Napoleon holttestének hazaérkezése a «La Belle Poule» fregatteon, 1840. okt. 15.
Skelton (1763–1848) metszete után az eredeti festményt Jabey festette.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
XIV. FEJEZET.
A polgárkirályság.
Általános jellemzése. – Périer kormánya. – A trónkövetelők. Az attentatumok. – Thiers és Guizot. – A reformok. – A külső politika. Algeria elfoglalása.
Történetileg véve Lajos Fülöp kormánya körülbelül annak az állapotnak adja képét, mely Francziaországban egy félszázaddal előbb kifejlődhetett volna, ha az 1791. évi alkotmány megállhat. Azóta az alkotmányos formák egész skáláját átfutotta az ország: az ochlokratiától egész az absolut katonai monarchiáig, a vallástalan és minden kiváltságot eltörlő respublicától a papságra és nemességre támaszkodó legitim királyságig. Mindegyik nyomot hagyott a nemzet érzületében; mindegyik tovább hat tehát akkor is, mikor más hagyomány, talán épen az ellenkező, van uralmon. A hagyományok ezen sokféle és ellentétes volta teszi a XIX. század kormányzatát oly nehézzé, alkotmányát oly nagy és alapos rázkódásoknak alávetetté. Viszont, ha bármelyik alkotmányos forma képes megállani, kétségbevonhatatlan tény, hogy az csakugyan nagy nemzeti érdekeket képvisel.
Az 1791-iki alkotmány a vagyont és az értelmiséget lett volna hivatva uralomra emelni, úgy a származásra alapuló kiváltság, mint a műveletlen és birtoktalan tömeg ellenében. Maradása nem volt, mert azok a nagy érdekek, melyeknek megfelelt, sehogy sem voltak organizálva és a régi rendszer küzdelmében a jakobinusok ellen, a végletek közt támasz nélkül inogtak ide-oda. Katonai erő, teljes odaadás és fegyelem csak az udvarnál és az utczán volt található, de nem a polgári osztály körében. Ennek a harcz épen nem eleme; szellemi és anyagi foglalkozása egyaránt békét követel. Még az angol alkotmány sem fejlődhetett volna jelen alakjáig, ha Angliát világhelyzete nem menti fel az állandó nagy sereg tartása alól és a történelem bizonyítása szerint mindig megakadt az alkotmány működése, mihelyt nagy katonai feladatok teljesítése inkább foglalkoztatja a nemzetet, mint belső viszonyainak javítása. Francziaország pedig, mely századok óta legfőbb mozgató volt Európa nemzetközi viszonyaiban, csak igen ritkán szentelhette erejét belső kiépítésének. Csak az egyensúly, mely 1830-ban beáll a liberális Nyugot és a szent-szövetség birodalmai közt, adhatott neki nyugalmat, megalázás nélkül. Ennek a két császárság közé ékelt, republicanus intézményekkel körülvett királyságnak épen a külső béke fenntartása volt a legjellemzőbb vonása. Nem hiába nevezték Lajos Fülöpöt «a béke Napoleonjának».
Napoleon holttestének hazaérkezése a «La Belle Poule» fregatteon, 1840. okt. 15.
Skelton (1763–1848) metszete után az eredeti festményt Jabey festette.
De oly szoros összeköttetésben állottak a belső mozgalmak a külső politikával, hogy a béke fenntartásának épen azon pártok fékentartása volt egyik feltétele, melyeknek az új király trónját köszönheté. A republicánus kész a világszabadságért harczolni s ha rajta mulik, a franczia sereg ott terem Belgiumban, Olaszországban, Varsóban, a hol csak nemzet küzd elnyomója ellen. A bonapartistát a nemzeti dicsőség cultusa vezeti hasonló tervek felé. Mivel pedig a nagy háború, akár szerencsés, akár szerencsétlen, nemcsak az Orléans dynastiát veszélyezteti, hanem szükségkép más hatalmat emel a bourgeoise helyébe is, oly politikát kellett folytatni, mely ezen pártokat lekösse és megnyerje, a nélkül, hogy végső aspiratiókat kielégítené. Maga az új Charte a régihez képest oly nagy haladást mutat a szabadelvűség felé, hogy még a mérsékelt republikánusokat is kielégíthette. Minden az alkalmazástól függött; attól: lesz-e elég erő és energia az egész állapot természetes ellenségeinek, a köztársasági, a bonapartista és a legitimista pártoknak fékentartására. A polgárkirályság kezdettől fogva compromissum volt a respublica és a legitim monarchia közt: vezető elve mindvégig a «juste milieu», a kellő közép megtalálása és megtartása.
A középpárt és a szélső irányzatok közti elvi viták teszik az akkori franczia parlamenti életet annyira érdekessé és tanulságossá. Itt nem annyira részletkérdésekről és egyes szabatos törvényjavaslatokról van szó, mint Angliában, hanem következetesen keresztülvitt és fényes tehetségek által képviselt politikai rendszerekről. Innét van, hogy az új keletű franczia parlamentarismusnak, épen mert elvi alapon állott, általánosabb volt a hatása, mint a közvetlen gyakorlati érdekek után induló angolnak.
Lajos Fülöp sokkal tapasztaltabb és eszesebb fejedelem volt, semhogy be ne látta volna, hogy kormányát, épen forradalmi eredete miatt, lehetőleg conservativ alapokra kell helyeznie. De helyzete azt hozta magával, hogy nem szabadulhatott egyszerre azoktól, kiknek trónját köszönheté. Első ministeriumának egyes tagjai határozottan ellenállottak ugyan a forradalmi iránynak, de maga a ministerelnök, Laffitte, nem szakíthatta meg összeköttetését a párisi néppel, melynek önfeláldozását látta és bámulta. Különben is gyönge és hiú ember volt, ki hol az udvarhoz, hol az utczához hajlott, úgy, hogy senki sem bizhatott meg benne. A király Lafayettet megfosztotta a nemzetőrség főparancsnokságától, a külügyeket pedig egészen maga igazgatta, ministerelnökének tudta és hozzájárulása nélkül. Midőn ez nyilvánvaló lett, Laffitte lemondott. Később, mint ellenzéki, bocsánatot kért istentől és az emberektől azért, hogy része volt az Orléansok királyságának megalapításában.
A király utódjául Périer Casimirt nevezte ki. Périer már a Laffitte-kormánynak is tagja volt, előbb pedig kiváló szerepet játszott a kamarában. Tetőtől-talpig férfiú, erélyes és következetes, egyformán ellensége a reactiónak és a forradalomnak, megtestesítője a középpárt legjobb politikai tulajdonságainak. Az akkori viszonyok közt a forradalom az ellenség: annak megzabolázására fordította legfőbb gondját. A képviselőház többsége, mely mindenekfölött békét akart, nagy készséggel támogatta őt; a király ellenben nem szerette a nagyon is önálló és határozott férfiút.154
Ott kezdte, a hol Lafayette 1791-ben végezte. Az utczai csoportosulások – az igazi forradalmi hatalom – ellen törvényt hozatott és azt végre is hajthatta. A nemzetőrséget, azaz a polgárságot, a rend fenntartójává avatta és a párisi jó polgárság valóban nagy önfeláldozást és erőt fejtett ki ezen hívatása teljesítésében. Megtiltotta továbbá, hogy tisztviselő titkos társasághoz tartozzék és el is bocsátotta a rendelete ellen vétőket. Így a közigazgatást, sőt a sereget is ellene szegte a forradalmi szellemnek.
De ha ellenese is a forradalomnak, bourgeois minden izében, a ki végkép szakít a forradalom előtti állapotokkal. Ő vitte keresztül a pairek örökösségének megszüntetését. E törvényt sokan ellenezték, különösen kivált Thiers beszéde, melyben az aristokratia szükségességét fejtegeti, mint a nagy történeti hagyományokat fenntartó intézményét. De a franczia szellem ezen a téren is önálló akart lenni az angoltól, az egy és oszthatatlan demokratiát állítva szembe a trónnal. A király így csakugyan respublicának vált fejévé. Hogy a törvény a pairek kamarájában is többséget nyerjen, 36 új pairt nevezték ki. A törvény életbelépése után a legitimista párthoz tartozó pairek többnyire kiléptek. Nem akartak tagjai lenni az olyan törvényhozásnak, mely örökös száműzésre itélte a tőlük egyedül törvényesnek elismert dynastiát.
