NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET
XI. KÖTET: A REFORMOK KORA
II. RÉSZ: A REFORMOK KORA
VII. Amerika a Szent-Szövetség korában           IX. Belgium megalakulása

II. RÉSZ.
A REFORMOK KORA.

VIII. FEJEZET.
A juliusi forradalom.

Polignac. Az ordonnanceok.A «dicsőséges napok».A Bourbonok bukása. Az orléansi herczeg.A polgárkirályság és az új alkotmány.Algier elfoglalása.

 

Polignac. Az ordonnanceok.

Nagy Fridrik mondta: ha ő volna franczia király, egy ágyút sem sütnének el Európában az ő akarata nélkül. Az az imponáló állás, melyet a franczia uralkodók IV. Henrik óta kivívtak országuknak, érintetlenül maradt a királyság, a köztársaság bukása után is. Bár katonai hatalom dolgában már több állam emelkedett a franczia mellé, szellemi tekintetben annál szembetünőbb volt e nemzet hegemoniája. A forradalom óta minden európai nagy mozgalomnak ez volt kiinduló pontja és vezetője. Az az állapot is, melyet a szent-szövetség teremtett meg, csak addig tarthatott, míg Francziaország belényugszik. Itt volt legerősebb s legfolytonosabb a forradalmi iránynak összeütközése a reactionariussal és Metternich gyakran felvetette magában a kérdést: meddig lesz képes ellenállani a Bourbonok restaurált királysága a nemzeti és alkotmányos eszmék ostromának. Martignac ministeriumának elbocsátása és Polignac herczegnek a kormányra hivása kétségtelen jelül szolgált, hogy a királyság utolsó döntő harczra készül. Polignac Gyula herczeg, X. Károly bizalmasa, annak a családnak ivadéka, mely Mária Antionettera oly végzetes befolyást gyakorolt, megtestesítője a reactiónak. Lovag és szerzetes egy személyben, trónért és oltárért mindenre képes. Nem tagadja meggyőződését; még a Chartera sem akarta letenni az esküt. Metternich feltétlenül bizik elszántságában és elveiben; tehetségében kevésbbé.68

Villèle bukása óta sokban közeledett az ellenzék a kormány- és a királyhoz, most ismét örvény választja el egymástól a két pártot. A «segíts magadon, az Isten is megsegít» (aide toi et le ciel t’aidera) társaság, mely már 1825 óta magában egyesítette az ellenzék minden árnyalatát, a közvélemény vezetője lőn, mihelyt nyilvánvalóvá lett, hogy az új kormány az alkotmány megsértésétől sem riad vissza. Az ellenzék most szigorúan törvényessé válik: az összeesküvések és katonai lázadások kora lejárt. A Charte volt az alap: a mely rész eltér tőle, vesztes.

Polignac ezzel nem sokat törődött. Biztosnak érezvén magát a hatalom birtokában, a legnagyobb terveket koholta, úgy a kül-, mint belső politika terén, a nélkül, hogy a közélettel sokat törődött volna. Egész Törökország felosztásáról tárgyalt Oroszországgal, csakhogy Francziaország Belgiumot kaphassa. Másrészt pedig az algieri deyjel kereste a háborút, hogy mindenképen kielégítse a nemzet szomját dicsőség után és így elfordítsa annak figyelmét a belső ügyektől. Annyira bízott a királyi tekintélyben és a maga hatalmában, hogy nem is ereszkedett le a néphez, hogy azt czéljainak megnyerje. úgy látszik, maga sem volt tisztában eljárásával és épen az a bizonytalanság, az a mysterium, mely a kormány czéljait elfödte, emelte legmagasabb fokra az iránta való gyanút.

Mindjárt 1830 elején kitünt a nagy ellentét a kormány és a kamara felfogása közt. A trónbeszéd (1830 márczius 2-án) a Charteban biztosított szabadságokat a korona védő paizsa alá helyezi. A király kötelességének tartja, hogy ezeket épen átszármaztassa utódjaira. «Ha azonban vétkes fondorlatok oly akadályokat gördítenének kormányom elé, melyeket nem akarok, nem birok előre látni, erőt találok majd azok leküzdésére elhatározásomban, hogy fentartom a közbékét, a francziák bizalmában és azon szeretetben, melyet mindig tanusítottak királyuk iránt». Hanem a követek e szavakból csak azt a fenyegetést hallották, hogy a király a maga hatalmából, az ő részvételök nélkül kész uralkodni. Ezért a válaszfelirat határozottan kimondja, hogy az országnak joga van a közügyek intézésébe beavatkozni. «A közügyek rendes menetének elmulaszthatatlan feltétele a kormány politikájának folytonos megegyezése a nép óhajtásaival. Felséges urunk, loyalitásunk, hódoló hűségünk kárhoztat annak kimondására, hogy ez a megegyezés nincs meg.»69

A Charte alkotmányt adott, de nem parlamentáris kormányt. A restauratio alapeszméje az, hogy a kormány kinevezése királyi előjog és hogy a ministerek meghivására vagy elbocsátására nem gyakorolhat befolyást a kamarák szavazata. Magok a doctrinair liberálisok, élükön Royer-Collarddal, ki ismét elnöke volt a kamarának s Guizotval, szintén ezt az elvet vallották. A válaszfelirat ellenben az angol felfogást teszi magáévá, mely szerint a nép képviselőinek döntő befolyás jut a kormány alakítására. Midőn a kamara nagy többsége: 221-en 182 ellenében elfogadta a válaszfeliratot és az elnök azt átadta a királynak, X. Károly nyomban kijelenté, hogy elhatározása változhatatlan. Hosszabb ingadozás után, miután a ministeriumot egészen Polignac hiveiből állította össze, a király május 16-án feloszlatta a kamarát.

Mint a trónbeszéd is kiemeli, a közbéke fentartása a királyság legfőbb feladata. A társadalmi rend megvédése oly nagy érdek, hogy annak hangoztatásától méltán lehetett a kormánypárt erősítését remélni, annál is inkább, mert hisz csak a jómódú, a felforgatás által veszélybe jutó polgárok gyakorolták a választás jogát. Hiszen a társadalmi rend megőrzésének vagy helyreállításának jelszava alatt alakult Francziaország minden kormánya a köztársaság óta, a consulatus és a császárság csak úgy, mint a restaurált királyság. De vajon ki küzd akkor a fennálló rendért: az ellenzék-e, mely fenn akarja tartani a forradalom vívmányait, úgy mint a Charte azokat megerősítette, vagy Polignac, ki a papság és a nemesség régi, már rég eltörölt kiváltságainak felélesztésén fáradott? Csak conservativ kormány lehet e társadalom védője: a reactionarius ép oly felforgató, mint a forradalmi, a mennyiben nem a jelen sociális erőket, hanem a már enyészőket képviseli. A bourgeoise egyaránt féltette politikai jogait a nemességtől s szellemi érdekét és önállóságát a jezsuitáktól. A földmíveseket könnyű volt a forradalom előtti állapotok rémképével ijeszteni. Ehhez járult még a szabadelvű sajtó nagy tevékenysége és elterjedése. Különösen a National czímű hirlap, melynek Thiers, Mignet és Carrel voltak munkatársai, tett nagy szolgálatot az ellenzéknek. A választás az ellenzék döntő, alig remélt győzelmével végződött; tagjainak száma 221-ről 272-re emelkedett. Ha valamikor, ekkor tisztán és határozottan nyilatkozott a közvélemény.

