliai királyság birtokba vétele a császár által, úgy látszott, az olasz viszonyok gyökeres átalakítására fog vezetni. Henrik megszabadult a német fejedelmek kétes értékű, mindig megbízhatlan támogatásától; a siciliai királyság erejével feltétlenül rendelkezve s németországi családi birtokára támaszkodva, elég erősnek érezte magát, hogy császári hatalmát egész Olaszországban érvényre emelje. Mindenekelőtt olasz terveinek első ellenségét, a pápát szigetelte el. A Mathild-féle örökséget és Tusciát már első nápolyi hadjárata alatt lefoglalta s most e birtokokat, mint birodalmi hűbéreket, öcscsére Fülöpre ruházta, Rómába a velenczei béke nyilvános megsértésével császári helytartót nevezett ki s Közép-Olaszországot kiosztotta német hűbéresei között. Így bizta Ancona vidékét Anweiler Markwardra, Romagnát és Ravennát Lützelhard Konrádra, a spoletói herczegséget Urslingen Konrádra. Felső-Olaszországban egyelőre a fennálló viszonyokon nem változtatott; de a városok megoszlását gondosan ápolta s a montferrati őrgróf és a császárpárti városok szövetsége által akaratát itt is érvényesítette s minden mozgalmat egy új lombard liga alakítására már csirájában elfojtott.

Soha német császár ily nagy hatalommal Olaszországban nem rendelkezett s e nagy hatalomnak megfelelők voltak azon messzeható tervek, melyek Henrik elméjét eltöltötték. Mint a régi római császárok utóda és mint a normann királyok örököse, figyelmét kelet felé fordította s császári koronájának fényét a nyugoti és keleti császárság egyesítése által akarta emelni. Mint a normann királyok örököse a konstantinápolyi udvartól a Balkán-félszigeten az Epidaurus és Thesalonikétól délre eső terület átengedését követelte, mint római császár igényt emelt Elő-Ázsiában az Euphratesig terjedő föld közvetett birtokára. Bármily kalandosnak látszanak e tervek, kivitelükre a körülmények nem voltak kedvezőtlenek. Mánuel uralkodása a keleti császárság dicsőségének és hatalmának utolsó fellobbanása volt; halála után az elaggott birodalom kész zsákmányul kinálkozott az első erős és merész hódítónak; a belviszályok és török támadások által meggyöngített ázsiai keresztyén országok szintúgy képtelenek voltak komoly ellentállásra. Egy új keresztes hadjárat ürügye alatt megtette Henrik az első lépéseket nagyravágyó terveinek kivitelére. Adófizetésre szólította fel az észak-afrikai arab fejedelmeket, fennhatóságának elismerésére a keleti keresztyén uralkodókat. Lusignan Amaury cyprusi király, Boemund, Antiochia fejedelme és Leó, Armenia királya, a római császár hűbéreseinek vallották magokat s a megrémült Alexius görög császár adófizetés, a templomok és császári sírboltok kincseinek átküldése által igyekezett a veszedelmet elhárítani.

Minden készen állott a nagy terv kivitelére; a császár 1195 május 31-én Bariban felvette a keresztet s már kezdettek a keresztes csapatok a siciliai kikötőkbe gyülekezni; de a hadjárat megkezdése előtt Henrik szükségesnek itélte Németországot még egyszer fölkeresni. Meg akarta a birodalom alkotmányát változtatni. Nagy Ottó óta a császári méltóság a német korona birtokához volt kötve s Henrik az új fényre és hatalomra emelt császári koronát családja számára biztosítani akarta. A siciliai királyságnak örökös ura volt, ide helyezte át háza hatalmának súlypontját, de a császári koronát csak úgy biztosíthatta családjának, ha a német koronát a siciliaival állandóan összeköti, s így a német koronát is örökössé teszi. Kárpótlásul Sicilia bekebelezését a német birodalomba helyezte kilátásba és a fejedelmek számára a hűbérek örökösödésének kiterjesztését a leányokra és a mellékágakra. A dolog természetéből folyt, hogy a pápa Henrik e tervében a szent-szék hatalmi állásának legnagyobb veszedelmét látva, mindent elkövetett annak megbuktatására s nem volt nehéz a német fejedelmeket – kiket e terv megvalósulására époly veszedelemmel fenyegetett, mint a szent-széket – a császár ellen egyesíteni. Mint IV. Henrik idejében, a közös érdek ismét összehozta a szent-széket és a német fejedelmeket s a wormsi fejedelmi gyűlés 1195 deczemberben visszautasította a császár előterjesztését. Mindazáltal Henrik nem mondott le tervéről. Igéretekkel, s a hol ez nem használt, fenyegetésekkel megnyerte a fejedelmek egy részét s az 1196 áprilisben Würzburgban tartott birodalmi gyűlésen ismét szóba hozta az örökösödés ügyét. Ötvenkét fejedelem irásban adta beleegyezését; de az alsó-rajnai fejedelmek, élükön a kölni érsekekkel, tiltakoztak s Henrik kénytelen volt megelégedni azzal, hogy a fejedelmek kétéves fiát, Frigyest, egyhangúlag királylyá választották.

Oroszlán Henriknek és feleségének Mathildnak síremléke a braunschweigi dómban.
Meghalt 1196. aug. 6-án.

Akkon tervrajza a keresztes hadjáratok idején.

Visszatérve Olaszországba, a megindítandó nagy keleti hadjárat előkészületei foglalták el a császárt, midőn Siciliában váratlanul kitört a felkelés. Henrik vasszigorúsága, a németek kapzsisága és kegyetlensége iszonyú kétségbeeséssel töltötték el a nemzetet, papság, nemesség és nép egyesült a gyűlöletben az idegen uralom ellen s állítólag Constantia császárné sem volt idegen az összeesküvéstől, melynek czélja Henrik és a németek legyilkolása s az ország függetlenségének helyreállítása lett volna. Az összeesküvés nem sikerült, Henrik elkerülte a gyilkosok tőrét, gyorsan összegyűjtött német hűbéreseivel leverte a nemesség felkelését s irtózatos boszút állott. Karddal, kötéllel, máglyával dühöngött, pusztította az uralmával kibékülni nem tudó normann nemességet; St. Giovanni Jordano grófnak – kit az összeesküvők nemzeti királynak jelöltek ki – tüzes vaskoronát tétetett fejére. Sicilia újra a zsarnok igája alatt görnyedt, ki most kettőzött erélylyel bevégezte előkészületeit a keresztes hadjáratra. A hajóhad 60,000 harczossal a mainzi érsek vezetése alatt 1197 szeptember elején Akkon felé evezett; naponként várták a császár hajóraszállását, midőn Henrik rövid betegség után 1197 szept. 28-án Messinában elhalt.