Egyebekben nem igen változott az alkotmány. Már 1830-ban leszállították a censust 300 frcról 200 frcra, úgy hogy a választók száma 80,000-ről 200,000-re emelkedett, de még így is a vagyonos osztályok privilegiuma maradt a szavazó-jog. Ugyanakkor elintézték Polignacnak és társainak pörét is. A juliusi harczosok halálos büntetésre magyarázták a ministerek felelősségét, de a pairek kamarája, mint főtörvényszék, örökös fogságra itélte őket.
Périer felfogása szerint a király a régi dynastiák folytatója. Minél egységesebb és hatalmasabb a parlament, annál erősebbnek kell lennie a trónnak is, hogy feladatának megfelelhessen. A királyi dísz kifejezésre jut abban, hogy Lajos Fülöp a Palais Royalból a Tuileriákba költözött és a 12 millióban megállapított civillistában. De a királynak nemcsak pompát kellett kifejtenie a külfölddel szemben, hanem nagyszámú családról is gondoskodni. Ezért Lajos Fülöp óriási magánvagyonát nem tette államivá, mint elődjei, hanem magának tartotta fenn. Még hagyján, de azért gyermekeinek állami apanageot követelt, mint ez Angliában szokás. E szüntelen követelései tán legjobban ártottak tekintélyének. Az ellenzéknek könnyű volt a királyt pénzsovár családapának feltüntetni, ki előtt nem az ország, hanem a család érdeke a fő.
Ez a sok nehézség sem rendítette meg Périer állását. Pártját kitünően fegyelmezte. Tőle való az a híres mondás, hogy nem törődik barátaival, ha igaza van: akkor támogassák, ha nincs igaza. A külügyi kérdésekben nagy erélyt mutatott, mert a békét csak ily módon remélte fenntarthatni. Ő biztosította Belgium függetlenségét, ő buktatta meg Don Miguelt és ő tette meg az első sikerült kisérletet, a franczia befolyást Itáliában szembeállítani az osztrákkal.
A nemzetőrség, mely őt imádta, fenntartotta hatalmát a zavargások ellen. Kitartott mellette akkor is, mikor Varsó elestének hírére az összes forradalmi elemek kitörtek azon kormány ellen, mely veszni engedte a szabadságért küzdőket. Sebastiani tábornok, a külügyminister, akkor mondta a kamarában: Varsóban a rend uralkodik. Périer pedig, mikor a zajongók megtámadták kocsiját, azt kérdezte: Mit akartok? – Éljen Lengyelország, szabadságot akarunk. – Az meg van és mit csináltok vele? Fenyegettek és insultáltok engem, a törvény képviselőjét.
Louis Blanc.
Névtelen kőrajz után.
Szilárd kezekben volt az alkotmány, az értelmiség és a vagyon védelme. De az a teljes jogú polgárokra, bizonyos tekintetben a vagyon kiváltságosaira szorítkozott. Az alsóbb néposztályok, a szűkölködők iránt ennek a hatalmas embernek nem volt érzéke. Különösen nagy volt a nyomor Lyonban, hol 1831 őszén 18 órai munkaidőért 90 fillér bért kaptak a szövők. Most legalább e minimum megszabását kérték és ez meg is történt. De több gyáros ezt nem fogadta el és a fegyveres erőre támaszkodva szembe készült szállani a munkásokkal. A munkások beszüntetik a munkát, míg a minimumot meg nem adják. A strike még szokatlan fegyver volt; ellene az állami hatalom mindig kész volt segíteni az elbizakodott gyárosokat, kik így épen nem riadtak vissza az összeütközéstől. Hanem a munkások legyőzik a nemzetőrséget, Croix Rousse külvárosból berontanak a városba és «munka vagy halál» kiáltással szétverik a katonaságot és a rendőrséget is. Elfoglalják a várost, de akkor sem bántják a gyárosokat, hanem megelégszenek a minimum követelésével. Hiába, újabb sereg indul ellenök, Soult tábornagy hadügyminister alatt, kit a trónörökös is kisért. A munkásokat ellenállás nélkül lefegyverezik, de mit sem tesznek nyomoruk enyhítésére. A tőke kérlelhetetlen uralma előtt megszünt minden tekintet. Oly nagy volt a birtokos osztályok összetartása, hogy a kamarában még az ellenzék sem szólalt fel a szerencsétlenek mellett.155 Még a leghumánusabbakat is visszariasztotta a munkások forradalmi szereplése és mint egy nagy franczia történész írja, a polgárság még úgy bánt a szegény munkakeresőkkel, mint Róma fellázadt rabszolgáival.
Ily módon nyugalmat szerezni nem lehetett és Périernek meg kellett elégednie azzal, hogy a kormányt és a közbékét erőhatalommal tartsa fenn. Nem csuda, ha az alsó néposztályok ellenségöket látták benne és rendszerében, annyira, hogy még a cholera pusztításáért is a kormányt gyanusították. Borzasztó is volt a halálvész pusztítása; – egy hónap alatt 18,000 áldozatot ragadt el Párisban és az előkelő osztályoknak, magának a királynak és ministerének páratlan jótékonysága és önfeláldozása sem igen enyhítette az általános elkeseredést és kétségbeesést. Périer életével fizette meg a kórházak látogatását (1832 máj. 16.). A polgárkirályság igazi herosa halt meg benne, ki igaz, hogy csak egy osztálynak volt képviselője, de ki annak érdekében rendet birt teremteni az alapjáig megrendült országban és tekintélyt biztosítani a forradalom által fölemelt kormánynak.
A trónkövetelők. Az attentatumok.
A hatalmas ember halálakor fellélegzett a király, ki ministerének vasakarata előtt szintén kénytelen volt meghajolni, fellélegzettek a pártok is. Lajos Fülöp elérkezettnek látta az időt személyes uralma megalapítására. A rend és szabadság megegyeztetése ismét kétségessé vált; a kamarában nem volt biztos többség; az ország pedig ismét azon kérdés előtt állott: köztársaság vagy a Bourbonok uralma követi-e az alkotmányos monarchia e rövid kisérletét. Épen a zűrzavar késztette a királyt arra, hogy maga intézkedjék; teljesen már nem bizhatott senkiben.
Először a Bourbonok pártja lép fel veszedelmes ellenség gyanánt. Az urakat és a papokat még rémítette a juliusi napok emléke, azok nagyrészt kibékültek az új dynastiával is, de a jámbor vidéki lakosság, a Vendée, most is hű maradt politikai és vallásos ideáljához. És most oly vezére akadt, kit nemcsak a királyi vér iránti tisztelet, hanem erős egyénisége mellett, fellépésének regényes vonása is méltó tárgyává tették a hívek ragaszkodásának. A berryi herczeg özvegye, a fiatal, szenvedélyes, kalandos Mária Karolina, a nápolyi király leánya, elhatározta, hogy megküzd fiának, a chambordi grófnak jogáért. Sem X. Károly, sem a bécsi udvar nem támogatta őt, de az elszánt nőt semmi sem tartotta vissza. A száműzött udvar ridegségéhez képest vonzó volt előtte a veszély is. Olaszországból elindulva kikötött Marseille közelében és várta párthívei csatlakozását (1832 ápr. 30.). De a kormány értesülést szerzett megérkezéséről, bujdokolnia, lappangania kellett, álruhában gyalog kellett megtennie az útat az ország túlsó végébe. Itt már készen várta őt Charette és csak Páris fellázadását, vagy a külföldi háború kitörését remélte, hogy fegyverre keljen. De egyik sem következett be és legitimista barátai Berryert, a híres szónokot és ügyvédet küldték hozzá, hogy lebeszélje vállalatáról. Annak megkezdését több izben el is halasztotta, mi pártja hevét annyira lelohasztotta, hogy midőn junius 3-dikán mégis fegyvert fogtak a nemesek és a parasztok, a minden lépésöket figyelemmel kisérő kormány könnyű szerrel szétszórta őket. Ismét kezdődött a bujdokolás és a rejtőzés; a hű nép mindent megtett megmentésére, a herczegnő pedig nem volt rábirható, hogy Nantesból, hol elrejtették, hajón eltávozzék. Végre Thiers belügyminister az áruló Deutztől megtudta tartózkodása helyét és november 6-dikán elfogatta és Blaye várába záratta. Törvény szerint halálra kellett volna őt itélni; a republicianusok azt követelték is, már csak azért, hogy kényelmetlen helyzetbe hozzák a királyt a külfölddel szemben.