Meghajlik-e előtte a király? Elbocsátja-e Polignacot? Ez a kérdés foglalkoztatta akkor egész Európát. Csakhogy épen a Charte nyujtott módot X. Károlynak arra, hogy tisztán királyi belátását és akaratát követve, megtartsa hiveit és tovább is küzdjön a liberalismus ellen, mely magához készült ragadni a hatalmat.

A Charte 14. pontja így szólott: «A király az állam legfőbb előljárója, ő a szárazföldi és tengeri hadi erő parancsnoka, ő izen háborút, ő köti a béke-, szövetségi és kereskedelmi szerződéseket, ő nevez ki minden hivatalra; ő adja ki a törvények végrehajtására és az állam biztosítására szükséges szabályzatokat és rendeleteket». Alig kétséges, hogy a Charte az alkotmányos kérdések egyik legfontosabbikát, a törvények magyarázásának jogát, minden conflictus kikerülésére a végrehajtó hatalomnak szolgáltatta ki. A rendelkezési jog – mit nálunk patensek által való kormányzásnak neveztek – így végső esetre megmaradt XIV. Lajos utódának. Mi mindent nem lehet kiolvasni «az állam biztosítására szükséges» annyira elastikus kifejezésből! Pozzo di Borgo gróf, az orosz követ egyszer e szavak tanulmányozásába merülve találta a királyt. A hivő azt betűzi ki az alkotmány szövegéből, a mit akar, csak úgy mint a szentíráséból.

Hosszabb tárgyalások után a király 1830 julius 26-án kibocsátotta azon rendeleteket, ordonnanceokat, melyek az uralkodó hatalmát legjobban megszorító törvények megváltoztatására voltak hivatva. Az elvi kérdést a ministertanács egy előterjesztése fejtegeti, mely a sajtó féktelenségét és a választások meghamisítását a demokratia zavargásai által, teszi felelőssé a törvény s rend megbontásáért. Az ily erkölcstelen és felforgató tényezőkkel szemben minden kormánynak kötelessége gondoskodni a maga és az állam biztonságáról. Oly intézkedéseket kell tenni, melyek megfelelnek a Charte szellemének, de kívül esnek a törvény betűjén, mely ily esetekben nem nyujt segítséget.

Metternich szerint ez a nyilatkozat, melyet a Moniteur jul. 26-án közölt, «még ha nagy baj származnék is belőle, örökre hasznos manifestum marad. Nincs benne egy mondat sem, melyet mi és velünk minden eszes ember ne tekintett volna mindig sarkigazságnak. Nagy esemény az, hogy ily igazságokat bocsátanak világgá és épen oly kormány teszi, mely oly sokáig megtagadta azokat.»70 Az államkanczellár helyesen itélt. Az ordonnanceok, ha végrehajtják őket, Francziaországot egyenlő tagjává teszik a szent-szövetségnek, a mennyiben ott is az uralkodó hatalma kerekedik föléje a nemzet rendelkezési jogának. De abban már tévedt, ha azt hitte jul. 31-én, hogy augusztus havától fogva új rend áll be. Mire e sorokat megírta, már eldőlt Párisban a harcz.


Charles Dix.
Kisebbitett hasonmás Garnier Metszete után. Az eredeti festményt François-Pascal Gérard (1770–1837) festette.

Az első ordonnance az igazi ellenségnek, a sajtó szabadságának vet véget. Hirlap vagy folyóirat ezentúl csak a kormány jóváhagyásával jelenhetik meg és ez a jóváhagyás minden három hónapban megújítandó. A rendelet ellenére megjelenő nyomtatványokat lefoglalják; a sajtókat lepecsételik. Három rendelet a közszabadság másik biztosítását, a választást szabályozza. Feloszlatja a még össze sem gyült kamarát, szept. 6-ára tűzve ki az új választást és egyúttal törvény ellenére megváltoztatja a választás módját. igazi államcsíny volt ez, és hogy semmi se hiányozzák belőle, Polignac megnyugtatta habozó társait a felől, hogy gondoskodott elegendő katonaságról Páris megfékezésére. Az aláirás után a király és Polignac arcza ragyogott az örömtől, de Haussez, a tengerészet ministere, a király kérdésére, miért néz körül oly aggodalmasan, azt válaszolta: Nincs-e itt Strafford arczképe?71

Julius 26-án nyugodtan maradt Páris. Csak a leginkább sujtottak, a hirlapirók és kiadók gyültek össze és szerkesztettek egy tiltakozást, hivatkozva a Chartera. Az udvar nem gondolt arra, hogy nagy nemzeti mozgalommal kell majd szembeszállania. A választókon és az irókon kívül senki sincs közvetlenül érdekelve, választó pedig alig volt 80,000 az egész országban. Megfeledkezett arról, hogy nemcsak érdekek, hanem elvek ellen indított hadjáratot. A liberalis párt vezéreit általános népszerűség környezte, őket tartotta a nép és nemcsak a választók osztálya, igaz barátjainak. Abban megegyezett az egész nemzet, hogy nem veti magát néhány főnemes és pap igája alá. «Az által, hogy a trónt szoros összeköttetésbe hozta az oltárral, X. Károly nem a kormányát emelte fel, hanem a nép szemében lealázta az istenséget.»72 A bourgeoisiet az alkotmány sérelme, a reactio félelme birta ellenállásra, bár a forradalomtól és a jakobinismus újjáéledésétől csak úgy irtózott, mint az udvartól; a nép nagy tömegét a napoleoni nagy emlékek és a köztársasági hagyomány vitték harczba. Mindegyik rész más megoldást keresett, de a legelső feladatban, Polignac megbuktatásában teljesen egyetértettek.

 

A «dicsőséges napok».

Első bátorításul a kereskedelmi törvényszék végzése szolgált, mely törvényteleneknek nyilvánítva az ordonnanceokat, meghagyta a nyomdászoknak a hirlapok további kinyomtatását. Julius 27-én csak az ellenzéki hirlapok jelentek meg, elől a tiltakozással és százával, ezrével osztogatták őket előkelő emberek. Egyre nagyobb lett a csődület; a nyomdáknak és sok gyárnak elbocsátott munkásserege ellepte az utczákat. A Temps szerkesztőségének lefoglalása a rendőrség által oda vonta a tömeget a Rue de Richelieube, Páris kellő közepébe. Az ujság kiadója, Baude figyelmeztette a munkásokat a rendőrség eljárásának törvénytelenségére és reggeltől esti birta halasztani a végrehajtást. Erélyes ellenállása és annak eredménye fellelkesítette a tömeget és egyúttal azt is mutatta, minő készületlenül ment a kormány a harczba. Az ordonnanceok kibocsátása után az összes ellenzéki hirlapok lefoglalása és az ellenzék vezéreinek gyors elfogatása lett volna legjobb eszköz minden mozgalom megelőzésére. De Polignac nem is gondolt ellenállásra, a király szavasvadászatra ment és a reactio fenn akarta tartani a törvényes látszatot akkor, midőn valóban államcsinyt követett el. Egész elővigyázata abban állott, hogy Marmont ragusai herczeget nevezte ki a párisi hadtest parancsnokának.73


1830. jul. 28. Párisban: A szabadság vezeti a népet.
Delacroix (1790–1863.) festménye: Párisban, a Palais Luxembourgban.

