Immanuel Kant.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
I. RÉSZ.
A SZENT SZÖVETSÉG KORA.
I. FEJEZET.
Szellemi mozgalom.1
A bölcsészet. Kant. Fichte. A reactionariusok. – A fejlődés tana. A történeti iskola. – Az irodalom. A classicismus és a romantika. Lord Byron. – A tudomány. A positivismus.
A bölcsészet. Kant. Fichte. A reactionariusok.
A XVIII. század az elvont eszmék uralmát illetőleg a XVI. századnak egyenes örököse. Ugyanaz a boldog elbizakodottság, ugyanaz a fenkölt meggyőződés, hogy a világ legrejtettebb rejtélyei megnyiltak a látnoki szem előtt, jellemzi a forradalomnak mindkét nagy korszakát. Akkor a vallás, most az állam volt minden gondolkodásnak központja és czélja; akkor a hit, most a kételkedés tünt fel az igaz kincses házának kulcsa gyanánt. Az eredmény mind a két esetben egy: a bukás, és mi a gondolkodás világában annál is rosszabb: a megalkuvás.
Hasonló módon viszont a XIX. század a tudományos, gyakorlati, conservativ XVII. századnak folytatója. Csakhogy mivel előzője úgy a vallás, mint az állam és társadalom terén mindent felforgatott, hogy aztán az emberi ész és az emberi jog vezetése alatt mindent újra alkothasson: követőjének mindent újra kellett kezdenie. És mivel a rombolás főelve és alapja a kételkedés volt; mivel az egész történeti világ romjain egyedül az észnek készültek mint mindenható istenségnek oltárt emelni: az új épületnek azon kellett kezdődnie, hogy vizsgálat alá vegye magát a kételkedést és bírálat alá vonja az észnek törvényeit s korlátait.
Ez a nagy, századokra kiható szellemi munka Kant Immánuel nevéhez van kötve. A königsbergi bölcsész, kinek egész hosszú élete (1724–1804) a rendnek, az egyszerűségnek és a kötelességtudásnak volt folytonos lánczolata, szintén a kételkedés philosophiájából, különösen a skót Hume rendszeréből indult ki, a mint hogy Kant egész gondolatmenete a felvilágosodás műveltségében gyökerezett. De ő volt az, ki a gondolkodás törvényét kutatva, azt úgyszólván kiemelte minden földi salakból és elvontan arra az eszmei magaslatra emelte, melyen több mint kétezer évvel azelőtt a Plato és Aristoteles bölcselkedése állott. Élesen megkülönböztetve a transcendentalist az érzékekkel hozzáférhetőtől, megvonta a határt a tisztán elmélkedő metaphysika és a positiv tudományok közt. Megkülönböztetvén a dolgok külsejét azoknak lényegétől, kijelölte a tudományos kutatás czélját, mely nem lehet más, mint épen ennek a lényegnek megismerése. A philosophiát, melyet azelőtt századokon át szinte szétszakíthatatlan kapcsok fűztek a theologiához, felszabadította, önállóvá tette, de egyúttal megtisztította azon köznapiságtól is, melyre a felvilágosodásnak sekélyes, mindenben a közvetlen hasznot kereső szelleme azt lesülyesztette és így ismét a tudományok királynőjévé , a legmagasabb problémák fejtegetőjévé avatta. Alapvető művében, A tiszta ész kritikájában2 nincs tekintettel semmi hagyományra, még az Isten létezéséről szóló, addig uralkodó bizonyítási módokat is elveti, de aztán a practikus ész kritikájában, a moralis törvény alapján felépíti az erkölcsi világot is, melynek Isten a betetőzése.
Régi álma volt a philosophiának és a XVIII. században szinte kizárólagosan uralkodott az a tan, hogy az erénynek is a földi boldogság, az élvezet a végső czélja. Kant kérlelhetetlenül elbánik ezzel a szerinte könnyelmű, sentimentalis nézettel. Az erkölcs nála kötelesség és nyugodt, komoly szava lelkessé, költőivé válik, midőn a minden haszontól és élvezettől idegen, rideg erkölcsi törvénynek igéjét tanítja.
«Kötelesség, te magasztos nagy név, ki nem foglalsz magadban semmit, mi kedvező és behizelgő, de nem is fenyegetsz semmivel, mi természetes ellenzést kelt a lélekben és elijeszt, hogy az akaratot megindítsa, hanem csak oly törvényt állítasz fel, mely előtt magától is megnyílik a kedély, és melyet akarata ellenére is mindig tisztel (bár nem mindig követ); mely előtt elnémul minden hajlam, mely titokban ellen működik: melyek hozzá méltó eredeted és hol találjuk nemes származásod gyökerét?»
«Ez nem lehet más, mint a mi az embert saját maga fölé emeli (mint az érzéki világ egy része fölé), mely őt a dolgok oly rendjéhez fűzi, melyet csak az értelem gondolhat el és mely egyúttal maga alá veti az egész érzéki világot és az ember egész testi, időhöz kötött létét. Nem más az, mint a személyiség, vagyis az egész természet mechanismusától való teljes függetlenség és szabadság.»
Úgy az értelmi világnak, mint az erkölcsinek nála a szabadság az éltető eszméje és így Kant ismét az idealizmust emeli magasra, a szellemet az anyaghoz fűző materialismus fölé. Az ember szerinte is két világhoz tartozik, de személyisége épen abban nyilatkozik, ha értelmi lényét föléje helyez az érzékinek és megbecsülvén magasztosabb rendeletét, a legnagyobb tisztelettel tekint annak törvényeire. «A moralis törvény szent (sérthetetlen). Maga az ember eléggé nem szent; de kell, hogy az emberiség az ő személyében szent legyen előtte.»3 Az erkölcs személyi és egyéni ugyan, de czélját a közösség érdeke tűzi ki. A tiszta gyakorlati ész alaptörvénye az: «Úgy cselekedjél, hogy akaratod alapelve egyúttal alapelve lehessen az általános törvényhozásnak.»4
Az a férfiú, ki oly magasra helyezte az emberi értelmet, az, ki műve egy más részében kimondja, hogy csak két dolog bámulatos: «a csillagos ég fölöttem és a moralis törvény bennem», nem állhatott távol kora nagy politikai mozgalmától. A franczia forradalom reá is hat, minden conservativ lelkülete mellett is tisztában van azzal, mennyire előbbre viszi az emberiség ügyét. De politikával, egyes állam berendezésével nem foglalkozott. Az egész emberi közösséget azonban szabályozni akarta – az örök béke alapján. Így ezt a minden ízében higgadt gondolkodót is az utópiák körébe ragadja az erkölcs és a humanitás szeretete.
«Ne tartsák igazi békeszerződésnek az olyant, melyet a jövő háborúra való ok fenntartásával kötöttek» – ez az örök béke első czikkelye. Megsemmisítő elitélése az annak a gyakorlatnak, mely az örök időkre kötött békét mindig csak fegyverszünetnek nézte, melynek feltételeit, mihelyt kedveznek a viszonyok, meg lehet változtatni.5 Egy állam se szerezhessen meg más államot, sem örökség, sem csere, sem vásárlás vagy ajándék útján. Az állam ugyanis nem birtok, hanem egy olyan független társadalom, mely fölött csak tagjai rendelkezhetnek. Épen úgy tilos egy állam seregének bérbeadása, mert ez az eljárás az alattvalókat önkénytől függő jószággá aljasítja.
Ezekből következik, hogy az állandó seregnek idővel teljesen meg kell szünnie. Viszont a polgárokat gyakorolni kell a fegyverforgatásban, hogy szükség esetén megvédhessék hazájukat. Meg kell szünni a hadviselés czéljából fölvett államadósságoknak is, mert ezek a kölcsönök nagyon is elősegítették a harczi kedvet. Következik továbbá, hogy egy állam se avatkozhassák erőszakosan más államnak alkotmányába és kormányába, mi világos rosszalása a forradalom miatt Francziaország ellen viselt harczoknak. A jóhiszeműség megállapítása végett a háborúban is tilos oly ellenségeskedés, mely a kötendő békében lehetetlenné tenné a kölcsönös bizalmat. Ilyennek tekintendő: orgyilkosok vagy méregkeverők alkalmazása, a capitulatiók megszegése és belső lázadás szítása. Közbevetőleg, ez a két czikkely az, mely ma már körülbelül elfogadott és gyakorlott része az általános nemzetközi jognak.
Az örök béke maga a következő alapczikkelyeken nyugodnék: Először: minden állam belső alkotmánya republicanus legyen. Ennek alapja a közös szabadság és egyenlőség és a törvénynek egyforma hatalma minden polgár fölött. A republicanus alkotmány lényege szerinte az állami hatalmak megoszlása, mely egyaránt kizárja a despotizmust és a demokratiát. Minden alkotmány, mely nem alapul képviseleten, ellenmond önmagának. Másodszor: a nemzetközi jogot a szabad államok szövetkezése állapítja meg. A végső czél ugyan az összes nemzeteket magában foglaló világköztársaság volna, de mivel ez keresztülvihetetlen, elég a háborúkat visszatartó foederalismus is. Harmadszor: a világpolgár joga az általános látogató jogra szorítkozzék.
Garantiákul tekintendők: a republicanus alkotmány, mely ha nem nevelhet is angyalokat, de jó polgárokat nevelhet; a nyelvi és felekezeti különbségekből származó ellentéteknek a haladó míveltség által való fokozatos elenyészése, végre az egyre növekedő kereskedelmi szellem, mely elvi ellensége a háborúnak.
Végre megköveteli, hogy a háborúra készülő államok vegyék tekintetbe a philosophusok véleményét is. Ez a háború okainak nyilvános fejtegetéséhez vezet és akkor mulhatatlanul győz az emberiség jogérzete.
Immanuel Kant.
«Ha kötelesség – így végzi, – ha egyúttal nem reménytelen a nyilvános jognak megvalósítása, – bárcsak végtelenül haladó közeledésben – akkor az örök béke nem üres eszme, hanem oly feladat, mely minduntalan közeledik czéljához, mert remélhetőleg mindig rövidebb időközökben lesz ezentúl elérhető a haladásnak egyforma mértéke.»