Mint egykor III. Henrik halála után, ismét gyermek fejére szállott a német korona, ismét végzetes pillanatban, midőn a császárság büszke épülete befejezetlenül állott, s midőn a szent-szék egy lángeszű férfiú vezetése alatt előkészületeket tett az elveszített hatalmi állás visszaszerzésére.

A visszahatás a császárság nagy hatalma ellen VI. Henrik halála után nyomban bekövetkezett. Henrik maga is érezte alkotásának gyöngeségét s halálos ágyán kiskorú fia és háza jövőjét féltve megkisértette a császári hatalom főellenségeit engedékenység által lefegyverezni, végrendeletében elismerte azt, a mit eddig büszkén és következetesen mellőzött: a pápa hűbéruraságát a siciliai királyság fölött, elismerte, hogy Ravenna, Ancona és Spoleto pápai hűbérek s akként intézkedett, hogy fia, II. Frigyes, mihelyt császárrá koronáztatik, a Mathild-féle javakat a szent-széknek visszaadja. Hogy pedig Németországban a Welfek főtámaszát kiengesztelje, lemondott a német felsőségről Anglia fölött s kötelezte utódját a Rikhárd királytól kicsikart váltságdíj visszafizetésére.

Mindez azonban nem gátolhatta meg az érdekeikben megsértett vagy fenyegetett elemek megmozdulását és a visszahatás kitörését Olaszországban és Németországban egyiránt. Olaszországban a császár halálának hírére az olasz nemzet gyűlölete az idegen német uralom ellen minden ponton lángot vetett s az olasz nemzeti mozgalom élére állva a pápaság, a császárság rovására, uralkodó állásra jutott nemcsak az olasz félsziget, hanem az egész nyugoti keresztyén világ fölött. Pár év leforgása alatt a helyzet tökéletesen megváltozott. A császárság az I. Frigyes és még inkább a VI. Henrik alatt elfoglalt fényes állását bámulatos rövid idő alatt elveszítette s helyét a pápaság foglalta el oly egyetemes tekintélylyel és hatalommal, minővel középkori római német császár soha sem rendelkezett. Két évtizeden keresztül Róma szab ismét törvényeket Európa népeinek: ez a pápai mindenhatóságnak, «a hatalmas pápák leghatalmasbbikának», III. Inczének korszaka.

A XII. század végén III. Sándor pápa halála után a szent-szék hatalmi állása visszaesést tüntet fel. A császársággal vívott dicső harcz befejezése után III. Sándor visszatért fővárosába; de a római nép nem volt hajlandó szabadságáról lemondani s a császárság legyőzője csak névleg volt ura Rómának és az egyházi államnak. Utódja, III. Lucius, kénytelen volt a senatus elől menekülni s ő és III. Orbán Veronában székeltek. III. Kelemen 1188-ban ismét visszatért Rómába, de csak a senatus engedelmével s a senatus hatalmának elismerése után. III. Coelestin (1191–1198), bár Rómában lakott, nem volt ura a városnak s a senatus ellen már csak azért sem léphetett fel erélyesen, mert a császárság a szent-szék politikai állását a félszigeten végromlással fenyegette. A siciliai királyság birtokba vétele után VI. Henrik minden oldalról elzárta az egyházi államot, sőt ennek nagy részét császári birtok gyanánt lefoglalta. A császári birtokok Róma kapújáig értek s magában az örök városban is a senatus és a császári praefectus, nem pedig a pápa parancsolt. Ekkor hirtelen fordulat állott be. VI. Henrik váratlan halála kiszabadította a szent-széket a császárság körmei közül s röviddel utóbb a Coelestin pápa halálával megürült pápai széket egy lángeszű, uralkodásra termett férfiú foglalta el, ki a körülmények ügyes felhasználásával a szent-széket a sülyedésből nemcsak felemelte, hanem a hatalom eddig ismeretlen magas fokára juttatta.

Lothár bibornok, kit a cardinalisok collegiuma 1198 január 18-án III. Incze név alatt pápává választott, a Latiumban birtokos Segni grófi család ivadéka volt. A kor két leghiresebb iskolájában, a bolognai és párisi egyetemeken kiváló jogi és theologiai ismereteket szerzett s mint fiatal pap Rómában III. Sándor utódai alatt kitünő szolgálatokat tett. Nagybátyja, III. Kelemen, cardinalis-diaconussá nevezte ki s harminczhét éves korában Sz. Péter trónjára lépett. Fényesebben pápa soha sem kormányzott. A pápa hűbéruri hatalmát a nyugoti keresztyén királyságok fölött, mire legelőször VII. Gergely emelt igényt, III. Incze megvalósítani látszott. Rendelkezett a keresztyén világ első méltósága, a császárság fölött; királyokat emelt fel és királyokat tett le, nyugot összes fejedelmei meghajoltak tekintélye előtt. Egyik kortársa feljegyezte róla, hogy ha még tíz esztendeig él, az egész földet hatalma alá hajtotta volna. Levonva VII. Gergely eszméiből a végső következtetéseket, a pápaság világuralmára tört, azon mély meggyőződéstől áthatva, hogy a pápa, mint Szt. Péter utódja, Jézus Krisztus földi helytartója van hivatva Isten országát e földön megalapítani. Óriási nagyravágyás hatotta át lelkét, de e nagyravágyás nagy eszme szolgálatában állott; a világuralom nem czél, hanem eszköz volt a keresztyénség boldogítására. Uralkodni akart a királyokon, hogy a keresztyén világnak megadja a békét, az egységet és az egyetértést, uralkodásának vezéreszméje a keresztes háború volt: ezzel kezdte és ezzel végezte pápaságát s ennek megvalósításáért és sikeréért kész volt minden más tervéről és törekvéséről lemondani. Jelleme sok hasonló vonást mutat fel a VII. Gergelyével: a czél, a nagyravágyás, a mély és őszinte meggyőződés törekvésök jogosultságáról, azonos a középkor e két nagy pápájánál; de VII. Gergelylyel ellentétben III. Incze igazi államférfiú, ki mindig számolt a körülményekkel s a szükség szerint engedni is tudott.