Ez a politikai nehézség furcsa módon szünt meg. Oly módon, mely teljesen szétoszlatta a bátor herczegnő nimbusát, gyökeresen megrendítette a Bourbon-család erkölcsi tekintélyét és így megerősítette Lajos Fülöp trónját. Csakhamar kitűnt ugyanis, hogy a herczegnő, kinek férjét 12 évvel azelőtt megölték, jó reményben van. A király minden kímélet nélkül azon volt, hogy foglyának, ki rokona is volt, ballépése minél nyilvánosabbá váljék, mert nemcsak Mária Karolina veszti el vele jó hírét, hanem folt hárul ezáltal fiára, a trónkövetelőre is, kinek törvényes származásában – tudjuk, minő viszonyok közt született – különben is sokan kételkedtek. Bevárták, hogy a herczegnő lebetegedjék, aztán haza szállították Siciliába. Gyermeke atyjának Lucchesi Palli grófot mondta, kivel titkon lépett házasságra s ki később nőül is vette. De mivel már több mint egy éve eltávozott Olaszországból, valószinűbbnek mondták, hogy Guibourg ügyvéddel, bizalmasával való viszonyának volt gyümölcse. Elképzelhetjük, mind ezek a nyilvánosság elé tálalt és híven tárgyalt részletek mennyire ártottak a Bourbonok legendájának.156
Most a republicanusokra került a sor. Ezek pártja akkor kezd szervezkedni a kamarában és manifestumot bocsát ki, melynek különösen Lafayette aláírása kölcsönzött nagy tekintélyt. A választó polgárok közt kevés volt a hívök; annál több és tüzesebb a munkások és a kispolgárok között. A hatalomhoz csak újabb forradalom útján volt kilátásuk eljuthatni. Kitörése alkalmául egy kipróbált hívöknek, Lamarque tábornoknak temetését választották (1832 jun. 5).157 A munkások, a polytechnikusok és a nemzetőrségnek hozzájuk csatlakozó tüzérsége – ez a fegyver mindig republicanus volt – megtámadták a katonaságot, barrikádokat emeltek és a koporsó körül támadt harcz csakhamar átterjed a város nagy részére. Csak másnap volt vége a harcznak, miután az elszánt republicanusok, St. Mery temploma körül harczolva, mind egy lábig elestek. A republicanusok ereje e véres kudarczukkal korántsem tört meg, de egyelőre nem voltak veszélyesek. A polgárság tudni sem akart a köztársaságról és ez a párt, mint az utolsó Bourbonok alatt, a bonapartistákkal való szövetsége által vált csak oly tekintélyessé. A bonapartisták egyetlen komoly jelöltje, a reichstadti herczeg, kit mindenkép ki szerettek volna vonni a bécsi udvar köréből, 1832 jul. 22-én meghalt Schönbrunnban.158 Igy születés és halál egyaránt gyöngítette Lajos Fülöp ellenségeit.
Nyilvános kitörésre a párisi nagy vérengzés óta sokáig nem gondoltak, de azért erősen folyt a titkos társaságok aknamunkája. Az ifjúság egészen a republicanusokhoz szegődött. A sajtó, hirlapokban és röpiratokban mindent megtett a király kigúnyolására, tekintélyének aláásására. Különösen az apanageok hajhászását vetették minduntalan szemére. Arczképe, körtvélylyé torzítva, ott volt látható a gúnylapokban. Már a kamarai rendszert is megtámadták, mert az nem igazi képviselete a nemzetnek. A forradalmi szellem ezen feléledése miatt 1834-ben szigorú törvényt hoztak a titkos társaságok és a sajtó korlátozására. Pereiket kivonták az esküdtszék hatásköréből és a rendes birósághoz utasították.159
Ez a támadás ismét fegyveres fellépésre birta a republicanusokat. Különösen az emberi jogok társasága (société des droits de l’homme), melynek élén Cavaignac és Garnier-Pagès állottak, volt hatalmas elterjedése s katonai szervezete által. Még a törvény tárgyalása idején, 1834 áprilisban megkezdődött a fegyveres felkelés. Lyon járt elől, hol az 1831 óta nyugtalankodó munkások a republicanusokhoz csatlakoztak, mint az egyetlen párthoz, mely kész volt értök tenni valamit. Midőn a titkos társaságok vezetőit elfogták, több napon át zavarták a törvényszék tárgyalását. Bent a teremben Jules Favre, kire még oly nagy jövő várt a köztársasági eszme szolgálatában, védte a vádlottakat, köröskörül pedig barrikádokat emeltek a munkáshadak (április 9). Csak három napi harcz után győzött a katonaság, megszállotta Croix Rousset is, vérontással állott boszút és akart elrémíteni a tovább lázadástól.160
Könnyebben bántak el a felkelőkkel Párisban. Ott hiába várták a jeladást, mert a kormány lefoglalta hirlapjukat. Végre titkos rendőrök sürgették az összeesküvőket lázadásra akkor, mikor már készen várta őket a sereg és nemzetőrség. Igy könnyen végeztek barrikádjaikkal és csekély ellenállás után sokat leöltek közülök. Azóta az ellenzék állandó szemrehányása maradt a mesterségesen provokált Transnonain-utczai vérfürdő. A polgárság és a munkásnép teljesen elfordult egymástól. Azon két erő közül, mely a juliusi trónt felépítette, már csak az egyik támogatta azt, a másik mindent megtett megdöntésére.
A tett embereinek java elvérzett a felkelésekben és egyelőre nem lehetett remény az uralkodó állapot erőszakos felforgatására. De mind e gyűlölet nem szünt meg; és mivel az izgatás magát a királyt tette felelőssé minden bajáért, egyes rajongók a király meggyilkolása által véltek segíthetni hazájukon és örök hírt szerezni nevöknek.
Napoleon Lajos.
Cornu rajza után rézbe metszette Pichard.
Ezekhez tartozott Fieschi József, a leghirhedtebb attentatum elkövetője. Midőn 1835 julius 28-án a király a forradalom emlékére fényes szemlét tartott a sereg és a nemzetőrség fölött, egyszerre 41 ember hullott el körülötte holtan vagy sebesülve. A holtak közt volt Mortier marsall, a császár régi katonája. A király és családja sértetlen maradt. Fieschi több puskacsövet kötött össze és sütött el egyszerre (pokolgép). A király veszélye és az abban tanusított bátorsága, valamint a gonosztett szörnyűsége egy időre megujította népszerűségét.
Az általános megbotránkozást a kormány a sajtó teljes megfékezésére használta fel. Emlékeztettek arra, hogy még Napoleon is kijelentette, hogy három hónapig sem uralkodhatnék teljes sajtószabadsággal. Különben is az alkotmány elve értelmében az uralkodó nem felelős és őt bárminő gáncscsal illetni tilos. A «szeptemberi törvények» 50,000 francra és deportatióra emelték a sajtóvétségek büntetésének maximumát. Hanem az attentatumok nem szüntek meg. 1836 juniusban egy Alibaud nevű fiatal ember a király kocsijába lőtt és az uralkodó csak véletlen meghajlásának köszönhette menekülését. Ugyanazon év végén újra attentatumot követtek el ellene, mikor a kamarák megnyitására indult. Az 1837-ben adott amnestia némileg engesztelően hatott, de azért 1846-ig összesen hat merényletet követtek el, mind siker nélkül és még sokkal többnek előkészületét fojtotta el a rendőrség.