Olvasóink egyszerre beláthatják, mennyit valósított meg egy század munkája e magasztos törekvésből. Mindenesetre Kant philosophiája és erkölcstana a XVIII. századnak legnagyobbszerű szellemi emléke. Megvan benne az a teljes, boldog optimismus, mely elérhetőnek tart minden jót, mert jónak tartja alapjában az embert, de megvan benne az a historiai belátás is, mely nem reményli a gyökeres javulást egy ténytől, egy uralkodó bölcsességétől vagy egy nép nemes elhatározásától, hanem csak a fokozatos fejlődéstől.
Csakhogy ez a fejlődés politikai tekintetben egészen más irányban indult meg, mint a hogy azt Kant vélte. A franczia forradalom, mely eleinte az emberiség felszabadítását és a népek testvériségét írta zászlajára, a «nagy nemzet» nyomasztó katonai és politikai túlsúlyához s így folyton megújuló háborúkhoz vezetett. A franczia mellett a többi nemzet is meg akarja tartani jogát, függetlenségét és így nem a világpolgárság kivívása, hanem az egyes államok nemzetiségének kifejtése vált a következő fejlődés legszükségesebb tényezőjévé. A gondolat itt is megelőzi és kiséri a cselekvést és a nemzeti állam eszméjét Fichteben, Kant egyik legjelesebb tanitványában találta legfenköltebb kifejezőjét.
Fichte János méltó követője volt mesterének a gondolatok emelkedettségében, az emberi szabadság és méltóság minden más fölé helyezésében, de a mellett egész egyéniségénél fogva sokkal nagyobb érdeklődéssel viseltetett a fennforgó nagy kérdések iránt. Férfias, hajthatatlan jelleme kötelességévé tette mindent megtenni meggyőződéséért, ha kell, szenvedni is érte. Jenából, hol tanárkodott, el is űzték állítólagos atheismusa miatt. Kiválóan az erkölcstan és a politika vonzotta és erkölcstana, mely 1798-ban jelent meg, talán mai napig is legkiválóbb képviselője e téren a német philsophiai szellemnek. Bonaparte emelkedésének korában, 1800-ban írta első nagy politikai értekezését: A zárt kereskedő államról, a nemzetgazdaságtan utópiáját. Fichte maga a legjobb és leginkább átgondolt művének tartotta ezt az értekezést.
Mint Kant tanítványánál nem is lehet máskép, Fichte is az ideális, az ész szerint való államból6 (Vernunftstaat) indul ki, melyben a szabadság, az egyenlőség, a törvény uralma mindenki fölött már megvalósult. Az ő ideális államában az állam adja mindenkinek a magáét és megvédi abban. Eredetileg mindenkinek egyforma joga van mindenhez. A tulajdonjog szerinte, bizonyos cselekvéshez, nem pedig magához a tárgyhoz való jog. Nem töprenkedem egy fa ideális birtokán, ha kizárólagos jogom van gyümölcséhez és annak élvezetéhez.
Fichte János.
«Minden emberi tevékenységnek czélja a megélés és a megélhetésre egyforma a joga minden ember szülöttének. A felosztásnak tehát oly módon kell végbe mennie, hogy mindenki megélhessen.»
«Mindenki oly kellemesen akar megélni, mint lehet és mivel mindenki mint ember követeli ezt és mindenki ép úgy ember, mint a másik, e követelésben mindenkinek igaza van.» Az állam feladata tehát a meglevőt lehető egyformán felosztani. Először is megkülönbözteti a három fő rendet: a termelőt, az iparost és a kereskedőt. Ezek a nemzet alapjai: «a kormánynak, a tanító és védő osztálynak tagjai csak ezek miatt vannak.» A két első rend szerződésre lép egymással, a mely szerint mindegyik kizárólag csak a maga szakával, a termeléssel, illetőleg a feldolgozással foglalkozik. Azonfelül kötelezik magokat arra, hogy termékeikből, illetőleg gyártmányaikból eleget adnak a másik rendnek ahhoz, hogy az is megélhessen. Azután mindkét rész hasonló szerződésre lép a kereskedőkkel. Természetes előfeltétel az, hogy az árakat maga az állam szabályozza. Hasonló munkamegosztás menne végbe a mezőgazdaság, az ipar és kereskedés különböző ágainál is. A termelés adja meg a mértéket, minthogy az állam abból él. Abban a mértékben, a mint fejlődik, szaporítható az iparosok, művészek stb. száma.
Az első a szükséges, csak azután következhetik a nélkülözhető, a fényűzés. «Kell, hogy előbb mind jól lakjanak és szilárd szállással birjanak, mielőtt csak is egy diszíti lakását; kell, hogy mindenki kényelmesen és melegen ruházkodjék, míg csak egy is díszben öltöznék. Nem járja, hogy valaki azt mondhassa: de én megfizethetem. Épenséggel igaztalanság, hogy valaki a nélkülözhetőt is megfizethesse, míg valamely polgártársának a szükségesre sem telik és a mivel az első fizethet, az jogosan az ész szerint való államban nem lehet az övé.» Így erkölcsi alapon meg van adva az államnak az a joga, sőt kötelessége, hogy bizonyos egyenlősítést létesítsen az életmódban.
Lehetőleg meg kell elégedni azzal, mi az államban terem vagy készül. A polgárság kereskedése a külfölddel egészen megszűnik. Az állam a foglalkozási ágaknak és az áraknak szabályozása által teljesen fenntarthatja az egyensúlyt az egyes rendek közt és gondoskodhatik alkalmazottjainak eltartásáról is megfelelő adó által. Egy bizonyos naptól fogva, melyen a kormány kimondja az elzárást, megszűnik a világpénznek, azaz az aranynak és ezüstnek forgalma; annak egész mennyisége az állam kezére kerül, mely viszont csak határain belül érvényes, változhatatlan értékű országos pénzzel cseréli azt be.
Így a tulajdon egy meghatározott szabad munkássághoz való jogra szorítkozik. Ez a joga biztosítja mindenkinek a tisztességes megélést. «Mert nemcsak jámbor óhajtás, hanem az emberiség jogának s hivatásának mellőzhetetlen követelése, hogy oly könnyen, szabadon, a természeten parancsolóan, az emberi méltóságnak megfelelően élhessen a földön, a mint azt a természet csak megengedi. Dolgozzék az ember, de nem mint az igás barom, mely terhe alatt elalszik és melyet a legszükségesebb üdülés után felriasztanak, hogy tovább hordja a jármot. Félelem nélkül, vidáman, örömest dolgozzék és maradjon ideje arra, hogy lelkét és szemét az ég felé emelje, melynek szemlélésére alkottatott.»
Ha mind ez életbe lép, megszünik minden rendi harcz; nem lesz dúsgazdag, de koldus sem. Megszünik a külfölddel való vetélkedés is; a kereskedelmi kiaknázás versenye, mely a legtöbb háborúnak indító oka. Minél több állam zárkózik el ily módon: annál biztosabb alapokon nyugszik a világ békéje. Mert az egymással való érintkezés ezentúl csak a szükséges és az illető területen nem honos czikkek kicserélésében áll egyrészt, másrészt pedig tanulmányi utazások közvetítik azt, melyek minden nemzetnek lehetővé teszik a gazdaság, a művészet és a tudomány minden haladásának megszerzését. A háború okai azzal is csökkennek, hogy az állam ugyanakkor, mikor elzárkózik, elfoglalja természetes határait. Így nincs is többé szüksége állandó katonaságra; hódítani nem akar, védelmére pedig készen áll minden fegyverforgató polgára. Belső zavaroktól sem igen kell tartania, mert az ily módon elzárt nemzetben szükségkép igen erős nemzeti jellem, hatalmasan feltörekvő nemzeti büszkeség fog kifejlődni.
Szembetünő az egészben a sok classikus reminiscentia, különösen Sparta határa. És mégis: mennyivel erkölcsösebb, humánusabb minden, mennyire hiányzik belőle mind az az elnyomás, mely szinte lételeme volt az ősi polgárságoknak! Egész lényegében különbözik a vallásos alapon nyugvó communistikus színezetű társadalmaktól is. Talán elő sem fordul a vallás szó az újkor egyik leghivőbb emberének e munkájában. Elismer ugyan egy vezető eszmét, de az a tudomány.
«Csakis a tudomány törli el a földrajzi helyzet és a népek különbözőségét, csakis ez az ember, nem pedig a polgár tulajdona. Hisz csakis az köti össze az embereket állandóan, miután nemzetek szerint való különválásuk végbement. Csakis az marad közös birtokuk, miután minden egyebet felosztottak egymás közt. Ha egyszer e rendszer alapján létrejött az örök béke, többé nem lészen szó harczról, háborúról, békéről és szövetségről – mind ez eltünt a világból. Az újságok már csak a tudomány haladásáról, új feltalálásukról, a törvényhozás és közbiztonság előmeneteléről adnak hírt s minden állam siet meghonosítani a többinek felfedezéseit.»
Ez az állami socialismus elvének első, következetesen keresztülvitt, valóban philosophiai alkalmazása a modern társadalomra. A gazdasági kérdésnek előtérbe állítása, az egész fejlődésnek a nemzeti pénztől való függővé tétele mintegy sejteti, minő szerep jut a gazdasági viszonyoknak a század mozgalmaiban. Egyelőre azonban épen az az állam, melyre Fichte leginkább gondolt, Poroszország, szinte képtelenné vált a továbbfejlődésre. Jena, Friendland és Tilsit szinte megsemmisítették és vele együtt szinte halálos csapást mértek az egész német nemzet öntudatára. A kifelé elzárt állam eszméje megvalósult ugyan valamikép, de a continentális zár, Napoleon egyik leggeniálisabb, de egyúttal talán legnyomasztóbb rendelkezése által. Azt a nemzetet, melyre 1800-ban mint az emberiség fejlődésének egyik leghatalmasabb tényezőjére számíthatott az író, 1807 után szinte halottjaiból kellett feltámasztani.