Polignac kezdettől fogva érezte, hogy a vitás alkotmányos kérdést karddal kell megoldania. Hadügyministeréül Bourmont tábornokot választotta, kit gyülölt és megvetett az egész ország, kit méltán néztek árulónak, mert a waterlooi csata előtt, junius 15-én elhagyta Napoleont és ellenségeihez ment át, de ki épen azért kész eszköznek kinálkozott. A döntés napjaiban azonban távol volt: Algier ellen vezette az expeditiót. Hasonló volt Marmont helyzete is. Ő volt Páris parancsnoka, midőn a szövetségesek 1814-ben csaknem ellenállás nélkül bevették, aztán a Bourbonokhoz csatlakozott, kik mindenképe ügyükhöz akarták kapcsolni a próbált vezért, kire már népszerűtlensége miatt is bizton számítottak. Marmont azonban épen nem értett egyet Polignaccal. Mint a császári tábornokok általában, ő is absolutizmust óhajtott ugyan, de nem nemesit és papit, hanem katonait. Julius 26-án az Akadémia gyülésén Aragohoz, a hires természettudóshoz, ki egyúttal a szélső ellenzék egyik vezére volt, így szólt: «Mily borzasztó helyzetbe döntenek a szerencsétlenek! Meglehet, hogy oly intézkedések fentartására kell kardot rántanom, melyeket utálok.» Kész volt katonai kötelességét teljesíteni, de igazi lélek és energia nélkül. Különben is alig rendelkezett 14,000 harczossal.

Sokban hasonló volt az ellenzék vezéreinek helyzete. Casimir Périer lakásán gyüléseztek a követek, de megegyezni nem birtak. A legtekintélyesebbeket, különösen a nagy tőkepénzeseket visszatartotta az erélyes elhatározástól nemcsak a király iránti lojalitásuk, hanem a forradalomtól való félelmök is. Tovább az adómegtagadás ajánlásánál a legerélyesebbek sem akartak menni, bár a deákok és a választók küldöttsége felszólította őket, hogy álljanak a mozgalom élére.

A mint a nép csoportosulása egyre tömörül, a marsall felállítja hadait. Zömét a Louvre és a Tuileriák körül csoportosította, megszállotta a boulevardokat és a Bastille terét is és őrjáratok által tartotta fenn az összeköttetést az egyes csapatok közt. Ezt a felállítást a nép nem zavarta. Gyakran felhallatszott a felkiáltás: «Éljen a sorkatonaság! Ne lőjjetek testvéreitekre». A katonaság legjobban lelkesedett a köztársaság és a császárság emlékeiért, a mellett érezte mellőzését a nemesség és néhány kiváltságos csapat, különösen a testőrség kedveért és így a tömeg barátkozása nem maradhatott hatás nélkül. De még sokkal nagyobb volt a hatása a háromszínű zászlónak, mely 27-én este feltünt az utczán. Eddig tüntetés, utczai zavargás volt az egész, most a népfelség diadalkoszorúzott jelvénye áll szemben a Bourbonok liliomszín lobogójával, mely 1814 óta már csak az ország megalázását, a legnagyobb hadi dicsőségnek és az igazi nemzeti eszméknek megtagadását jelentette. A titkos társaságok elszánt tagjai, kiket esküjök kötelezett fegyverfogásra, ha előljáróik rendelik, a császárság kiszolgált tisztei és katonái fegyveresen ellepik az utczákat és tereket és irányt, vezetést adnak a polgárok és munkások tömegének. Hozzájuk csatlakozik a deákság, különösen pedig a katonai mérnöki iskola, az école polytechnique ifjúsága, formaruhában, katonás tartásban. Estefelé már feltörik a puskaművesek boltjait és megkezdik a barrikádok építését.


Berry herczegné gyermekeivel.
François-Pascal Gérard (1770–1837) festménye után rézbe metszette Delannoy.

Másnap már talpon van az egész nép. A munkások sűrű csoportjai vonulnak a külvárosokból a központ felé, mint julius 14-én és augusztus 10-én. A barrikádokat megerősítik, a házak felső emeletére visznek mindent, a mivel a katonaságnak árthatnak. A csapatok már alig birnak mozdulni. A távolabb eső fegyvertárakat kifosztják. Még azt kiáltják: Éljen a Charte, de már mindenütt letépik és sárba rántják a királyság jelvényeit. A Notre Dame templomán és a városházán kitűzik a tricolort. Vezérekül a polytechnikum ifjai szerepelnek, kik különben is katonás nevelésben részesültek és koruk egész lelkesedésével töltik be tisztjöket. E hirekre Polignac, ki még az éjjel fényes társaságot fogadott palotájában, kihirdette az ostromállapotot.

Meg is kezdődött a harcz. Marmont terve szerint a megszállott főállomásokból kiinduló csapatoknak kellett volna a város főpontjait elfoglalni és így megtörni a lázadást. Meg is indultak, de minden lépést vérrel kellett megvárásolniok, ellenségeiket pedig nem érhették el. Azokat befogadta minden ház; a katonaság előtt bezáródott minden kapu. A csapatok éhen-szomjan fáradtak és véreztek s így annál erősebben visszhangra talált bennök az a kiáltás, hogy ne ontsák honfitársaik vérét. Marmont észlelve ezt a hatást, annál készebb volt előmozdítani a békülést.

Reggel ugyanis a tanácskozó követek elfogadták Guizotnak tiltakozását az ordonnanceok ellen és bár az a szélsőket nem elégítette ki, még kevésbbé az ifjúságot, Périer tanácsára elhatározták, hogy kérjék a marsallt a harcz megszakítására mindaddig, míg a királynál nem jártak. Marmont szivesen fogadta a küldötteket és megigérte, hogy kivánságaikat: a ministerium elbocsátását és a rendeletek visszavonását azonnal közli a királylyal, de a harczot folytatni kénytelen, mert utasítása parancsolja. Polignac azonban vakon bizott győzelmében és azon értesítésre, hogy a katonaság a rebellisekhez készül pártolni, azt válaszolta: «Jól van, hát lőjjenek a katonaságra is.» A követek eljárása, melyben csak félelmet láttak, őt is, a királyt is megerősítette elhatározásukban. A harcz tehát tovább folyt, de nagy eredmény nélkül. A király megátalkodottsága és a nép óriási mozgalma pedig most már a követeket is erélyesebb fellépésre ösztönözte. Magok akartak a nép élére állani, hogy a nég győzelme ne fajulhasson anarchiává. Különösen fontos volt Laffittenak, Páris első bankárjának szerepe, kit bátorsága, hazafias érzülete és jótékonysága a nép és az ifjúság bálványává tették, míg vagyona és összeköttetései megnyugtatták az aggodalmaskodó bourgeoisiet is.

Marmont este felé azt a parancsot kapta, hogy tartsa össze legénységét és működjék tömegekkel. Az elsőre különben is kényszerítette őt a viadal eredménytelensége és a veszteség; a másikhoz a fődolog hiányzott – a tömeg. A város elveszett: visszafoglalását lehetetlenné tette nemcsak a felkelők száma és lelkesedése, hanem a minden utczát elborító számtalan torlasz is. Csak a Louvre és a Champ Elysées közti tér volt a katonaság birtokában. Védekeznie kellett – elegendő lőpor és élelem nélkül. A csata elveszett: a mozgalom már julius 29-én reggel ura volt Párisnak.

St. Cloudban, hol az udvar tartózkodott és hol még e válságos napok alatt is teljes szigorúságában uralkodott az etikett, az előbbi elbizakodottságot a legnagyobb határozatlanság váltja fel. Még tán meg lehetett volna menteni a dynastiát s fel is merült a terv, hogy a berryi herczegné kis fiával menjen Párisba, adja hirül Polignac bukását és bátorságával nyerje meg a népet, mint egykor Mária Terézia a magyarokat. De ezen lépéshez is hiányzik az elszántság. Az udvar, bár a király jól volt értesülve a párisi eseményekről, nem tett semmit.