Törekvésének megvalósítására a körülmények minden tekintetben kedvezőknek látszottak. Trónralépése pillanatában Olaszországban teljes volt a visszahatás a német uralom ellen; Németországban két jelölt versenyzett a koronáért; Angolország trónján zsarnok s mégis gyenge fejedelem ült, Francziaország királyának magánélete botrányt idézett elő s felhivta a szent-szék beavatkozását, Magyarországon a király és testvére állottak fegyveresen egymással szemben s végre a byzanczi császárság még megmaradt erejét egymást érő palotaforradalmak emésztették fel. Megérkezett az idő arra, hogy a keresztyén népek egységét, a középkor ezen állandó ideálját, melyet a császárság megvalósítani képtelen volt, a szent-szék valósítsa meg s III. Incze nem habozott VII. Gergely példája szerint a pápaság felsőségét nyiltan hirdetni császárok, királyok és népek fölött. «Mindenik király egy királyság fölött uralkodik; Szent Péter túlhaladja mindnyájokat tekintélyének teljessége által, mert ő annak helytartója, kié a föld, a mindenség és mindazok, kik rajta laknak. A teremtő az egyetemes egyház egére két méltóságot helyezett; a tekintélyesebb, a pápaság, a lelkek fölött áll, mint a nap a nappalok fölött; a kisebbik a testek fölött, mint a hold az éjjelek fölött. A mennyire fölötte áll a nap a holdnak, annyira állanak a pápák a királyok fölött. A hold fényét a naptól kapja, s alatta áll a napnak mennyiségre, minőségre, helyzetére és hatására nézve. Ép így a királyi hatalom a pápák tekintélyétől kapja méltóságának fényét.»

Első és legsürgősebb feladat gyanánt III. Incze trónralépése után a pápai tekintély helyreállítását Rómában és az egyházi állam visszaszerzését tüzte ki. A pápai világuralom megalapítására első feltétel volt, hogy a pápa független legyen fővárosában, s ne csak egy város, hanem egy állam erejére támaszkodjék. A császári praefectus eltávolítása nem sok nehézségbe került, a németek ellen az egész félszigeten megindult mozgalom hatása alatt a császári praefectus helyét a pápai praefectus foglalta el; s a római község hatalmát is sikerült a pápának szűkebb korlátok közé szorítani. A város önkormányzata fennmaradt, de pápai fennhatóság és ellenőrzés mellett. A község élén álló főtisztviselőt (senator summus) ezután a pápa nevezte ki. Még könnyebben sikerült a VI. Henrik halála után beállott visszahatást felhasználva a császári hatalmat Közép-Olaszországból kiszorítani s helyébe a szent-szék tekintélyét állítani. Spoletó, Romagna és az exarchatusból a császári tisztviselők kénytelenek voltak távozni s a felszabadult városok diadallal fogadták az őket meglátogató pápát, ki viszont sietett a városok municipalis szabadságait megerősíteni. Toscanában a császári uralom ellen alakult városi szövetséggel lépett összeköttetésbe, jóváhagyta, megerősítette a szövetséget s a városok segítségével visszaszerezte a Mathild-féle örökséget. A német uralom elleni gyűlölet délen is oly erős volt, hogy Constantia özvegy császárné jónak látta fiának érdekében a nemzeti mozgalom élére állani s a németeket Siciliából eltávolítani. Ily körülmények között egész természetes volt a pápai fennhatóság visszaállítása a siciliai királyság fölött, sőt Constantia halálos ágyán a gyámságot fia Frigyes fölött egyenesen a pápára ruházta. (1198 november.)

Ezalatt Németországban a császárság birtokáért felújult a Staufok és Welfek régi küzdelme. VI. Henrik halálának hirére itt is beállott a visszahatás; a megválasztott, de meg nem koronázott Frigyes, VI. Henrik fia, csak kétéves volt s az alkalom kedvezőnek látszott, hogy a Henrik örökösödési tervei által nyugtalanságba ejtett alsó-rajnai német fejedelmek a Hohenstaufen-családot a trón birtokából kizárhassák. Míg a Hohenstaufok hívei – a német föld nagy részében kitört belküzdelmekkel szemben – aggodalmasnak itélték egy gyermek fejére tenni a koronát s az elhalt császár öcscsének, Fülöp sváb herczegnek megválasztásáról tanácskoztak, azalatt a Hohenstaufen-ház ellenei, az angolokkal rokonszenvező alsó-rajnai német fejedelmek, élükön a kölni érsekkel, Braunschweigi Ottót, Oroszlán Henrik ifjabb fiát, királylyá kiáltották ki. (1198 jan. 9.)

IV. Ottó pecsétje.
Körirata: † DEI GRATIA OTTO ROMANORUM IMPERATOR ET SEMPER AUGVST.

Harczos, tudós, kereskedő és földmíves a XII. században.
Egy XII. századbeli zsoltáros könyvből.

Ily körülmények között a Hohenstaufen-család hívei a gyermek Frigyes jelöltségét végképen elejtették s 1198 márczius 8-án Fülöp sváb herczeget királylyá választották. Németország megoszlott a két ellenkirály között. A délnémet fejedelmek, a püspökök nagyobb része és a délnémet városok Fülöppel tartottak, kinek tekintélyét a megelőző császárok személyéhez kötött emlékek, erejét a Hohenstaufen-család nagy birtokai emelték. Ottó pártjához csatlakoztak az alsórajnai fejedelmek, a rajnaparti városok, köztük Köln és Strassburg s végre a szász föld legnagyobb része. Mindkét ellenkirály számíthatott külföldi segítségre: Fülöp a franczia királylyal, Fülöp Ágosttal, Ottó nagybátyjával, Rikhárd angol királylyal állott szövetségben.