Azok közt, kik új életet leheltek beléje, kik a szellem hatalmával küzdöttek az idegen elnyomás súlya ellen, ismét Fichte áll első sorban. Mialatt Berlint még megszállva tartották a francziák, mondta el az akadémiában, nagy művelt közönség előtt, beszédeit a német nemzethez, a nemzeti szellem és erkölcs ébresztésének mai napig utól nem ért mintaképeit.7 Most már nem a távol jövőre gondol, nem csábítja az elmélkedés szabadsága; a történelem távolába, a népek lelkének mélyébe nyúl vissza, hogy hirdethesse a nemzeti nagyság és büszkeség evangeliumát.
Egy bukott nemzet helyreállításáról van szó. Ismernie kell tehát a bukás okát, hogy aztán új életet kezdhessen. A bukás oka az önzés: kormányoké és egyeseké egyaránt. Ennek helyébe kell, hogy az igazságnak, a jognak uralma, a közösség érdeke lépjen. A régi nemzedéktől ezt már bajos várni, de meg van adva az erkölcsi felemelés módja a nevelés által. Oly nevelésre van szükség, mely első sorban a jellemet képezze és melyben megfelelő szerep jusson a nemzeti érzésnek. Fichte a maga képére akarja alkotni a jövő németséget, az ideák cultusában, az emberi haladás tiszteletében, de minden ízében erkölcsösnek, hajthatatlannak és bátornak, hol a nemzet szabadságáról, függetlenségéről van szó. Nem nézi a történelmileg létrejött állami különbségeket, csak az egységes német nemzetet ismeri; nem nézi a rendi különbségeket sem, nem választja el az uralkodó osztályokat a néptől. Mert ha a műveltség csak egy csekély számra terjed, mely a nép nevelését elhanyagolja, akkor a nagy többség elfordul tőle, elvész reá nézve. A nemzet minden részének egyet kell értenie az igazon való belső örömben. Azért mégis a művelt osztályokhoz fordul első sorban, ezektől várja eszméinek a nép között való terjesztését. Mert ha ez nem történik, a nép maga is segít magán és belőle alakul meg az új, magasabb műveltségű osztály. Az ész szerint való államot nem lehet mesterségesen megteremteni bármily anyagból, hanem a nemzetet kell megvalósítására művelni és nevelni. Csak az a nemzet, mely először oldja meg a nevelés feladatát, úgy hogy tökéletes embereket művel, oldhatja meg aztán a tökéletes állam problemáját is.
Bizonyos hazafias egyoldalúsággal ugyan, de szinte meggyőzőn kifejti aztán, hogy a német nemzet hivatása eddig az volt, hogy a világ minden művelődési mozgalmát, azt is, amely idegen földön kezdődött, tökéletességre vitte. «A jelenleg napi rendben levő haladás a nemzet tökéletes nevelése emberré.» Ennek teljesítése is a németre vár tehát.
Most békóba van verve a cselekvés; annál szabadabban emelkedjék szellemünk a szabadság gondolata felé. Az töltse be lelkünket mindaddig, míg a felnövekvő új világ azt tettekben megvalósíthatja. A nemzet alapja a nyelv: de a nyelv dísze, az irodalom virágzása magában véve nem alkot nemzetet, ha hiányzik a szervező: az állam. A gondoskodásnak is csak úgy van jelentősége, ha cselekvésben tükröződik vissza. A gondolkodók és költők nemzetének fel kell ébrednie – tettre. A Kant által a létező viszonyok fölé emelt bölcselkedésnek tehát ismét le kell szállania a földre. De az a czél, a melyet Fichte nemzete elé tűz, kétségtelenül magasztos és a legnagyobb philosophushoz is méltó. A világpolgárság szép álom lehet, de az emberiség eddigi fejlődése és haladása mindaddig az egyes nemzetek kifejlésének volt műve és bizonyára még soká az is marad. Az új Németország, melyet a porosz állam vezetett tettre, Fichte tanai alapján épült fel. Csakhogy Napoleon bukásával nemcsak a franczia hegemonia szünt meg, megszünt a franczia eszmék uralma is. A forradalom károsnak, rossznak tünt fel: csakis a réginek felélesztésében, a hagyományos állapot rideg fenntartásában látták a nyugalomnak biztosítását. Mint másfél századdal azelőtt Hobbes az angol forradalom hatása alatt állapította meg az absolutismus elveinek bölcsészeti igazolását, úgy most a legitimitás, a trón és oltár uralmának helyreállítása foglalkoztatta az elméket mindenfelé. Legkövetkezetesebben és legjellemzőbben talán a schweizi Haller állította össze a reactio rendszerét.
Már munkájának czíme is mutatja, mikép gondolkodik a forradalom és a történeti mult viszonya és erkölcsi értéke felől.8 Elitél, törvénytelennek, erkölcstelennek mond minden olyan mozgalmat, mely tagadja a társadalom épületének Isten és a természet adta alapját. Ezt az alapot ő a birtokban találja meg, mely együtt jár a hatalommal. Az uralkodó saját hatalma által kormányoz; átruházott hatalmat Haller rendszere nem ismer. És így, mivel szerinte minden alattvalót külön-külön szerződés köt az uralkodóhoz és mivel szerinte kárhozatos az alattvalóknak minden egyesülete, a hatalom mindenkorra biztosítva van. Az állam csak magánjogon alapulna, természetesen elenyésznének az összes közjogi és alkotmányos kérdések és a hatalom, öröklés útján, nyugodtan szállna át nemzedékről-nemzedékre, míg azt más hatalom fel nem váltja. E rendszernek alaphibája az állam igazi alapjának felismerése mellett, a hatalomnak a jog helyébe való állítása. Mert hiszen a forradalomból eredő hatalom is jogossá válik szerinte, ha megállhat. Maga is érzi ezt a hiányt és legfőbb biztosítóul a vallást, az egységes, monarchikus hatalom alatt álló katholikus vallást ajánlja. Visszatér tehát a középkor államrendjéhez; az ő rendszerében nemcsak a liberalizmus forradalom, hanem a protestantismus is az. A változhatatlanság pedig, melyet tanai megvalósításától remél, nemcsak a haladással ellenkezik, hanem ellenkezik a történeti élettel is, mely erősebb minden theoriánál.
Különben az a tan, hogy a társadalom nyugalmát csakis az örökös, Isten kegyelméből való királyi hatalom, a régi rendi kiváltság és mindenek fölött a katholikus hit biztosíthatja, már régebben fellépett azon a talajon, melyen legnagyobb volt a rázkódás és legnagyobb a nyugalom vágya: Francziaországban. Boland és különösen De Maistre gróf voltak igazi megalapítói azoknak az elveknek, melyeket Haller azután rendszerbe öntött. Ha megelégedtek volna a társadalmi élet állandó törvényeinek megjelölésével és a fejlődés erőszakos megszakításának kárhoztatásával, munkásságuk sokban eredményre vezethetett volna. De az által, hogy a modern társadalmi rend megszüntetésével a közép-kort akarták visszaállítani minden szellemi és anyagi elnyomásával; az által, hogy egész elméletüknek a papok és emigransok dühös haragja a modern eszmék ellen volt az igazi belső indítója, nem a nyugalomnak, hanem az újabb és még általánosabb megrázkódásnak lettek okozói. Mert a forradalomnak soha sem volt hatalmasabb szövetségese a reactiónál.
A fejlődés tana. A történeti iskola.
Eddig az eszményi alapokon nyugvó, levezetett és általános rendszereket ismertettük, melyek, bárminő ellenkező is az irányuk, megegyeznek abban, hogy elveiket minden korra, minden nemzetre nézve egyenlően érvényesnek hirdetik. A történet követeléseivel szemben egyformán erőtlen a tisztán gondolati alapokon nyugvó forradalom és az a kisérlet, hogy a régit, a mit amaz megdöntött, teljesen állítsák vissza. De a nagy korszak eseményei még sem maradtak komoly hatás és tanulság nélkül. Megszületett az a módszer is, mely a politikai és társadalmi jelenségeket önmagukban véve, tisztán tudományos tapasztalati úton tárgyalja és ezen az úton vezeti le az igazságot.
Fichte levele Hitzighez, 1813. végéről.
Ez a megismerés két különböző irányból fakadt. Herder, a franczia irodalom és felvilágosodás általánosító, tisztán az értelemre hivatkozó elvei ellenében kimutatta, minő szoros kapcsok fűzik az embert az elmult nemzedékekhez, minő erős a hagyománynak, a természetnek, az egész környezetnek hatása a lélekre. Az emberi műveltség sok század munkájának gyümölcse és a ki kincsét növeli, még meg nem született nemzedékeknek tesz vele szolgálatot. Világos, hogy a fejlődés folytonosságának e tana, – egyike azoknak, melyek legnagyobb jövőre voltak hivatva, – egyaránt szembeszáll a forradalommal, mely egy csapással akarja megváltoztatni a gondolkodást és az intézményeket, a lélektelen conservativizmussal, mely elegendőnek tartja a jelen állapotban való megmaradást és a reactióval, mely épenséggel alacsonyabb fejlődési fokra törekszik visszavezetni az emberiséget.9 Az általános műveltség mellett szükségesnek mondta az államvezető, szervező munkáját, az alkotmányt. «Ha egy-két nemzet rövid idő alatt oly haladást tett, minőket máskor évszázadok keltettek, más nemzetek nem maradhatnak hátra, nagy káruk nélkül. Kell, hogy együtt haladjanak amazokkal; korunkban már nem lehetnek barbárok: a barbárt megcsalják, lábbal tiporják, megvetik. A világ korszakai egy lánczot képeznek; az egyes lánczszem nem állhat ellen, ha akarna is.» A nemzet egyénisége és az emberi közösség így egyenlően érvényesül.
Herdernek egyelőre csak az irodalomban volt hatása. A politikai életben, épen a franczia forradalom közvetlen hatása alatt, lényegében ugyanazt a tant hirdette Burke, kinek röpiratait már megemlítettük, de kinek gondolkodását bővebben kell ismertetnünk, mert az lett alapja a XIX. század politikai s társadalmi felfogásán, sőt lehet mondani egész tudományos szellemén uralkodó históriai iskolának.