Julius 29-én reggel a népesség körülözönli a csatasorban álló ezredeket, de nem támad. Szövetségeket talál és nem ellenséget. Két ezred, hajtva a polgárok szavára, kijelenti, hogy Laffitte rendelkezésére áll. Mindjárt oda is indulnak palotájához. Ott épen javában folyik a tanácskozás; a követek Lafayettet bizzák meg a nemzetőrségnek, Gérard tábornokot a katonaságnak vezetésével. A két ezred, megérkezve, béke jeléül a levegőbe süti el fegyverét. A puskaropogás úgy megijeszti a tanácskozókat, hogy azonnal szétfutnak, az udvarban és az istállókban rejtőznek és magokra hagyják beteg gazdájukat. – Nagy sokára visszaszállingóznak és megválasztják a municipális bizottságot, Lafayette pedig elindul a városházára, hogy átvegye a mozgalom vezetését.

Marmontnak abban kellett hagynia a harczot. A nép elfoglalja a Louvret és a Tuileriákat, a megmaradt csapatok St. Cloud felé vonulnak vissza. Igazi ellentállást csak a svájcziak fejtettek ki, kik kaszárnyájukban az utolsó emberig harczoltak. A forradalom nem évek során át megismételt támadások után győzött, mint 1789–92-ben: három nap elég volt, hogy kezébe jusson Páris és vele Francziaország.

 

A Bourbonok bukása. Az orléansi herczeg.

Még mindig nem volt kimondott czélja a forradalomnak, meg mindig lehetőnek látszott a gyökeres változás elkerülése. Még Casimir Périer is felajánlotta szolgálatát, ha népszerű ministeriumot neveznek ki. Csakugyan, midőn Marmont serege romjaival megérkezett, X. Károly ellenállása is megtört; Mortemart herzceget, ki addig is engedésre akarta őt birni, bizta meg az új kormány alakításával és beleegyezett a megválasztott kamara összeülésébe és a nemzetőrség felállításába. De az udvar annyira ellene volt minden alkunak, hogy a dauphin, Marmont utóda a vezérségben, meg sem engedte az új ministernek a hadi állásán át Párisba menését a tárgyalások megkezdésére. Így a követek, kiket Mortemart értesített szándékáról, egész nap hiába várták a békéltetőt és a Párisban uralkodó zűrzavar is arra késztette őket, hogy más megoldás után nézzenek.

Már Polignac kormányra lépése óta, midőn nyilvánvalóvá lőn, hogy a királyság és a nemzet utjai elváltak, reámutattak a történeti analogiára a Bourbonok és Stuartok, de különösen X. Károly és II. Jakab közt. Mindegyik egy nagy forradalom után restaurált és alig megerősödött trónon ült; mindegyik az absolut uralom elvéért, a katholikus egyház uralmáért tette koczkára koronáját. A «National» már 1829 óta egyre czikkezett az angol restauratióról és forradalomról, úgy, hogy a nem szakemberek is tudták, minő érdekek ütköznek össze és mi lehet a valószínű megoldás. Különösen azt fejtették ki, hogy Orániai Vilmos «dicső forradalma», a rend és a szabadság törvényes megegyeztetése a parlamenti kormányzatban, csak azáltal vált lehetővé, hogy a bukott király helyébe oly uralkodó lépett a trónra, ki a dynastiához közel állott, de magáévá tette a nemzet ügyét. Ilyen herczeget láttak a liberális királypártiak, Thiers, Laffitte és Mignet az orléansi herczegben.

A Bourbonok és az Orléansok családi története mintegy az Atreidák borzalmas történetét újítja meg az új korban, mutatván, hogy minden gyűlölet közt a testvéri a legszenvedélyesebb. Már a regenst, Fülöp orléansi herczeget gyanúban tartották – bár alaptalanul – hogy mérgezéssel ő pusztította el XIV. Lajos fiát és unokáit, hogy aztán maga juthasson hatalomra. Roppant gazdagsága és a trónhoz való közel állása oly jelentőséget adott a családnak, mely mindig veszedelmesnek látszott az idősebb uralkodó-ágra. Ez a veszedelem legjobban kitünt a forradalom kezdő korában, midőn Fülöp orléansi herczeg kezét látták minden a királyi család ellen irányuló izgatásban és felkelésben, sőt mérgezéssel és orgyilkosok fogadásával is vádolták «az első, királyi vérből való herczeget» (premier prince de sang). Mint őse, a regens, ez a herczeg is a népies irányhoz csatlakozott, jakobinus volt, fölvette az Égalité nevet és mint a convent tagja, XVI. Lajos halálára szavazott. Mindez nem fegyverezte le azt a gyanút, hogy ő is a koronára tör és nemsokára Mária Antónia után őt is lefejezték. Királypártiak és republikánusok egyaránt árulónak nézték ezt a szörnyű embert.

Fia, Lajos Fülöp, ment maradt ily borzasztó tettektől és gyanusításoktól. Már igen fiatal korában a seregbe lépett (szül. 1773), ott volt Valmynál, nagy szolgálatokat tett mint tábornok Dumouriez táborában és midőn vezére benne látta a lehető királyt és ellentétbe jutott a conventtel, vele együtt a külföldre menekült. Egyedül volt, elhagyatottan, mert az emigratiót távol tartotta tőle atyja emléke. Szegényesen élt; egy ideig még tanítóskodott is Svájczban. 1809-ben nőül vette Ferdinánd siciliai király leányát és azóta különösen Angliában mindig lehetőnek tartották trónra jutását. A restauratio után hazatért, visszakapta családi birtokait, de az udvartól távol élt nejével és gyermekeivel és csak az utolsó években lépett érintkezésbe az ellenzékkel. A királyok nagy előzékenységgel viseltettek iránta s különösen a lovagias X. Károly mindent megtett a családi gyűlölség gyökeres megszüntetésére. Fel is jegyezték, hogy midőn a király 1830 márczius 2-án azt a harczias trónbeszédet mondotta és izgatottságában elejtette kalapját, a herczeg volt az, ki felemelte.

Lajos Fülöpöt viszontagságos élete szivós, munkás, egyszerű férfiúvá tette, ki nemcsak tehetségénél, hanem minden hajlandóságánál fogva a modern társadalomhoz tartozott. Teljesen hiányzott benne a Bourbon gőg és pompa, hiányzott a származás megbecsülése, hiányzott az a nagy hódolat az egyház iránt, mely annyira jellemző és szinte természetté vált tulajdonsága a kereszténység legrégibb dynastiájának. Mint a ki tapasztalta, mi a szegénység, nagyon, túlságosan is megbecsülte a pénz hatalmát. Egészben véve, úgy erényeiben, mint hibáiban, sokkal inkább a bourgeoisiehez tartozott, mint a lovagok és szentek elfajult, de még hibáikban is nemes és szeretetreméltó utódaihoz.

Ilyen volt az a férfiú, kinek mint a királyi ház rokonának és ellenségének, mint született fejedelemnek és jakobinusnak, Orániai Vilmos szerepét szánták hívei. Meg volt benne ősei nagyravágyása, de esze nem engedte, hogy előtérbe lépjen akkor, mikor a forradalom megvívott a királysággal. Hívei gondoskodtak arról, hogy meg ne feledkezzenek róla.