Mindkét ellenkirály érezte a szent-szék támogatásának nagy fontosságát s mindkettő igyekezett a pápát a maga részére vonni; Ottó, kinek pártja gyöngébb volt, alázatosságban és igéretekben ellenfelét messze túlhaladta. Kész volt elismerni mindazt, mi VI. Henrik halála után Olaszországban történt; az egyházi állam visszaállítását, sőt annak gyarapítását a spoletói herczegséggel, Anconával és Toscana egy részével. III. Incze felismerte a kedvező helyzetet és sietett az ellenkirályok által mintegy felajánlott döntő szerepet kezeibe venni. Kijelentette, hogy a ki a császárt felszenteli, annak joga is van rendelkezni a császári korona fölött, hisz a választók a pápaságtól kapják azt a kiváltságot, hogy a császárságra kijelölt római királyt megválaszszák. Mindazáltal nem sietett a döntéssel. Világos volt, hogy a pártok küzdelme Németországban meggyöngíti a császárságot; s a szent-szék új vívmányainak biztosítására Olaszországban mi sem lehetett kedvezőbb, mint ha az ellenkirályok küzdelme Németországban sokáig eldöntetlen marad. Csak midőn az eredménytelen küzdelemben kifáradt Hohenstaufen-párt a döntés siettetésére Fülöp megjelenését Olaszországban tervezte és azt 1200-ban a szent-széknek be is jelentette, lépett ki a Staufok tervezett olasz diversiója által aggodalomba ejtett pápa semleges állásából. Természetesen annak javára döntött, kinek felemeltetése a szent-szék hatalmi állására kedvezőbbnek igérkezett s ez az adott körülmények között csak Ottó lehetett. 1201-ben a német egyházi és világi nagyokhoz irott levelében Incze kijelentette, hogy a Szent Péter személyében kapott tekintélyével Ottót ismerte el királynak s felhívta a német nagyokat, hogy Ottónak mint királynak engedelmeskedjenek. Megmagyarázta azt is, hogy miért nem fogadhatja el Fülöpöt királynak: mert Fülöp a Hohenstaufen-családból származott: «Fülöp az egyház üldözője, az üldözők családjából született.» V. Henrik az első sváb herczeg, ki a császári koronát elnyerte, erőszakkal és hűtlenséggel hatalmába ejtette Paschalis pápát és a bibornokokat; a pápától az egyház jogaival ellenkező kiváltságokat csikart ki. I. Frigyes szép igéreteket tett Hadrián pápának, ki őt megkoronázta és tudva van, miként teljesítette azokat. Ő volt az, ki III. Sándor pápa szemrehányásaira ekként válaszolt: «Ha nem volnánk templomban, megéreznéd, miként sujtnak a németek kardjai». Fia, Henrik, azzal kezdte uralkodását, hogy fegyveres kézzel megtámadta Szent Péter örökségét és nem szünt meg a papságot bántalmazni. Fülöp az ő nyomdokait követi: nem vette-e fel Toscana és Campania herczegének czímét; bitorolván Szent Péter javait Róma kapujáig? Őt a császárságra hívni annyit tenne, mint egy dühöngőnek kezébe fegyvert adni ellenünk, kezébe adni a fejünk ellen irányzott kardot. Ha oly ártatlan volna is, mint a ma született gyermek, vissza kellene utasítanunk». Ottó a pápa pártfogását azzal hálálta meg, hogy 1201 jun. 8-án ünnepélyesen megújította két évvel előbb a szent-széknek tett igéreteit, nevezetesen kötelezte magát, hogy Olaszországban a pápa által előirt politikát fogja követni. Viszonzásul Palestrinai Guidó pápai legátus Kölnben 1201 julius 3-án a pápa nevében Fülöpöt átok alá vetette.

II. Frigyes pecsétje.
Körirata: † FRIDERICVS DEI GRA ROMANOR. REX SEMP. AVGVSTV. A mezőben: ET REX–SICILIE.

A pápa pártfoglalása nem döntötte el, csak hevesebbé tette az ellenkirályok küzdelmét. Néhány egyházi és világi fejdelem most Ottóhoz pártolt ugyan, de a többség a pápai átok ellenére is kitartott Fülöp mellett, ki nem alaptalanul figyelmeztette a fejedelmeket, «hogy elvész Németország szabadsága, ha nem lehet császárt választani a pápa beleegyezése nélkül». A fejedelmek nem is késtek tiltakozni a pápa beavatkozása ellen. «Hol olvasta – kérdezték a pápától, – hogy a pápák valaha beleavatkoztak volna a római császár választásába? Ha a választás kétes, nincs felsőbb biró, kinek véleménye döntene; csak a fejedelmeknek van joguk királyt választani.» Nem is a szent-szék s nem is az Ottó javára látszott a küzdelem eldőlni. A szent-szék pártfogásában elbizakodva Ottó szövetségre lépett Knud dán királylyal, s a dán király segítségével, kinek a német érdekeket a Keleti-tenger partján habozás nélkül feláldozta, kisérletet tett a Welfek régi hatalmának és egy erős királyságnak felállítására Észak-Németországban. Ez által azonban ügyét egészen elrontotta. A szász fejedelmek s a kölni érsek, Ottó legbuzgóbb párthívei, hallani sem akartak sem az erős királyságról, sem a Welfek régi hatalmáról, s Fülöphöz pártoltak, midőn 1206-ban hosszas ostrom után Köln is, melynek polgárai kereskedelmi érdekekből szívósan ragaszkodtak az angol és Welf zászlóhoz, elbukott, a polgárháboru jóformán véget ért. Ottó királysága nem volt többé tartható s Incze a körülményekkel bölcsen megalkudva, nem átallotta Fülöpnek, kit kiátkozott volt csak azért, mert Hohenstaufen, békejobbot nyujtani. 1207 nyarán a pápa legátusai, két bibornok, feloldották Fülöpöt az átok alól s a megindított tárgyalások a legjobb eredménynyel kecsegtettek. A pápa kilátásba helyezte Fülöpnek a császári koronát, az olasz viszonyok rendezésénél pedig azon tervben állapodtak meg, hogy a pápa egyik unokaöcscse nőül veszi Fülöpnek egyik leányát s hozományul kapja Toscanát, Anconát és Spoletót. Egész Németországban örömmel üdvözölték a tíz évig tartott polgárháború küszöbön álló befejezését, midőn Wittelsbach Ottó bajor palotagróf Fülöp királyt magánbosszúból Bambergben meggyilkolta. (1208 junius 21.)

A helyzet most hirtelen megváltozott. A pápa, kit a Fülöppel folytatott tárgyalások legyőzött félnek tüntettek fel, kiszabadult kellemetlen helyzetéből s úgy látszott, hogy teljes győzelmet fog aratni. Jelöltje, IV. Ottó, most már versenytárs nélkül állott s rövid idő alatt kivívta elismertetését egész Németországban. Lemondott régi törekvéseiről, melyek Észak-Németországban népszerűtlenné tették volt, elejtette a Welf terveket s Fülöp leányát Beatrixot nőül vevén, megnyerte a vezér nélkül maradt Hohenstauf-pártot is. Welfek és Staufok ismét egyesültek; az 1208 november 11-én tartott frankfurti gyűlésen az összes német fejedelmek elismerték Ottót, kinek személyében – legalább egy pillanatra – mindkét nagy német párt igényei egyesültek. úgy látszott, hogy III. Incze elérte a pápák által VII. Gergely óta kitüzött czélt: a pápaság és császárság teljes egyetértését, természetesen a császár teljes alárendeltségével. Ottó magát királynak nevezte «Isten és a pápa kegyelméből» s készségesen elismerte, a pápa kivánsága szerint, az olasz viszonyokban VI. Henrik halála óta beállott változást, nevezetesen a pápai terület jelentékeny gyarapodását és a siciliai királyság hűbéri függését az apostoli széktől. A pápa öröme nem ismert határt az ügyek e kedvező fordulatán: «Lásd kedves fiam – így írt Ottóhoz – lelkünk annyira egyesülve van a tieddel, szivünk annyira összeforrt a te sziveddel, hogy azt hiszszük, ugyanazt akarjuk és érezzük, mintha csak egy lelkünk és egy szivünk volna. Minő előnyök származnak ez egységből! Toll nem irhatja le, nyelv nem fejezheti ki, az értelem nem képes felfogni!»