Ugyanazon időben ismét a cselekvés terére lép a bonapartista párt is. Van már elismert trónjelöltje, Bonaparte Lajos herczeg, Lajos hollandi királynak és Beauharnais Hortensenak második fia (szül. 1808). Egy ideig az olasz forradalmi mozgalmakban vett részt; azok meghiusulása és testvérbátyjának halála után pedig Arenenbergbe vonult vissza, anyjának svájczi, Thurgauban fekvő kastélyába. Belépett a svájczi tüzérségbe, ebben is utánozni akarván nagybátyját. Mint a nagy császár, ő is teljesen ismerte az irodalom és a nyilvánosság nagy hatását s mindent megtett, hogy magára fordítsa a családja iránt különben is annyira éber közfigyelmet. Réveries politiques (Politikai álmodozások) czimű művében teljes programmot állított fel, melyben különösen a császárság demokratikus vonását fejtette ki. Természetes volt ez akkor, midőn a Bourbonok, majd az Orléansok elleni küzdelemben a köztársasági hagyomány összeolvadt és együtt működött a napoleonival. Hiányzott benne nagy elődjének lángesze és határozottsága, de hite és bizalma hivatásában, nagyravágyása, nagy ügyessége az emberek megnyerésében és rendkívüli szinlelő képessége szinte mintájává tették a veszedelmes összeesküvőnek.
A juliusi kormány, mely annyit köszönhetett a bonapartistáknak és mely részükről közvetlen veszélytől nem tartott, engedett a nemzeti szellemnek a napoleoni legenda cultusában. A császár szobrát visszaállíttatta a Vendôme-oszlopra; nagyrészt napoleoni tábornokokat és praefectusokat alkalmazott és nem szünt meg hirdetni a nagy császár dicsőségét. Épen a polgárkirályság szellemi alapítói és fenntartói, Béranger és Thiers voltak a császárimádás fő apostolai. De minél fényesebbnek és dicsőbbnek látta a nép az ő korát, melynek szenvedéseire és kudarczaira már nem emlékezett, annál jobban elitélte azt az uralkodót, ki épen nem volt katonás és ki oly keveset tett Francziaország külső hatalma érdekében. A Bourbonok lejáratása, a köztársaságiak merényletei, mind a bonapartisták malmára hajtották a vizet, a mennyiben az ő pártjukban egyesítették mindazokat, kik elégedetlenek voltak Lajos Fülöppel és gyors változást óhajtottak. Annyira különböző multú és jellemű férfiak, mint Chateaubriand és Lafayette találkoztak a Bonaparte-család jövőjébe vetett hitben. Bonaparte fel akarván használni a helyzetet, Badenbe ment és onnét összeköttetésbe lépett a strassburgi őrség tisztjeivel, kiket részére is nyert. Strassburgban egy ezredes a császár örököse gyanánt mutatta őt be és a katonaság egy része hozzá pártolt. De a többi hű maradt és csakhamar sikerült a vállalkozó herczeget és híveit elfogni. Csak legügyesebb bizalmas emberének, Persignynek sikerült a menekülés (1836 október 30.). Lajos Fülöp és kormánya szántszándékkal tréfás színben tüntették fel az egész «pucscsot». A trónkövetelőt száműzték Amerikába; párthiveit felmentette az esküdtszék.
Hanem a herczeg bizalma «csillagában» nem rendült meg. Angliába visszatérve, mint divathős szerepelt, de a mellett sokat írt is és fáradhatatlan volt összeesküvések szításában. Könyve a napoleoni eszmékről (Les idées napoléoniennes) ismét rávonta a figyelmet. Különben meglehetős ügyetlen ábrándozónak tartották, kit ellenségei nem is vettek komoly számba. Akkor Francziaországban soha el nem ért hőfokot ért el Napoleon tisztelete. A kormány élén Thiers állott, kinek politikája csaknem összeütközést idézett elő Francziaország és a többi európai államok közt és kinek szüksége volt a franczia dicsszomj legnagyobb fokozására. Kieszközölte az angol kormánytól az engedelmet, hogy haza szállíthassa a nagy császár hamvait Szt.-Ilonából és az egész ország az ereklyék fogadásának előkészületeiben sürgölődött. Világos volt, hogy a kormány csak azért teszi mindezt, hogy népszerűséget nyerjen vele; mennyivel könnyebb ezt a népszerűséget felhasználni annak, a ki a császár nevét viseli és politikáját folytatni készül. Hatvan kisérővel és egy eleven sassal áthajózott a csatornán és 1840 augusztus 5-én megtámadta Boulogne városát Calais közelében. Hiába röpködte őt körül a sas; még nagyobb kudarczot vallott, mint Strassburgban, nem csatlakozott hozzá senki és a polgárőrség csakhamar elfogta. A pairek törvényszéke elé állították, mely őt, noha Berryer gyönyörű beszédet mondott védelmére, élethossziglan való fogságra itélte. Most legalább komolynak ismerték el kisérletét a császárság megujítására, de még nem gondolhatta senki, minő közel van eszméinek megvalósítása.
Mind e rázkódások és izgalmak közepett szakadatlanul dolgozott tovább az alkotmányos gépezet. A törvényes nemzet, vagyis a választók és a képviselők, nagyjában egy osztályhoz tartoztak. A vagyonnak és az értelmiségnek védelme és ápolása, az alkotmányos jogok fentartása, szabadelvű politika az egyházi és iskolai kérdésekben, nagyjában egyaránt czélja volt minden pártnak. Csak igen kevés nyilt legitimista és republicanus jutott be és a nagy többséget nem is annyira elvi ellentétek, mint személyes érdekek és ambitiók és finom politikai árnyalatok választották el egymástól. A képviselők közt már kevés volt a nemes földbirtokos, ellenben sok az ügyvéd, a hirlapíró és a tisztviselő. A Bourbonok óta végbement politikai haladást az jelölte, hogy a doctrinairek, kik 1830-ig a baloldalon ültek, most a szélső jobbot alkották. Az új királyságnak, a rendnek védői és tudós vezetőik, Guizot, Broglie herczeg és Rémusat, kifogyhatatlanok az angol intézmények ajánlásában. A jobbközép többnyire tisztviselőkből áll és a király személyes uralmának kész eszköze. Középen egy számos, de politikailag nem nagyon értékes párt terjed szét; a közép (harmadik) párt, «Thiers-párti», mely a papság és az aristokratia megtámadásával szerez olcsó dicsőséget. Ennek vezetője Dupin, a híres ügyvéd, ki mint a kamara elnöke, nagy hírnévnek és befolyásnak örvendett. A legkomolyabb pártokhoz tartozott a balközép, mely szigorúan dynastikus ugyan, de a mellett a szabadelvű haladás híve. Francziaország balközépi, szokta mondani ez árnyalat vezére, Thiers.161 A baloldalon a dynastiát még elismerő, de minden egyébben a republicanismushoz hajló nagy ellenzék ült Odilon Barrot vezetése alatt. Az alkotmány folytonossága hozta magával, hogy a mire addig Francziaországban nem volt példa, a képviselőség igazi életpálya lett, mely az ügyes és törekvő ember előtt megnyithatta a hivatal és méltóság, vagyon és hírnév kapuit, annál is inkább, mert összeférhetetlenségi törvény még nem volt.
Thiers.
Robinson (1796–1871) metszete után az eredeti festményt d’Auvergne festette.
Ebből következett, hogy a népszerűség hajhászása mellett az a czél is lebegett sok képviselő előtt, hogy beszédével, szavazatával előmenetelt, hasznot biztosítson magának. Ezt pedig legkönnyebb volt a király kegyének megnyerésével elérni, mert az uralkodó megmaradt, a kormányok pedig változtak. Így Lajos Fülöp a corruptióval hatalmas és számos pártra tett szert, olyanformán, mint III. György az angol parlamentben. Csakhogy itt a viszonyok sokkal rosszabbak voltak még, mint Angliában, Junius levelei korában. A századok óta centralisált államban a kormány sokkal nagyobb hatalommal rendelkezett, sokkal több katonai és polgári állást osztogathatott, sokkal több iparos és közlekedési vállalatot segíthetett vagy elnyomhatott, mint a nagy municipális szabadságokkal dicsekvő szigetországban. Azonkívül hiányzott az a vagyonilag teljesen független, politikailag iskolázott földbirtokos elem, mely akkor is megőrizte az angol alkotmányt és e hiányt nem igen pótolta a királytól ugyan független, de viszont a választók és olvasók kegyére szoruló ügyvédi és írói elem. A parlamenti életnek káros kinövései csakhamar szembeötlők. És e kinövések közt Périer halála óta az látszik legveszedelmesebbnek, hogy alkotmányos formák alatt mégis csak a királynak a nemzettel nem mindig egyező akarata érvényesül.