A nagy angol államférfiú nem állított fel tudományos rendszert, nem is törekszik philosophiai mélységre s alaposságra, hanem a forradalom ellen írt műveiben gyakorlati alapon állapítja meg az állambölcsesség legfőbb elveit. A politika, szerinte, tisztán gyakorlati tudomány; azt eleve kimondott tételekből nem lehet levezetni és hogy a következtetés helyes legyen, lehető hosszas tapasztalás tényeire kell annak támaszkodnia. A hatalom birtokosai ne feledjék el, hogy számot tartoznak adni az emberiség reájuk bizott jólétéről ha másnak nem, a mindenség urának. A nagy államférfiú fő tulajdonságai: a fentartáshoz való hajlam és a javításban való ügyesség. A javítást nem szabad romboláson kezdeni: a polgár úgy nyúljon hazája sebeihez, mint a hogy atyja sebeihez nyúlna, gyöngéd aggodalommal. Soha sem szabad egy állam állapotát gyógyíthatatlannak tekinteni s különösen azon forradalmi elv ellen kell küzdeni, hogy a kormány és a nép érdeke ellenkezik egymással. Az olyan államnak, melynek nincs eszköze a változtatásra, a fentartásra sincs eszköze; de bárminő tetszetős elmélet kedvéért nem szabad egy fennálló intézményt lerombolni. A változtatásnak nem lehet oka valamely elvont vélemény az alkotmány jó vagy rossz voltáról, hanem a nép hajlama és véleménye, a teljes meggyőződés arról, hogy baj van, s hogy a javítás és annak eszközei hasznára válnak az államnak. A többségnek koránt sem lehet joga mindent megváltoztatni; eddig hatalma, bármennyire tiszteljük is, nem terjedhet.10 Meg is jelöli a politikai hatalom határait. Nem nyulhat az erkölcshöz és a valláshoz, mint minden állami s társadalmi lét örök alapjaihoz, melyek nélkül nem érhető el az állam czélja: a biztonság, az igazság. Nem vonhatja ki az államot az emberiség köréből, melynek minden nemzet csak egyik tagja. Az állami közösség szerinte is szerződésen alapul, de ez a szerződés a legfőbb javakat biztosítja: a tudományt, a művészetet, az erényt és a tökéletesedést. Ez az állami közösség nem tulajdona a jelen élő nemzeteknek, hanem összeköttetése rég elhalt generatióknak a még nem születettekkel. Nem tagadhatja meg az elsőket és nem koczkáztathatja a következőket. Az egészséges fejlődésnek magában kell foglalnia az örökölt jogi alapot is; egy gyors cselekedet s annak következései csak károsak lehetnek. «A gyökeres változtatáshoz több elme szükséges, mint a mennyi egy emberöltőből kitelik.»11 Mondhatnók, hogy a fontolva haladás elvének Burke az első lángeszű és ékesszóló hirdetője. Ugyanazon irányban működött Gentz Fridrik, a bécsi udvarnak nagy eszű, ékes tollú publicistája, ki a restauratio korában is nagy szerepet játszott, mint Metternich legbizalmasabb tanácsosa (1767–1832).
Gentz.
Az eredeti festmény herczeg Metternich Winneburg birtokában van Bécsben.
A fennállónak philosophiai igazolását Kant tanítványainak legnagyobbika, Hegel György Vilmos (1767–1830) vállalta magára. Ő nem az elvont igazság szempontjából itéli meg a tényeket, mint mestere és Fichte tette, hanem magában a valóságban keresi az igazságot. Az igazi philosophia, úgymond, kibékíti az állammal és a valósággal; a félbölcsesség elvezet tőle, úgy mint Istentől is. A bölcsészet az ésszerűnek kikutatása, tehát a valót kell felfognia, nem pedig valami nem létező után kapkodnia.
Bármikép jár el az egyes ember, vagy az egész nemzet, az erkölcsi világ örök törvényei csak úgy hatnak, mint a természetiek s emberi önkény és megátalkodottság meg nem akadályozhatja az isteni akarat teljesedését. Hanem az istenség ezért nem oldja fel az embert a határozás, a cselekvés alól. A szellem csak úgy van, ha tevékeny. Az emberi szellem tevékenységének pedig kettős a czélja: fentartása az elmult nemzedékek szellemi hagyatékának és annak tovább fejlesztése a vallás és a történetileg létrejött viszonyok alapján. Ime Burke tana philosophiai köntösbe burkolva.
Hegelnél az államban csak egy része van az erkölcstannak. Már ez magában véve is tiltakozás a XVIII. századnak azon tana ellen, mely az államban látta minden erkölcsi és anyagi érdek megvalósítását. Az erkölcs lényege szerinte három alakban nyilatkozik; «közvetlenül, természetes alapon a családban; az egyének egymáshoz való viszonyában, a polgári társadalomban, s végre mint szerves valósággá fejlesztett szellem az államalkotmányban.»12 Az állam lényege az akarat észszerűsége. Feladata: az egyének életének és jólétének fentartása, a család védelme, a polgári társaság vezetése. A szabadság és egyenlőség kérdését következőkép fejtegeti: Az az elterjedt állítás, hogy az emberek természettől egyenlők, csak a fogalomban áll meg, mert hisz világos, hogy az emberek természettől nem egyenlők. Az igazi egyenlőség abban áll, hogy mindenki, mint személy egyenlően képes a birtoklásra. Ez az egyenlőség pedig épen csak a magas szellemi fejlődésnek lehet az eredménye; Görögországban, Rómában nem volt meg. A törvény előtti egyenlőség magától értendő, mert máskülönben nem uralkodik a törvény. De valóságban ez abban áll, hogy a vagyonnak, a kornak, az erőnek, a tehetségnek vagy épen a bűnnek egyenlősége jut egyenlő elbánás alá. A szabadság nem vezet egyenlőségre: ellenkezőleg, a modern államok nagy fejlettsége valóságban a legnagyobb egyenlőtlenséget létesíti az egyesek közt. Így a szabadság, a mennyiben a vagyon biztosságában, a tehetségek kifejtésének lehetőségében áll, mindjobban magától érthetővé válik s azt úgy értelmezik, mintha mindenkinek egyforma joga lenne a politikai vezetésre.
Hegel dolgozószobájában.
Sebbers festménye után.
Alkotmányt csinálni ép oly kevéssé lehet, mint nemzeti geniust. Az alkotmány csak a szellemből fejlődhetik, mert annak fejlődésével azonos és azzal együtt megy át a szükséges műveltségi fokokon. Csak ez a szellem és történet az, melynek művei az alkotmányok. Az alkotmányos formák: demokratia, aristokratia és monarchia, a fejlődésnek szükséges fokozatai. A szervezetlen, neveletlen népnek részvétele a közügyekben kárhozatos, mert az ilyen nép formátlan, sivár, vak hatalom, a zavargó tengerhez hasonló. A polgárok, csak ha állandó szervezetben jelennek meg, rendek alakjában, vehetnek részt a közügyek tárgyalásában. Törvényhozó hatalma azonban nincs a rendi gyüléseknek; különben is művelt államban nem hoznak új törvényt, csak a meglevőket fejlesztik. A mi a budgetet illeti, az nem törvény, hiszen annak csak igen csekély része olyan, melyen változtatni lehet. A mi pedig a budget megtagadásának jogát illeti, az csak azon a hamis felfogáson alapul, mintha a kormány és a nép szelleme közt át nem hidalható örvény tátongna. A hol az megvan, úgy sem lehet szó alkotmányról és kormányról. Az ilyen eszköz pedig nem segít az esetleges kényszer és elnyomás ellen, hanem inkább az állam felbomlására vezet, a mennyiben már nincs kormány, csak pártok vannak és a bajon csak az egyik párt teljes elnyomásával lehetne segíteni. Látszik, hogy Hegel alkotmányos fogalmaira döntő hatással volt Poroszország akkori alkotmánya, a hol a kormány hatalmával szemben még semminő parlamenti ellenőrzés nem lépett életbe.
Különben is a hatalmak felosztása és egyensúlyozása teljesen ellenkezik Hegel államának eszméjével. Minthogy az ész szerint való szellem csak egy: egynek kell lenni az azt képviselő akaratnak is.
Csakhogy, s ebben áll nagy eltérése a XVIII. század philosophiájától és igazán modern vonása, ő az általános, absolut igazság mellett elismeri a nép szellemét is mint természetes szükségességet s bár helyhez és korhoz kötött, de erkölcsi tartalmú tényezőt. A világtörténet gondolkodó szelleme aztán magába olvasztja az egyes népek öntudatlan szellemét.
A nép szellemének megvan a maga története a saját körében. De mint korlátolt szellem nem önálló, hanem átmegy az egyetemes történetbe. Ennek eseményei foglalják magukba az egyes népek szellemének dialektikáját: a világéletet.
Ez a felfogás nagyon termékenyítő és felemelő hatással volt a történetírásra. A szellem uralma, annak az egyes tények fölé helyezése, az üres, hiába való adatok kiküszöbölése, a kort és a nép lelkét valóban jellemző vonások csoportosítása vált ezután a historiographia legfőbb feladatává.
Politikailag is óriási hatása volt ennek a nehézkes, a formák tömege által elhomályosított, de tartalmas és mélyen átgondolt rendszernek. A philosophia visszatér benne a valósághoz: a lét, az élet visszanyeri teljes tudományos jogát. De többet is nyer ennél. Semmi a világon nem áll magában, minden tény, minden cselekedet, minden érzelem valami viszonyban áll a világszellemmel, megfelel annak, vagy ellenkezik vele. Az itéletnek, az összehasonlításnak igen magas, és mégis a dolgokkal kapcsolatban álló mértékét nyujtja ez az elmélet, mely egyaránt kizárja a valóságot tagadó, vagy semmibe vevő speculatiót és a szellemmel, az erkölccsel nem törődő materializmust.