Csakhamar kitünt a pápa csalódása; az egyetértés lehetetlensége egyik félnek teljes meghódolása nélkül, a mit úgy szoktak kifejezni, hogy a császár még akkor sem lehetett guelf, ha Welf-családból származott. Az egész német nemzet erejére támaszkodva, Ottó teljesen a Hohenstaufen császárok örökébe lépett s miután 1209-ben hatalmas erővel Olaszországba vonult és a császári koronát fejére tétette, sietett megtagadni multját és a szent-széknek tett igéreteit. Közép-Olaszországban magában az egyházi államban is elfoglalta mindazt, mi VI. Henrik korában a császárság birtokában volt s Capua, Salerno és Nápoly elfoglalásával kimutatta, hogy a siciliai királyságot a birodalom részének tekinti s mint ilyent a császársághoz csatolni szándékozik. A pápa mély fájdalommal látta, mennyire csalódott a császárban: «Ime – irta egyik levelében – sokan megtámadnak engem ezen órában; mondják, hogy megérdemlem, a miért szenvedek, hogy kezeimmel kovácsoltam a fegyvert, mely engemet oly kegyetlenül megsebez. Feleljen érettem a teremtő, ki ismeri lelkem tisztaságát s ki egykor maga mondotta: «Sajnálom, hogy embert teremtettem.» Lázas diplomatiai tevékenységet fejtett ki, hogy a császárt a szent-szék iránt engedelmességre birja, s miután látta, hogy törekvése eredménytelen, szövetkezett a Welfek és angolok régi ellenségével, Fülöp Ágost franczia királylyal, s 1210 nov. 18-án kimondva az átkot Ottóra, alattvalóit feloldotta a hűség-eskü alól. A császárság és pápaság harcza rövid szünet után ismét megkezdődött, s mint az investitura harcz idején, a szent-szék a német fejedelmekben szövetségesekre talált. A pápai átoknak Németországban ezúttal váratlanul nagy hatása volt. A fejedelmek aggodalommal látták, hogy Ottó teljesen a Hohenstaufen-család nyomdokába lépett s örömmel ragadták meg az alkalmat, hogy a szent-székkel szövetkezve, a királyság megerősödését lehetetlenné tegyék. A cseh király és a thüringiai gróf a szász püspökökkel 1211 tavaszán megegyezésre jutottak, hogy új királyt választanak s miután a mainzi érsek a császárt kiátkozta, 1211 őszén Nürnbergben Frigyes siciliai királyt császárrá választották s Németországba hívták. Bár a szent-szék érdeke azt követelte, hogy a siciliai és német korona egy főn ne egyesüljenek, Incze, csakhogy Ottót megbuktassa, e fontos érdekről megfeledkezett. Beleegyezett Frigyes megválasztásába s Frigyes, miután mint siciliai király hűséget esküdött a szent-széknek s hogy a pápa aggodalmait eloszlassa, egyéves fiát, Henriket, siciliai királylyá koronáztatta s az ország kormányát nejére Constantiára bizta, 1212 nyarán csekély kisérettel megjelent Németországban. A pápa áldása, pártfogása és a Hohenstaufen név fényes emlékei győzelemre segítették. A pápa közbenjárására 1212 novemberben Vaucouleurs-ben szövetségre lépett Fülöp Ágost franczia királylyal, Ottó és az angol király Földnélküli János ellen s a franczia királytól kapott pénzzel a még ingadozó fejedelmeket is a maga pártjára vonta. 1212 deczember 1-én az aacheni birodalmi gyűlés újra megválasztotta királynak s decz. 9-én a mainzi érsek fejére tette a koronát. Ottó minden reményét az angol szövetségbe helyezvén, Földnélküli Jánossal egyesülve, az ellene alakult coalitio legerősebb tagjára, a franczia királyra akart döntő csapást mérni. Bouvines falunál Lille közelében 1214 julius 27-én történt az ütközet, mely eldöntötte a franczia és angol királyok régi versengését, de eldöntötte a német korona sorsát is. Ottó és szövetségese teljes vereséget szenvedtek s az egyetlen Welf, ki császári koronát viselt, tekintélyét elvesztve s mindenkitől elhagyatva, halt el néhány évvel később braunschweigi várában (1218).

Másodszor aratott III. Incze diadalt a császárság fölött; másodszor látszott megvalósulni azon reménye, hogy a pápaság és császárság a pápaság vezetése mellett egyetértésben fogják kormányozni a keresztyén világot. Védencze II. Frigyes, kit pártfogása a német trónra emelt, nem volt fösvény igéretekben. Az Égerben 1213 julius 12-én kiállított aranybullában «megfontolva védnökének és jótevőjének Incze pápának nagy és számtalan jótetteit», engedelmességet fogadott a szent-széknek, elismerte a főpapi választások teljes szabadságát a káptalanok által, felebbezés jogát a pápai törvényszékhez; kötelezte magát a pápaság védelmezésére az eretnekek ellen s megerősítette az egyházi államterület gyarapodását Olaszországban. Két évvel később 1215 julius 25-én, midőn Aachenben másodszor is német királylyá koronáztatott, fogadalmat tett a keresztes hadjáratra s egy évvel utóbb a Strassburgban 1216 julius elsején kiállított oklevélben kijelentette, hogy mihelyt a császári koronát elnyeri, fiát Henriket nagykorusítja s átengedi neki Siciliát, mint pápai hűbért. II. Frigyes tehát megadta mindazt a biztosítékot, mit a pápa a szentszék hatalmi állására, a pápaság és császárság között az egyetértés fenmaradására szükségesnek itélt. Ki gyaníthatta volna, hogy a szent-szék II. Frigyesben még kegyetlenebbül fog csalódni, mint IV. Ottóban s hogy III. Incze gyámfia idővel a pápaság legveszedelmesebb ellensége lesz.