Már julius 30-ának reggelén kijelenti egy kiáltvány, hogy X. Károly, ki polgárvért ontott, nem jöhet vissza Párisba, a köztársaság pedig belső viszályt és külső háborút idézne elő. «Az orléansi herczeg hódol a forradalom ügyének; az orléansi herczeg sohasem harczolt ellenünk; az orléansi herczeg ott volt Jemappesnál, tűzben is viselte a tricolort, viselheti most is, mert más színt mi sem akarunk. Az orléansi herczeg olyannak fogadja el a Charte-ot, minőnek mi akarjuk és értjük. Ő a franczia néptől fogja nyerni a koronát.» A megválasztott követek többsége, a hirlapirók legnagyobb és legbefolyásosabb része magáévá tette ezt a jelöltséget. Melléjök sorakozott Béranger is, ki akkor páratlan népszerűségnek örvendett. Elhatározták, hogy Thiers azonnal menjen Neuillybe és hívja Párisba a herczeget. Lajos Fülöp azonban nem volt otthon, a herczegné pedig nem akarta, hogy férje elfoglalja rokona trónját. Csak Adélaide herczegné, a jelölt nővére, lelkesedett e nagy kilátásért.

Reggelre Mortemart is eljutott Párisba. Elkésett. A városi bizottság nem is fogadta, a Laffittenál tanácskozó követek pedig már az orléansi herczeg helytartóságot tárgyalták és Mortemartnak értésére adták, hogy csak a köztársaság és Lajos Fülöp közt lehet választás. Majd testületileg összegyűlve a Palais Bourbonban, Thiers azon kijelentésére, hogy az orléansi herczeg magévá teszi a forradalom ügyét, a követek elhatározták, hogy a pairekkel együtt meghívják őt Párisba. Csak Chateaubriand szólt most is a legitimitás mellett. A két fegyveres erő, a st. cloudi sereg és a köztársasági érzelmű párisi nép közt csak gyors elhatározás biztosíthatta a herczeg győzelmét. Annyira bizonytalan volt minden, hogy Laffitte estére egyedül maradt Benjamin Constanttal. «Mi lesz velünk holnap?» kérdi a királycsináló bankár. «Holnap felakasztanak» volt a cynikus író válasza.

Éjjelre megérkezik Lajos Fülöp és értekezik Lafayette-tel és Mortemarttal. Az utóbbival szemben úgy nyilatkozott, mintha csak a király érdekében jött volna Párisba. Még mindig lehetséges volt a Bourbonok megmaradása, ha Károly rögtön lemond unokája javára. De az aggastyán elvesztette minden bátorságát és a berryi hercegné sírására, ki gyermekeit féltette, már 30-án éjjel kiadja a parancsot a távozásra, a Versaillesba költözésre.

Reggelre, julius 31-én a herczeg megteszi a határozó lépést. Miután több befolyásos követtel tanácskozott, kijelenti, hogy megfelel a követek kivánságának, kik reá ruházták a helytartóságot. «Nem haboztam megosztani veletek a veszélyt; e heroikus lakosság közt van helyem és mindent elkövetek, hogy azt megmentsem a polgárháborútól és az anarchiától. Büszkén viselem azokat a dicső színeket, melyeket újra elővettetek. A kamarák összeülnek, gondoskodni fognak a törvények uralmáról és a nemzet jogainak fentartásáról. A Charte ezentúl valóság lesz.» Igen ügyesen bókol a rendnek, a szabadságnak és annak a nemzeti érzületnek, melynek a tricolor volt kifejezője. Csak azt lehetett kérdezni: hol volt akkor, mikor valóban küzdeni kellett mindazért? A király és a dynastia érdekét képviseli-e, a népét-e, vagy csupán a magáét?

Hátra volt még a birtokba lépés. Ez pedig igen nehéznek látszott, mert hisz a helytartóság mellett csak a még meg sem alakult kamara foglalt állást, fegyveres hatalommal pedig csak X. Károly meg a forradalmi bizottság rendelkezett. Vajon a nép ezrei csak azért küzdöttek és véreztek, hogy a Bourbonok ifjabb ága lépjen az idősebbnek helyébe? Vajon Lafayette, a nép bálványa, ki csak a népszerűség hő napjára áhítozott, lemond-e egykönnyen arról a hatalomról, melyet az események reá ruháztak? Vajon megnyugszanak-e a harcztól még izgatott bonapartisták és republicanusok abba, hogy nem az ő eszméik jutnak diadalra? Vajon X. Károly nem tesz-e még fegyveres kisérletet trónja visszaszerzésére?

Itt is csak gyors és biztos fellépés segíthetett. A polgárkirályságnak, valamennyi közt e legprosaikusabbnak, is megvolt a maga eposa: Lajos Fülöp útja a Palais Royaltól a városházáig.


Az orleánsi herczeg a Palais Royalból De Ville-be megy 1830. jul. 31-én.
Laderer és Pourvoyeur rézmetszete után; az eredeti festményt Horace Vernet festette (1789–1863), most Versaillesben őrzik.

A követek kiséretében, mellette a beteg Laffitteel, kit zsöllyén vittek, lóháton indult meg a veszedelmes útra a leendő király.74 «Mindjárt megérkezése után írt volt Lafayettenek, ki a városházán communet szervezett az 1793-inak módjára. A tábornok nem felelt. Későbbi két levelére sem kapott választ. Roppant tömeg lepte el az egész utat. Egész a Gréve teréig – hol hajdan a guillotine állott – a herczeget nagy örömmel és hódolattal fogadta a tömeg. De a Gréve terén álló csoportok egészen más képet mutattak; viselkedésük komor, sőt fenyegető volt. De lassankint a kiséret lelkesedése átragadt reájuk is és mire a herczeg leszállott lováról, mindenfelől éljenezték a helytartót. Ekkor a herczeg a tanács terembe ment, karonfogta Lafayette tábornokot, kivezette az erkélyre, ott megcsókolta – és vége volt a köztársaságnak.»75 A háromszínű lobogó kötötte össze a köztársaságot és a császárságot a leendő királysággal: az fegyverezte le azokat az elszánt férfiakat, kik még gyilkosságra is képesek voltak, hogy ne lehessen több király.

Lafayette meggyőződött arról, hogy Francziaországnak királyra van szüksége: Lajos Fülöp megigérte, hogy trónját republicanus intézményekkel veszi körül. Ezen az alapon létesült a juliusi monarchia. A császárpártiak egyetlen trónjelöltje, Napoleon fia, Bécsben volt és még kisérletet is alig tehettek kikiáltására: a republicanusok vezér nélküli tábornak maradtak. Hogy egészen nyilvánvaló legyen, mennyire az orléansi herczeg a helyzet embere, augusztus 1-én a király is őt nevezte ki helytartójának.

 

A polgárkirályság és az új alkotmány.

Úgy látszik, hogy Lajos Fülöp királyságának előkészítői mindenben csakugyan az angol példa után indultak. 1688-ban mi sem könnyítette meg annyira Orániai Vilmos diadalát, mint ipjának távozása az országból. Most X. Károly is kitért az útból. Látva, hogy az országban mindenütt örömmel fogadják a párisi híreket, Versaillesből tovább ment Rambouilletba. Itt, Marmont tanácsára, ő és a dauphin lemondtak a trónhoz való jogukról és felszólították az orléansi herczeget, mint helytartót, kiáltassa ki királynak a bordeauxi herczeget, V. Henrik név alatt. Chateaubriand is felkérte a herczeget, legyen a kiskorú király gyámja és legyen az országnak önzetlen regense. De Lajos Fülöp már nem tért el nagyravágyása czéljától, a koronától. Forradalmi csapatok indultak Rambouillet ellen, Maison marsall pedig, mint a provisorius kormány megbizottja, kijelentette az öreg királynak, hogy személyének biztosítására jött, mert azt az ellene küldött 60,000-nyi(!?) sereg veszélyezteti. Így lassan, vontatva, tovább ment az utolsó Bourbon király kiséretével a normann tengerpartra, hol már készen várta őt a hajóhad a híres felfedezőnek, Dumont D’Urvillenek vezetése alatt. A bukott uralkodó augusztus 16-án Angliában szállott partra, hol azonban korántsem fogadták őt annyi tisztelettel és rokonszenvvel, mint annak idején II. Jakabot franczia földön.76

Így az új berendezést akadályozható egyik tényező megszűnt politikailag számottevőnek lenni. A másikat, a forradalmi érzelmű hadsereget és a titkos társaságokat azzal kötötték le, hogy az ideiglenes kormány Lafayettet nevezte ki az egész nemzetőrség főparancsnokának. Lajos Fülöp, kit ő akkor «jónak és ostobának» tartott, egészen megnyerte az öreg urat azáltal, hogy mint nemzetőr tiszteletét tette nála. Különben is a híres szabadsághős lelkében mindig főnemes maradt és minden ideáljai közt az 1791-iki monarchikus alkotmány foglalta el a legelső helyet.