Az akkori viszonyok közt Hegelnek, a philosophiai és politikai iskolák küzdelmében bizonyos tekintetben közvetítő szerep jutott. Tanának lényege conservativ ugyan, de a változtatásnak, sőt a haladásnak, a tökéletesedésnek igazolásával. Mégis az a különös sorsa jutott, hogy épen a szélső irányok hivatkoztak reá leginkább. Az absolut eszme uralma egyaránt csábító a vallásos és a fejedelmi önkény és elnyomás szószólóira, mint a legszélsőbb demokratikus, sőt communistikus irányok hirdetőire nézve. Nem is kétséges, hogy bár Hegel az egyetemes történetet mélyen és helyesen fogja fel, elméletében mégis nagyon általánosít. Világszelleme épp úgy lebeghet a despotismus hivei, mint az anarchikus tanok chaosa fölött.
Kant a tiszta észnek, Fichte az erkölcsnek és akaratnak, Haller és a reactio többi hívei a vallásosságnak, Herder és Burke a tökéletesedés felé törekvő haladásnak, Hegel az észszel azonos istenségnek uralomra jutását jelölték ki a világtörténelem végső czélja gyanánt. Bármennyire eltérők s egymásnak ellentmondók különben e tanok, abban megegyeznek, hogy az emberi sorsot és cselekvést nem tartják véletlen játékának, vagy tisztán természeti jelenségek szinte öntudatlan következésének. Mindegyik a czélszerűség törvényének hatása alatt áll. Csakhogy a czélt oly magasra tüzik, a pályát oly hosszúnak, szinte végtelennek látják, hogy a kort tán legközelebb érintő kérdésekben nem adhatnak útmutatást, noha világos, hogy tanaik magukon viselik koruk bélyegét és nagyrészt közvetlen hatásra is számítottak. Ezért közvetlen hatása leginkább annak a tannak volt, mely nem elvont erkölcsi vagy vallásos ideálokat akart megvalósítani, hanem épen azon földi jóra törekedett, a mely a nagy erkölcsphilosophusok oktatása szerint nemcsak hogy nem jár együtt az erénynyel, hanem épen semmi összefüggésben sem áll vele: a boldogságra. Ezt a czélt könnyen megérthette mindenki, az gyakorlati volt minden izében és minden egyes intézkedésnél megitélhették, czélszerű-e az? vagyis milyen haszon vagy kár várható tőle.
Ennek a philosophiának, mely mintegy folytatása Epikuros tanának és semmi összeköttetésben sem áll Bacon okoskodásával, mely a bölcselkedés főczéljául a közhaszon előmozdítását tűzte ki, korszakunkban Bentham Jeremiás angol iró (1748–1832.) volt a legjelentékenyebb képviselője. Bentham iratainak terjedését s hatását nagyon elősegítette az, hogy mélységre épen nem törekedtek, hogy nyelvök nagyon világos és érthető és így tartalmuk általánosan megérthető. Ő az az író, kinek tán legnagyobb közvetlen hatása volt Széchenyi Istvánra.
A törvényhozás főelve szerinte csak a közönséges haszon lehet. Az erkölcs, szabadság és egyenlőség, az igazság és a vallás mind e czél szolgálatában állanak. Ezért az államot főkép polgárainak közérdeke tartja fenn. Csakis ezen alapul a kormány, mert kormány nélkül nincs biztonság, sem család, sem vagyon, sem szorgalom. Ez a kormány jogosultsága; eredete s formája nem lényeges. Minden népre nézve az a legjobb alkotmány, a melyhez hozzászokott. A politikai szabadság csak eszköz a főczélnak, a közjónak elérésére. Ha jó a törvény, a nép akkor is boldogulhat, ha nincs része a hatalomban, viszont a legszabadabb nép is boldogtalan, ha rossz a törvény. De azért nem szabad elvont elméletek alapján megtámadni a fennállókat, sem zavargással azt megdönteni. Lényeges változtatáshoz csak akkor szabad fogni, ha nyugodt a hangulat és szilárdan áll a kormány. – Ime a conservativ alap, a haladás követelésével, már nem philosophiai, nem is szorosan véve politikai alapon, hanem mint a czélszerűség követelése.
Az irodalom. A classicismus és a romantika. Lord Byron.
Ennyi különböző gondolkodásrendszer adott táplálékot az irodalomnak. Nem volt még kor, a melyben a történelmet alkotó műveltségi rendszerek annyira összeolvadtak, annyira együtt hatottak volna, mint akkor, és a midőn egyuttal az események nagyszerűsége, a vezető egyéniségek és államok hatalma, a sors gyors változása annyi anyagot szolgáltatott volna a művészi alakításnak. Ezért nem csak a politikai eszmék fejlesztése dolgában nyitja meg a forradalom a legujabb kort, mint elöljárója és útmutatója, hanem megnyitja mint egy eddig páratlan renaissancenak szülője műveltségi tekintetben is.
Mint a gondolkodásban, úgy a költői alkotásban is Németországé e korban az elsőség. Azé a nemzeté, melyet a nagy népek közt eleinte legkevésbé közvetlenül érintett a forradalom árja és mely soká tárgyilagosan, tisztán erkölcsi és aesthetikai szempontból ítélhette meg a roppant mozgalom fejlődését. Itt is a felvilágosodás az uralkodó ugyan, de nem ellentétben a történeti multtal fejlődött, hanem egyenesen a kormányok vezetése mellett. II. Fridrik és II. József osztozkodtak azon dicsőségben, hogy a németség legnagyobb államaiban gyakorlatilag megvalósítsák az új eszméket, nagy rázkódás és erőszak nélkül. Az egyházzal szemben sem volt oly erős az ellentét, mint a szellemileg is zsarnokság alatt álló Francziaországban.
G. E. Lessing.
A német tudomány lassankint a maga körébe vonta az egész világ műveltségét, mely azután termékenyítőleg hatott az irodalomra.
A franczia irodalmi hatástól való szabadulás, a német felvilágosodásnak első művészi kifejezése a nagy Lessing nevéhez fűződik (1729–1781). Már nála is erősen előtünik a classikus műveltség emelő hatása, mely még modern tárgyu drámáiban sem tagadja meg magát. A Weimarban Károly Ágost herczeg körül csoportosuló irói kör már csak műveltségében, hanem egész gondolkodásában és érzésében is görög; nem hiába nevezeték Goethet és Schillert a nagy pogányoknak. Goethe a természet és az élet nyugodt szemlélete és formailag tökéletes kifejezése által minden korok egyik első költője lett; Schiller a maga erkölcsi pathosával, ragyogó nyelvével, eleven s az értelemhez és szívhez egyaránt szóló előadásával ragadta magával nemzetét. Mellettök működött, inkább mint tudós, Herder, a fejlődés tanának mestere, a világirodalom remekeinek magyarázója, az irodalmi műveknek az általános történeti gondolkodásba beillesztője, és minden universitása mellett a népies költészetnek és a hagyományoknak őrzője és dicsőítője. A korunk a nemzetök fölé emelkedő, Hellas aesthetikai gyönyöreihez visszavágyó nagy költők mellett ő, mint láttuk, a történeti iskola egyik megalapítója.
Sem Perikles, sem Augustus, sem Medici Lőrincz vagy XIV. Lajos udvara nem egyesített körében nagyobb tehetségeket, mélyebb elméket, mint az a kis weimari fejedelem, ki ugyan álmodozott a magyar koronáról, de a ki megelégedett azzal, hogy Poroszország, majd Napoleon vazallusa legyen. Mennél szűkebbek, szinte szegényesek a külső viszonyok, annál jobban megragadja bámulatunkat e kör műveltségének kiterjedése, gondolkodásának emelkedettsége, érzéseinek heve, nyelvének gazdagsága. Nem, nem a fejedelem kegye, vagy a nép hódolata teremti a nagyokat, hanem saját keblök istene. Elég, ha azt el nem fojtják.
Nem kell e szellemi lendület részleteire kiterjeszkednünk; olvasóink azokat úgy is ismerik. Csak az emelkedése legfőbb fokát jellemző műhöz, Goethe Faust-jához legyen szabad néhány megjegyzést fűznünk.
Ez az első és legkiválóbb bölcselkedő dráma, Byron, Grabbe, Madách mintaképe, nem egy embert, hanem az embert tárgyalja, «a mennyországtól, a földön át, pokolig» való útjában. Megmutatja őt saját magához való viszonyában, a szelid és a phantastikusan ijesztő természet körében, a szerelem hevében, a nagyravágyás és tettvágy ösztönzése alatt, megmutatja őt, a mint a múlt alkotásai fölött itél, megmutatja őt, a mint az eget ostromolja és a mint szinte pokolra jut. Erényben, bűnben, felmagasztaltságban és lealázásban egy és igaz, mert emberi, ki nem emelkedhetik egészen az istenhez, de nem is szállhat le egészen az ördöghöz. Minden egyes tette s viszontagsága symbolikus: mint a Kant philosophiájában az egyes jelenség csak arra való, hogy felfedezze a benne rejlő valót, a szellemet.
Goethe.
Schwerdtgeburth 1832-iki rajza után.
Ez az ember, Faust, a híres varázsló, szerintem nemcsak ethikai és aesthetikai, hanem történeti szempontból is remek alkotás. Faustot, a tudóst, a mestert, a középkori hit és szokás, foglalkozásának kimért rendje tartja erkölcsileg korlátok közt. A mint feltámad benne a kételkedés, a mint keveselve az öröklött tudományt, a teljes igazságot keresve kutatja, elveszti maga alatt a szilárd talajt, kétségbe esik, majd az ördöggel, «a tagadás szellemével» czimborál, hogy igazán emberi életet éljen, hogy kielégítse minden szenvedélyét, élvezhessen és alkothasson. Az igen nála már nem a szó, hanem a tett, és állapota már azért sem elégíti ki, mert nincs se pénze, se vagyona, se világi méltósága és dísze. Élvez és szinte elmerül a bűn fertőjében, de azért emberi érzése nem vész el és a nő, mely saját alkotása, visszavezeti istenhez. Nem a középkori ember-e ez, kit a kutatás kivezet a hagyomány köréből, és kinél féktelenséggé fajul az annyi időn át nélkülözött szabadság; ki nagyokat botlik, midőn a maga útján keresi az igazságot, de kit épen a szabadság okozta nagyobb műveltség és a czéltudatos munka tesz ismét erkölcsössé és istenfélővé? A modern ember, kire soha meg nem szünő vonzó erőt gyakorol Helena, az ó-görög szépségi ideál; ki nem zárkózhatik el egészen a középkori egyház bűvös mystikus hatása elől, de kinek meg kell tanulnia, hogy a maga útján, a maga erkölcsi erejében találja meg a tökéletesedést.