Szent Ferencz engedélyt kap Incze pápától a szabad prédikálásra.
Giotto di Bondone (1276–1336.) festménye az assisi-i felső templomban.

Nemcsak Német- és Olaszország, Európa többi országai is megérezték a szent-szék bámulatosan fellendült hatalmát. Mint az egyetemes keresztyénség feje, III. Incze beleavatkozott Európa minden országának ügyeibe. Az egyházi közigazgatásban s az államok kormányzásában egyaránt legfőbb birónak tekintette magát s nem alaptalanul jegyezték meg, hogy politikai tekintetben csaknem annyira alávetette a királyokat a szent-széknek, mint vallási tekintetben a püspököket. Az a politika, melyet VII. Gergely kezdett meg, hogy az európai királyok formaszerint elismerjék a pápa hűbéruraságát, III. Incze alatt nagy méreteket öltött. Sicilia, Dánia, Svédország és Portugallia már III. Incze előtt a szent-szék hűbéres országainak tekinttettek, az utóbbi évi adót is fizetett. 1204-ben Péter, Aragonia királya, koronáját letette Szt. Péter templomának főoltárára s visszavette Incze pápa kezéből, elismerve a szent-szék hűbéruraságát s kötelezve magát, hogy évi adót fog fizetni. 1207-ben a lengyel király lépett a pápaság hűbéreseinek sorába s 1213-ban Földnélkűli János ajánlotta fel Angliát és Irországot a római egyháznak, hogy mint pápai hűbéreket kapja vissza a pápa kezéből. Ha a magyar király formaszerint nem ismerte is el a szent-szék hűbéruraságát, tényleg szintén a pápa vasallusa lett. Incze mint hűbérur rendelkezett az országban, ő szabta meg a király politikáját és a trónörökösödés rendjét. A Magyarországtól délre fekvő szláv fejedelemségek, Szerbia és Bolgárország uralkodói közelednek a latin egyházhoz s épugy keresik a pápa kegyét, mint a nyugoti királyok. A negyedik keresztes hadjárat kiterjesztette a pápa egyházi főségét s ezzel együtt politikai befolyását a keleti császárság európai tartományaira, magára Konstantinápolyra is. A pápától, ki mint a királyok királya állott az európai népek fölött, várták a keleti keresztyének a felszabadulást a mohammedánok igája alól s a pápa kezdeményezéséből újult meg a kereszt küzdelme a spanyol félszigeten. Az ő buzdító szavára foglalt tért a keresztyénség Európa északkeleti részén Poroszország és Litvánia pogány népei között. Az egyház belső életének fejlődését III. Incze korában, a vallásosság hatalmas fellendülését s az egyház visszahatását a feltünedező eretnekségekkel szemben leghivebben visszatükrözi a kolduló rendek, a franciskanusok és dominikanusok keletkezése. Mint egykor a benczések, majd a clunyi congregatio s még később a cisterciták és premontréiek, ugy a franciskanusok és dominikanusok rendjének keletkezése is megfelelt a kor szükségletének. A papság és különösen a pápaság nagy fényűzésével, gazdagságával és világi hatalmával szemben, melyet már Szt. Bernát oly élesen, de hasztalanul ostorozott, a nagy tömeg előtt mindinkább népszerüvé lett a teljes szegénység tana, Jézus Krisztus és az apostolok egyszerű életének igazi követése. Ez adott nagy erőt a Dél-Francziaországban a XII. század végén feltünő eretnekeknek, a lyoni szegényeknek vagy valdenseknek, kiknek tana az askéta életről, a földi pompa és gazdagság megvetéséről, az apostoli igazság erejével hatott. A nagy népszerűség, melyre a lyoni szegények Dél-Francziaországban rövid idő alatt szert tettek, tisztán kimutatta, hogy a fennálló egyházi viszonyok az embereket ki nem elégítik s mind szélesebb körre terjedt ki annak érzete, hogy az egyház reformra szorul. A kor szellemének ezen iránya az evangeliumi tiszta élet felé, nagy veszélylyel fenyegette az egyházat és pápaságot, mert az egyház kebelében hiányzott az az elem, mely a keresztyén lemondás eszméjét megvalósítani képes lett volna, oly időben, midőn a népnek az evangelium szellemétől lelkesített vezetőkre lett volna szüksége. A meggazdagodott világi papság VII. Gergely reformjai után is többet törődött a világi ügyekkel, mint a lelkiekkel; a fennálló szerzetesrendek elszigetelten álló kolostoraikban kevéssé érintkeztek a néppel s különben is mindinkább növekedő gazdagságuk rég letérítette őket az askéta élet utjáról. Oly emberekre volt az egyháznak szüksége, kik valóban a nép között éljenek s necsak szóval hirdessék, hanem egész életökkel példát adjanak az evangéliumi egyszerű életre, az apostoli egyszerűségre, a bűnbocsánatra és lemondásra; oly emberekre, kik a felsarjadzó eretnekségekkel szemben tanulmányaik és életmódjuk alapján az egyház dogmáinak alkalmas hirdetői, védelmezői, prédikátorai legyenek. Ez a szükség vezette Szt. Ferenczet és Szt. Domokost a róluk elnevezett kolduló rendek megalapítására s a legenda, mely elbeszéli, hogy III. Incze álmában látta, miként tartják fenn vállaikkal az összedüléssel fenyegető Lateránt Szt. Ferencz és Szt. Domokos, híven visszatükrözi a két rend által az egyháznak tett nagy szolgálatokat.

Assisi-i szent Ferencz III. Honorius előtt prédikál.
Giotto di Bondone falfestménye az assisi-i felső templomban.