De nincs-e joga a királynak is, mint a törvényhozás egyik főtényezőjének, mint a végrehajtó hatalom öröklő birtokosának, akaratát, meggyőződését szintén kifejezni? Nem tesz-e a közérdeknek nagyobb szolgálatot, ha tapasztalását, komoly elhatározásait szintén latba veti, úgy mint más polgár és nem válik a pártok akaratlan eszközévé, a kormányok bábjává. Kivánatos-e, hogy csak repraesentáljon és ne gondolkodjék, ne cselekedjék? Nem kötelessége-e felhasználni tekintélyét ott, hol azt az állam érdeke megköveteli?
Ennek a politikai elméletnek legerősebb és legkövetkezetesebb képviselője Guizot Ferencz. A nagy tudós, a művelődéstörténet egyik megalapítója, kit már protestáns vallása is közelebb hozott Angliához és ki tanulmányait nagyrészt épen az angol közélet tanulmányának szentelte, más szerepet szánt a franczia királynak, mint a melyet valamely köztársaság elnöke betölt. A parlamentarismus betegségének épen a pártok fölött álló, a jövőt néző, tehát elfogulatlanabb és önzetlenebb királyi beavatkozásban látta gyógyszerét. «A trón – így szólt 1846-ban – nemcsak üres karszék, melyet zár alatt tartanak, hogy senki se merje azt elfoglalni. E karszéken értelmes, szabad egyéniség foglal helyet, kinek megvannak a maga eszméi, érzelmei, kivánságai, a maga akarata, mint minden más élő lénynek. Ez egyéniség kötelessége, mert mindenkinek van kötelessége és mindegyik egyforma szent, az, hogy a Charte által alkotott nagy intézményekkel együtt, velök egyetértésben kormányozzon. Viszont a király tanácsosainak kötelessége, nála ugyanazokat az eszméket és intézkedéseket juttatni érvényre, melyeket a kamarában támogatnak, a míg azok ott keresztül vihetők. Én, mint a korona tanácsosa, nem az alkotmány egyik tényezője túlsúlyának megállapítását tartom feladatomnak, hanem e tényezők összhangba hozását. Kell, hogy valamennyien viseltessünk annyi tisztelettel a korona iránt, hogy el ne feledjük, hogy az egy szabad és értelmes férfiú fején tündököl, kivel számolnunk kell és ki nem egyszerű és a tehetetlenség törvénye szerint mozgó masina, melynek csak az a czélja, hogy a nagyravágyókat visszatartsa az elfoglalt helytől.»
Guizot.
Delaroche (1797–1856.) képe után.
A másik elméletet, mely szerint a király nem avatkozhatik be a kormányba, mert a kormánynak csakis a parlamenti többség a forrása, Thiers Adolf fejezte ki abban a híres mondatban: «A király uralkodik, de nem kormányoz». Thiers (szül. 1797) a parlament mindenhatóságának apostola. Ő egyaránt híve a szabadelvű eszméknek és a királyságnak. Láttuk, hogy egyike volt az elsőknek, kik Lajos Fülöp előtt a trónhoz vezető útat egyengették. Aztán mint miniszter egyforma erélylyel lép fel a dynastia érdekében a berryi herczegné ellen és a republicanusok ellen, kiknek megfékezésére keresztülviszi a szigorú szeptemberi törvényeket. A nagy történetiró, ki minden ízében igazi franczia, maga az ügyesség és a gyakorlatiság, e miatt méltán nagy kegyben állott a királynál, ki az alacsony származású apró emberben, ki néhány frankkal zsebében jött volt Párisba, kész eszközt remélt találhatni. De Thiers, épen mert nem volt doctrinair, mint híres vetélytársa, minden komoly kérdésben megmaradt meggyőződése mellett és inkább visszalépett, semhogy hozzájárult volna oly politikához, melyet helytelennek tartott. Egyrészt az a népszerűség, melyet mint a forradalom és Napoleon historikusa szerzett, másrészt az a nagy befolyás, melyet különösen financiális ismeretei és ékesszólása által szerzett, függetlenné tették őt a királytól is. 1840 óta már az ellenzékhez tartozik és mint a közvélemény egyik vezetője erős harczot folytat a hatalom hibái és visszaélései ellen.
Parlamentáris monarchiában, minő Magyarország, alig van fontosabb és kényesebb kérdés ennél. Ezért elmondjuk a két elmélet felől való véleményünket.
A régi magyar közjog épen ellenkező elvet vall, mint a Thiersé. Werbőczy Tripartituma szerint, a király uralkodik és kormányoz. A magyar alkotmánynak az erős királyi hatalom volt egyik basisa és még Werbőczy korában, midőn a rendek tusájában szinte semmivé válik a tehetetlen király, sem nyúlnak a szent korona e természetes jogához. Csak az a veszedelem, hogy a királyéval együtt idegen befolyás is érvényesülhet, birhatta a nemzetet a korona hatalmának megszorítására, a tőle lehetőleg független rendi és helyhatósági intézmények megerősítése és kifejtése által. De mihelyt az egység király és nemzet közt helyreáll, az uralkodó személyes befolyása és tekintélye ismét nagyon fontos és irányadó tényezőjévé válik alkotmányunknak.
De ez nem is lehet máskép. Mindegyik párt csak egy részét képviseli a nemzeti hagyományoknak, uralma is időhöz kötött; a királynak ellenben fel kell ölelnie az állam egész erkölcsi birtokát, melynek legfőbb őrzője és fejlesztője a maga és utódai részére. Neki a kötelessége átvezetni az állam hajóját a pártélet szirtjein és posványain. De különben is üres és tartalmatlan az egész kérdés. Míg a világ világ lesz, a királynak mindig lesz befolyása a törvényhozásra is. És ha e befolyás törvényes és alkotmányos útját elzárják, a sokkal veszedelmesebb titkos és corrumpáló befolyás előtt nyitnak rést. Ez ellen pedig nem lehet más orvosság, mint a parlament tagjainak erkölcsi függetlensége és kötelességérzete. Végső instantiában tehát a király és a követek erkölcsétől és szabadságától függ a parlamenti élet tisztasága; e nélkül pedig üres phrasissá aljasodik az egész alkotmányos rendszer.
Természetes, hogy Lajos Fülöp inkább Guizot felfogása felé hajlott, noha ennek puritanus, hajthatatlan egyénisége sokkal kevésbbé volt előtte rokonszenves, mint Thiersé. De a tapasztalás megmutatta, hogy az elvek embere, a professor, a gyakorlatban sokkal hajlékonyabb és engedékenyebb, mint az államférfiú. Guizot mint minister vagy mint követ csaknem minden kormányban részt vett, 1840-től 1848-ig pedig mint külügyminister, majd mint elnök állandóan a ministerium élén maradt. A polgárkirályság történetében ő képviseli az állandóság elemét, de azt is, mely bukásához vezet.
Angliában Canning ideje óta a parlament vezérei, akár whigek, akár toryk voltak, nemcsak szónoklatokkal szereztek hírnevet, hanem nagy alkotásokkal is megörökítették nevöket. Lord Grey, Brougham, Stanley, Russel és Peel egyaránt arra használták fel parlamenti hatalmukat, hogy nemzetök jogait kiterjeszszék vagy jólétét biztosítsák.
Francziaországban, hol pedig szintén elsőrangú tehetségek diszítik a parlamentet és hol a pártok nem állanak oly élesen egymással szemben, korántsem találunk hasonló eredményt. Sok erőt lekötött a reactio és a forradalom elleni védekezés, sokat elforgácsolt az itt sokkal erősebb személyes vita.