Így a kamara megkezdhette alkotmányos művét. Első ülésében, augusztus 3-án, még nagyon is szerepelt a fegyveres, diadalmas nép, mely különösen a pairség eltörlését követelte. Ezért elhatározták, hogy a szenvedélyek lecsillapítására eleve is megállapítják, minő változásokat kell tenni a Charte-on a nép jogainak érdekében. Mind a két kamara nagy többséggel megszavazta az ifjabb ág trónrajutását; a conservativok «mert Bourbon», a liberálisok «noha Bourbon». Chateaubriand gyönyörű felszólalásának a legitimitás érdekében nem volt eredménye és a nagy író kilépett a kamarából, mert bitorlónak nem hódol. Igen nehéz volt a trónváltozás alkotmányos formulájának megtalálása, mert nem akarták az új dynastiát választottnak és így a néptől függőnek feltüntetni. Végre abban állapodtak meg (augusztus 7-én), hogy a franczia nemzet általános és sürgős érdeke hívja meg a trónra ő fenségét és fiörököseit, az elsőszülöttség rendjében.

Lajos Fülöp e napokban azon buzgólkodott, hogy megszerezze magának azt a népszerűséget, mely egyedüli jogczíme lehetett az uralomra. Tüntetett polgári egyszerűségével és erkölcsével, kezet szorított a szabadság harcosaival, beszédbe ereszkedett mindenkivel, elkerülte a régi udvar gőgjét és kizárólagosságát. Nincs szüksége sem udvarra, sem civillistára; egyszerű polgár gyanánt akar élni polgártársai körében; esernyője, melylyel sétálni járt, vált mintegy uralkodása módjának jelvényévé. A jó párisi polgár és nemzetőr, ki biztosítva látta üzletét és politikai jogát és kinek nem kellett többé rettegnie a Bourbonok és a nemesség gőgjétől, a jezsuitáktól, de Napoleon költséges háborúitól és a katonák büszkeségétől sem és ki felszabadult a köztársasági anarchia, a munkáslázadás és a commune rémképeitől, rajongott «a béke Napoleonjáért». De komoly republicanusokat is lefegyverzett ügyes, egyszerű viselkedése; Lafayette pedig elragadtatásában «a köztársaságiak legjobbikának» nevezte őt.


Az orleánsi herczeg (I. Lajos Fülöp) megesküszik az alkotmányra a kamarák jelenlétében, 1830. aug. 9.
Frilley metszete után az eredetit Deveria (1805–1875) festette a versaillesi történelmi képcsarnokban.

Augusztus 9-én mint helytartó vonult be, a nép örömrivalgásától kisérve a kamara palotájába, hogy onnan mint király térjen vissza. Ott kijelentette, hogy megszorítás és hátsó gondolat nélkül elfogadja az új alkotmányt és kész reá letenni az esküt. Le is tette az esküt a Charte megtartására – mint az előbbi királyok – és hogy minden tettében csak a franczia nemzet javát, érdekét és dicsőségét tartja szem előtt – mint Napoleon. A forradalom papellenes irányát fejezi ki, hogy ezen trónfoglalásnál hiányzott minden vallásos kenet, minden egyházi szertartás. Minthogy trónját a nemzetnek köszöné, már nem volt Isten kegyelméből király és hogy a Bourbonok feudalis hagyományát elhagyja, nem Francziaország és Navarra, hanem a francziák királyának nevezé magát.

Noha az új alkotmánynak is Charte volt a neve és noha több czikkelye változatlanul maradt, az mégis úgy eredetében, mint lényegében különbözött az 1814-ikitől. Nem az Isten kegyelméből való királynak önkéntes adománya, hanem a király és a nemzet képviselőinek közös műve; nem a királyi felség s régi hagyomány megegyeztetése a forradalom vívmányaival a vezető elve, hanem a forradalmi szellem érvényesítése azon határig, a melyen teljesen alá nem áshatja a királyi tekintélyt. Nem Napoleon kora és az ancien régime közti compromissum, hanem megegyezés a liberális és a radikális pártok közt.

A katholikus egyház ismét megszünt állami egyháznak lenni; csak a francziák többsége vallásának ismerték el, mint az 1802-iki concordatumban (6. cz.). A sajtószabadság elvének kimondása mellé pedig beczikkelyezték, hogy a censurát többé ne lehessen visszaállítani (7. pont). Ez a két pont jelöli a diadalt Polignac törekvései fölött.

Vesztes a királyi praerogativa is. A királynak nem szabad felfüggeszteni a törvényeket, sem bárkit feloldani azok végrehajtása alól. Ebben az ordonnanceok kibocsátása volt az ok, az angol «Decleration of rights» a minta. Addig csak a királynak volt meg a joga, hogy új törvényt indítványozzon, most e jogot megosztja a kamarákkal. Elvben elhatározták azt is, hogy a pairek örökösödése nem fog fentartatni, mi teljes szakítás úgy a Bourbonok származási, mint Napoleon hivatalos főnemességével.

Külsőleg is kifejezésre jut a forradalmi szellem abban, hogy ezentúl csak a tricolort ismerik el Francziaország színének.

Ezeken az alapokon jött létre a polgárkirályság. Nagy és komoly kisérlet a békés, munkás, értelmes polgárság politikai érdekeinek és szükségeinek kielégítésére. Egyforma távolságban a Bourbonok absolutismusától, Napoleon katonai dictaturájától és a köztársaságnak a társadalmi rendet felforgató túlzásaitól, oly alkotmány jött létre, mely körülbelül megvalósította a liberalisok ideálját, mely a nemzeti dicsőség hagyományával nem jutott ellenkezésbe és mely – mi igazi lelke volt – hivatva volt megegyeztetni a rendet a szabadsággal.

Mindezt Páris vívta ki a maga erejével nemcsak magának és Francziaországnak, hanem egész Európának. A franczia vidék tán még nagyobb lelkesedéssel fogadta a szabadságharczot és eredményeit, mint a főváros. Egész Európa lelkendezve várta a párisi híreket, örvendett a szabadság hősies védelmének és boldog volt azon, hogy a nép diadalát nem szennyezte be egyike sem azon szörnyűségeknek, melyek eltörölhetetlenül odatapadtak a nagy forradalomhoz. Csakugyan egyedül álló esemény az egész történetben, hogy egy óriási városnak, egy nagy államnak uralma egy negyed milliónyi szegény emberre száll, ki győztes létére nem ragadtatja magát semmi bűnre, vagyon vagy emberi élet ellen, és ki, miután életét koczkára téve, dynastiát buktatott és újat emelt fel – igénytelenül visszatér napi munkájához, a nélkülözéssel, gyakran az ínséggel való küzdelméhez. A szabadság eszméje ismét megnemesül. Az a lelkesedés, melyet 1789 keltett és melyet 1793 annyira lelohasztott – ismét feléled. Az alkotmányosság ismét moralis alapot nyer; a szent-szövetség, mint a mely csak elnyomás árán tarthatja fenn a társadalmi rendet, elveszti lába alól a talajt. Francziaország ismét nagy, ezúttal önzetlen szolgálatot tett az emberiségnek.