Szent Ferencz, egy gazdag kereskedő fia, Assisiben, 1182-ben született. Kereskedőnek nevelték, de huszonhároméves korában rajongó vallásosságtól áthatva, lemondott a gazdagságról, mely rá a szülői házban várakozott s rongyokba öltözve, koldulva bejárta keletet és nyugatot. Sokan kinevették, őrültnek tartották; de csodálatos ékesszólása tanítványokat is szerzett, kiknek számára 1209-ben engedelmesség, szűzesség és a tökéletes szegénységen alapuló szabályokat adott. Ez volt a Fratres minores rendjének kezdete. Néhány évvel később Szt. Ferencz társainak száma annyira felszaporodott, hogy számukra Szt. Ferencz újabb és terjedelmesebb szabályokat adott, melyeket III. Honorius pápa 1223-ban megerősített s a rend tagjainak azon kiváltságot adta, hogy bármely helyen gyóntathatnak és prédikálhatnak. Szt. Ferencz példája és tanítása a nőket is fellelkesítette és követésre buzdította. Assisi Klára 1212-ben Szt. Ferencz tanácsára felvette a fátyolt s megalapította a Clarissa apácza-rendet, melynek 1224-ben készűlt szabályait IV. Incze pápa erősítette meg 1251-ben. Midőn a hívők és tanítványok oly nagy számmal tódultak, hogy Szt. Ferencz mindnyájuk számára a kolostor ajtait meg nem nyithatta, megalapította intézményeinek harmadik rendjét oly világiak számára, kik rendes életmódjukat megtartva és rendes foglalkozásuk mellett maradva, mégis a többi világiaknál jámborabb életet akartak élni. Ez volt azon intézmény, mely a franciskanusok vagy kisebb testvérek rendjét szoros kapcsolatban tartotta a társadalom alsó osztályaival s a rendnek a népekre nagy befolyást biztosított. Szt. Ferencz, kinek szeretettől és lelkesedéstől túláradó lénye kortársaira csodálatos hatalmat gyakorolt, kit tanítványai Jézus képmásának tekintettek, annyira, hogy testén a sebeket is látni vélték, 1226 október 4-én halt el. Két évvel később IX. Gergely a szentek sorába iktatta.

A másik kolduló rend alapítója Szt. Domokos. Calahorrában, Castiliában született, 1170-ben. Papnak készült s miután négy évig a valenciai egyetemen tanult, Diego osmai püspök által pappá szenteltetve, kanonok lett Osmában. 1205-ben püspöke kiséretében Dél-Francziaországban járván, fájdalommal látta az eretnekség elterjedését s megfogamzott lelkében az a gondolat, hogy életét az eretnekek megtérítésére szenteli. Tíz évig maradt Francziaországban, tanuja volt az albigensi háboru borzalmainak s mig az északi keresztes lovagok vérben gázolva, városokat romhalmazzá változtatva irtották az eretnekséget, ő az egyház iránt égő szeretettel eltelve, békés úton a szó és jámbor élete hatásával igyekezett az eretnekeket az egyház kebelébe visszatéríteni. 1215-ben megjelent Rómában s III. Incze pápától megnyerte a felhatalmazást oly rend alapítására, melynek tagjai első sorban az eretnekek megtérítését tekintik feladatuknak. III. Honorius 1216-ban végképen megerősítette a rendet, felruházta a rend tagjait «a prédikáló testvérek» (Fratres predicatores) névvel s azon kiváltsággal, hogy bárhol gyóntathatnak és prédikálhatnak. Mint Szt. Ferencz, ugy Szt. Domokos is a teljes szegénységet kötötte tanítványainak szivére; a rend szervezetében ő is elfogadta a franciskánusok szabályait, nevezetesen a kolduló rend mellett ő is szervezte a nők rendjét és a világiak harmadik rendjét. A dominikanusok főképen mint tanítók és prédikátorok működtek s nevöket utóbb rettenetes emlékűvé tette az inquisitio, melyet kezdetben a franciskanusokkal együtt gyakoroltak, majd kizárólagosan a magok kezébe kerítettek.

Emeljük ki még egyszer a különbséget a kolduló rendek és a régi szerzetes rendek között. A régi szerzetesek a világ zajától elvonulva, lakatlan helyeken emelték fel kolostoraikat, melyekben a szerzetesek remeték módjára szemlélődő életet folytattak, míg apátjaik, belevegyülve a hűbériség rendszerébe, hűbéreket kaptak, hűbéreket osztogattak s mint hűbérurak csaknem kizárólag világi ügyekkel foglalkoztak. E rendszerrel a kolduló szerzetesek teljesen szakítottak. Eszményképül a teljes szegénységet állították fel; kolostoraikat a városokban, mondhatnók a városok legélénkebb részeiben építették, nem éltek remete módra, hanem szakadatlan összeköttetésben állottak a néppel, melylyel őket intézményüknek harmadik rendje különben is szorosan összefűzte; a nép között élve és «bot, tarisznya, kenyér és pénz nélkül» vándorolva, mindent láttak és hallottak; ők lettek a nép nagy tömegének igazi papjai, tanácsadói, vigasztalói. Ez magyarázza rendkívüli népszerűségöket és roppant befolyásukat. Rövid idő alatt elterjedtek egész Európában, 1264-ben a franciskanusoknak már nyolczezer kolostoruk volt, kétszázezer szerzetessel, még a távol Islandban is feltalálhatók voltak a prédikáló testvérek, a dominikanusok. Mindenütt háttérbe szorították a régibb szerzetes rendeket és a világi papságot; elvették tőlük a gyóntató és prédikáló székeket s azon felfogásból indulva ki, hogy a tanítás a prédikálásnak egyik formája, az egyetemeken is kezökbe ragadták a vezetőszerepet. A scholastika legnagyobb mesterei: Aquinói Tamás, Bonaventura, Albertus Magnus és Baco, kolduló szerzetesek voltak.

A szent-szék ügyesen felhasználta az egyház kebelében a kolduló szerzetes rendek által kifejezett demokratikus irányt állásának megszilárdítására, hatalma és befolyása gyarapítására. A kolduló szerzetesek sokkal hatásosabban terjesztették a nép között a pápák korlátlan hatalmáról szóló tant, mint a régibb szerzetes rendek, vagy a világi papok, de a dolog természetéből következett, hogy e szövetség a pápák és a kolduló szerzetesek között állandó és zavartalan nem lehetett. Belső ellentmondás volt az evangeliumi szegénységet, egyszerűséget hirdető és követő szerzetesek s a világi hatalomra törekvő, fényt és pompát kedvelő pápaság között, melyet ideig-óráig elsimítani sikerült, de teljesen elenyésztetni nem lehetett s mely, midőn a XIV. században kitörésre jutott, a szent-szék tekintélyét alapjában megrázkódtatta.