Goethe fejlődése magában foglalja úgyszólván az összes költői irányokat, melyek az ő korától fogva győzelemért versenyeznek. Ifjuságában, a «Sturm und Drang» korszakában formátlan, keresi az erőszakosat, népieset, mint a Götz von Berlichingen-ben, vagy Rousseau sentimentalismusának hódol, mint a Werther-ben. Később mindjobban áthatja a szabály, a forma; a műveltség legmagasabb, rejtett vonatkozásokkal telt és ezért szinte érthetetlen határain jár, mint a Faust második részében. Elfordul mindentől, mi népies, durva, köznapi, csak az aesthetikailag tisztán szépet tartja a költészethez méltónak. Mint maga mondá: «a classicizmus az egészség, a romaticismus a betegség.» Ez értelemben ő a XVIII. századi renaissancenak legutolsó és legnagyobb képviselője. De bárminő nagy volt tekintélye és hatása, az ellentétes irány, épen a politikai viszonyok hatása alatt, nemcsak fennmaradt, hanem a közvéleményben uralomra is jutott.
Schiller.
Johann Heinrich Fischbeinnek 1781. végén vagy 1782. elején festett képe után. Az eredeti Dr. Schmidt birtokában, Kasselben.
A XVIII. század fejlődése, az értelem alapján végbe menő általánosítás, a tisztán emberinek keresése világpolgárságra, a nemzeti, rendi és felekezeti különbségek elhalványodására vezetett. Művészeti tekintetben pedig, a józan ész és az, Aristoteles-féle szabályok alapján, száműzött mindent, mi természetfölötti, sejtelmes, mi a felizgatott képzeletnek és nem a gondolatnak szüleménye. Pedig a mystikus is alkotó része az emberi szellemnek és annak cultusa, valamint a nemzeti és más történeti különbségek és hagyományok ápolása, még erősen gyökerezett a lelkekben. A felvilágosodás és a philosophia csak a műveltség legfelsőbb köreiben irtották ki a nagy történeti tényezőket; a népek lelkének mélyén ott laktak törhetetlen erőben. Hozzájuk fordult a költészet romantikus iskolája, mely Tieck Romantische Lieder-jeinek köszöni elnevezését. Minden várrom, minden régi név, minden szokás és hagyomány költői kincscsé válik. A forradalom által teljesen legyőzött középkor mint győztes jelenik meg az irodalom berkeiben. Sárkányok, tündérek, az elvarázsolt hölgyek és bűvös erejű vitézek népesítik a költészetet; és hogy teljes legyen a képzelet uralma, akkor nyilnak meg Kelet tündérországainak, különösen Indiának ősi szent hagyományai a német irodalom előtt. Később, Napoleon idejében, minden középkori szokás, erkölcs és emlék egyuttal nemzeti jelentőségűvé válik és a hazafias német költészet elválik a Goethe előkelő, hideg, kosmopolita múzsájától.
A königsbergi bölcsész iskolája és a weimari kör által vált Németország a nemzetek mesterévé; Kant. Goethe és társaik szerezték meg hazájuknak a «költők és gondolkodók» honának nevét. De a mint Athén ép Plato és Euripides korában vesztette el a kevésbbé gondolkodó és kevésbbé finomul érző, de hazájukban és vallásukban hivő és érte cselekvő nemzedékek szerezte hegemoniáját, úgy ez a szellemi túlsúly a német földet sem védte meg a franczia hódítástól. A forradalom eszméi és Napoleon legiói ellen kevés védelmet nyujtott a gondolat birodalmának buvárlása, a szép eszméjébe való mélyedés. A kor eszméi ellen, melyek a nagy tömegekre hatottak, csak hasonló erejű eszmékkel lehetett küzdeni; a philosophia és az aesthetikai tiszta élvezet pedig csak kevés hivatottnak jutott osztályrészül. Különben is épen Goethe Wahlverwandtschaft-ja mesteri rajza annak a szellemileg is előkelő társadalomnak, mely csak a szépnek élve, elveszti lábai alól az erkölcsi talajt és melyben nem az erősebb és igazabb érzés boldogul, hanem a nagyobb higgadtság s körültekintés. Napoleon világuralma ép úgy véget vet a német renaissance művészileg ideális világának, mint háromszáz évvel azelőtt a spanyol hódítás az olasznak. A világpolgárság helyébe a hazafiságnak, az emelkedés helyébe az erős hitnek kellett lépnie, hogy Németország ismét függetlenné, hatalmassá váljék.
Így a forradalom és a philosophia elleni visszahatás ismét nemzetivé tette a német irodalmat. Ez által kétségtelenül vesztett eszmei magasságából – nem hiába mondta Goethe, hogy a politikai dal csunya dal – de ismét érintkezésbe lépett a nép széles rétegeivel.
Körner levele Parthey udvari tanácsoshoz Carlsbadból, 1813. julius 1.
Eredeti nagyság. Berlinben, a Lessing-féle magán-gyüjteményben.
Francziaországban, hol nemzeti volt a forradalom és nemzeti a világhódítás, más alakban jelenik meg a romantika, azaz az elmúlt korok ideáljainak felelevenítése. A forradalmi hit ellen csak a vallásos hit fegyvereivel lehetett küzdeni; a nemzeti érzés túlhevítése ellen csak más nemzetek hasonló joga és műveltsége méltatásával. Innét van, hogy a franczia romantika, legalább kezdetben, kiválóan vallásos és ennélfogva kosmopolitikus, és hogy az ő kiséretében jelenik meg a franczia irodalomban a többi irodalomnak, a többi nemzetnek első, igazi ismertetése és megbecsülése.
Chateaubriand marquis (1768–1848) a forradalom vihara elől kitérve, több éven át élt Amerikában, ott, egy új társadalom körében keresve költői munkásságának anyagát. Majd a consulatus alatt visszatért és teljes erővel lépett fel a katholicizmus érdekében. Akkor volt napirenden a concordatum megkötése; első nagy művének, a Génie du Christianisme-nak megjelenése egy időben esik a szerződés létrejöttével. Így az új irodalom a legszorosabb összeköttetésben áll a társaság akkori fejlődésével.13 A kereszténység dicsőítése, szembeállítása a forradalommal, az államok és műveltség talpköve gyanánt való odaállítása annál nagyobb hatást gyakorolt, mert az író csak néhány évvel azelőtt Londonban megjelent első nagyobb művében a Stoa hívének vallotta magát, ki szerint az istenség, az anyag és a végzet egy. Különben is Chateaubriand, mint a XVIII. század igazi fia, sohasem tagadta meg liberalis meggyőződéseit és egyik alapítója lett a katholicizmus szabadelvű irányának. Ez a szabadelvű iránya eltérítette őt később Napoleontól. De vallásos irányához hű maradt és nem csak regényeiben szolgálta azt, hanem fényes politikai pályáján is. Későbbi művei közt különösen Martyr-jait, ezt a prózában írt nagy époszát lengi át. Vezető eszméje az, hogy a keresztény szellem önfeláldozásával, szeretetével hitével győzte le és semmisítette meg az antik pogányságot. Közeli volt az a következtetés, hogy ugyanazon győzelemre hivatott a modern pogányság: a kétely és a tagadás szelleme fölött is.
Egy időben Chateaubriand-dal, de sokkal inkább politikai mint irodalmi szempontból kezdte meg a savoyai De Maistre József gróf nagy szellemi hadjáratát a forradalom ellen. Ő kezdettől fogva gondviselés művét látja a «sátáni korszakban» és előre jósolja a katholikus vallás helyreállítását és a Bourbonok visszatérését. Menekülést csak a vallásban, a pápa kizárólagos uralmában talál. A XIX. században a római hatalmi törekvéseknek nem volt nálánál hatalmasabb és meggyőzőbb apostola. Bár java életét Szt.-Péterváron töltötte és alig járt Francziaországban, egyike lett a restauratio legünnepeltebb és legbefolyásosabb íróinak.
Minden nagy rázkódás, mely milliónyi embert kiragad az élet rendes sodrából és közelről megtanítja őket az élet viszontagságaira, az egyesek és nemzetek sorsának forgandóságává, szükségkép erősíti a vallásos érzést. A hullámokkal küzdő ember a gondviselésben keres támaszt, reményt. És mikor lett volna láthatóbb Isten ujja a történelemben, mint a forradalom és a császárság korában? Midőn a romok közt tanyázott az emberiség, világos, hogy a legrégibb és legszilárdabb épületben vonta meg magát. A vallásos irány előtérbe lépése tehát természetesen nemcsak Francziaországban, hanem mindazon nemzeteknél, melyeket a forradalom vihara közvetlen érintett és sujtott.
De az a páratlan színjáték, melynek Francziaország volt a színhelye, nemcsak okulást nyujtott, nemcsak magába szállásra intette az emberiséget. Minő erők állottak síkon, minő igyekvés és verseny, minő magasztos czélok és mennyi őszinte lelkesedés és önfeláldozás! És mit nyert annyi erőfeszítés és vérontás árán az emberiség? Jobbá lett-e állapota, jobbá-e az erkölcse? Lehet-e egyáltalában rajta segíteni? Nem fészkelnek-e a bajok oly mélyen az emberi intézmények velejében, magában az emberi lélekben, hogy bárminő legyen a kormány, bárminő az egyesek állása, vagy sorsa, az élet nyomorúság, siralom völgye a lét. Minél mélyebbre hatott a vizsga szem, a lélektani analysis bonczolása a kedélybe, annál tátongóbbnak tüntek fel annak sebei. Nem mindenkinek nyujthat balzsamot a hit; nem minden sajgó fájdalomra hoz írt a természet keble. Az európai műveltség egyikét élte át legnagyobb és leginkább leverő csalódásainak. A XVIII. század boldog optimizmusát, mely ellenállhatatlannak vélte a haladást, biztosnak a sikert, gyorsnak, általánosnak a jó győzelmét, a legkeserűbb kiábrándulás váltotta fel. Ha nincs hit, ha hiábavaló a cselekvés, ha a megváltás nem várható sem istentől, sem embertől, beáll a legszomorúbb poézis: a világfájdalomé.