Minthogy az alkotmány nagyjában meg volt állapítva, az igazi alkotásoknak a közgazdasági téren kellett volna végbe mennie. Itt, a vagyonos polgárság érdekének megfelelően, az ipar számíthatott legnagyobb támogatásra. Ezt részben védvámok által élvezte, részben az aránylag csekély adó által. Kereskedelem dolgában is jelentékeny volt a haladás. A földművelést ellenben elhanyagolták és aránylag nagyobb adóval sujtották. Visszatértek Colbert rendszeréhez, jobban mondva az angol példát követték, megfeledkezve arról, hogy a franczia népesség nagyobb része mezőgazdaság után él és a föld haszna már nem keveseké, mint Colbert korában volt, vagy mint az akkori Angliában, hanem milliónyi szabad polgár osztozik benne. Egyáltalában azt vetették a kormányok szemére, hogy nem is igen értenek közgazdasághoz, hisz ügyvédekből és szónokokból állanak. Pedig a franczia nép a királyság, a respublica és a császár korában egyaránt megszokta, hogy kormánya vezesse; a magánvállalkozásnak aránylag csak csekély tere nyilt.
Különösen kitünt ez a vasútépítésnél. A takarékos polgárság nem merte koczkáztatni erre az új találmányra tőkéjét, de még a bankárok is idegenkedtek tőle. Csak 1838-ban dolgozott ki a kormány egy tervet, mely szerint a Párisból, mint központból kiágazó vasútak hálóját az állam építtesse meg. Ezt a tőkepénzesek nem szívesen látták volna, és midőn Arago, a híres természettudós, a balpárt egyik vezére, is azt kivánta, hogy várják inkább meg, míg más országokban kipróbálták a különböző vasútépítési rendszereket és azután válaszszák a legjobbat, a kamara az egész javaslatot elvetette. Csak 1842 óta, Guizot kormánya alatt kezdődött nagyobb mértékben a vasútépítés. A vasútak alsó építkezésének költségét az állam fedezte; a felsőt a vasúti részvénytársaságok. Már 1846-ban 1814 kilométernyi vasút volt kiépítve, melyeken 13 millió utast és 35 millió mázsa árút szállítottak. A kisajátítás jogát már az 1791-iki törvény megállapította; 1833-ban úgy szabályozták, hogy az árt esküdtek állapítsák meg. Kiépítették a közutakat is, melyek hálózata akkor talán legtökéletesebb volt Európában és befejezték a csatornarendszert, melynek 1848-ban már 4600 kilométernyi volt a hosszúsága. A tőkepénzesek, kiknek száma sehol sem oly nagy, mint ez országban, a bel- és külföldi kölcsönökbe, iparos vállalatokba és a most keletkező takarékpénztárakba helyezték el pénzöket. Az ország gazdagodott, csak most heverte ki teljesen a forradalom veszteségeit és a franczia szorgalom és ügyesség Európa leggazdagabb országává tette hazáját. A gőzgép tömeges alkalmazása, a nagy gyárak emelkedése itt is a városokba vonta a lakosság nagy részét, noha itt a változás nem volt oly nagy, mint Angliában. Lille vidéke a czukoripar és a kőszén-bányászat által, Lyon és St.-Étienne környéke a selyemszövés és a vasipar által, Mühlhausen Elsaszban a gyapotipar által váltak nagy népességi központokká.
Bizonyos, hogy a középosztály jóléte napról-napra növekvőben volt és hogy Francziaország ezáltal nagyon is javára különbözött Angliától. De a munkásnépért alig történt valami. A kormány és a törvényhozás mindenben a munkaadók és nem a munkások érdekét tartotta szem előtt. Jaubert, Guizot hive 1836-ban nyiltan ki is mondta, hogy a modern államnak a nagy gyárosok a főhűbéresei és ezeket semmi módon sem szabad elidegenítenie. Hanem a forradalom önbizalmat öntött a munkásokba is; szervezkednek és egyre gyakoribbá válik a strike, mint helyzetök javításának legfőbb eszköze. Nem annyira béremelésre törekszenek, – az árak nem igen emelkedtek – hanem inkább a középkori szokás szerint még igen hosszú munkaidő leszállítására.162 E téren el is érnek bizonyos eredményeket, noha az állam semmiben sem pártolja őket. Csak a gyermekek alkalmazását a gyárakban szorította meg angol példára az 1841-iki törvény, de ezt sem igen hajtották végre.
Constantine első megtámadása 1836. nov. 25-ének éjszakáján.
Chavane rézmetszete után az eredetit Fort (szül. 1793) festette. Versaillesben, a történelmi képcsarnokban.
Közigazgatás tekintetében, szintén angol példára, kisérlet történt a helyhatósági intézmények kifejtésére. Az 1833-iki törvény szerint minden départementban és arrondissementban választott tanácsok vették körül a praefectusokat és alpraefectusokat. Hanem a választási jog itt is censushoz volt kötve, a szegényebb osztály a municipális életből kiszorult és az egész tervezet tökéletlen maradt, mert az egyes községek önkormányzatát épen nem állapították meg.163
A romantikus szellemnek Francziaországban meg volt az a nagy hatása, hogy ezt a nagy civilisatiójára méltán büszke népet megtanította más népek culturájának becsülésére és felhasználására. Politikai tekintetben már Montesquien óta nagy volt az angol befolyás és a roppant gazdasági változások még általánosabbá tették ezen akkori mintaállam intézményeinek követését. A közoktatás terén ellenben Poroszország a mintaállam. Guizot, mint közoktatásügyi minister 1832–34-ig nagy érdemet szerzett az által, hogy a régente annyira virágzó és Napoleon tervezete által egészen államivá vált tanügyet, más országok tapasztalatain és sikerein is okulva, teljesen átalakította.
Sehol sem oly fontos a nép nevelése, mint demokratikus országban. Ezt a convent fel is fogta, de azóta nem sok történt a souverain nép szellemi vezetésére, rendes tanítás útján. Napoleonnak inkább felső oktatásaira volt gondja, azóta pedig osztályuralom volt, mely a szegényebb osztályok tanítását papoknak, vagy hirlapoknak engedte át. Szembetünő volt, mennyire elmaradt Francziaország e téren az absolut uralom alatt álló német államok mögött, és a kormány, melyben oly nagy rész jutott a tudomány képviselőinek, kész is volt a bajon segíteni. Az 1833. évi közoktatási törvény gondoskodott a vidéki és városi iskolákról és a szegényebb községek iskoláit állami segítségben részesítette. Nem szakíthatott az addigi állapotokkal egészen és az állami és községi iskolák mellett megengedte a magánintézeteket is, vagyis az egyháziak tanítását.164 Egyáltalában nem radikális törvény; nem hozza be sem az iskolakötelezettséget, sem az ingyenoktatást, de mégis nagy haladás, mi kitűnik abból, hogy 1833–47-ig az iskolalátogatók száma csaknem megkétszereződik, 1.200,000-ról 2.200,000-re emelkedik. A középiskoláról is készített javaslatot Guizot, de mivel abban az egyházhoz való viszonyt gyökeresen meg akarta oldani és keresztülvinni, hogy csak állami képesítéssel biró tanár taníthat, e javaslatból sohasem lett törvény. Az e felől való viták egész 1847-ig elhuzódtak és befolyásuk alatt ismét annyira kitört az elkeseredés a jezsuiták ellen, hogy Guizot 1846-ban kieszközölte a pápától békés eltávozásukat az országból, hogy ne kelljen ellenök erőszakot alkalmazni. De ha nem is jött létre az új törvény, az új kormány szelleme mégis sok jót teremtett a közép- és felső-oktatás terén. Hisz ha valahol, az oktatásban és nevelésben nem a forma dönt, hanem a tartalom: a tanárok képzettsége, lelkiismeretessége, erkölcsi értéke. A közoktatási kormánynak igazi diadala és érdeme az, ha ezeket érvényre tudja emelni a bureaucratia korlátozottsága, a protectio visszaélései, az egyházi vagy világi pártok egyoldalúsága ellenében. Ebben pedig Guizotnak és társainak, Cousin és Villemain tanároknak nagyon sokat köszönhet Francziaország. A tanárképző-intézet (école normale), a conventio alapítása, ujjászervezése elsőrangú tanárok vezetése alatt akkor érte fénykorát. Szabad, tudományos szellem áradt szét onnét az egész országban és a franczia szellem egyéniségéhez képest ez a szellem megfelelő helyet biztosított a classikus alapokon nyugvó irodalmi tehetségnek és ízlésnek is. A XIX. század legnagyobb prózaírói, Taine és Rénan e korban és e vezetés alatt nyerték műveltségök alapvetését és irányukat. A kormány sokat tett a tudomány előmozdítására kutatások elrendelése és új tanszékek felállítása által is. Egyáltalában soha sem volt szorosabb viszonyban a politikai hatalom a tudománynyal, mint akkor.165
A külső politika. Algeria elfoglalása.