A nagy forradalmat az a félelem, melyet eszméi keltettek; a külföldi beavatkozás és annak visszahatása tették egész Európát megrendítő viharrá. Vajon most is helyre áll-e a fejedelmek solidaritása a népek ellenében? Vajon nem veszik-e kihivásnak a nagyhatalmak ama dynastia megbuktatását, melyet ők vezettek vissza, hogy Francziaországot és vele a forradalmi szellemet féken tartsák.

Igaz, hogy épen a szövetséges uralkodók befolyása alatt jött létre a Charte; igaz, hogy még Metternich és Miklós czár is ajánlották fenntartását és óva intettek megszegésétől, bármennyire megfelelt érzésöknek X. Károly eljárása. De közönbösek maradhatnak-e a forradalmi szellem ez újabb diadalával szemben? Nem jelenti-e a tricolor nem csupán a Bourbonok bukását, hanem egyúttal megszegését is az 1814–15-iki szerződéseknek, melyek oly mélyen sértették Francziaország nemzeti büszkeségét?

De a nemzetek solidaritása sem tagadta meg magát. A szabad Anglia, mely akkor már a reform útjára tért, oly nagy lelkesedéssel fogadta a juliusi események hirét, hogy Wellington herczeg, kinek pedig oly döntő része volt a Borbonok restauratiójában, sietett elismerni az új királyt.77 Lajos Fülöp Talleyrandot, ki természetesen az ő kormányát is szolgálta, küldte Londonba, hogy Európa leghiresebb diplomatája ápolja a két nagy alkotmányos nemzet jó viszonyát.

Metternich éppen Nesselrode gróffal, az orosz kanczellárral mulatott együtt Karlsbadban, midőn a trónváltozás hire megérkezett. Czélja a nagyhatalmaknak s különösen a régi négyes szövetségnek egyesítése volt a mozgalom ellen, melyet egészen radicálisnak nézett. De ez az egesítés lehetetlen volt, mióta Anglia külön politikát folytatott. Támadásra pedig ily viszonyok közt gondolni sem lehetett. Így megelégedtek azzal, hogy kimondják a be nem avatkozást a franczia belügyekbe, kijelentvén, hogy nem engedik meg Francziaországnak sem a szerződések megszegését, sem valamely más állam belső békéjének megzavarását. Ezen megállapodáshoz, melyet a diplomatiában «Karlsbadi czédulának» neveztek, hozzájárulván Poroszország is, a három conservativ nagyhatalom közt mintegy védelmi szövetség jött létre a békekötések fenntartására és a forradalmi propaganda meggátlására.78 Metternich úgy itélte meg a helyzetet, hogy a juliusi forradalommal «megkezdődött a régi Európa végének az eleje. «El vagyok határozva elpusztulni vele, de addig is megteszem kötelességemet és császárom úgy gondolkodik, mint én.» De hogy minő hatással voltak a conservativismus e lovagjának gondolkodására a párisi események, kitünik hivatalos lapjának, az Oesterreichisher Beobachternek czikkéből, mely azt fejtegeti, hogy a forradalomnak a reform a legbiztosabb ellenszere. Lajos Fülöpöt a bécsi udvar már augusztusban elismerte királynak, ugyanezt tette a porosz és az orosz is.

Angliát az is hajlandóvá tette az új rendszer iránt, hogy a régi kormány belső szövetségben állott az oroszszal. Viszont Miklós czár eljárására a legitimitás elve mellett ez a szempont is hatott. Elismerte ugyan az új királyt, de sohasem szólította «testvérének», mintha nem tartoznék a fejedelmek családjához és mindent megtett állása nehezítésére. Sokkal engedékenyebb volt a pápa, noha neki tán a legtöbb oka lett volna a neheztelésre s noha a bibornokok többsége ellene volt az elismerésnek. Az agg VIII. Pius bibornokai megkérdezése nélkül elismerte a trónváltozást és érintkezésbe lépett az új kormánynyal. Miután még VII. Ferdinand spanyol király is elismerte Lajos Fülöpöt, noha maga is Bourbon volt és trónját franczia rokonainak köszönheté, egész Európában csak egy fejedelem vonta meg beleegyezését a történtektől: IV. Ferencz modenai herczeg, de az osztrák kormány őt is rábirta az elismerésre és különben nem sokat törődtek vele.

Lajos Fülöp teljesen tisztában volt helyzete nehézségeivel a régi dynastiákkal szemben. Azok őt nem nézhették másnak, mint bitorlónak, rokonai, jótevője trónja megfosztójának. Ezért velök szemben arra hivatkozik, hogy nem ő idézte elő, nem ő vezette a forradalmat, hanem hogy közbelépésére szükség volt épen a forradalom megszüntetése végett. «Elfogadtam tehát a nemes, terhes feladatot, mert láttam, hogy a legkisebb tétovázás is veszélyeztetheti Francziaország jövőjét és szomszédai nyugalmát» írja 1830 augusztus 14-én Ferencz császárnak és Miklós czárnak.79 Elismerése fejében azt a biztosítást nyújtotta a régi Európának, hogy megfékezi a forradalmat otthon és nem engedi, hogy elborítsa a szomszéd országokat. Így egyenesen szövetségesévé válik a conservativ érdekeknek és azok képviselőinek inkább arra kell törekedni, hogy trónját megszilárdítsák, mint arra, hogy megdöntsék. Követe, Belliard tábornok, egyenesen felszólította Metternich herczeget, követeljen e tekintetben garantiákat.

A polgárkirályság hátterében a forradalmi köztársaság vagy egy újabb Napoleon állott. Ez elég volt ahhoz, hogy a conservativ hatalmak ne legyenek ellene. Legnagyobb szolgálatot a bécsi udvar tette neki, midőn nem engedte, hogy Napoleon fia mint trónkövetelő lépjen fel. Nem engedte, noha Bonaparte József erre egyenesen fölkérte a császárt, biztosítván őt arról, hogy ha unokája csak egy tricolorral is jelenik meg, egész Francziaország ellenállás nélkül az övé. A reichstadti herczeg már 1832 julius 22-én meghalt tüdővészben, így legalább egy ideig a bonapartista eszme nem zavarta az új király nyugalmát.80


A nemzetőrség a Louvre udvarán, 1830. decz. 22-ikének éjjelén.
Gassies festménye, a versaillesi történelmi képcsarnokban.

 

Algier elfoglalása.

Még a Bourbonoknak köszönheté az új rendszer, hogy az a tényező is hozzájárult megerősítéséhez, mely voltakép legtávolabb állott szellemétől: a hadi dicsőség, a hódítás.

Voltaképen Bonaparte volt az első, ki a hanyatló oszmán hatalom romjain európai államot akart szervezni. Ez a vállalata nem vezetett sikerhez, de azóta, történeti hagyományához híven, Francziaország mindig nagy figyelemmel kisérte a keleti kérdés bonyodalmait és várta az alkalmat, hogy azokból hasznot szerezzen. Polignac kormánya már komolyan tárgyalt Oroszországgal a török birodalom felosztása felől, Belgiumot kötve ki compensatio gyanánt, Ezt a tervet meg a drinápolyi béke tette semmivé.