Chateaubriand.
Girodet-Triosson (1767–1824.) festménye után.
A győztes Angliának egy nagy fia vezette azt be az irodalomba. Lord Byront (1788–1824) személyes sorsa mintegy praedestinálta arra, hogy reá sokszorosan hasson korának minden baljóslatú eseménye. Anglia egyik legrégibb és legelőkelőbb családjának volt sarja, de atyja erkölcstelen, elzüllött ember volt, anyja meg annyira hóbortos, hogy minden jóságával inkább rossz, mint kedvező hatással volt nevelésére. Már az iskolában csak úgy özönlött belőle a vers; sokat olvasott, de keveset tanult, és nem rendszeresen. Első verseit cambridgei diák korában adta ki, de egy skót folyóirat agyonbírálta. Gyönyörű szép arczú és termetű ifjúvá fejlődött, de egyik lábán sántikált, mi nagyon bántotta hiúságát. Búját utazni vitte és keleti útján írta Child Harold czimű verses regényét, mely őt egyszerre híres emberré, a társaság ünnepeltjévé tette. A felsőházban is szerepelt, majd megnősült, a nélkül, hogy anyagi viszonyait rendezte volna. Neje őt nemsokára elhagyta és az elváláshoz füződő alaptalan pletykák annyira felzúdították ellene a közvéleményt, hogy hazájában nem volt maradása. Svájczban, Itáliában bolyongva írta legtöbb művét, köztük a legnagyobbat, Don Juant. Végre a görögök szabadságharcza oda vonzotta. Missolunghiban halt meg, viruló férfi korában, nem a csatában, hanem mint a mocsárláz áldozata.
Többi műveiben az igazságot, különösen az üldözöttet dicsőíti, a hazug hypokrizist, az üres convenientiát ostorozza. Ez pedig tán sehol sem uralkodott jobban, mint hazája előkelő társaságában. Lelkének titkát tán leginkább Manfred-je tárja fel. Ez a nagy úr boldogtalanságában hiába keres vigaszt az Alpok természetének nagyszerűségében, hiába fordul természetfölötti, titkos erőkhöz, mint Faust; hiába közeledik hozzá a vallás vigaszával a jámbor apát. Kedvese meghalt; azt többé nem adhatja vissza neki senki. Hiába ajánlják fel neki a szellemek a világ uralmát, ő csak feledni akar, önmagát feledni és ezt nem adhatja meg neki semmi hatalom, csak a halál. A végzetnek, a bűnbeesésnek az a sötét hatalma uralkodik Kain-ján is, ki «vért onthat, de nem könyeket és kinek lelkét a paradicsom négy folyama sem moshatja tisztára.» Byron barátját, Shelleyt egyenesen istentagadóvá, minden felső hatalommal daczoló Prometheussá tette az emberi nyomor szemlélése.
Kétségbeesésbe, világfájdalomba és megvetésbe vezet a humanitás szép álmából való kiábrándulás. Schopenhauer pessimismusa már készen ál Byron költészetében. De maga a költő még se veti meg az emberiséget egészen. Szabadságért küzdő nemzetért, melynek ő nem fia, áldozza vérét, vagyonát, életét. A szabadság és a nemzetiség eszméi még az ő elméjére sem vesztették el varázsukat. Méltó volt arra, hogy Goethe örök emléket állítson neki Faust-ja második részének Euphorionjában.
Lord Byron.
Graves Robert (1798–1873.) aczélmetszete után; az eredetit Phillips Tamás (1770–1845.) festette.
Az emberi ész, akkor midőn kizárólagos uralmát mindenki elismerte, erőtlennek bizonyult a világnak saját képére való átalakítására. A sugallata alatt keletkezett alkotmányokat, miután sokkal több rosszat, mint jót okoztak, elseperte néhány esztendő. A philosophiával megküzd a vallás, a világpolgársággal a nemzetiség, a szabadsággal és egyenlőséggel a régi hagyomány és a történetben gyökerező rendi felosztás. De a felvilágosodás korának egy nagy eredménye mégis megmaradt. A tiszta ész, mint tudomány, államtól és egyháztól függetlenül, szabadon haladhat czélja, az igazság kutatása felé.
A tudományos világ egész területén egy elv vívja ki a feltétlen uralmat, hatja át egymás után az egyes szakokat és vezet mind ujabb és fontosabb felfedezésekhez: a fejlődés elve.
Ezt az elvet nem ismerhette sem a bibliai alapon álló theologia, mely az Írás szavától el nem térhetett, sem a hellén és római írókon alapuló világi tudomány, mely, mint amaz, a múltban látta a tökélyt, sem Rousseau iskolája, melynek mestere elfajulást látott a civilisatióban és csak a paradicsomi állapotot tartotta az egyedül boldognak. A teremtés örök és változatlan volta, az emberi nem sorsának isteni rendeléstől való közvetlen függése vagy a véletlen játéka gyanánt való feltüntetése voltak a világ rendjének uralkodó fogalmai. Nagyot kellett haladnia a természeti viszonyok megfigyelésének, gyökeresen kellett megváltoztatnia a politikai viszonyok felfogásának, számos észleletre és tapasztalatra volt szükség, míg a nagy természeti és erkölcsi erők állandóságának és az egyes jelenségek változandóságának törvénye utat tört magának. Mint a népek történetében, úgy a természetben sem a forradalom, a hirtelen átalakítás a döntő tényező, hanem hosszú, hosszú időkön át ható okoknak következetes befolyása idézi elő a változást. A csillagászat Kepler és Newton ideje óta a térnek addig el sem képzelt végtelenségét tárta fel az emberi elme előtt; ahhoz, hogy a fejlődés lehetősége szinte szemlélhetővé váljék, az idők folyamának hasonló kiszélesítésére volt szükség.
Először a kosmologiában, a világ alakitásáról való felfogásban ült diadalt az új módszer.
Laplace 1796-ban megjelent Égi mechaniká-jában14 kifejti, hogy a nehézkedés mechanikai törvényénél fogva magyarázható az égitestek keletkezése és fejlődése. Az először roppant ritka és forró gáztömegek, melyekből a naprendszer alakult, az ürben lehülnek, sűrűsödnek, egy nagy központban csoportosulnak. Ettől a centrifugális erő választ el egyes gyűrűket, melyek aztán ugyanazon törvény szerint alakulnak gömbökké, bolygókká. Ezeknél külön-külön, a központi hőforrástól való távolság miatt egyre gyorsabban megy végbe ugyanaz a folyamat, míg lassankint szilárd kéreg képződik rajtok, mely megszilárdulván és még jobban lehülvén, alkalmassá válik a szerves élet befogadására. Rendszerünk központja, a nap, még most igen magas hőfokú test. Ez által oly hypothesist nyujtott, mely az égi testek alakulását minden külső behatás nélkül megmagyarázza, és melynél valószinübbet, most, egy század mulva sem bírt találni a tudomány. Világos, hogy a sűrűsödéshez és kihüléshez szükséges korok messze túlhaladják azt az időszakot, melylyel a bibliai chronologia alapvetésével addig számítani szoktak. A termelés művének a századok végtelensége állott rendelkezésére: millió meg millió évre volt szüksége, míg a szerves élet, majd az ember is megjelenhetett a föld felületén.
A kosmogónia rendszerébe beilleszkedik a föld alakulásának új elmélete is. Addig a föld rétegeinek létrejöttét vagy kizárólag a víznek, vagy a tűznek tulajdonították, úgy a mint a politikai felfogásban is a conservativ és a forradalmi küzd egymással. A modern geologia megalapítója Buch Leopold már egyformán méltatja a neptunikus és a vulkanikus erőket, sőt felismer olyan kőzeteket is, melyek mindkét tényező behatása alatt alakultak. A rétegek egymásután való lerakódását pedig Cuvier állapítja meg a bennök található, többé-kevésbbé tökéletes növény- és állatmaradványok, kövületek szerint. Így nemcsak a föld története, hanem a rajta levő élet is szinte végtelen perspektivát nyitott visszafelé és mindinkább általánossá vált az a meggyőződés, hogy mind e változást eléggé megmagyarázzák a most is működő természeti erők és felismert törvényeik.
Természetes, hogy a tudományos szellem nem áll meg ezen általános elveknél. Hisz ezek levezetése is csak roppant sok, pontos és lelkiismeretes észleletnek és számításnak és azok csoportosításának lehetett eredménye. A részletes haladás ismertetése túlmenne czélunkon, csak azt említjük meg, hogy a XIX. század nagy természettudományi felfedezésének, a villanyosságnak mint erőnek alkalmazása 1801-ben kezdődik. Volta, páviai tanár, Galvani régibb észleleteinek felhasználásával, 1801-ben alkotja meg oszlopát és már 1836-ban megszerkesztik az első villamos távirót.
Egyáltalában a mathematikai és természeti tudományok minden ágában roppant nagy a tevékenység s ahhoz mért az eredmény. Az észleletekből nyert törvényeket sietnek mindjárt gyakorlatilag is alkalmazni. A tudomány a legszorosabb viszonyba lép a gyakorlati élettel, egészen átalakítva a gazdaságnak, különösen az iparnak és kereskedésnek eddigi feltételeit. A nagy nemzetek e téren is vetélkednek, és ha e század elején kétségtelenül a francziáké az elsőség – Volta is Napoleon uralma alatt dolgozott – úgy az angolok, majd a németek is csakhamar mind egyenlő rangú vetélytársak vesznek részt e békés és hasznos küzdelemben.