Szembetünő, mennyire conservativ a belső politika, mennyire uralkodik rajta a forradalom elleni küzdelem (résistance), mennyire kizárólagosan a birtokos osztályok érdekét tartja szem előtt. A külső politika fővonásaiban szint oly conzervativ; két oldalról is meg van kötve. Egyrészt a középeurópai és keleti nagyhatalmak még fennálló szövetsége tartja féken Francziaországot és kényszeríti a kormányt a békeszerződések megtartására. Másrészt a velök szemben szükségessé váló jó egyetértés Angliával, az orleánsi politikának diplomatiai sarkköve, Talleyrand műve, szintén korlátozóan hat, mert a franczia politikának kerülnie kellett az összeütközést szövetségessel, egyenféllel egyaránt. De ez a törekvés még sem sikerülhet teljesen. Egyrészt a dynastikus érdek, másrészt a köztársasági és napoleoni hagyomány és annak uralma a nemzet fölött, annyi bonyodalmat idéznek elő, hogy a külső politika csak oly kevéssé élvezheti a nyugalmat, mint a belső.
Az uralma idején fenforgó nehéz helyzet, midőn a népszenvedély szinte kereste a háborút Belgium, Italia, de különösen Lengyelország felszabadítása végett, arra késztette a királyt, hogy a diplomatiai ügyeket egészen a maga kezébe vegye. Ezek vezetésében Talleyrandon kívül különösen Sebastiani és Molé tanácsára hallgatott. Kétségtelenül nagy érdeme volt a béke fentartásában és dynastiája elismertetésében és ezen sikerek arra birták, hogy később is magának tartsa fenn a nemzetközi érintkezés irányítását. Périer kormánya idejében érte el legnagyobb diadalait: Belgium biztosítását a hollandus betörés ellen és Ancona occupatióját az osztrák befolyás ellensúlyozására. Egyáltalában az angol-franczia jó viszony, entente cordiale, mint az Lajos Fülöp nevezte, mindenütt az alkotmányos jogok és a reformok érdekében érvényesítette befolyását és kétségtelenül nagy eredményeket ért is el, különösen a pyrenéusi félszigeten.
De Épen Spanyolország volt az egyik ütköző pont. Láttuk, hogy Lajos Fülöp dynastikus politikája a spanyol házasságok kérdésében a «szives megegyezés» szétbontásához vezetett.
Nagyobb, általánosabb, európai háborúval fenyegető bonyodalommal fenyegetett Francziaországnak a keleti kérdésben folytatott politikája.
Törökország a drinápolyi békében egészen orosz befolyás alá jutott. Addig, különösen Napoleon idejében, Anglia és Francziaország mindig egymás ellen és egymás kizárására törtek a portánál; most a muszka ellen vállvetve működtek és épen e közös érdek volt megegyezésük egyik főoka. A porta két okból is rászorult az orosz támogatásra: először, hogy nagy veszteségei után nyugalmat nyerjen, másodszor főkép azért, hogy oltalomban részesüljön hatalmas vazallusa, az egyiptomi alkirály ellenében. Mehemed Ali már 1833-ban elfoglalta Syriát és úgy látszott, hogy csak várja az alkalmat az egész birodalom meghódítására és a mohamedán erő megujítására. Ezt a vállalatát pedig nagyon eltérőleg itélte meg a két nyugoti nagyhatalom. Anglia ellenséget látott benne, mert az alkirály a maga részére foglalta le birodalma egész kereskedését és vámjai által nagyon megnehezítette az angol árúk behozatalát. Különben is fenyegető volt Nagy-Britannia életérdekére nézve ez az új hatalmasság, mely épen az Indiába vezető úton, Napoleon nyomain keletkezett. A mamelukok kiirtója csakugyan úgy lép fel, mint a nagy császár utódja és követője. Az egyiptomi sereget franczia tisztek szervezték és vezették, kikötőit franczia mérnökök s tengerészek építették. Egész kormánya és közigazgatása franczia minta után indúlt; hisz a centralisatio annyira megfelelt a keleti kényúr felfogásának. Politikájára nézve is a francziáknál keresett támogatást és a francziák méltán tekinthették az ő felvirágzó birodalmát az ő művöknek, hatalmuk és civilisatiójuk keleti előörsének.
Ezt az ellentétet még jobban kiélesítette a Mehemed Ali és hűbéres ura közt 1838-ban újra kitörni készülő háború.166 Oroszország az 1838-ban kötött unkiar-eszkelesszii szerződés szerint teljes hatalmával tartozik segíteni a szultánt; hajóhada és serege már ott állanak a Bosporusnál és félő, hogy Konstantinápoly a czár kezére jut. Annál is inkább, mert ugyanazon szerződés szerint a szultán elzárja a tengerszorosokat minden más hatalmasság elől. E helyzetben Lajos Fülöp, kinek oroszellenes politikáját Miklós czár lenéző bánásmódja még élesebbé tette, kész lett volna arra, hogy az angolokkal szövetségben kierőszakolja a Dardanellák bejárását. Világos volt, hogy ez orosz háborút jelent és ezért a kamara csak 10 milliót szavazott meg a fegyverkezésre. Ezért a franczia kormány más eszközt keresett czéljai elérésére. Mehemed Ali kész eszköznek kinálkozott. A török hadsereget legyőzte, a török hajóhad hozzá csatlakozott. Midőn Mahmud szultán épen e nagy válság közben meghalt, úgy látszott, hogy feltartóztathatatlan az oszmán hatalom bukása. E közös veszedelem ismét egyesítette az európai hatalmakat. Még nem tudták, mi legyen Törökországból és azért Francziaország is hozzájárult Metternich ama javaslatához, hogy most már mind az öt nagyhatalom vállalja el a porta védelmét, mi természetesen véget vet a muszka protectoratusnak.
Anglia és Ausztria így elérték czéljukat, de a franczia politika, mely abban reménykedett, hogy Mehemed Ali kardja szétvágja a csomót, kudarczot vallott. Az európai diplomatia fenyegetése visszatartotta Mehemed Alit a döntő lépéstől, sőt már arról is volt szó, hogy hódítását, Syriát is elveszik tőle. Francziaország az alkirály támogatásában egyedül maradt: az angol diplomatia, melyet Lord Palmerston vezetett, most az oroszszal haladt egy úton.
Ez a diplomatiai kudarcz nagy elégedetlenséget okozott Francziaországban, hol már megszokták, hogy Mehemed Alit a franczia érdekkel azonosítsák. A nemzeti becsületet látták megsértve. A keleti nagyhatalmak szövetsége Angliával a napoleoni kor emlékét idézte fel; nem csoda, ha a francziákban lángot vetett a hazafias lelkesedés. Épen a nemzeti büszkeségnek és dicsvágynak leghivatottabb hirdetője, Thiers, jutott 1840 márczius elején a kormány élére. Thiers el volt határozva arra, hogy Francziaország tekintélyét latba veti Mehemed Ali mellett. Nem igen tartott attól, hogy e miatt háborúra kerül a sor; azt remélhette, hogy erőteljes fellépése kedvező feltételeket eszközöl ki nemzetének pártfogoltja részére. Eleinte csak az orosz és angol ellen nyilatkozott a nemzeti felbuzdulás, de midőn kitünt, hogy az osztrák és a porosz is az ellenfélhez szítanak, a rajnai határ megszerzését és az 1815-iki szerződések felbontását is kezdte követelni. A szárazföldi és tengeri háborúra való készülődések nagyban folytak, midőn a négy nagyhatalom, a franczia kizárásával, szerződést köt Londonban, melyben kötelezi magát az alkirály megfékezésére. Ha Mehemed Ali mindjárt enged, kedvezőbb feltételeket nyer; minél tovább ellenáll, annál súlyosabb veszteségeket szenved. (1840 jul. 15.). Az orosz diplomatiának sikerült megbontani a conservativ hatalmakra nézve annyira kellemetlen nyugoti szövetséget.167
A franczia közvélemény ezt méltán nézte sértő kihivásnak. Az akkori felbuzdulás fontos emléke Páris megerősítése, melylyel ki akarták mutatni, hogy szükség esetén egész Európával szembe szállanak. Meg akarták feszíteni az ország egész erejét; arról szóltak, hogy 900.000 embert állítanak síkra: a mellett pedig biztak szövetségesüknek, Mehemed Alinak szerencséjében és hatalmában is. De midőn látták, hogy az alkirály még Syriát sem védheti meg, midőn az angol és osztrák flották elfoglalták Syria kikötőit; midőn nyilvánvaló volt, hogy a franczia nemzeti érzés kitörése Németországban egységes, hazafias lelkesedést provokált: módját keresték az engedésnek. Lajos Fülöp elbocsátotta Thierst, Metternich viszont megtett mindent, hogy Francziaország becsületének sérelme nélkül meghátrálhasson, Mehemed Ali részére kedvezőbb feltételeket szabtak, melyekhez 1841 juliusban Francziaország is hozzájárult. Így megszünt a nagy háború veszélye. A franczia dicsőségszomjnak és harczi vágynak különben is állandó foglalkozást adott Algeria meghódítása.