Egyelőre azonban nem lehetett ily veszedelmes következményektől tartani s III. Incze pápa, egyházi hatalmában Szt. Ferencz és Szt. Domokos jámbor rajongása által megerősítve, a császársággal folytatott küzdelmének szerencsés befejezése után nagy fénynyel tartotta meg a laterani egyetemes zsinatot (1215 november). A pápa ez ideig páratlanul álló egyetemes nagy hatalma a keresztyénség fölött jutott kifejezésre e gyülekezetben, melyben 442 püspök és 800 apát mellett ott voltak a jeruzsálemi és konstantinápolyi patriarchák, az antiochiai és alexandriai patriarchák képviselői, II. Frigyes, Henrik konstantinápolyi császár, az angol, franczia, magyar, aragoniai és a jeruzsálemi királyok követei. A zsinat feladatát, tanácskozásainak irányát a pápa meghivó levelében ekként szabta meg: «Két dolog fekszik főképen szivemen: a szent föld felszabadítása és az egyetemes egyház reformja. Elhatároztam, hogy egyetemes zsinatot hívok össze, mely eltörülje a bűnt, felvirágoztassa az erényt, orvosolja az igaztalanságot, reformálja az erkölcsöket, megsemmisítse az eretnekséget, megerősítse a hitet, véget vessen a vitatkozásoknak, helyreállítsa a békét, gyámolítsa a szabadságot, megnyerje a szent föld ügyének a népeket és fejedelmeket és végre bölcs rendeleteket adjon a felső és alsó papság számára». A zsinat határozatai elátkozták a katharok és albigensek eretnekségét, meghatározták a patriarchák viszonyát Rómához, szabályozták az egyházi igazságszolgáltatást, a papok felvételét és a püspökök választását: meghagyták a püspököknek ingyenes iskolák felállítását, elrendelték a felügyeletet a kolostorokra, eltiltották új szerzetes rendek alapítását stb. Minden határozat visszatükrözi Incze magas felfogását a papság társadalmi állásáról s azon törekvését, hogy a papság erkölcse és tudománya e magas állásának meg is feleljen.

Sokat tanácskozott a zsinat a pápa kedvencz tervéről, a keresztes hadjáratról, melynek megindítását az 1217. évre tűzték ki. A zsinat üléseinek bezárása után is Incze főgondját e terv megvalósítása vette igénybe s Toscanába készült, hogy Pisát és Genuát kibékítve e hadjárat egyik akadályát elhárítsa, midőn Perugiában 1216 jun. 16-án elhalt.

III. Inczében a középkor leghatalmasabb pápája húnyt el, azon főpap, kinek legnagyobb mérvben sikerült megvalósítani a középkori pápák magas fölfogását a pápaság hivatásáról. Alakja úgy áll előttünk, mint a keresztyénség egyházi és világi fejéé, mint legfőbb biróé, kinek itélete előtt népek és királyok meghajoltak. Ha azonban közelebbről tekintjük az eseményeket, szembe ötlik, hogy a pápai monarchiát III. Inczének sem sikerült megállapítani s a pápai mindenhatóság alatta is csak látszólagos. A gyönge királyok, kiknek szükségük van a szent-szék támogatására, meghajolnak előtte, de nem az erősek s a mi különösen jellemző, a népek szellemi vezetése kezd kisiklani a pápaság kezéből. A pápák hatalma lényegesen erkölcsi hatalom volt, de III. Incze korában az emberek gondolkozása kezd más irányba terelődni, nem élnek kizárólagosan a vallásban és a vallásért, s itt is, ott is fellázadnak a lelki hatalom ellen, Németországban diadalt ült a pápa, de nem lelki fegyverei által, hanem az által, hogy elvei megtagadásával kezet adott a gyűlölt Hohenstaufen-család sarjának, II. Frigyesnek. Angolországban megalázta a zsarnok királyt, de a nemzet nem hajolt meg előtte, s az angol rendek a pápa akarata ellenére megvetették alapját az angol alkotmánynak. Francziaországban megalázta a királyt, midőn a közerkölcs forgott kérdésben, midőn a királyt eltaszított nejének visszavételére kényszerítette s midőn a közvélemény mellette állott; de midőn politikai kérdésről volt szó, Fülöp Ágost a közvélemény erejére támaszkodva, bátran ellentállott. Midőn III. Incze Hohenstaufen Fülöppel szemben Ottót támogatta, Fülöp Ágost erélyesen tiltakozott a pápa fellépése ellen. «Tudja meg Szentséged – így írt a pápának – hogy ezen fejedelem felemeltetését nemcsak bántalomnak tekintem királyságomra, hanem szégyennek az összes keresztyén királyokra. Ha Szentséged mégis megmarad szándéka mellett, meg tudom tenni a szükséges lépéseket.» Imre magyar király és öcscse, Endre herczeg, elismerték a pápát birónak egymás között folytatott küzdelmeikben, de midőn a pápa keresztes hadjáratra kötelezte őket, egyik sem engedelmeskedett. Péter aragoniai király letette koronáját Szt. Péter oltárára, de azért az albigensek soraiban harczolt a pápa keresztes hadserege ellen.

Még feltünőbb a pápai hatalom gyengülése a hűbéri társadalomra. Nagy erőfeszítéssel III. Incze összegyüjtött egy keresztes hadsereget, de a lovagok a helyett, hogy a szent föld felszabadítására siettek volna, a pápa tiltakozásával és fenyegetésével mitsem törődve, Zárát foglalták el a magyar királytól. Incze elátkozta Zára bevételét mint az ördög művét s tiltakozik, hogy a keresztesek ismét egy keresztyén államot támadjanak meg. «Óvakodjanak – így kiáltott fel – a schisma ürügye alatt a görög birodalmat megtámadni; nem azért vették fel a keresztet, hogy a schismatikusokat megbüntessék, hanem hogy a keresztre feszítetten ejtett gyalázatot megboszúlják.» S mit csinálnak a keresztesek? Konstantinápoly ellen vonulnak és azt elfoglalják, mert a lovagokat többé nem vallási, hanem világi érdekek vezetik. Hasonló tüneménynyel találkozunk, midőn a pápa az eretnekek, a délfrancziaországi albigensek ellen hirdetett keresztes hadjáratot. Észak-Francziaország lovagjai csakugyan fegyvert fogtak Dél-Francziaország ellen s oly gyilkolást és rombolást követtek el, hogy a pápa megrettent saját művétől s a kiontott vér mély aggodalommal töltötte el lelkiismeretét. Látni való, hogy a mindenható pápaság képes volt a szenvedélyeket felizgatni, de azok vezetésére képtelennek bizonyult s a hatalmas III. Incze a pápaság magasztos hivatásában helyezett bizalma mellett nem maradt ment a keserű csalódástól, midőn látnia kellett, hogy azok, kiket felfegyverzett, megvetik tanácsait s nevében a legrettenetesebb bűnöket követik el.