Természetes, hogy a szellemi, a történeti tudományok módszerét még jobban átalakította a fejlődés elve, és hogy e téren aránylag nagyobb volt a haladás, mint a tudományos élet más terein.
Magának a történetírásnak új korszakát Montesquieu vezette be A törvények szellemé-vel, az intézményeknek összehasonlítása és azoknak a társadalom egész belső állapotával való belső összefüggésének kimutatása által. Csak azóta válhatott a história igazi tudománynyá, mely nem elégszik meg az egyes jelenségek ismeretével, hanem keresi a bennök nyilatkozó szellemet, az általános igazságot. Világos, hogy itt még inkább, mint a természettudományoknál, igen részletes és aprólékos buvárkodásnak és szigorú kritikának kellett megelőznie az általánosítást. Ezt a részletes kutatást nagyon előkészítette az ó-korra nézve a tudományos philologia, a közép-korra nézve pedig az oklevéltan tudományos alapvetése, melyet a XVII. század vége felé Mabillon franczia benedictinus kezdett meg, és melyet különösen a német tudomány fejlesztett tovább. Csak a segédtudományoknak ez a haladása tette lehetővé a szövegek pontos kiadását, minden történeti tudás alapforrását. A fejlődés törvényének felismerése által új értéket nyert minden meglevő szokás, hagyomány és erkölcs: az eredetek kutatása és kimutatása mind újabb eredményeket hozott napvilágra. A forradalmi korszak kettős értelemben is előmozdította a történeti érzéket. Először, a mennyiben a történetileg fejlett erőknek és eszméknek páratlan küzdelmét mutatta, teljes nyilvánosságban, az értelemre és szívre való közvetlen hatással. Másodszor meg, a mennyiben az elvont, alkotmányos és politikai elméletek kudarcza által teljes mértékben mutatta a történeti alkotásoknak értékét és azok vizsgálatára fordította a figyelmet. A romantika mindenütt a legszorosabb összeköttetésbe lép a históriai tanulmányokkal. Ekkor kezdődik meg a néphagyományok rendszeres gyűjtése, a műemlékek osztályozása, a népköltészetnek és egyáltalában az irodalomnak a történet, azaz a szellem életébe való bevonása. Napoleon bukása után a történeti folytonosságukhoz visszatérő nemzetek meg is tettek mindent a történeti kutatás előmozdítására. Francziaországban akkor alapították meg az «École des Chartes»-t, a közép-kori oklevelek és emlékek tanulmányának szentelt intézetül, Németországban pedig Stein báró vezetése alatt egy társaság alakult, mely a kormányok támogatásával megkezdte a hazai emlékek tudományos kiadását, a Monumenta Germaniae Historica nagy vállalatában.
Ranke Leopold.
Schrader J. (szül. 1845.) festménye után rézbe metszette Sachs.
Az eszmék haladásával, az anyag óriási gyarapodásával és megbirálásával lépést tartott a feldolgozás is. Ebben Ranke Leopold járt elől, ki a bonczoló kritikát nagy alkotó tehetséggel és művészeti érzékkel egyesítette s Hegel philosophiájának behatása alatt valóban a világszellem művét igyekezett kifejteni az egyes nemzetek és korok történetéből. Általános törvény szükségképen felületes és hiányos ott, hol oly végtelen sok az adat és oly sokféle, kellőképen nem is ellenőrizhető, a cselekvések belső indoka. De az egyes korok és nemzetek fővonásainak ismerete az összehasonlítás által legalább megadja egy általánosabb s így tanulságos csoportosításnak lehetőségét. Ebben az összehasonlításban, az egyezések és még inkább a különbségek pontos és művészi kiemelésében áll Ranke hatásának legnagyobb része. Igazi tárgya: a román és germán népek fejlődése, mint történeti egységé, mely egységet körülhatárolja a hozzá nem tartozó népekkel szemben, magának e nagy csoportnak belsejében pedig kimutatja a különböző eredet és fejlődés következése gyanánt feltünő eltéréseket. Roppant kiterjedt fáradhatatlan irói munkássága mellett mint tanár is nagy szolgálatot tett a tudománynak. Seminariumából került ki az a kritikai fegyverekkel felszerelt iskola, mely mind szélesebb területeket hódított meg a szigorú tudománynak. És ha a történet mai napig mégse juthatott el a teljes tudományos tárgyilagosság azon fokához, melyen egyedül nyilik az igazság, ennek okát csak abban találhatjuk, hogy mint a politikában, itt sem szabadulhat az emberi elme teljesen az eleve elfogadott véleményeknek, a nemzeti, rendi és vallásos hagyományoknak az itéletet önkéntelenül is megtévesztő behatásától.
Mint a történelmet, úgy a földrajzot is az összehasonlítás módszere helyezte új és biztosabb alapra, miben Humboldt Sándornak és Ritter Károlynak volt főérdeme. Ugyancsak az összehasonlítás alapján vált valóban tudománynyá a nyelvészet is. Az indo-germán nyelvek összehasonlításának alapját Humboldt Vilmos vetette meg; az ő nyomán haladt tovább nemcsak ezen óriási nyelvterület felkutatása, hanem a többi nyelvcsaládoknak, köztük az ú. n. ural-altájinak, melyhez a magyar is tartozik, a tudományba való bevonása s feldolgozása.
Humboldt Sándor.
Steuben (1788–1865) festménye után rézbe metszette Forster (1790–1872).
Így a fejlődésnek igazán történeti elve vált a XIX. században az egész tudományos szellem központjává, a gondolkodás irányzójává, a minden téren végbemenő és immár folytonos haladás legfőbb indítójává. Ha még nem is teljes tudományos rendszerben, de mégis komolyan kifejezésre jut már az összes szerves lényeknek, a fajoknak és nemeknek átalakulása is, melyet a felvilágosodás kora csak sejtett. A franczia Lamarque (1744–1829) művein kívül15 különösen Goethenek néhány megjegyzése mutatja e roppant következésű elméletnek megszilárdulását.
Humboldt Vilmos.
Raab (szül. 1825.) metszete után; az eredeti festményt Krüger C. festette.
A régibb kor a vallásban és az államban, a XVIII. század kizárólag az emberi értelemben tisztelte az emberi ügyek legfőbb jogos szabályozóját. Most már annyira haladt a tudomány, annyira áthatotta szelleme az ismeretek összes körét, hogy természetes volt annak csalhatatlanságát jelölni meg a társadalom és az állam legfőbb birájául, az emberi jólét és boldogság megalagítójául. E tannak Comte Ágost, a positivismus megalapítója (1798–1857) az első hirdetője, rendszerezője.16 Mathematikus volta alkalmassá tette őt a szigorú következtetésre, a tények összefoglalására, különben ő is a fejlődés elvének alapján áll és három korszakot különböztet meg: a theologiait, a metaphysikait és a positiv, vagyis szorosan vett tudományos korszakot. Ennek mással, mint tényekkel számolnia nem szabad. Ebből következik természetesen az is, hogy a mi tudományos módszerrel el nem érhető, a végső okok kutatása, nem lehet a tudomány feladata. Az emberiség fejlődése abban áll, hogy az ember felülkerekedik az állaton. E munkát nem az egyén végezi, hanem az egész társadalom. Ezért a társadalom érdeke fölötte is áll az egyén akaratának és érdekének. Ennek törvényei uralkodnak tehát csak olyan jogon, mint a természeti törvények. A társadalom iránt való kötelességeket a nevelés fejleszti az emberben. E kötelességek közt az első és legfőbb az altruismus, az egyének önkéntes alárendelése más egyéneknek vagy a közösségnek érdeke alá. Az összes nemesebb ösztönök és érzelmek, szerelem, könyörület, hazaszeretet, önfeláldozás, ebből a forrásból fakadnak. Végső fokon, ha már e jelenségek tudományos oka ki lesz kutatva, teljesen meg lehet állapítani a jövő fejlődését is, megérlelni az ahhoz vezető eszméket és meghozni az azt előidéző törvényeket.
Comte ezt a tisztán tudományos alapon álló társadalmat mégis vallásos módon akarja megalapítani. Hivei, követői igazi szektát alkottak s alkotnak mai napig is. Ez a legnagyobb ellenmondás, mely nagy részt oka volt annak, hogy ez a különben mély gondolkodásról tanuskodó rendszer még sem terjedhetett kellően és épen komoly tudományos körökben nem. Később a sokkal kevésbé művelt epigonok a mester tanát felhigították s a félmíveltek üres formulákból álló evangeliummá akarták tenni nálunk és másutt is. Mert ha a történeti élet gazdag sokféleségét egyáltalában szinte lehetetlen általános törvények alá foglalni, erre az óriási munkára még kevésbbé vállalkozhatnak azok, kik még az ilyen összefoglalás szükséges alapját képező egyes tényeket sem ismerik kellően és kiknek kritikája nem képes megkülönböztetni az igazat a hamistól. Mindenesetre igen fontos tény a sociologia alapvetése, de annak művelésében mindig a positiv történeti ténynek kell uralkodnia, nem pedig az előre feltett (a priori) gondolkodásnak, melyet Comte egészen ki akart küszöbölni a tudományból.
Az ő főhibája történeti szempontból az, hogy nem vette kellően tekintetbe, hogy a különböző korszakok jellemvonásai nem választhatók el teljesen. Megvannak azok egymás mellett nemcsak ugyanazon nemzetben, hanem ugyanazon korban is. Még a legpositivebb tudományú köztünk sem bir egészen szabadulni a theologikus, még kevésbbé a metaphysikai gondolkodástól. Épen a különböző fejlődések különös és sajátos vegyülete alakítja meg az ember szellemi egyéniségét; a nélkül nyájjá válnánk. Az akarat szabadságának tagadása pedig nemcsak az erkölcscsel ellenkezik, hanem a történeti tényekkel is. Egészben véve a Comte-féle tan egy igen komoly és figyelemre méltó kísérlet a tudományok 1840 körüli állapotának összefoglalására, de még ha alapelvét igaznak fogadjuk is el, a tannak változnia kell abban a mértékben, a mint a tudomány maga is előrehalad.