Ugyanakkor azonban már oly diplomatiai összeütközés támadt, mely módot nyujtott arra, hogy a franczia fegyver ismét megjelenjék a Földközi-tenger afrikai partjain.

Észak-Afrika barbareszk kalózállamai Cheireddin Barbarossa ideje óta nagy szerepet játszottak a Földközi-tenger forgalmi viszonyaiban. Az iszlám tengeri hatalmát leginkább ők képezték. A lepantoi csata óta nem igen vívtak meg rendes csatában, annál veszedelmesebbek voltak a kereskedőhajózásra nézve. Robinson Crusoe óta egész regényirodalom szól rablásaikról és még 1809-ben is fogságba ejtették Aragot, ki akkor Spanyolországban fokméréssel volt elfoglalva. A legtöbb állam ajándékokkal, adóval iparkodott őket ártalmatlanokká tenni; csak XIV. Lajos lépett fel ellenök keményen és bombáztatta Algiert. Hasonlóan járt el Észak-Amerika is. Végre a bécsi congressus nemzetközivé tette az ellenök való védekezést és egy angol hajóhad 1816-ban halomra lőtte Algiert és azóta hajóhaduk egyre hanyatlott és szinte semmivé lett. Nem is saját erejök tartotta már fenn őket, hanem az európai hatalmaknak egymás iránt való féltékenysége.

Ezen államokban (Tripolis, Tunis és Algier) a török katonaság volt az uralkodó elem, mely megadóztatta és szolgálatára kényszerítette a bennszülött arabokat és berbereket (kabylokat), kiket csak a közös vallás csatolt hozzá. Területre és hatalomra nézve Algier volt köztük az első. Ennek csak névszerint a portától függő fejedelme, Huszein dey, nagy pénzbeli követelést támasztott Francziaország ellen. Már a forradalom idején ugyanis az akkori dey ügynökei 14 millió franc értékű gabonát szállítottak a franczia kormány megrendelésére. Ezt az összeget azután alku útján 7 millióra szállították le, de a dey nem kapta meg az 1819-ben kiutalványozott pénzt, mert azt lefoglalták ügynökeinek franczia hitelezői. Huszein, ki akkortájban jutott uralomra, nem szünt meg panaszkodni a franczia törvényszék részrehajlása ellen. Oka volt hinni, hogy Deval franczia consul ez ügyben mindent elkövet ellene. Midőn a consul 1827-ben Beiram ünnepén tisztelgett nála, ezt szemére is vetette. A vita hevében a dey legyezőjével aczulcsapta a consult. Egyúttal megvonta a francziáktól az algieri partokon addig gyakorolt kláris-halászat jogát. Midőn a consul eltávozott, az elbizakodott barbár elfogatta az uralma alatt élő francziákat. Francziaország erre zár alá vette Algier kikötőjét, de a deyt nem birta engedésre, sőt annyira ment ennek elbizakodottsága, hogy 1829-ben ágyúztatott a franczia hajóra, mely új feltételeket hozott. Ekkor Polignac Mehemed Alit szólította fel megtorló hadjáratra, de az egyiptomi basát visszatartotta a szultánnak és a franczia befolyás terjesztésére féltékeny Angliának parancszava. Így nem maradt hátra más, mint az, hogy Francziaország maga vegyen magának elégtételt. Nemzetközi törvény szerint annyira jogos volt e hadjárat és annyira szégyenletes, hogy egy kalózfejedelem így mer bánni egy nagyhatalommal, hogy még Anglia sem állotta útját a vállalatnak.

1830 kezdete óta nagy előkészületek folytak a franczia hadikikötőkben és május 16-án nagy hajóhad indult meg Duperré admirális alatt, 40,000-nyi sereget szállítva. Az egész expeditiónak maga Bourmont hadügyminister volt a vezére. A szultán ekkor már inteni akarta hűbéresét, hogy adjon elégtételt, de a francziák lefoglalták a török hajókat és nem engedték, hogy a jó tanács elejét vegye megtorlásuknak. Csaknem egy hónapig tartott az átszállás, mert egy vihar szétszórta a flottát és csak junius 14-én történhetett meg a partraszállás Szidi Ferrukh kikötőjében, a fővárostól nyugatra. A francziák elfoglalják az ottani sánczokat, junius 19-én visszaverik a jancsárok egy erős rohamát, majd elfoglalják a stauelii fennsíkot is, Algier közelében. Ezután ostromhoz fognak és már julius 4-én elfoglalják a bevehetetlennek tartott császárvárat, hol 1541-ben V. Károly császár sátra állott. Másnap a dey átadta fővárosát, azon feltétellel, hogy ő családjával és magánvagyonával távozhatik, a lakosok vallása, vagyona és személye pedig sérelmet nem szenved. A kincstárban talált 48 millió francnyi kincs bőven fedezte a hadi költségeket és a győzelem, melynek híre még a forradalom kitörése előtt ért Párisba, még megaranyozta X. Károly uralkodásának utolsó napjait.

Az algieri vállalat már nem szilárdíthatta meg a Bourbonok trónját, ellenben kétségtelenül hozzájárult a forradalom sikeréhez és Lajos Fülöp népszerűségéhez. Mindenesetre nagy könnyelműség volt Polignactól a legjobb csapatokat és a legmegbizhatóbb vezért épen akkor elküldeni messze földre, midőn a fegyveres összeütközés Párisban már előrelátható volt. Anglia nagyon óhajtotta volna, ha a francziák a kivívott diadal és a nyert elégtétel után ismét elhagyják ezt a fontos állomást, de Lajos Fülöp ebben a kérdésben egyetértve a nemzet érzületével, megtartotta elődjének ezen nagy jövőre hivatott hódítását.


Algier lövetése, 1830. jul. 4-én.
Skelton metszete után.


  1. Levele gr. Apponyi párisi követhez: Nachlass, IV. 590. jegyzet.[VISSZA]
  2. Louis Blanc: Histoire des dix ans. I. k. 137. l.[VISSZA]
  3. I. m. V. k. 14. l. Königswart jul. 31. Ferencz császárnak.[VISSZA]
  4. Az ordonnanceokat közli Louis Blanc. I. k. Függelék.[VISSZA]
  5. Louis Blanc i. m.[VISSZA]
  6. A juliusi forradalom és királyság legbehatóbb tárgyalását, Thureau Dangin: Historie de la Monarchie du Juillet czímű 7 kötetes művében találjuk.[VISSZA]
  7. Belliard tábornok franczia követ beszélte el Metternichnek. 1830. aug. 30-án. Nachlass, V. 23. l.[VISSZA]
  8. Nem jutott-e eszébe Lafayettenek, hogy 1789. okt. 6-án a versaillesi palota erkélyén hasonló módon, kézcsókjával mentette meg Mária Antónia életét?[VISSZA]
  9. Duke of Buckingham: Courts and Cabinets of William IV. and Victoria. I. 37–38.[VISSZA]
  10. Memoirs of the Duke of Buckingham I. 55.[VISSZA]
  11. Nachlass V. k. 17–19. l.[VISSZA]
  12. I. h. V. k. 28–29. l. és L. Blanc. II. k. függelék.[VISSZA]
  13. Ferencz császár őszintén gyászolta unokáját. Szerinte Napoleon fiára nézve szerencse volt e halál; nem tudja, haszon-e vagy káros-e a közügyre nézve, de ő mindig sajnálni fogja.[VISSZA]