Lajos Fülöp trónra lépése után az angolok szivesen látták volna, ha a francziák abban hagyják az egész vállalatot. De ezzel a szándékkal nem értek czélt, noha Bourmont a hódító, a forradalom diadalának hirére elhagyta a sereget, hogy tovább is szolgálhassa X. Károlyt. Utódja, Clauzel tábornok már az egész tartomány meghódítását tűzte ki czélul. Ő kezdte meg a gyarmatosítást és nagyon bizott abba, hogy a mohamedán törzsek egyenetlensége megkönnyíti feladata teljesítését. De midőn egyes törzsek rablásainak megtorlására indult, csakhamar szemben látta magával az egész népességet. Az Atlas-hegység szorosai és mély völgyei különben is megnehezítették a francziák mozdulatait. Az arabok és kabylok nem igen bocsátkoztak nyilt csatába, hanem gyors támadásaikkal meglepték, zaklatták a francziákat, elvették élelmöket, felgyujtották raktáraikat és megsemmisítették a kisebb telepeket és őrségeket. Maga Clauzel is csak nehezen menekült meg az Atlas vidékéről. 1833-tól fogva az addig törzsi és vidéki ellenállásnak elismert vezére akadt Abd el Kaderben.
Hadzsi Ahmed.
Egykorú fametszet után.
Mindazon férfiak közt, kik a mohamedán vallás és az arab nemzetiség fentartásáért küzdöttek keresztyén hódítók ellen, tán Szaladin óta ez az emir volt a legjobban kiváló. Uralomra született, már külső megjelenése tiszteletet parancsolt. Egy jámborságáról híres mascarai (Oran vidéki) törzsfőnek volt a fia és magában egyesítette a hősnek és a szentnek legjelesebb tulajdonságait. Huszonnégy éves volt, midőn a vallás megsértői ellen boszuló szent háborúra szólította fel a hiveket és szava csakhamar köréje gyüjtötte az egész tartomány mozlimjait, hire pedig csakhamar elhatolt a mohamedán világ legszélső határáig. Folytonos harczok közt igazságszeretete és erkölcsi tekintélye által még nevelte, államilag is szervezte követőit, kiket addig törzsi és nemzetiségi ellentétek választottak el. Olyanformán harczolt, mint egykor Jugurtha a rómaiak ellen, inkább csellel, mint nyilt erővel, de alattomosságot és hitszegést még ellenségei sem vethettek szemére.
Bugeaud generalis Sickaknál.
Horace Vernet (1789–1863.) festménye a versaillesi törl. képcsarnokban.
A francziák az 1833-iki tapasztalások után egy ideig megelégedtek a tengerpart megszállásával. De mivel ott sem maradhattak békén, minduntalan kénytelenek voltak az ország belsejébe is behatolni. Ilyenkor pedig gyakran rajtok csapott Abd el Kader, ki 1835-ben nem messze Orántól megsemmisített egy egész franczia hadosztályt. Bugeaud tábornok egy évvel később megtorolta ugyan e veszteséget és a Tafna folyónál legyőzte az emirt, de azért hatalmát népének lelke fölött meg nem ingathatta.168
A mascarai emiren kívül még egy független mohamedán fejedelem maradt meg Algeriában, Constantinenak, Jugurtha Cirtajának török kormányzója, Achmed. Clauzel, ki ekkor ismét kormányzó volt, elhatározta e vár elfoglalását. Bizva a tafnai győzelem hatásában, még az év őszén hozzáfogott a vállalathoz, noha Francziaországból újabb erősítést nem kapott. El is ért a vár alá, de seregét annyira nyugtalanította a portyázó török lovasság és annyira elcsigázta az éhség, hogy rövid sikertelen ostrom után vissza kellett vonulnia. Ekkor tűnt ki Changarnier ezredes, mint a hátsóvéd vezére, kinek hősiességének köszöné a folyton megtámadott sereg menekülését.
A főcsoport Horace Vernet «Isly-i csata» czimű képén.
Girardet (szül. 1821) metszete után. Az eredeti a versaillesi történelmi képcsarnokban.
Csak ez a veszteség irányozta a gyarmati kérdésekben különben nagyon járatlan franczia közvélemény figyelmét dél felé. A franczia becsületet helyre kellett állítani. A pártvezérek megegyeztek abban, hogy a gyarmatot nem szabad elhagyni. Thiers hadi iskolának nézte e birtokot, Guizot a türelem iskolájának. A kamara megszavazta a szükséges költséget és már 1837-ben nagy sereg indult újra Constantine ellen az új kormányzó, Damrémont alatt, kit a trónörökös is elkisért. Egy hétig tartó ostrom után, mely alatt a fővezér is elesett, a francziák rohammal elfoglalták a sziklavárat és öldöklő utczai harcz után urai lettek a délkeleti Algeria fővárosának (1837 jul. 13.).169 Vállalatukat Abd el Kader nem háborgatta. Bugeaud ugyanis már előbb szerződésre lépett vele, melyben elismerte őt Algier és Oran vidéke emirjének és nem követelt tőle mást, mint a franczia főhatalom elismerését. Hanem a szerződést egyik fél sem tartotta meg. A következő harczokban fejlődött ki a franczia occupatio rendszere, mely abban állott, hogy a tengerparttól az Atlasig húzódó, egymással összefüggő katonai telepek hálózata biztosította a békés gyarmatokat és készítette elő a belföld fokozatos elfoglalását és betelepítését. A kis háború soha sem szünt meg és a francziák megszokták, hogy az arabok támadásait és meglepetéseit hasonló módon viszonozzák. A harcz modorához alkalmazták könnyű gyalogságukat (zuáv) és könnyű lovasságukat s legkiválóbb generálisaik ebben a hadakozásban nevekedtek. Köztük leghírhedtebbé lőn Pélissier, ki 1845-ben egy egész törzset, tűzzel és füsttel megfojtatott. Abd el Kader már 1843-ban kénytelen volt fővárosából távozni, egy ideig bujdokolt, végre a szomszéd Marokkó területére menekült.170
La Moricière.
Egykorú fametszet után.
A vallásos közösség arra birta a marokkói szultánt, hogy segítse a száműzött prófétát. Nagy sereget állított ki, de 1844 augusztus 10-én teljes vereséget szenvedett az Isly folyó mellett. A győztes Bugeaud, kinek különben is legnagyobb része volt az új rendszer végrehajtásában, e tettéért marsall lett. Abd el Kader azonban folytatta az egyenlőtlen harczot, hol algeriai területen tünve fel, hol Marokkóba menekülve, honnét a marokkói uralkodó félelme a francziáktól és féltékenysége e nagy férfiú iránt, őt csakhamar kiűzte. Végre, lemondva a reményről, visszatért franczia területre és megadta magát La Moriciere tábornoknak. Egy ideig fogságban tartották Francziaországban, aztán elbocsátották. Damaskusban, hite szent városában, fejezte be napjait az iszlám utolsó nagy hőse, komoly tanulmányok és jámbor gyakorlatok között. Azóta belföldi ellenség komolyan már nem fenyegette a franczia telepeket: a régi kultura e földjét ismét meghódította az európai civilisatio.